|
|
Mondanivalóm fonalára — melyet remélem elég rövidre sodortam — három csomót kötöttem azzal a szándékkal, hogy a bennük rejlő kétségeimet segítenek önök is kibogozni. Ez a cifrázatos mondat nem akar másra utalni, mint arra, hogy három témát emeltem ki a lehetségesen számtalan közül, melyek megérdemlik hogy a publikum előtt beszéljek róluk.
Miként a meghívóból is kitűnik, ez már a tizenhatodik alkalom, hogy Makón összegyűlik bő tucat képzőművész, elsősorban a környező országokból, s eltöltenek pár hetet ebben a kedves városban. Vajon mi vonzza őket, gyakorlatilag ugyanazt a csapatot, immár életük harmadát, negyedét kitöltő időszakban ismét vissza és vissza, mint a költeni hazatérő gólyákat, hogy az augusztusi forróságot, vagy adott esetben a vacogást itt éljék át. Nem alszanak úszómedencés kastélyszállóban és a vacsorájukat sem a Gundel szakácsai szervírozzák, az esti fröccshöz pedig nem hívnak sommeliert, aki tanácsot adna, milyen bor illik a baracklekváros palacsintához.
Mi az a szükség, mely arra készteti őket, hogy kis motyójukkal évről évre Makóra utazzanak? Bizonyára megtehetnék, hogy évente más és más környezetben keressék az alkotó munka inspirációját, ám mégsem ezt választják. Mit köti őket ide? Talán a város hangulata, talán a vendéglátók kedvessége, talán az első években kötődött barátság, talán az egymás közötti közölnivalók szükségszerűsége, vagy talán mindez együtt, mindnyájunk örömére és szerencséjére. Gondolatban bontogassák tovább ezt a csomót egészítsék ki mind azt, amit felsoroltam, talán így lesz kerek gondolataink halmaza.
A második kioldanivaló kérdésgubanc a művésztelep tematikai rendszere, vagy az a nehéz feladatkör, amit a művészek felvállalnak, hogy alkotásaikat a rendezők által megszabott témákhoz idomítják. Emlékezetem szerint ilyen megkötöttséget csak a zentai művésztelep részvevőinek vállaira raktak, de lehet, hogy a szervezők másutt is élnek ezzel a lehetőséggel.
Az ideihez képest a korábbi évek feladatai könnyebbeknek tűnnek. A Tűz te gyönyörű vagy a Folyónk a Maros és a Testvéreink a fák kevésbé elvont, mint az idei A jó és a gonosz harca. A témán rágódva felébredt bennem az advocatus diaboli, - az ördög ügyvédje - és a következőképpen morfondírozott: Mi a jobb nekünk, ha a jó győz, vagy ha a viadalban a gonosz kerekedik felül?
Kevés szofizmussal azt mondhatjuk, hogy egyik sem. Ha ugyanis mindig a jó győz, megszűnik a gonosz, ámde gonosz nélkül jó sincs, hiszen mi a különbség egy tojás között? Visszaállna a paradicsomi állapot, amikor minden jó. Talán, csakhogy Ádámnak és Évának az sem volt jó, bizonyára szükségük volt egy kis gonoszra. Ha a gonosz győzne, akkor megszűnne a jó, de a gonosz is, hiszen az ellentétpárok csak egymás kölcsönös létével élhetnek. A forró és a hideg összekeveredve langyos lesz, és talán a fehér és fekete szürkét ad együtt, ez azonban a jó és gonosz harcára nem alkalmazható. Mégis, bizonyára igaz a közmondás, hiszen évezredes tapasztalatok esszenciája: Minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz. Csakhogy ami az egyiknek jó, az a másiknak biztosan rossz, vagy megfordítva. Bizonyára ismerik az egyszeri házaspár történetét, akik Boldoggá teszlek, ha beledöglesz is! jelszó alatt nyuvasztották egymást, míg aztán az ördög egyszerre vitte el mindkettőjüket.
További szócsavarásokat és gondolatbukfenceket nem szándékozom elővezetni, csak felhívom a figyelmüket arra, hogy valami ilyesmi gondolatokat kellene képpé formázni. Ezért aztán nem bizonyos, hogy igaz kedves piktor barátom jelszava, melyre a staffelei-re kitűzött cédula emlékeztet: Nem az ihlet hozza meg a munkát, hanem a munka az ihletet. Jómagam úgy emlékszem, ha üres fejjel ültem az írógép mellé, csak favágás lett a munkából. Olyan betűkkel telepöttyentett papírok, melyeket akár a macska is írhatott volna a ventillátor segítségével.
