|
|
Nevem Dégi István, születtem Makón, címem: Bajza utca 63., anyám neve: Inokai Erzsébet, apámé Dégi István. Két fiam van: István és Zsolt. Anyám, hál' istennek, él, apám 77 éves korában meghalt, magam 47 éves vagyok. Az általam legszeretettebb lény nagymamám volt, még a neve is gyönyörű: Igaz Rozália. Nagyapám parasztként érkezett Makóra, az Inokai báró törvénytelen fiaként, édesanyjával együtt — valahonnan Erdélyből. Parasztként érkezett, később kereskedő lett. Apám előbb kereskedett, aztán parasztként végezte. Én tehát magamat paraszti ősök gyermekének vallom, Öcsém és családja máig is a KTSZ-munka mellett a földből és a földnek él. Öcsém naponta százötven-háromszáz mázsákat emelget a darabolóműhelyben, aztán megy ki a földre. Anyám 73 évesen is mindennap kijár, hagymázik, Pestre hordja az árut. (Egyszer — Szakonyi: Ördöghegy című darabjában — minden este anyámmal voltam a színpadon: az ő általa termelt kukoricát morzsolta Pécsi Sándor a Madách Kamarában.)
Legnagyobb mesterem és tanítóm — szeretett őseim mellett — Erdei Ferenc és Németh László. Erdei Ferenccel egy ízben találkoztam is. Mint köztudott, ő makói születésű, minden makói ember tanítómestere. Nem beszélhettem vele, még nagyon fiatal voltam, csak ittam a szavait, és néztem. Erdei sírját, ha tehetem, mindig meglátogatom. Ő idetartozott, mindig idejött vissza: meghalni is. Egyszerű márványlap fedi sírját, családtagjai közt nyugszik. Az én helyem is megvan nagyapám, nagymamám és apám mellett a görög katolikus — orosz temetőnek is mondják — temetőben.
Ez a város nem tud megszabadulni tőlem, még haló poraimban sem. Szoktam mondani, mert eleven ember vagyok, hogy Makó az én Bakonyom. Minden nyáron itt töltök néhány hetet fiaimmal együtt, s tudom, hogy a barátok mindig megtalálnak. Könnyű és jó ízű elbujdosás ez, a tizenegy hónapi emberbőrbe bujkálás után. Itt önmagam lehetek, ha megszólnak is néha ezért.
Gyermeknek elég eleven voltam, talán néha rossz is. Hogy szerettek itt az osztálytársaim, bizonyíték a sok csúfnevem. Simi, Hambár, Góré, Kotárka, Drigisz, Bidli, Bördő. Ma is így szólítanak, és mindegyikre fölkapom a fejem.
Az első időkben nagyon szerettem tanulni, a nagymamám néha átvitt egykét tyúkot Fülöp tanító néninek, így nemcsak a tudományommal, de a bizonyítványommal sem vallottam szégyent. Négy esztendeig jártam a Bajza utcai városszéli iskolába, ide a város legszegényebbjei jártak, itt akadtam első cigány barátaimra is. Gyönyörű évek voltak ezek. Iskola után egész nap fociztunk, egy szál zsíros kenyéren, svájcisapkában, rongylasztival. A fociban különben elég magasra vittem, és ez az aranycsapat idejében nem volt kis dolog, — ifjúsági válogatott kerettag is voltam. Nagyon szerettem a labdát, a játékot, a játszó közösséget.
1953-ban kaptam egy tüdő- és mellhártyagyulladást, abba kellett hagynom a focit. A szakmának éltem — kovács voltam a Ganz-Vagonban, negyvenkilósan. Éppen elvittek volna katonának, amikor 1955-ben olvastam a Színház- és Filmművészeti Főiskola fölhívását, hogy különös művészi képességű gyerekeket is fölvesznek, érettségi nélkül. Összejött minden, fölvettek, megúsztam a katonaságot is. Itt, Makón — nemcsak Szegeden! — mindenki ö-zik, én is. A főiskolán kemény munkával egyszerűen le kellett szoknom róla. Ma már csak akkor jön, hogy ö-zzek, ha hosszabb időt töltök itthon. De amikor Új-Szegeden beszállok a makói vonatba, vagy kocsin közeledek Makó felé, lassan, fokozatosan kezdek újra ö-zni.
1956 Pesten ért, a főiskolán. Lelőtték fejünk fölül a Rókus-templom tornyát, futottam haza Makóra.
1959-ben elvégeztem a főiskolát, minden nagyon jól kezdődött. Debrecenben kezdtem a pályám, csak találomra sorolom akkori pályatársaim nevét: Szendrő József, Latinovits Zoltán, Hofi — akkor még Hofmann — Géza, Béres Ilona, Sinkó László, Cs. Németh Lajos, Linka György, Kóti Árpád, Pethes György.
Akkor még hangom is volt, boldogan énekeltem a Koldusoperában, a Nebántsvirágban és számos zenés vígjátékban. Sokan elmondták már, én is elmondhatom, hogy ezekben a vidám műfajokban tanultam meg a legkomolyabb szakmát, a színészetet. (Egyik utolsó komoly bukásom mégis az énekléssel függ össze, az Egy szerelem három éjszakájában még így is eltaláltam néhány zenei hangot.) Azt hiszem, még mindig mutálok, nemcsak a hangom, egész személyem változó, a felnőttség felé hol törekszik, hol meg nem. Bizonyíték erre három sikeres és boldog házasságom.
