|
|
Emlék? Öröklét? Bronzba, esetleg kőbe dermedt valóság? Miért születnek szobrok, emlékművek? Hirdetni az alkotó nagyságát? Megörökíteni — ha másképp nem megy — egy eszme, egy ideológia szimbólumait?
Korok, stílusok, tájak, alkotók, divatos hangulatok, tehetség vagy csodálatos ügyességű kéz. Ennyi volna a kemény anyagba álmodott csoda titka?
Felállítják, leleplezik, koszorúzzák, megéneklik, randevúznak előtte. Aztán leköpdösik, meggyalázzák, ledöntik, újraöntik, felállítják, és így tovább... Körforgás az élet! Ránézek, visszanéz! Vagy csak úgy hiszem?
Ércpaták, mohos bajszok, markolatot markoló markok. Hideg magabiztosság, fegyvert fog a vasököl... Lágyan hulló virág.
A nagy csavargó egy kis gömbön. Föld? A földre sújtott a pofon. Lecsapott a vasököl a szegényember fiára. Miért? Esőverte virágot vittem a Földgömböt koptató vándor szobrához.
Hit? Kételkedés? Másfajta hit és másfajta kételkedés!
Alkotások és tanúk, áldozatok és hősök, virágok és buldózerek.
Ma egy szál virággal lépek oda. Fejem szépen lehajtom. Odavágom a rózsát! Sziromvér, halálillat, feltámadás!
Mi lesz velünk? Nélkülük.
Szilvásy Nándor rajza
Akik ma este társul szegődnek hozzánk, hogy megkíséreljék körüljárni a képzelet birodalmát, nagyon bátor emberek, mert valóságos dzsungelben készülünk utat vágni. Vannak ugyan járható ösvényei, kitaposott csapásai, de néhol tüskés bozót állja utunkat, veszedelmesen himbálódzó kötélhídon kell átkapaszkodnunk, vagy ingoványos talajra tévedünk. Ismeretlen veszélyek leselkednek ránk, bizony megeshet, hogy sárkányokkal találkozunk. Remélem, hoztak magukkal elég szellemi muníciót, Ariadné fonalát és macsetét, mert ma este mindkettőre szükség lehet.
Nehezíti az átkelést, hogy nem tudjuk pontosan, mekkora ez a dzsungel, hol húzódnak láthatatlan mezsgyéi, ezért próbáljuk meg kérdésekkel behatárolni.
Milyen és mekkora szerepe van a képzeletnek életünkben, gondolkodásunkban? Milyen kapcsolat, viszony van a tett, a játék, az emlékezés, a hit, a vágy, az álom, a szorongás és a képzelet között? Hogyan segít és serkent a képzelet a leghétköznapibb munkában, tervezésben, és hogyan válik a cselekvés gátjává, ha átveszi az uralmat fölöttünk? Mekkora tere van a képzeletnek a tudományban és mekkora a művészi alkotásban? Miként lesz a megismerés forrása, új és új utakra ösztökélve a felfedezőket, Columbus Kristófot és Cook kapitányt? Milyen menedéket kínál az elviselhetetlen valóság elől? Megkérdezhetjük azt is, hogy meddig képzelet a képzelet, és mikortól kell hazugságról beszélnünk, vagyis az erkölcs fogalma sem kerülhető ki.
Első kérdésünk az lehet, hogy milyen viszonyban van egymással, hogyan hat egymásra kép és képzelet? Hiszen fantáziánk valós képekből táplálkozik, és valósnak tűnő képeket szül. Elmúlt korok nagy művészeinek alkotásai máig befolyásolnak minket. Mintát adnak, alakítják gondolkodásunkat eszményeinket, ízlésünket. Ötszáz éve Michelangelo Rómában, a Sixtus-kápolnában elképzelte és megfestette az ember teremtését; azóta ez a jelenet az európai kultúra emblematikus alkotása lett. A pokol bugyrait hét évszázad után is Dante precízen leírt látomásain keresztül látjuk, de hogy ne menjünk ilyen messzire, idézzük fel Picasso Guernicáját, amelyen a festő a kollektív tudat egyik archetípusát, a bikafejű szörnyet újrafogalmazva teremti meg a háború egyetemes szimbólumát.