Na most aztán fel van adva a lecke! Önök is töprenkedjenek, hogyan képzelnék a jó és a gonosz harcát megjeleníteni, képpé formázni. Szerencsére itt vannak a művésztelep lakóinak munkái, melyek bizonyára segítenek eligazodni a sok lehetséges megoldás között. Lehet válogatni, kinek-kinek ízlése, fantáziája szerint.
A harmadik feladat a legkönnyebb, ezért is hagytam a végére.
Végezzünk együtt egy gondolatkísérletet. Valakinek nagyon fáj a háta. A beteget nem a kórház, nem az egészségügy gyógyítja meg, hanem megfelelő körülmények között az orvosok és az ápolók, kiket név szerint kell tisztelnünk. A tizenhatodik művésztelep sem úgy bonyolódott le, hogy eljöttek a művészek Makóra, valaki kitalált egy témát, megfestették, aztán ki-ki hazament fatornyos falujába, büszkén, hiszen bekerült a halhatatlanok sorába a katalógus nyomán. Nemcsak azért, mert magam is megszenvedtem az alkotótáborok létrehozásának kínjait, a munkát nem ismerők kritikájának pírját, de a jól végzett előkészítés örömét is. Arra kérem Önöket, velem együtt, és szíves engedelmükkel az alkotó művészek nevében is mondjunk köszönetet a makói művésztelep két apostolának, Jámborné Balog Tündének és Gilinger Katalinnak. Ne feledjük, hogy önzetlen, rengeteg időt, energiát elrabló szervező munkájuk nélkül nemhogy tizenhat, hanem talán egy nyári alkotóközösség sem dolgozhatott volna Makón.
Legvégül pedig kérem a kiállító művészeket, lépjenek mellénk. Tudom, hogy a makaiak már ismerik önöket személyesen is, de ez a megnyitó nem rólunk, hanem Önökről szól.
Betűrendben: Bíró Gábor (Székelyudvarhely); Bordy Margit (Kolozsvár); Földessy Péter (Munkács); Gyurkovics Hunor (Szabadka); Karsai Ildikó (Makó); Nemes Fekete Edit (Szabadka); Orth István (Nagyszeben); Páll Lajos (Korond); Sipos László (Felvinc); Székely Géza (Kolozsvár); Szűcs László (Zseliz); Vékony Lajos (Szabadka).
Földessy Péter: János vitéz (XVI. Makói Művésztelep)
Székely Géza: Allegro barbaro (XVI. Makói Művésztelep)
Czine Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medence irodalmi életének felejthetetlen emlékű alakja mondta még a kilencvenes évek elején: az a legtöbb, amit egy író megtehet, hogy ráírja a szülőföldjét az irodalom térképére. Olyan korban hangzott el mindez, amikor szinte fölrobbant körülöttünk a világ, és drámai hirtelenséggel vesztették el érvényességüket azok a rendszerek és módszerek, amelyek addigi életünket kormányozták. A túlbonyolított formulák és a homályos definíciók időszaka volt ez, amelybe egyáltalán nem illett Czine tanár úr egyszerűséget és józanságot hirdető kinyilatkozása. Mintha azt sugalmazta volna, hogy a látszattal ellentétben mégiscsak egységes a világnak ez a magyarok lakta vidéke, és valahol a felsőbb szellemi szférákban egy nagy, fehér foltokkal tarkított térképe is létezik, amelyen kicsiny, színes lámpásként világítanak az írók, költők munkáival megjelölt települések. Márpedig ha így van, arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb teljességében mutassuk meg a föld népeinek kultúránk domborzatait és vizeit.
Czine Mihály különös, lélekébresztő útmutatása idején a szocialista mintaállam szerepében tüntető Jugoszláviában véres polgárháború zajlott. Sosem fogjuk megtudni, milyen irányt vett volna a Balkán és egész Európa legújabb kori történelme, ha Czine tanár úr kijelentéséről a Szerb Tudományos Akadémia is tudomást szerez, és a fegyveres harcra, a hódításra buzdító szólamok helyett ezt a fajta civilizált, senki érdekeit nem háborgató területszerzési módot kezdi aposztrofálni. De a tanár úr ezt az állítást csak nekem, a katonai behívó elől elmenekült bácskai írónak címezte, megtoldva azzal frazeológiai szempontból nem is annyira talányos kijelentéssel, hogy aki lámpás, az elsősorban világítson - térképrajzolás ide vagy oda.
