|
|
„Ketten látjuk, ketten csudáljuk"
A szülés hagyományos rendje szinte változás nélkül élt, amíg az anyák otthon szültek. 1950-60-tól általánossá vált a kórházban és a szülőotthonban való szülés. A körülmények változása háttérbe szorította az évszázados népi gyógymódokat és szokásokat, a XX. század második felére csak töredékesen maradtak meg.
A szülés levezetése a bábák feladata volt. Az 1876. évi XIV. t. c. kimondja, hogy szülések levezetésére képesített bábák jogosultak. Az okleveles bábák 1884 előtt általában a Pesti Királyi Egyetemen tanultak, majd Szegeden, az akkor létesült Bábaképző Intézetben szerezték oklevelüket. A településen dolgozó bábák képzettségük szerint három csoportra oszthatók. Szakképzetlen vagy parasztbábák, akik tudásukat tapasztalat útján, mindenféle képesítés nélkül szerezték. A XIX. század második felétől úgynevezett cédulás bábák működtek, akik a járási orvos által szervezett néhány hetes képzésben vettek részt. A legmagasabb szintű képzést az okleveles bábák kapták, akik egyetemeken illetve bábaképző intézetekben szereztek tudást, tapasztalatot, oklevelet. A szakképzetlen bábákat kontár bábáknak is nevezték. A bábák alkalmazási minőség szerint lehettek megyei, községi illetve magánbábák. A nagy kiterjedésű tanyavilágban voltak tanyai bábák is. A szülésznők sok esetben pótolták az orvosokat, szükségkeresztelő esetén a papokat is.
Régen a szülő asszony ágyát Boldogasszony ágyának nevezték. Mi már csak Kálmány Lajos és Bálint Sándor kutatásaiból ismerjük a leírását és használatát. Szülés előtt készítették el a szülő asszony hozzátartozói, szomszédasszonyai. Tiszta szalmát tettek bele, leterítették lepedővel, s szúnyoghálót tettek rá, ill. elé. A szúnyoghálóba az asszony védelmére sót és kenyeret raktak. Az ágyba fokhagymát, kakukkfüvet, kenyeret meg sót tettek. Mindezeknek elhárító, ül. oltalmazó szerepük volt. Tettek bele kést is, hogy az éle a gonoszt megsértse. Az asszony nyakába olvasót, feje mellé imakönyvet helyeztek. Mindezekből gyűjtésem idejére már csak a szúnyoghálós ágy meglétére emlékeztek a legidősebbek is. Amikor az újszülött a világra jött, a bábaasszony ollóval elvágta a köldökzsinórt, a gyermeket ruhába takarta és félretette. Először az anyát látta el, majd az újszülött következett.
A gyermek megszületése, az újszülött körüli első teendők körül csoportosultak zömmel a gyermek eljövendő életére vonatkozó jóslások, valamint ilyenkor igyekeztek mágikus eljárások sorával a jövőjét befolyásolni. Különösen meghatározónak tartották mindenből az elsőt: az első fürdetést, az első szoptatást stb. Így a gyermek első fürdetésének valaha rituális jelentősége volt, a kutatók szerint szinte csak másodlagos volt a vértől, a magzatmáztól való megtisztítás igénye. Az első fürdetéssel kapcsolatos legrégebbi szokásleírást Török Károlytól ismerjük (1872): „A kis csecsemőnek, midőn először megfürösztik, ezüst húszast vagy más ezüst pénzdarabot szoktak a kezébe tenni, hogy jó szemű legyen, mely aztán rendesen a bábáé lesz. Azon gyermek, ki, midőn az első fürdőből kiveszik, markát kinyitva tartja, emberszerető, bőkezű, adakozó lesz egész életében, az pedig, ki erősen becsukva tartja, fösvény, zsugori lesz. - A kis leánycsecsemőnek alig hogy felfüröszti a bába, az édesapja egy orsót nyom a markába, hogy majd ha felnő, jó fonó és dolgos gazdasszony legyen belőle. A fiunak szintén holmi házi eszközt szoktak a kezébe adni." Fürösztés után a gyermeket az asztalra tették. Vásárhelyen ennek a szokásnak kétféle magyarázata ismert. Az egyik vélemény szerint azért tették az asztalra az újszülöttet, hogy olyan legyen, mint a falat kenyér. Másik felfogás szerint azért, hogy egész életében legyen kenyere. Makón a családba fogadás rítusának része volt.