Ezernyi példát találhatunk arra, hogyan befolyásolja az olvasót és nézőt a művész képzelete, sőt! hogyan szólítja meg egy-egy katartikus mű, mint Rilke szonettjének görög torzója: Változtasd meg élted!
Hogy mennyire képesek hatni a művészi fantázia képei, mintái az emberekre — és ennek következtében mekkora a művész felelőssége — jellemző példa Goethe XVIII. század végén megjelent szentimentális regénye: Az ifjú Werther keservei. „Soha költői mű annyira el nem ragadta a világot: Napoleon olvasta Egyiptomban; olvasták Chinában is; Németországban pedig igazi népkönyvvé vált, melyet az utczákon házalók árultak", jellemzi a mű sikerét egy elfeledett irodalomtörténész. (Werner A. Vilmos.) A sikernek azonban ijesztő következményei lettek: a könyv „valóságos Werther-járványt okozott. Az ifjak sötétkék frakkot és sárga mellényt öltöttek, és (a főhőst utánozva) nyakra-főre követtek el érzékenységükben öngyilkosságot. A Werther-láz, amely egész Európára kiterjedt, évtizedekig eltartott." (Győrffy Miklós)
Másik közismert példa Heinrich Schliemann, a régész irodalmi indíttatása. Őt az ifjúkorában olvasott görög eposz, az Iliász igézte meg, és ösztönözte Trója felkutatására. Schliemann ugyanis — ellentétben másokkal — felismerte a műben a mítosz, a költői képzelet alapját képező valóságelemeket, és hitt Homérosz leírásainak. Felfedezésének értékéből mit sem von le, hogy a város többször pusztult el, mint gondolta, és Trója romjai nem a második, hanem a hetedik rétegben találhatók, vagyis jóval alatta az általa feltárt városnak.
Felsorolt példáim kőből faragott, falra és vászonra festett, papírra nyomtatott művekről szólnak. A modern technika megsokszorozza, ezerszeresen felülmúlja hatásukat. A celluloid szalagról, kazettákról, lemezekről vetített, tévécsatornákon sugárzott mozgó és beszélő képek sokkal több emberhez jutnak el, és naponta sok órán át hatnak. Észrevétlenül és alattomosan — mint egy idegen bolygó testetlen lakói — befurakszanak gondolataink közé, ránk telepszenek, manipulálják képzeletünket, végül egész személyiségünket.
Az nem baj, hogy a népszerű irodalmi művek hőseit mindenki a rendezők szemével látja: Liliomfi a fiatal Darvas Iván charme-jával dob csókot Krencseynek, és Krúdy Szindbádja örökétig Latinovics képében kanalazza az aranyló húslevest, de a képernyőkön Szindbáddal és Liliomfival találkozunk a legritkábban. Helyettük akció és horror, a mindent elöntő, olcsó és szennyes vizuális dömping írja felül képzeletünket. Az ember és éltető eleme, a természet közé befurakszanak az eszközök, és mire észbe kapnánk, elzárnak minket a valóságtól, amiből hörpinthetnénk egy kis „valódi világot habzó éggel a tetején", fantáziánk pedig azokat a kliséket vetíti elénk, amiket a képernyőn nap-mint nap bámulunk.
Így leszünk a virtuális világ foglyai; a férfiak szilikonmellű modellekre vágynak, a nők hormonokkal megnövelt izomzatú férfira, a kislányok és kisfiúk túl korán elveszítik gyermek voltuk tündérvilágát, de felnőni sem tudnak igazán, és valamennyien a fogyasztásban keresik az üdvözülést. Vagyis a médiumok pontosan azt teszik nézőikkel, amit Vörösmarty drámájában főhőssel a boszorkány. Mirigy gonosz varázslata megcsalja Csongort: a léha és üres Ledért, a kreatúrát hiszi szerelmének, és emiatt majdnem felhagy az igazi Tünde keresésével.