Azzal a kínzó érzéssel ballagtam le tőle a Szabó Ilonka utcából a Batthyány tér felé vivő lépcsőn, hogy egyik kívánalomnak sem tudok eleget tenni. Hogyan világíthattam volna lámpásként egy olyan országban, ahol az utcán meg a gyárudvarokon szedték össze az embereket, és vitték a Vukovár környéki harcmezőre, ahol éppen annyira lehettek elkészültek és motiváltak a hazájukat védő horvátokkal szemben, mint negyvennégy őszén a Petőfi Brigádba erőszakkal besorozott bácskai magyarok voltak a német elithadosztályok ellen. Őrültség lett volna otthon maradni, és valamiféle háborúellenes szólamokat hangoztatni, netán ezekről a gondolatokról úgy írni, mintha ez a szülőfalum, Ómoravica közös hitvallása és álláspontja lenne. De a térképrajzolás akkor is meghaladja a szépirodalom határterületét, ha csak metaforaként emlegetjük, és nincs szó semmiféle háborúról. A szavakból készített állapotrajz egészen speciális topográfiai ismereteket feltételez, és hiába a color locale minden eszköztára, a falvakból, városokból szerzett és az irodalom térképére szorgalmasan rárajzszögezett történetek a kívülállóknak még nem fogják a maga egyetemességében megmutatni ezt a speciális közép-európai világot.
A szülőföld elveszítése mindenesetre elég nagy ösztönző erőt szolgáltat ahhoz, hogy az író térképként fogja fel az irodalmat. Ami engem illet, szülőfalum, Ómoravica történeteit próbáltam átmenekíteni az új hazába, de mindez valahogy nem volt elég. Látnom is kellett azokat az utcákat, amelyeken harmincöt évig naponta végigmentem, ezért kezdetleges rajztudással fölvázoltam egy kartondarabra a szülőfalum központját, és ha nagyon elkapott a honvágy, akkor elővettem és nézegettem. A falum iránti vágyódásnak ilyenkor egykettőre vége szakadt, mert a rajz mögött nem volt semmi, ami tovább tágíthatta volna az érzéseimet és a gondolataimat.
De szerencsémre egy kiállításon — úgy tíz évvel ezelőtt — fölfedeztem Gyurkovics Hunor egyik tájképét. Ha jól emlékszem, a szabadkai régi városháza tornya volt látható rajta, az én kedves Szabadkámé, ahol középiskolás éveimet töltöttem, éppen abban az időben, amikor ebben a régióban szerencsésnek mondhatta magát az, aki jugoszláv állampolgár volt.
A városháza szecessziós tornya mintha a kora őszi ködből rajzolódott volna ki, magával hozva a boldog és biztonságos hetvenes éveket, s a már nem annyira boldog, de még egészen tűrhető nyolcvanas éveket, a forgalomból kivont piros villamost, ami még a Mester és Margarita című jugoszláv-amerikai koprodukciós filmben is szerepelt. A festmény mély, ámde láthatatlan perspektívája, úgy tűnt, visszhangos teret hoz létre a testvériség-egység jegyében egymásba olvadó szerb és magyar beszédnek, miközben a vászonról szinte folyt lefelé a fáradt, de még így is éltető napfény.
Gyurkovics Hunor nevét ettől a pillanattól örökre megjegyeztem, mégpedig azzal a csodálattal vegyes irigységgel, amit a körülményeskedő hegymászó érez azok iránt, akik őelőtte jutnak fel a hegycsúcsra. Megemeli előttük a süvegét, mert azzal, hogy bátrabbak voltak, nemcsak nyomot hagytak maguk után, hanem biztonságossá is tették az utánuk következők útját.
Ezek után már nyugodt lélekkel kimondhatom, hogy számomra Gyurkovics Hunor festészete jelenti kultúránk térképének igazi kiteljesedését. Kevés olyan művészember él Pannóniában, aki annyi sok fehér foltot színezett ki az egyetemes magyar kultúra térképén, mint ő. Köztudott róla, hogy Pécsett született, de kisgyermekkorát egy szlavóniai magyar faluban, Harasztiban töltötte. Az elemi iskolát a délvidéki Baranyában lévő Vörösmarton végezte, aztán Újvidékre került az ottani művészeti középiskolába, majd a belgrádi iparművészeti akadémiára. Bejárta a Balkán és Európa egész izgalmas határvidékét, azt a territóriumot, ahol nincs észlelhető határvonal a temperamentumos dél és a kimértebb észak között, ahol szemet gyönyörködtető tarkaságban tobzódott a kultúra, legalábbis azokban a mostaninál boldogabb időkben, amelyekről az előbb már szó esett. Írónak és festőnek egyaránt izgalmas volt lenni ezen a vidéken, de aztán fölbolydult egész Közép-Európa, a szülőföld idegen, veszélyes területté változott, ahol nem termett babér a kultúra térképével bíbelődő művészembereknek.