A gyermek sorsára, boldogulására gyakran az eltett köldökzsinórból is következtettek. A pertlivel elkötött, megszáradt köldökzsinórt eltették. Amikor a gyermek hét éves lett, kibontatták vele, hogy a fiú szépíró, a lány pedig jó varró legyen.
A gyermek kedvező tulajdonságát a későbbiekben tojással körülkerekítéssel igyekeztek befolyásolni. Szokásban volt, hogy amikor az anya először vitte valahová a gyermekét, a háziasszony tojást ajándékozott a csecsemőnek. Mielőtt a kis dunnába dugta volna a tojást, Makón az alábbi szöveg kíséretében körbesimogatta a gyermek arcát, hogy olyan szép kerek és fehér legyen, mint a tojás. „Ilyen szép fehér lögyél, ilyen szép kerek lögyél, soha szeplő rajtad ne lögyön, hadd mög az ablakra a legyeknek". Az ajándék tojást megetették a gyermekkel, vagy a fürdővizébe ütötték, mert azt tartották, hogy a gyermek akkor nem csattog ki. Vásárhelyen ennek egy összetettebb változatát jegyezték föl: A tojás kerek végével háromszor megkerekítették a gyermek arcát, s mondták: „Olyan kerek, olyan piros, olyan puha legyen a képe, mint ez a tojás". Az ajándékba kapott tojást kikeltették, s a kikelt csirke árából vették a gyermeknek az első ruhát. Ezt az analogikus cselekvést Szeged környékén is ismerték.
A kisgyermekre vonatkozóan néhány hiedelem volt még ismert. Ha a kisgyermek álmában mosolyog, angyalokkal álmodik. A sírós, vásárhelyiesen sivalkodós gyereknek mákot illetve mákhajat megfőzve adtak. Aki vasárnap születik, kényes lesz, aki pénteken, szerencsés. Ha fiúgyermek születik, a bába kinéz az égre: amit lát, úgy hal meg a gyerek. A kisgyermekes asszony, ha elmegy hazulról, és útközben a tej a mellében ereszkedni kezd (csöpög), akkor otthon sír a gyermeke.
Amikor megszületett a gyermek, figyelték, hogy milyen: egészséges-e, hogy néz ki, kihez hasonlít. Általában úgy vélekedtek, hogy az a szép újszülött, amelyik nem vörös, hanem szép halvány az arca, van haja (ha hosszú, még szebb), nem nyúzott, nem lázas, nem kiütéses.
Születési rendellenességek, különleges képességgel születettek
Az újszülött jövője szempontjából jelentősége volt a szülés szokatlan körülményeinek, valamint a megszületett gyermek különleges külső tulajdonságainak. Az átlagostól eltérő jegyekkel született gyermekek egyik csoportjába a különbözőségek pusztán fiziológiai jellegűek, másik csoportjában a születéskor jelentkező rendellenesség különleges képességet is rejtett magában, ami felnőtt korban teljesedett ki. A külső tulajdonságaiban eltérő csecsemők születését az anya terhesség alatti életmódjával magyarázták: nem tartotta be a tilalmakat. Ebbe a csoportba tartoznak az anyajeggyel születettek, nyúlszájúak, zsinórral világra jöttek, valamint az ikrek és a torzszülöttek is.
Annak az asszonynak, aki terhessége alatt kutyába vagy macskába rugdosott, ebagos (vagyis szőr van a hasában, ezért mindig sír) gyermeke születik. A gyógyításának sokféle módjáról maradtak feljegyzések Hódmezővásárhelyről. Én most Polner Zoltán 1963-as zombori gyűjtését idézem: „... a kisfiam is beteg lött. És ezt a Mári nénit áthíttuk. Azt mondta, hogy a kisgyerökbe macskaszőr van. Hozzuk a teknyőt, bele a vizet, bele a gyerököt, és ott simogattuk a gyerököt. A teknyőt húztuk jobbra-balra, és a gyerökbű úgy gyütt ki a macskaszőr, hogy még ilyet nem is láttam életömbe. Aztán a kisgyerök ére fő tényleg jobban lőtt."