Mielőtt belemerülünk az alapkérdés, a képzelet és valóság viszonyának vizsgálatába, szögezzük le, hogy a fantázia működése komoly szellemi tevékenység, nem azonos az öncélú képzelgéssel; a hiú, üres ábrándképekkel való foglalkozással — ahogyan nagy szótárában a jó öreg Ballagi Mór meghatározta -, az életet megrontó ábrándozás úgy viszonyul az alkotó és reproduktív képzelethez, mint a vásári giccs egy Szinyei-Merse festményhez. (Szinyeit csak a nagyságrend miatt mondtam, és mert mindenki ismeri, de tetszés szerint behelyettesíthető).
A képzeletnek nem sok köze van azokhoz az indigókék rögeszmékhez sem, amik Herczeg Ferenc egyik regényében az enervált festőt övezik. A mai köznyelv ezt a jelenséget a művészlélek kifejezéssel intézi el, összemosva a gazdag képzeletű embert a fellegekben járó habókossal, mert bábeli korban élünk. A nyelv rohamosan szegényedik, mind több fogalom kapaszkodik bele ugyanabba a szóba, s ha sikerül elsüllyeszteni, még többen vetik rá magukat a következőre, hogy azt is magukkal húzzák a mélybe.
Az igazi képzelet a fellegeken túlra repít, az isteni felé, hiszen, ha tökéletlenül is, fantáziánk megismétli a teremtés csodálatos aktusát: Isten elképzeli a világot, azt mondja legyen, és amit elképzel, valósággá válik. Mégis a köztudatban „a művészi képzelet működésének kedvenc példái azt sugallják, hogy a fantázia egyenlő a fantasztikum: a (szörnyűséges) csodák világának megteremtésével. " (Halász László)
A kicsinyes képzelgést kikerülhetjük ma este, de a romboló, pusztító fantáziát, a szörnyűséges csodákat nem.
Az ész álma szörnyeket szül, állítja egy Goya-rézkarc, amelyen az asztalra boruló festőt ijesztő, éjszakai lények veszik körül. A kétszáz esztendős rajzot nézve óhatatlan nem arra gondolni, hogy az ész, a tudomány álmai világméretű katasztrófákat okozhatnak — okoztak is —, a napjainkban elburjánzó képtelen fantasztikum térhódítása pedig azt jelzi, hogy rossz irányba tartunk. A Nyolcadik utas a halál vagy a Csillagok háborúja-féle jelenségek ugyanis azt a látszatot keltik sokak előtt, hogy az alkotó képzelet szülöttei, pedig csak ügyes üzleti vállalkozások, akár az egyébként zseniális Stephen King horrorjai, Harry Potterről nem is beszélve.
Szegődjünk hát az igazi képzelet nyomába!
A KÉP-zelet, nevéhez illőn megképzi előttünk mindazt, amit szeretnénk létrehozni, elérni, megszerezni; felidézi azt, amit már átéltünk, elhagytunk, elvesztettünk, s ha egyikkel sem boldogulunk, de csak akkor! végső menedéket kínál, mint Gulácsy Lajosnak, a festőnek Naconxypánt, az álombéli országot a Szaturnuszon, Japán és a Hold között, ahol a púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli a fehér parókás Herbertnek, a hídon furcsa, bolondos társaság vonul át, és a narancsfákra nagy pelyhekben esik a hó.
Az öreg, hallását elvesztett Francisco Goya Madridban egy folyóparton épült valódi házba húzódott vissza, ott próbált szabadulni rémképeitől oly módon, hogy falait ijesztő látomásaival, a várost fenyegető óriással, boszorkányszombat-tal, a gyermekeit felfaló idővel és más borzalmakkal festette tele. Ettől bizonyára megkönnyebbült, de a madridiak, mint kísértetjárta helyet, messze elkerülték a Süket ember házát
Hogy hogyan működik az alkotó képzelet, hogyan vezeti, sőt röpíti a művészt, a tudóst, a felfedezőt, annak könyvtárra rugó irodalma van, de a kályha, ahonnan elindulhatunk, Arany János tankölteménye, a Vojtina ars poeticája. Aversben szenzációs gondolati csavarral egy halhatatlanságra vágyó lelkes dilettáns, bizonyos Vojtina oktatja a költői mesterség fogásait. Vojtina, teljes nevén Vojtina Mátyás a Pallas Nagylexikon szócikkében „versfaragó, a 40-es (vagyis 1840-es) években Pestre került tót diák, ki a fővárosban, főkép annak irói köreiben általánosan ismert eredeti alak volt. Bernát Gazsi - az Üstökös című élclap munkatársa - inasának fogadta s e réven gyakran férkőzhetett irók és költők közelébe, akiket rendesen irókollégának szólított."
