|
|
Szabó Roza imádságoskönyvére egy makói antikváriumban találtam rá két évvel ezelőtt. Szélein szakadozott, barna bőrkötése kifényesedett a használattól, látszott, hogy többen forgatták lapjait. Nem volt se túl kicsi, se túl nagy, éppen kézbe vehető méret, gerince ismerősen simult a tenyerembe. Borítóján egyszerű, prégelt ornamentika, középen a Golgota három keresztje. A középső jól megkopott, annyiszor érintette gazdáinak hüvelykujja amikor kézben tartották. Az eredeti fémkapcsok helyére egy nem túl ügyes mesterember — talán foltozóvarga — szív alakú bőrfüleket tett, felerősítésük helyén téglalap alakban kivágta az elrongyolódott kötést. Négy-négy fém szöget használt a rögzítéshez — két nagyobbat és két kisebbet —, a borító belső oldalán parányi rozsdafoltok árulkodnak a szöghelyekről.
Pirossal és feketével nyomott belső címoldala szerint 1837-ben jelent meg Vátzon, Plöszl Leopold cs. kir. priv. könyvnyomtató és Könyváros betűivel és költségével, és a ]ó illatú Rósáskert, Mellyben Sok jó Imádságok, mint annyi ja illatú Ró'sák találtatnak címet viselte. Beleolvastam itt-ott az öregbetűs fohászokba, és közben felfedeztem, hogy a könyv elején lévő egész oldalas kézírásos szöveg — a Szömfájás imádsága — egy ráolvasó, és nagyon régen kerülhetett oda.
A Szömfájás imádságát feltevésem szerint Makón vagy a környező tanyavilágban, negyven évvel Kálmány Lajos hasonló gyűjtése előtt, a tinta minősége és állapota alapján — Gilicze János szerint — valószínűleg 1850 táján került a könyvbe, amit talán a radnai búcsún, vagy éppen itt, Makón, a híres judikai vásáron vettek ponyváról, vándor könyvárusoktól. A zsíros tapintású, megfeketedett, sőt, elrongyolódott sarkok pontos látleletet adnak a tulajdonosok buzgóságáról, imáik fajtáiról, gyakoriságáról, és bizonyítják, hogy ezt az imádságoskönyvet több mint száz éven át naponta kézbe vették, és a reggeli, estéli és miseimák mellett legtöbbször Boldog Asszony, Szerafikus Sz. Ferentz és Pádvai szent Antal, a szerentsétlen, '» reménytelen dolgok jóra hozója közbenjárását kérték.
Az imádságoskönyv táblájának belsején, első és utolsó üres oldalain a szokásoknak megfelelően nevek és dátumok sorakoznak, amelyek — mint az altamirai sziklarajzok — egymás fölé róva tudósítanak születésről és halálról, sőt menyegzőről is. A legrégebbiek ugyanolyan barnás színű, elhalványodott gubacstintával íródtak, mint a ráolvasó imádság, a későbbiekhez ceruzát, fekete, majd kék tintákat használtak. Az első bejegyzés a szennycímlap tetején alig látszik, annyira kifakult, Így szól: Szabó Ruzsájé ez a zimádságos köv.
A könyv naptárral kezdődik, azon belül is A változó Innepeknek egynéhány Esztendőre való Táblájával, amely 1837-től 1865-ig mutatja az időpontokat. Szabó Roza parányi kereszttel jelölte meg az 1839-es évet. Ekkor, tizennégy esztendősen kaphatta a Rósás-kertet, talán bérmálása alkalmából, 1843 mellé pedig egy x-et rajzolt, és az évszámot a neve alá is beírta az első oldalra, mint életének legfontosabb dátumát.
Ez a legrégibb évszám a könyvben, fontos állomás Szabó Roza életében: a makói belvárosi plébánia anyakönyve szerint háromszori kihirdetés után 1843. január 23-án ment férjhez Kis Péterhez, Kis István és Topár Veron fiához.
A hagyományos paraszti életben az ősz és a vízkereszttől hamvazó szerdáig tartó farsang volt az esküvők ideje, ezen belül is a január. Az esztendő szigorúan meghatározott szokás- és munkarendjében így jutott a fiataloknak néhány felhőtlen hét, amikor maradt idejük egymásra és a mulatságokra is, mielőtt beköszöntött a nagyböjt és a mezőgazdasági munkák évada.
A házasságkötés körüli szokások már a középkorban kialakultak. A vízkeresztet követő vasárnapokat az Érdy-kódex első, második, harmadik menyegzős vasárnapnak nevezi, mert ekkor hirdették ki a jegyeseket a templomban, esküvőre azonban csak a hétköznapok voltak alkalmasak, azok közül is csupán a hétfő és a szerda, mivel a kedd szerencsétlen nap, a csütörtököt a böjtös péntek követi, a szombati dáridót pedig az Úrnak szentelt vasárnap szakítja meg éjfél után
Szabó Roza menyegzője a hagyományok szerint zajlott le. Január 23. abban az esztendőben hétfőre esett, előtte január 8., 15. és 22. volt a vízkereszt utáni három vasárnap, amikor Makra Imre plébános úr kihirdette a házasulandókat a belvárosi katolikus templom aranyozott angyalkákkal ékes rokokó szószékéről. Nem tudom, esett-e hó és kemény hideg volt-e azon a januárvégi napon, s hogy a fiatal pár szánon vagy szekéren ment a templomba, s mekkora lagzit csaptak utána, de a makói szokások ismeretében feltehető, hogy nem egy napig mulatott a násznép a citeramuzsikára.
Szabó Roza újvárosi lány volt. Szülei, R. Szabó Pál és Jáksó Anna, 1833-ban vették meg az akkori Földeáki, egy másik telekkönyvi bejegyzés szerint Szélső- útszában a 635. sz. házhelyet 1000 négyszögöles belső telekkel közszerzeményből 325 vfkért Nyéki Lászlótól, és arra építettek házat. Az építkezést bizonyára elősegítette, hogy ugyanebben az évben a mai Kölcsey utcában lakó Öreg Jáksó István leányára, Annára íratta a Kis Ék és Nagy Ék útsza közötti 635. számú, a mai Szt. Gellért és Kont utca közötti ingatlanát. R. Szabóék tipikusan újvárosi zsellérháza a Gyöngy utcában áll (7. sz.), deszkaoromfalas, valaha klasszicizáló homlokzatát többször is modernizálták, de a kőporos vakolat mögül kisejlik eredeti állapota, amilyennek Szabó Roza látta gyerekkorában.
A telekkönyvi bevallást R. Szabó Pál nem írta alá, kereszt áll a neve után, a lánya azonban tudott írni-olvasni — miért lett volna imakönyve, ha nem? —, iskolába is kellett járnia. Házukhoz a kálváriával szemközti katolikus fiú és leányiskola volt a legközelebb, bizonyára ott sajátította el tudását a 4 deák iskolai végzettséggel 1822-től 1846-ig működő tanítótól, Szalai Lászlótól, és Kis Péter, a férj előtt sem volt ismeretlen a betűvetés tudománya. írtam Kis Péter. Az imádságoskönyv utolsó oldalán ezzel az öntudatos kijelentéssel kezdődnek a család számbeli gyarapodásáról szóló feljegyzések. Az első két gyermeket, Örzsébetet (1845. szeptember 29.) és Györgyöt (1848 augusztus 27.) a városban keresztelték, az anyakönyvbe azonban beírták a lakóhelyet: Makói tanyák. Vagyis a fiatal pár tanyán élt, a menyecske azonban valószínűleg hazajött anyjához a szülés idejére. A többieket — Pált, Veront és Viktort, akik 1853 és 1857 decemberében illetve 1859 januárjában jöttek világra — Kis Péter lelkiismeretesen beírta felesége imakönyvébe, a makói Szent István plébániatemplom matrikulájában azonban nem találtam meg a nevüket, nyilván egy környékbeli faluban tartották keresztvíz alá őket. Rozáliára, a legkisebbre csak a halotti anyakönyvben bukkantam rá: 1918 júniusában halt meg, egy hónappal György bátyja előtt, 58 éves korában.
Kis Péternek és Szabó Rozáinak közel hét hold földje volt a város határában és egy háza Újvároson, a mai Bárány utcában. Ez is zsellérház volt, 1864. április 24-én vették 200 forintért. Szabó Roza 39 esztendős volt ekkor, és bizonyára szüksége volt már a Szömfájás imádságára, mint a legtöbb parasztasszonynak, mert a női munkák egy részének helyszíne akkor is a konyha volt, és ez a helyiség nem csak nevében volt füstös: szabadkéményén gyakran visszaáramlott a füst, és csípte-marta az asszonyok szemét.
Nem tudni, hogy Kis Péterék szemtermelő vagy belterjesebb, kertészkedő gazdálkodást folytattak-e; Újvároson ez is, az is előfordult. Lehet, hogy mindkettővel foglalkoztak, állatokat azonban bizonyosan tartottak. Lovak, tehenek, disznók nyerítettek, bőgtek, röfögtek az istállóban és ólban, az udvaron baromfik káráltak, hápogtak. Ez utóbbiak keltetése, nevelése, a libák és kacsák tömése és a ház körüli veteményeskert gondozása női munka volt, s ha volt hagymájuk, gyökerük, annak rakása, gyomlálása, szedése is Szabó Rozára maradt, s amikor esténként az olajmécses pislákoló fénye mellett elővette a Rózsáskertet, hogy hálát adjon a szentséges Szent Háromságnak, Jézus Szívének,, a Boldogságos Szűznek és az Őrző Angyalnak, a Patrónusokig már nem jutott el az imádságban, mert égő, füsttől gyulladt szemhéja le-lecsukódott a fáradtságtól.
