Előző fejezet Következő fejezet

MÚLTUNK ÉS ÖRÖKSÉGÜNK

 

Tóth Ferenc

Emlékezés Bécsy Tamásra

 

A Bécsy családnak öt olyan egyenes ági leszármazottja volt, aki mint elsőszülött egyetemet végzett. Voltak közöttük híres orvosok, főerdész vagy közgazdász. Micsoda szerencse ilyen famíliába beleszületni, gondolhatnánk. Csakhogy a Kárpát-medencében még az egyes családok életére sem jellemző a töretlen ívű pálya. A főerdész nagyapa pipázó férfiszobájában fegyver- és botgyűjtemény volt; a szalonban kék szalongarnitúra velencei tükörrel és csillárral, a sarokban zongora, a falakon képek; az ebédlő falain az ősök portréi, a pohárszék fölött óntányérok, a kredencben ezüsttálak, a falaknál könyvszekrények, vitrinek, ingaórák. Ennek a nemzedéknek a sorsát a trianoni katasztrófa törte derékba. Nem esküdtek föl a román királyra, ezért Erdélyből Budapestre repatriáltak.

Bécsy Tamás is 1928. augusztus 28-án anyakönyv szerint már Budapesten született. Apját, Bécsy Bertalant 1927-ben helyezték Makóra. Közigazgatási pályáját tiszteletbeli, majd tényleges szolgabíróként kezdte. Csanád megye apparátusában elsőként rendelkezett közgazdász végzettséggel és doktorátussal, így a jogászi szemléletű dzsentrikkel szemben érzékenyebb volt a valós gazdasági folyamatok fölismerésében. Többek között ez tette alkalmassá 1939-ben, hogy a nyilas jelölttel szemben őt választották meg Makó polgármesterének. December 3-án a helyi lap azt írta: „Makó városának nagyobb szüksége van ma ár. Bécsy Bertalan tudására, tapasztalatára és erélyére, mint neki a polgármesterségre."

Bécsy Tamás budapesti anyakönyvezése ellenére makóinak tartotta magát, hiszen születésekor szüleinek állandó lakhelye a Maros-parti városban volt, édesanyja szülni ment fel Pestre. A gimnázium centenáriumi kötetében fölidézte makói emlékmorzsáit. Idézzünk föl belőle néhányat! „A Horthy-[Petőfi] park egyik sarkában még állt a víztorony, tornyában természetesen denevérekkel. Előtte, kint az utcán állandóan folyt az artézi kút. A sárgás, kénes makói vízzel. A parkban mesterséges, szabálytalan körvonalú tó volt, benne vörös színű 'aranyhalakkal'. És sok-sok béka, amelyet apáink borotvájával nyúztunk. ...Az akkori nyarakon nagy szenvedéllyel futballoztunk és bicikliztünk. A park körül alig volt forgalom, ott folytak a meccsek; nagy kődarabok vagy téglák jelezték a kaput. Még most is emlékszem a nagy veszekedésekre, kapufára ment a labda vagy gól volt. ... Télen, esős időben a gombfoci járta. Valódi csontgombokkal játszottunk; kettőt, néha hármat illesztettünk egymásra; felül a kisebbeket. Szurokkal ragasztottuk őket, vagy vékony dróttal a lyukakon keresztül csavaroztuk össze. Nevet is adtunk nekik a kor hírességei után: Sárosi, Toldi, Cseh Matyi; sőt Piola, Meazzi, Colaussi. A kapuban gombtorony állt: Hada vagy Olivierei. Érdekes, osztrák vagy német nevű gombunk sose volt. ...És a Maros, a strandi A folyóról az a hír járta, hogy veszélyes, mert sok benne az örvény. Valóban több részén tölcsérek kavarogtak lefelé a mélybe, de nem nagyon törődtünk velük. Igen gyakran úsztunk át a Kiszomborhoz tartozó kertek gyümölcsfáihoz, szőlőtőkéihez. Tudtuk persze, hogy csősz vigyáz rájuk. ... És a gimnáziumi Kovalik Tóni bácsi szigorú arca, Kertész 'Bonzó' tanár úr hintázása a katedra mögötti széken. ... Vasárnap délelőttönként sétálgattunk, a Főtér déli részén volt a korzó. Egy hétfői órán Kovalik Tóni bácsi szelíden, de határozottan ránk dörgött: 'Megmondtam volt, fiúk csak fiúkkal, lányok csak lányokkal sétálhatnak, még a korzón is.'... És ott volt a bolond Herceg. Habsburg főhercegnek vélte magát. Mi remekül alájátszottunk ehhez. Szereztünk egy gimnazista egyensapkát neki; abban járt, s a tanítás végén szalutálva várt minket a kapuban."

Bécsy Tamás szülei 1934-ben elváltak. Ez után édesapjánál nevelkedett, elemi iskoláit Makón, a gimnázium I-VI. osztályát Esztergomban, majd Gödöllőn, papi intézetben végezte. A makói hagymaház alkalmi színházi előadásai egy életre szóló élményt és benyomást jelentettek számára. Az apjának küldött tiszteletjegyeknek ő vette hasznát. A tanítási szüneteket jobbára anyjánál és anyai nagyszüleinél Pesten, illetve balatongyöröki villájukban töltötte. Apja — két nappal az oroszok bejövetele előtt — 1944. szeptember 24-én elmenekült Makóról. Budapest ostromát átvészelve fiával márciusban indult vissza. Jóakarói tanácsára nem Makón, hanem deszki birtokán kívánt meghúzódni, de a rendőrség — mint a Horthy-rendszer hívét — 1945. március 31-én letartóztatta. Dr. Csepregi Imre pápai prelátus naplójában április 11-én azt írta, hogy Bécsy Bertalan polgármester és fia a Teleki utcát söpri, sőt éheznek, fia részére jelekkel kért ennivalót. Bécsy Tamást rövidesen szabadlábra helyezték, így a gimnázium hetedik osztályát Makón be tudta fejezni. Tizenhét éves korától egy szál magában élt a világban. Beteg, sőt elesett mostohaanyjára — akivel egyébként sohasem volt felhőtlen a viszonya — nem számíthatott.

A helyi lap 1945. augusztus 1-jén „gyalázkodó, éretlen és rendbontó célzatú" röplapok terjesztéséről adott hírt. Ebben a makói gimnázium diákjai közül Bécsy Tamás, Domokos Mátyás — a későbbi irodalomkritikus, szerkesztő —, továbbá Gondos János, Koczkás Imre, Koncz Lajos, Munkácsy Gyula, Pfádler Lajos, Stenszky Miklós, Stróhner Ferenc és Teremi Zoltán vett részt. A három röpcédulát 50-100 példányban maguk állították elő, és a város utcáin szórták el. A röpcédulákon bírálták Rácz Jánost, a rendőrség dolgozóját és a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség makói vezetőit. A rendőrség az ügyben érintett fiúkat augusztus 1-15. között tartóztatta le. Bevallottak mindent, mégis a körmeiket feszegették és gumibotozták őket. Dr. Csepregi Imre prelátus augusztus 14-én arról írt, hogy „Bécsy Tamást, a polgármester fiát, annyira megverték, hogy még az illemhelyre is vinni kell őt. A szociáldemokrata párt elnöke, Kiss Ernő állítólag Budapestre utazik, hogy a rendőrség kegyetlenkedéséiről jelentést tegyen, orvoslást kérjen." A diákokat Mezőhegyesre internálták, ahol éheztetve nehéz testi munkára, kenderaratásra osztották be. A röpcédulázásuk nem merítette ki a demokráciaellenes hírverés kritériumát, ezért a népbíróság október 10-én bűncselekmény hiányában fölmentette őket, és elrendelte szabadlábra helyezésüket. Három héttel a fölmentést követően Szűcs Imre rendőrkapitány a keri-gimi futballmeccs után egyenként elfogatta a diákokat, és bosszúból átadta őket a szovjet katonai rendőrségnek, a GPU-nak, akik még aznap este Pestre szállították. Tőlük október 2-án az Andrássy út 60. alá, a magyar Államvédelmi Hatóság, az ÁVH őrizetébe kerültek.

Kiszabadulva, Bécsy Tamás 1945. november 16-án dr. Csepregi Imre pápai prelátusnak számolt be meghurcoltatásukról. A plébános lelkére kötötte, hogy ne hagyja abba a tanulást, végezze el a VIII. osztályt, tegyen érettségit. A tanév mégis elúszott. Környékbeli gazdáknál napszámoskodott, átmenetileg még vetőmag-ügynök is volt. Betársult egy Maros-menti gátőr vadorzásába; a prémeket egy szegedi szűcsnél értékesítették. Olykor Paku József makói hentesnél kapott ebédet vagy vacsorát. A derék kisiparos a szegedi Csillag-börtönbe Bécsy Bertalannak is küldött ennivalót.

 

Bécsy Tamás 1947-ben Makón

 

Bécsy Tamás az 1946-47. tanévben folytatta gimnáziumi tanulmányait, ekkor lettünk osztálytársak. Beilleszkedett az osztályközösségbe, nem játszotta meg az úri csemetét. Közvetlen és nyílt volt mindenkivel. Érettségi tablónk őrzi osztályunk bizonyos tudati megosztottságát, ugyanis tizenhatan — köztük Bécsy Tamás és Lator László is — nyakkendős fényképpel szerepelnek, harmincan kihajtós gallérral, noha általában mi is hordtunk nyakkendőt. Parasztpártos osztályfőnökünk, Giday Kálmán a fényképezés előtt eloldotta nyakravalóját. Talán ez a népies megjelenés mégsem meglepő, Féja Géza Makót a Márciusi Front Mekkájának nevezte.