Vojtina ars poeticájának több sora szállóige lett. Ezek mind a valóság és a képzelet viszonyára vonatkoznak, mint a költészet alapkérdésére. A „Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak" és a „Nem a való hát, annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa:/ E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít... Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet: Egyszóval a költészet. "Vojtina azonban, vagyis a mögötte rejtező költő figyelmeztet, mielőtt elmerülnénk az égi máss-ban való gyönyörködésben: „Azonban azt se véld, hogy a való/ Kirúgva jobb egészen láb alól, Hogy némi kósza föllengésben áll/ A híres eszmény, vulgo: ideál; Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon /Kell és tiéd a Parnassz, Helikon". Az inkriminált szavak a mára kiveszőfélben lévő csermely és az ábránd kivételével azóta is kellékei a költői babérokra vágyó mindenkori Vojtináknak. Ime: virág, lomb, szellő, hattyúdal, sejtelem, kék távol, esti csillag, félhomály. A recept után azonban rögvest jön a hideg zuhany: „Csínján, barátom: több is kell ahó!" figyelmeztet Vojtina, és hogy lássuk, mennyire igaza van, elég a Közelítő télre emlékezni, amelyben Berzsenyi Dániel használta a felsorolt szavakat, és mégis a magyar költészet egyik csúcsversét alkotta meg: a költeményben van virág, néma homály borong, nem is szellő, hanem maga Zephyr lengedez. Csermely is van, de micsoda csermely! Emlékszünk rá ugye? Violás völgye nem illatoz, tükrét durva csalét fedi. Berzsenyi rendelkezik azzal a bizonyos többel, képzelete az itt hágy szép tavaszom lágy édességét a hervadó liget tarlott bokraival, az elmúlás fanyar keserűségével teszi érdessé, pontosan úgy, ahogyan Vojtina tanácsolja, az elképzelt ideált a valóval állítja szembe, és azt mondja, hogy e kettő egyensúlya szükségeltetik a költészethez. A képzelet szárnyain emelkedhetünk a közönséges valóság fölé, a képzelet túlzásaitól pedig a valóság tart vissza. Ha tallózni kezdünk évszázadok vagy akár évezredek művészi alkotásai között Vojtina igazának megerősítésére, nem kell sokat keresgélni: a természetfölötti erővel rendelkező hősök, képtelen történetek, elképzelt világok minden korban hiteles, valós részletekből állnak össze. Cerberus mindhárom feje valódi kutyafej, a sárkányok minden taréja, karma, pikkelye megtalálható az állatvilágban, sőt sárkányformájú lények élnek ma is, legfeljebb a komodói sárkány nem okád tüzet, ami pedig a valóság vaskos ábrázolásának tűnik, annak felépítésében mindig ott munkál valahol a költői képzelet, mint Krúdy mézes pálinkától horkoló siratóasszonyaiban vagy öreg pincéreiben.
Valóság és képzelet összetartozásának felismerése nem új keletű, és nemcsak európai találmány. Egy, a huszadik században még élő szájhagyomány — a sinológus Miklós Pál idézi A sárkány szeme című, kínai festészetről szóló könyvében — a maga sajátos eszközeivel ugyanezt a kérdést bogozgatja, egyetlen gyönyörű metaforává sűrítve. A mottóul választott legenda hőse Vu Tao-ce, a VIII. században élt festő. Egyetlen műve sem maradt fenn, csupán nagyságának híre. „Vu Tao-ce nem halt meg. Egyszer öreg korában a Palotában festett. Olyan csodás tájképet készített az egyik falra, hogy a császár is megbámulta. Akkor Vu Tao-ce fogta magát, s belépett a képbe: megindult az ösvényen felfelé, s eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senkise látta."