Gyurkovics Hunort ez a kényszerhelyzet tette határon túli vándorfestővé, aki a Kárpát-medence majd mindegyik művésztáborában megfordult. Alkotásai megtalálhatók Zentától egészen Munkácsig, Gyergyószárhegytől Lendváig, de munkálkodott Balmazújvárosban, Zalaszentgróton, Hajdúböszörményben és természetesen itt, Makón is. Minden festményével és rajzával újabb területet hódított meg kultúránk földerítésre váró térképén. Megmutatta a szentlászlói lerombolt templom kiszálkásodott tornyát, a mögötte lángoló tűzvészt, furcsa mementókként állította egy távoli dombtetőre a hívogató, de új haza helyett talán hazátlanságot ígérő csodaszarvasát, a gomolyfelhőből kibontakozó honfoglaló alakját, a meleg, barna füstöt pöfögtető kendergyárat, a néhány vonalból kialakított portrék sokaságát, megannyi könyvillusztrációt, a táj lényegébe hatoló akvarelleket, amelyekről hosszas vitatkozás után sem lehetne eldönteni, hogy a könnyed egyszerűség vagy a tömörség van bennük túlsúlyban.
Gyurkovics Hunor a Makói Művésztelep számára írt önéletrajzában így vall minderről: „Grafikában és festészetben is kevés szóval, kevés eszközzel szólni, lényegeset kifejezni — tömören és velősen fogalmazni. Egyszerűségre törekszem, világosan és érthetően kívánok szólni a vizualitás nyelvén. ...Törekvésem: szimbólum, jel formájában kifejezni gondolataimat"
Elképzelni sem lehet ennél szebb, borzongatóbb hitvallást. Az egyszerűségre, közérthetőségre esküdni egy olyan korban, amelyben minden egyre bonyolultabbá, körülményesebbé válik, több mint nemes cselekedet. De Gyurkovics Hunor még ennél is tovább lép: a szent egyszerűséget néhány gyors ecsetvonással képes fölma-gasztosítani, eszenciává változtatni.
Mi pedig, akik a képei előtt állunk, megnyugodhatunk abban a tudatban, hogy a kultúra magasföldjén még mindig világbirodalom vagyunk.
Gyurkovics Hunornak azt kívánom, hogy még sokáig folytassa ezt a sok-sok hitből, reménykedésből és bizonyosságból álló fölfedező tevékenységét. Erősítse bennünk továbbra is azt, amit eddigi munkásságával megalapozott. Azt, hogy az ember, a természet és a történelem kapcsolódása megbonthatatlan és örökkévaló.
A mai kiállításnyitás megtisztelő és egyben szívbéli feladat számomra. Nemes Fekete Edit ugyanis a Makói Művésztelep törzsgárda tagjaként üdvözölhető. A művésztelep a magyar kultúra egyetemességének küldetéses őrhelye. Ahogyan a magyar irodalom területén természetesnek tartjuk, hogy Tamási Áron, Nyírő József, Koós Károly, Kányádi Sándor, Grendel Lajos, Sinkó Ervin az egyetemes magyar irodalom alkotói, gazdagítói; ugyanígy a Makói Művésztelep határon túli meghívott művészei is a közigazgatásilag, politikailag nem szabdalt magyar képzőművészet alkotói. Az itteni művésztelep ezt nem csak szavakban, hanem tevőlegesen is szolgálja, kifejezi. Ez nemcsak a telep szervezőinek, Jámborné Balog Tündének és Gilinger Katalinnak, valamint csekélységemnek a véleménye, hanem fellapoztam, készülve a mai megnyitóra, a Kortárs Magyar Művészeti Lexikont, és jóleső érzéssel fedeztem fel benne a művésztelep résztvevőinek életrajzi adatait, munkásságuk méltatását. És legbővebben, két teljes hasábot éppen kiállító művészünkről, Nemes Fekete Editről írtak.
Miután több mint tíz éve volt egyéni kiállítása Makón, úgy gondolom, indokolt nagy vonalakban áttekinteni pályáját és alkotóútját. Szabadkán született, az újvidéki főiskolán szerzett képzőművészeti diplomát. Hosszabb ideig élt a színmagyar Kishegyesen. (Legalább is, mikor a hetvenes években ott jártam, csak magyar szót hallottam utcán, boltban, étteremben.) Számos egyéni kiállításon mutatta be alkotásait Zágrábtól Hannauig. Ugyancsak több csoportos kiállításon vett részt. Dolgozott művésztelepeken, alkotó táborokban, Grozsnjanban, Ilokon, Zentán és részt vett néhány éve első, de remélem nem utolsó alkalommal, a Vásárhelyi Kerámia Szimpózium munkájában is. Ezen kívül köztéri alkotásai vannak Topolyán, Ilokon, Majdányban, Egyházaskéren. Tíznél több a róla, kiállításairól, munkásságáról megjelent publikációk száma.