Szerencsés életet jósoltak annak, aki burokban született. Térségünkben általában úgy tartották, ha valaki foggal született, szerencsét jelent. Ha a bába születéskor kivette a fogát, akkor elvitte az újszülött szerencséjét. Ezzel szemben Kiss Mária H. arról írt, hogy Kiszomboron úgy tartották, hogy ha foga van a csecsemőnek, az nem jót jelent, mert amíg aludtak, a rossz bába kicserélte a csecsemőt, s úgy lett foga neki.
A táltos, a boszorkány és a teknőkaparó közös tulajdonsága, hogy mindháromra azt mondták: foggal született, attól kapta különleges képességét.
A következő számban folytatjuk
Babakocsi Börcsök Attila gyűjteményéből
Néprajzi magángyűjteményemet, amely 2000-től működési engedéllyel rendelkező muzeális intézményként működik, 1987-ben alapítottam.
Az eltelt időszak alatt közel tízezer darab műtárgy került a gyűjteménybe, amely felöleli a városi parasztpolgárság és a falusi parasztság tárgyi világát. A tárgyak többsége Makóról, Apátfalváról és Magyarcsanádról származik, kisebb hányaduk pedig a környező településekről került elő.
A textil- és viseletgyűjtemény mind mennyiségében, mind minőségében kiemelkedő tárgyegyüttest képez. Az igen késői alapítás az oka annak, hogy a térségből eddig egyetlen szőr-, szűr és bőrhímzés sem került elő. Ezek a tárgyféleségek már a XX. század legelején is ritkaságszámba mentek, néhány darabot Tömörkény István és Tornyai János mentett meg a szegedi és a vásárhelyi múzeum számára. Eltekintve e három csoporttól a gyűjteményben őrzött tárgyak átfogó képet adnak a XIX. század végétől a XX. század közepéig keletkezett hímzésekről, szőttesekről és viseletekről.
Jól elkülöníthetőek az egyes településeken alkalmazott textíliák etnikai, vallási, társadalmi hovatartozásuk alapján, továbbá árulkodó jegyeket hordoznak funkciójukban, anyagukban, díszítési módjukban. A feltárt településeken leggyakrabban előforduló díszítési mód a fehérhímzés vagy a lyukhímzés, melynek alkalmazását lehetővé tette a XIX. század elején megjelent gyári, széles, fehér vászon illetve az erős sodrású pamutfonalból leheletfinomra csíkosan szőtt vászon, az úgynevezett száda.
Pompás díszítéseket alkalmaztak a párna-, paplan- és dunnahajakon, amelyeket színes alátéttel még inkább ki lehetett emelni. Betétként vagy szélmintaként alkalmazták ágyterítőkön, díszlepedőkön. Ezeket a tárgyféleségeket ágyöltözetnek nevezzük. A házöltözet darabjai közt is találunk gazdagon díszített abroszt, sublót-(kaszli) terítőt és függönyt.
A viseleti darabok közül elsősorban a fehérneműk, alsószoknyák, kombinék és bugyik emelhetők ki. A felsőruházat közül a férfi jegying, női ingváll és kötény érdemelhet figyelmet.
Az emberi élet fordulóihoz köthető számos textilféleség tartalmaz áttört fehérhímzést. A pólyáknál egyetlen sarkot, míg a jegykendőknél minden cakkos oldalt és sarkot gazdag díszítés vesz körül, melyben megbújhat a készítés évszáma és a készítő neve.
Ebbe a csoportba sorolhatóak a magyarcsanádi szerb és román nemzetiségiek köréből származó vőfélykendők, lakodalmas törölközők. Ugyancsak ezektől a népcsoportoktól kerültek elő az élet utolsó szakaszában használt gyásztörülközők, tükörtakaró kendők is. Gyakran előfordul, hogy ezeken a textíliákon többféle hímzésfajtát együtt, kombinálva alkalmaztak. Szívesen használtak gyári készítésű, cakkos szegélyű fodrokat, horgolt csipkéket. A XX. század elejétől figyelhető meg a színessel való hímzés, igen kedvelt volt a piros és kék vagy ezek együttes alkalmazása.