Bécsy Tamás 1947. január 21-én Hamvas Endre szeged-csanádi püspöktől levelet hozott Csepregi plébánosnak; a főpap a Szent Gellért Konviktusba kérte a diák fölvételét. P. Váry Bonajunkta igazgató biztosította a férőhelyet, a havi száz forintos tartásdíját Csepregi prelátus fedezte.

 

Bécsy Tamás, a professzor

 

Érettségi után néhányan a szegedi egyetem bölcsészkarán magyar-történelem szakon is évfolyamtársai lehettünk. Az akkori szabadszellemű egyetemi légkörben ki-ki érdeklődésének megfelelően orientálódhatott. Tamás kimondottan a világirodalommal jegyezte el magát, Halász Előd, a német filológiai tanszék professzora vonzásában élt; a mi négyfős csoportunkat a néprajz és a régészet ragadta meg, főleg Bálint Sándor szellemi világával jegyeztük el magunkat.

Mivel anyagi támogatást sem a családtól, sem az államtól nem kapott, a Rajk-per tájékán, 1949 őszén jelentkezett a menzára, akkor erre is fölvételit kellett tenni. Tőle azt kérdezték, hogy milyen három könyvet vinne magával egy lakatlan szigetre. Elvben tudta, milyen választ kellene adnia — a marxizmus klasszikusait —, de nem bírt mást mondani, mint azt, hogy a csónaképítés alapelemeiről szóló könyvet. Nevettek a teremben, sőt volt, aki úgy találta, ez marxista realitás. De menzai segélykérelmét elutasították. Egyetemi évei alatt statisztált a szegedi színházban, írogatni kezdett; a kritika és a novella állt hozzá legközelebb. Néhány írása a Tisza-tájban álnéven jelent meg. Mikszáth szegedi évei című tanulmányát elorozva más adta közre. Akkoriban Halász Előd volt az egyetem legfiatalabb professzora. Több hallgató — így Bécsy Tamás is — baráti kapcsolatba került vele. Közöttük mentalitásbeli, kedélybeli, ízlésbeli kapcsolat, megfelelés jött létre, és maradt is halálukig. Ekkoriban már származásuk szerint kategorizálták a hallgatókat, ő az x-es, vagyis az osztályidegen besorolásba került. A bölcsészkaron az osztályharcos politikát Barek István és Krajkó Gyula képviselte. Élet és halál urai voltak. Barek, a tanulmányi osztály vezetője nem engedélyezte, hogy Bécsy Tamás a negyedik év végén osztályvizsga-szigorlatait letegye. Halász Előd (1920-1997) professzor ellenben mellé állt, a minisztériumból megszerezte az engedélyt. Az iskolák kapui viszont nem nyílhattak meg előtte, egy osztályidegenre nem lehet bízni a fiatalság nevelését, mondták.

Akkoriban Bécsy Tamás már annyira vonzódott a színház világához, hogy ebben a kényszerhelyzetében a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára jelentkezett. A felvételin Hubay Miklós főiskolai tanár úgy ítélte meg, hogy a szegedi egyetem elvégzése után nincs szüksége újabb felsőfokú tanulmányokra, menjen színházba, kezdje meg a terepmunkát. Beajánlotta a győri Kisfaludy Színház új főrendezőjéhez, Földes Gáborhoz. A jó humorú színházi szakember szívesen fogadta, és az 1951-52. évadra leszerződtette. A győri színház vezető színészét, Kormos Lajost 1952-ben a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójának nevezték ki, aki dramaturgnak Bécsy Tamást is magával vitte. Két év múlva Kormost Szegedre helyezték, a dramaturgot pedig menesztették a színházból.

1954-től 1960-ig a pécs-bányatelepi általános iskolában tanított. Tanárok és felsős diákok szereplésével a helyi művelődési ház színpadán két színi előadást rendezett: népballadát dramatizált (Júlia szép leány) és a Pál utcai fiúk színpadi változatát. 1955-ben vette feleségül a hasonló családi, társadalmi hagyományokat, nemzeti értékeket, modort és stílust képviselő Futaky Hajna tanárnőt. 1960-ban átkerült a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol amerikai kommunikációs-elmélet alapján kitűnő eredménnyel tanított. Iskolai színjátszó egyesületet szervezett, vezette a városi művelődési központ irodalmi színpadát. Az országos amatőr színjátszó mozgalomban számtalan díjat nyertek.

Közben intenzíven foglalkozott drámaelmélettel. 1969-ben a szegedi egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett. Dolgozatát — Halász Előd javaslatára — a kandidátusi fokozat elnyerésére benyújtotta a Tudományos Minősítő Bizottsághoz. A drámamodellek és a mai dráma értekezésével 1971-ben kandidátus lett, amelyet az Akadémiai Kiadó 1974-ben adott ki. Ekkoriban már sokat publikált, ismert volt a szakmában. 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskola irodalomtörténeti tanszékének helyettes vezetője. 1978-ban az ELTE Világirodalmi Tanszékére docensként kapott meghívást, ahol 1982-től egyetemi tanár, 1990-től tanszékvezető egyetemi tanár. 1978-ban A dráma lételméletéről című munkájával lett az MTA irodalomtudományok doktora.

Pécsre kerülve szellemi társa, baráti tanítványa lett Várkonyi Nándornak (1896-1975). Hozzá csütörtök délutánonként, hetente járt beszélgetésekre. A kiváló író, művelődéstörténész tudása, tiszta embersége kitágította életszemléletét. Szintén jó viszony fűzte Baktay Ervin (1890-1963) indológushoz. Ezek a hatások az emberi kultúra időben és térben távoli, akkor nálunk szinte semmibe vett dimenzióinak részesévé tették. Halász Elődhöz a legőszintébb rokonszenv és el nem múló hála kapcsolta; hatott rá a professzor irodalomértése, tudományos kérlelhetetlensége. Németh Antal (1903-1968) korábbi színigazgató, rendező a színházművészet mélységében, tartalmi vonatkozásban volt rá nagy hatással. A modern európai színházi törekvésekre irányította figyelmét. Lukács György (1890-1971) munkássága merőben másfajta ihletforrást jelentett számára. Személyesen nem ismerte, fenntartásokkal tisztelte. Színházművészeti nézetei kikerülhetetlenek voltak, komolyan vette, de kritikátlanul, dogmaként nem fogadta el.

Bécsy Tamás kitűnő szervező volt. A pécsi Tanárképző Főiskolán 1982-ben létrehozta és vezette — az irodalom, a szépművészet és az ének-zenei tanszékek összevonásával — a Művészettudományi Intézetet. Nevéhez fűződik Pécsett a TIT művészeti szakosztályának újjászervezése. Több művészeti ág és terület szakembereit toborozta egybe ismeretterjesztő alkalmakra. 1990-ban megalapította a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának irodalomtörténeti tanszékét. Kezdeményezte és kidolgozta a pécsi egyetemen a dráma és színháztudományi specializáció programját. 1994-ban a Veszprémi Egyetemen létrehozta és vezette a Színháztudományi Tanszéket. Ez az országban első egyetemi szintű műhelye lett a tudományterületnek, ahol a dráma és színháztörténetet is tanították. Egyszerre három felsőfokú oktatási intézményben tanított, hetente ingázott Pest, Veszprém és Pécs között.

Mivel a magyar irodalomban kevés dráma született, kutatása a honi irodalomelméletben is hagyományosan periférikus volt. Bécsy Tamás tudományos eredményeivel teljesen átalakította és megújította a drámáról való gondolkodásunkat. Nevéhez fűződik a dráma műelméletének kidolgozása, és beillesztette összes filozófiai-esztétikai kritériumaival az irodalom műnemi-műfaji rendszerébe. A drámamodellek és a mai dráma munkájában a drámai műfajokat — tragédia, komédia, misztérium — műnemi alapon pontosította. A maga drámaelmélete alapján foglalkozott egyes drámai művek (pl. Csokonai és Örkény István munkáinak) elemzésével. Ismeretei széleskörűek voltak, az óegyiptomi királydrámáktól a maiakig terjedtek, ezekre támaszkodott szerteágazó, elvi tisztázást kifejtő elméleti vonatkozásaiban. Mivel a dráma és színpadi megjelenése (a színház) mindig össze volt kapcsolva, egyiket vagy másikat — a másikkal szemben — másodlagosnak tekintették. Utolsó művében, a Színház és/vagy dráma munkájában ismételten és — mintegy — végszóként tisztázta, hogy mindkettő önálló művészeti ág. Munkásságának hatása ma már megkerülhetetlen, és a témáról való felfogásában visszafordíthatatlan.

Megszervezte a Magyar színháztörténet 1790-1949-ig terjedő időszakra vonatkozó háromkötetes összefoglaló munka megírását, szerkesztését és kiadását. Mindhárom kötet elméleti fejezeteit saját maga írta.