Alkotói pályája elég jól korszakolható. Első periódusának korongolt műveiben merített a népművészet tiszta forrásából. A fazekas edények formáit és díszítő elemeit írta át, költötte ujjá, individuális értékké. Ezekben a legjobb és egyben legsikeresebb tradícióból, a Bartók-i szintézisből merített. (Zárójelben megjegyezve: a magyar szellem, kultúra alkotói közül egyedül Bartók Béla ismert az egész világon. Akként a zenetörténet óriása, hogy mélyre ásott a magyar népzene gazdag kincsestárába, úgy, hogy ezek feldolgozásánál hasznosította a modern, XX. századi zene újításait, korábban még szokatlan eszköztárát. Ha csak az utóbbit tette volna, amire most számos teoretikusunk ösztönzi alkotóinkat, akkor legfeljebb széljegyzet lehetett volna az egyetemes zenetörténetben: „Hasonló törekvések Közép-Európában is léteztek, pl. Bartók Bélánál.")
A következőben szintén valami ősit emelt be művészetébe, a föld, az agyag, a rög anyagszerűségét, alakításának, formálásának lehetőségeit alkalmazta műveiben individuális ötletességgel és sikerrel.
Munkásságának következő fejezetét summázott egyszerűsítéssel a lapok világaként jellemezhetjük. Ez már valamilyen — nem is nagyon távoli — rokonságot mutat az itt látható kollázsokkal is. A lapok változatos illesztésével az asszonysorsok általános jellemzőit és egyediségét egyaránt megjelenítette. Az utóbbi gondolatkörben Sógornőm emlékére címmel sorozatot is készített.
És most már eljutottunk a kollázshoz, ami franciából szószerinti fordításban ragasztást jelent. Műfajilag elsődlegesen papírlapok, de olykor egyéb anyagok sík lapra történő illesztését, ragasztó segítségével való rögzítését foglalja magában, először a múlt század elején a kubizmusból, illetőleg a geometrikus absztrakcióból eredeztetve. A múlt század elején Picasso és Braque voltak az egyetemes művészettörténetben is úttörői a kollázsnak. A magyar művészetben pedig a minden újra érzékeny Kassák Lajos és a hosszabb időt Párizsban töltött Bálint Endre voltak a műfaj sikeres meghonosítói.
A tematikaválasztást egyéni motiváció, a Bartók-i életmű iránti affinitás és az évforduló egyaránt indokolták. A választott művek az egyéni vonzódás mellett a Bartók-oeuvre gerincvonalát képezik. Általános kiindulásnak tekinthető fehér-fekete sávok, a zseniális példakép zongorabillentyűzetet érintő kezét és zeneszerzői fantáziáját egyként idézik. A Csodálatos mandarin hajlékonyabb vonalai a táncjáték mozdulatritmusának erotikáját, nem szájbarágóan, de a gondolattársítás bizonyosságával idézik. A Kékszakállú herceg várának emberi misztikuma, mély lélektani szimbolikája az egymásba hajló gótívek által a nézőt önkéntelen önvizsgálatra késztetik. Az egyébként egybecsengő, harmonikus színek a Sirató ének lapon komoly-komor koloritra változnak, alkotói alázattal szolgálva a Bartók-mű általános emberi mondanivalóját, a lét tragikus, de törvényszerű végességéről.
A példák, az elemzések még folytathatók lennének, de úgy gondolom, ennyiből is világossá és meggyőzővé vált, hogy az emlékév legmélyebben empatikus képzőművészeti megjelenítése valósult meg az itteni kollázs lapokon.
Befejezésül mit is kívánhatnék mást Nemes Fekete Editnek, mint több évtizeden át tartó jó egészséget, töretlen alkotó kedvet, legyenek sokáig ihlető élményei, és ossza meg ezeket művei által a művészetszerető közönséggel, és gyarapítsa, gazdagítsa alkotásaival a magyar képzőművészetet.
Önöknek pedig kívánok — és egyben bízom is ebben — művészi élményt, esztétikai örömet és nemes szórakozást a kiállítás megtekintése kapcsán.
Köszönöm türelmüket, e gondolatokkal a kiállítást megnyitom.
Óriási közhelyet mondok: az író is ember. Akár prózában vétkezik, akár versben. Bár azt mondja a Biblia, saját képére és hasonlatosságára teremtette Isten az embert, időnként esendőre sikerült. Testileg is, lelkileg is. Testi nyomoréknak tartott emberben is szárnyalhat a lélek, és a lelki ficamokban leledzők is tudnak megtévesztők lenni. Az isteni képmás mögé Mefisztó-arc is tolakodhat. Gondoljunk csak arra, a most talán legdivatosabb műfajban, a fölfedezett besúgványokban hányan jeleskedtek a művészetek nagyjai között is. Nehéz ennél undorítóbb menekülést elképzelnünk.