Ez a motívum az öreg Kurosawa látomásos és talányos filmjében is visszatér: az Álmok ötödik epizódjában a Vándor Van Gogh-festményeket csodál egy múzeum falán, járkál előttük, meg-megáll, és akkor az egyik premier planba hozott festményen megmozdul a festett víztükör, tovább gyűrűzik, a hídon elindulnak a lovacskák, húzni kezdik a ponyvás szekeret, a Vándor már a parti ösvényen jár és megszóltja a folyóparton mosó, trécselő asszonyokat, akik nevetgélve útba igazítják. A Vándor átsétál a hídon, és a szérűn találkozik a levágott füle miatt bepólyált fejű festővel, nyomába ered, és végigjárja Van Gogh végső útját a vonagló ciprusok között, az örvénylő ég alatt kínjában felpúposodó ösvényen, eljut a Saint Remy-i elmegyógyintézet parkjába, és onnan a legutolsó festmény szélfútta búzatáblájához. Az ösvény végén még megpillantja a szalmakalapos, festőállványát cipelő figurát, de a búzamező bezárul előtte, varjak repülnek föl, fekete madárcsapat takarja el az eget és a Vándor hirtelen újra a múzeumban találja magát a festmény előtt.
Kurosawa zseniálisan váltogatja helyszíneit: hőse hol valódi, hol festett tájban vándorol, de szinte alig vesszük észre a vágásokat: filmjében elmosódik a határ a valóság és a képzelet között, ahogyan az őrülettel küszködő festő agyában is történhetett.
A valóságban azonban éles ez a határ. Mindannyian tudjuk, hol van, és tiszteletben is tartjuk, amíg belső egyensúlyunkat megőrizzük. A hajdani, biztonságot és állandóságot jelentő családban nevelődő gyerekek sem keverték össze soha, holott tündérmeséken nőttek föl, rendre azonosultak a mesehősökkel: a sárkányt legyőző legkisebb királyfival, a hamuban sült pogácsával útnak induló szegény fiúval vagy az okos lánnyal; féltek a hétfejű sárkánytól és a gonosz boszorkánytól. A mesék üzenete azonban mindig a jó győzelmét hirdette a rossz fölött, és a mesehősök példája arra tanított, hogy bátorsággal, kitartással, okossággal, hűséggel, vagyis a társadalom többsége által értékként elfogadott erényekkel a gonosz legyőzhető, a célt el lehet érni.
Az olvasott, a szavakba öltözött mesék és mítoszok az alkotó fantázia szülöttei; valaha szájról-szájra szállva alakultak, csiszolódtak, de akár ősi akár újabb történetek, az olvasó, a hallgató agyában nyerik el végleges formájukat. Hőseiken, helyszíneiken az utolsó simításokat a reproduktív fantázia végzi. Jelentésük az újra elképzelés során bomlik ki igazán, vagyis a befogadó aktív résztvevője az alkotó folyamatnak.
Az én generációm még könyveken nőtt fel, nekünk anyánk mesélt elalvás előtt, gyerekeim generációját azonban rádiós esti mese altatta, és az unokák szeme a monitorra tapad, a mozgó kép közvetlenül agyuk képernyőjére vetül. Letöltődik, mint a számítógépre a dokumentumok, automatikus vezérléssel. Csak egy klikkelés a távkapcsolón vagy az egérrel, és máris pereg a film, amelynek szereplőin nincs semmi továbbképzelni való. Még ismeretlenségükkel sem kell szembesülni, mert jól ismert sztárok ők, tanítványaim többet tudnak róluk, mint szüleikről vagy nagyszüleikről. Arcuk és jelmezes vagy jelmeztelen testük ott van a gyerekek számára készülő színes magazinokban, mert a fogyasztó nevelését nem lehet elég korán elkezdeni. Néhány hete a megyei napilapok utolsó oldaláról is ők néznek ránk, az úgynevezett kis színesek közül, a hírügynökségek egyenesen a sztárok hálószobáiból adnak tudósítást, kiszorítva az eddig is zsugorodó napi tárcát, az irodalom utolsó morzsáját a hírlapírásból.