Magyarcsanádról került a gyűjteménybe egy teljesen ép, aranyfonállal díszített női ing és több ezüst díszítésű töredék, továbbá gazdagon hímzett gallér és főkötők.
Makóról és Apátfalváról 1815-ből vannak céhes adataink a takácsokról. Ezen időszakra az asszonyok dolga csak a fonal előállítására korlátozódott, míg a szövés feladata a takácsoké volt. A megrendelők a kész árut vásárokon szerezhették be. Mintakönyvből is válogathattak kedvükre való mintát, és ez alapján rendelték meg a kész terméket. Az abroszokat, szakajtóruhákat, törölközőket csíkozásuk kimeríthetetlen variációja tette igen népszerűvé. A vászonba szőtt piros és kék pamutfonalat vetülékként alkalmazták, amit fehérrel még jobban ki lehetett emelni, de az is előfordul, hogy ezen mind a három színt alkalmazták. Az abroszok egy-két szélből készültek. A széleket visszaszegték vagy csomózott rojttal látták el. A kelengyébe válogatott együttest egy-két abrosz, hat szakajtóruha, hat törölköző és egy-két lepedő alkotta.
Háziszőtteseket a szlovák és szerb nemzetiségiek köréből ismerünk. Anyaguk az előzőekkel szinte azonos, de díszítésük eltérése szembetűnő. A román és szerb szőttesekre is jellemző a csíkozás, amit igen sok színnel tesznek tetszetősebbé. Az így elkészült textíliák széleit cakkozták és kihímezték vagy horgolt csipkével látták el. Az abroszok két-három szélből is készülhettek. A szlovák szőtteseknél érte el teljes pompáját a díszítés, különösen az ünnepi alkalmakra szánt daraboknál. Gyakran tenyérnyi széles virágmintáikat csodálatos színösszeállításban vagy csak egyszínű feketével valósították meg. Végeit és széleit gyakran nagyon díszes kézi csomózású rojttal tették még értékesebbé. A gyűjtések alkalmával megfigyelhető volt a nemzetiségiek körében a szőttesek néhol jelentős mennyiségben való felhalmozása, az egykori értékrend szerint.
Feltétlen említést kell tenni egy igen ritka szőttesféleségről, a gyapjúszőttesekről. Ezek csoportjába takarók, ágyterítők, asztalterítők tartoznak. Készítésük történhetett házilag vagy a bácskai térségből érkező vándorárusoktól szerezték be, amit egyszerűen tyilimnek neveztek.
Viseletgyűjteményemben a legtöbb darab Apátfalváról származik, ugyanis térségünkben itt őrizték meg legtovább régies öltözködési kultúrájukat. Parasztos viseletet hordtak, így a férfiak bő fehér vászongatyát és inget, szűkszárú csizmát és pitykegombos mellényt viseltek egykor. A lányok fehérhímzéses bőujjú inget, gyári selyemből készült, rövid derekú pruszlikot öltöttek magukra, melyen szalagos díszítés található, ezüst kontúrozással. Az asszonyok drága kelmékből, selyemből, taftból és kékfestőből varratták bő szoknyáikat és testhezállóikat. Apátfalván úgy emlegették, hogy nagyfarban jártak, ezt négy-hat bő alsószoknya viselésével érték el. Kötényük szintén bőszabású, fodros, ami teljesen eltakarta a szoknyát. A nők elmaradhatatlan ékessége volt a ropogós, selyem fejkendő illetve vállkendő. A polgárosodó parasztrétegek (magyarcsanádi szerb nemzetiségek) viseletét az egykori fényképek őrizték meg számunkra.
A makói parasztpolgárság tárgyi emlékeiből csak néhány darab maradt fenn, de a fotók segítségével képet kaphatunk sajátos jegyeikről. A férfiak már csizmanadrágot, pantallót ill. zakót viseltek. A nők viseletén figyelhető meg leginkább a divatáramlatok hatása, nehéz brokátselyemből varrt, polgári szabású, hosszú szoknya, elfűzött ruhaderék, gazdagon díszített, dúsan csipkézett felsőrésszel, de paraszti identitásukat az elmaradhatatlan fejkendő viselése fejezte ki.
