|
|
Kedves óvók és óvottak! Feltételezem, mi már mindkét szerepben lehettünk, vagyunk. Mint gyermek és mint gyermekkel megáldott.
Miért is jó minderre gondolni? Mert ezek az élet legszebb, legmagasztosabb érzései, eseményei és egyben az élet célja is. Életünk első legfontosabb szakaszában mérhetetlenül sokat figyeltek ránk. Szüleink, nagyszüleink, környezetünk, óvónénik, daduskák. Ez az időszak hosszúnak tűnik emlékezetemben. Hosszúnak és tartalmasnak. Álmodom ezekről az időkről, visszatérő, szép álmaim megnyugtatóak. Finom mozzanatok, pillanatok, arcok. Milyen nagy dolog, hogy sokan őriznek bennünket, mint egykori gyermeket!
Már az óvodába menet is ünnep volt. Otthonról úgy indítottak el pedagógus szüleim. Nemcsak a tiszta zsebkendő volt mindennapi kérdés. Mit hogyan szabad? Miért? Az utcán is megszólítottak névvel! Ők mind boldoggá tettek, pedig még csak a második saroknál jártam. Aztán Hódi Mariska nyugdíjas tanítónő várt, akit szigorúan csak öreganyámnak szólíthattam. Várt — az óvoda előtt lakott — és szavaival, simogatásával szeretett.
És megérkeztem! A szép fatornyosba. Az udvar különösen kedves, park, hatalmas gesztenyefák, csoda kis játszóház. Faragott tornyocska, gang, hátul a konyha, és a kedves szó. Szívbéli emberek. Persze játszás is volt, szigorúság, mese is, csintalanság, szomorúság, sarokba állás, feloldozás. Számomra a daduskák, konyhás nénik is főszereplők voltak. Otthon sem ért véget az ovi, mesélni lehetett anyukának, apukának, nagymamának. Az is megmaradt, hogy nem volt könnyű az élet. De nekünk ők mindannyian széppé tették. Nekem nagyon szép volt. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm!
Tehát akinek előadhattam a táncokat, verseket a nagyanyám volt. Főleg esténként, kukoricamorzsoláskor. A nagymamám 1905. január 6-án született Kiszomboron. Százhárom éve. Szülei kis húgával nevelték. Édesapja, Hódi György még aláírta az évközi bizonyítványt 1914-ben, de 1917-ben már tábori levelezőlapon megírták a családnak, hogy az olasz fronton bal kezén, fején megsérült, majd napokon belől meghalt. Édesanyja Zubán Bálinttal, egy melegszívű özvegyemberrel házasodott össze. A háború nehézségei ellenére három hadiárvát is magukhoz vettek. Az édesanya a két kislányt gyakran egyedül hagyta, hogy napszámba járhasson. Azt megelőzően nagymamám óvodába járt, óvónénije Husztik Terézia volt. Az ő visszaemlékezése szerint egy óvoda és egy óvónő, egy kisterem és egy nagyterem volt. Amit vittek a kisgarabolyban, azt ették. Akkoriban nem főztek, aki közel lakott, hazament ebédelni. Nyolctól délután négyig lehettek ott.
Úgy emlékezik nagymama, hogy rengeteg verset, gyermekjátékot tanultak és, hogy milyen mélyen megmaradtak, azt az 1993-ban készült magnófelvétel bizonyítja.
Az akkori pedagógusok pedig jól tudták ennek a fontosságát. Kiss Mária Hortenzia így írt erről: „Maga a gyermek is a falu örök kincse. Amíg játszik, föltétlenül a falué. A felnőttet az élet gyakran másfelé szólítja... A gyermek lelkivilágát foglalkoztatja a játék, talpraesett észjárást bontanak ki. Mély pszichológia található az énekszóval való fölnövekedés folyamatában. Bámulatos a szellem megnyilatkozása a magyar poézisben." Két dalt ír le Hortenzia, amiket a nagymamám is elmond, elénekel.
„Esik eső, juj, juj, juj, hozzá még a szél is fúj,
Ha esik is, mind hiába, elmegyünk az óvodába."
„Öreg ernyő alá bújtam, ott találtam a sarokban.
Nem félek most, hogy megázom, óvodába, így sétálok."
A felvétel azért készült, hogy egész életét, és a kort amelyben élt, mesélje el az utódoknak. Szép írásával a versikéket is leírta. Ekkor még nem tudhattuk, hogy már csak két évig lehetünk együtt.
Nagyanyám segített gyermekeim felnevelésében is. Mindig sokat énekelt, verselt a pici csecsemőknek, tanácsaival, főztjével gondoskodott róluk. Fiaink minden nap meglátogatták a dédit. Amikor családi körben elhunyt 1995. október 10-én, András fiam 15, László 11 éves volt. Örülök, hogy meghallgatták a már CD-re is feldolgozott hanganyagot, amelyen a 88 éves Hódi Erzsébet, Erdély Józsefné énekel. Ez az óvoda múzeumába is bekerül.