Itt, Makón, nagyon szeretnek az emberek még egy színészt: a neve Páger Antal. Apámmal járt egy iskolába. El szoktam mesélni egy történetét. A Társkeresők című filmet forgattuk, és ott adta elő egy tüneményes, Makón esett történetét: fiatal színész volt, Szegeden vásárolt egy legújabb márkájú motorkerékpárt. Az üzlet előtt fölült a motorkerékpárra, melynek tankja színültig volt, és büszkén elindult Makóra. Igen ám, de csak az indítást mutatták meg neki — a fékezést nem, Makóra érve a Korona előtt döbbent rá, hogy nem tud megállni. És egész nap száguldozott a városban, fölkereste rokonait, de nem volt hosszú beszélgetés, mert csak elsuhant a kapuk előtt, s a motor sebességétől függően fél-szavak hagyták el az ajkát, Csókolom, anyám, csókolom, apám, csókolom, keresztanyám... Válasz a motor sebessége és berregése miatt nem tudott eljutni a füléig. Este hétre fogyott ki a motorból a benzin, valahol a Maros-parton, s Téni bácsinak ez volt az első találkozása a modern mechanizmussal.
A vidám történetre mindig szomorú következik. Nem is olyan régen, pár napja kimentem az apám sírjához, a már mondott orosz temetőbe. Vittem a locsolót, locsoltam sírján a virágokat. Egyszer csak látom, hogy bejön a temetőbe nyolc cigány. A Kolompár család volt, régi ismerőseim. Megöleljük egymást, kezdenénk beszélgetni, egyszer csak megjelenik egy zöld furgon. A nyolc cigányember számára én azonnal megszűntem létezni, mintha ők nyolcan egy másik világba léptek volna át. A furgon ajtaja kinyílt, és előkerült két kis gyermekkoporsó. Kiderült, hogy a katolikus temető egy részét kisajátították, és a Kolompár szülőket új sírhelyre kell áthelyezni. Hónuk alá fogták a szülők csontjait tartalmazó két kis koporsót, imbolyogva ballagtak a gyászolók a frissen vásárolt kripta felé. Olyan óvatosan vitték a kicsi koporsókat, mintha szárazfát vinnének, szinte hallottam, hogy az öreg prímás porladó csontjai muzsikálnak az új tokban.
Nagyon sok barátom van. Nagyon fontosak ők nekem Akit mégis elsőnek említenék, s aki jóban-rosszban mellettem állt mindig: dr. Vári Csaba. Annyira egyek vagyunk, és annyira tiszta a barátságunk, hogy még az előbbi cigánytörténetet is neki tudtam úgy elmondani, legelőször, hogy magam is megborzongtam, tőle. Másik kedves barátom dr. Kási Gyula, aki most, sajnos, Gyulán van egy tüdőszanatóriumban, nem mint beteg, hanem mint igazgató főorvos. Én őket nemcsak barátként tisztelem, de még az eljátszott figurákba is lopkodok belőlük egy-egy színt, mozdulatot, és erre nekem ott van az egész város. Hogy mennyire ismerem őket, egy példa: ha a cukrászdába bejönnek a tinédzserek, meg tudom mondani, hogy körülbelül hol laknak, melyik utcában, a város melyik részében. Ők persze csodálkoznak, nem értik. De én ismerem anyjukat, apjukat, nagyszüleiket, innen tudom, hogy ők kicsodák, s így már könnyű megmondani, hogy kik is ők, és hol laknak.
Szeretem ezt a várost, de vannak sérelmeim. (Igaz, velem sincs könnyű dolga a városnak.) Máig sem tudom fölfogni, hogyan lehetséges, hogy 1953-ban elhalálozott nagyapám után anyámnak 1982 januárjában kelljen 400 forint illetéket fizetni. Alig bírom ép ésszel elképzelni, hogy 1953-ban bármely magyar parasztember megúszhatott volna bármilyen apró illetékfizetést. Nyilván adminisztrációs hiba történt, csak azt nem tudom, hogy akkor mennyit ért, és mibe került a mostani 400 forint. De most nem erről van szó, majd elrendeződnek a dolgok, talán még anyám életében, aki fájós lábával még ma is 8-10 kilométeres utakat tesz meg gyalog, női biciklin tolja haza a hagymát, zöldséget, mindent, ami az élethez kell.
Pesten élek, a József körúton. Messze anyámtól, messze a városomtól. Színészként itt kell élnem, de tudom, hogy a makóiak, ha másként nem, televízióban, moziban mindig megnéznek. Úgy kell játszanom, hogy megőrizzem előttük emberi és művészi hitelemet, mert azt hiszem, hogy noha természetesen nemcsak nekik játszom, de igazi kritikusaim és bíráim ők.
Dr. Tóth Ferenctől tudom, hogy ezt a várost Erdei Ferenc ősi ellenzéki fészeknek nevezte, Féja Géza a szabadság városát látta benne. Ady hősi bajnokként emlegette, az ifjú Tömörkénynek pompázó karavánszeráj volt, Juhász Gyulának az örök negyvennyolc jelképe, József Attilának Maros-parti Konstantinápoly; én mégis azt hiszem: az én városom az én Bakonyom.