Az itt ismertetett egykor készült textíliák használata mára megszűnt. Egyrészük féltve őrzött kincsként anyáról leányra öröklődött, és emlékként őrizgetik őket tovább. Más részük magán és közgyűjteményekbe került, lehetőséget adva arra, hogy a szemet gyönyörködtető darabokat az érdeklődők is megcsodálhassák.
Börcsök Attila gyűjteményéből
Az óföldeáki nép a tavaszi búcsút követően készült a betakarításra, az aratásra. Vidékünkön igen elterjedt búzafajták voltak: a bánkúti, a Tisza-vidéki, az árpádhalmi valamint az eszterházi. Hajdanán a paraszt emberek azokat a fajtákat kedvelték, amelyeknek nagy volt a terméshozama szalmából — nemcsak szemhozama volt — mert a szalma kellett a jószágok alá aljnak és fűteni a kemencékben télen.
A búzát akkor kezdték aratni, mikor szép sárga színűre beérett, de úgy általában, amikor a szem már nehezen roppant össze a fog alatt. Péter-Pálkor megpendültek a kaszák pengéi. Előszedték a sarlókat, favillákat, gereblyéket, tokmányt a kaszához, kaszakövet és a kalapáló tuskót. A takaróhoz rugalmas fasutnyót kerestek, hogy rugalmas legyen és ne törjön el, bírja az igénybevételt. Az urasági földekről este nem jártak haza, hanem az ököristállóban szalmán aludtak, nagy vályúnál mosakodtak. Épphogy elszenderültek, máris virradt. A bandagazda költötte az aratóbandáját és már indultak aratni. A marokszedők vaslábakon főzték a tarhonyát. Az aratást általában summásokkal végeztette az uraság. A summások aratóbére tizenharmad rész, a bandagazdának valamivel több volt. Ruházatuk elnyűtt, rongyos cájgnadrág és rongyos ing. Lábukon bocskor vagy bakancs volt, de legtöbbjük mezítláb aratott. A lányok kékfestő ruhában és vászonkendővel hátrakötött fővel dolgoztak. Volt olyan év, hogy az aratási munkálatok két-három hónapig eltartottak.
Az aratást és a kévebekötést követően a gabonát keresztekbe hordták össze. Az összehordást általában vacsora után végezték, mert a harmat megpuhította a kalászokat és a szem a kalászból nehezebben hullott ki. A keresztek tetejére egy másik kévét tettek, ezt nevezték papnak, ez a kéve fogta össze a keresztet, majd átlósan átkötötték, hogy a szél ne vigye el az összerakott gabonát. Itt a szem még sokat ért. Mikorra a cséplésre került sor, akkorra teljesen megért a mag. Ezt követően elkezdték hordani a kijelölt helyre a nyomtatáshoz, amelyet később felváltott a cséplés. Egykor, aratás táján a környéken egy mondást lehetett hallani a népektől: „Akkoriban a cigány is úgy tett: a kaszálás az csak csapkodás, az apró boglya a kapkodás." Emlékezet szerint a környező városokban, illetve a határukban egészen a 20-as évek közepéig szokásban volt a nyomtatás. Rendre vágták a gabonát, és lovakkal mindaddig tapostatták, míg a kalászokból a szem ki nem jött. Hogyan is történt mindez? Mikor learattak, akkor a tanya vagy a falu mellett elkészítették a szérűskertet, ahová lerakták a gabonát. Kb. 20-30 méter átmérőjű területet lelocsoltak vízzel és jól ledöngölték, hogy kemény legyen a talaj, a szemeket ne a földbe tapossák bele. A gabonákat bolondkocsival szállították a helyszínre. Ez a szállító jármű két vagy háromkerekű volt, amit a kocsi után kötöttek, de a boglyák alá két-három hosszú rudat dugtak, amellyel felemelték a boglyát a vontatóra. A behordott gabonát vagy a taposóhelyre rakták le, vagy még csak kazlazták, mert az előző szállítás nem lett kinyomtatva.