Nagyon meghatódott és érintett vagyok ezen az ünnepen.
Dömötör Mihály kiállításáról
Bensőséges ünnepségsorozattal emlékeztünk meg óvodánk fennállásának 125. évfordulójáról 2008. február 26. és március 1. között.
Közös emlékezésünkre felkutattuk az egykor itt dolgozó munkatársakat és meghívtunk mindenkit, akik kapcsolatban állnak intézményünkkel. Nagy örömünkre szolgált, hogy sokan elfogadták meghívásunkat és eljöttek, hogy közösen emlékezzünk meg ennek a patinás intézménynek múltjáról és jelenéről.
Kedden kora délután az óvodaalapító Karátson Emília és az első okleveles óvónő, Husztik Terézia sírját koszorúztuk meg. Majd az ünnepségsorozat megnyitásaként Szegvári Ernőné polgármester asszony leplezte le a Steinbach Antal egykori tanfelügyelő tiszteletére készült felújított emléktáblát, ami a régi — mostanra lebontott — óvodaépület falát díszítette. Ezt követte az óvodaalapító emléktáblájának megkoszorúzása, majd Harcsa Tiborné — a martonvásári óvodamúzeum alapítójának és Börcsökné Balázs Márta óvodavezető ünnepi köszöntője. Régi idők játékaiból adtak elő egy csokorra valót a Katica és a Ficánka csoport kis mezítlábas tagjai, ruhájuk is múltidéző volt.
Az évforduló alkalmából egy jubileumi évkönyvet jelentetett meg a Mosolygó Gyermekarcok Alapítvány. Ennek bemutatására is ezen a napon került sor. Játék-, dokumentumkiállítás és rengeteg fénykép megtekintésére is lehetőség volt, melyhez kérésünknek eleget téve sokan hozzájárultak a község lakosai és a régi dolgozók közül. Ezek mind-mind az óvoda életének lenyomatai, felidézik az elmúlt évtizedek emlékeit. Nagyszerű pillanatoknak lehettünk tanúi, amikor a régi kolleganők sok-sok év után összetalálkoztak, de legalább ilyen élmény volt az egykori óvodás- és óvó nénije, vagy az egykor óvodás — jelenleg már óvó néni — és óvó nénijének egymásra találása, a közös emlékek felidézése.
A szerda délelőtt a gyermekeké volt. Nekik szorgoskezű anyukák készítettek meglepetés-palacsintákat, melyekből tortát varázsoltunk, és ezt közös énekléssel és körjátékozással csalogattuk elő. A gyertyával és csillagszóróval feldíszített finomságokat örömmel fogyasztották el a kicsik, majd a megemlékezés és összetartozás fáját ültettük el közösen a régi óvoda helyén, a mai játszótéren. Kicsiny ágára minden csoport egy-egy emlékszalagot kötött. Szeretnénk közösen vigyázni erre a kis hársfára.
Délután óvodatörténeti konferenciát tartottunk a tornaszobánkban, melyre meghívtuk a Makó és térsége óvodáinak munkatársait is, de jöttek kolleganők Deszkről és Szegedről, a helyi Bölcsődéből és Általános Iskolából, az apátfalvi Általános Iskolából és régi dolgozóink is megtiszteltek jelenlétükkel. Neves szakemberek előadásait hallhatták és láthatták az érdeklődők. Elsőként Harcsa Tiborné óvodatörténeti előadását, melyeket az óvodamúzeumban készített képekkel prezentált. Dr.
Bárkányi Ildikó a szegedi Móra Ferenc Múzeum néprajzkutatója dél-alföldi játékhagyományokkal, régi játékeszközökkel ismertetett meg mindenkit. Ezután szemelvények következtek a 125 éves óvoda történetéből. Érdekes forrásanyagokat közölt a hallgatósággal Börcsökné Balázs Márta óvodavezető. Igazi kuriózum következett, egy valódi időutazás Husztik Teréz óvónéni idejéből, Hódi Erzsébet írását és hangfelvételét mutatta meg nekünk Süliné Rácz Emőke. Dr. Markos Gyöngyi előadása zárta a konferenciát a gyermekek sorsát befolyásoló hiedelmekről és szokásokról.
Nyitott óvodánkba bárki betérhetett és megtekinthette a kiállításokat. Iskolai csoportok, kiszombori lakosok számosan eljöttek egy kicsit nosztalgiázni, emlékezni. Csütörtök este pedig óvodáscsoportok találkozójának lehettünk tanúi. 25 és 30 éve idejárt óvodások kereshették fel régi termüket, óvónénijüket. A rendezvénysorozat hangulatos bállal zárult.
Ezen a településen a múltat megbecsüljük, abból építkezünk és az emlékezést fontosnak tartjuk. Tesszük ezt azért is, hogy a jövő generációjának példát mutassunk. Kiszombor község óvodája ezt tette, amikor e jubileumi emlékünnepség-sorozatot megrendezte.
Dömötör Mihály kiállításáról
|
|