|
|
Kárpátaljai festészetről csak Erdélyi Béla, Boksay József és Grabovszky Emil jelentkezése után beszélhetünk. A két világháború között Ungváron ők alapították a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületét, amely bölcsőjévé vált a kárpátaljai magyar főiskolának. Az iskola legjelesebb képviselője: Koczka András, Manajlo Fedor, Soltész Zoltán, Glück Sándor volt. A II. világháború után a szocialista realizmus a képzőművészetre is rányomta bélyegét. A 70-es évektől azonban új nevek tűntek fel, akik vállalták és folytatták a Boksay és Erdélyi örökségét.
Az 1990-es év mérföldkővé vált a kárpátaljai művészet életében: megalakult a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága, mely új iskolát teremtett, a mai napig összefogja a helyi művészeket, egyéni- és csoportos kiállításokat szervez tagjai számára. Ezután Ungvár mellett Beregszászon, Munkácson, Nagyszőlősön is megalakultak a magyar képzőművészeti csoportok.
A Révész Imre Társaság legidősebb tagja, Iván Ambrus - aki jelenleg Szegeden él - 1929-ben született Kisszelmencen. Abban a faluban, melyet a háború utáni időkben határral szakítottak ketté: a fele az akkori Csehszlovákiához, a fele a Szovjetunióhoz került.
A művész első rajzait hat-hét éves korában készítette. Igaz, nem papírra és nem ceruzával — az ilyesmi mérhetetlenül drága volt egy hétgyermekes családnak -, hanem sárral bemázolt palánkra vagy a sütőtökre tűvel karcolta az ágaskodó lovakat és közvetlen környezetét.
Tanulmányait Ungváron végezte, majd huszonegy éves korától nyugdíjba vonulásáig az ungvári Művészeti Alapnál tevékenykedett. Nem sokkal odakerülése után neves festők figyeltek fel tehetségére és nem mindennapi szorgalmára.
„Különösen sokat köszönhetek Boksay Józsefnek — emlékezik vissza. Sose felejtem el önzetlen jóindulatát és végtelen szerénységét. Egyetlen alkalommal sem éreztette velem a mester, hogy jóval fiatalabb vagyok nála, mindig egyenrangú félként kezelt. Sőt, akármennyire is igyekeztem előre köszönni neki, gyakran megelőzött kalapleemeléssel..."
Szívesen említi Glück Gábort is: „Az 50-es 60-as években működött az egyesület mellett egy rajzstúdió, melyet ő vezetett. Visszagondolva, most látom, mennyire fontosak voltak számunkra ezek a heti két-háromszori alkalmak. Vele nagyon jó viszonyban voltam, sokszor jártunk együtt festeni. Tucatnyi alkalommal korrigálta a munkáimat, amiért hálával tartozom neki, és emiatt nagyon tisztelem őt."
„A nagyok emellett rettentően féltékenyek voltak arra, hogy a közelükben senki ne alkalmazza az általuk kidolgozott technikát. 'Gyötörd ki magadból a saját stílusodat!' - mondogatták, és persze segítettek is, hogy az ember kialakítsa saját színvilágát, ecsetkezelési módját."
Az 1954-es megyei kiállításon egy kisebb olajfestménnyel és néhány rajzzal már részt vett. Később is gyakori szereplőjévé vált a tárlatoknak: jelen volt a kárpátaljai képzőművészek ukrajnai kiállításain, melyeket Moszkvában és Vilniusban is bemutattak. 1975-ben munkája a modern szovjet művészek kiállítása keretében Japánba is eljutott. 1990-ben alapító tagja volt a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságnak, melynek égisze alatt számos rangos kiállításon vett részt társaival együtt Hannovertől Kijevig, Budapesttől Varsóig, Ungvártól Beregszászig, Técsőig. Egyéni tárlatára hetvenedik születésnapján került sor.
Iván Ambrus realistának vallja magát, ha már miden áron stílust kell megneveznie. Kedvenc témái: falvak, városok eldugott sarkai, utcarészletek, régi házak belső tere, pincék, borospincék, ódon falusi gazdasági épületek részletei, rogyadozó csűrök és pajták.
„Rendkívüli módon érdekel - és ezeket meg is szoktam festeni - az engem körülvevő táj. Ez lehet a hegyvidék, vagy a közelebbi szülőföldem, a síkság, máskor távolabbi vidékek tájai. De nyitott vagyok az olyan szépséges témákra is, mint egy gyönyörű virágcsokor vagy egy gyümölcsökből, edényekből álló csendélet. Ezekben annyi szépség van, csak hát az emberek nem mindig veszik észre, elmennek mellettük, és éppen a festő feladata az, hogy felhívja ezekre a figyelmet. Akár azt is mondhatnám, az egyik művészi hitvallásom, hogy ezeknek a patinás, régi, szép dolgoknak emléket állítsak."
A művész közel ötven évet befogadó pályájának látszólag nincsenek jól elkülöníthető korszakai. Képei az idő folyamán színesebbé, letisztultabbá váltak, látásmódja lényegretörőbb lett. Egyre merészebben nyúl a témákhoz. Egyszerű hétköznapi tárgyak elevenednek meg képein, tükrözik olykor a jelen sem lévő gazdájuk lelkületét. Bármit is ábrázol, mindig és mindenben az ember felé fordul. Képei nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugároznak. Szülőföldje, a síkvidéki táj és az ott lakók békessége árad belőlük.
„Ha jól belegondolunk — mondja —, a hagyományosnak mondott hegyi, kárpáti tájról az elődök mindent elmondtak a festészet nyelvén. Sokkal inkább ecsetre kívánkozik az itt élő ember, az ő szűkebb környezete, tárgyi világa. Az a hangulat, amely egy olyan parasztházban fogja el az embert, ahol három-négy generáció keze nyoma fénylik, lelke árad a tárgyakból, az ad ihletet. Ezt megragadni, felmutatni nem lehet másoktól kölcsönvett eszközökkel. Ehhez saját kifejezésmód szükségeltetik."
Ennek a sajátos kifejezésmódnak van még egy titka Iván Ambrus művészetében, amit mindig kihangsúlyoz és szem előtt tart: „ Úgy vélem, a művésznek derűsnek kell lennie. A kép legyen egy színfolt, amely megnyugtatja az embert."
|
|