Ezek a taposólovak patkó nélküliek voltak, nem voltak megvasalva, hogy a patkó hegye nehogy a szemet beletapossa a földbe. Mikor a szem kipörgött a kalászból, a szalmát kirázták villával, majd kézzel kiszedték a szem közül, azt kazlakba rakták. A szemet, a termést pedig kirostálták a törektől és a polyvától, majd magtárba szállították. Szárítani nem kellett, mert az a keresztben vagy az asztagban kiszáradt. Száraz, szeles időben jól haladtak a nyomtatással, mert a szél a törek egy részét kifújta. Száraz időben a szem is jobban pörgött a kalászból. Ezek a búzafajták nem szórták el a szemet olyan hamar, mint a jelenlegiek. A cséplőgépek megjelenésével megszűnt a nyomtatás, és újabb aratási szokások jöttek.
A cséplőgépekhez bandákat szerveztek, ezek az emberek alkották a cséplőgép személyzetét. Az uraságoknál úgy szervezték a bandákat, hogy két cséplőgéphez a személyzet kilegyen, mert így volt gazdaságos a gépek üzemelése. A kezdetekben, amikor megjelentek a cséplőgépek, először az uraságoknál kezdtek el csépelni géppel, majd később a kisebb magángazdáknál is. Hogyan is történt a cséplés? Mikor befejezték az aratást, megszámolták a kereszteket, és megkezdődhetett a hordás. A szérűbe behordott gabonát asztagokba rakták össze. A kisebb tulajdonosok a tanyájuk területén rendeztek be kisszérűt, és ide hordták be a gabonát. Az asztagokat úgy alakították ki, hogy a cséplőgép hozzáférjen, de a tűzoltó hordók is a közelben legyenek. A gazdáknak igen rendezett volt a szérűskertjük, hiszen nagy büszkeség volt annak, aki szépen be tudta fejezni az asztagját, ha úgy nézett ki, mint amit leborotváltak. Ilyenkor az asztag nem ázott be, és nem ment a beázás a termés kárára. Első osztályú terményt és kenyérgabonát tudtak előállítani. Óföldeák és Földeák községekben kb. 18-20 cséplőgép volt található a húszas években. Leghíresebb közülük az Inspergel Pál 71883-1938 típusú gőzgépek voltak.
A gőzgép nagyokat pöfögött, és füstölt a magas kéménye, mikor dolgoztak vele a szérűben, mert a cséplődobot gőzgép hajtotta meg. A húszas és a harmincas években már voltak motorikus meghajtású cséplőgépek. Ezek a gépek is az asztagtól 20-25 méterre voltak leállítva, szíjmeghajtás segítségével hajtották meg a cséplőgépet. Minden cséplőgéphez egy meghajtó gépezet tartozott, úgy mint gőzgép vagy más motorikus meghajtó gép.
A cséplőgép-tulajdonos szegény, földnélküli emberekből toborzott össze (bandát) személyzetet a gépéhez vagy a gépeihez. Már a kezdetek kezdetén kialakultak az állandósult bandák, és ezek évről évre járták a környező tanyákon élő gazdákat. Nem volt ritka eset az sem, amikor elmentek más településekre csépelni, de csak akkor, amikor már a helybeli gazdáknál befejezték a munkát. Voltak olyan bandák is, amelyek már összeszoktak, és nem engedtek be maguk közé más tagokat. Ok ugyanazzal a géppel járták a határt éveken keresztül. A cséplő bandáknak megvolt az elismert vezetője, ez a bandagazda, aki összetoborozta, és összetartotta az úgynevezett gépaljat. Egy cséplőbanda 21 főből állt. Ebből: etető 2 fő, asztagos 4 fő, kévevágó 2 fő, törekhordó 4 fő (akik gyakran nagyobb gyerekek voltak), rudashordó 4 fő, mázsás 2 fő, kazalos 2 fő, törekrakó 1 fő. A gyerekek általában félbért kaptak a munkájuk után. A kévevágók a cséplőgép dobján állva, kivágva adták a kévét az etetőnek. Az etető feladatát általában a bandagazda látta el. A gép etetését szétterített kévével kellett végezni, így eresztették a gabonát a gép gyomrába, mert ha nem így tették, nagyokat böffent a dob. Ez azt jelentette, hogy nem széthúzva került a dobba a gabona, hanem csomóban. Ekkor le kellett állítani a gépet, és ki kellett takarítani az összegyülemlett gabonát. Utána lehetett újra indulni a csépléssel.