Kakuk Marci (1973)
Az ötödik pecsét (1976)
A borbély halála
A revizor (1970)
Hát mit mondjak, Pistukám, megvolt a temetésed, végre lejutottam Makóra, amiről annyit meséltél, hát tényleg minden olyan, bár nagyon keveset láttam, mert végig zuhogott, nem tudtam végigjárni a TE helyeidet, na majd lemegyek mégegyszer, de mondd meg az Istenért, miért rendezted így, hogy zuhogjon, ez nagy kitolás, persze, értem, ezt akartad, a kurva anyátokat, gondoltad, most bezzeg itt vagytok és zokogtok, de mikor szükségem lett volna, értitek, na mindegy, szóval fázzatok csak, nem árt egy kis eső, ráadásul a pap is órákig beszélt, rendben, megérdemeltük, igazad van, na de ez semmi, a szakma, Pista! a szakmáról megfeledkeztél! vagy hogy van ez az egész, hogy most se törődnek veled? én már tényleg semmit nem értek, de azért felháborító hogy a tévében is csak napok múlva mondtak be, képzeld, és ezt is mi intéztük, a színházak meg, na arról ne is beszéljünk, még a temetésen se volt senki, jó, tudom, te akartad így, ja képzeld, megismertem Lacit, az öcsédet, persze, ki mást, úgy hasonlít rád, hogy majdnem elbőgtem magam, na és amikor megláttam nagymamád nevét a síron!... Igaz Rozália... fülemben van a hangod, ahogy mondod, IGAZ Rozália... gyönyörű... és akkor arra gondoltam mégis jó neked most, hogy ott leszel mellette, Marcsit is ezzel nyugtattuk, már nem sír, hogy jobb neked, persze én tudom, hogy te nem mentél el, csak átmenetileg, neked vissza kell jönni, mert rengeteg mondanivaló rekedt benned, Pistukám, magnóra mondtad egy részét, igaz, de aztán itthagytál, tudom, Makóra bejön az egész világ, Munkácsy és József Attila, híres ember lettem, mama, de általad jött be, Pista! nélküled már nehéz, hogy folytassam?? jó, ne dühöngj, ne bánts még engem is, mikor épp rólad írok, a verseidet is elvesztetted, de azért igyekszem, látod, ja, annyit mondhatok, az újságok elég rendesek voltak, majdnem mindegyik megemlített, ez is valami, de képzeld, ha még ott lennénk a Játékszínben, a régi csapat, mit rendezünk Neked és a kollégák, ők igen, ők eljöttek volna búcsút mondani neked, fel vannak háborodva, hogy semmi, de ki tudja, lehet hogy így van jól, talán már a képed sincs kitéve az igazgatói irodában, emlékszel az a jó a Vén bakancsosból, és mindig ott feküdtél a földön az ügyelőpult mellett és szemrehányóan jajgattál, mi pedig, hogy ugyan már Pista, tudtuk, ha bemész a színpadra, semmi bajod, persze, semmi, mondod, a zsidókurvaanyámat, meg főleg a nővéremét, bár ami az anyát illeti az közös, ez a hülye zsidó betuszkolt a diliházba, mondtad neki, aztán meg megköszönted és üdvözült arccal kiáltottad világgá, hogy ez a két zsidó lány mentette meg az életemet, mármint mi, és huncutul nevettél hozzá, ahogy csak Te tudtál, de ennyi szeretetet egy mondatban én még nem hallottam, belőled nem jöttek, hanem zuhantak a szavak! ja, meg is állapítottuk a temetésen, hogy te egy nap alatt kettőt éltél, vagyis most tulajdonképpen száztizennégy éves vagy, úgyhogy ne szólj semmit, azért ez valami, de tudod, ha már Kossuth díjat nem adtak, legalább annyit mondhatott volna a szakma, hogy nofene, itt egy színész, aki száztizennégy évig élt, hát nem? jó, nem idegesítelek, tudom hogy úgyis bánt, hiába vágsz mittudnakezek arcot, én azt mondom, jobb már neked Makón, ezek itt nem érdemeltek meg téged, de mit csináljunk, ha ők igazgatják a világot, ne káromkodj, tudod, életünk egy erőfeszítés, megmaradni a korlátok között, hát Te nem akartál... na de legalább van unokád, képzeld, nem is tudtam, megvártad, hogy megszülessen, te mindig pontos végszóra távoztál, egy fényképen még az öledben ül, na aztán szó esett arról is, hogy később már nem beszéltél, dehát minek, mikor a szemed mindent elmondott, és még annál is többet, szóval tudtuk, hogy várod a megváltást, ezek a hülye orvosok, persze, be is fuccsoltak rendesen, na de mit tehettek, mikor Veled álltak szembe, ha akartál, meggyógyultál te nélkülük is, de most már meguntad, ezt is te döntötted el, hogy mikor van vége, na szóval a szemed, azt nem lehet elfelejteni, te mondtad a nagymamádra, hogy ilyen szép szemet te még nem láttál, annyira mély volt és annyira igaz volt, és annyira tiszta, megőrzött mindent. .. hát közlöm veled, Pistukám, hogy a TE szemed volt még ilyen, és, Pista, mit mondjak még, most már jó lenne ha válaszolnál, vagy legalább elküldenél valahova, különben nem tudom folytatni, ja igen, itt maradt nálam egy kötött sapkád, a barna, mit csináljak, legyintesz, jó, azért én elteszem, egyébként jót ittunk a temetés után, ennek biztos örülsz, volt minden, konyak, meg bor, meg kávé, szóval, mondom, nagyon jó volt a temetés, egyszerű és mély, mintha Te rendezted volna, meg utána is, tényleg jól éreztük magunkat, volt sós tallér is, otthoni, de most már mondj valamit, komolyan, na, ez az, ott is ez volt, ez volt egyedül bosszantó, hogy most már minden olyan jó, csak TE hiányzol, gyere már be, Pista, hol kujtorogsz, van itt is pia, gyere, hát itt vagyunk, nem érted?!!... itt vagyok Makón! most mutasd meg a Nagycsillag utcát, ahol nagymamáddal sétáltál, és mindenkinek be kellett köszönni, hogy pá, mert akkor ez volt a szokás hogy pá, dicsértessék, pá, pá, és mutasd meg hol motorozott Páger, mikor nem tudta, hogy kell megállni, mert először ült motoron, apád meg szaladt utána, hogy Ténikém, itt vagyok, állj már meg, Téni bácsi meg hogy szevasz, szevasz, beszaladok még a Rózsi nénihez is, de mi van veled Téni? csókolom keresztanyám! és csak rótta a köröket, hogy aszongya egy filmhez gyakorol, meg mikor magymamádnak hoztad a protézist, és azt mondta, nem kell fiam, ez így eredeti... szóval tényleg, Pista, eszembe jutott minden, és... igen, megírom majd, megírom a Te darabodat, megígértem, és... és... jól van, Szundi, most már fejezd be, mondod, persze, könnyű neked, én maradtam itt, szóval csak azt akartam még, igazad van, hogy hazajöttél, neked már jó, neked már biztos jó!... igen, erre kell gondolni. Ott vagy a Tiéid között. És ha nagyapád álmában megütne, mint régen, nagymamád majd átölel és maga mellé görget: Maradjál, Pityukám, maradjál... Imre! Hagyd már! Hagyd a gyerököt! Hagyd! Ne bántsd!... Kapott ez már épp eleget...