A filmek — és ki hinné? — főleg a rajzfilmek hatása félelmetes. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem ártanak a gyerekeknek, csakhogy a huszonnégy órás rajzfilmcsatornákon már régóta nem a Százegy kiskutyát és Nils Holgersson csodálatos utazását sugározzák, hanem felnőtt filmek erőszakkal és horrorral átszőtt rajzváltozatait. Hatásukra a gyerekek agresszívek lesznek, hangjuk és gesztusaik természetellenessé, beszédstílusuk nyeglévé válik, rajzaikon hemzsegnek az erőszakos jelenetek. Az alábbi leírás alakjaival 6-10 éves fiútanítványaim rajzain találkoztam: Szőrös óriás, tátott szájában véres agyarak, karján halálfejes karszalag, szívében tőr, zöld vér csorog belőle, valamint a jobb lába helyén kaszáló négy pókláb csonkjaiból is. Ép lába alatt embercsontok és a szeméből kicsapó sugár felrobbant egy várat, amelynek köveivel emberek repülnek szanaszét, alant köpenyes csontváz evez vérfolyón. A vér egy hullákkal teli, hatalmas tartályból folyik, szélén lángok közt emberek égnek. Ilyen és hasonló rajzok között lapozok borzongva, és utólag is elfog a kétely: jól tettem-e, hogy hagytam a gyerekeket elmerülni ebben a vizuális pokolban, abban reménykedve, hogy végleg kirajzolják magukból a nagy középkori festőt, Bosch-t messze túlszárnyaló vízióikat, de hiába. Az anyák abban bíztak, hogy én, a tanár majd leszoktatom kisfiúkat a szörnyrajzolásról, és hiába magyaráztam, hogy a forrást kell elzárni, mint ahogy egyik unokám apja tette, amikor a gyerek földhöz verte magát a kikapcsolt tévé előtt. Kihúzta a konnektorból a villásdugót, a tévéből az antenna zsinórját, és kitette a készüléket a garázsba. Péter unokám néhány napi duzzogás és nyafogás után abbahagyta a váll-rángatást, a hadarást, kevesebbet feleselt, nem sírt fel többet álmában, és egy-két hét után magától leült a húgai közé anyja meséjét hallgatni.
A kislányok immunisak az ilyen hatásokra, őket a serdülés küszöbén kísértik majd meg ébredező érzékeiken és hiúságukon keresztül, bár Barbie már negyedszázada beosont a gyerekszobákba, hogy kiszorítsa onnan a játék kisbabákat, és felkészítse a kislányokat majdani divathölgy szerepükre. A kisfiúk azonban már a pólyában fogékonyak az olyan férfias dolgokra, mint a játékfegyverek, a film- és videóipar pedig mintha csak az ő behálózásukra gyártaná az erőszak és pusztítás kultuszát propagáló termékeit. Ezt az arzenált újabban számítógépes játékok is bővítik, amelyek szélesre nyitották az átjárót a valódi és a virtuális világ között: a gyerekek nemcsak nézők, hanem résztvevők is, és ezerszer átélhetik, milyen érzés elgázolni vagy lelőni valakit.
A fal azonban, ami a valóságot a képzelettől elválasztja, már jóval korábban omladozni kezdett. Átjárókra mindig, minden korban talált a zseniális vagy bomlott elme, a huszadik század azonban lerombolt minden falat. Az emberiség sok évezredes fantáziái, vágyálmai váltak valósággá, a repülés, a mozgókép, a távolbalátás mindennapi életünk része lett, akár a föld megkerülése, nem nyolcvan nap, de néhány perc alatt, és végbement a hihetetlennek tűnő utazás: emberi lábnyomok őrzik emlékét a Hold porában.