Majd 10-20 évvel később megint könnyebb lett az aratás és a cséplés is. Ekkor már lóvontatású, később gépvontatású kötvevágó aratógép vette át a kézi kasza szerepét. Ezek a gépek levágták a gabonát és be is kötötték azt, csak keresztbe kellett hordani. A kötőanyagot itt már nem a gabonából kellett készíteni, hanem manila kötözőanyag volt. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megjelent az önjáró arató-cséplőgép, az úgynevezett kombájn. Eleinte ezeknek a gépeknek nem volt szemtartójuk és egyenesen zsákolni kellett a gabonát. A gép kiszolgáló személyzete három fő volt, kettő zsákoló és egy vezető. Későbbi időkben az mondható, hogy egy-két éven belül felváltotta a tartályos típus. Ezek a típusok korszerűbb kivitelben szolgálták a mezőgazdaságot. Most már igen korszerű és gyors az aratás az ezredforduló táján.
Dömötör Mihály kiállításáról
Dömötör Mihály fotóművész legújabb kiállítási anyagának témája a tanyavilág. Az elmúlt években Hódmezővásárhelyen megrendezett fotószimpozionok résztvevői egy-egy előre meghatározott témakörben dolgoztak. Cél: a mai kor jelenségeinek művészi dokumentálása a fényképezés eszközeivel. A 2006-os fotószimpozion témája a tanya volt, s ennek keretében készültek az itt látható képek.
Dömötör Mihály számára nem csupán megoldandó feladatot jelentett a téma, munkája és élete ezer szállal köti ehhez a világhoz. Talán ez is magyarázatul szolgál arra, hogy nem a tanyavilág még romokban fellelhető romantikáját kereste, hanem a mai valóság sokszor fájdalmas és szívszorító képét tárja elénk.
Bár az alkotót nem kell bemutatni a makói közönségnek, kötődései feltérképezéséhez ejtsünk néhány szót szakmai múltjáról. Úgy harminc éve kezdte meg múzeumi fotós pályafutását a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. Magas szintre fejlesztette a műtárgyfotózást, így számos album, múzeumi kiadvány, művészeti katalógus jelent meg az évek során képző- és iparművészeti tárgyakról, néprajzi tárgyakról, régészeti leletekről készült fotóival. Múzeumi szakemberekkel járta a megye falvait, városait és a tanyavilágot, készítette felvételeit tanulmányokba, monográfiákba, így Makó város monográfiájába is. Munkája során a kötelező feladatokon túl nagy érzékenységgel figyelt fel olyan jelenségekre, melyek a közelmúlt történelmének lenyomataiként rögzültek fotóin. Ezekből az elmúlt évekre egy kiállítási anyag gyűlt össze, letűnt világok — közel, s távolabbi múlt — elhagyott tárgyait eredeti helyükön bemutatva, egy pusztulásra ítélt világ, pusztulásra ítélt tárgyaiként. Azért tartottam fontosnak ezt, a korábbi kiállítást megemlíteni, mert úgy érzem, hogy ez a mostani, ugyanennek a témának másféle megközelítése. Egy letűnt világ bemutatása, de nem csupán tárgyakon keresztül, hanem embereken, állatokon, s egy tágabb épített és természeti környezeten keresztül.
Aki látta Dömötör Mihály előző kiállítását — melyet Makón Mementó címmel 2006 februárjában mutatott be — az felfedezhet itt olyan képeket, melyek közvetlenül átvezetnek témájukkal, hangulatukkal az előző kiállításból a mostaniba. (A fönn felejtett vörös csillagra szállott galamb, az ablakban porosodó házi áldás.)
A felvételek Hódmezővásárhely határában készültek, de készülhettek volna bárhol, itt a Dél-Alföldön — akár Makón is —, minden bizonnyal hasonló helyzetet rögzített volna a kamera. Kisebb számban ugyan, de találhatók másféle tanyák is a környéken, gazdálkodást folytató farm-tanyák, új építésű lakóházzal, korszerű berendezéssel, vagy éppen turisták fogadására, esetleg nyaralónak kialakított nosztalgia-tanyák. A képeken azonban az látható, ami az eredeti, a XX. század elejei tanyavilágból megmaradt. Egy olyan világból, melynek középparasztsága virágzó gazdaságot teremtett, ahol a tanya és a város harmonikus egységben működött és fejlődött, ahol a kulturális élet központja nemcsak a város volt, de az önszerveződő tanyai olvasókörök is.