Kis Péterék halálukig Újvároson éltek, szorgos munkával és imádsággal töltve napjaikat. Szabó Rozália 1897 augusztus 9-én hagyta itt az árnyékvilágot, Kis Péter nyolc évvel később, 1905. január 16-án tért örök nyugalomra. Mindketten szentségekkel ellátva, aggkori végkimerülésben haltak meg. Házukat fiuk, Kiss György örökölte, és még annak az évnek az őszén eladta.
A Bárány utcai kis házat megtaláltam, túlélte a XX. századot, és szerencsére nem sokat változott az elmúlt másfélszáz év alatt. Elvesztette ugyan borzas nádtetejét és deszkaoromfalát, ám egyszerű lizénákkal tagolt, gazdag profilú párkánnyal koronázott homlokzata megmaradt. Mostani gazdái is fehérre meszelték, és hatalmas, öreg epörfa strázsálja. Nem igen teröm mán, mondja a szomszéd, aki gyanakodva méreget, ugyan mi néznivaló lehet egy ilyen pusztulóban lévő vénségen, én pedig arra gondolok, hogy az eperfa, ha nem bántják, elél százhúsz évig is.
Az imádságoskönyv anyja halála után kerülhetett Kiss Görgy leánya, a második Kiss Rozália kezébe, aki több helyre is beírta nevét, hogy jelezze tulajdonjogát, nagy, ákombákom betűivel teljesen rátelepedett elődeinek írására, néhol olvashatatlanná téve azokat. Kiss György halála időpontjának bejegyzése is az ő kezétől származik 1918. július 3-án.
_032.jpg)
Szabó Roza imádsága (1850 körül)
Szabd Róza imádságoskönyve a ráolvasóval
Bejegyzések az imádságoskönyvbe
A következő tulajdonos ugyancsak Kiss Rozália — ezen a néven a harmadik a családban —, írása azonban iskolásan szabályos, akárcsak az őt követő Cseh Máriáé. Harmadik Rozália és Cseh Mária már a negyedik és ötödik generációt képviselik a sorban. Utánuk már nincsen jelzett tulajdonosa a Jó illatú Rósáskertnek. Ha imádkoztak is azok, akiknek birtokába került, nem a régi imádságoskönyvből tették, s ha igaz, amit a könyvet eladó két ismeretlen fiatalember mondott az ezredforduló után az antikváriumban, egy padláson bújt meg mindenféle lim-lom között.
***
A Jóillatú Rósáskert 1837-ben jelent meg, 1839-ben lett Szabó Rozáé, és a ráolvasót olyan tintával írták, amilyet 1850 után már nem használtak. Ezek a dátumok meglehetős pontossággal határozzák meg a lejegyzés idejét, de mást nem árulnak el. Nem tudjuk meg belőlük, hogy anyjától, Jáksó Annától vagy anyai nagyanyjától Tamás Zsuzsától kapta-e Szabó Roza örökül az imádságot. Lehet, hogy keresztanyja, Róka Roza vagy komaasszonya, Czene Örzsébet mondta neki tollba? Azért került a nagy becsben tartott könyvbe, mert szüksége volt a hasznos imára, vagy csak be akarta biztosítani magát, hogy kéznél legyen, ha egyszer rászorul? A kérdésekre nincsen válasz, csupán annyi a bizonyosság, amennyit a rongyos szélű, barnás színű lapon látunk és olvasunk, hogy az imádság lejegyzője — bár gyakorlott írása volt —, nem központozott; a cím kivételével nem használt nagy betűket, sem hosszú magán és mássalhangzókat, emlékezetből vagy diktálás után írta le az alábbi szöveget:
Szömfájás imádsága
felmentt kriszus urunk a szölöbe
szölöveszö meg csapta sz. szömit meg
szomorodván sz. szivébe bánatnak
hajtota sz fejét elment a jeruzále
mi templomba megláta a boldogságos
szüzmária hol jársz it szerelmes
fiam szép jézusom holjárnék
idösanyáni boldogságos szüzmária
felmentem a szőlőbe szölöveszö
megcsapta sz szömömet három
piros vér kicsordult sz szömömböl
ne busulj szerelmes fiam szép
jézusom tudok én a jeruzálemi
kertbe három véres virágot
vérröl vöröset hájogrol fehéret
teremésröl termötet szakajtok
hogy meg ne maradhason az én szömömön
a vér ahájog a termés
mint krisztus urunkénmeg nem
maradhatot mondom istennek
sz kenetével szent háromság
erejével maradjon velünk a meg
diszöült szentekel élvén örökdi-
csöségben amen
A katolikus városrész és Újváros lakóit Tóth Ferenc nem tartja tősgyökeres makaiaknak, a XVII. század végén visszatelepülő eredeti lakosok szerinte a reformátusok voltak. Ha ez így van, akkor az imádság eredete térben is messzire visz, valószínűleg jövevények hozták magukkal. Időben a XVIII. század utolsó harmadában volt nyelvi állapotot mutatja, és megtalálhatók benne az imádságtípus jellegzetes alföldi elemei, Így a történetmondás, a párbeszédes forma, a háromféle virág és a szembetegségek fajtáinak párhuzama, végül a mágikus elem, az analógiás gyógyítás, amelyek kerek egészet alkotnak az imádság Isten kenetére, Szentháromság erejére és a megdicsőült szentekre hivatkozó befejezésével együtt.
Szabó Roza makai imádságát összevetve a Polner Zoltán által százhúsz évvel később Csanyteleken gyűjtöttel, szembetűnő egyezéseket találunk. Megcsapja Krisztus urunk szemét a szőlővessző, Jézus elszomorodik, templomba megy, találkozik anyjával. Mária kérdése is hasonlóan hangzik, a csanyteleki változat azonban primitívebben fogalmaz. Ha közös eredőt tételezünk fel, akkor ez a szöveg kopásának, romlásának tűnik a makói ráolvasó választékos nyelvi fordulataihoz képest.
„meg szomorodván sz. szivébe
bánatnak hajtota sz fejét elment
a jeruzálemi templomba" (Makó)
„Krisztus urunk nagyszomorúan bemönt a szent templomba."(Csanytelek)
„hol jársz it szerelmes
fiam szép jézusom "(Makó)
„Hun jártál te szent fijam Jézus?" (Csanytelek)
A három gyógyító virág motívuma csaknem szó szerint egyezik, és mindkettő hasonló az 1891-es Kálmány Lajos által közreadott szőregi szöveghez is:
„tudok én a jeruzálemi
kertbe három véres virágot
vérről vöröset hájogrol fehéret
teremésröl termötet szakajtok" (Makó)
„Paradicsomkertbe három szép virágot.
Vérrül pirossat,
termésrül termöttet,
hályogrul fehéret."(Csanytelek)
„Vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusnak három szál virágja:
Egyet szakajtok vérrül,
Másikat termésrül,
Harmadikat hályogrúl." (Szőreg)
A gyógyításra felszólító, mágikus elem összehasonlítása azt mutatja, hogy a szőregi ráolvasó a legarchaikusabb, szinte sámánisztikus erővel, parancsként hat felszólítása. A makói a legszelídebb: a végén is megmarad az imádság keretei között, és még egy fohásszal is megtoldja.
„Vér és termés, hájog
Hasadozzatok és szakadozzatok
Errül a szömekrül." (Szőreg)
„hogy meg ne maradhason az én szömömön
a vér ahájog a termés
mint krisztus urunkén meg nem
maradhatot mondom istennek
sz kenetével szent háromság
erejével maradjon velünk a meg
diszöült szentekel élvén örökdi-
csöségben amen " (Makó)
„Teljes Szentháromság, egy isten ereje
oszlasd az én szömömrül is a hályogot."(Csanytelek)
***
A könyveknek megvan a maguk, századokon átívelő sorsa, ám emberi sorsokat is magukkal hordoznak. Néha rendkívüli, máskor egyszerű, a mindenkori jelenből visszanézve eseménytelennek tűnő életek hullnak ki lapjaik közül, mint lepréselt virágok nagyanyánk imakönyvéből. A Szömfájás imádságát lejegyző Szabó Roza hétköznapi léte épp olyan szépséges rózsaszál irodalmunk virágoskertjében, mint ama nagyhírű kódexmásoló elődeié, Ráskai Leáé és Sövényházi Mártáé. Általa arcot és nevet kapott az elmúlt évszázadok sok ezer névtelen asszonya, akik szájról-szájra adva őrizték a múlt üzenetét, a költészet eleven, égő virágát.