Állítólag költők, festők, szobrászok áhítoznak is néminemű kificamodásokért, hogy annál veretesebb műveket alkothassanak, de ez a befektetés nem mindig térül meg. Nagy falat nekünk az egybemosás, maradjunk a költőknél. Hogy Ady Endrének vagy Juhász Gyulának mennyit segített vagy ártott versészeti kiteljesedésében magával hordott nyavalyája, azért nem tudhatjuk meg soha, mert nincsen mérce, amelyik megmutatná, mi lett volna belőlük, ha kiköpött egészség környékezte volna őket életük végéig.
Való igaz, kell egy nagy adag megszállottság ahhoz, hogy valaki képes legyen reggeltől estig, estétől reggelig magában is beszélni. Aki betűben vétkezik, mondatokat csócsál szinte mindig, akár szeszekkel mímel mámort mindenik, akár természetes úton törekszik hírnevet szerezni magának, amíg aztán a végén papirosra veti. Es mostanában képes éjnek évadján kikecmeregni számítógépéhez, mert eszébe jutott, hogy itt meg itt egy szót másikra lenne jó cserélnie. Normális az ilyen ember? Ráadásul sorozatban adja ki könyveit, anélkül, hogy egyetlen garas haszna lenne belőle. Annyi erővel a bankszakma legzsírosabb állásába is befészkelhette volna magát.
Onnan indultunk, hogy az író is ember. Ma inkább úgy finomkodjuk a szót, hogy emberből van teremtve. Mit akarhat fényképezőgépével a kezében a fotós, amikor arra vetemedik, hogy sorozatban aggatja falra az íróportrékat? Látszatra ugyanolyan emberek, mint hatmilliárdnyi társuk. Két fülük közé van szorulva a fejük, két szemük van, egy a szájuk. Két kezük, két lábuk nem mindig látszik, tüdejük, májuk, szívük, veséjük, összes belsőségük szóba se jöhet. Egyik-másik arca akár kajla is lehet. Még azt se tudjuk kihámozni egyikből se, novellában utazik, netán többkötetes regényben, vagy csak versek rímeit kalapálja. Az orvostudományban használatos fejbenéző készülékek, az általam elesettségemben tökgyalunak nevezett CT — a Computer Tomográf, — a mágnesrezonancián alapuló MR1, és a pozitronemissziós tomográf, amit PET-nek rövidítenek, jobban belelát csonttal védett legbensőbb valóságunkba, de a gondolatot az se látja meg benne. Még azt se tudjuk, egyáltalán hol és hogyan születik a gondolat. Kell-e hozzá magzatvízként a fejünkben hordott káposztalé? Mikor, hogyan és miért pattan ki az isteni szikra, és mikor veri ki a nótát a csizmám sarka, ha végigmegyek a szántói híres utcán. Szuperszámítógépekkel próbálgatja utánozni az agy működését a ma embere, de szégyellni való bukdácsolásnak tűnik ez majd akkor, amikor valamivel közelebb jutunk a megoldáshoz. Azt szoktam mondani, ha majd a világmindenség legtávolabbi pontján éldegélő legkisebb porszemnyi lény legkisebb génjét is ismerjük, saját magunkban akkor is keresztrejtvények maradnak. Vihart már tudunk kelteni, nemcsak a biliben, de egy pohár vízben is, később talán magfúziót is elő tudunk állítani, így Csernobilra se lesz szükségünk egy kis világkatasztrófa érdekében, de a vágyak és gondolatok szülőföldje még mindig ismeretlen marad. Ha mégis lesz valaki, aki meg tudja fejteni a nagy titkot, egy zsák Nobel-díjat biztosan kap érte.
A kocafotóról valóban nem derül ki semmi. Ha csak a leltár miatt lenne rá szükségünk, akkor a személyi igazolványok közismerten pocsék fölvételei is megtennék. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen nézzük őket, ebben se akarnám simára vasalni a sokszor meggyűrt véleményeket. Mire megyünk tehát vele, ha akár kiguvadt szemekkel nézzük is kedves kolléganőm íróportréit? Legföljebb avval állhatok elő, hogy magam mit keresek bennük?
Szeretek figyelni arra is, milyen ember maga a fotós. Mert emberből van teremtve ő is. Jó néven szoktam venni, ha kitetszik a képekből, becsületes vagy szélhámos. És az íróról is legalább ennyi. Elismerem, nem irodalmi kategória a becsület, akasztófavirág világcsavargó is alkothat világhírű műveket — Villonra szoktak gondolni ilyenkor a beavatottabbak -, de tény, a fotó ezt se tudja kimutatni. Kell hozzá az én belelátó képességem, vagy istenverte eltévelyedésem is, hogy valamit is ki tudjak olvasni belőle. Mert hogy ez vagy az ilyen frizurát hord, vagy olyat, eltitkolni akarja-e természetadta kopaszodását, vagy elénk tárni inkább, nekem lehet rokonszenves is, meg ellenszenves is. Hogy az egyik költőnk verebeivel szereti fotóztatni magát, utalhat lelki gazdagságra is, meg ficamodásra is. Ahányan vagyunk, annyiképpen nézzük.
