|
|
A Kárpátok keleti karéjától keletre, a Szeret folyó és mellékfolyói völgyében, az egykori Etelközben él a magyarság legkeletibb népcsoportja, a moldvai csángó. Történelmünk évszázadai során politikailag és földrajzilag sohasem tartoztak a történelmi Magyarországhoz, de Moldva a középkorban a Magyar Királyság hűbérese volt, így a XIII. századtól különböző okok miatt folyamatosan odatelepített, vagy oda menekülő magyarok egyházi és politikai védettséget élveztek, s betagolódtak a Moldvai Fejedelemség társadalmi, gazdasági szerkezetébe. A XV. századtól, a Magyar Királyság három részre szakadását és Moldva török fennhatóság alá kerülését követően az ott élő magyaroknak egyre többet kellett szenvedniük a hadak pusztításaitól, nyelvi és vallási elszigeteltségük miatt. A XIX. században létrejött Romániában az erősödő vallási és politikai nacionalizmus másodrendű, elnyomott és jogfosztott állampolgárokká tette őket, ami a kommunista diktatúra idején az elviselhetetlenségig fokozódott. 1990 után a moldvai csángómagyarok életében is jelentős változások következtek be, s bár anyanyelvű oktatásra csak kis részben, vallásgyakorlatra pedig csupán a templomokon kívül van módjuk, érdekérvényesítő szervezeteket hozhattak létre, az Európa Tanács is pozitív módon foglalkozott velük, elismerve anyanyelvük és hagyományaik értékét.
A moldvai csángómagyarok iránt érdeklődő és értük tenni is akaró magyarországi embereket összefogó, 1990. szeptember 27-én bejegyzett, Lakatos Demeter szabófalvi csángó költő nevét viselő Csángómagyar Kulturális Egyesület fő célkitűzése és feladata, az egykori Etelközben élő csángók történelmével, népéletével, sorsával foglalkozók összefogása, tevékenységük összehangolása, a csángók művelődéstörténeti értékeinek széleskörű megismertetése, segítése. Ismeretterjesztő előadásokat szerveznek, szobrokat és emléktáblákat állítanak, Csángó füzetsorozatot adnak ki, megjelentették névadójuk, Lakatos Demeter szabófalvi csángó költő XX. századi moldvai magyar nyelvemléknek számító verseit.
1996-ban, a millecentenárium tiszteletére Moldvai magyarság évszázadai címmel kiállítást szerveztek a Magyarok Világszövetségének Semmelweis utcai székházában, hogy a Magyarországtól elszakadt nehéz sorsú moldvai csángómagyarok se maradjanak ki a honfoglalás ezerszáz esztendős évfordulójának ünnepléséből. A kiállítás még 1996 nyarán elindult vándorútjára, s bejárta szinte az egész maradék Magyarországot, de eljutott néhány felvidéki és délvidéki városba is.
Mindnyájunk öröme, hogy a maradék-magyarországi magyarok megismerkedhetnek moldvai testvéreik hagyományos műveltségével. A római katolikus vallású csángómagyarok ugyanis földrajzi, politikai, nyelvi és vallási elszigeteltségükben — ha nem is tudatosan, de mintegy tehetetlenségükben — megőrizték azt a számos középkori, de mindenképpen évszázadokkal ezelőtti magyar kultúrát, ami a Kárpát-medencén belüli magyarságra volt jellemző akkor, amikor a XIII. és a XVIII. század között, kisebb-nagyobb csoportokban, újabb és újabb hullámokban, szervezetten, vagy menekülve-bujdosva mai lakóhelyükre települtek. Közöttük járva a XXI. század néprajz-, népzene-, vagy népnyelv kutatója vagy éppen rokonságkereső, érdeklődő látogatója úgy érezheti magát, mintha több száz esztendős kódexekben, szójegyzékekben lapozna, mintha középkori énekeskönyvek szólalnának meg számára. Számos népszokás, hiedelem, tárgyi anyag él még ma is a Szeret, a Moldva, a Tatros és a Tázló mentén húzódó csángó falvakban, amit a Kárpát-medencén belül élő magyarok már jórészt elfelejtettek, vagy amire csak halványan emlékeznek. Az egykori Etelköz magyarsága tehát népünk felbecsülhetetlen művelődéstörténeti emlékeit őrzi, aminek összegyűjtése és megőrzése rendkívül fontos feladat.
