|
|
|
Lengyelné Szűcs Erzsébet (a továbbiakban L. Sz. E.); Több évtizeden keresztül működött Makón a Munkácsy Mihály Képzőművész Kör, melyet Hézső Ferenc Munkácsy-díjas festőművész vezetett. Tíz évig én is tagja voltam e közösségnek. Sokszínű, érdekes társaság volt. Ez a sokszínűség nehézséget is jelenthetett a csoport közösséggé formálásában; közös szenvedélyünk az alkotás, egyszerre volt kohéziós és bomlasztó erő, hisz az alkotó ember — legyen amatőr vagy hivatásos - közös jellemzője az érzékenység, néha túlzott érzékenység. Csak remélni merem, hogy mindezeket tanár úr nem teherként, hanem kihívásként élte meg. Sok-sok türelemmel, empátiával és kiváló pedagógiai érzékkel kezelte a helyzeteket.
Jól éreztük itt magunkat. Ezt az is bizonyítja, hogy aki csatlakozott hozzánk, az évekig köztünk maradt. A szakmai vezetés és kontroll biztosíték volt a minőségre és mindenki több lett azáltal, hogy élete egy szakaszában átélhette a rajzolás, az alkotás örömét. Környezetünk alakítása, a szépre való fogékonyság és igény egy életen át elkísér bennünket. S noha tanár úr vezetése után még néhány évig működött a szakkör, sajnos évek óta nincs folytatás. Azóta is emlegettük itt rajzszakköri múltját, azért örülünk, hogy újra látjuk, mert hisz sok éven keresztül heti gyakorisággal találkozhattunk, viszont amióta ez a munkája megszűnt, nagyon ritkán látott vendég Makón. Hogyan emlékszik ezekre a makói estékre?
 |
| Forgószél |
Hézső Ferenc (a továbbiakban H. F.): Valóban visszatérő vendégnek érzem itt magam, hiszen majd huszonöt évig jártam Makóra. Vezettem itt a kultúrházban a Munkácsy Mihály képzőművészeti szakkört, melynek sokan voltak a résztvevői, akik nem csak részt vettek, hanem teljesítményükkel bele is tudtak kapcsolódni Makó szellemi életének egy bizonyos szeletébe. A találkozás az élet múlásával mindig érdekes mozzanatnak tűnik. Majd negyven évig voltam tanári pályán, tíz évet általános iskolában, tízet a vásárhelyi gimnáziumban, húszat a tanárképző főiskolán. Emellett átjártam Makóra és vezettem a mártélyi képzőművészeti tábort is majd negyed századig. Ha megkérdeznék, hogy milyen volt ezt a szakkört vezetni, azt mondanám, hogy érdekes. Egy szakkörben nagyon .változatos összetételre lehet számítani, a kétkezi fizikai munkás hagymaszedőtől kezdve az orvosig, a hivatalnokig, mindenféle rendű-rangú ember megfordul. A szellemi képzettségben is eltérések vannak, és ezek a kedves tanítványok mind egyéniségek voltak. Ennyi egyéniséget megtartani egymás mellett, hogy el tudják egymást fogadni, ez volt számomra jelentős feladat. Az itt eltöltött idő úgy hiszem, hogy nem volt eredménytelen, a nevek között csak szemelgetni tudok, voltak olyanok, akik országosan is ismertekké váltak. A legjelentősebb Pethő János, Czene Jánosné, Szabó Antal — Anti bátyánk —, Szántó János, aki most is részt vesz Makó képzőművészeti tevékenységében, Igaz Lajos, Bénák János, a régebbiek közül Báron Zsuzsa, Kársai Ildikó, Fodor Ildikó, tehát nagyon sokan akik tanárok lettek, akik önálló művészi alkotó munkát vállaltak. Szűcs Erzsébet, Szűcs Antal, Kohut Béla, Kerekes Józsi bácsi, dr. Sánta Sándor, Oláh Nóra kedves tanítványom, aki tőlem aztán átvette a szakkör istápolását, vezetését. Mikolai Gyuri, Balogh Pista, Patatics Józsi bácsi, Benkő Gyula, Tariné Marika stb., még lehetne a sort tovább folytatni.
L.Sz. E.: Tanár úr is úgy találkozott a rajzzal, hogy még gyerekkorában rajzszakkörbe járhatott, mert még voltak szakkörök. Úgy érzem, hogy a mai fiataloknak vagy a közévgenerációnak rajz- vagy más öntevékeny csoportban pénz nélkül nem lenne lehetősége részt venni.
H. F.: Lényeges kérdést érintett. Egy városban lakó gyereknek vagy felnőttnek bőséges szakköri lehetősége volt, tánccsoportoktól kezdve irodalmi színpadig, énekkarokig, és akiben ambíció volt, ki tudta magát teljesíteni. Szerencsére mondhatjuk most is azt, hogy tehetséges gyerekünk, unokáink, hozzátartozóink vannak, de ahhoz, hogy ez a fajta tehetség szárba tudjon szökkenni, most már keményen zsebbe kell nyúlni, mert megszűnt országosan a szakköri mozgalom, aminek önök is részesei voltak. Higgyék el, hogy ez egy nagyon felemelő tevékenység volt. Azoknak a munkáját, akik ezt a megszállottságot vállalták, az a szeretet és elismerés illette, amit én is érzek, mikor a tanítványaim tekintetével találkozom.
Én is kis, vidéki városszéli gyerek voltam, mint abban az időben a háború utáni generáció. Akik hasonló korúak, tudják, hogy sok nélkülözést kellett végigszenvednünk, de így is boldogabbak voltunk. Én is a városszéli utcagyerekek közé tartoztam testvéreimmel. Klottgatyában, kopaszon, mezítlábasán bejártuk az egész várost, kutattuk azt, hogy a kerítésen hol hajlik ki egy barack- vagy körtefa, aminek a gyümölcsét le tudjuk szedni, mert éhesek voltunk, meg hát megnéztük a fészkeket is, összemászkáltuk a környék tavait, pocsarait, tanyáit és tele voltunk élményekkel; a vetélkedéssel, hogy ki az erősebb, ügyesebb, ki tud magasabbra ugrani.
A vásárhelyi cukrászmester kirakatában láttam igazi tortát, ilyen girlandosat, és az orromat az üveghez dugtam, hogy bámuljam: milyen lehet az íze. Megközelíthetetlen volt, álomszerű. Hát a cukrászmesterség lett volna az álomnak a beteljesülése. Szép kis cégtáblákat rajzolgattam girlandokkal, galambokkal, hogy én cukrászmester leszek. A kis cédulát az osztálytársak odaadták Antal Imre tanító úrnak, aki nagyon érdekes, szigorú ember volt, a pálca gyakran járt el a kezében. Amikor becsöngettek, fölálltunk, jelentett a hetes és kihívott engem az osztály elé: Hézső Ferkó öcsém, gyere csak ki. Hát én akkor kimentem és húztam a nyakamat, mert biztos valami disznóságot csináltam. Legnagyobb meglepetésemre azt látom, hogy egyik kezével kihúzta a zsebéből ezt a cédulát, amin a cégtábla szövege volt és a galambokkal girlandokkal díszített cégfelirat szerepelt. És erre azt mondja: Ídes öcsém ezt te csináltad, ezt a rajzot? Hát azt hittem, hogy belesüllyedek abban az olajos padlóba a katedra előtt. Hát, hümmögtem, igen, én csináltam. És azt mondta az osztály egésze előtt: Ídes öcsém, te nem cukrász leszel, hanem piktor. No de itt nem zárult le a dolog, hanem kézen fogott, és elvitt Füstös Zoli bácsihoz, akkori, ottani híres-neves festőművészhez, hogy nézze meg, mi lesz ez a gyerek, tehetséges-e, érdemes-e vele foglalkozni? Zoli bácsi a háznál tartott szakkört, húsz forint volt a havi díj. A szüleim azonban annyira szegények voltak, hogy nem tudtuk kifizetni, mert négyen voltunk testvérek. Volt egy festő, aki a gyógyszertár kirakatára mindig kiírta, hogy szocialista-realista festészetre tanítok. Dani Imrének hívták. Megkezdte a képzőművészeti főiskolát, de a háború közbejött, így nem folytathatta. A felesége zongorázni tanította a gyerekeket, ő pedig szakköri jelleggel vállalt tanítványokat. Tíz forintot kellett fizetni egy hónapra, és ide elmentem. így indult az én szakmai tevékenységem.