Pieta. Metszet a Három Istenes Énekek címlapjáról
Mindig is érdekeltek a régi kézzel írt füzetek, könyvek, levelek, naplók. A régi dőlt betűvel írt sorok, a megfakult, megbarnult oldalak képzeletben visszarepítettek a múltba, melyről meséltek. Próbálom elképzelni azt a személyt, aki a sorokat papírra vetette, milyen is lehetett, magas vagy talán alacsony? Mi járhatott az eszében, amikor is évtizedekkel ezelőtt leült az asztalhoz, papírt és ceruzát vett elő és írni kezdett. Lehet, hogy csak úgy önmagának írt, de lehet, hogy úgy gondolta valamit hátra hagy az utódok számára, ami hasznos és tanulságos lehet. Nemrégiben egy kézzel írt vallásos énekes könyvet kaptam ajándékba egy régi palotai tanáromtól Kruzslic Lászlónétól, Marika nénitől. A családi papírok között tettek rendet, eközben akadtak rá erre az elsárgult füzetre. Hogy ki írhatta és kinek a tulajdona volt, ők sem tudták. Úgy gondolták, hogy nekem adják a madzaggal összefűzött könyvecskét. Amikor átlapoztam, átolvastam, akkor döbbentem rá, hogy amit a kezemben tartok egy kézzel írt énekes könyv, mely tartalmaz néhány vallásos ponyvát is a XIX. századból. Ekkor már tudtam, hogy nagyon-nagy kincset kaptam régi ismerőseimtől, vagy talán a sorstól?
Ezt a könyvecskét és szerzőjét szeretném most bemutatni.
A füzet tulajdonosa, és leírója Kodrán Balázs volt, akinek kézjegyét két ízben láthatjuk a füzetben: „írtam Kodrán Balázs." Kodrán Balázs 1862. január 30-án született. Apja Kodrán János, anyja Túri Margit, mind ketten római katolikus vallásúak. Balázs gyerekkoráról, iskolai végzettségéről, életéről a leszármazottak nem tudnak semmit. Valószínűsíthetjük, hogy néhány elemit végzett csak, de a vallásos énekek különösen kedvesek voltak számára. Későbbi felesége, Ludányi Viktória, akivel 1886-ban kötöttek házasságot. Három gyermekük született: Rozália, Mária és Sándor. Rozália, aki később Asztalos Jánoshoz ment feleségül mélyen vallásos volt. Volt egy zöld színű búcsújárós könyve, azt mindig a párnája alatt tartotta. Az ő hagyatékából került elő a kézirat. Kodrán Balázs 73 éves korában hunyt el.
Sem az Asztalos P. Kálmán által írt palotai helytörténeti és néprajzi gyűjteményben, sem a Historia Domusban nem találtam semmiféle adatot arról, hogy ki is volt valójában Kodrán Balázs. Elképzelhetőnek tartom, hogy Kodrán Balázs búcsúvezető, előénekes lehetett. Azt tudjuk, hogy az énekvezető, énekes ember a népi előadó egyik típusa, aki megadja a hangot, belekezd az énekbe, esetenként egész részeket énekel előre, a többiek megismétlik vagy refrénnel válaszolnak. Az előénekesek különféle típusainak fokozott szerepük van az egyházi népénekek előadásában, ill. vezetésében. E funkciókörbe tartozik az előimádkozó is, aki egyaránt lehet asszony vagy férfi. Legtöbbször az előénekes-előimádkozó ugyanaz a személy.
Ugyanis a félhivatalos vallási gyakorlatokon akár templomban, akár az otthoni tiszta- vagy Mária-szobában folyik éneklés-imádkozás, felváltva követik egymást bizonyos kötött rítusrend szerint. Ezt a mindenkori helyi hagyomány határozza meg, és megtartása jobbára az előénekes-előimádkozó feladata. Ilyen öntevékeny ájtatosságon a hívők nagy része az előénekesek kezdeményezése nélkül nem kezd énekbe, imába; az ún. énekes ember vagy asszony rendszerint könyvből ad elő, bizonyos idő után esetleg csak olvassa a szöveget, a többiek énekelve ismétlik. Az előénekesek többsége búcsúvezető, aki kiválasztja és intonálja a búcsúénekeket, újakat is tanul és társainak közvetíti. Korábban a tömeg csak a refrént énekelte, utóbb az egészet megismételték, tehát mintegy diktálás után énekeltek.
Kodrán Balázs búcsúvezetőként összegyűjtötte ezeket az énekeket, majd összefűzte füzetté, könnyebb volt forgatnia és használnia azt. A kis füzet formailag 66 lapból áll, a fedőlapja hiányzik és valószínű még néhány lap is, összesen 61 kézzel írt ének található benne. Az énekek között található esti, reggeli, magasztaló, búcsújáró, hálaadó, oltári szentséghez fohászkodó, adventi, nagyböjti, mise utáni is.
Az énekes könyvben találtam még 8 különálló lapot, melyeket később írt Kodrán Balázs. Ezt onnan tudjuk, hogy a lapok hátoldalán valamilyen dátum van, pl. egy nyilatkozat államadósság beváltásáról, melyet 1921-es dátummal láttak el. Egy másik lapon halotti búcsúztatót találunk, az imádság végén 2926. december 31. olvasható.
A 48. lap után hat vallásos ponyvát fűztek a füzetbe.
A ponyva szó eredetileg a legegyszerűbb néprétegeknek szánt, kezdetleges igényekkel számoló nyomtatványok közkeletű terjesztési módjára: a vásárokon árusító asztal helyett földre terített ponyvára utal. Tartalma sokféle: a világi ponyvairodalom elsősorban szórakoztató jellegű volt; régebben históriás ének (Beregszászi Pál, Kádár István históriája), népkönyv (Hármas história, Hét bölcs mester stb.), széphistória (Árgirus, Genovéva, Szép Magelóna stb.), történelmi életrajz (Attila és Buda, Toldi, Kinizsi, Zrínyi, Rákóczi, majd Kossuth Lajos stb.), továbbá különféle vándormondák (Ahasvérus, Faust, Hatvani professzor stb.) jelentek meg. Világirodalmi remekek (Rómeó és Júlia, A velencei kalmár, Lohengrin, stb.) is leszivárogtak. Megtörtént eseményt, nagyobb réteget érdeklő hírt gyakran verses formában feldolgozó történet egyaránt megtalálható közöttük. Többségük előbb verses volt, később került túlsúlyba a próza. A versek az egyházi ünnepekhez (főként búcsúk, zarándoklatok), a szokásokhoz (lakodalom, temetés), a vallási élethez (csodatörténetek, zsoltárok) kapcsolódtak; a prózák közül a fantasztikus történetek a legállandóbbak. Korábban a vallásos csodatörténetek voltak népszerűek, majd a XIX. század második harmadától kezdve a betyártörténetek és ezek szinte észrevétlenül folytatódtak a bűnügyi történetekben, voltaképpen az első világháborúig, maradványaikban pedig később is.
A vallásos ponyva bibliai tárgyú történeteket egyszerű, közérthető stílusban, gyakran képekkel illusztrálva közölt. A vallásos ponyva terjesztése különösen az ellenreformáció idejében volt széles körű. A vallásos ponyva ismerete következtében terjedt el nagyon sok egyházi népének, eredetmagyarázó monda, hiedelemmonda, amelyek Krisztus és a szentek életével, cselekedeteivel foglalkoztak.
Vallásos ponyvák címlapjai Kodrán Balázs énekes könyvéből
Vallásos ponyvák címlapjai Kodrán Balázs énekes könyvéből
Vallásos ponyvák metszetei Kodrán Balázs énekes könyvéből
Vallásos ponyvák metszetei Kodrán Balázs énekes könyvéből
A füzetben található ponyvák sorrendben:
Három böjti ének Krisztus szenvedéséről és legújabb istenes énekek a szent helyekre az ájtatos búcsújárók számára. Nyomatott Krizsán Jakab költségén, Arad, 1863. nyomtatott Réthy Lipót nyomdájában. (Címlapján a Hétfájdalmú Szűz) Három Istenes énekek. Budán 1851. nyomatott Bagó M. betűivel (Címlapon: Pieta. Fájdalmas Szűz fiával a karján.)
Áhítatos ének a boldogságos Szűz Máriához. Arad, 1863. nyomtatta és kiadta Réthy Lipót. (Címlapján angyal)
Hat új Istenes és két ájtatos ima a szent József olvasójához. Budán, 1867. Nyomtatott ' Bagó Mártonnál
Legszebb új énekek 1. A szentkúti szűzhöz. 2. Pünkösdi ének. 3. Szentkereszthez. 4. Temetőben a szentkereszt előtt. Estéli ének Szűz Máriához. 6. Egy kis árva éneke. Kiadta az, ki Istenszerető és emberbarát JászlaDÁNYBAN. Budapest 1881. Nyomatott Bartalits Imrénél VIII. Eszterházy-utcza 12. sz.