Ez a kiállítás ebből mutat be egy kisebb szobányi anyagot. A táblákon láthatjuk történelmi dokumentumaikat, neves személyiségeik és az őket bemutató kutatók képeit, gyér számú nyelvemlékeik néhány darabját, a XX. század első feléből való viseletükről, házaikról készült archív fotókat. Ezeket az archív felvételeket az Újkígyóson élő Harangozó Imre tanár gyűjtötte össze és retusálta nagy gondossággal az elmúlt évtizedekben. A színes képek — Csorna Gergely felvételei — a mai élet sokszor ellentmondásos világát hozzák elénk, amiben együtt láthatjuk a csángók világának patinás és talmi oldalait.
 |
A kiállított textilanyag a hagyományos viseletet idézi, a cserepek a nemrég kihalt fazekasmesterek termékeit mutatják be, s még néhány eredeti bútordarab — jellegzetes csángó kerekasztal, bubarengető tekenyő — fért el a kiállításon.
A Moldvai csángók évszázadai című kiállítás megnyitásának minden alkalma lehetőséget nyújt annak a kegyelmi pillanatnak a megvalósítására, amit a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Örökös Tiszteletbéli elnöke, Domokos Pál Péter, a moldvai csángók vándorapostola hagyott ránk. Azt kérte minden előadásának hallgatóitól, hogy naponta gyújtsanak meg egy szál gyufát, s amíg az elég, addig gondoljanak a világ legelhagyatottabb kisebbségére, a moldvai csángómagyarokra.
Nem előzmények nélkül történt, hogy 1990-ben moldvai csángó gyerekek érkeztek Makóra, a Bartók Béla Általános Iskolába. Az előzmény az 1974 óta tartó erdélyi kapcsolat volt, aminek keretében minden év nyarán az éppen nyolcadik osztályos tanulók kimentek Csíkszeredára, hogy az erdélyi hegyeket bejárhassák. Cserébe harminc fős Hargita megyei gyerekcsapat érkezett vendégségbe Makóra.
Így kezdődött a gyermekcsere-kapcsolat, amit dr. Tóth Mária tanárnő kezdeményezett és indított útjára, és mindkét oldalon lelkes tanári gárda tartott életben hosszú éveken keresztül. Nem kis vállalkozás volt ez a 70-es és 80-as évek Ceausescu-diktatúrájában.
Azok a nyolcadik osztályosok, akik bejárták Erdély legszebb tájait Beder Tibor tanár, későbbi Hargita megyei főtanfelügyelő vezetésével, örökre szóló élményt szereztek, amit valószínűleg unokáiknak is el fognak mesélni. Az ide jövő székely és román gyermekek szintén élményekkel tele utaztak haza szülőföldjükre. A Bartók iskola tantestülete egy emberként állt az ügy mellé, az évente megismétlődő kéthetes turnusok sok ismeretet adtak számunkra a határon túli magyarok sorsáról.
Az 1989-es román forradalom sok mindenben változást hozott. Először is a tizenöt éve tartó Bartókos kapcsolat testvérvárosi kapcsolattá forrta ki magát. Ezentúl minden makói iskolának lett székelyföldi testvériskolája. Ilyen múltú kapcsolattal bizony akkor csak Makó városa rendelkezett az egész országban. A történelmi eseményeknek köszönhetően szabaddá vált az út Románia felé és leginkább onnan ide. Először vált lehetővé, hogy nehézkes és megalázó hivatali procedúra nélkül jöhessenek át erdélyi magyarok Magyarországra, és jöttek is! A hangulat 1990 telén eufórikus volt, külföldi kamionok és különböző segélyszervezetek tömege utazott Románia felé Makón keresztül, mi több az iskolánk előtt elhaladva. Akarva akaratlanul szemtanúi voltunk ezeknek az eseményeknek, lázas gyűjtésbe kezdtünk, egész karavánra való élelmiszert, ruhát és könyveket vittünk székelyföldre, ahol a legjobban várt ismerősökként fogadtak minket, makóiakat.
Így aztán nem véletlen, hogy 1990 nyarán egy késő este értesítették az akkori igazgatót, Vezsenyi Lászlót, hogy tegyük lehetővé egy Moldvából érkező gyermekcsoport azonnali fogadását. Szaladtunk az iskolába, és nem hittünk a szemünknek. A Bartók-szobor körül harminc megszeppent csángó gyermek ült a domb gyepén. Egész nap utaztak, itt jöttek át a határon a sötét estébe, azt sem tudták hol vannak, mi is történik velük. Kilenc-tizenhárom éves gyermekek voltak, akik még többnyire a saját falujukat sem hagyták el, nemhogy az ismeretlen és távoli Magyarországra jöhessenek, aminek a nevét sem volt szabad emlegetni román iskolájukban.