L. Sz. E.: Megszületett a döntés, hogy milyen pályán szeretne tovább menni. Mit szólt ehhez a család, kellett-e ezért a döntéséért harcolni? Úgy gondolom, hogy egy egyszerű munkáscsaládban nem biztos, hogy föltétlenül örömmel fogadnak egy ilyen hírt.
H. F.: Az a környezet ahol én éltem Hódmezővásárhelyen, másképpen árnyalta a kérdést. Vásárhely képzőművészeti szempontból igen nagy múltú volt, és talán ma is az. A festészet elég meghatározó volt. A gimnáziumba kerülve megadatott az a lehetőség, hogy Dani Imrét otthagyva, aki elindított, bekapcsolódjam a meginduló képzőművészeti szakkörbe. Ez volt az egyik szál, ami efelé terelt, a másik a Tornyai János Múzeum. Abban az időben, az 50-es évek végén, a 60-as évek elején ez volt a vásárhelyi szellemi élet centruma. Az igazgató, Gallyasi Miklós érdekes ember volt. Költő, fotós, és politikával is foglalkozott. Maga köré tudta húzni a fiatalokat és Erdős Péterrel, aki a barátom lett, múzeumi gyerekek lettünk. Ami azt jelentette, hogy munkát adott, leltároztuk a Tornyai-hagyatékot, a néprajzi raktár anyagát. Megismertük Vásárhely történetét, az ott megforduló, akkori neves embereket, adódott egy kitekintés, egy szélesebb művelődési lehetőség. Akkor jártak le rendszeresen a képzőművészeti főiskola növendékei nyári gyakorlatra. Mindez szinte predesztinált arra, hogy nincs más számomra, mint a Képzőművészeti Főiskola. Nos a szülői háttér — hiszen e kérdésben az is benne volt — természetesen motiválta ezt a dolgot, apám is, anyám is kétkezi munkások voltak. Apám eredetileg cipész-csizmadia, később gyári munkás, anyám mint adminisztrátor dolgozott; ők józan fejjel tudták, hogy a művészi pálya sohasem volt istenigazából megbízható foglalkozás. A feltétel az volt, hogy akkor mehetsz, ha hozzá a tanárszakot is felveszed. Ennek következtében sikerült nekem két diplomát begyűjteni, mint festő és mint középiskolai tanár. Szerencsémre.
L. Sz. E.: És a főiskolán hogy érezte magát? Mert ha a mai fiatalok lehetőségeivel összehasonlítjuk a dolgokat, ma már nem csak egy budapesti főiskola kapui vannak nyitva, hanem ha úgy tetszik és kellő bátorsága van, akkor talán egész Európa is, de akkor ez nagyobb dolog volt.
H. F.: így igaz. Akkor két ilyen művészképző főiskola volt, az egyik a Képzőművészeti, ami most egyetem és az Iparművészeti Főiskola. Nos hát nekem az első nekifutás nem sikerült. 56-ban érettségiztem, akkor jöttek a keményebb idők, sok mindent megtapasztaltam. Dolgoztam a színháznál, mint díszletfestő, azután jött a forradalom, a Tiszára jártunk fát vágni a testvéreimmel. Bekerültem az adóhivatalba, becsüs lettem végrehajtó mellett. Alaposan megismertem Vásárhely tanyavilágát, betekintést kaptam a társadalom tényleges működésébe tizennyolc éves fejjel. Így kerültem fel a fővárosba, ahol ezelőtt csak egyszer vagy kétszer jártam életembe, ahol meg kellett szokni egy új emberfajtát, azokat a szagokat, azokat mozgásokat, amelyeket egy vidéki gyerek számára nem volt egyszerű megtapasztalni.
A főiskola számomra rendkívül jelentős lehetőség volt, mert úgy fogtam fel, hogy további önépítésre alkalmat adó dolog, és ebben az is szerencsésen közrejátszott, hogy 56 után került be Magyarországra az az európai szellemiség, ami számunkra most természetes. Előtte egy csomó dologról nem is eshetett szó, például a Bauhausról, vagy az impresszionistákról. Szerencsére az első mesterem az a Pap Gyula volt, aki Klee mellett a Bauhauson tanársegéd volt. A harmadik év után szakosodni kellett, akkor kerültem Domanovszky Endre mesterhez, aki a főiskola rektora volt, az ország egyik legismertebb festője. Sajnos köztünk a kapcsolat nem volt felhőtlen, mert valahol másfelé tájékozódtunk. Keményen arra szorította a tanítványait, hogy átvegyük az ő festészeti gesztusrendszerét. Engem ekkor már ez kevésbé érdekelt, könyvtári elmélyült tanulmányozások folytán inkább a posztimpresszionisták érdekeltek, mint Cézanne, Gauguin vagy Van Gogh, és úgy éreztem, hogy az a világ, ami a számunkra fontos, érdekes, az ő eszközeikkel közelíthető meg inkább. Miután az államvizsgát letettem, volt a lehetőség, hogy mesterképzésre menjek a főiskolán. A feltétel az volt, hogy szakmai tárgyból négyest vagy ötöst kapjon a hallgató. Az én átlagjegyem négyes körül volt a félévi osztályzásokon, de a mesterem engem erre nem látott alkalmasnak, és szakmai tárgyból utolsó osztályzáskor hármast kaptam, ami eleve kizárta azt a lehetőséget, hogy én hatodévre ott legyek.
Elmesélem a szituációt, hogy hogyan zajlottak ott a dolgok. A bizottságok felvonultak a tantermekben és ott minősítettek. A minősítés azután megjelent az aulában. Bernát Aurél, a mester akkor nem volt ott, mert külföldön tartózkodott, csak meghagyta, hogy kinek hányast adjanak. Másnap azt vettük észre, hogy összeült a bizottság és javítás történik a kitett lapon. Egy Benedek Jenő nevű kollégám jegyét javították ki hármasról négyesre. Róla tudni kell, hogy az édesapja Kossuth-díjas festőművész volt. A kép, amire a díját kapta, egy partizánt ábrázolt, tehát az adott kor elvárása szerint dolgozott. Erre, hogy ilyen változtatás történt, jöttek az ismerőseim, hogy igazságtalanság, hogy te hármast kaptál. Mondom, nekem nincs Kossuth-díjas apám, én kétkezi munkás ember gyereke vagyok, nem tudok mit csinálni.
Az élet azonban hoz furcsaságokat. A főiskolának van egy telepe, az Epreskert, ahol a mi műtermünk is volt, ott voltunk egy szép májusi délelőttön. És mit ad isten, jön velem szembe a Domanovszky, a mesterem beszélgetve Fónyi Géza mesterrel. Belém bújt a kisördög és köszöntem neki: Jó napot kívánok, ne haragudjon mester, zavarhatnám a beszélgetésüket? Hát Domanovszky, képzeljék el, egy kis alacsony, feszes tartású ember volt, alacsonyabb mint én, megáll, kihúzza magát: Mit akar? Ne haragudjon mester, nem szólnék, ha nem lett volna az a precedens. Ha a bizottság megváltoztatott egy jegyet, lehetne-e arról szó, hogy az osztálytársaim és ismerőseim javaslata alapján esetleg megnézné az én éves teljesítményemet és korrekciót tenne? Mit akar? — kérdezte tisztára elvörösödve, hát felvette a tanárszakot, nem? Igen mester. Hát akkor menjen tanítani. Ha itt zárul a dolog, akkor nem mesélem el ezt a történetet. Mert ez egy szokványos és lezárható dolog lett volna. A következő azonban, amit mondott, azt hiszem nagyon fontos volt az életem későbbi időszakában, és abban, hogy most itt vagyok. Végül is Hézső úr, vegye tudomásul, hogy a főiskola nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy én magát hatodikba engedjem. Erre mit lehet mondani? Hát én elsápadtam — gondolom — és kutyául éreztem magam, köszöntem és otthagytam őket.