A magyar színházelmélet egyetemi szintű megalapozóját, a kiemelkedő drámakutató és tudományszervező érdemeit kitüntetésekkel és díjakkal is elismerték. Ilyenek a József Attila-díj 1986-ban, Szent-Györgyi Albert-díj 1998-ban, a pécsi Grastyán Endre-díj 2000-ben. Az MTA elnöksége Eötvös József-koszorút és a Laureatus Academiae-címet 2002-ben, Akadémiai-díjat 2005-ben adományozott tudományos munkájának elismeréséül. Díszdoktora volt a pécsi és a veszprémi egyetemnek, mindkét intézménynek emeritus [DSc Dr. habil. Prof. emeritus] professzora. Halála előtt két nappal a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki.

A sok keserű emlék ellenére szerette Makót, ragaszkodott a városhoz. József Attila születésének centenáriumán, 2005-ben már visszavonulva élt, de fölkérésünkre betegen is első szóra vállalta az ünnepségen való szereplést. Immár nem bujdokolva, hanem a város díszvendégeként érkezhetett ide, és oszthatta meg gondolatit a gimnázium elé helyezett József Attila szobornál és a Hagymaház színháztermében. Hatvanadik érettségi találkozónkon már nem lehetett közöttünk, csak emlékét idéztük; előző évben, 2006. október 26-án befejezte küzdelmes, gazdag életét. A találkozón gyertyagyújtással és egyperces néma felállással emlékeztünk eltávozott halottjainkra.

Bécsy Tamás a magyar színháztudomány egyik megteremtője, intézménye-sítője és nemzetközi hírű szakembere életművével és személyiségével formálta a pályatársak gondolkodásmódját, és tanítványok népes táborát nevelte. Elméleti tézisei, érvelésrendszere, egyetemes megközelítésmódja tudományterületén megkerülhetetlen. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Színházi Világnapon, március 27-én In honorem Bécsy Tamás címmel kerekasztal-beszélgetést tartott A teoretikus Bécsy Tamás munkái és. elméletének hatása alcímmel. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya, a Pécsi Tudományegyetem és a Pannon Egyetem Színháztudományi Tanszéke november 12-én a magyar tudomány ünnepén Bécsy Tamás életművéről A színháztudomány az akadémiai diszciplínák rendjében címmel egész napos konferenciát rendezett az Akadémia székházában.

Köszönöm Futaky Hajna irodalomtörténész, színikritikus odaadó segítségét,

amely nélkül összegzésem nem készülhetett volna el.

 

 

Tóth Ferenc

Száz éve született Buzás László

 

A pályatársak és a tanítványok emlékezetében jegenyeemberként él, hiszen messze kimagasodott kortársai köréből. Ez nem csupán külső megjelenésére vonatkozott; okosságával, tudásával, széleskörű szellemi látókörével is kiemelkedett. A kisemberek pipiskedő modorával ellentétben inkább hajlott hátúnak mutatkozott. Kisebb görnyedtségében nem csupán az évtizedek súlya játszott szerepet, inkább szerénysége húzódott meg. Személyiségét a visszafogottság, az egyszerűség, a tartózkodás hatotta át; idegen volt tőle a könyöklés, a minden áron való siker-karrierizmus.

Budapesten született 1907. november 13-án. Az elemi elvégzése után a makói gimnáziumban tanult. Jeles tanulmányi eredménye alapján tandíjmentességben részesült, de — nehéz anyagi helyzetük miatt — mindvégig voltak magántanítványai. Apja az első világháborúban tüdőbajos lett, 1926-ban meghalt. Eminens tanuló volt, a latin nyelvben különösen jeleskedett. Kell-e nagyobb elismerés, mint hogy az első osztályos tanulót Takáts Lajos tanára második osztályos növendék korrepetálásával bízta meg! 1927-ben jeles eredménnyel érettségizett.

A makói gimnázium szellemisége annyira áthatotta, hogy élethivatásul a tanári pályát választotta. Beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán földrajz-történelem szakra. Nemzetközi hírű professzorok oktatták; földrajzból Cholnoky Jenő, történelemből Hóman Bálint és Szekfű Gyula. A középkori latin oklevéltant Szentpéteri Imrénél hallgatta. Egyik kollégiumban kapott ugyan ingyenes helyet, de kosztjáról magának kellett gondoskodnia. Családoknál nevelősködött, de nagyon nehéz volt fönntartania magát, sokat nélkülözött. Anyagi gondjai és leromlott egészségi állapota miatt három ízben kényszerült megszakítani tanulmányait. Két évig (1937-39) a Lampart gyárban napszámos minőségben dolgozott, majd 1939-43-ban ugyanott raktárnokként alkalmazták. 1943. januárjában ismét beiratkozott az egyetemre, 1944 májusában letette vizsgáit, de a középiskolai tanári oklevél megszerzésére a háborús események miatt már nem kerülhetett sor. 1944. szeptemberében munkaszolgálatra hívták be, majd katonának átminősítve honvéd lett. Az év végén zárt kötelékben Németországba vitték, 1945. április 27-én amerikai fogságba esett, ahonnan 1946. júniusában tudott hazatérni.

Közel negyven éves, amikor nevelői munkáját megkezdhette. Gimnáziumi iskolatársa, dr. Hencz Aurél megyei tanfelügyelő egyengette útját, szorgalmazta az oklevél megszerzését. A helyi református fiúpolgáriban kezdte képesítés nélküli pedagógusi pályáját (1946-48). Az egyházi iskolák államosítása idején gyakoriak voltak az áthelyezések. Őt a Szent István téri, volt katolikus iskolába helyezték át (1949-50), a következő tanévben a Kálvin téri iskola igazgató-helyettese lett (1950-51), majd a Szent István téri általános iskola igazgatója (1951-52). Innen átmenetileg a Kálvin téri iskola tanára, majd 1952-től a gimnázium tanára. Mostoha életkörülményei miatt, felnőtt fejjel szerezte meg diplomáit: a népiskolai tanítói oklevelét (1948), az általános iskolai szaktanítói oklevelét (1950), a szegedi főiskolán magyar-történelem szakos általános iskolai (1952), majd az ELTE Történettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelét (1955).

A makói gimnáziumban nyugdíjazásáig tanított (1952-68). Ez után sem szakadt el szeretett iskolájától, heti négy órában ügyviteli alkalmazottként tizennyolc évig (1969-1987) dolgozott. Nemcsak a napi adminisztratív munkából vette ki részét, de selejtezte a gimnázium irattárát, sőt szükség szerint helyettesített és tanított is. Tíz évig a dolgozók gimnáziumának igazgatója is volt. A Hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Főiskola kihelyezett tagozatán — amely a Szent István téri iskolában működött — tizekét évig történelmet tanított. Minden olyan tulajdonság megvolt benne, aminek a jó pedagógusban meg kellett lenni: szakmai tudás, következetesség, igazságosság, rendszeresség. Tanítványai szerették, fölnéztek rá. Megalakította a gimnázium természetjáró szakosztályát, gimnáziumi csapatait eredményesen készítette föl a megyei bajnoki versenyekre, országos kerékpártúrát szervezett (pl. Makóról a Mátrába.) Országos díjakat nyertek. A természetjárás szeretetére fiatal tanártársait is beoltotta. Előbb Marosvári Sándort, majd Mendei Árpádot, aki nyugdíjasként ma is irányítója a mozgalomnak. 2005-től a természetjárók helytörténeti vetélkedőit is megszervezte, és ezt az idei esztendőtől Buzás László városismereti vetélkedőnek nevezték el.

Nemcsak iskolájának, de Makónak is szerelmese lett. A hetedikes diákot történelemtanára, Eperjessy Kálmán megbízta a Szirbik Miklós féle makói krónika nyomdai korrektúrájának elvégzésével. Ezzel egy életre eljegyezte magát a helytörténeti kutatással. Sokoldalú helyismereti tudását történeti óráin is hasznosította, sőt történeti szakkört is vezetett. Két évig (1953. dec. 17.-1954. dec. 31.) fél műszakban a makói múzeumvezetői tisztet is betöltötte. A politikától mindig távol tartotta magát. Szerteágazó helyismereti tudásából pozitivista történetszemléletű, kizárólag tényanyagot tartalmazó közlésre vállalkozott. Így született meg a  Makói hírlapok és folyóiratok bibliográfiája c. munkája. Szirbik Miklós és Reizner János Makó történetének új kiadásához oklevélfordításokat, névmutatókat, szómagyarázatokat készített. Utcanév kataszterét földolgozásra Tóth Ferencnek adta át. Kisebb írásai A Makói Múzeumi Baráti Kör Értesítőjében és a Csongrád megyei lapban jelentek meg.

1982-ben Szocialista kultúráért, 1990-ben — feleségével megosztva, aki kitűnő pedagógus volt — Makó városért kitüntetést kapott. Rövid szenvedés után 1993. január 6-án halt meg.