Az első éjszakát iskolánk tornatermében töltötték, majd reggelre megszerveztük, hogy családokhoz kerüljenek a következő két hétre. Az első reggelinél kiderült, hogy nem mindenki tud magyarul, s ha tud is, nem beszél, csak érti, s ha beszél is, mi nem értjük, hogy mit mond, hiszen az ősi, archaikus csángó nyelvet beszélték.
És jött az evés! Nálunk megszokott, hogy az éhes gyerek nekiesik az ennivalónak. Döbbenten tapasztaltuk, hogy ezek a gyermekek némán ülnek és nézik, hogy mi van a tányérjukon. Ugyanis nem láttak még olyat, és tudjuk, a gyerek nem eszi meg azt, amit nem ismer. A Mackó sajt sztaniolpapírját kezdtük lefejteni nekik, hogy bizonyítsuk, ehető dolog van benne, és ez így ment, majd minden számukra teljesen ismeretlen élelmiszerünkkel. A legjobbat akartuk, s nehezen ment a szoktatás az élelemmel, a fürdőszobával, a strandolással...
Napról-napra többet értettek magyarul, próbálkoztak már a beszéddel is, és barátkoztak a makói gyerekekkel. Délelőttönként az iskolában szabályos órák keretében tanítottuk őket a magyar nyelvre, történelemre, magyar népdalokra. Csorna Gergely: Moldvai csángó magyarok című könyvéből képeket mutatva magyaráztam nekik, kik is ők valójában, mi közünk van egymáshoz. A legnagyobb élmény volt számukra, hogy a könyv képein felismertek rokonokat, nagyszülőket, ismerős falusi környezetet, itt jöttek rá, mit jelent csángóságuk. Többen közülük gyönyörűen énekeltek, hozták őseik dalait a sajátos hajlításokkal, saját nyelvjárásukkal. Az, hol én elmének, még az fák es sírnak, gyönge ágoikról levelek lehullnak.. .énekelte egy somoskai kislány, Benke Lívia. Egy klézsei kisfiú, Istók Róbert Petőfi verset hozott, amit édesapja tanított vele. A Nem megyek én innen sehova című verset olyan átéléssel mondta el, hogy azóta sem feledjük. Ahogy a gyerekek egyre magyarabbra formálódtak, úgy váltunk mi nevelők egyre csángóbbá, élveztük nyelvüket, kifejezéseiket, egyesek csángó szótárt írtak, s akárhogy igyekeztek, nem tudtak jobbat főzni a puliszkánál, amit már a kicsi gyerekek is el tudtak készíteni. Hozták csángó viseletüket is, amit a makóiak alig ismertek.
Érkezésükkor, azon a bizonyos nyári estén velük utazott egy ősz hajú, szikár férfi, aki távoli szemlélőként érdeklődéssel figyelte a történteket. Később kiderült, hogy nem más, mint Paulus Alajos rendező, nagy múltú dokumentumfilmes, aki több filmet is készített már a határon túli magyarokról, és éppen az erdélyi magyarokról készít fölvételeket. így kerültünk bele egy nagy dokumentumfilm második részébe, amibe beleszólt a történelem a decemberi forradalommal. A kétrészes, összesen három órás film a Félrevert harangok és a Visszatérés Paulus Alajos rendezésében a MOVI stúdiójában készült, Harrach László operatőrrel. A filmesek jóvoltából a csángó gyerekeket felvihettük Budapestre, ahol a magyar történelem nevezetességeivel való találkozásukat örökítették meg a filmesek. A legemlékezetesebb jelenet számomra, amikor a Nemzeti Múzeum előtt Arany János szobránál a Toldi sorait idézem, s ők mondták vissza az ő archaikus nyelvükön a legszebb magyar irodalmi szöveget, aminek hallatán még maga Arany János is elcsodálkozott volna. A másik emlékezetes jelenet a búcsúzás Makótól és a vendéglátóktól az iskola előtti Bartók szobornál, ahol megtelt a domb és mindenki sírt, ki örömében, ki bánatában. Bartók kalapján virágfüzér volt, esett az eső, és mint minden búcsúzó nyolcadik osztály ballagásán együtt énekeltük, hogy Elindultam szép hazámbúl...
A forgatásnak ezzel nem volt vége, ősszel útra keltünk a filmesekkel, s egészén Moldváig mentünk, ahol felkerestük a nálunk járt gyerekeket, családjukat, hogy megtudjuk, milyen élménnyel tértek haza.
Nem először jártam csángóföldön, így aztán nem csodálkoztam a pesti filmeseken, hogy a legnagyobb szeretettel elénk rakott ételekből nemigen mertek fogyasztani.