Legszebb új énekek Szűz Máriához, a fájdalmas olvasóhoz, és Krisztus szenvedéséről. Isten dicsőségére és a boldogságos Szűz Mária tiszteletére. Nyomtatta: Szabó Antal. Engel Adolf (azelőtt Burger) műintézete Szegeden 3602
Bálint Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy Szegeden a Grünn-nyomda volt az első, amelyik ponyvákat nyomtatott. Későbbi tulajdonosai Burger Zsigmond, Bába Imre, Engel Adolf. Pesten Bucsánszky, Budán Bagó majd Bartalis, Aradon a Réthy-féle nyomda készített kiadványokat. Ezek túlnyomó részt vallási, katolikus jellegű nép iratok, amelyek részben népéneket, Mária-siralmakat, búcsújárási hagyományokat, virrasztó énekeket tartalmaznak. Érdekességként megemlítem, hogy a most megtalált ponyvák korábban készültek, mint azok, amelyekre Bálint Sándor utal és hivatkozik.
A kézzel írt rész énekei közül a számomra legérdekesebbeket mutatom be a teljesség igénye nélkül.
Az énekes könyvben a legtöbb ének az úgynevezett Mária-ének.
Mária-ének az egyházi népénekek egy csoportja, Szűz Máriáról szóló, lírai és epikai alkotás. A vallásos tartalmú magyar népköltészet egyik legjelentősebb alakja Mária. A Mária-ének különböző fajtájú: ájtatos, dicsőítő, könyörgő ének, himnusz, életéhez kapcsolódó apokrif történeteket elbeszélő vagy tetteiről, csodás megjelenéséről szóló epikus énekek. A Mária-énekek témái egyrészt a kisázsiai apokrif vallásos szövegekben gyökereznek (pl. az i. sz. II. és III. századi népszerű történeteket megörökítő Jakab evangéliuma). Más részük a középkori Mária-tisztelet idején keletkezett (főként Mária-siralmak, himnuszok és dicsőítő énekek). Az ellenreformációt követően bontakozott ki a Mária-ének újabb virágkora, amikor a korábbi témák új értelmezésben, szövegkörnyezetben való megformálása mellett a Mária-csodák (Mária földi megjelenése) sokféle megverselése jelentkezett. A Mária-énekek egy része kapcsolódik a hajnalénekekhez és az esti énekhez.
Népszerűségét az utóbbi századokban mind nagyobb tömegeket mozgósító búcsújárás segíti elő. Templomban, búcsún, házi ájtatosságon, sőt munkában is gyakran énekeltek Mária-énekeket, elsősorban az asszonyok, búcsúi előénekesek repertoárjához tartozott. — Változatos típusai előadási alkalmak és műfajok szerint csoportosíthatók. A karácsonyi népénekek kisebb része voltaképpen Mária-ének. Valamely kegyhelyhez, illetve a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódnak az egymással összefonódó Mária-énekek és Mária-siratók, amelyek a népi keservesek és siratóénekek műfaji rokonai.
A középkori hagyományt folytató Mária-siralom egyes szám első személyben fogalmazódott; feltűnően népies típusai már a XVIII. században felbukkannak.
A Kodrán-énekeskönyvben ilyen Mária-siralmat is találunk, ami csak egy versszakkal van lejegyezve.
Oh, jaj Máriának, nékem szomorú anyának,
Oh, mely nagy bánatban vagyok, jaj mert betőlték a napok,
Megfogták szent fiamat, én szerelmes magzatomat. Ámen
Búcsújáró imát kettőt is olvashatunk a gyűjteményben. A legtöbb Mária-ünnepen, főleg Sarlós, Havi, Nagy- és Kis-Boldogasszony napján búcsú volt a Máriának szentelt búcsújáróhelyeken. (Gyűd, Andocs, Celldömölk, Búcsúszentlászló, Sümeg, Csatka, Remete, Máriabesnyő, Verebély, Pócs, Boldogasszony, Máriavölgy, Sasvár, Radna, Csíksomlyó, Máriacell, Bisztrice stb.)
A két ének a Radnai Szűzhöz fohászkodik.
Radna a Bánát kimagasló jelentőségű búcsújáró helye. Történelme a török időkbe nyúlik vissza. A hagyomány szerint 1668-ban egy jámbor aggastyán, aki életét szüzességben töltötte, a kápolna számára egy Mária-képet ad. Ez a metszet a Kármelhegyi Boldogasszonyt ábrázolja. A kép nem sokkal később csodatévő hírbe kerül. A kegyhely híre a török aloli felszabadulás után a pestisjárványok miatt nagyot nőtt. Egy asszony is megbetegedett pestisben. Már három napja halálán volt, amikor hirtelen magához tért. Azt mondta, hogy a járvány addig nem fog elmúlni, amíg a radnai képet nagy búcsújárással meg nem tisztelik. Ez meg is történt és a följegyzések szerint a járvány meg is szűnt. A szegedi nagytájról, a tiszántúlról és még Bácskából is jártak ide búcsúsok. Bálint Sándortól tudjuk, hogy a szegedi zarándokok Csanádpalotán mindig megálltak, megpihentek sőt a helyiek vendégül is látták őket. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a palotaiak is rendszeresen lobogókkal indultak Radnára.
Radnai ének
Köszöntünk téged Radnai virág,
A magos helyekben plántáltatott ág,
Mely istentől plántáltatott, azután nekünk adott.
Már most mi anyánknak vallunk,
hogy csak te légy nekünk kegyes pártfogónk,
Radnai hegynek csillaga, Magyarország királynéja
Nagyböjthöz kapcsolódó énekek is nagyszámban szerepelnek a füzetben. íme az egyik:
„Mikor Jézus és Mária, borultak egymás nyakába, fia búcsúzik anyjától szerelmes fiától.
Mondván Mária Jézusnak ő szerelmes szent fiának, hogy mondja meg mint lesz dolga egész heti nagy napokban.
Virág vasárnap mit fogsz tenni szent fiam, szenvedni akkor anyám, király leszek, Jeruzsálembe felmegyek.
Hát nagy hétfőn mit fogsz tenni szent fiam, mit fogsz szenvedni akkor anyám.
Beteg leszek a templomba nem mehetek, hát nagy kedden mit fogsz tenni szent fiam, mit fogsz szenvedni, akkor anyám vándorlok, Jeruzsálembe feljárok. Nagy szerdán mit fogsz mívelni, szent fiam mit fogsz szenvedni, megyek gecsemáni kertbe... stb."
Erdélyi Zsuzsanna ezt a típusú éneket a kántálók közé sorolja. Szerkezetét tekintve párbeszédes formában megírt ének. Az ismétlődő formulákra épülő szövegben Krisztus a nagyhét eseményeit vetíti Mária elé, napi bontásban. Eredete a középkorra nyúlik vissza, apokrif hagyományokra. Tudunk a XV. századi német előfordulásról, nálunk a Veszprémi-kódex emlékeztet rá. Erdélyi Zsuzsanna Hegyet, hágék, lőtőt lépék című kötetében is olvashatjuk ezt az éneket, Virágszombat estéjén címmel. Az énekben végigviszi a szenvedés történetét, de nemcsak a feltámadásig.
„Erre ismét negyven napra, áldozó csütörtök napra, emelkedek fényességbe, megyek atyámhoz föl a mennybe.
Ehhez ismét tized napra, piros pünkösd vasárnapra szentlélek eljön, arra száll mint az apostolokra.
Erre ismét nyolcad napra, szentháromság vasárnapra, szentlélekkel együtt leszünk, én és atyám egyek leszünk.
Ehhez ismét hatvan napra, Nagy Boldogasszony napjára, én és atyám koronázunk, királynénknak is választunk."
A következő számban folytatjuk.
A második világháborút megelőző és az azt követő időkben a falun élő emberek is szegényebbek voltak. Nehezen jutottak pénzhez, így csak az alapvető dolgokat vásárolták boltban. Azért volt az, hogy amit csak tudtak, házilag állították elő és készítették el a család számára.
Ezért volt előnyös a számukra a birkatartás, mert a birka több fontos alapanyagot adott: a gyapjút, tejet, húst, bőrt és a szaporulatát.
A birkákat általában egy-két napos korukban vásárolták. Ezeket otthon tehéntejjel cumisüvegből az asszonyok nevelték addig, míg meg nem tanultak mást enni.
Emlékszem, amikor kislánykoromban az édesapám a magyarcsanádi juhásztól hozott három napos kisbirkát. Hárman voltunk testvérek és mindnyájan kaptunk egy-egy bárányt. Nagyon szerettük őket, mindegyiknek nevet adtunk. Kezes báránnyá váltak.
A birkagyapjúval végzett munkák
A nyírást megelőző időszakban a gazda arra törekedett, hogy a birkák gyapja minél tisztább legyen. Ezért nyírás előtt egy héttel szalmával jól bealmozott, hogy a szalma koptassa le a gyapjúról a már rátapadt piszkot. A birkanyírás mindig nyáron történt. Nyírás után a gyapjút szétválogatták, ugyanis a birka gyapja nem egyforma minőségű. A két oldalán a nyakától a hátsócomb külső oldaláig és a hátán lévő gyapja az szép és jó minőségű volt, de bizony a feje körül, a hasa alja felé, a farok és a hátsórész gyapja piszkosabb, sárgább, apróbb szőrű, ez nem volt olyan jó minőségű. Szétválogatás után a gyapjút külön-külön mosták nyáron a nagy melegben. Már reggel korán a nagy cementkádat, vályút vagy dézsát telehordták vízzel, hogy délig jól felmelegedjen a napon. A vízbe áztattak egy kis háziszappant, és utána beáztatták a gyapjút. Általában lágy vízbe szerették mosni, mert attól puhább, selymesebb volt.