Régi tartozásomnak, erkölcsi kötelességemnek kívántam eleget tenni, amikor többéves kutatás és anyaggyűjtés után hozzáfogtam egykori cserkésztestvérem, Dégi István emlékfölidéző élettörténetének írásához. Visszaemlékezésem nem teljes, mivel sok dokumentum hiányzik ahhoz, hogy hű képet adhassak életútjáról.
Dégi István 1935. augusztus 21-én született Csanád megyében Makón, édesanyja Inokai Erzsébet (1909-1984). Édesapja Dégi István (1900-1977). Apja eredetileg szabó volt, utána kereskedő lett, amikor államosították, akkor csak paraszt lett, mert azelőtt is volt földjük. A Bajza utca 63. számú házukban töltötte gyermekéveit, öccsével szüleivel és nagyszüleivel együtt. Itt is járt elemi iskolába.
Ő is cserkész volt valamikor régen. Velünk együtt tanulta a cserkészet tanait, önként vállalta azt az életformát, amit a tíz cserkésztörvény határozott meg számunkra. Pajkos, vidám, nyíltszívű gyermek volt. Szerette embertársait, tisztelte az időseket, segítette a gyöngébbeket. Mi, akik ismertük és együtt cserkészkedtünk vele, csak jót mondhatunk róla. Az öregcserkészek többsége közelebbről akkor ismerkedett meg személyével, amikor tagja lett az 596. sz. Szent István király cserkészcsapatnak. A Kócsag őrs kis közösségébe került, Körmöczi István őrsvezető irányítása alá. Hamar megbarátkozott az őrs tagjaival: Balázs Pistával, Csáki Árpáddal, Darmó Pistával, Dudás Pistával, Elek Pistával, Farkas Misivel, Martonosi Imivel és Sárkány Ferivel. A vezetővel együtt tízen voltak, mindannyian tettre kész fiatalok.
Az őrsi foglalkozásokat hetente egy alkalommal tartották, akár a többi őrsök. Jól szervezett összejöveteleiken sajátították el azokat az erkölcsi tanokat, melyeket egész életükben tudtak hasznosítani. Ezen kívül foglalkoztak: térképészettel, elsősegélynyújtással, nyomolvasással, morzézással, táborozási ismeretekkel, játékok és nóták tanulásával, szóval mindennel, amivel hasznosan tölthették szabadidejüket.
Közös csapatesteken, ahol nótázással, játékokkal, kis jelenetek előadásával töltöttük az időt, Csáki Árpád és Dégi István Ubul és Elek cserkészkalandjaival szórakoztattak bennünket. Dégi Istvánnak kitűnő alakító készsége már itt megmutatkozott. Szeretett szerepelni és örült, ha elismerést kapott cserkésztestvéreitől. Szerette a sportot is. Már elemista korában szívesen rúgta óraszámra a rongyfocit. Hacsak tehette, fölkereste az Aradi utcai MVSE sportpályát, s áhítattal figyelte a nagyok játékát. Később tagja lett az ifi-csapatnak, ahol magas színvonalú játékát nézői tapsukkal jutalmazták. Gyorsaságát, ügyességét sovány testalkatának köszönhette. Igaz, ebben az időben mindannyian rozogák voltunk. A második világháborúban egyikünk sem volt túltáplált, hisz' szűkében voltunk mindennek, a kenyeret is jegyre kaptuk, így aztán szép áramvonalasokká váltunk, olyannyira, hogy lötyögött rajtunk minden ruha (a glottgatya és kéktrikó), a cserkésznadrág és cserkészing is. Igaz, akkoriban mindenből egy számmal nagyobb méretűt kaptunk. Elvétve lehetett kövér emberrel találkozni, legtöbbször az is valamilyen betegségnek köszönhette kövérségét. A csapatunkban csak egyetlen dagi volt, Nacsa Misi.
A háborús események miatt az iskolákban megszűnt a tanítás, átmenetileg csapatunk is szüneteltette tevékenységét. Az oroszok bejövetele után pár nappal mi gyerekek az utcákra merészkedtünk ereklyéket gyűjtögetni (kard, pisztoly, kézigránát, különféle lőszerek, puska, gyalogsági ásó, gyújtózsinór stb.). Ekkor találkoztunk egymással. Örömmel mutogattuk szerzeményeinket, és megkezdődött a cserebere. Ha valakinek többlete volt valamiből, azt elcserélte olyanra, amivel ő nem rendelkezett. Ez az aranyélet nem tartott sokáig. Az iskolákban újraindult a tanítás.
A tanítás beindulásával párhuzamosan a makói cserkészcsapatok megkezdték tevékenységüket: Csapatunkban szintén elkezdtük a korábbi célkitűzések megvalósítását. Kezdetben többen hiányoztak az összejövetelekről, mert eleget téve a kiürítési parancsnak, elhagyták a várost. Az 1945-ös évben nyári nagytáborban nem volt csapatunk. A Maros-parti erdőben tartottunk kirándulásokat.