 

 

 

 Gál Imre

Mihalik Kálmán, a Székely himnusz szerzője

 

A Mihalik Kálmán Alapítvány nevében szeretettel köszöntöm a tisztelt megjelenteket. Mihalik Kálmán volt a Székely himnusz zeneszerzője, és most halálának 85. évfordulója alkalmából vagyunk itt a Szegedi belvárosi temető 12. tábla, 4. sor, 228-as sírhelyénél. A fiatalon elhunyt Mihalik Kálmán 26 évet élt. Rövid élete során valóban göröngyös és nehéz utat tett meg. 1896-ban született Krassószörény megyében, Oravica bányán. Édesanyja csíki székely asszony, édesapja kassai polgár. A kegyesrendiek iskoláztatták, Kolozsváron érettségizett a piarista gimnáziumban, 1914-ben. Kiválóan képzett, tehetséges zongorista volt, de jól rajzolt és festegetett is, mégis a kolozsvári egyetem orvosi karára iratkozott be. Alig, hogy megkezdte az orvosi tanulmányait, a világháború őt is a harctérre hívta. 1916-ban a frontról visszavezényelték, előbb Nagyszebenbe, majd Szarvason, végül Kolozsváron teljesített katonai szolgálatot. Az összeomlás és a román megszállás után előbb Budapestre, majd onnan Szegedre kísérte bujdosó kolozsvári egyetemét, így került Szegedre. Oklevele megszerzése után rövid ideig szeretett professzora, Reinbold Béla mellett az orvosi egyetem vegyészeti tanszékén volt tanársegéd, 1922. szeptember 6-án tífuszban bekövetkezett szomorú haláláig. A megzenésített Székely himnusz kísérte utolsó útjára. A himnusz szövegírója Csanády György költő volt, aki Székelyudvarhelyen született 1895. február 23-án. 1918. október 28-án az első világháborúban megsebesült, leszerelték, az összeomlás után családjával áttelepült Magyarországra. A himnusz szövegét 1921-ben írta, nem tudjuk hol találkozott össze Mihalik Kálmánnal, aki a zenéjét szerezte, csak azt, hogy az első előadás 1922-ben hangzott fel. Özvegy dr. Takács Sára sebészorvos visszaemlékezéseiben elmondja, hogy a himnusz 1923-tól már szárnyra kelt, a székely kivándoroltak énekelték a budai hegyekben. Éppen A májusi Nagyáldozat című misztériumjáték jegyében — legtöbbször Zugligetben — rendezett cserkésztalálkozón.

És mi a Nagyáldozat?

A krónikák beszéde küzdelmeinkről, vereségeinkről, és győzelmeinkről. Hivatásunkról, cselekedeteinkről, és mulasztásainkról. Halottainkról és utódainkról. Erdély emlékezete lélekben és külsőségekben. A magunk összetartozásának, testvériségének, és elhivatottságának érzése. Névtelenül bolyongott a világban, és így jutott haza Erdélybe a Székelyföldre a Nagyáldozat, kantáta nevű, tehát zsoltárnak készült ének is, és lett belőle otthon a Székely himnusz.

Annak ellenére, hogy zseniális alkotásuk hosszú évtizedekig lappangó életbe kényszerült tengődni, élt és hatott, a szokásjog révén vált valódi himnusszá. Szerepét viszont ezalatt is betöltötte és betölti a mai napig. Annyira betölti, hogy nem csak a Székelyföld magyarsága, hanem a földkerekség bármely tájára szétszóródott honfitársaink ugyanazzal az áhítattal éneklik, mint a magyar Himnuszt.

Az utóbbi idők erdélyi vonatkozású eseményei, a 89-90-es rendszerváltás folytán, egyre szélesebb körben válik elterjedtté és használatossá a Székely himnusz. A89-es változások előtt viszont nyilvános éneklése, előadása tilalmazott volt. A köztudatba azonban ez idő alatt is élt, szájhagyomány útján terjedt és öröklődött. Népszerűségét semminemű hatalom nem tudta kikezdeni.

Ma már észrevétlenül, bizonyára törvényszerűen a magyar Himnusz és a Szózat mellett a harmadik nemzeti imaként foglalja el helyét a közösségek tudatában. Mihalik Kálmán halálának 80. évfordulóján, itt a belvárosi temetőben Gyulai Endre püspök úr megemlékezésében a következőkre hívta fel figyelmünket: „Az anyaföldön kívül szükségképpen egy nemzethez tartozik a zászló, az anyanyelv, és a himnusz. A Székely himnusz belekiáltás a világba, hogy figyeljetek fel erre a maroknyi népre, nézzék meg szenvedését és gyötrelmeit, és tudjanak feléjük fordulva, vagy így, vagy úgy — valamilyen segítséget nyújtani." Nem csak a Székelyföldön, Erdélyben, hanem a világon bárhol élő magyarok figyelmébe ajánlom e himnuszt; jelentse a reményt, a vigaszt, a kitartást, és kérem mindazokat, akik éneklik, és e mű szellemével közösséget vállalnak, tartsák tiszteletben a hiteles formát, és becsüljék, tiszteljék a szerzők emlékét.

Szeged, Belvárosi temető

2007. szeptember 7.

 

Imets László fametszete

 

 

 Puskel Péter

Zala György megkövetése

 

A Szabadság-szobor zseniális alkotójára emlékezünk ma Aradon lendvai és zalaegerszegi barátainkkal. Zala György, a magyar historikus szobrászat egyik nagymestere ezzel az alkotásával nemcsak páratlan műkinccsel ajándékozta meg a tizenhárom vértanú városát, hanem megalapozta későbbi karrierjét is.

Mostanában, amikor örömmel mutatjuk az idegeneknek a város büszkeségét, nem hallgathatjuk el azt, amiről a szobor kapcsán nemigen esett szó az újraállításáért folytatott harc során, de azóta sem. Nevezetesen azt, hogy Arad akkori városvezetése méltatlanul kicsinyesen járt el a nagy művésszel, és az 1890-es szoboravatással járó országos ünnepség fényét beárnyékolta a kivitelezés körüli utólagos méltatlan pro és kontra vita.

A feszültséget Zala levele gerjesztette, amelyben arra kérte Salacz Gyula polgármestert, hogy ellenőrizze a szobor talapzatra emelésénél Turbain Károlyt, akinek a műhelyében a bronzalakokat kiöntötték. Salacz erre azt válaszolta, hogy Turbain nem a várossal, hanem magával a művésszel szerződött, és ha a felállításnál valami baj lesz, akkor a város nem az öntőmestert, hanem Zalát vonja felelősségre. Erre Zala nem jelent meg a szoboralakok talapzatra emelésénél.

A feszültség fokozódott az ünnepséggel járó eufórikus hangulat csillapodtával. Ekkor helyi személyiségekből szakértői bizottság alakult a szobor műszaki átvételére, és a bizottság tagjai jó néhány kifogással éltek. A Parecz István, Hegedüs István, Nesnera Aladár, Virágh Lajos és Nachtnébel Ödön (az utóbbi kettő városi főmérnök volt) összetételű komisszió többek közt azt rótta fel a művésznek, hogy a talapzat a megegyezésben lekötött mauthauseni gránit helyett sziléziaiból készült és elég alacsony, maga a szobor pedig 75 cm-rel alacsonyabb a tervezettnél. Az egész kompozíció kissé zsúfolt. Kifogással éltek az Áldozatkészséget jelképező alak kivitelezését illetően, mert az arcát szenvtelennek találták. A Harckészség megkomponálásában a római harcos alakja nézetük szerint túlságosan elvont. A Hungáriát érintő legfőbb kifogás, hogy nincs a talapzat tengelyében. A teljes szoborcsoportot érte a legerősebb vád: nem elég nemzeti jellegű. Az észrevételek ellenére a munka művészi összértékét viszont nem tagadták.

A vitába bekapcsolódott a fővárosi Egyetértés című lap és a Budapesti Napló is. Szerintük az aradiak rőffel mérték a szobrot és csak azért emeltek kifogásokat, hogy szakértelmüket fitogtassák. Meg kellett volna hívniuk a művészt, aki a bírálatokat kivédhette volna — érveltek. Barabás Béla neves aradi közéleti személyiség, országgyűlési képviselő is védelmébe vette a művészt. Nézete szerint Zalát nem ünnepelték kellőképpen Aradon, sőt egészében véve rosszhiszeműleg jártak el vele. A vélt kifogásokkal pedig a honoráriumából visszamaradt összeget szerették volna lefaragni. Ez valóban így is történt, mert az 1890. október 26-án az Aradi Közlönyben megjelentetett hivatalos jegyzőkönyv szerint felkérték Zalát az apró javításokra és addig a hátralévő 19 ezer Ft-os járandóságából csak 10 ezer Ft-ot fizettek ki. (A teljes honorárium 117 ezer Ft volt.) Az erősen konzervatív felfogású és a polgármesteri körökhöz közel álló Aradi Közlöny ekkor azt írta, hogy Zala jó szobrász, de visszás modorú ember. Bizonyítékul az október 6-i ünnepségen elhangzott felkészületlen beszédét említették, amelyben azt mondta volt, hogy nem könyörög dicséretért, a magyar műtörténet, az utókor mondhat majd ítéletet műve felett.

Az idő Zalát igazolta. A művész igazi kiugrását az aradi Vértanú-szobor segítette elő. Ezt követően elárasztották megrendelésekkel. Hogy csak egyetlen releváns példát említsünk: a Millenniumi emlékművet Budapesten, a Hősök terén.

Zala György megkövetése a kicsinyes rágalmakért a későbbiekben is sajnálatosan elmaradt. A szobor pedig a város első számú látványossága lett.