Azért volt az, hogy nyáron birkanyírás után várták az esőt, mert tudvalévő, hogy az esővíz is lágy víz. Amikor már látták, hogy nagy sötét felhő tornyosul az égen, akkor az eresz csorgásába kiraktak mindenféle edényt a kicsitől a nagyig, hogy minél több esőt tudjanak felfogni a gyapjú mosásához. Akinek volt ártézi kútja, az könnyű helyzetben volt. A gyapjú ázott két napig, majd utána addig mosták, öblítették, míg a mosóié tiszta nem maradt. Mosás közben a gyapjút nem volt szabad dörzsölni, kavargatni, szaggatva széthúzgálni, csak könnyedén nyomkodva mosni.
Mosás után a gyapjút párszárítókra vagy lefektetett kerítéskapura tették száradni. Ha megszáradt, tarisznyába vagy ritkaszövésű zsákba tették és száraz, szellős helyre akasztották. Tehát a gyapjú elő volt készítve a fonyásra.
Előkészület a fonáshoz
A nyáron kimosott gyapjút általában télen dolgozták fel. Mivel télen a mezőgazdaságban nem volt munka, így a felszabadult munkaerőt jól ki lehetett használni, többek között a gyapjú fonyására, feldolgozására. A téli hétköznapokon reggel mindenki végezte a ráeső munkát, majd reggelizés után mindenkinek megvolt a munkája a gyapjúfonással kapcsolatban. Volt úgy, hogy az ebédrevalót a kemencébe tették főni, hogy az ebédkészítéssel ne sok idő teljen el.
Gyapjú fonása házilag
A gyapjú fonása általában női munka volt, de a kezdetén a férfiak is besegítettek. Ők tépték a gyapjút, csomómentesítették, huzigálták széjjel, tehát lazították és rakták kis halmokba, kisasztalra, székre, vagy padra. Ezt a megtépett gyapjút a lányok és asszonyok rokkával fonták meg. Ezt lábbalhajtós pörgő rokkával végezték, mert csak ezzel lehetett szép vékony és egyenletes fonalat fonni. Olyan csodálatos volt, amikor abból a megtépett gyapjúból hosszú-hosszú szép vékony fonál lett. Amikor a rokka orsója tele volt, egy gombolyagba lehajtották, majd ilyen két gombolyagot összevisszáltak, tehát két szálat egymásra eresztettek. Ezt a műveletet is rokkával végezték úgy, hogy az orsót nem jobb felé tekertették, hanem visszafelé, tehát bal felé. Az összevisszálás után lett a kemény fonalból finom puha fonal. Az asszonyok télen több hétig is fontak, persze a mindennapi ház körüli munka után a szabadidejükben. Csak hétköznap, mert szombaton dél körül eltették a rokkát a szoba sarkába, és csak hétfőn vették elő, mert ünnepnap hétköznapi munkát nem végeztek, kivéve a jószágok körül. Ezt a szokásukat nagyon be is tartották. Sokszor hallottam a szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy vasárnapi munkán nincs Isten áldása.
A megfont gyapjúból csak annyit hajtottak gombolyagba, amiket azon a télen feldolgoztak, tehát megkötöttek. A többi fonalat és amit festeni akartak, azokat motringokba tekerték a fából készült motolla segítségével. Azokat a fonalakat, amit azon a télen nem dolgoztak fel, azt tarisznyába tették és száraz leveles dohányt, vagy papírba tett vágott dohányt raktak a motringok közé, hogy a moly bele ne essen, meg ne rágja.
Engedjék meg, hogy mondanivalómat egy — mesei elemekkel átszőtt — igaz történettel kezdjem. Hol volt, hol nem volt, a Makótól pár kilométerre fekvő faluban, Magyarcsanádon, élt egyszer egy védőnő, akit Lánczné Miklós Katalinnak hívnak. Élte mindennapi, dolgos életét, vezette a háztartást, végezte munkáját. Rakosgatta szekrényében azt a néhány darab falvédőt, amit szüleitől örökölt: nem tudott megválni tőlük. Közben nyugdíjas lett, szabad ideje is több maradt. Újra előkerültek a polcokról a féltve őrzött textíliák. Ekkor gondolt arra, feltételezhetően nem ő az egyetlen, aki szoros érzelmi szálakkal kötődik családi hagyatékához, és őrzi szekrényében a család ereklyéit. Egybe kellene gyűjteni őket — fogalmazódott meg benne a gondolat, amelyet tett is követett. Először szűkebb, majd tágabb környezetéből is kapott ajándékba falvédőket — és láss csodát: mára mintegy 300 darabból álló falvédőgyűjteményt tudhat magáénak Lánczné Miklós Katalin.
A történet itt nem ér véget. Híre ment gyűjteményének, kíváncsiak lettek rá az emberek a falu határain túl is. Ennek eredményeképpen jött létre ez a ma nyíló kiállítás.
Miért érdekesek ezek a tárgyak, amelyek hosszú évtizedekig elkerülték a néprajzkutatók figyelmét is? Mit mondhatnak a ma emberének azok az intelmek és tanácsok, képi ábrázolások, amelyek a falvédőkön megfogalmazódtak? Meg kell-e őrizni ezeket a valljuk be, kevés esztétikai értéket hordozó tárgyakat? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kaphassunk, érdemes kicsit a falvédők történetét szemügyre venni.
A falvédő eredetileg falra függesztett lepel vagy deszkalap, mely a fal védelmére, illetve az ágynemű megóvására szolgált. A fehér vászonra kék és piros fonállal kivarrt feliratos falvédők divatja a XIX. század második felétől hódított. (Zárójelben jegyzem meg, hogy erre az időszakra a hagyományos paraszti lakáskultúrában egy nagyon fontos életmódváltás következik be: a füstös, nyitott tűzhelyek helyett kialakult a kéményes, zárt égésű főző és sütőtér, amely lehetővé tette az igényesebb konyha kialakítását, a jobb, szebb bútorok használatát).
A feliratos falvédő német nyelvterület közvetítésével először a polgári, majd a városi munkás otthonoknak, a XX. század elejére a paraszti háztartások konyháinak is közkedvelt dísze lett. Rohamos elterjedésével mindinkább díszítő szerepe vált hangsúlyossá. Köszönhette ezt a rajtuk tetszelgő szövegeknek szalagok közé foglalt, romantikus, olykor idilli kivarrt képeknek, csendéleteknek. Az 1960-as évektől használatuk fokozatosan kiszorult, szerepüket színes nyomású papírlapok, majd csempeberakás váltotta fel.
Az előnyomott mintákra hímzett textilek a legváltozatosabb képi és szöveges megfogalmazásokban hirdettek intelmeket, beszéltek a dolgos, tiszta háziasszonyról, a hűséges férj erényeiről. Érzelmekről, szerelemről, honvágyról árulkodtak, általános igazságokat hirdettek, történelmi eseményekre emlékeztettek.
Szövegeiket sokszor német falvédőktől közvetlenül vették át, de hamar felcsendültek rajtuk a magyar nóták közismeret sorai, sokat dúdolt slágerek, sanzonszövegek, népszínművek szövegrészletei. Falvédőfeliratok lettek a hívatásos művészeti alkotások, folklórszövegek, nem egyszer a biblia kiragadott idézetei is. Eredetük sokszor kibogozhatatlan.
Mindezek ismeretében próbáljuk meg a kiállított tárgyakon keresztül csoportosítani, milyen témákat részesítettek előnyben a magyarcsanádi lányok, asszonyok. Meg kell jegyezni, hogy a válogatást Karsai Ildikó grafikusművész, művészeti szaktanácsadó és a gyűjtő, Lánczné Miklós Katalin végezte.
A világkép szerves része volt a vallás, így a vallásos tematika megjelenése természetes. Mégis a gyűjteményben és a kiállításban legkisebb egységet képviselnek a vallási témájú falvédők. Ezek helye leggyakrabban nem a konyha, hanem a szoba. Sajnálom, hogy a kiállítás látogatói technikai okok miatt nem tekinthetik meg ebben a témában az egyik legszebb, ágy melletti falvédőt, amely nemcsak témájában, hanem kivitelezésében, színvilágában is jellegzetesen magyarcsanádi. A kiállításon egy Házi áldást és egy Szűz Máriához könyörgő falvédőt láthatnak az érdeklődők.
Viszonylag nagy számú a hétköznapi normatívát, konyhai aranymondásokat tartalmazó textíliánk. Ebbe a csoportba tartoznak a rendet, szorgalmat és tisztaságot hangsúlyozó szövegek: „Rendesség és tisztaság, ékesíti a konyhát". A családi harmóniát, a boldog házaséletet nagyon fontos szempontnak tartották régen is. A konyhacentrikus családi boldogság így fogalmazódik meg a falvédőkön: „Szívemnek, lelkemnek az a kívánsága, / Éljek én férjemmel örök boldogságba"; vagy „Ki az urát szereti, finom kávét főz neki". A feleség elvárása szerint a jó férj nem iszik: „Az én uram csak a vizet issza...", hűséges és jól keres: „Nekem olyan ember kell, / Ki más nő után nem jár el. / Jó sok pénzt keressen, / És csak engem szeressen". A falvédők szövegein utalást találunk a nemi munkamegosztásra is. „Ne járjon a konyhába az a férj, /aki a főzéshez úgysem ért." Ha megvizsgáljuk a konyhai életképeket, azonnal szembe tűnnek a városi életmód jellegzetes tárgyi kellékei: az újfajta tűzhelyek, konyhai berendezések és eszközök (pl. kredenc, sparhelt, rakott tűzhely). Ezeket jellegtelen virágdíszítmények veszik közre.