1946 tavaszán azonban már megkezdtük a fölkészülést a nyári nagytáborra. Az előzetes kutatások eredménnyel jártak, Királyhalmán találtak táborozásra alkalmas helyet az erdőgazdaság területén. Sikeres nagytáborral zártuk az 1946-os évet. A következő esztendőben (1947) Balatonakalin táboroztunk, 1948 tavaszán a Marosparti Fehérháznál vettünk részt próbatáborozáson. Sátorverési, tájékozódási, elsősegély nyújtási gyakorlatokat tartottunk. Különböző játékok, köztük harci játékok is voltak. A próbatábort sikeresnek nyilvánította a tábor vezetése, és úgy vélte, hogy minden alapot biztosítottak a nagyvisnyói táborozáshoz. 1948. július 14-én közös céllal indultunk Nagyvisnyóra nyári nagytáborunk színhelyére: az elméletben tanultakat átültetni a gyakorlatba, túrázni, dalolni, játszani, megismerni a környék gyönyörű hegyeit, völgyeit, csobogó patakjait, mezei virágait, csivitelő madarait, népszokásait, dalait és kapcsolatot teremteni a környék fiataljaival.
Dégi István a II. raj 3. Kócsag őrsének tagjaként vett részt ebben a feledhetetlen nagytáborban Balázs Istvánnal, Csáki Árpáddal, Darmó Istvánnal, Dudás Istvánnal, Körmöczi István őrsvezetővel, Martonosi Imrével és Tihanyi Bélával. Feladatok vállalásában, azok végrehajtásában sikeresen vett részt. Az esti tábortüzeknél is hasznossá tette magát, azok hangulatát, színvonalát vidám szerepléseivel segítette. Így történt ez a záró tábortűznél is (1948. július 28-án), amikor előadta az Őrségben című verset. Thalia talán már ekkor homlokára lehelte bódító csókját, és papnövendékévé fogadta. Mindenesetre későbbi pályafutása ezt igazolta.
Gyönyörű tábori élményekkel tértünk haza mindannyian. Nem is sejtettük, hogy ez volt az utolsó nagytáborunk, amit együtt tölthettünk. 1948. augusztus 20-án Harcsár Pál csapatparancsnok bejelentette, hogy össze kell olvadni az úttörőcsapatokkal, de a cserkészcsapat vezetése úgy döntött, inkább feloszlatja az 596. sz. Szent István király csapatot.
Ezzel számunkra befejeződött életünk egyik legszebb korszaka, a gyermekkor. Nem volt több közös összejövetel, nótázás, mókázás. Az élet vihara szétsodort bennünket a szélrózsa minden irányába.
Hosszú ideje töprengek Dégi István színész tízsorosán, öt belőle íme :
Nálunk
Valahogy
Kicsik
a
Nagyok.
A hatvanas években tizenévesen láttam először élőben a makói fürdőben. Tévéfilmek nagy korszaka volt, évente több tucat készült. Dégit is sokszor hívták, halványan emlékszem rá a Fáklyalángból, a Borsból, a Sárga rózsából, az Isten hozta, őrnagyúrból. Igen, Tóték, a postás Dégi, élet-halál ura. Én, az Örkénnyel beoltott, Gonda Júlia a magyartanárom a gimnáziumban, nagyon élveztem. A strandon kamasz idétlenséggel böködtük egymást, nézd, itthon a színész. Kicsi fiút vezetgetett, nem tudni, melyik fiát, hazajöttek Makóra nyaralni. Később, amikor újra és újra feltűnt a képernyőn, mindig riasztottam a családom, nézzétek, milyen jó. Néztük rendületlenül. Páger Antal, a másik makai színészóriás írja magáról, a tehetség itt a génekkel került belé, Dégibe szintén.
Főiskolára jártam, amikor híre ment, a makói keri ebédlőjében előadóestje lesz. Különleges csemegét ígértek, a színész saját verseit olvassa. Sokan érdeklődtünk, nem mindennapi élménnyel távoztunk. Ha jól emlékszem, miért ne emlékeznék jól, bár Makón nagy divat a másik nevét szándékosan felejteni, törölni, mily pitiánerség, szóval emlékszem, a programot Domokos László könyvtárigazgató szervezte. A nehéz ételszagú teremben mondott néhány keresett és megtalált szót, majd teljes sötétség, eloltották a lámpákat, pódiumra lépett Dégi, ezúttal a költő. Képzeletem rengeteg gyertyát rak köré, a fehér lapok, a tiszta sorok pedig csak pörögtek, hulltak alá. Végül teljesen beborították a padlót. Különös megoldás, a versek sem szokványosak, lebegtek ég és föld között, azóta keresik helyüket kötetben, szívekben.
A makói nyárnál kevés perzselőbb létezik, a nyolcvanas években szerkesztőségünk is szörnyen izzadt, szenvedett tőle. Kilenckor indult a munka, nagy szerencse, hogy főnökünk, Csepi József hírlapíró Szegedről járt, különben hétkor kezdtünk volna. Sokszor már reggel kész cikkel sorakoztunk előtte. Éjjel írtunk. Lapzárta déli egykor, a titkárnő akkor vitte a makói oldalt a buszpályaudvarra, onnan mentek a kéziratok a szegedi redakcióba. Gyakran még háromnegyed egykor is diktáltunk. Általában ilyenkor robbant be hozzánk a vakációzó Dégi. Mezítláb, csapzottam, kigombolt ingben. Csepi igencsak vakargatta a fejét, úszik az újság. Kollegám, Franyó Pisti barátja volt, most is őt kereste, aki épp gépben, ennek ellenére rögtön ugrott. Azonnal fülön csípett, fejezd be, már indultak is. A főnök szóhoz sem jutott, dühében behümmögte magát szobájába. Jó színész ez a Dégi, jelent meg kisvártatva, majdnem elúsztatta a lapot. A bohém lelkek csak öt óra tájban kerültek elő, tudták, Csepi már Szegeden. Dégi a korábbinál is ziláltabban, kenetteljesen, égre nyílt, hatalmas szemekkel hozzám fordult, mintha én osztanám az igazságot. Egészen indulatba jött: ne szobrot állítsatok nekem, a taxiszámlám fizessék ki. Pár hetes gyakornok lévén sajnos, egyik ügyben sem tudtam semmit sem tenni. Ő pedig a még mindig tikkasztó melegben mezítláb hazaindult a Bajza utcába.