Az egyik csángó falu főterén képes mesekönyveket osztottunk, és egy öreg néni nagy sokára megszólalt: Magyarul van írva! Szemünkbe könny szökött: micsoda kincset rejt a magyar írás ezen a földön.
A film elkészülte után — talán sokan nem is tudják — Makón volt az ősbemutató. Zsúfolásig megtelt a régi nagymozi, s aki ott volt, érezhette, hogy részese lett valaminek, valami nagyszerűnek, talán a történelem egy szeletének. A filmet az 1992-es Magyar Filmszemlén mutatták be a nagyközönségnek a régi Metró moziban. Iskolánk Bartók kórusa Gilinger Ildikó tanárnő vezényletével Kodály Esti dalát és az Elindultam szép hazámbúl című népdalt énekelte a pesti bemutatón. A siker nem maradt el, miniszterek jöttek gratulálni, ami természetesen a rendezőt illette, de az élő gyermekhangok tisztasága megtette a magáét és Makó nevét megjegyezhette a nagyközönség a film láttán is. S ezután következett a határon túl a bemutatók sora.
A rendszerváltás utáni Erdélyt járó turizmus ugyan fellendítette a látogatók számát Székelyföldön, de úgy hiszem hogy amit ez az iskola rakott le ennek az ügynek az asztalára, egyedül álló példa.
 |
| Paulus Alajos és stábja Makón |
 |
| Forgatás Moldvában. Benke Lívia Somoskán éneket tanul |
 |
| Jelenet a filmből. Gilinger Katalin riportot készít Klézsén Istók Robi édesapjával |
1975. július 2-án Bacauban (Bakó) születtem. Kilencen vagyunk testvérek, Dániel, Petru, Janek, Mihály, Julián, Adrián, Augustin és Mónika. Édesanyám neve Istvánka Anna, édesapám Cadar Petru. A Bakó megyei Klézsén éltünk, ami a Szeret folyó mentén fekszik. A falu két részből áll: Klézse és Buda, emiatt két templom és iskola található a faluban. A templomban találkoznak a falu lakói, akik naponta két alkalommal járnak misére, reggel hat és este hat órakor. Ez főként az asszonyokra és a gyerekekre jellemző ugyanis a férfiak csak vasárnap járnak templomba.
A családunk mezőgazdaságból élt, mindenkinek megvolt a maga feladata. Dániel a teheneket legeltette, én vigyáztam a kisebb testvéreimre, főztem, a háztatásban dolgoztam Petru a birkákra vigyázott, Janek a kacsákat terelgette, a többi testvérem kicsi volt, ezért ők még nem dolgoztak. A családom megélhetését a szőlőművelés, gyümölcs- és kukoricatermesztés és az állattenyésztés biztosította. A nyáron begyűjtött lucerna, széna és kukoricaszár biztosította a tehenek és birkák téli táplálékát.
A család legszebb ünnepei a karácsony, szilveszter, húsvét, pünkösd és a búcsú voltak. Számomra a karácsony volt a legszebb ünnep, mert akkor senki sem dolgozott, együtt volt az egész család. Szentestén betlehemesek jöttek, akik énekekkel örvendeztettek meg bennünket. Nekünk nem volt karácsonyfánk, ajándékot sem kaptunk, ezért nagy örömet okozott a templomban feldíszített hatalmas karácsonyfa, amit az esti misén láthattunk meg először. Van egy kolinda nevű népszokás, aminek az a lényege, hogy karácsony első napjának reggelén a gyerekek házról házra járva verseket szavalnak, amiért jutalmul aprópénzt, gyümölcsöt vagy valami édességet kapnak. Szilveszter este a magyarországi busójáráshoz hasonló jelmezes felvonulás volt a faluban, amire fiútestvéreim nagy izgalommal készültek (ezért egy kis pénzjutalmat is kaptak a falu lakóitól), így búcsúztattuk az óévet.
A Húsvétra már hat héttel az ünnep előtt böjttel készültünk, ami a gyermekeknek nem okozott túl nagy örömet, mert ilyenkor nem lehetett diszkóba járni, zenét hallgatni és szórakozni. Nagyszombat éjszakáján a templom udvarában összegyűltünk elégetni Jézus töviskoronáját, és vizet szentelni. Húsvét első napján járják a fiúk a falut, verset mondanak, és piros tojást gyűjtenek, de nem locsolkodnak!
A budai rész búcsúja templomunk védőszentje, Szent Márk napján, április 25-én van. Ilyenkor népviseletbe öltözve faluról falura járunk, barátokat és rokonokat látogatni. Megvendégeljük egymást savanyú levessel (hagyma, tészta, birkahús savanyú lével felöntve, ami leforrázott korpából készül), töltött káposztával és sült hússal.