Az öregátkosban el szokták ütni az ilyen dilemmákat avval, hogy bónyolult ez, eltársak! De valóban, mire jó, hogy kedves fotóstársunk megátalkodott igyekezettel vadássza a betűben leledzőket? Azt hiszem, a kérdés rosszul van föltéve, ahogy ez a mondat is rosszul van kimondva. Jó portrét az tud készíteni, akár fotóban, akár festményben, vagy éppen szoborban, akinek olyan beleérző képességet adott a teremtő — vagy a természet —, hogy megtalálja a kettejük közötti közös nevezőt. Régi parasztosan: ha huzalma van hozzá. Másként szólva: ha bizonyos dolgokban egy húron tud pöndülni áldozatával. Azt hiszem, ha ez hiányzik, lehet akármilyen jó a gép, rossz a kép.
Ilyen rosszra itt nem találunk példát. A jó fotósnak bele kell bújnia a jó író bőrébe.
A festő vagy a szobrász több ülésben is végezheti dolgát, a fényképezőgéppel fölszerelt ember a pillanat töredéke alatt készíti el sokszor világhíres képét. Voltak és vannak ugyan olyan művelői is ennek a kegyes sportnak, akik vázlatot készítenek előre, viszik magukkal a lámpát, hátteret adnak akár valami pokróccal, akár mással — lám, az esküvői tucatfotósok szeretik fölfedezni a legmutatósabb köztéri szobrokat erre a célra —, a fényképezés napi robotosa legtöbbször rögtönzésre van kárhoztatva. Vagy magasztalva.
Aztán jövök én, vagy akármelyik sorstársam, megállok a kép előtt, és vagy lelkesedem érte, vagy nem. Ha túl vékony a szája széle, előjönnek bennem ilyen-olyan ellenérzések, noha nincsen olyan ága semmiféle párhuzamkutatásnak, ami kimondaná, a vékony szájszél törvényszerűen sorozatgyilkosra utalna. Ahogy arra se, hogy a vastagabb szájúak talpon állva mennek majd föl a mennyországba. Voltak olyan eltévelyedései a tudománynak, a koponya és az arc formájából vontak le végzetes következtetéseket, de ezt, Istennek legyen hála, mára kinőtte a tudomány. A veretes fotóba talán be se gyűrűzött már. Szívesen nézem mégis mindegyiket, mert hozzám szólnak. Velem beszélgetnek. Mert evilági társamat látom bennük, és egyéb ismereteim révén irodalmi alkotásokat is melléjük tudok sorakoztatni. El tudom dönteni, lánglelkű költő az illető, vagy csak vízparton fütyörésző fűzfapoéta. Mintha áldott kicsi résen a lelkébe látnék bele. Elfogult vagyok, a prózaírókat, most az egyszer, hadd vegyem ki a kalapból.
És itt látom kedves kolléganőm teljes rokonlelkületét, fotópapírosra kifeszítve. Tudván tudom, nagyszerű sorozatok születtek jól fotózok körme között vasöntőkről — amikor szikrát hányt a kiöntött lötty —, patkoló kovácsokról is, amikor többen űzték még ezt a szakmát. Nincsen olyan mesterség a világon, amiből ne lehetne erős igyekezettel összehozni egy kiállításra való jó képet, de ha Andreának éppen a mi mesterségünkre fűlik a foga, őszinte meghatottsággal leborulok előtte, mint Kossuth Lajos a nemzet nagysága előtt.
Most egy éve, éppen Makón mondhattam el, hogy erősen elfogult vagyok képei mellett. Szóról szóra megismételvén az akkorit, meg is toldom: sokáig és sokszor szeretnék még elfogult lenni. Köszönöm szépen, hogy a könyvtár is befogadta képeit, hogy itt lehettem robotos-társam nagyszerű kiállításán, és hálás vagyok azért is, hogy türelemmel meghallgattak. Adja Isten egészségünkre, Ámen!
Idén februárban emlékeztünk meg Makó első históriása, Szirbik Miklós születésének 225., írása nyomtatásban való megjelenésének 80. évfordulójáról. A szerény ünneplés során úgy méltattuk a makai református eklézsia XVI. prédikátorát, mint a reformkor nagy magyar óriásainak szerény vidéki társát, aki azonban a helytörténetírásnak kiváló, enciklopédikus tudású és műveltségű mestere volt, és leírásával megmentette számunkra a reformkori város képét minden látni- és tudnivalójával együtt.