Pár évvel később, 1901-ben a művész még egy szép munkája került Arad főterére. A vármegye kertjében (Astoria-Continental Szálló) egy oszlopoktól övezett, mutatós ülőpad közepén helyezték el Erzsébet királyné márvány mellszobrát. (Trianon után ezt is lebontották, de a fehér ülőpad még évtizedekig látható volt a parkban.) Az Erzsébet-büszt ma a makói múzeum udvarát díszíti.

 

Zala György Erzsébet-szobrának részlete

 

 

 Bogoly József Ágoston

Templom a pusztában

 

A makói tanyavilág észak-keleti övezetében a bogárzói templom 1907 óta áll. Makó-Bogárzó az emberlakta viszontagságos történelemben, a föld, a szél és a víz finom áramlataiban él. A bogárzói pusztában az ember és a menny egymásba kapcsolódhat. A hely fontosságát sokan érzik, egyre többen felidézik. Az itt született emberek nemzedékeinek öröme, fájdalma a táj emlékezetében a jelennel találkozik.

Mostanában azon veszed észre magad, hosszan ülsz a gondolkodószékben. Verejték üt át a nagyapádtól örökölt napszítta kalapon. Hasadék vagy a kiszáradt, szikes talajon. Száz-százötven évvel korábban errefelé a mezei ösvényeken futóbetyárok, a dűlőutakon földjükre igyekvő szántó-vető dolgos emberek közlekedtek. Este a csillagos ég alatt ősöd, az örök öreg elgondolkodott. A belátható idő mögött mi húzódik meg? Miféle kakaskukorékolása, napfelkeltéje, miféle teliholdja volt ennek a tájnak hajdanán? A gyepösvények, dűlőutak évszázados kanyargásában, a kenyérgabonát termő mező sóhajában, a semlyékes vidéken tenyésző sziki sóvirág, bárányparaj és sziksófű színében, az állatok régi életében, a vízzel telt átlátszó üvegkorsó tiszta ragyogásában, az emberek sorsában is felismerhető a föld eltakart lényege. A Föld élőlény. Élő utak vezetnek rajta. A nappal mindent elönt. Napnyugta után homályban pislákoló kékesszürke fény bolyong. Éjszaka egy fehér kuvasz kóborol a bogárzói tanyák között. Az ősök útját járó kutya nyakában viharlámpa imbolyog. Az égen, Bogárzó fölött októberben-novemberben vonulnak át a vadludak és a darvak. A Föld jóakarata él együtt azzal, aki mindkét féltekén egyaránt érzi, mikor van éjszaka és nappal.

Templom a pusztában. Az Idő nem veszti el. Az idő a föld alapja. Az idő a térhez, a sebességhez, a gravitációhoz kötődik. A bogárzói templom egy különös lelki gravitációt fejt ki. Egyenletesen elterülő múltját az évszakok ismétlődése keretezi. A pusztai térben ecsetpázsitos kaszálórétek, lilavirágú ágas sóvirággal benőtt szikes laposok veszik körül. A rövidfüves pusztagyepen a sziki üröm és a kamilla illatában az érzékek nyugalma lengedez. A régi tájat sietősen eltörlő mai ember mit tehet? Az út mellett van a száz éve fölszentelt templom, közelében áll az 1892-ben felállított vasfeszület. A merülő idő kiálló jelzőpontjait hosszú tüskékkel bokrok állják körül. A környékbeli tanyákra, a vasárnapi mise után, innen mennek haza az emberek. A részletek elmúltak. Csak a lényeg maradt meg. Az alacsony fekvésű rétszéleken hatalmas vízfelületek terülnek el. A semlyékes részeken tükröződik az ég. A gázlómadarak kedvében jár a természet. A zsombékost átvilágítja a fény és a madárének. A réti vizeken átvezető régi utak hídhelyei már nem látszanak. A múltat idéző félvak tapogatózásban nyoma veszett ösvények nyújtóznak. A napfényben fürdő régi helyeket az emlékek aljnövényzete borítja el. A Száraz-ér mentén, az ó-nádasok és mocsarak szélén ősidők óta éltek itt pákászó-halászó-vadászó, majd állattenyésztéssel, legeltetéssel, fölműveléssel foglalkozó emberek. Az Árpád-korban, a XIII-XIV. században a Száraz-ér mellett több kis település volt ezen a földön. A XVI. század végén már a törökök tatár segédcsapatai által elpusztított Vásárosférged és a templomáról híres Mezőkopáncs közé eső területen szétszórva éltek a csókási, a későbbi hatrongyosi, sűrűtanyai, bogárzói nép megmaradásban bízó ősei. A török pusztítása alatt csökkent, majd 1711-től újratelepült, fejlődött, az 1800-as évek elejétől fokozatosan növekedett itt az élet. A XX. század első felében aztán ez a növekedés kiteljesedett. Aztán az 1960-as évek elejétől a tanyai élet fokozatosan visszaesett. Mostanára már csak az emléknyomok és a töredékek maradtak meg.

A szikes talajrészek és a fekete termőföld találkozásánál érezni a széna friss illatát. Az emlékek a tanyákon, a földeken sűrűn szőtt élettel, a tanyai iskolákkal, az olvasókörökkel együtt csöndesen tűntek el? A régi életek, a táj és a környék gondjai, a meghaltak sorsára rakódó befejezetlenségek a Makó felé vezető út tátongó időréseibe szorultak. A változás mindenen otthagyta törésnyomát. Makó ősi szállásföldjein hosszú lappangási ideje van az emlékeknek. Öregszenek már azok, akik gyermekkorukban itt boldogok voltak? Ami a Makó-Bogárzó körüli életből megmaradt és virul, ma az a legfontosabb. A bogárzói templomtorony a természet és a mindenség végtelenére mutat. A fohászokat' rendezi örök formába a szabad ég alatt. Inog a ka-szálatlan, magasra nőtt fű derékhajlása a szélben. A fűszálak majd kiegyenesednek. A külső világhoz tartozás is a belső harmónián múlik. A makói tanyavilág mikrokozmoszában a természet mindig megvall valamit a föld igazságából.

Mit látsz az égen? Mindenhol ugyanaz a Nap ragyog az egész földkerekségen. A nád rezgését hallani itt a szélfútta árokparton. A bogárzói templomtól mezítláb mentél Makóra. A poros úton a táj költői földrajzát testközelből élted meg. Semmi nem veszett el. Innen nézve a világ is kerekebb?

A dél-alföldi róna szellemét az elmúlt jövőben kerested? Juhász Gyula írta a költeményt, a címe: Magyar táj, magyar ecsettel. Első két versszaka így szól: „Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, / Fakó sárgák a lompos alkonyatban, / A szürke fűzfák egyre komorabban / Guggolnak a bús víz holt ága mellett. // Távolba néznek és a puszta távol / Egy gramafon zenéjét hozza nékik, / Rikácsolón, rekedten iderémlik, / A pocsétában egy vén kacsa gázol, //(...)".

A jelenbe vetíti jövőjét a táj. A bogárzói templomnál minden az osztatlan nagy egészhez tartozik. Abból a kiáramlásból kapunk valamit, ami a mai világunkban csak itt tud megnyilatkozni. A táj hatására nyitott emberek jönnek ide el. Emlékező életigenlést adnak a tájnak és egymásnak. A helyhez kötő érzelem, a hit, a földszeretet örök mintázatát őrzi az emlékezet. A halálra táncoltatott múltból, a bogárzói templom tornyából a harang hívó szava még mindig messzire hallatszik.

A Makó határában elterülő Csókás, Hatrongyos, Igás, Rákos és még részben a Kopáncspuszta által alkotott kör közepén, ezen a bíbickocogtató, semlyékes vidéken mit gondolsz, mit őriz a táj? Emlékeid fénye és árnya mit ír arcodra? Mit szólított meg benned e föld? Ki alkotta jóságának erejét? A régi teljesség látogat. Ahány csillag az égen, madár a levegőben, csepp a tengerben, homokszem a földön, annyi áldás szálljon rád. Milyen színeket terít eléd a táj?

A szárnyas idő fakuló tollazatát tépdesi a pusztai vihar? Az éjszakák embertől elhagyottak. A Hold fátyla alatt nincs árnyékod. Fölkel a Nap. Kinézel az ablakodon. Mit látsz? Szalad széjjel a pocsolyák tükrén a pirkadás. Fűfoltok az árokpartokon. Romlandó sorsodról beszélnek a tanyák? Anyai féltés: „Fiam, vigyázz magadra te is!" Nem csalnak meg az emlékeid. Piros dáliáid, fehér rózsáid, zöldellő növényeid, zsenge ibolyáid vannak. Alighanem, örökre így lesz már. Ha ifjúkorodba visszatérnél, az úrnapi körmenetben énekelnél. A széles levelű útifű és a mezei zsálya is szeretett téged. Vágyódtál valami után. Egy nagy, teremtő gondolat része lettél. Az ő elfelejtett nyelvén emlékeztél. „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött." A fény összegyűlt, majd szétáradt. Almodban fűvel benőtt dűlőutakon gyalogolva jártad körül a tájat. Hétszer estél el a göröngyökön. Öt sebből véreztél. A temetőn át érkeztél haza.