Az általános iskolában és a templomban is csak románul beszéltünk, 2001-ig tilos volt a magyar nyelv használata ezeken a helyeken, a templomokban ma is tilos.
Viszont otthon a szülők, nagyszülők, a szomszédok és a pap is egymás között magyarul beszéltek. A Kárpátokon túli gimesi csángókkal cserekereskedelem működött, a kukoricánkat és babunkat cseréltük fára és krumplira.
Az iskolában kötelező volt az egyenruha használata, ami kétféle volt, az egyik típust az alsósok, a másik típust a felsősök használták.
A családi eseményeknek is megvannak a magyarországitól eltérő sajátosságaik. Lakodalomkor az ajándékozás ebéd után van, ekkor válik a menyasszony újasszonnyá. Nem cseréli át a ruháját, csak a fátylat váltják le kendőre. Az újasszony az anyósától ágytakarót, törölközőt, tarisznyát (kenyérbőség jelképe) és egy fehér kendőt (tisztaság jele) kap ajándékba.
A babát hathetesen keresztelik meg. Elsősorban keresztapákat választanak, egynél mindig többet, de maximum tízet. Ezek nem jelentenek életre szóló kapcsolatokat. Nekem nyolc keresztapám van, de csak egyet ismerek közülük.
Temetéskor nálunk az a szokás, hogy a halottat a temetés napjáig a tisztaszobában ravatalozzák fel, és éjjel-nappal virrasztanak és imádkoznak mellette. A temetési menetben többféle keresztet visznek (feszület-kereszt, Szűz Mária-kereszt, Szent József-kereszt, Szent Mihály-kereszt stb.). A keresztvivőket a legközelebbi hozzátartozó választja ki a családtagok közül a temetés előtti estén. A halottat a feldíszített szénahordó szekérrel viszik a temetőbe, amin gyerekek ülnek. A gyászmenet utána sétál, gyakran az egész falu. Koszorú nincs, mindenki csak egy szál virágot és gyertyát visz. A halotti toron az egész menetet meg kell vendégelni. Távozáskor a vendégek kemencében sült kalácsot és egy gyertyát kapnak.
Nehéz gyermekkorom volt, folyamatos kemény munkát kellett végeznünk a réten az iskola mellett. Nálunk a nők sok fizikai munkát végeznek, ezért nagyon kemény az életük. A lányok tizenöt éves koruktól az anyjukkal együtt szövik a stafért, például falvédő, asztalterítő, ágytakaró, ketrinca — szoknyaféle — és egyéb népviseleti kellékek.
Tizennyolc éves koromban Magyarországra jöttem édesapámmal dolgozni. Komoly nyelvi problémáim voltak, ugyanis én nem beszéltem magyarul, csak az otthoni nyelvjárásban, de megértettem, amit mondtak. Később is sok problémám volt a kiejtéssel, és nehezen tudtam kifejezni magam. Sok emberrel beszélgettem, figyeltem a kiejtésüket, tanultam a fiammal, sokat gyakoroltam az írást és ezek együttesen segítettek minél jobban elsajátítani a magyar nyelvet.
Testvéreim Európa szerte élnek, Görögországban, Angliában, és többen közülük Olaszországban telepedtek le, és ott találtak párt maguknak. Évente nyáron szülőfalunkban találkozunk, de évközben folyamatosan tartjuk a kapcsolatot telefonon is. Nem hagyhatjuk, hogy széthulljon a család, és a kilencven éves nagymama is vár bennünket és családunkat minden nyáron. A mi közösségünkre jellemző, hogy az emberek örömben, bánatban együtt vannak és segítik egymást.
Büszke vagyok a származásomra és mindig szívesen mesélek a csángókról, a népszokásainkról és az emlékeimről.
Ma péntek annak a napja,
Krisztusz mene kénnyára,
Kénnyán eszik eszettye,
Öt mélyszégesz szebeje,
Kibül kifoly a drágalátosz szent viére,
Orgonának három ága,
Mennbe hallik hangosszága,
Nyissz kaput Mária,
Nyúccs kezet arkangyal,
Hogy mehesszünk Úr szinyinek látogatászára,
Hol készítik ez arannyosz házat,
Belül irgalmasz,
Küjül kögyelmesz,
Abba szír vala asszonyunk Szíz Mária,
Oda mene Szent Lukács evangéliszta,
Métt szírsz, métt szírsz asszonyunk Szíz Mária,
Hodne szírjak Szent Lukács evangéliszta,
Harmadnapja nem láttam zén Szent Fiamat,
Mennyi ki ajtód elejibe,
Tekintsz magasz mennyekbe,
Ott meglátod Te Szent Fiadat,
Térgyig viérbe,
Könyökig künyübe,
Ott meglátod Te Szent Fiadat,
Ki ezt az imádságot elmongya,
Esztye lefektyibe,
Régvei felkeltyibe,
Pokol kapuja béköütetődik,
Mennyországé kinyitatódik.
Áment.
Elmondta: Buláj Jánosné Páll Katalin,
született: 1932. Bogdánfalva;
Gyűjtötte és lejegyezte: Harangozó Imre;
A gyűjtés időpontja: 2005. május 14.
 |
| Petrás Mária: Madonna |
 |
| Gorzafalvi öregek a XX. század közepén |
 |
| Gyapjút fonó zöldlonkai asszony (1991) |
 |
| Lészpedi asszonyok ünnepi viseletben a pusztinai Szent István búcsúban (1990) |
A magyarság hagyományos világképével foglalkozó kutatók érdeklődése századunk közepén a magyar nyelvterület keleti peremvidékén élő népcsoportjaink felé terelődött. Ezt az indokolja, hogy ezen a területen zajlottak le legkésőbb azok a gazdasági és társadalmi változások, amelyek a hagyományos paraszti közösségek fölbomlásához vezettek. Így itt a hagyományos világkép és az ebből következő normarend a legutóbbi időkig a közösség és az egyén cselekedeteinek, viselkedésének meghatározó tényezője maradt.
Az elszigeteltség, a magyar nyelvterület más részeivel való kapcsolat hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy a moldvai magyarság népünk hagyományos műveltségének legarchaikusabb rétegét őrizze meg. Ez a tény azonban igen figyelemreméltó jelenségnek vált okozójává. A magyar nyelvterület más részein a gazdasági és társadalmi viszonyok megváltozása hosszú időn keresztül és többé-kevésbé szerves folyamat révén valósult meg, míg a moldvai magyarság körében 20-30 év alatt. Nézzünk erre egy példát:
A békési sárréten az ősi pásztorkodás és a, rétgazdálkodás a folyók szabályozása után a XIX. század 40-es, 60-as éveiben szűnt meg. A szárazon maradt területeken kialakult az Alföldre általánosan jellemző földművelő gazdaság. Eltűntek az ősi hitvilág őrei, a szilajpásztorok, csíkászok, pákászok. Tudásuk részben feledésbe merült vagy megőrződött a földművelő falvak népének emlékezetében. Itt számolhatunk a magyar iskolarendszer hatásaival is, ami az archaikus világképet a tudományos világszemlélet terjesztésével fokozatosan és visszavonhatatlanul a feledésbe utalja.
Ezzel szemben a jugáni Gherka Marika néni (Gergely Júziné Atalucz Mária szül.: 1913. Jugán. Gyűjtés: 1994. augusztus 9.) hite szerint a világ lapos, s egy hatalmas cethal hátán úszik az „Isztenkének a tengeribe". Akkor van földrengés, „fődigász", amikor a cethal megmozdul. Ez a kép Mari néni élő hite, ő ezzel a világképpel éli életét. Klézsén is úgy tudják, hogy a föld lapos, ám szerintük fundamentuma nem cethal hátán nyugszik, hanem négy angyal tartja (Benke Györgyné Istók Katalin szül.: 1941. Klézse. Gyűjtés: 1999. augusztus 10.). Fődingás akkor van, ha az angyalok elfáradnak, s emiatt váltják egymást. írásos adatok alapján tudjuk, hogy ez az elképzelés a középkorban a magyar nyelvterület más részein is általános volt. A Kárpát-medencében, ha néhol maradtak is eleven emlékei ennek a világképnek, nem valószínű, hogy találnánk élő személyt, aki ezt hittel hiszi. A jugáni Marika néni unokája, aki már mit sem tud magyarul, diszkóba jár, és amerikai akciófilmeket néz a televízióban.
Nézzük meg, mi jellemzi a hagyományos világképet! A föld alakjáról már volt szó, ez tehát lapos. A világtenger közepén egy cethal, másutt teknősbéka hátán van. Erre szabófalvi, kelgyesti és bogdánfalvi adatom is van. E lapos kör alakú világ közepén van egy hegy, ez a bogdánfalviak szerint a falu határában magasodó „Kik kű". A hegyek úgy keletkeztek, hogy mikor Jézus a földön járt, még minden lágy volt, a kövek is. A tanítványai szeme láttára mennybe emelkedő Üdvözítőt Isten utáni szerelemből követte a föld egy része. E megkövült vágyakozás nyomai a hegyek. A „Kik kű" tetején vagy egy fa, ez jelzi a világ közepét. E fa tövéből nézte a Szeret völgyét „Szent Mán". Lova megszomjazván letérdelt a kőre, kinyújtotta nyakát és ivott a folyóból, a Szeret víziből. Térdeinek nyomát máig mutogatják a bogdánfalviak.
Mint már láthattuk, a moldvai magyarságnak egyfajta védelmet jelentett gazdasági és kulturális elzártsága. Véleményem szerint e védelem legfontosabb fegyvere a világkép, az erős vallási meggyőződés és az ebből fakadó igen magas erkölcsiség volt. Ezt a műveltségtípust többen is organikus, szerves műveltségnek nevezik. Joggal, hiszen az ebben a gondolkodásmódban élő ember és közösség az eleven világot, az élő szervezetek rendjét modellezi közösségi felépítményével, rítusaival. Erre a tényre korábban már Mircea Eliade is fölhívta a figyelmet, újabban pedig Molnár V. József könyvei és előadásai nyomán csodálkozhattunk rá.
 |
| Frumószai leány (1997) |
Sokan vizsgálták már a népviselet elhagyásának, a kivetkőzésnek az okait. Azt hiszem, ezen okok között igen előkelő helyet foglal el a világkép szétesése, ill. megváltozása. A belső rend ugyanis mindig tárgyiasulni szándékozik, az ember mindent megtesz azért, hogy külső tárgyi környezetét, belső, a lélekben létező világa szerint építse föl. A kivetkőzés tehát nemcsak a ruha, a viselet elhagyása, hanem azt megelőzi a világról alkotott kép megváltozása, a hagyományos értékrend kiüresedése. Annak a megfoghatatlan belső értéknek az eltűnése a lélekből, ami ezt a tartalmat a viseletre kiteszi, láthatóvá a környező világ számára. Egy idős gyimesi szűcs mondta el, hogy fiatalkorában a bundát személyre szólóan készítették (Ráduly Miklós Kajzer 1910 -1994 Gyimesbükk. Gyűjtés: 1988. augusztus 8.) Külön megvolt egy-egy pataknak, családnak a maga sajátos jegye, ami csak rá volt jellemző. Moldvában is minden falunak megvolt a maga sajátos, mással nem összetéveszthető viselete. Falun belül pedig minden családnak, nemzetségnek a maga ízlése, rendje.
Elmondhatjuk tehát, hogy az ismert okok mellett a kivetkőzés fontos tényezője a viseleti kivetkőzést megelőző lelki kivetkőzés. Többen fölfigyeltek már rá, hogy Moldvában milyen nagy szerepe van minden házban a szent saroknak. Ez a ház liturgikus központja, itt végzik a napi imádságokat, itt tartják a szentelményeket (szentelt barka, szentelt gyertya, szenteltvíz stb.). Több faluban megfigyeltem, hogy fiatal családoknál a szent sarok helyét fölváltja a televízió. Köréje számos tárgy kerül, elrendezésében a szent sarokra emlékeztető módon. Üres sörös és üdítős dobozok, szappan, csokoládé, kávé doboza. E sajátos kultikus tér ma is az értéket, az élet célját jelzi a házban. Míg azonban a szent sarok az isteni rendre, a túlvilági létre irányítja a figyelmet, addig e mai szent sarok a szemét kultuszát teszi kézzelfoghatóvá. Azt az érzést, hogy az itt élő emberek nemcsak a magyar nyelvterület perifériáján, hanem a lét határterületén élnek. Céljaik, vágyaik nagyon is földiek. Szüleik, nagyszüleik a föld köldökén lévőnek tudták falujukat, ők pedig idegenként, idegen értékeket, célokat hajszolva élik napjaikat. A magas erkölcsiség nem jellemzi már ezeket az embereket, a környezetük minden eleme, anyanyelvükkel együtt, a maga szegényességében, egyszerűségében szégyellnivalóvá válik.
S a moldvai magyar falvakban nincs olyan értelmiség, aki fékezni tudná az értékvesztésnek ezt a drámaian gyors folyamatát. Annyira közel van a régi, fölbecsülhetetlen értékű hagyomány, hogy a közösségben élő fiatalnak nem lehet rálátása ezekre az értékekre. Ez a kultúraváltás Moldva legtöbb katolikus falujában együtt jár a nyelvcserével is.
 |
| Pusztinai asszony sárigkendővel (1990) |
Az itt említettek nem engedik meg a derűlátást a moldvai magyarság megmaradásával kapcsolatban. De a túlzott pesszimizmusra sincs okunk. A Moldvában lezajló folyamatok, emberi sorsok vizsgálata ma a magyarságtudomány egyik legfontosabb feladata. Itt közölt rövid gondolatmenetünk inkább problémafölvetés, mint rendszerezett, kutatáson alapuló tudományos munka. Itt azonban szomorú tapasztalataink alapján föl szeretnénk hívni figyelmet, hogy a témával való foglakozás nem engedi meg a kutatás tárgyától, jelen esetben a moldvai magyarok ügyétől elhidegült, mesterségesen szenvtelen áltudományos racionalizmust. Kutatásunk és tényföltárásunk eredményeit azonnal e rendkívül sanyarú sorsú magyar néptöredék megmaradásának, létföltételei javításának szolgálatába kell állítanunk. Természetesen ez az emberi és nemzeti elfogultság nem mehet vizsgálataink tudományos értékének rovására, de jól belátható, hogy e nélkül az elkötelezett javítószándék nélkül maga a kutatás válik értelmetlenné. Figyelnünk kell arra is, hogy a viszonyok rendkívül gyors megváltozása bonyolult kapcsolatban van a közösségi és egyéni értékrend megváltozásával. E változás drámai következménnyel járt a közösségek és egyének életére. Érdemes közelebbről megvizsgálnunk ezt a szemünk előtt játszódó folyamatot, mert a mai moldvai történések analógiaként segítenek abban, hogy megértsünk sok, évszázadokkal ezelőtt lejátszódott folyamatot. így nemcsak mint a mai magyar valóság része izgalmas számunkra a moldvai csángók jelen sorsa, hanem mint évszázadokkal ezelőtt lejátszódott történések általunk való jobb megismerésének lehetősége is.
Végezetül, a moldvai magyar sors életszerű bemutatása érdekében felidézünk néhány a moldvai magyarok között készült fényképet. A legkorábbi több mint egy évszázada készült Szabófalván egy gyermek temetésén, a legkésőbbi 1999 őszén. Szerelemről, családról, születésről, életről és halálról szólnak ezek a képek. Népünk legkeletibb csoportjának életét kívánják fölvillantani. Hitelesek hát, hiszen a hajdani falusi fényképészek lencséje épp úgy az élettelen üveg elé táruló eleven valóságot rögzítette mint a hagyományos élet utolsó morzsái után induló néprajzkutatóé. A végső tanúság, a képek láttán lélekbe sejdülő érzés azonban mégsem teljesen hiteles. A moldvai magyarság mai léte nem ilyen skanzen ízű, nem ilyen idillien hagyományos. Feszítő közösségi és gazdasági gondokkal terhelt, egyéni és családi örömökből és tragédiákból, ünnepekből és hétköznapokból, vígasságból és gyászból álló rendkívül bonyolult valóság. A kiállítás rendezőjének szándéka mégis a hagyományos értékek fölvillantása, az ősöktől örökölt rend megtartó erejének érzékeltetése volt. A pompás hímzések, varrottasok láttán óhatatlanul Baka István sorai jutnak eszünkbe, aki maga is bukovinai székely lévén, a moldvai magyarokra is érvényesen foglalja versbe a népművészet sajátos közép-európai megnyilvánulását.
Asszonyaink párnára, ingre, / Mentik a szűkülő hazát. / Vásznaikon az elkaszált rét, /Nekünk pompázik tovább...
E megtartó hagyomány létének biztos tudatában, minden nehézség dacára is van okunk az örömre és az optimizmusra, hiszen önmagában az csodával határos, hogy Moldvában élnek még magyarul beszélő emberek. Ezt az elszigeteltség és vallási elkülönültség mellett a műveltség megtartó erejének köszönhetjük. A világképnek s az ebből kivirágzó zenei, tárgyi és formai anyanyelvnek. Ilyen formában tehát a moldvai magyarság puszta léte is példát adhat számunkra, tengernyi bizonytalansággal küszködő magyarországi magyarok számára is. Szívszorítóan szép s ugyanakkor szomorúan riasztó példát egyszerre!
Most idézzük föl egy krisztusian sokat szenvedett lészpedi asszony szavait. Csodálatos tömörséggel vall, nemcsak saját sorsáról, de az egész moldvai magyarság keresztútjáról is. Épp ezért, különösen megfontolandók ezek a szavak mindnyájunk számára! Megfontolandók, mert hitről, kitartásról és a lélek erejéről szólnak, mindarról, ami a megmaradáshoz szükséges. Ezt a hitvallást Fazekas Anna szavai nyomán Csoóriné Marosi Júlia vetette papírra: „Én az én beszédjeiméit, hordozatométt annyit szenvedek, mint Jézus Krisztus a magos kereszten, de én azt míg élek, soha el nem hagyom..."
 |
| Klézsei asszony fején kerpakendővel (2008) |
|
|