Sajnos, ami évszázadokon át a távoli jövőre vonatkozó bizonytalan jóslatnak, a szertelen képzelet rémálmának tetszett, a huszadik században az is megvalósult: az apokalipszis a földre költözött. A földi poklot, vérfolyókat, lángoló rengeteget, megmérgezett vizeket, milliószámra elhurcolt, legyilkolt embereket hír- és dokumentumműsorokban nézhetjük, és az abszurd drámák sem a könyvek lapjain, hanem a valóságban játszódnak. A Londoni szín és a Falanszter Madách Tragédiájából, Kafka Kastélya, Huxley Szép új világa, Bradbury Farenheit 451-e, Orwell 1984-e régóta itt van, benne élünk, és a szerzők szégyenkezve hajtanak fejet a világméretű Valóság-show-k előtt.
(Pedig Képzelet és Valóság sziámi ikrek, egyik sem létezhet a másik nélkül, s ha mégis, látjuk, hogy az kész katasztrófa. Mert ha bajba visz Valóság, Képzelet siet szabadításodra, s ha Képzelet ragad el és netán veszélyes terepre tévedsz, Valóság rúg bokán, hogy észhez térítsen. Valóság lerombolja Képzelet segítségével épült légváraidat, mielőtt megpróbálsz beléjük költözni, de Képzelet kínál egérutat, ha foglyul ejt és megnyomorít Valóság.
Valóság és Képzelet néha velünk is, egymással is játszik: mikor Nakonxipán valódinak tűnik vagy Orwell világa kitaláltnak, vigyázzunk, mert életünk a tét.)
Szilvásy Nándor rajza
Nagy szerencse, hogy egy csantavéri kisfiú nyerte a csillag kerestetik című televíziós vetélkedőt. Azért szerencse, mert így a nézők milliói láthattak igazi mesemondót, talán utoljára a világon.
Lehet, hogy a föld eldugott részein még élnek olyanok, akik a rég meghalt hősök tetteiről regélnek, lehet, hogy élnek még olyanok, akik az istenek, démonok tetteire emlékeztetnek, de világunknak az innenső felén az ilyen tudományú emberek már kihaltak.
Én még hallhattam Tombácz Jánost, aki órákon, sőt napokon át tudott folyamatosan mesélni, őrá úgy emlékezem, mint azokra a hősökre, akik a világ tetejét, az északi és a déli sarkot, vagy a holdat hódították meg.
Megőrzött, feltámasztott egy olyan világot, mely messze a múltba tűnt, pedig alig száz éve még életerős volt, a mindennapok szerves része volt. Igaz a világ azóta megváltozott. Városivá vált, fantáziatlanná vált, kommersszé vált. Nemcsak a mese tűnt el, hanem a mesék, történetek, regények olvasásának szokása is. Nem kell sokat magyaráznom, miféle különbség van a regény, a képregény, valamint a film között. Az olvasás folyamatában elménk alkotja a szavak képi megfelelőjét, a másik két esetben kiölik a gondolkodást, helyettünk készítik a képeket, ellopják tőlünk az álmodozás kényszerét és képességét.
A képernyők túlnyomó többségben brutális képsorai, buta hirdetésekkel megtűzdelt ugyanazon témára szült történetei merényletek a humanizmus ellen.
A tényeken azonban nem tudunk változtatni, tudomásul kell vennünk, nincs mese —, nincs mese!
Nincs mese, sem Doberdó, sem a Don kanyar nem tölti meg a téli estéket történeteivel, nem is beszélve Kossuth apánkról, Rákócziról, vagy az egri csillagokról, garabonciásról és a hétfejű sárkányról.
Sokféle mindennapi dolog is feledésbe került, ezért kezdtem szószedegetés címmel összesöpörni a közelmúlt elfeledett hagyatékát, hogy legalább emléket hagyjak róluk. A kortárs hiteles emlékeit, kibővítve a könyvekből hozzáolvasott tudásommal. Amikor aztán valamelyik ifjonc, már jó régen kioktatott, hogy a beatles legalább olyan halhatatlan mint Mozart, rájöttem, hogy történeteimet úgyis mesének vélik, ezért adtam a közelmúltról szó beszélyeimnek a Múltmesélő címet. Meg aztán az egész könyvről szólva: Aki nem hiszi, járjon utána.
|
|