Ma már tudod, e látomást varrta egykor oly szapora öltésekkel piros virágmintába édesanyád. Igen, a te fehér párnád viseli e régi ábrát. „Képmásod elé járulok, aki annyiszor megérdemeltem, hogy elfordítsd arcodat tőlem." Eső után gaz veri föl a földet. Rejtőző madarat, ázott túzokot hajtottak át az éjjel a réten a vadak. Letagadni nem lehet, ilyen az élet sodrása. Nehogy eltántorítson a világ! Az ősgyepen új színek, illatok, hangok keresnek párt maguknak már. Elhagyott gémeskút. Kialudt tüzek. Bedeszkázott ablakú tanyaház. Súlyos aszály. „Dominus vobiscum. — Et cum spiritu tuo." Befagyott a könnyek gyógyító forrása is? Távolabb, a Száraz-ér partján már felgyulladtak a fények. Tündököl a hajnal. A látóhatáron így világítanak neked a halálukig hű szeretők. Kik holtuk után sóvirággá lettek. Most csillan meg szirmuk a végtelen fényben. „Sur sum cordal" Szeretet sóhaja csillapítja indulatod mérgét.

A puszta közepén, akácfákkal körülvett tisztásra érkezel. Lépsz egyet előre. Megtámasztod a lábadat. Kezeddel érinted a bogárzói templom falát. Beforradt-e már sebed e világban? Az ég harmatával és a föld erejével gyógyul az már. A Semlyék és a Bogárzó mellett haladó út fáin ülnek és átlátszó csöndben várnak a madarak. Imádság és verejték szentelte fekete föld fia vagy. A bogárzói templom körül szélesen elterülő táj emlékeidben egy tágasan megvilágított égi úton poroszkál.

 

 

 Puruczky Józsefné

Lesz második száz év?

 

Makó-Bogárzó temploma felszentelésének 100. évfordulója után egy nappal, 2007. szeptember 2-án verőfényes napsütésben közel ezer elszármazott és környékbeli látogatott Bogárzóba ünnepelni, találkozni.

Egyéves szervezőmunka előzte meg a templom, a bogárzóiak és a környékbeliek ünnepét. Szintén civil segítőink, adományozóink, valamint az egyház és a polgármesteri hivatal segítségével kis templomunk és környezete a lehetőségekhez képest megújulva, rendezetten várta a centenáriumot.

Dr. Kiss-Rigó László megyéspüspök úr köszöntötte elsőnek az ünneplő közönséget, megemlítve, hogy a kommunikácó fejlődésével romlanak az emberi kapcsolatok, s milyen nagy öröm látni, hogy Bogárzó százéves temploma ekkora összefogást, csodálatos megmozdulást hozott. A templom már nem élő, önálló közösség, igazi értéke abban rejlik, hogy még mindig képes a fizikai távolságokat áthidalva közösséget formálni, emberi kapcsolatokat gazdagítani.

Dr. Buzás Péter polgármester úr üdvözlő beszédében kifejtette, hogy a sok egybegyűlt azt jelzi, milyen sok embernek, makóinak van kötődése a tanyai élethez, életformához. Maga is tudja milyen családi melegséget jelent a tanyai templom, iskola és az olvasókör. Mindannyiunknak fontos, hogy akik ma a tanyai életformát választották, most is megtalálják a megélhetésüket, életcéljukat megvalósítsák.

Magam is nagyon boldog vagyok, hogy a száz év előtti hármas egység újból megvalósult; talán ez lesz a biztosítéka a következő száz esztendőnek is. A nyilvánosságra lépést követően sok biztató telefont kaptunk a régi bogárzóiaktól és leszármazottaiktól, de sokan ismeretlenül is felhívtak, megszólítottak, bíztattak bennünket, meggyőzve arról, hogy az emberek várják, igénylik a szép ünnepet, a lehetőséget az együttlétre. Ekkor ötlött fel bennem, hogy a centenárium emlékére valami kézzel fogható, otthon őrizhető, sokáig fönnmaradó emlék lehetőségét is meg kell adnunk az ünneplőknek. Így született meg a Marosvidék különszám gondolata, s az összegyűlt képek, dokumentumok, írások terjedelme, minősége megengedte, hogy titkos álmom életre keljen: a Bogárzói emlékkönyv.

Az évforduló napjára minden fáradságunkat, esetleges sikertelenségünket elfelejtettük. A bogárzói kis templomban reggel kilenctől már mozdulni sem lehetett, s nem ürült ki a templom estig: mindig volt könnyes szemű emlékező, elmélázó leszármazott, néhány elgondolkozó ismeretlen. Örömünkre nem fért be a sok ember a szentmisére sem, de kihangosítva mindenki hallhatta dr. Kiss-Rigó László megyéspüspök úr ünnepi celebrációját.

A püspök úr által frissen megnyitott templomi vendégkönyvből kiderül, honnan jöttek az emlékező vendégeink: Bogárzó, Makó, Rákos, Igás, Békéssámson, Nagykopáncs, Királyhegyes, Tótkomlós, Apátfalva, Nagyér, Hódmezővásárhely, Szeged, Budapest, Érd, Nagyősz (Románia), Kalocsa, Algyő, Dombóvár, Temesvár, Földeák, Csanádpalota, Gyula, Gyomaendrőd. Nekik szóltak a Temesvárott öntött százéves harangok.

Szívet-lelket gyönyörködtetőek a vendégkönyvbe írt kedves sorok:

Csodálattal és köszönettel a szervezők iránt, és szeretettel köszöntve minden jelenlévőt kívánom mindannyiuknak, hogy ez a mai ünnep erősítse és gazdagítsa emberi kapcsolataikat. (dr. Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspök)

Emlékezés és összefogás jellemzi ezen alkalmat. Az emlékezés erőt ad, az összefogás pedig eredményt. Ez történt most is. Makó város közössége nevében gratulálok és köszönöm. (dr. Buzás Péter polgármester)

Itt kereszteltek és örömmel vettem tudomásul, hogy ilyen szép kezdeményezést és háládatos munkát végeztek, sok ember napját tették ünnepélyessé. Örömmel nyugtázhatjuk, nagyon szépre sikerült. (Mészáros Imre Lajosné Lévai Etelka)

Amikor először itt jártam, a sivárság, a pusztaság jellemezte a helyet. Később egy búcsún tapasztalhattam, ahogy élővé válik a templom és környéke. Ma megint életre kelt, remélem, még több száz évig kitart a buzgóság és a hitélet terén... (Mészáros Ildikó)

Így sikerüljön a 150. évforduló is. (Balázs János — Balázs Jánosné)

Fetser János Kalocsáról, Bagaméri Imre gondnok unokája. Sokat ministráltam itt gyermekkoromban. Itt járt leánya, Fetser Csilla és unokája Varadi Olivér.

Örömteli ez az esemény, hiszen a családunk alapító tag volt a templomnál (Cs. Varga János). Mi az ükunokák vagyunk a férjemmel, az apósom Cs. Varga Ernő. Még egyszer köszönjük ezt a napot itt, Bogárzóban. (Varga József — Varga Józsefné)

Nagyon tetszik az ünnepség. (Budai Ibolya)

Kiss Lajos, az ország egyik kiváló néprajzosa, a szomszédos Vásárhely szülötte, a Vásárhelyi szögény embör című könyvében olvastam: Né engedd kihűlni a parazsat, mé akkó csovéhecc! Így tanította az öreg bérös a kiskondást. A Marosvidék lap kiadásában mögjelent Bogárzói emlékkönyv szép bizonyítéka annak, hogy vannak még olyan embörök, akik az öreg bérös szavait, aki lehet, hogy fölmenőjük volt, mögfogadták. Nem engedik kihűlni a parazsat, a hagyomány őrzi lángját. Gratulálok a templom építésének 100. évfordulója rendezőinek az évforduló alkalmából megjelent emlékkönyvhöz. (Bogdán Lajos, a Honimereti Szövetség elnökségi tagja, a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület titkára)

Itt születtem, itt éltem 1936 -1958-ig. (Vér Ferencné Balázs Erzsébet)

Boldog örömmel tölt el, hogy itt lehettünk e szép ünnepen. Gratulálunk a szervezőknek. (Vas József -Vas Józsefné, Vas Katalin)

Bogárzó örök. (Szanyi Melinda)

Szeretnék én is köszönetet mondani mindazoknak, akik lehetővé tették, megszervezték ezt a találkozót, ahol sok-sok nagyon régen látott arcot láthattunk, s köszönthettünk a múlt kedves emlékeit felidézve. (Elekesné Juhász Éva)

A Rendőr Kulturális és Hagyományőrző Egyesület nevében köszönök mindent. (Németh János Antal vezetőségi tag)

Itt laktam, három gyermekem itt született, itt jártak iskolába. Nagyon boldogok voltunk Isten kegyelméből. (Juhász Mihályné)

Köszönjük a rendezőknek, hogy ilyen nagy tömeget szerveztek a szép ünnepségre. Továbbra is jó egészséget és kitartást kívánunk a munkájukhoz. (... Jenő)

Köszönet a szervezőknek, hogy ilyen sok munkát fordítottak rá, ennyi embernek örömet okozva, a régmúlt emlékeit kutatva ilyen jellegű megemlékezést szervezve dolgoztak. (Tamás család)

Isten áldása legyen ezen a helyen, s minden magyar szívű emberen. (Bádon Béla és Mária Nagyősz, Románia)

Köszönjük a sok fáradságot nem kímélő munkát. ]ó volt ennyi régi bogárzóival találkozni. Jó egészséget kívánunk a továbbiakban. (Görbe Erzsébet és Martonosi János valamint családja.)