Így indultam neki. Hazajöttem Vásárhelyre és elkezdtem a saját életemet csinálni és bizonyítottam. Azok a kollégáim, akiket hatodikba engedett, kiborultak, idegileg tönkrementek, volt aki öngyilkos lett, viszont nekem megadatott az a lehetőség, hogy belekerüljek az élet sűrűjébe és a magam útján kezdtem járni.
L. Sz. E.: Amikor hazajött a fővárosból, azért mégsem volt magától értetődő, hogy Vásárhelyt válassza, mert Pesten mégis csak jobban érvényesült volna. Mi volt az, ami miatt erre a döntésre sor kerülhetett?
H. F.: Maga a hovatartozás szüksége. Biztosan bennem is megfordult, hogy Pesten több lehetőség kínálkozik, mint vidéken. Hódmezővásárhely abban az időben erőteljesen benne volt az ország vérkeringésében a szellemi élet szempontjából, és én ott láttam annyi lehetőséget, hogy ha belekapcsolódom, akkor számomra is terem valamiben babér. És milyen az élet! Hazajöttem Vásárhelyre és a következő instrukciót kaptam — nem említem nevén a kedves kollégát — miért nem mész te át Makóra? Ott számos lehetőséged volna. No most, kapok a mesteremtől egy ilyen elbocsátó szép üzenetet, saját városom egy meghatározó képviselőjétől pedig egy eltanácsolást, hogy menjek el Makóra. Hát átjöttem és itt huszonöt évet szépen és tartalmasán el tudtam tölteni. Ezek után az emberben még jobban kikristályosodik, hogy bizonyítani kell, hogy nekem igazam van. Van gondolatom, van szándékom, amit mások számára érdemes megfogalmazni.
L. Sz. E.: Művészi pályáján egy sajátos hangot keresett-keres. Talán ez azzal is összefüggött, hogy környezetét mindenképpen meg akarta örökíteni, de mert a közelében volt, azt tudta, hogy a paraszti élet a szépsége mellett nagyon nehéz is. A nehézségeket és azoknak az emberi életeknek az átalakulását, ami az ezt követő időszakokban bekövetkezett, azt gondolom, hogy hagyományos módon nem is lehetett volna vászonra vinni. Amennyire én képes vagyok ezt megítélni, elég korán megtalálta a maga sajátos kifejezési módját, de mit szólt ehhez a szakma és a tárlatlátogatók?„
H. F.: Ha az ember kikerül egy iskolából, nagy dilemma, hogy merre induljon el, hiszen megpróbál újat teremteni, ami nem másokra hasonlít. Ez ugyan fából vaskarika, mert mindenkinek egy kályhától kell elindulni, tehát valamilyen mesternek a jegyeit előbb megismerni és aztán felépíteni saját magát. Számomra a paraszti mezőgazdasággal foglalkozó emberek élete volt a hozzáférhető motívumkincs, mint életérzés. Számomra ez nem volt kérdés egy percig sem. A kérdés az volt, hogy ehhez hogyan lehet hozzányúlni. Sokan azt mondták a kollégák közül, hogy a paraszti élet az volt, amit nagyapáink, apáink csináltak abban az életritmusban, abban az életfeltétel-rendszerben, ami évszázadokon keresztül meghatározta a mezőgazdasággal foglalkozó emberek életformáját. No de én 62-ben végeztem el Pesten a képzőművészeti főiskolát, és ha visszaemlékeznek, Magyarországon már olyan fantasztikus átalakulási folyamat indult meg, főként a mezőgazdaságnak az ipari jellegűvé szervezésében, ami semmiképpen nem emlékeztetett arra a hagyományos paraszti gazdálkodásra, ami évezredeken, évszázadokon keresztül kialakult. Ez számomra mindenképpen nagy dilemmát jelentett, hogy merre figyeljek, hátrafelé-e, tehát a múlton rágódjam, azon nosztalgiázzam, vagy mutassam azt, hogy mi fog történni. Hogy alakul az az ember, akinek volt egy világképe, egy kialakult értékrendje, és mi lesz azzal, akinek a földjét elvették, bekerül egy tíz emeletes háznak az ötven négyzetméterébe, bekerül gyári munkásnak vagy tsz-paraszttá válik? Ez mindenképp sikamlós terület volt, mert itt nem voltak kapaszkodók. Az az eszköztár, amellyel a gondolataimat szeretném megjeleníteni, azokkal a hagyományos eszközökkel, amiket a korábbi dolgokhoz hozzá lehetett rendelni, itt már nem működik, vagy csak részben használható. Ezért nagyon alaposan elkezdtem megnézni, hogy mi történt a szakmámban a XX. században Európában és Európán kívül, és nekem mennyi lehetőségem van átemelni bizonyos eszközöket, hogy tudjak arról beszélni, mi történik Magyarországon. Ez nem egy egyszerű, kellemes dolog. A közönség azt szokja meg, amit gyakran lát, ami számára természetes. Ami az újdonság erejével hat, az mindig meghökkentő és furcsának tűnik, és azzal elébb valamiféleképpen meg kéne barátkozni. A közönségre ebben az időszakban szinte robbanásszerűen ömlött az újdonság. Mindaz, ami Európában tapasztalható volt, 56 után Magyarországon is megjelent, viszont a vizuális ismeretek szintje sokkal lassabban követte ezt a tempót, úgyhogy ezektől az évektől erőteljes elhatárolódást lehetett látni a közönség és az alkotó tevékenysége között. Én is belekerültem ebbe a trendbe, mert az, amiről elkezdtem beszélni, nem volt valami kényelmes, simogató, tehát magától értetődő a korábban ilyen módon megfestett csendéletek, tájképek, naplementék és kedves képek tájékán, a konfliktus lehetőségét hozta magával. Az a hagyomány, amely Vásárhelyt is jelentette, elég konzervatív szemléletű volt — részben még mindig az —, és ez természetes egy mezőváros esetében. Ilyen módon az én megjelenésem ebben a szellemi körben elég sok vitával, ellentmondással járt. Ezt úgy tudtam kibekkelni, hogy ötévenként Budapesten a Műcsarnokban sikerült kiállítási lehetőséget kapnom. Akkoriban ez különösen nagy túra volt egy vidéken élő alkotó számára, miután azonban a budapesti kritikusok kellőképpen elverték rajtunk a port vagy dicsértek, ennek az ismeretében jöttem haza Vásárhelyre, Szegedre, Makóra vagy a környékre bemutatni a munkáimat. Ha néha morogva is, fogcsikorgatások közepette, kénytelenek voltak elfogadni, hogy ez a fiú valamit tud, valamit csinálni akar, és valami módon fújja a magáét.
 |
| Tél |
L. Sz. E. Pedagógus pályafutása alatt minden szinten kipróbálhatta magát, általános iskolások tanításától kezdve főiskolai tanárságig, sőt volt olyan helyzetben, mikor a rajztanítás kimunkálásában is részt vehetett. Akár a művészi pályáját, akár a pedagógusi pályáját nézem, érzem az értelmiségi ember felelősséggel való gondolkodását, a légkör alakításának hitét és kényszerét. A mostani helyzetünket hogyan ítéli meg tanár úr? Folytatja ezt a vonalat, vagy...?
H. F.: Nem tudok erre egyértelmű és határozott választ adni, mert nem rajtam múlik ezeknek a befolyásolása. Amit én pedagógiai szempontból tehettem, annak volt pozitív példaképe az életemben: Pogány Frigyes professzor. Csodálatos entellektüel volt, rendkívül szerény építész-művészettörténész. Egy európai műveltségű valaki volt, de nem ez érdekes, mert ilyen volt több az országban, meg van is, hanem hogy mint ember milyen volt. Ő került hozzánk a főiskolára negyedik évben építészettörténetet tanítani párhuzamosan a művészettörténettel. Tőle kaptam először átfogó értékelést a XIX. és a XX. század művészeti törekvéseiről. Nem olyat, hogy elolvasom és lexikálisan megvan, hanem, hogy milyen filozófiai alapja volt, és hogyan sugárzott át az építészetre, társművészetekre, zenére, irodalomra, táncra stb. Ez a nagy tudású ember kopott aktatáskával járt, a TIT-nek az egyik legmegbízhatóbb előadója volt, és nem röstellt Piripócsra kimenni, vonaton zötyögve, ott aludva, másnap reggel hazatérve, megtartani az öt vagy tíz fejkendős néninek az előadását, és másnap visszament és irányította az Iparművészeti Főiskolát. Ez az ember úgy kezdte az óráit: Kedves Kollegák! És szerényen, de világosan, szépen fogalmazott kerek mondatokkal mondta el azokat a fontos dolgokat, amikre érdeklődéssel tekintettünk, no most ilyen pedagógusok, ha volnának sokan, egy csomó dolog másképpen alakulna. Bár azt hiszem ez kevés, mert ebben az esetben olyan társadalmi háttér is kellene hozzá, ami ilyen típusú, gondolkodású embereket generál. Talán akkor sok minden másképpen alakulna országunkon belül is.