Kiállításunkon és a falvédő-gyűjteményben is a legnagyobb csoportot a nóta-és műdal-illusztrációk és a zsánerképek képezik. Itt szinte mindig a férfi és a nő boldog-boldogtalan szerelmi kapcsolatáról van szó. „Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni", „Sirassatok engem...", „Fehér selyem, csipkés szélű..." stb. Ezeken a falvédőkön gyakran jelenik meg a férfi és a nő együtt, közvetítőként fontos szerepet játszik a virág. Legalább ilyen gyakran találkozunk a magányos nő alakjával, mintegy átengedve a gyengébbik nemnek a keserű társtalanság, az egyedüllét érzését. Kiegészítő motívumokkal (virágok, virágcsokrok, kutya, macska) a háttérben megjelenő elemekkel (virágoskert, erdő, házak, falu templomtoronnyal) még inkább fokozzák a mondanivaló hatását.
Utolsó csoportként szólnék arról a két falvédőről, amelyen a szöveg román nyelven jelenik meg. A „Kéz kezet mos" magyar nyelvű felirat egy az egyben korai német átvétel volt. A képi ábrázolás ismétlése és a „Buná domineata" (jó reggelt) felirat ritkaságnak számít, bátran állíthatom, országos szinten is. A szakirodalomból is tudjuk, hogy még többnemzetiségű településeken is csak elvétve található román, szerb, szlovák feliratos falvédő. Megerősítették ezt a gyűjtőnek ajándékozók is, akiktől szintén megtudhattuk: a nemzetiségiek is magyar nyelvű feliratos felvédőket használtak. Ezért kell külön kiemelni a másik, képi világában, az ábrázolás jellegében, kivitelezésében és mondanivalójában a magyar nyelvűekkel megegyező román nyelvű falvédőt — „Bucate bune am pregatit, Pentru sotul meu iubit." — , amelynek szövege magyarra fordítva: „ Finom falatokat készítek az én drága férjemnek."
S ha már Magyarcsanád több nemzetiségét említettem, szólni kell arról, ami még a hímzések kivitelezésében erről tanúskodik. Míg a magyar falvédőket egy vagy két színnel hímezték ki, a többségében román családok falvédői színesebbek, tarkábbak. Mindez jól megfigyelhető a „Nekem olyan ember kell...", „Minden lányból asszony lesz...", a „Hajlik a jegenye..." feliratú falvédőkön. Ez utóbbi darab azért is felkeltheti a szakemberek és az érdeklődők figyelmét, mert ábrázolásmódja, a megjelenített szoba berendezési tárgyai még a hagyományos parasztbútorokéra emlékeztetnek.
Mint már volt róla szó, a feliratos konyhai falvédők használata az 1960-as években visszaszorult, de emléke megmaradt. S most térnék vissza a rövid történeti áttekintés előtt feltett kérdésekre, azok megválaszolására.
Igen, nagyon fontos ezeknek a falvédőknek az összegyűjtése, megőrzése, kiállítása. Tudomásul kell venni, hogy a XX. században hosszú évtizedeken keresztül a néprajztudomány által nem nagyon sokra becsült tárgyak között éltek a falusi, kisvárosi emberek. Ugyanakkor be kell látni, hogy ezek a tárgyak használóik életéről, gondolkodásáról, vágyairól, ízléséről mindennél őszintébben, szebben beszélnek. Ezen kívül látnunk kell, mennyire kifejezően tükrözik rajtuk a régi korok már alig tűrt kötöttségeiből való szabadulás óhaja, egy jobb, polgárosultabb életmód utáni vágy.
Ezért tartom fontosnak és jelentősnek Lánczné Miklós Katalin gyűjtőmunkáját, a tárgyak rendbetételét és bemutatását. További sok sikert és szép falvédőket kívánok neki, a kiállításhoz gratulálok és megnyitom.
A néprajzi értékek iránt érdeklődők előtt Börcsök Attila gyűjteménye megyeszerte ismert. Egy közel tízezer darabos gyűjtemény elhelyezése, bemutatása komoly gondot okoz egy magángyűjtőnek, s míg az előbbi a gyűjtemény növekedésével egyre nagyobb problémát jelent, addig az utóbbit leleményesen és színvonalasan tematikus kiállítások formájában oldja meg. Ezeket a tematikus kiállításokat a megye több városában, legutóbb pedig Kecskeméten láthatta az érdeklődő közönség. A mai kiállításon, a makói József Attila Városi Könyvtárban a vessző-, gyékény-, csuhé- és szalmafonással készült tárgyait gyűjtötte egybe.
Ezeknek a fonott munkáknak környékünkön nagy hagyománya van, de Makóról különösen szép darabok kerültek elő.
Számarányát tekintve leggazdagabb a vesszőből font anyag a népi kultúra számos területén föllelhető tárgyak formájában.
Makón a Maros árterének füzesei szolgáltatták az alapanyagot a kosárfonó mesterséghez. A XX. század közepéig az itt nőtt vadfűz vesszőit használták föl. Melyet a kosárfonók a várostól árverésen vettek meg. A XX. század második felében már erre szakosodott vállalatok termelték és hántolták a fűzfavesszőt, s innen vásárolták meg a feldolgozók a kenderfűzt, az amerikai fűzi, az aranyfűzt. Ezeket, tulajdonságaikat figyelembe véve, különböző termékek készítésére használták.
A vessző feldolgozásának egyszerűbb módjához ügyes kezű parasztemberek is értettek. Télen, amikor más dolguk nem volt, saját szükségletre fontak kasokat. Kaskötőknek nevezték azokat a paraszti specialistákat, akik másoknak is dolgoztak, de nem iparszerűen. A kaskötés náluk is csupán téli tevékenység volt. A kosárfonók iparszerűen űzték a mesterséget, változatosabb és igényesebb munkákat készítettek, s nemcsak paraszti szükségletre. A XIX. században nálunk is elterjedt német eredetű kisipar polgári igényeket éppúgy kielégített, mint a parasztságét.
Mivel a kosárfonók nem tömörültek céhekbe, így számuk alakulásáról sem tudunk pontos képet rajzolni. Szirbik Miklós említi őket először 1835-ben, amikor 25 kosárkötőt és 12 kaskötőt jegyez föl. Megkülönböztetése munkájuk finomabb és durvább voltára utalhat. A XIX. század közepéről nincs számszerű adatunk, de Palugyay Imre kiemeli ekkortájt a helybeliek foglalkozásai között a kaskötést, „mellyel a Makóiaknak tetemes osztálya foglalkozik...". Az engedéllyel dolgozó kisiparosok között 1890-ben 8,1927-ben pedig 18 kosárfonót említenek.
A XX. században a feldolgozókat két kategóriába sorolták: kaskötőknek nevezték azokat, akik barnamunkát végeztek, azaz hajas vesszőből dolgoztak, s nem volt iparengedélyük, a kosárfonókra a fehérmunka volt jellemző, termékeik hántolt vesszőből készültek. Ez utóbbiak iparengedélyt váltottak.
Az 1930-as, 40-es években Makón 14 kosárfonó iparos és körülbelül 40, barnamunkát készítő kaskötő tevékenykedett. A hajas kosarak iránt akkora volt a kereslet, hogy ezek készítéséből jól meg lehetett élni.
A hajas kosarak vagy gazdasági kosarak neve Makón kaska. Készítőiket kaskásoknak is mondták. Ezekben a kétfülű, felfelé bővülő kasokban hordták a jószágnak az ennivalót, cipelték a hagymát, krumplit, szalmát és egyéb terményeket. Három méretben készült: a nagykaska vagy kotárkáskaska alkalmas volt szalmahordásra, de ezt használták kukoricatöréskor a csövek szedésére, szállítására, ezért kukoricáskaskának is hívták. A dughagymát kiskaskából a nagykaskába szórva szelelték. Kőművesek meszet hordtak benne. A közepes méretűt vékáskaskának nevezték, és főként szemes termény hordására használták. Legkisebb a hagymáskaska vagy kiskasaka. Három kaskányi hagymával lehetett egy zsákot megtölteni, amely így 50 kiló lett. Sokoldalú felhasználását a hagymatermesztésben Tóth Ferenc írta le: „Alkalmazták a dughagyma szedéséhez, szeleléséhez, osztályozásához, a szárított hagyma rácsról való leszedéséhez, az étkezési hagymatermesztésben a dughagyma rakásakor, a hagyma szedésekor, a fokhagyma kaparásakor, /osztásakor, rakásakor stb."
A hagymatermesztés mellett krumpli szedésére is használták, és ha már teherhordásra alkalmatlan lett, kotlóültetésre még jó volt.