Én egy másik Bajza utcába mentem, Pestre, az Újságíró Iskolába. Főnököm szándéka ellenére nem belpolitikára, hanem művelődésre iratkoztam. Nem örült, mert neki Makón mindenes kellett, nem pedig kultúrspecialista. Ilyesmi nem fenyegetett, de már néhány hónap múltán felhívtam Dégit, adna exkluzív interjút. Megörült, adott. A Nyugati melletti Terminál Presszóban találkoztunk. Jó passzban találtam, ragyogott, nagy vehemenciával mesélt. Nyakában egy feltűnően nagy kereszt, minden gesztusánál figyelmeztetett, Isten kezében vagyunk. Ott hát, ehhez nem férhetett kétség. Karnyújtásnyira akkori színháza, a Játékszín. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, izzott. Az idő tájt a Vén bakancsosban lépett színre esténként, de már próbálta Hubay Miklós Tüzet viszek című darabját, rögtön meg is hívott a bemutatóra. Valért, a festőt játszta, kis szerepből csinált nagyot. Általában. Borostás, csapzott arcán ellobbant gyufaszálak apró petárdái villantak. Festő, színész egyre megy, lehetne Szatyin, volt is az Éjjeli menedékhelyben. A darab eredeti címe: Na dnyé, vagyis A mélyben. Ott, odáig ásott Dégi mindig, mélyre, egyre mélyebbre. Mélység, magasság a zseniben összeér. Tudta ezt Nagy Anna művésznő is, aki Makón járva hatalmas virágcsokrot vitt Dégi sírjára. Valér, Szatyin, Scapin, Kakuk Marci, és még megannyi hatalmas műgonddal, tehetséggel megformált figura, beívódtak sejtjeinkbe. Keserű, bölcs, kiszolgáltatott, ilyennek láttam Dégi Istvánt 1984 telén a Játékszínben. Kapott kétszer Jászai-díjat, gondolom, a magyar színjátszásban az ilyesmi fölöttébb ritka, még szerencse, nem háromszor. Nem lett belőle Érdemes művész, de nagy igen. Rendezett is, kezembe nyomta Füst Milán Margit kisasszony című darabját. Akkor még csak kéziratban terjedt, később kinyomtatták, sőt, többször is bemutatták. Lázasan próbált Bán Jánossal, Egri Katival, Kishonti Ildikóval, Kézdy Györggyel. Viharos sikert arattak.
Meghalt Dégi, fogadtak a szerkesztőségben egyik délután megyei riportutamról hazaérve. Álltam, akár egy ügyefogyott, láttam magam előtt mezítláb, csapzottan, hallottam hangját, ne szobrot, ne szobrot, ne szobrot. Polner Zoltán kollegám írt nekrológot, mellékelt egy Dégi-verset, nekem átadott egy másikat:
Magamnak hogy játsszam el
Magunkat
Hisz csak
1
Komédiás vagyok
Nálunk
Valahogy
Kicsik
a
Nagyok.
Ha otthon, Makón jártam, néha kimentem hozzá a temetőbe. Kerestem sírásó barátját, aki Villont szavalt, nem találtam. Rátaláltam viszont harmadik feleségére, Vér Máriára, azaz Dégi Marcsira. Beszélgettünk, megtudtam, ami evidens, hátország nélkül Dégi Istvánnak sem ment. Őrangyala mindig mellette állt, hol végszavazott, hol hallgatott, hol egyszerűen csak jelen volt.
Dégi mindig az élet sűrűjében érezte jól magát, közel a kisemberekhez, remekül ismerte gesztusaikat, lelküket. Betegsége idején sokan elmaradtak mellőle. Bubik István, Szervác József rendszeresen látogatták. Fél évig élt a Hűvösvölgyi kórház falai közt, Marcsi minden nap nála, felvette a rendelést, mit kér, 1992. november 8-án reggel már nem volt, aki elmondja.
Makón 2002 őszén újjáalakult a képviselő-testület, választóim bizalmából tagja lehettem. Közelgett Dégi halálának tizedik évfordulója. Hatalmas csönd, csupán egy alpolgármesteri csokor a síron. Három év múlva, megint évforduló, eljött a hetvenedik születésnap. A csönd még sűrűbb, az alpolgármester maradt, ő avatta a Bajza utcai emléktáblát. Tavaly ősszel emlékest Budapesten, a Fészekben, Makó tartózkodik. Egyre zakatol agyamban verse, nálunk valahogy kicsik a nagyok.
Strandon
Már személyes találkozásaink idején is szenvedett a depressziótól, de beszélgetéseink során ennek még szinte semmi nyomát nem észleltem. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy érzelmileg is túlfűtött légkörben kötöttünk ismeretséget, sőt barátságot. A Budapesti Makóiak Baráti Körében találkoztunk először. Ez akkoriban az iparművészeti múzeum szomszédságában, a népfront Kinizsi utcai székházában működött. Egykori polgármesterünk, Kiss Imre hívó szavára gyűltek ott össze a Pestre sodródott makaiak. Nem számított a korkülönbség, a társadalmi helyzet vagy hivatali beosztás, mindnyájan egyek voltunk. Szívből öleltük magunkhoz a hírből vagy névről ismert személyeket is. A százötven-kétszáz fős kompánia egyetlen családot alkotott. A makóiság mélységes tudata hatott át bennünket. Szirbik Miklós kifejezésével hazafiak, a szűkebb haza szülöttjei voltunk ott valamennyien. Micsoda összekovácsoló erő volt ez akkor! Politikáról nem esett szó. Senkinek nem jutott eszébe, hogy felhánytorgassa Makóról történt távozását, elüldöztetését. Mindenkit a lokálpatriotizmustól fűtött átszellemültség hatotta át.
A két és fél évtizeddel ezelőtti kora tavaszi összejövetelnek első témaköre a makói városi skanzen kovács-bognár műhelyének építése volt. Ehhez nemcsak téglát, meszet, cementet biztosítottak, de még a kivitelezést is megoldották. Fölállt ugyanis Danis László kőműves, és bejelentette, hogy hazajön két hétre, és fölhúzza a műhely falait. Erdei Sándor segédmunkát ajánlott fel, dr. Ébli György a nyílászárók és a tetőszerkezeti faanyag biztosítását vállalta. Lenyűgöző volt a nagylelkűség, a segíteni akarás, az alkotási vágy.
Ilyen előzmények után köszöntötte Kiss Imre köri elnök Dégi István színművészt. Utalt arra, hogy ő műszerészből lett polgármester; a Jászai-díjas színész pedig a kazánkovács szakmát cserélte fel a világot jelentő deszkákkal. Művészünk a magyar líra gyöngyszemeiből adott elő néhány tucatnyit. A gépelt kéziratok ott sorakoztak a dobogóra állított kis asztalkán, de ezek csak színpadi kellékként szolgáltak. Egy-egy költemény elmondása után az előadói gesztikuláció részeként hol jobb, hol bal kezével sodort le egy-egy kézirati lapot.
Az est lelkes ünnepléssel folytatódott. Hol az egyik, hol a másik asztaltársaság igényelte művészünk további társaságát. Nemcsak elismerés, de mélységes szeretet is áradt felé. Amikor közelébe sodródtam, meghívtam makói fellépésre.
Az akkorra már belakott Espersit-ház nyári estéken szabadtéri rendezvényeknek is helyet adott. Az udvar átalakításakor sikerült szerezni egy filagóriát, amely az egykori polgárházak társas életében meghitt tartózkodási helynek számított. A hatszögű míves építmény bejárati része a nyári zenei, irodalmi rendezvények jelképes színpadául szolgált. A jó akusztikájú, fákkal, cserjékkel beültetett kellemes környezetben került sor 1982. augusztus 5-én Dégi István Jászai-díjas színművész fellépésére.
Itt is előadóművészként mutatkozott be. Noha pesti előadása után Kiss Imre polgármester rosszallását fejezte ki az előadott verseknek földre sodrásáért, Makón is így történt. Ez igen hatásos rendezői elgondolásnak bizonyult, és Dégi István személyiségéhez is illett. A közönség az előadás alatt többször fergeteges tapssal jutalmazta. Az est második felében Apáti Imre, a Film, Színház, Muzsika kritikai rovatának vezetője beszélgetett el vele a szülőföldről. Makó az én Bakonyom — hangsúlyozta. Páger Antaltallal folytatott beszélgetéseit is többször idézte. Közben kibújt cipőjéből, és zokniban sétálgatott a fűben.
Rendezvényünkről a szegedi múzeumba küldött heti jelentésbe ennyi került: „Dégi István színművész augusztus 5-én nagysikerű előadást tartott az Espersit-házban. Az estnek 161 hallgatója volt." Máig, irodalmi emlékházunk minden időkben legsikeresebb rendezvényeként tartjuk számon.
A makóiak szeretetétől színművészünk is el volt ragadtatva. Annyira fontos volt számára a makói fellépés, hogy néhány hét múlva megjelent a Film, Színház, Muzsika szeptember 18-i számában vallomása a szülővárosról. Ebben rám hivatkozva szólt arról, hogy Makó mit jelentett Erdei Ferencnek, Féja Gézának, Tömörkény Istvánnak, Juhász Gyulának vagy József Attilának. Szívesen jött haza. „Minden nyáron itt töltök néhány hetet fiaimmal együtt, s tudom, hogy a barátok mindig megtalálnak. Könnyű és jóízű elbujdosás ez a tizenegy hónapi emberbőrbe bujkálás után. Itt önmagam lehetek." Ha Makóra jött, igencsak kiment Erdei Ferenc sírjához. Ő is meghagyta, hogy végső nyughelye itt legyen: „Az én helyem is megvan nagyapám, nagyanyám és apám mellett a görög katolikus temetőben. Ez a város nem tud megszabadulni tőlem, még haló poraimban sem."
Ha beszélgettünk, igencsak a szemét néztem. Ennek rezdüléseivel ugyanis sokszor szavaknál is többet fejezett ki. Tűz lobogott benne, szellemesség; cikázó gondolatainak, csapongó fantáziájának volt hű tükre. Belső feszültségét is ki lehetett olvasni szeméből.
Makón jártában-keltében többször meglátogatott. Néha extrémnek tűnt viselkedése. Egyik alkalommal hanyatt feküdt a múzeumigazgatói szoba szőnyegén, és átszellemülten szavalt. Ugye, mennyivel jobban hangzik így? — kérdezte. Más alkalommal újságolta, hogy egy osztrák filmrendező Hamlet alakítására kérte föl. Éreztem, ez valóban neki való szerep. Képes átlényegülni a dán királyfi olykor kiismerhetetlen és sejtelmes alakjába. Ehhez az ő finom mélylélektani ábrázolási készsége valóban adott. Igen, képes volt az ilyen bonyolult színészi feladatokra, hiszen zseniális tehetséggel megáldott színészalkat. De akkorra már lelkileg rossz állapotban volt, az ábránd és a valóság összemosódott benne. Elhitette magával, hogy álma a tényleges valóság. Neki utaznia kell Bécsbe. Ilyenkor éreztem, sorsa mennyire osztozik Soós Imréjével.