Mi maradt ebből a világból? Emberek. Öreg, magányba fásult arcok. Munka nélkül maradt kezek, hiszen nincs mit megművelni, de ha volna, akkor sem lenne már hozzá erő. Lábak, melyek valamikor boldogan járták körül a sarjadó vetést, s ma elkopott bakancsban toporognak a tanya körül. Dömötör Mihály mindezt zseniális egyszerűséggel szerkesztette egybe képein, gyermekrajzokhoz hasonlóan; az emberi testből csak a lényeges részeket emelve ki. A valamikor teremtő, ma pihenő kezek jelképi erővel hatnak fotóin.
Állatok. A tanya körüli hajdani gazdag állatállományból alig maradt valami. Itt-ott néhány birka, olyan kevés, hogy a gazdasszony maga is megnyírja őket. Máshol egy-két kecske, kiskacsák, kiscsirkék és az elmaradhatatlan házőrzők. Portrészerű megjelenítésük feloldja azt a szomorúságot, mely az ember és környezete láttán ránk telepszik. Nem érzékelvén a pusztulást, ők tűnnek csak boldog lényeknek ebben a világban. Ez tükröződik a gazdájára feltétlen odaadással tekintő puli szemében.
Környezet. A gabona, az élet befogadására épített hombár düledezik, tapasztott oldalába egerek rágtak járatokat. A gazda valamikori büszkeségére, a szép járású lovakkal városba induló kocsira már csak a fatörzsbe vert patkók utalnak. A modernkor nagy vívmánya, az autó sem a közlekedést szolgálja itt. Az elhagyott karosszériában kotlós lakik kiscsibéivel. A tanya népe mindig leleményes volt az eredeti funkciójából kikopott tárgyak felhasználásában. Az egyetlen paraszti innováció pedig a vályogból épülő víztorony, amely azonban inkább a száz évvel korábbi tanyai kerekólakra emlékeztet.
Dömötör Mihály kiállításáról
Abban, hogy a fotós ilyen csoportosításban többféle részletet is vizsgálat alá vesz, a muzeológusi szemlélet érhető tetten. Mindez azonban nem csupán dokumentálás. Képei gondosan megszerkesztett, jól megkomponált, sallangoktól mentes műalkotások.
Dömötör Mihály fotói láttán elkerülhetetlen a makói születésű, de munkásságában Vásárhelyhez kötődő fényképész, Plohn József (1869-1944) megemlítése. Plohn száz évvel ezelőtt örökítette meg Vásárhely népéletét, városképét, tanyavilágát. Dömötör Mihálynak volt már olyan kiállítása, ahol Plohn városképei mellé a sajátját tette, érzékeltetve ezzel a változásokat. A most bemutatott téma is alkalmas erre. Plohn Képek a nagy magyar alföldi népéletből címmel szerette volna kiadatni fotóit. Dömötör Mihály képei is erről szólnak száz évvel később, így a párhuzamba állítás kínálkozik.
A végső kérdés, amely a kiállítás nyomán megfogalmazódik bennünk, az, hogy mivé lett az alföldi tanyavilág és a hozzá kapcsolódó életforma, s törvényszerű-e hogy ez lett belőle. Természetesen egy kiállításnyitás nem alkalmas arra, hogy egy ilyen súlyú kérdésre, különösen a kérdés második felére szakszerű választ adjunk. Vannak azonban támpontjaink arra vonatkozóan, hogy mit jelentett ez a táj az ember számára régen és mit jelent ma. Petőfinél még a szabadság jelképe, hiszen Az alföld című versében ezt írja: „Börtönéből szabadult sas lelkem,/ Ha a rónák végtelenjét látom." Ma beszorult életek vergődnek ezen a tájon, ahogy az egyik tanyalakó fogalmazta. A kérdést azonban legszemléletesebben a kiállítás képei válaszolják meg.
Városház Galéria Makó, 2008. január 22.
Dömötör Mihály kiállításáról
|
|