Soha ne feledd, hogy honnan indultál. Tisztelet és hála a Puruczky házaspárnak és a Szilágyi családnak. Fáradhatatlan munkájukat köszönjük. (Szabó Józsefné Ági, Kristó Mihályné)

Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy itt lehettem és énekelhettem. Azért is, mert édesapám itt élt Csókáson, és ide, ebbe a templomba járt vasárnaponta. Köszönöm: Cseh Antal, Kerényi Mariann, Cseh Antalné

Megható szép ünnepségen vettünk részt, hálás köszönet a szervezőknek. (Kovács Emma, Salamon Hajnalka, Salamon Éva, Salamon Béláné)

Nacsa Jánosné Sajben Julianna, itt jártam iskolába. Köszönjük ezt a szép ünnepet. Adja a jó Isten, még sokáig folytatódjon. (Böngyik István — Böngyik Istvánné)

Biztosan öregszem, ezért esik jól a gyökereimet keresni, megtalálni. Köszönöm az élményt! (Szekeres P. Mónika)

Ide jártam iskolába. (Galambné Juhász Tünde)

Boldog vagyok, hogy itt járhattam. (Galamb Bogi)

Szívet melengető érzés itt lenni a régi szép emlékek helyszínén, és találkozni néhány kedves régi ismerőssel. Köszönjük. (Plánka József és felesége Szabó Terézia)

Hálás köszönet a rendezőknek. (Batik Lajosné, dr. Almási Andrea, Somodi Jenőné)

Köszönjük szépen. Munkátokhoz további sok sikert, jó egészséget kívánunk. (Barta Ferencné, Tóthné Barta Anikó, Tóth Tibor, Tóth Elizabet, Szabóné Barta Katalin, Szabó Mihály, Szabó Anikó)

Köszönjük, hogy itt lehettünk ezen a csodálatos találkozón. (Nagy-György Katalin, Nagy-György Jánosné, Kiss Mihályné Nagy-György Sára, Kiss Mihály)

Egy emberöltő életében nem sok ilyen van. Nagyon emlékezetes volt. (... és családja)

Köszönet a szervezőknek, reméljük, hogy a jövőben is itt ünnepelhetünk. (Szabó Sándorné Majoros Anna)

A mai nap szervezése csodálatos példája a társadalmi összefogásnak. Van megújulás, van magyar jövő. Köszönet a szíves vendéglátásért. (Nagy Imre Dombóvárról)

Csodálatos napot szerveztetek mindenkinek, köszönet érte. (Olasz Tiborné)

Gratulálok a szervezőknek, a résztvevőknek, minden csodálatos volt. Ez is azt bizonyítja, hogy van létjogosultsága az ilyen, és ehhez hasonló rendezvényeknek. (Nagy Tünde)

Köszönjük a csodálatos vendéglátást. (... Temesvár)

Isten áldjon minden emlékezőt, és erőt adjon a továbbiakban is az efféle találkozókra. (Bodnár Sarolta Temesvár)

Köszönjük szépen a szíves vendéglátást. A jó Isten adjon jó egészséget és minden jót. (Szabó Lajos, Temesvár)

Tisztelettel emlékezünk a bogárzói templom 100. ünnepére, ahol részt vettünk a temesvári énekkarral. (Szügyi József és Kovács Erzsébet)

Csodálatos napot szereztek mindenkinek. (Antal Ferenc — Antal Ferencné, Királyhegyes)

Köszönjük a meghívást a temesvári Bartók Béla Vegyeskar nevében.

Életemre szóló élmény. (Kardos Antalné Medve Erzsébet)

Itt jártam Bogárzóba a családommal. (B. Szűcs Ferenc — B. Szűcs Ferencné, Földeák)

Én itt éltem 13 évig. (Kókai Etelka, leánya Nikola Katalin)

Itt jártam, nagyon tetszett. (Nacsáné)

Jó itt lenni! (Mészáros Imréné, Molnár Károlyné)

Nagyon sok iskolatárssal találkoztam 45 év eltelte után. Volt, akit megszólítottam, volt úgy, hogy ő szólt rám, aki megismert. A szervezőknek sok köszönet a jól sikerült 100 éves megemlékezés lebonyolításáért. (Nagy Ferenc — Nagy Ferencné, Békéssámson)

Boldog vagyok, hogy ennek a szép ünnepnek én is részese lehettem. (Varga Márta)

Boldog vagyok, hogy megismerhettem azt a helyet, ahol az édesanyám az iskolás éveit töltötte, és megismerkedett az édesapámmal. (Őszinte köszönettel, Szűcsné Molnár Erika)

Annyira szerettem volna kimenni, kívánkoztam. Nagyon sajnáltam volna, ha kimaradok. A templom gyönyörű, szép volt a mise, rengeteg ismerős. Most már bízom benne, hogy fönt marad. Remélem, lesz még ünnep. Az emlékkönyvet végigolvastam, azóta is bele-belelapozok, sok benne az ismerős. Az Igási úton laktunk, de Bogárzóba jártunk templomba, boltba. Apósomok mindig mentek, anyósom mosta a fehéreket az oltárra. A fiam is ott kereszteltük, ott bérmálkozott. Tézsla Pista külön eljött meghívni, nagyon jólesett. Az emlékek nagyon szépek. (Takács Imréné)

Csodálatos érzés volt visszamenni a múltba, a gyermekkorba, az ifjúságba. Kiértünk, látni a szép környezetet, hallgatni a szép beszédeket, élvezni a műsort, gyönyörködni a templomban. Mélyen a lelkembe vésődött minden. Örülök, hogy megérhettem, hogy kijutottam. Eltelt az idő, néhány emberre úgy kellett rászólnom, nem ismert meg. Jó volt a tömegben, mindenki örült. Dorner Ági nénivel nem találkoztam, nagyon sajnálom, föl voltam készülve a találkozásra. Láttuk a kör helyét, legalább azt... A könyvnek nagyon örülök, újraolvasom. Vártam, mint egy gyerek, hogy mehessek. Minket az emlékek tartanak fönn. (Börcsök Antalné Karácsonyi Rozália)

Szeretem a pusztát, a hangulatát, a sóvirágot, a szentmise hangulatát, a kedves ismerősöket. Megtelik a szívünk ünnepi malaszttal, boldog áhítattal. Ismeri ezt a sort ugye, meg az érzést is. A könyvet ahányszor a kezembe veszem, elborul a szemem. Olyan jól érzem magam, ahogy olvasom. Nagyanyám minden emlékét is őrzöm. Tisztelem az összefogásukat, a lelkesedésüket. Táncolni jártam oda, mulatós lány voltam. Bíró Dezsővel is találkoztam, nem ismert meg, pedig jaj, de sokat táncoltunk. A fiam adott egy kis széket, vigyem ki, legyen hova ülnöm. Nem kellett a szék, hívtak sokfelé, volt hova leülnöm. El voltam varázsolva, nagyon élveztem, köszönöm. A tisztelet egymás iránt... Egy év alatt összehozni nem mindennapi, köszönheti a tanyaiak emberségének, szellemiségének, átadták az utódaiknak is. Akik eljöttek, mind megtalálták a helyüket, a munkájukat az életben. Halmágyi Iván tanítónk is úgy nevelt bennünket a pusztán, hogy a kinőtt ruhánkat adjuk oda, akinek szüksége van rá, az uzsonnánkból adjunk, akinek nincs. Sok embernek sok örömet szereztek a munkájukkal. (Batik Lajosné Szabó Erzsébet)

Kapcsolatok elevenedtek föl, még azóta is nagyon-nagyon sokat beszélünk róla a családban. A gyökereink, az emlékeink éledtek újra. Erki Marikával közös fényképünk van még iskolás korunkból. Amikor ott jöttünk-mentünk, mindig az a kép volt bennem. Mintha csak két-három nap telt volna el a legutóbbi találkozásunk óta, nem két- három évtized. Olyan embereket, akiket csak arcról ismertem, vittem anyukámhoz, mert neki nagyon fáj a lába. Csoportképet készítettünk a régi iskolatársakkal. Megbeszéltük, hogy mi is összehozunk egy találkozót. Mindenkit szerettem volna látni. Fantasztikus nap volt. (Elekesné Juhász Éva)

Nagy hatással volt rám. Az az eleven élet, ami volt régen, újból visszatért. A sok ember boldogan jött emlékezni. Nagyon szép volt. (Juhász Mihályné Dávid Mária)

Az emlékkönyv nagyon tetszik, bár ismétlődések vannak benne. Tudtam, hogy sokan készültek kimenni, de ennyi emberre nem számítottam. Gyakran járok Bogárzóba, mindenről tudok. Elkeserít a jövő, nem él a templom. Fontos, hogy valami történjen időnként, aki mozdulni tud, tegyen érte valamit. Fönntartani, ameddig csak lehet. Új kötődések kellenének. (Balázs János)

Minden nagyon tetszett, szép és jó volt igazán. Korábban is sokszor jártam a búcsúkra, akkor volt igazi, amikor még élt Martonosi Péter, ő összetartotta az embereket. A helybelieknek kellene összefogniuk, együttműködniük a régiek támogatásával. Új funkciókat keresni a templomnak, hogy megmaradjon. (Plánka József)

Nagyon jó volt ott lenni, ahol felnőttünk, találkozni a régi ismerősökkel. Szabó Sándor tanító úr lányával, Szabó Ziával 50 éve nem is láttuk egymást. Reménykedünk a jövőben... Nem láttunk-hallottunk, csak beszéltünk. Dorner Ági nénivel is találkoztam, úgy meg voltunk hatódva... A könyv olvasása közben jönnek az emlékek, tényleg úgy volt. Ha összefutunk valakivel az ünnep után, azt mondjuk egymásnak, nem is találkoztunk a „szép nap" óta. (Molnár Sándorné Varga Piroska)

Az ünnep elmúlt, alig győztük megköszönni a sokféle módon testet öltött támogatást, segítséget, hat-nyolc ember munkája ezernek adott igaz örömet. Nekünk ez elég, ennyire vágytunk, nem akartunk többet, de kaptunk sok-sok boldog visszajelzést. Megosztom az olvasókkal a köszönő szavakat, mert az mindannyiunké, akik Bogárzóban együtt voltunk, s akikkel még kibővülve együtt leszünk.