Nekem, mint tanárnak, fel szokták tenni a kérdést — és fel szoktam tenni a kérdést magamnak is — hogy voltam, vagy mi voltam? Java részét az életemnek leéltem, de hadd mondjam el közben, hogy az édesapám december 18-án töltötte be a 101. évét; szellemileg friss, szalad, esik, bukik, van. Nem tudom hogy nekem meddig adatik, de arra törekedtem mindig, hogy elsősorban jó pedagógus legyek, mert ezen keresztül — és így is fogalmaztam mikor a gimnáziumból átmentem a tanárképző főiskolára — tudom a karomat meghosszabbítani. Átadni azokat a gondolatokat, amelyeket fontosnak tartottam, hogy népünk kultúráján tudjunk valamit emelni. Ebből következik, hogy nem véletlenül jártam át ide kényelmetlenül utazgatva azokon a vonatokon, amikben még mi fűtöttük a vaskályhát Makó és Vásárhely között. Átjöttem délután és hazamentem másnap reggel. Épp most beszéltük a feleségemmel, hogy mikor házasodtam, akkor is innen utaztam haza hét órakor, és mentünk tíz órára az anyakönyvvezető elé. Innen mentem haza akkor is, mikor megszületett az első gyermekünk. Nagyon sokféle dolgot csináltam, de mindez nem történik meg, ha nincs mögöttem egy ilyen háttér. A feleségemet kéne megkérdezni, hogy hogyan tudta ilyen intenzitással, ilyen energiával megteremteni.
Például tagja voltam az országos tantervi bizottságnak, amely az általános iskolai rajztanterveket tartotta karban, és mégis, ha erre visszaemlékszem, mindig hiányérzetem van, mert egyszerűen nem volt lehetőségünk — és ez talán a szakmánknak is a bűne, az összes rajztanárnak — hogy valamit kicsit előbbre lépjünk a rajztanítás lehetőségeinek továbbfejlesztésében. Annyira megosztott sajnos a vizuális terület szakembergárdája, hogy nem tudtunk állást foglalni egy bizonyos elképzelés mellett, és a minisztériumi tisztviselők azt mondták, ha ezek ilyen határozatlan dologgal jönnek, akkor az órákat odaadjuk a matematikai képzéshez és más egyebekhez. Úgy hiszem ez a saját szakmánknak is a szamársága, mint ahogyan most a politikában is: ha nincs kiegyezés, akkor annak következménye a szétesés, az anarchia, a dolgok elszürkülése. Ha most megnézzük, hogy egy általános iskolai rajztanár mit tehet, nagyon kevésről tudok számot adni. Az a heti egy óra vagy még annyi sem — azt a vizuális igényt, amit ez a század megkövetel, nem tudja megalapozni, nem tudja beteljesíteni. Ez óriási gond, mert a vizualitás, ízlésformálás az életünk minden szintjén ott van. Hogyan öltözködöm, hogyan rendezem be lakásomat, milyen ízlés szerint válogatom össze használati tárgyaimat? És ha ezek között nem tudok valamifajta következetes, ízléses rendet teremteni, az nyilvánvalóan befolyásolja az életemet, életminőségemet. Ha ezt nem kapom meg alapozásként már gyerekkoromtól kezdve, akkor hol van az a csatorna, ahol ehhez hozzá tudok jutni? Ezek a csatornák most leszűkültek, illetve van egy másik, a televízió által kínált lehetőség, ami nem az összeszedettségünket, hanem a szétesés lehetőségét kínálja.
No most elkanyarodom tanári tevékenységemtől, hogy kicsit arról is halljanak, hogy képzőművészként mit tettem a negyven esztendő alatt.
Az én elképzelésem eredendően az volt, hogy nemcsak táblaképet akarok festeni, hanem murális munkákat is. Táblaképnek nevezzük azt, amit föl tudunk a falra akasztani a lakásban vagy máshol. Murális munkának azt hívjuk, ami építészetileg kötődik egy épülethez, tehát mozaik, kerámia, tűzzománc, faintarzia, amit elsősorban nem a lakásába tesz az ember, hanem középületekbe, ahol idegenként megfordul, és itt gondolatokat ébreszt, esztétikai hatása van és így tovább. Nekem úgy tűnt, és most is úgy érzem, hogy ez utóbbi lett volna kifejezési szempontból számomra a fontosabb műfaj. Ehhez azonban megrendelés kell, megrendelést pedig csak akkor kap az ember, ha közel ül a tűzhöz, ahhoz meg Budapesten kellene élni, ahol a megbízásos munkákat szétosztották, szétosztják, így ez csak óhaj maradt bizonyos fokig, csak részben teljesült. Szerencsére azért volt alkalmam belekóstolni, mert kezdtem kerámiával, csináltam tűzzománcot, csináltam mozaikot, terveztem gobelint, amit meg is szőttek. Nem olyan mértékben, mint amint szerettem volna. Festettem táblaképet is, de nem abban a szobaméretben, mint amit ismernek, hanem nagyobb méretben, pannó formában festettem a képeimet. Ezeken próbáltam gondolatokat megfogalmazni, amik szélesebb értelmezéshez is hozzá tudnak járulni, tehát erkölcsi és etikai kérdéseket érintenek. Egy kisméretű táblaképnél, amit úgy nevezek, hogy szobadísz — én így szoktam csak csúfolni — nyilván nem akar az ember világmegváltó dolgokat mondani. Hogy irodalmi példát hozzak, egy regény mértékénél, léptékénél fogva másféle vertikumban gondolkodik, mint mikor az ember esszét ír, vagy egy kis szösszenetet, vagy egy kis lírai vallomást, mindegyiknek megvan a szerepe. Én is belekényszerültem olyan időszakokba, hogy kénytelen voltam a lírai dolgokkal is foglalkozni, mert az embernek érzelmei is vannak. Ebbe belejátszott, hogy tanszékvezető voltam, főigazgató-helyettes, fizikai lehetőségeim időben korlátoztak, és akkor fogtam hozzá a kisebb méretű, ún. szobadíszeknek a műfaját is megtapasztalni, mert abban a formátumban is lehet szépen énekelni, csendben vallani az embernek a saját maga dolgairól. Egyik oldalon vágytam egy nagyobb méretű gondolati ív megfogalmazására — ami látjuk nem csak rajtam múlott —, a másik oldalon pedig volt egy lehetőségem, amiből boldogulni tudtam. A kettőnek a szorításából alakult ki az az életmű, amit ez a most megjelent könyv tartalmaz, mint egy összefoglalás. A tavalyi életmű-kiállításom az Alföldi Galériában is számot adott erről.
 |
| Fejfák-Parasztok |
L. Sz. E.: Ezen a kiállításon én is jártam, és nagyon jó érzésekkel jöttem haza. Egyrészt, mert munkásságának valóban a keresztmetszetét láthattuk. Nekem ugyan jó néhány kép ismerős, mert ha elérhető közelségben volt kiállítása a tanár úrnak, én azt láttam. Sőt, szakkörösként abban a kiváltságban is részünk volt, hogy műtermében megfordulhattunk és beszélhettünk arról, hogy hogyan születtek ezek az alkotások, de együtt látni nagyon-nagy élmény volt, és én úgy éreztem, hogy ezek a képek egymást is erősítették. A másik, amiért nagyon jól esik visszagondolni rá, az, hogy valahol engem is megerősített abban a veszni látszó hitemben, hogy lehet, hogy hosszú idő alatt, de valahol a dolgok a helyükre kerülnek. Az ember mindig vágyik egy ideális állapotban létezni, ami számomra valami békességet, környezetünktől való elfogadottságot, szeretetet jelöl, de hát törvényszerűség, hogy egész életünk folyamán ebben nem tudunk létezni. Néha kimozdulunk, hol a siker, hol a kudarc irányába, úgy gondolom, hogy tanár úrnak is adatott mindegyikből, viszont jól esett látni, hogy létezik egy közeg, amely képes felismerni, értékelni a hiteles, tisztességgel élt életet, sőt talán képes ezt ki is fejezni afelé, aki így él. Mert én azt láttam, hogy az a sok-sok ember, aki ott megfordult, nagyon nagy szeretettel, tisztelettel és figyelemmel fordult tanár úr felé, és az egész megnyitónak volt néhány nagyon emberi, meghitt pillanata. Én ezekkel a pillanatokkal jöttem el, nem tudom, hogy tanár úr hogyan élte meg a kiállítást?