Hántolatlan vesszőből a kaskötők a kaskán kívül készítettek még tyúkborítót, párszárítót, oldalkast és körülkast, melyet kocsikasnak is neveztek a XVIII. században. Az oldalkas és a körülkas parasztkocsikhoz készült, míg az előbbi a két oldal borítására és magasítására készült, addig az utóbbi egy darabban fogta körbe a kocsit. Ez került a könnyű vasalású makói kertészkocsikra is. Körülkast az 1960-as években fontak utoljára.
Bár itt nem kiállítási anyag, de meg kell említeni Makó környékéről a fonott és betapasztott oldalú gabonáskasokat vagy hombárokat. Ezek a XVIII. századi jobbágytelkek fontos tartozékai voltak, így készítésükre ma már nem emlékeznek.
A kiállításon számos olyan tárggyal találkozunk, amelyet kosárfonó kisiparosok hántolt vesszőből készítettek elsősorban polgári igények kielégítésére, de a XX. században már ezek polgári és paraszti használatában éles különbség nem volt. Ilyenek a fonott bútorok: asztalok, székek, padok, a babakocsik és a női kézitáskák. Az iparosok közül a pékek használtak legnagyobb mértékben kosárfonók által készített eszközöket: szakajtókat, kasokat kenyér és péksütemény szállításához.
A kosárfonók mai készítményei között megtalálható a bevásárlókosár, kenyérkosár, ágyneműtartó, szennyestartó, mózeskosár, biciklire való gyermekülés, ajándékkosarak, valamint bekötött demizsonok.
Legkelendőbbek a bevásárlókosarak, melyeknek elődje a parasztgaraboly volt. A XX. század elején népszerű japángarabolyt gyümölcsszedésre is használták.
A kiállítás bemutatja azt a néhány egyszerű szerszámot is, amellyel a kaskötők, kosárfonók dolgoztak. Míg az előbbiek télen, többnyire a konyhában végezték ezt a tevékenységet, addig a kosárfonók műhelyt rendeztek be maguknak, ahol a szerszámaikat a pangli nevű asztalkán tartották.
A XIX. században a vesszőből font termékek értékesítése jóval túlterjedt a város határain. Erre Palugyay utal a század közepére vonatkozó leírásában: „Maros és Tisza ár-térei elegendő fűzfa vesszőt és gyékényt állítanak elő, miért is az ezekből font mindennemű kasok, kosarak, garabolyok, szakajtók, gyékények satöbbi nagy mennyiségben hordatnak a vidéki vásárokra."
Mind a tárgyi anyag, mind pedig Palugyay leírása arra utal, hogy nem csupán a vesszőt használták fonásra, hanem a gyékényt, szalmát, kisebb mértékben a kukoricahajat is.
A szakajtókötő specialisták ehhez értő parasztemberek voltak, akik téli foglalkozásként gyékényt vagy szalmát dolgoztak föl, többnyire spirális technikával, Így készültek a méhkasok, szakajtók és a hüvelyesek vagy tojás tárolására szolgáló kupujkák. Makón fölbukkant néhány különleges forma és technika is. Gyékényből például találunk itt fedeles liszttartót, a méhkasok között pedig olyat, amely vessző vázra, a szövés technikájához hasonló módon készült, és sárral tapasztották be.
Szalmából az említetteken kívül készültek kenyérkosarak, párszárítók is. A szalmamunkákat egyszerűbb változatban hántolatlan, hasított vesszővel erősítették össze. A szakajtókötő specialisták igényesebb munkájaként azonban készültek itt olyan zsúpszakajtók, amelyekhez hántolt vesszőt használtak, s ez egyben díszítette is a szakajtók peremét és födelének szélét. A szakajtókat elsősorban kenyérsütéskor vették elő, ezen kívül kukoricamorzsoláshoz és a dughagymával való munkákhoz.
Fonás alapanyagaként a parasztság a csuhét is felhasználta. Az összesodort kukoricahajjal lécvázas székek ülőkéjét fonták be változatos, ősi mintákkal, de készültek csuhészatyrok is.
Ezeket a fonott munkákat Börcsök Attila kezdettől fogva nagy változatosságban gyűjtötte, s ma gyűjteményének ez a része 337 darabot számlál. Egy magángyűjtő részéről ez nem föltétlen természetes dolog, hiszen ezek a tárgyak nem olyan mutatósak, mint például egy festett bútor, színes cserépedény vagy tarka hímzés, nem is képviselnek akkora értéket, viszont meglehetősen nagy a helyigényük. így a gyűjtők ritkán foglalkoznak ezekkel. Börcsök Attila azonban felismerte, hogy a népi kultúra milyen sok területén — háztartás, földművelés, állattartás, közlekedés, teherhordás, építészet, gyermekjátékok — milyen változatos módon használja föl a parasztság ezeket az egyszerű, de esztétikusan megformált tárgyakat. A paraszti tárgyi világ fontos és megőrzésre érdemes darabjai ezek. Megőrzésükért dicséret és köszönet illeti Börcsök Attilát.
Kajti Imréné azon kevesek közé tartozik, akik csuhébabát készítenek Kiszomboron. A kismesterséget nem tanulta senkitől, hanem egy véletlen folytán kezdett hozzá. 1970-ben költözött Kiszomborra, ahol ajándékba kapott egy csuhébabát. Ez egy idő után tönkrement, és ki akarta javítani. Megnézte, hogy volt összekötve, és újrakötözte. Ezután ennek mintájára készített újabbakat, amelyek egyre jobban sikerültek. A szomszédok, rokonok megcsodálták a babákat, és sokan kértek is tőle. Közben az unokák is vittek az óvodába néhányat, és az óvónők is felfigyeltek a szépen, aprólékosan készített csuhébabákra. Megkérték, hogy menjen el az óvodába, és a gyerekekkel együtt készítsenek csuhébabákat. Ezután a 2. Kiszombori Falunapok alkalmával meghívták, hogy készítsen egy kis kiállítást, és ezt még sok másik követte, és követi most is. A Kiss Mária Hortensia Honismereti Kör állandó támogatója, részt vesz a különböző rendezvényeken: Luca-nap, húsvétoló, Szent Iván-napi tűzugrás, amelyeken bemutatót tart a gyerekeknek.
Mostanra minden ünnepre készít csuhébabákat, amelyek igen kelendővé váltak a faluban. A nyuszik, Mikulások, angyalkák és a betlehemi jászol mellett elkészítette Ludas Matyi, a nagy horgász és egy török basa csuhémását is. Sok népi öltözetbe bújtatott baba került már ki a kezei közül, amelyeket mindennapi cselekvéseikben (korsóhordás; pipázás; anya virrasztása a bölcső mellett; szamáron ülő juhász) örökített meg.
A csuhébaba készítéséhez megfelelő alapanyagot kell választani. Kiváló a piros kukorica, a fehér főzőkukorica, a pattogatni való kukorica és a sárga kukorica csuhéja. Amikorra kialakul a csuhé színe, akkor kell leszedni, nehogy túlérjen. A kukoricacsövekről leszedve nem szabad nejlonba rakni, mert nagyon kicsi nedvességtől is összepenészedik.
A csuhét szárazon nem lehet formálni, csak vizesen. A végét le kell vágni, mert csak így engedi magát kiteríteni. A csuhébaba kötözéssel készül. A fejhez egy szép, világos, sima csuhét válasszunk. A közepénél kössük el, és a csomó alá rakjuk a tömést. Csak papírzsebkendővel érdemes kitömni, mert csak így tudjuk a felületet egyenletessé tenni. Ezután a kötés másik oldalán lévő csuhét húzzuk rá a papírzsebkendőből készült gombócra. A törzshöz, vállhoz, lábakhoz hurkapálcát, a kezekhez csuhéval bevont drótot használjunk. Cérnával erősítsük a fejhez a törzset, majd ehhez a vállat és a karokat. Ekkor a babát fejjel lefelé kell fordítani és a karokat a baba feje mellé húzni.
A törzséhez kötjük a szoknyát, amely több rétegből tevődik össze. Külön kell előre, hátra és oldalra kötni azokat. Ezt követően a szoknyát kifordítjuk, hogy a kötés ne látszódjon.
A csuhébaba akkor a legszebb, ha természetes anyagokkal díszítjük. A haját készíthetjük kukoricahajból, amelyet tetszés szerint színezhetünk. A szemét, száját megrajzolhatjuk, de ha a csuhébaba mondjuk egy nyuszi, akkor használhatunk borsot, borsót, magvakat, terméseket. A nyuszi arca lehet a makk kalapja, a mancsai pedig barkából. Makkból készíthetünk egy öregúrnak pipát is.
Ha valaki szeretné űzni e kismesterséget, annak sok időre és türelemre lesz szüksége. De az is garantált, hogy mindezt élvezettel fogja csinálni, mert minden egyes baba készítésével elfeledjük a gondokat, és minden elkészült műben a saját kezünk munkájában gyönyörködhetünk - mondja Margit néni.
„Örömmel írom a következő sorokat: Kajti Imréné a Kulturális Örökség Minisztériuma és a Hagyományok Háza által betlehemi jászol készítésére kiírt pályázaton elnyerte a jogot, hogy pályaműve Olaszországban kiállításra kerüljön. Gratulálunk neki, s további jó egészséget kívánunk tevékenységéhez, és köszönjük, hogy Kiszombor híre általa ilyen messzire eljut." (Kiszombori Híradó 2004)
2006. szeptember 16-án a tizedik községi falunapon Margit néni Kiszombor Népművészetéért díjat vett át munkája elismeréseként, amelyhez szívből gratulálunk.
Ugyanezt az elismerést kapta posztumusz díjként Prónai Miklós kosárkötő és Oláh Györgyné Matildka néni rongyszőnyegkészítő.
Laczi Selyöm Jánost posztumusz Örökös Vőfély címmel és Kiszombor Hagyományai Őrzéséért emléklappal tisztelte meg a községi önkormányzat.
2006. július 10-16 között került megrendezésre községünkben a II. Kalákatábor. Hogy miért is választottuk a kaláka szót a táborunk nevének? Mert a kaláka volt a legismertebb társasmunkák egyike, amelynél a közösség tagjai vagy bizonyos csoportjai tagjuknak vagy egy községi intézménynek szívességből vagy kölcsönösségi alapon munkát végeztek, s amelynél a segítők együtt, egyszerre, társaságban s rendszerint szórakozással (ének, tánc, mese) egybekapcsoltan dolgoztak. A közösség bármelyik tagja akármikor visszahívhatta a megsegítettet, s az a munka visszaadását, a kalákában való részvételt kötelességének tartotta. A kalákáknál éppen az önkéntes jelleg miatt kapott nagy szerepet a szórakozás, a kalákatánc. A kaláka megléte valamely közösségben a közösség egységét, bizonyos fokú homogenitását jelezte és még a mai napig is jelzi. Maroslelén a kaláka szó szombat esti táncot jelentett, amikor is összejöttek a fiatalok és egy jót táncoltak, mulattak. A tábor szervezésekor ez a kettős cél lebegett a szervezők szeme előtt, hogy a tábor lakók közösen, egymást segítve a tánc nyelvén tanuljanak egymástól.
Az elmúlt évben harminc fős csoporttal induló kezdeményezés — amely akkor még csak helyi gyerekeket mozgósított - ebben az évben majdnem kétszáz fős táborrá nőtte ki magát.
Félve fogtunk hozzá a tábor szervezéséhez, hiszen tudtuk, valami egészen újat szeretnénk megvalósítani. Nem volt hagyománya ilyen tábornak községünkben.
Sokáig kellett győzködni az embereket, milyen is egy ilyen nemzetközi tánctábor. A bizonytalanság ellenére mégis sokan hittek abban, hogy valami más fog történni, mint eddig. Az első nap eseményei után már senkiben sem maradt kétség, hogy mi a különbség a tábor és a korábbi fesztiválok között.
A legfontosabb eltérést abban láthattuk, hogy itt magyar diák barátkozott magyarral, az ismerkedés nyelve pedig egymás táncának elsajátítása volt. Gyerekeink megismerkedhettek Magyarország határain kívül élő magyarokkal, azt is megtapasztalhatták, hogy a határainkon túl is beszélnek magyarul. Sőt, nem is akárhogyan! Egy hét alatt élő történelemóra részesei lehettünk mindannyian, hiszen nem lehetett eltitkolni, miért más ország állampolgárai ők. A gyerekek, akik nem tanultak róla, most értették meg történelmünk e korszakát. Példaértékű volt, hogy vendégeink mennyire méltón és hűen őrzik kultúrájukat, mely számukra magyarságuk megmaradását jelenti. Mi magyarnak születtünk, így sokszor eszünkbe sem jut, mennyire fontos értékeket örököltünk szüleinktől, nagyszüleinktől, amire kötelességünk vigyázni. A példa most előttünk állt. Vendégeink tájszólása még ma is mindannyiunk fülében cseng, még hosszú ideig idézgetjük dallamos mondataikat. Sokan fogunk emlékezni arra, milyen komolyan hallgatták az istentiszteleten elhangzott mondatokat; sokunknak szorul össze a szíve, amikor visszaemlékezünk a templomban elhangzott himnuszok alatti könnyekre.
Gyerekeink játék, éneklés, tánc és sok egyéb tevékenység közben megtapasztalhatták, milyen lehet más országban élni, hogyan nevezik a topolyaiak a tornacipőt, mi az az örökíró, milyen tíz fokozatú értékelést használnak a romániai iskolákban stb. És csak tanultak és tanultak. Pedig nem jártak tanítási órákra, nem magyarázta el nekik senki, miért élnek magyarok a határokon túl, de egymástól megtanulták. Felnőtt irányítása mellett megismerték egymás táncait, népdalait, egymás elfogadását, megbecsülését. Néhány nap alatt elválaszthatatlan barátságok szövődtek.
Az a harminc család, aki vendégek elszállásolására vállalkozott, nagyon nagy izgalommal készült a vendéglátásra. Hatvanhat topolyai, szamosújvári és bánffyhunyadi lakó költözött be a falu családjaihoz, emellett laktak még vendégek a Könyvtárban és az Idősek Napközi Otthonában is. Az elszállásoláskor már nem is tudtunk mindenkinek annyi vendéget adni, amennyit szeretett volna. Volt olyan család, ahol ezen a héten 6 kisgyerekről gondoskodtak. A hét folyamán mindenki nagyon megszerette külföldi lakóit. Sokan a mai napig tartják a kapcsolatot újdonsült családtagjaikkal.
Szólnom kell arról az új kezdeményezésről is, mely szerint igazi családias hangulatú tábort szerettünk volna szervezni. Ezért a tábori konyhánál felállított sátor hajnalig tartó beszélgetések színhelyévé vált, itt lehetett az esti táncházak mellett a legjobbat csevegni. Csodálatos volt, hogy a hét során folyamatosan érkeztek hozzánk a község lakói, és senki sem jött üres kézzel. Hoztak reggelire, vacsorára való élelmiszereket, süteményeket, a melegben nélkülözhetetlen innivalókat. Semmiben sem volt hiány. Önzetlenül, kinek mi volt otthon, mindenki a táborozók optimális ellátására törekedett. Így kaptunk rengeteg zöldséget, krumplit, teljes grillvacsorát, sátrakat, több száz üveg szódát, autóval való személyszállítást és rengeteg segítő kezet.
Véleményem szerint a legszebb este az volt, amikor mindenki főzhetett saját szokása szerint egy bogrács paprikáskrumplit vagy krumplipaprikást, ki hogyan nevezte. Izgatottan kóstolgattuk melyik a legfinomabb: a szilvapálinkával, vörösborral és babérlevéllel készült topolyai, vagy a füstölt oldalassal ízesített bánffyhunyadi, vagy az oregánót is tartalmazó szamosújvári, vagy a galuskával gazdagított, illetve galuska nélküli maroslelei változat. Higgyék el, mindegyik nagyon ízletesre sikerült. De a legszebb, legnagyobb értéke az volt, hogy közösen készítettük el.
A tábor programja minden pillanatra tartogatott érdekességet. A gyerekek megismerkedhettek községünkkel, igazi szaktáborhoz méltóan sokat táncoltak és énekeltek, az estéken pedig a külön programok után táncházakban bizonyíthatták megszerzett tudásukat. No meg végre azzal a partnerrel táncolhattak, akivel akartak. Az esti programok között szerepelt éjszakai akadályverseny, hangszerbemutató Szurdi Zsolttal, íjászkodás a Maros Kara 10 hagyományőrző csoporttal. Szombaton egész nap vendégül láttuk Berecz András mesemondó és népdalénekest.
A szombati gálaest összefoglalta a hét eseményeit, minden csoport bemutathatta hozott táncanyagát. Különlegessége abban állt, hogy a táncosok előadhatták azokat a lépéseket is, amelyeket egymástól tanulhattak a hét során. Ezek szabad táncok voltak, nem betanult koreográfiák, jelentőségük pedig éppen ettől vált óriásivá. Együtt táncolt maroslelei, apátfalvi, kiszombori, makói, szegedi, topolyai, szamosújvári és bánffyhunyadi táncos barátságban és boldogan, példát mutatva mindannyiunknak; s ez felidézte a nagy költő, Berzsenyi Dániel ékes szavait:
Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel
A népek lelkét s nemzetek ízleteit.
Itt kívánom minden támogatónknak megköszönni, hogy segítette rendezvényünk megvalósulását. Külön szeretném a harminc szállásadó család munkáját kiemelni. Köszönetemet szeretném kifejezni azoknak a pedagógusoknak is, akik szinte éjjelnappal talpon voltak, hogy táborunk ilyen sikert arathasson. Köszönöm az összefogást! Remélem jövőre újra együtt lehetünk!
A maroslelei néprajzi tábor résztvevőinek névsora: Balázs Klaudia, Békési Evelin, Csányi Viktória, Galló Gergő, Kasza Zoltán, Kolozsvári Zsanett, Kovács Anita, Kovács Ádám, Kovács Judit, Kővágó Balázs, Kristó Róbert, Kristó Zsuzsanna, Kurusa Csilla, Sándor Kitti, Szél Cintia, Szőke Elizabet, Török Valentin, Vincze Vivien, Vincze Fanni
|
|