A magyar művelődéstörténetnek számos ilyen alakjával találkozhat az, aki a múltat búvárolja, ám a jelenben is vannak elkötelezett művelői.
Czanik Béla nyugalmazott református lelkész — anyai ágon Juhász Antal (1797-1873) makai prédikátor ükunokája — is közéjük tartozik, két magánkiadásban megjelent művével szolgálja az emlékezést. Szolgálatunk, életünk című munkája önéletrajzi indíttatású, két falusi papi pályát rajzol meg benne, édesapjáét (1892-1952) és a sajátját, az ő sorsukon és munkásságukon keresztül azonban megjelennek az elmúlt száz esztendő történelmi eseményei is az első világháborútól a rendszerváltásig, és ezek hatásai az egyén életére.
Másik könyve, az Ahogy láttam Kajászószentpétert, egy kis Fejér megyei település néprajzi-szociológiai leírása, egyben pontos látlelete a magyar falu gyökeres átalakulásának is. Felidézi a régi időket, leírja és elemzi a változásokat egészen napjainkig, és bár tárgyilagos megfigyeléseket rögzít, írását áthatják érzelmei: a hívei iránti tisztelet, a megbocsátó szeretet és a jóízű humor.
Előszavában így indokolja meg, miért vetette papírra nyolcvan esztendősen mindazt, amit falujáról tud, amire emlékezik: „Tudom, hogy semmiféle különleges nagy dolgot nem tartalmaz írásom. Hasonló korú megkérdezetteim természetességgel mondták meg: 'De hisz ezt mindenki tudja!' Pár fiatallal is próbát tettem, azok beleolvasva rám tekintettek (...): 'de hisz ilyen nem volt soha!' Hát ezért írtam meg, ami csak felidéződött lelkemben."
Könyvét Az Öltözködés, viselettel kezdi és a Nemzetiségi kérdéssel fejezi be, és ami e két rövid fejezet között van, felöleli egy kis magyar falu népének életét, szokásait és huszadik századi történelmét, címszavai pedig az emberi és a közösségi élet kereteit rajzolják ki. Étkezés, konyhafelszerelés, rokonság, gyermekgondozás, időbeosztás, becsület, munka, bútor, kert, beszéd, hit, tulajdon, ház, erkölcs, hagyományőrzés, az időjárás megfigyelése és még sok más szempont szerint rendszerezi nyolc évtized alatt összegyűlt ismeretanyagát, és szabatosan megfogalmazva, élvezetes stílusban tárja elénk.
Befejezésül álljon itt néhány, további olvasásra csábító részlet Czanik Béla művéből. Az írás szerepére a régi falusi ember életében a következő kis epizód világít rá: „ 'Irva van'. El sem képzelhető erőt jelentett a régi életben. Ez tette felbonthatatlanná a házasságot, letagadhatatlanná a kölcsönt. Eszembe jut, hogy valaki gabonát kért kölcsön jó apámtól, és öreges, reszkető vonásokkal felírta magtárunk ajtófélfájára:'206 kg búza, 68 kg rozs'. Se többet, se kevesebbet. De amikor jó félév múlva meghozta a tartozását, maga kezével dörzsölgette le írását. Fontos, hogy ne legyen írva."
A fűtésről szóló részben olvassuk: „Fűtőanyag volt a fa, gally, csutka, venyige, ízékszár, szalma, ganéj, papír, csutkatő, hulladék - válogatás nélkül, minden, ami éghető. ('Eredj ki lányom a legelőre, hozzál egy kosár száraz ganéjt, hadd főzzek apádnak jó vacsorát'.' — emlegették csúfondárosan.)"
Kajászószentpéter soknevű folyóvízének jellemzése: „A völgy közepén folyó Váli-víz (Kanális, a Folyó, a Patak) vize sem itatásra, sem ivásra nem alkalmas. De alkalmas mosásra, kenderáztatásra, vályogvetésre, halászásra, a Kövecses rész fürdőzésre, a tófenékbe eresztett vizét télen jégvágásra, a Malomkanálist őrletésre használták. Mosószék-mosópad, mosófa, sulykoló minden háznál volt és faluhosszat csattogott a patakvízben mosófával vert kendervászon."
Soha nem jártam Kajászószentpéteren, de a szemléletes leírások alapján előttem van a falu a Váli-víz partján, látom az öreg parasztot, a vacsorát főző asszonyt és hallom a mosófák csattogását is a patakvíz csobogásától kísérve. Czanik Béla műve megmentette a múlt egy szeletét a felejtéstől.
Csapó Benő nyomtat (1940)
|
|