H. F.: Én is úgy gondolom, hogy hasonlókkal. Több mint háromszázan jöttek el a kiállítás megnyitására. A gratulációk meg kézszorongatások nyilván őszintén azt fejezték ki, hogy amit láttak, nem hiába került oda az orruk elé. Ilyenkor az ember a dolgon változtatni már nem tud. Ott, a képeim között járva kicsit úgy próbáltam nézni a kívülálló szemével, hogy az a fickó, aki ide kirakta a dolgait, milyen észjárással, milyen módon tette a dolgát. Próbáltam teljesen elfogulatlanul, kritikusan mérlegelni és annyit állapítottam meg, hogy vannak egészen tisztességes megoldások. Vannak vitatható, kevésbé sikeres alkotások is talán, de az egésznek az összképe számomra is azt jelentette, hogy itt valami történt.
Most pedig a könyvről is szeretnék egy-két dolgot mondani. A feleségemmel ketten csináltuk, félév munka van benne. Oly módon, hogy a pénzt gyűjtögettük.
Nem vagyok az a típus, aki szponzorokért elmegy, nem szeretek megalázkodni és azt mondtam, hogy addig, amíg annyi pénzt össze nem tudunk szedni, hogy a könyv kijöjjön, várunk. Végül annyiban sikerült a várossal megállapodni, a polgármester úrral, hogy 50-50 százalékban álljuk a költségeket. Ez részben így történt ugyan, de számukra csak a nyomdaköltség összegét jelentette az 50 százalék, az én részem jóval több volt. Fizettem a fotóst, azt, aki írta, a fordítókat és a többieket. így a könyv belekerülési költsége három és fél millió volt. Ebből kétmilliót én álltam, másfelet a város.
Nagyszerű volt, hogy Kratochwill Mimi, az országosan ismert művészettörténész, aki figyelemmel kísérte indulásomtól fogva a munkálkodásomat, elvállalta a szöveg megírását. Azért volt vele nagyszerű dolgozni, mert nemcsak a saját elképzeléseit próbálta megvalósítani, szabadkezet adott a koncepció kialakítására, és sikerült egy ránk jellemző megoldást találni. A szerkesztést a feleségemmel együtt csináltuk. A bevezető rész a rezümé, a könyv rövid áttekintése, először magyarul, majd angolnémet-francia nyelven, és ez után következik az életútról és munkásságról szóló részletes tanulmány. Az első rész tartalmazza az önálló és csoportos kiállításokat, a képek jegyzékét, egy bibliográfiát és egy csomó fotót, amikhez ilyen címet fogalmaztam meg: Az emberi kapcsolatok képes bibliája. Az volt a szándékom, hogy mivel az életem nagyon tág térben mozgott, emléket állítsak ennek a világnak, ennek a légkörnek. Kezdődik a szülőkkel és a családdal. Itt van apám és anyám, a feleségem és a két gyermekünk. Ezután jönnek a kiállítás megnyitók a fontosabb személyiségekkel, Sinkovits Imrével, Czine Mihállyal és másokkal. Makói vonatkozás is van: Forgó István és Raffai István, aki nekem jó barátom volt. Erdei Ferencnél megállok egy pillanatra; minap hallottam a rádióban és szégyenkeztem, mert felsorolták Makó nevezetességeit: Páger Antalt, Pulitzert, és szó sem esett Erdei Ferencről, mint Makó fontos személyiségéről. Tanítványaim is itt vannak és a kollegák, akikkel életem folyamán annyiszor összefutottam, jobbára művésztelepeken.
És aztán jönnek a produkciók. A parasztinak nevezett, hagyományos világtól indul, de az a nyugalom, ami ehhez az életformához kötődött, a Tél címűn kezd már szétrobbani, vagy legalábbis megbolydulni, a magas horizonton megjelenik a lángoló olajkút, az olajipar. Azután a Birkanyúzó. 65-ben festettem, éppen egy polemizálás folyt az értelmiség szerepéről. Ez egy zsánernek nevezhető szituáció, de nagyméretű, 160 x 120-as, akkora mint egy szekrény. Egy birkát nyúzó ember van rajta, meg egy ülő, töprengő értelmiségi. Melyiket válasszam, a cselekvő típusú életformát, vagy az értelmiségi típusút? Tudjuk, az értelmiség töpreng, kevésbé mer cselekedni, mert akkor valami visszafordíthatatlan helyzetbe kerül. Ez nagy dilemma egy pályán akkor induló, fiatal képzőművész számára. Azt hiszem, akkor nemcsak nekem, hanem másoknak is volt ezzel gondja. És ezzel párhuzamosan történik az, amit nem lehet dilemmaként felfogni, az, hogy a fölöttük repülő nagy fekete madár biztosan fel fogja zabálni a kis fehéret. Az élet kemény dolgai egymás mellett, párhuzamosan futnak oly módon, hogy azok szinte kontrollálhatatlannak tűnnek.
Aztán egy számomra nagyon fontos kép jön 70-ben, a Fejfák - parasztok. Mint mondottam, ez a paraszti társadalom kezdett eltűnni, és én úgy éreztem, mint késő unoka, vagy mint értelmiségi szinten mozgó alkotó, hogy számukra mindenképpen emléket kell állítani. Ha meghal valaki, ugye a temetőben is fejfát szoktunk állítani. Én református vagyok és a református temetőben nagyon egyszerű fejfák vannak, és ezeket én a paraszti élet különböző képviselőihez hasonlítva idézem föl. Itt van a paraszt, akinek a szíve környékén a tanyája és zöld mező áll. Itt van a pásztor, aki a szabadságot hordozza a szíve tájékán. Itt van hátul a zsellér, az a fekete figura, aki nincstelen, akinek semmije sincs, akinek az élete nyilván tele van szomorúságokkal és gondokkal. Őket körülveszik a temetői fejfák, amelyeken évszámok vannak, az I. világháború, a II. világháború évszámai, és van egy nagyon fontos fejfa, az 1848-as évszámmal, hisz nagyon jól tudjuk, hogy a magyarságtudat, 48-nak a hangulata a magyar parasztság tudatában még mindig ragyogóan és meghatározóan él. Ezzel a sajátos fejfaállítással próbáltam a letűnő korosztálynak emléket állítani. Ez megint beletartozik abba a sorba, a fent említettekkel együtt, amit nem lehet kiszegezve otthon egész nap nézegetni, együtt kelni és lefeküdni.
A hatvanas években fellendül az űrkutatás. Föllövik az első szputnyikot, tehát itt, a Hétköznap című képen megint két dolog párhuzamosan egymás mellett történik. Itt van az az ember, aki gyűjti a szénát, mert ez a dolga, viszont a másik, aki ki akar törni ebből a mindennapi világból, az fölfelé igyekszik, fölfelé tör érdeklődése folytán.
Az életnek sajátos mozzanata a Biciklimegőrző. Számomra itt a biciklik egymás fölé rakva azok a rakoncátlan valakik, akiket most megfékeztek. A sebességnek a jelképei, a lényegük az, hogy guruljanak. Most mégis kénytelenek egy ilyen beszorított, lehorgonyzott állapotban létezni, és van itt valaki, egy nő, akinek nincs más dolga, csak hogy vigyázzon rájuk, ne tudjanak innen elszabadulni. Ennek a képnek a megoldása, látjuk, semmiképpen nem hasonlít ahhoz az előadásmódhoz, amivel egy csendéletet meg lehet festeni, ez a XX. századnak az a briliáns eszköztára, amiről említést tettem.
Még egy gondolat: A háború emléke. Emlékeznek a háborúból hazakerült, szerencsétlen, nyomorult emberekre? Egyáltalán nem volt szívderítő látvány őket nézni. Itt nem akartam egy ilyen nyomorultat megfesteni, mert egy fotóval meghatóbban lehet rá hivatkozni, hanem mellette felsoroltam egy csomó olyan mozzanatot, ami utal a háború borzalmait felidéző jelképekre. Itt van egy piros macska, szájában fehér galambbal; egy anya a gyermekével; egy oszlophoz kikötött ember és egy angyal, aki elsuhant fölöttük. Az időbeliség belép a képfelületbe, több egyidejűség kap szerepet egyszerre, és ezzel egy sajátos XX. századi képzőművészeti gondolkodás és ábrázolás lehetőségét kezdtem elindítani.
Vita volt az emberi tisztességről szintén a 70-es években, és akkor volt szó a deheroizálásról. Mindenkit igyekeztünk lerángatni a földre, hogy ne legyen senkire se lehetőségünk fölnézni. Költőinkről, nagyjainkról előszedték a szennyeseket, csontvázakat a szekrényekből, mert mindenkihez lehet negatív mozzanatot felsorolni, ha akarunk. Akkor festettem ezt a képet ilyen címmel, hogy Tisztelet a hősöknek. Egy fiatal nőt látunk és egy idősebb embert, és a repülőknek készített koncentrikus színkörformátumoknak a föléjük való applikálását. Itt sem tettem mást, mint átvettem egy kész recepturát a XX. század művészeti eszköztárából.
Foglalkoztat a mindennapi emberek dolga: A nyugdíjas gondjai, A takarítónő panaszai. A dátum 79, tehát még nem volt válság, mint most, de mégis voltak a társadalomnak szegény emberei. Itt is megpróbálom a szorongás érzetét kelteni ennek a nyugdíjasnak a környezetében, azokkal a sajátos lehetőségekkel, amiket a XX. század kimunkált. Ugyanezt teszem a Takarítónő panaszaiban. Itt van a takarítónő szétszabdalt profilja, körülötte az őt is elborító szeméttömeg, és fölötte ez a színskálasor, ami a hatalomnak a megbonthatatlanságát és érzéketlenségét jelzi.
Egy dologgal szeretném még untatni önöket, egy tájképpel, ami a legelső dologra rímel, ami ezt a megváltozó paraszti világot próbálta jelezni. Ahol megváltozik az Alföldnek az alapvető nyugalma, horizontja. Ahogy bejött az ipar, az olajipar — látom itt is fúrják a gázt, keresik közvetlenül Földeák mellett —, nos ez látványában számunkra nem megszokott. Igen, itt van, ilyen címet adtam neki, hogy Tájkép. Tájkép alatt ugye egy kényelmes, nyugalmas naplementét képzelünk el fákkal, bokrokkal a Maros-parton és egyebekkel. Nos, itt erről szó nincs. Fúrótornyok, gázláng, gázcsövek, fölbontott utak, szétlökött tanya, behajtani tilos tábla és így tovább. Ennek a dátuma 74. Ez volt az a szokatlan dolog, amit említettem, a közönség, ha tájképet lát, akkor nem ez jut az eszébe. No most nekem, aki figyeltem és nyitott szemmel voltam, ez volt a fontos, amiről szót kell ejteni és a magam módján, ilyen módon kifejezésre juttattam. Nyilván megoszlott a tábor, aki ezt értékelte; vagy elfogadta, vagy elutasította. Én azt mondtam, hogy felvállalom és lesz, ami lesz. Ez a kiállítás, amiről Erzsi szólt, úgy tűnik, azt igazolta, hogy az elfogadás többé-kevésbé megtörtént, legalábbis, akivel ott találkoztam, erről adott számot.
 |
| Tájkép |
Hol fájdalmasan, hol örömökkel, hol konfliktusokkal, de úgy hiszem, ha egy alkotónak van véleménye a világról, akkor mondani kell a magáét és arra bíztatok mindenkit, tanítványaimat, kollégáimat, hogy tegyék ezt a maguk módján. Ha az ember fel tudja ezt vállalni és jó kedvvel csinálja, akkor biztos előbb-utóbb valami eredménye lesz.
L. Sz. E.: Én a kérdésekből kifogytam, a könyvet csak ajánlani tudom, nézzék és lapozgassák, mert érdemes.
 |
| Kórkép |
Ha a leszakított nemzetdarabjainkról beszélünk, a szórvány fogalma igencsak viszonylagosnak tűnik. Általában szórványnak azt az etnikailag viszonylag homogén életteret tekintik, amelyen az adott nemzeti kisebbség a rá nehezedő, asszimilációra ösztönző államnemzeti nyomás dacára, egyelőre fenntartja önmagát. A tömbmagyarságnak ez az értelmezése — legalábbis a vajdasági magyarok esetében — azért sántít, mert a magyarul még beszélők, illetve a magukat még magyaroknak vallók tényét összetéveszti a magyarság fogalmával. Ugyanis csupán erős fenntartással tekinthető magyarnak az az etnikai csoport, amely iskoláztatásának egyik szintjén sem elsősorban a saját nemzeti történelmét, földrajzát, zene- és képzőművészetét tanulta, s az anyanyelvét is jobbára csak olyan mértékben, hogy otthon — ha a feleségével azonos nyelvet beszélnek — szót váltson a családdal, ha kell, levelet is tudjon írni, kommunikációs zavar nélkül kísérhesse az éppen időszerű szappanoperát valamelyik kereskedelmi TV-ben, s legalább hetente magyar újságot is tudjon olvasni. Szórványmagyarságunknak e tipikus embere általában előítélettel legyint az északi határon túli magyarságra. Önzőknek, anyagiasaknak tartja őket a politikusaikkal együtt. Ebben persze van igazság, csak arról sem illene megfeledkeznie, hogy a titoizmus idejében, amikor neki vagy a szülőjének jobban ment a sora, mint az anyaországiaknak, éppen olyan tehetetlenséggel sajnálta le akkor őket, miként most azok őt.
Kozmopolita magaslatokról és a demagógia bástyái mögül multikulturalizmusnak szokás becézni a két szék közé esettségnek ezt a kínos állapotát. Azt a helyzetet, amikor az ember egyértelműen sem magyarnak, sem pedig szerbnek nem nevezheti magát. Szerbnek azért nem, amiért magyarnak sem. Mert ha magyarul végezte is az általános iskolát, az említett tantárgyakon kívül a magyar nyelv és irodalom keretében sem csupán a tantárgynak megfelelő írókat tanulta, hanem szerbeket is. Immár másodszor is, minthogy a szerb nyelv tanulásának keretében a legjelentősebb szerb írókkal eleve meg kellett ismerkednie. Azonban ha a tetejében a környezetének kifejezésmódja többnyire szerb is, az ő kifejezéskultúrája általában jócskán elmarad a többségé mögött. Az anyanyelvi szókincse viszont a szüleihez mérten is már beszűkültebb, bizonytalanabb — a magyarországihoz képest kevés, az államalkotók írói lefordított műveivel megtűzdelt anyanyelvórának is köszönhetően. S ha ehhez hozzászámítjuk a magyar nyelvnek a közéleti korlátozottságát, a fasisztoid polgárháború után is bennünk jórészt továbbélő fenyegetettség érzését — akkor egyáltalán nem érezhetjük megalapozottnak a jogunkat, hogy Szabadkát és környékét, valamint a Tisza-partot a szó kulturális értelmében is tömbmagyarságnak tartsuk. Legfeljebb akkor, ha elfeledkezünk Erdélyről, annak azon területeiről, amelyeken az állampolitika folyamatos rontási kísérletei dacára is, különb a magyarság öntudata, mint akár az anyaország valamelyik keleti megyéjében.
Mindezt azért kell szem előtt tartanunk, hogy tisztában legyünk vele: az egyetemes magyar kultúrához képest az egész délvidéki magyarság szórványnak tekinthető. Viszont ha pontosak akarunk lenni, arról sem feledkezhetünk meg, hogy az említett szórványtömbökhöz képest Nyugat-Bácska, illetve a Bánság magyarságának az önelidegenedettsége még nagyobb mértékű, minthogy a többnyire kisebb települései gyorsan fogyó szigetek a délszláv tengerben. Az már részletkérdés, hogy az anyanyelv eróziója mérsékeltebb azokban a nagyobb falvakban, amelyek nyolcosztályos iskoláiban vannak magyar tagozatok, vagy különösen ott, ahol a nemzeti egyöntetűség folytán magyar nyelvű az iskola.
Mindenekelőtt saját magunk segíthetnénk önmagunkon. A politikusaink által, akik ahelyett, hogy továbbra is a kicsinyes érdekeiknek megfelelően a még mindig rosszul kitűzött szerb nemzeti célokhoz alkalmazkodnának, kikövetelnék a magyar iskolák megnyitását az óvodától az egyetemig. Ezzel párhuzamosan Újvidéket, mint a délvidéki magyarság központját föl kellene függeszteni, és — hogy érdemben segíthessünk rajta — a szórványunk szórványaként kellene kezelni. Újvidéken ugyanis a jugoszláviai magyar értelmiségnek főleg azon része telepedett meg a második világháború vége óta, amely eltűrte és közvetítette a jugoszláv, illetve a szerb hatalom államvédő igényeinek megfelelő tudatátállító tevékenységet, kultúránknak a magyarul beszélni tudásra korlátozását.
Az Újvidéken megtelepedett (és nagymértékben ott is nevelkedett) magyarok többségének aligha változhatnak meg mától holnapra a nagyszerb (kommunista) nyomásra kialakult reflexei. Annál kevésbé, minthogy a szerb Athénban még hosszú ideig a többség elvárásaihoz túlzottan alkalmazkodva sem érezheti magát viszonylag nyugodtan a magyar ember. Ugyanis ott mind a mai napig fenyegetik és fizikailag is bántalmazzák a magyarságot. Éppen ezért az újvidéki magyarok közül a legtöbben a féllábukat Közép- és Észak-Bácskában, meg a Tisza vidéken tartják, ott, ahonnan a karrier délebbre csábította őket, s ahol nemritkán házuk is van. Vagyis csupán a múlt hipnózisa, illetve a bizonytalanságérzésük, kishitűségük mondatja velük azt, hogy a magyar egyetemi oktatást Újvidéken kell megteremteni, mert ott az infrastruktúra és a szakkáder egyaránt adott lenne. Ez azt jelenti, hogy míg formálisan, tehát a lap- és könyvkiadásban, a magyar nyelv és irodalom oktatásában az adott pillanatban — formálisan — a magyar nyelv védelmén dolgoznak, addig hosszútávon a szerbek beolvasztó politikájának a szolgái.
Lehetett-e vajon eddig a hajdan elraboltak közül valami igazán lényegeset visszakapni az egész Kárpát-medencében? Különösen ott, ahol a Trianon utáni államalapítók a számunkra sorsnyomorító döntést megelőzően is többségben voltak. Ha viszont magyar állami támogatással folytatódna a már megkezdett intézményalapítás, vajon nem lenne-e célszerűbb, ha Újvidéknek és környékének, mint szórványnak a kádernevelő központtá fejlesztése helyett (és az utóbbi években igencsak leromlott Szabadka helyett is) a jugoszláviai tömbmagyarság szívében, elsősorban Zentán alapítanánk meg a számunkra életet adó intézményeinket. Az eddigi hiedelmek ellenében: a szórványmagyarságunk szórványának érdekében is. Újvidéken ugyanis magyar nyelvet, irodalmat, történelmet, népszokásokat stb. többnyire csupán tanulmányozni lehet, öntudatos magyarrá nevelődni csak elvétve. A Tisza vidéken viszont, amelyet a magyarországi vendégtanárok is könnyebben elérhetnének; amely a tartományi központ felé Szabadkától feleúton van; ahonnan (Zentáról) a hét elején az egyelőre még Újvidéken tanítóknak nem kellene visszautazniuk; s ahova a diákok nagy többsége is sokkal könnyebben eljuthatna, mint a tartományi (szerb) központba, vagy akár Szabadkára, a természetes közegükben egészen más közérzettel dolgozhatnának, mint a szaporodó többségnek nemcsak falfirkákban kifejeződő, s nem is csupán idegek által is hallucinált fenyegetései közepette.
Az életérdekünk diktálja, hogy eltekintsünk az önámító szólamtól, amely szerint az utolsó emberig ki kell tartani a hajdani magyar területeken. Nem azért, mert nem akarunk a vér és rög ideológiájának árnyékában cselekedni, hanem az energiánk célszerűen beosztása érdekében. (Más kérdés, hogy akár az Isten háta mögött is támogatnunk kell egyik vagy másik utolsó mohikánunkat, ha igényt tart rá. Ezzel azonban korántsem a történelem kerekét akarnánk visszafordítani.) Egyre inkább tudnia kellene a jobb kezünknek, hogy mit tesz a bal. Vagyis a jövőben Újvidéket is a valós helyzetének megfelelően szórványunkként kellene kezelnünk, s alapkötelességünk lenne, hogy az onnan iskolázódni akaró (s oda majdan volt ösztöndíjasokként visszatérő) fiatalok számára a szórványunk tömbmagyarságának szellemi központjában megfelelő nevelést és oktatást biztosítsunk. Ez utóbbi fogalmakat tágabban értelmezve, hiszen a lelkület formálódásában sokat számít, hogy melyik a domináns nyelv az utcán, az üzletekben és a különféle összejöveteleken.
Tisztelőid és barátaid nevében
Szomorú szívvel értesültünk arról, hogy Pető professzor úr küzdelmes és tevékeny életének 97. évében Houstonban, Texasban elhunyt.
Idős kora ellenére még a közelmúltban is röpködött ó- és új hazája között, hogy afféle modern misszionáriusként belátásra serkentse az ifjú nemzedékeket. A természet féltése, a demokrácia védelme, a szofokrácia (józan gondolatok uralma) hirdetése, a globális gazdaság sérülékenysége okán emelt szót mindenütt, ahol csak meghallgatták. Szegedről indult el, s ide tért vissza mindig, utoljára most októberben, örök álomra.
1912-ben született Szegeden, Alsóvároson és a szegedi piaristáknál érettségizett ötvenhatod magával, akik közül ma már csak egy osztálytársa él. A szegedi Ferenc József Tudományegyetemen szerzett magyar-, német- és franciaszakos tanári diplomát, valamint bölcsészdoktorátust. Bölcsészeti doktorátusi disszertációját Széchenyi képzelete címmel írta meg. Afféle kezdő poétaként számára is kulturális pezsgést jelentett a szegedi fiatalok alkotta Bethlen Gábor Kör. A nagy világválságot követően az egyetem után harmadmagával megszervezte a szegedi tojás- és zöldségellátást, melynek hasznát párizsi tanulmányaira fordította. Három évig tanult a párizsi egyetemen, ahol Paul Valery szemináriumát hallgatta, s tanulmányait egy sorbonne-i filozófiai diplomával — Nietzsche ismeretelméletéről szóló disszertációval — fejezte be.
Világosan látta a náci és bolsevik veszedelmet, s a két diktátor között már akkor sem talált különbséget. Filozófiai és erkölcsi okokból lépett be a francia hadseregbe 1940-ben. A francia hadsereg összeomlása után hazatért és Észak-Erdély visszatérésekor már a magyar hadseregbe kapott behívót. Előbb a marosvásárhelyi hadapródiskolában tanít, majd százados katona-tanárként az erdélyi önkéntesek zászlóalját vezeti. Az elvesztett háború utáni éveket a teljes erkölcsi elaljasodásnak nevezte. Ebben az időben Hódmezővásárhelyen a leánygimnáziumban tanított Németh Lászlóval együtt, de a magyarság akkori drámai helyzete miatt, kényszerűségből politikai tevékenységet is kezdett. A Sulyokféle szabadságpártnak délvidéki főtitkára lett és állhatatosan küzdött a diktatúra ellen. A Viharsarokban lezajló, véres verekedésekbe torkolló gyűlések előre vetítették letartóztatását, mely 1948. január 18-án bekövetkezett, de sikerült elmenekülnie, és rövid bujkálás után elhagyta az országot. Három évet töltött el a salzburgi menekülttáborban, reménykedve a hazatérésben. Miután a kommunizmus megvetette lábát a vasfüggönytől keletre, 1950-ben kivándorolt Amerikába. Először a futószalag mellett dolgozott egy toledói autógyárban, majd Houstonba került, ahol ügynökként sírhelyet árult, mert meg akarta ismerni az amerikaiakat, amikor nem röhögnek. Nem sokáig maradt távol az értelmiségi élettől, mert hamarosan a houstoni Lamar High Schoolban kezdett tanítani franciát, németet — s tisztességet. 1961-ben került a Texas Southern University-hez, ahol professzorként oktatott nyugdíjba vonulásáig. Alapító tagja volt a houstoni Magyar-Amerikai Kulturális Egyesületnek. A négerprobléma megoldása érdekében személyesen vitte be fekete diákjait a számukra tilos houstoni templomokba. 1972-ben alkotta meg a szofokrácia-teóriát, a jövő emberének új társadalmi és életszisztémáját, amikor is független jelöltként indult az amerikai országos választásokon. Önzetlen munkálkodással, gyűjtéssel távolról — majd 1990-től itthon is — segítette politikai rendszerünk átalakulását.
Elindítója és mecénása a Dóm téri Kovács József mártírszobor felállításának. Amerikában és Magyarországon több filozófiai és pszichológiai témájú kötetet írt és adott ki magyar, angol és német nyelveken (pl. Kozmikus Út, Kozmikus Pszichológia, Amerika jó és rossz között). Nyugdíjas évtizedeiben — bejegyzett egyesületeken keresztül — a szofokrácia filozófiai mozgalom amerikai és európai terjesztésén fáradozott.
Itthon különösen kifogyhatatlan energiával és lelkesedéssel igyekezett főleg a fiatalok felé fordulni, hogy inspirálja őket a magyar valóság jobbítására, sorsuk saját kezükbe vételére. Szerencsések lehetnek azon fiatalok százai, akik — a rúzsai Pető házban, vagy az oktatási intézményeikben pl. a makói Erdei Ferenc Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskolában is — részesülhettek ebből a pozitív gondolkodásból és az igazi értékeken alapuló hitből, akaraterőből. Számukra példát mutatott emberségből, a szenvedések közepette is megvalósítható helytállásból, életbölcsességből, hazaszeretetből és a fiatalkori álmok valóra váltásának lehetséges módozataiból.
Köszönjük Professzor úr, hogy gazdag, tartalmas és hosszú életedet a nemes, érdemes és felemelő feladatoknak, a jövőnek szentelted. Bátran kijelenthetjük, hogy a szülői ház bíztatása teljesült, mert nem éltél hiába és a Te életed valóban a legszebb kaland volt.
A szofokrácia olyan életrendszer és társadalmi szerződés, mely az emberi történelem egy új és nehéz korszakában az egyén jogait és kötelességeit egyensúlyban tartva és azokat törvényesítve az élet védelmét és az ember jövőjét szolgálja.
A szofokrácia elnevezés görög eredetű. Görögül a szopsz bölcset, a kratein pedig kormányzást jelent. Az összetett szó így a legjobb gondolatok uralmát takarja (a demokrácia jelentése, mint tudjuk népuralom).
Miért van szükség egy új társadalmi és életrendszerre a harmadik évezred elején?
A huszadik században az emberi élet dimenziói kiterjedtek és ezzel együtt új életszükségletek jelentkeztek. Az atombomba fenyegetése Damoklesz kardjaként lebeg felettünk, de a Tér is kitágult a végtelenre. Mintha az emberi élet idillikus kora lezárult volna a Földön, és új, szinte kozmikus feladatok özöne zúdult az életre és az emberre egyaránt. Az élet minősége bennünk és körülöttünk romlik, a társadalmi rendszerek, köztük a demokrácia fakul és szakadozik eresztékeiben. Az emberi és gazdasági egyenlőtlenségek nemcsak társadalmi megrázkódtatásokat, de forradalmakat, diktatúrákat, háborúkat, esztelen és kegyetlen emberpusztításokat is váltanak ki anélkül, hogy feladatokat oldanának meg, vagy tartós békét eredményeznének.
Eddig az ideológiák, ezek a torzító és pusztító pszeudovallások, robbanó érzelmi töltettel telítve hozták az emberiségre a legnagyobb vér- és emberi életáldozatot, a nagy hódítók tömegmészárlása mellett.
A demokrácia — ez a politikai egyensúlykísérlet — mint társadalmi rendszer, megtörik a változásokban, állította Pető Ferenc. A demokrácia biztosította szabadság, az általános elbizonytalanodás és az ezzel egyidejű erős kihívás folytán szabadosságba torkollik. A szabadossággal szembeni ellenállás hiánya szintén szükségszerűen vezet a diktatúráig — lásd Hitler esetét a weimari köztársasággal. A demokratikus rendszer alig, vagy sehogyan sem képes az emberből időnként kitörő vadállatot eltüntetni, politikai destruktív szenvedélyét csökkenteni. A hivatkozott filozófus — sokakkal ellentétben — nem állt meg a felismerésnél, hogy a világ és benne Magyarország a pusztulás felé rohan, hanem alternatívát dolgozott ki, amelynek segítségével kimondja: a baj elkerülhető, javulhatnak az emberek életkörülményei. Itt az ideje, ebben az új kozmikus történelmi korszakban, hogy az említett pusztító szörnyetegnek életrombolását lehetetlenné tegyük. Olyan élet- és jogrendszert kell az emberre épített erkölcsi, filozófiai és lelki alappal létrehoznunk, mely minden hódító, elnyomó, hatalomvágyó szándékot a társadalom szervezésében már csírájában fojt el és tesz lehetetlenné.
Ilyen új világ csak ott teremthető meg, ahol a jogrendszer az egyén jogainak és kötelességeinek egyensúlyára épül, az élet és a természet törvényeinek szigorú megtartásával. A szofokráciában az egyén helye szigorúan meghatározott. Minden ember az élet egy darabjaként kell, hogy annak megtartója és biztosítója legyen. Amellett, hogy saját magának aktív és közvetlen képviselője társadalmi rendszerében, jövőjét — tehát az élet folytonosságát — is biztosítani akarja. Ez viszont csak akkor érhető el, ha az életet a jövő részévé tudja tenni.
Az, ami bennünket elszakíthatatlanul a jövőhöz köt, elsősorban a tudatunk, de főképp ennek a teremtő fokozódása, majd irányulása, a célokhoz kötött gondolkozásunk. A jövőt építő gondolat olyan, mint a célra lőtt nyíl, az elképzelést valóra váltó tett, az elméletnek gyakorlattá váltása. Míg érzelmeink, szenvedélyeink rövid életűek és csak a maguk robbanózsinórját égető töltetek, addig a rendszerezett, józan teremtő gondolatok a jelent a jövővel összekötő áramlások. Az ilyen folyamatokban az egyéni lelki tartalomból, gondolatsorokból új fizikai valóság töményül és épül.
Pető Ferenc olyan út építésére hívott bennünket, amely az ember és az élet méltóságát megőrzi, legjobb teremtő erőinket fölszabadítja, rossz tulajdonságainkat megfékezi, legjobb gondolatainkat hasznosíthatóvá teszi. Életünket és a történelmet kiszámíthatóvá, irányíthatóvá, valóban emberivé alakítja. Ez tehát a célja a szofokráciának, a „teremtőgondolatok és ellenőrzött akarások" uralmának.
 |
| Hézső Ferenc Mérleges asszony |
|
|
|