A poétáskodás sem volt idegen tőle. Gyurkovics Tibor eredetieknek tartotta írásbeli megnyilatkozásait is. Jó lenne ezeket nyomtatásban is közkinccsé tenni.
A régi Rómában
Császárok buktak el
a „Nemek" harcában.
Most nem „császárokért" szólok.
Fönnmaradásukért —
Kikkel higgyek?
Minek higgyek?
Ki tesz alánk almot,
csordáink alá farmot?
Szelíd tanyáink sorra omlanak
FERDE hajlamaink tágulnak!
Szólásszabadságunk kimérik
feneketlen kútból,
magunkat azértsem
rakjuk el az útból.
Nekünk lényegünk:
többesszámot keresve
szállni ereszre.
Meglátogatunk mindent.
Meglátogat mindenki.
Biztonságunk szavatolva.
Közreműködünk biztosítva.
Egy forma fekete kocsiban
személytelenre gyorsult alakok!
Néró nem jutott el
Caligula nem juthatott!
Furdalja bordalunk,
Mohács, Dachau!
Dégi hálás volt a makói meghívásért, hiszen a szűkebb pátriában első sikerei óta akart színészként nemcsak a mozi vásznán, de szemtől szembe is bizonyítani. Évekkel makói szereplése után megajándékozott egy tusrajzzal. Hátuljára jelenlétemben ceruzával dedikálta: Dégi Pityu '78. augusztus. Tudtam, hogy fest, sőt szobrászkodik is, így ezt a rajzát első benyomásként úgy tekintettem, hogy saját alkotta grafikával ajándékozott meg. De jó kép, állapítottam meg távozása után! Hát, ez a Pista nemcsak színésznek, rajzolónak is zseni! Újra és újra kézbe véve rájöttem, hogy ez gyakorlott művész alkotása lehet. Egyszer csak elrejtett, rézsút írt szignumot fedeztem fel: Németh Endre 1976. Színészünk özvegyétől tudom, hogy Németh Banditól ma is őriz több alkotást, meleg barátság fűzte Dégi Istvánhoz. Az azóta már elhunyt grafikus utcai művész volt. Kiült rajzolni, és alkotásai sokszor a helyszínen el is keltek.
A Krisztust ábrázoló tusrajz számomra maga Dégi István. Ezen nem a Golgota keresztjén gyötrődő Jézus jelenik meg, itt nincs fizikai értelemben vett haláltusa és vergődés, nem patakzik fején a töviskoszorú okozta sebekből a vér. Bánat ül Krisztus arcán, lelki gyötrődés. Szeme azt sugallja: nem ezt a sorsot érdemeltem.
Németh Endre: Krisztus
„A másodpercmutató
Maga alá gyűri az időt
Mint gubózni készülő
Hernyó az eperfalevelet.
A számlapon kiherélve
Kopik óra, perc..."
„Én kovács voltam a Ganz-Vagonban, 40 kilósán. 55-ben olvastam a Főiskola felhívását, hogy különös képességű gyerekeket is fölvesznek érettségi nélkül. Összejött minden. Fölvettek, megúsztam a katonaságot is! Véletlenül lettem színész. Anyám ma sem érti. Mit csináljak? Ez lett..."
„Fáradt vagyok! Igen! Meg sem állok reggel óta. Csehov, Shakespeare, József Attila, film, rádió, szinkron egy nap. Őrület!
Volt egy év, amikor megszámoltam, összesen hány dologgal foglalkoztam az év tizenkét hónapja alatt. Ötszázhetvenhat produkcióban voltam, 576!
Délelőtt próbán, délután rádió, este előadás, éjjel tévé. Meglehet, hogy ez volt a csúcs év, de nagyjából ilyenek voltak a korábbi és későbbi évek is. Kikiáltottak különös művészi tehetségnek! Idáig jutottam. Van két Jászai-díjam és sok-sok tervem."
„Pesten élek. Messze anyámtól, messze a városomtól. Színészként itt kell élnem, de tudom, hogy a makóiak, ha másként nem, televízióban, moziban mindig megnéznek. Úgy kell játszanom, hogy megőrizzem előttük emberi és művészi hitemet, mert azt hiszem, hogy igazi kritikusaim és bíráim ők."
„Ott vagyok az enyéim között. És ha nagyapám álmában megütne, mint régen, nagymamám majd átölel és maga mellé görget: Maradjál Pityukám, maradjál..."
„Anyám nyitott szemmel vár...
Apám legyint.
Főcím... listák... nevem
Anyám integet... apám köp...
Föltűnik arcom. Anyám: „Szervusz, Pistukám!
Apám legyint..."
„Bevallom, jó érzés volt a mindenhonnan áramló munkalehetőség, és akkor elhittem azt is, hogy ez az élet - így kell élni! Hisz ezt láttam magam körül is: hogy az a jobb színész, aki többet vállal, az a nagy színész, akinek egy perc szabadideje sincs. És ma? Ma már látom, hogy nagyon pazarlóan, nagyon ostobán éltem...!"
Visszavágyom Makóra
Mivel hogy már maholnap
MEGÖREGEDTEM.
Ne félj, Makó, JÖVÖK ÁM
S átfestjük a Koronát
Hogy ne vedeljünk annyi szeszt
FEKETÉRE!!"
„Meghemperegtem!
Mint galamb a porban,
Mint részeg a borban
Megsemmisültem!
Mint beteg a lázban
Mint ember a gázban!
Tapadok!
Mint folyóhoz a pára
Mint csigához a háza
Tisztulok!
Mint hóban a tél..."
A színész szellemi hagyatékából válogatta: Dégi János és Kanda Pál
Szilvásy Nándor rajza
|
|