A szép nap minket bizonyos számadásra is kötelez, mit sikerült eddig a lelkes szervező gárdának, támogatónak elérnie. Felhívtuk a figyelmet a város közeli, városhoz tartozó templomra; sokkal többen tudják, hol van, igény támadt a megismerésére. Kimeszelve, elektromosan felújítva, gyönyörű új ajtókkal várja a látogatókat.

A szépségesen megújított stációképeken a visszatérők elődeik nevét is olvashatják, megtekinthetik a templom körmeneti lobogóit, az évfordulóra adományozott fakeresztet; gyönyörködhetnek Dehény Lajos földeáki festőművész adományában, a Páduai Szent Antalt megjelenítő oltárképben. Igaz, a templom komoly felújításra szorul, de a környezet tiszta, árnyas fák alatt lehet sétálgatni, emlékezni, elgondolkodni; csodálni a kertben álló szintén megújult keresztet az őrangyallal, s hallgatni a Novotny Antal öntötte százéves harangot.

A jövő? Nem tudjuk, mit hoz, csak reménykedünk, hogy az emlékezőkből sokan visszatérnek majd a templom két búcsújára, hogy pályázatokkal vallásturisztikai állomás, lelkigyakorlatok, természetvédelmi és alkotótáborok színhelye lehet.

A templom megépülése, fennmaradása, centenáriumának méltó megünneplése csak az egyház, a városvezetés és a polgárok közös akaratából valósulhatott meg; csak ezen az úton haladhatunk a második száz évben is, hogy ne sodorjon el bennünket a szél.

 

Bogárzói búcsú

 

 

 Sipos József

A százötven éves templom és az új szobor

 

„...tedd meg, hogy a föld minden népe megismerje nevedet és tudják meg rólad,

hogy a te nevedről nevezték el azt a házat, melyet építettek!"

I. Kir. 8.46

 

A mai napon Egyházközségünk, szeretett falunk jelentős eseményt ünnepel. Nagy meghatódottsággal és imádságos lelkülettel vártuk e vasárnapot. Kedves Templomunk a mai napon ünnepli felszentelésének 150. évfordulóját falunk határában, közös összefogásból egy csodálatos Szent István-szobor kerül megszentelésre.

150 éves ez a templom, melyet Szent László király védelmez, erősít a mennyben a földön egyaránt. Ez a templom, mely az 1846-os árvíz pusztítása utáni áttelepülés után épült, a Návay család támogatásával, Oltványi Pál plébános irányításával, aki megérezte, hitte annak fontosságát, hogy a lelkek épülése mellett a templom, iskola, plébánia építése is meginduljon. A templom alapkövét Csajághy Sándor csanádi püspök 1855. november 18-án tette le, a munka olyan intenzíven folyt, hogy 1857. november l-jén felszentelték e csodálatos romantikus stílusú templomot.

A mai nap köszönet és hála ünnepe is, annak reményében, hogy ez a hajlék valóban Isten háza, ahol az emberek egymás iránti testvéri szeretetben együtt és egy akarattal imádkoznak már 150 éve, együtt döntenek közös ügyeikről, és egyénenként tesznek meg mindent hitük megerősítése és megtartása érdekében. Adjunk hálát minden itt szolgált és szolgáló lelkipásztorért, kántorért, hitoktatóért, harangozóért, sekrestyésért, egyházi tanács tagjaiért, akik Isten kedves nyáját a jó úton segítették, segítik.

A 150 év alatt, sok boldog család gyermeke sírt fel itt kereszteléskor, hány gyermek és fiatal találkozott az élő Krisztussal az elsőáldozás, bérmálkozás alkalmával. Hány Szerelemtől átjárt ifjú lélek fogadott itt egymásnak örök hűséget, és hány könnycsepp gördült le az arcokon, szeretteink gyászmiséjén.

De mit ér minden fel- vagy megszentelés, ha a ház nem tölti be igazán a maga hivatását, mit ér e hatalmas, színes, csodálatos belső, - ha nem folyik benne hűséges szolgálat, ha nem megy végbe falai között a legnemesebb kereszténységet megtartó és nemzetfelemelő imádságos munka. Szűkké válik minden ház, ha falai között nem fér meg minden rászorult. Mert ha békesség van e házban és annak lakóiban, akkor e ház a kőbe épített bizalom szimbólumává válik.

Minden templomnak egy a hivatása, hogy benne mindenkor az evangéliumot prédikálják, azt az evangéliumot, mely nem más, mint a Jézusi kettős parancsolat: „Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat"

A szeretet, egység, az összefogás és a kegyelem ünnepnapja a mai, mikor a Szentlélekkel vezérelt lelkesedés indította három ember szívét arra a nemes elgondolásra, hogy ne csak az emberi lelkek szépüljenek és épüljenek, hanem kicsiny falunk szentjeinek közössége is! Falunk makói bevezető útjánál, egy csodálatos Szent István szobor került elhelyezésre. Wéber János és Hoffmann Ferenc urakban megindult az építő gondolat egy nemes cél érdekében, melyhez Katona Pál plébános úr is segítséget adott. Felajánlást tettek abból a célból, hogy meginduljon a gyűjtés a kegyhely elkészültére. Időközben elragadta a halál Hoffmann Ferenc testvérünket, így sajnos ő már nem láthatja az általa elképzelt tervek megvalósulását, de emléke közöttünk él, nyugodjon békében.

Mit jelent számunkra e csodálatos alkotás? — Jelenti és mutatja, hogy a szentek velünk vannak. Emlékeztet arra, ahogy Szent István a magyar kereszténységet létrehozta, megerősítette, nevelte a népet, úgy kell ma is nekünk, keresztény embereknek egyházunkat megerősíteni, védeni és szeretni.

Összegfogás, a közös cél reményében történő gondolkodás, a szeretet sugárzik Földeák lakosságából, olyan kedves emberekből, akik vallási hovatartozás nélkül támogatták anyagilag, erkölcsileg és nehéz fizikai munkával e szobor elkészültét. Jó cél érdekében ez a közösség megmozdul és áldozatokra is képes, ez azt jelenti, hogy ennek a falunak van jövője, hogy ha ilyen összefogás létre tud jönni.

Nem a gyűlölet, nem a vitatkozás a harag vitte előbbre a kereszténység ügyét, hanem a szeretet. A szeretet segített jelen pillanatban, abban, hogy ez a nemes cél is megvalósult, mert a szeretetnek, a jó kezdeményezésnek senki sem tud végsőkig ellenállni.

Kedves Jó Testvérek! Hálás és kimondhatatlan köszönet illeti Wéber János urat és családját, Hoffmann Ferenc urat és családját, Katona Pál plébános urat, mert minden próbatételt kiállva kézbe vették a dolgokat és vezényelték a munkát. Szívből jövő köszönet, hála és tisztelet illeti azokat a kedves földeáki, Földeákról elszármazott, környező településeken élő embereket, akik, ha csak pár forinttal is, de hozzájárultak anyagi lehetőségükhöz mérten a kegyhely elkészítéséhez.

Szívből köszönjük az építkezés fáradságos fizikai munkáit, a sok dolgos fáradhatatlan kéz tette széppé ezen alkotást. Óriási segítség, összefogás volt. Hálás köszönet érte mindenkinek. Látható, hogy a szép és nemes cél érdekében az emberek, ha kell, akarnak és össze is, tudnak fogni!

Tisztelettel kérek mindenkit, szeressük falunkat minden értékével együtt, hogy a Szentlélek által vezérelve, élő hittel és szeretettel azon fáradozunk, hogy tanúságtételünkkel kitapossuk a keresztény élet útját és felkínáljuk embertársainknak az evangélium kincsét, ezzel szolgáljuk földi boldogulását és örök üdvösségét.

Jöjj, Szentlélek, áraszd ki szívünkbe a szeretet fényét és melegét, hogy ezzel megújíthassuk a világot! Amen.

A 2007. augusztus 20-án Földeákon

elhangzott beszéd rövidített változata

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet