|
|
A zászlókra, a lobogókra és ezek megannyi formai és tartalmi változatára ma úgy tekintünk, mint a különböző embercsoportok megkülönböztető jeleire, önazonossági szimbólumaira. A társadalom tagjait a történelmi sorsközösség, vagy etnikai, vallási, politikai, katonai, szakmai összetartozás fűzi egybe.
E jelképek sajátos és sokrétű szerepe vitathatatlan a kezdeti időktől napjainkig. A zászlók történelmi és kulturális szempontból egyaránt összefüggésbe hozhatók az ősi emberi közösségeket egybekovácsoló totemekkel és az ezekkel kapcsolatos rituálékkal. A totemek lehettek állati vagy növényi eredetűek, de mindenképp és minden esetben a közösségi összetartozást, biztonságot és jólétet voltak hívatva biztosítani. Védelmezték az adott embercsoportot az ellenséges törzsekkel folytatott versengésben és harcokban.
A zászlók használata a legtökéletesebben, leglátványosabban fejezi ki az emberi szellemiséget. Egy olyan megnyilvánulási formát képviselnek, ami által az emberi civilizáció lényege jut kifejezésre.
Európában a tulajdonképpeni zászló formát elsőként a rómaiak használták. A kezdeti formák között már ott találjuk a rúdra erősített vörös szövetanyagot, amelyre különböző jeleket és jelképeket festettek. E zászlót többnyire a lovas katonák vitték. Maga a lángnyelv forma és a vörös szín egy szimbólumrendszerként fogható fel. A tűz istenét, a vulkánokból feltörő — vörösen izzó — láva alakjában jelenítették meg, és a villámokat, mint az isteni tüzet ábrázolták.
A rúdra erősített textil zászlót egyesek a Távol-Keletről származtatják, ahonnét a közel-keleti térség érintésével jutott el Európába és hamarosan meghonosodott. A különböző zászlók a XII. századtól kezdődően, a heraldika (címertan) térhódításával párhuzamosan terjedtek el. Kezdetben a címerpajzsokból átvett mezők, sávok, színek és formák kerültek a zászlókra, melyek napjainkra az ismert és hagyományossá vált szimbólumok, szent jelek és más jelképek hordozóivá váltak. Ezért valósulhatott meg a zászlók szentségének magasztalása, amely végigkísérte az emberiséget a történelme folyamán, az emberi civilizáció kanyargós útjain: a kezdeti véres áldozatoktól, a harci zászlókon át a nemzeti lobogókig. A zászlók megbecstelenítése, semmibe vétele vagy netalán elpusztítása minden esetben az elkövetők példás megbüntetését, kiközösítését, nem egyszer fizikai megsemmisítését eredményezte.
A zászlók az őrző, védő, óvó szimbólumaink egyik legfontosabb megtestesítői. Magasba emelésük az emberi lélek emelkedettségét sugallja, az emberiségnek a Mindenható felé irányuló hitét fejezi ki, amelyhez megannyi, értékeiben különböző, megkülönböztető jel is társul. Ezek által lehetnek a zászlók fővezéreké, katonai elöljáróké, alakulatoké, államelnököké, országoké, szenteké, egyházaké, egyesületeké, társaságoké stb. Komplex jelrendszerükkel mindig is a társadalmi sokrétűséget szolgálták, akárcsak a ma is előforduló, népszerű formái által. A zászlók eredeti hivatása és tartalma ma is fellelhető, mint az örök emberi vágyak és hitek megtestesítői.
A zászlók szerkezetének és szerepének tanulmányozása a történelem egyik segédtudománya, a vexilológia feladatkörébe tartozik. A latin vexillum szó zászlót, lobogót jelent, a szótő pedig a veher ige, ami viselést, vonulást, kirajzást, valamiféle mozgást jelent, lásd a sublevatio és az elevatio szavakat, amik szintén a zászlóviseléshez kapcsolódnak.
A zászlók szimbólumrendszeréről megállapítható, hogy ezek között gyakorta találhatók égi jelek, amelyek a Holdat, Napot, Csillagokat ábrázolják. A trikolór, a három egymás mellé helyezett színsáv is bizonyos értelemben az égi szivárvány stilizált ábrázolásaként fogható fel. Az említett szimbólumok gyakorisága minden időben az emberek hitét, az égiekhez való fohászkodását, a magasabb rendű eszmékhez való kötődésüket jelezték.
Fordította: M. Kiss András
 |
| Részlet a kiállítás leporellójából |
A természet éves körforgásával, a munka és a pihenés emberi ritmusával egybeforrt, hagyományos vallásos világkép nyomaival lépten-nyomon találkozunk korunkban is, még ha kíméletlen harc folyt is ellene a huszadik század második felében. Bár egyre nagyobb helyet foglalnak el — életünkben és a térben is — a fogyasztás új vallásának szentélyei, a tiritarka plázák és mamutáruházak árnyékában megvannak még a csendes elmélyülésre és elmélkedésre alkalmas kegyeleti helyek; a tájat elcsúfító óriásplakátok tövében megbújnak a szakrális kisépítménynek nevezett emlékek, amelyek úgy simulnak bele a tájba, mintha öröktől fogva ott lennének, mintha a gazdag búzatáblákat és árnyékos ligeteket nevelő földből nőttek volna ki.
Szakrális kisépítmények a kálváriák, kápolnák, haranglábak, keresztek, kép-oszlopok, fákon elhelyezett képek, a Kárpát-medencében egykor hallatlanul népszerű Nepomuki Szent János többnyire vízparti szobrai és más szentek (a tűztől védő Flórián; Orbán és Donát, a szőlőhegyek patrónusai; Vendel, a pásztorszent, stb.) alakjai. Ezeknek a kisemlékeknek tulajdonképpen figyelemfelkeltő funkciójuk volt, hasonlóan napjaink plakátjaihoz. Arra szolgáltak, hogy a szabadban munkálkodó parasztembert, vándort vagy utast megállítsák egy pillanatra, és figyelmeztessék, hogy a mi földi világunkkal párhuzamosan létezik egy másik, mennyei világ is, és felhívtak egy rövid fohászra, kérésre, hálaadásra, vagy csak köszönésre: dicsértessékre, keresztvetésre. Emellett óvták a termést, távol tartották a jégverést és a gonoszt.
A legelterjedtebb szakrális kisépítmény a kereszt, a kereszténység legáltalánosabb szimbóluma, és bár nagyon sok megsemmisült közülük — részben szándékos pusztítás következtében, részben a természet erőinek hatására — meglepően szép számban találhatók ma is templom előtt, falu végén, országút mellett, dűlőkön, keresztutaknál, temetőkben, erdőszélen, vagy éppen egy búzatábla közepén.
Keresztet a középkor óta állítanak Magyarországon. Legrégebbiek az ún. vezeklőkeresztek; egy feltevés szerint Makó környékének legrégibb keresztje, az ún. Kun László kereszt is az, ott állították fel engesztelésül, ahol Dózsa fellázadt parasztjai karóba húzták a csanádi püspököt.
A keresztállítás nagyobb mértékben a barokk időkben bontakozott ki az ellenreformáció hatására, a legtöbb fennmaradt emlék azonban a XIX. századból és a XX. század elejéről való. Különböző közösségek (faluk, egyházközségek, egyesületek) és magánszemélyek szerepelnek adományozóként, az ok pedig hálaadás, fogadalom, szerencsés megmenekülés vagy éppen a helyszínen történt haláleset, katasztrófa emléke stb. lehetett. A talapzatba vésve vagy kis fémtáblán a keresztállítók nevét, az időpontot és sokszor az okot is megörökítették.
Anyaguk fa, kő vagy fém, esetleg ezek kombinációja, a talapzatot gyakran téglából rakták. Előfordulnak egyszerű keresztfák, de legtöbbször a megfeszített Krisztust is ábrázolják, ekkor feszületről beszélünk. Néha a fiát sirató Mária is megjelenik, kálváriákon pedig kétoldalt ugyancsak keresztre feszítve a jobb és baloldali lator (a megtérő és a megátalkodott bűnös) figurája. Jézus alakja — a korpusz (corpus, latin szó, jelentése: test) — lehet szobor, de ismert típus a pléh-krisztus, a megfeszített Jézus bádogból kivágott, festett képe.
 |
| Pléhkrisztus a kövegyi főutcán |
A szakrális kisépítmények kutatása és számbavétele mintegy negyven esztendeje német nyelvterületen kezdődött, és a néprajz tudósai időről-időre konferenciákon összegezik a témával kapcsolatos kutatások eredményeit (pl. 2002-ben Komáromban). A Kárpát-medencében főleg a rendszerváltozás óta nyílt erre lehetőség. Szegeden tavaly ősszel rendezte meg az egyetem néprajz tanszéke kilencedik vallási néprajzi konferenciáját, amelynek témáját ezúttal a szakrális kisépítmények adták. A maga szerény keretei között a Marosvidék is foglalkozott ilyen emlékekkel; folyóiratunk borítóján közöltük többek között a Kun László kereszt és az apátfalvi Nepomuki Szent János szobor fotóját, valamint megjelentettük Badicsné Szikszai Zsuzsanna kiszombori keresztekről írt dolgozatát. (Marosvidék, 2004/2. szám)
A kisemlékekkel nemcsak néprajzosok, művészettörténészek, helytörténészek, építészek és levéltárosok foglalkoznak, hanem laikusok is, hiszen a téma szó szerint az útfélen hever. Néhány esetben sajnos szinte szó szerint, mert lehet látni kidőlt keresztet, agyonrozsdásodott pléhkorpuszt, vagy fejetlen, ledőlt szobrokat, sok helyen azonban összefognak a helyi közösségek, és helyreállítják falujuk, határrészük szakrális emlékeit, mert tudják, hogy ennyivel tartoznak elődeiknek és a saját önbecsülésüknek. Ezeket azután gondozzák, környéküket rendben tartják, lábához friss virágot visznek. Számos önkéntes gyűjtő segíti a tudományos kutatást is, mások figyelemfelkeltő munkát végeznek.
Ez utóbbiak közé tartozik a makói Mendei Árpád, akinek 115 darabból álló Keresztek című fotósorozatát múlt év decemberében láthattuk a Városház Galériában. „Nem itt születtem — írja magáról — de már több mint hatvan éve élek Makón. Itt érettségiztem, majd 42 évig tanítottam a város iskoláiban matematikát és fizikát. Szerettem és szeretem ezt a várost. Soha nem akartam innen elköltözni. Biztosan azért, mert itt élt a családom, sokja barátom, cimborám volt — és van — jó iskolákban tanultam, jó tanáraim voltak, akik egész életükre Makóhoz kötődtek."
Fényképezni — kedvtelésből — a hajdani nagyhírű makói fotószakkörben kezdett, mióta azonban nyugdíjba ment, egyre többet foglalkozik hobbijával. „Néhány éve módszeresebben fotózom, mint korábban. Egy-egy témakört igyekszem jól körüljárni. Itt számomra nem csak a látható végeredmény a fontos, hanem az a sok új ismeret, amit a felkészülés, rendszerezés során kapok."
Kiállított sorozatában Makó vonzáskörzete, az egykori Makói járás (Apátfalva, Csanádpalota, Ferencszállás, Földeák, Királyhegyes, Kiszombor, Klárafalva, Kövegy, Magyarcsanád, Makó, Maroslele, Nagylak, Óföldeák és Pitvaros) szabadban felállított útszéli, utcai, templom előtti, temetői keresztjeit, feszületeit — szám szerint 85-öt — fényképezte a teljesség igényével; mindössze négyet nem sikerült eddig megörökítenie, de készül a hiány pótlására.
A felvételeknél törekedett arra, hogy a kereszteket környezetükkel együtt mutassa be. Különösen szép példák erre a határban található objektumok képei pl. Kiszomboron a nádassal szegélyezett Kisteleki kút keresztje az Óbébai úton; a Palotai út feszülete a felmagzott füvű ősgyepen, vagy a szintén kiszombori Husztik-féle kőkereszt a román határnál, egy végtelennek tetsző felszántott tábla közepén. Másutt az ég vagy a faágak rácsozata ad természetes hátteret, ahogyan az arra járó látja, egy pillanatra fölnézve a földi szenvedés és égi vigasztalás két évezredes jelképére.
Ez a sorozat — természetesen adatokkal kiegészítve — megérdemelné a könyv formában való megjelentetést, hogy szélesebb körben is ismertté váljék annak a hallatlanul gazdag hagyománykincsnek egy teljes szelete, amit őseink hagytak ránk.
 |
Kereszt a palotai úton |
 |
| A klárafalvai új temető vaskeresztje |
 |
| A vörös kereszt Makón, az Ószegedi úton |
Bánszki Tamás alkotói munkássága több vonatkozásban erősen kötődik a táji környezethez, része a regionális örökségnek. „Az örökség, kötelékünk a múlthoz, amellyel együtt élünk ma, és amit tovább adunk a jövendő nemzedékeknek. Kulturális és természeti örökségünk az élet és az ihlet két helyettesíthetetlen forrása. Próbaköveink, viszonyítási pontjaink, azonosságunk." (WHC, 1996.)
Saját művészi tevékenységét Bánszki Tamás Művészpályám címmel, 1965-ben, egy Makón keltezett kéziratában foglalta össze. Később Bánszki önéletrajza nyomtatásban is megjelent. A múlt és a történelem, a régiek emlékezete, a hagyomány a jelenben él velünk. Mindez valakinél porosodik csak, elhagyottan, félretéve. Valakinél már elöl, a tisztaszobában mutogatják. Valakinél pedig az élet maga, mert saját arcával hordozza, vállalja és továbbadja. A múlt megtanít a globális jelenben élni? Kérdezhetné valaki. A múlt olyan, mint az álom utáni ébredés szép pillanata. Amikor már félig a jelené az előbbi álom tudatfolyama. Felébredünk, konkrét minden. Nem szakad el a múlt képszalagja. Itt pereg le előttünk az alföldi létezés az emberemlékezetekben, festmények tájain, grafikák alakjai körül a Földeákon született Bánszki Tamás művészetében. Népélet, hagyomány, táj és emlékezet: ezek mind összetartoznak. A huszadik századi művelődéstudomány és kultúraszociológia neves kutatója, a hagyomány fogalmát vizsgáló Edward Shils írja: „ (...) a hagyomány legegyszerűbb és legelemibb jelentése a traditum - vagyis valami, amit a múltnak a jelen átad. A hagyomány (...) magába foglalhat tárgyakat, különböző eszméket, emberekről és eseményekről alkotott képeket, gyakorlatokat és intézményeket. Felölelhet épületeket, emlékműveket, tájakat, szobrokat, festményeket, könyveket, szerszámokat és gépeket (...)"
Bánszki Tamás szellemi örökségéből a népélet és az alföldi táj eleven hívószavai az újra feléledő emlékezetdallamok szárnyán még a csodaszarvas-eredetmondánk forrásvidékére is elhallatszanak? Megtekintjük Bánszki Tamásnak a csodaszarvas-eredetmondát feldolgozó akvarell-táblaképeit. Az elsőn, alul ez áll: „Festettem Debrecenben az Úr 1928. évének november, december és 1929. évének január hónapjában." Arany János szavai szegélyezik alul a jelenetet: „ Vadat űzni feljövének / Hős fiai szép Enéhnek: / Hunor s Magyar, két dalia/Két egy testvér; Ménrótfia." (...) Hunor ága hún fajt nemzett,/Magyaré a magyar nemzet;/Híretek száll szájrul szájra." A Bánszki-képek hatása át tudja lépni az időhatárokat. Képi mivoltában elénk tárul, itt mutatkozik meg az, ami már eltávolodott és az is, ami már nincs. Az állattartás, a szürkemarhatartás képei a régi világban, az alföldi pusztákon. Az aratás-cséplés, a búzától a kenyérig vezető folyamat képei. Az alföldi falusi település és tanyavilág épületeit megörökítő képek. A vándorlás, a vásár, a piac régi képei. A szántás, a földművelés képei zord időben, nehéz fizikai megterhelés mellett. A Bánszki Tamás festményein feltáruló képi világban a bensőséges alföldi táj nem egyoldalúan elevenedik meg.
A művész ecsetvonásai a tájat és népéletet örömökben gazdagon, de a hétköznapi nehézségekben bővelkedő múltat sem feledve mutatják be. A föld, a gabona adja az életet. A munka, a földművelés, az aratás fáradságos mivoltában mutatkozik meg ezeken a képeken. A gyalogjáró, a hazajáró lélek gondját finoman rejti a táj szépsége, a falu szorgos, dolgos népélete. A Bánszki-festmények és grafikák tematikája elénk tárja a régi időt és teret. A vásártéri hangulatos dinnyepiacon az árnyékot adó fa alatt élénkül az élet, beszélgetés hangját szórja szét a szél. A fazekasok is kirakták árujukat. Újhold idején a bokrok és ágak között megcsillan a fény, ezt mutatja az egyik Bánszki-kép. A szegedi nagytájon ismert népi ráolvasó így szól: „Újhód: új király! /Adjál neköm jó heteket, /Jó hetekben jó napokat, /Jó napokban jó órákat, /Jó órákban jószöröncsét,/Aztán mög jó egészség!"
Kosztolányi Dezső Negyven pillanatkép című költeményének egyik részlete kérdést fogalmaz meg: „Mondd, láttad-e a pusztát nyári délben, /mikor kövéren sárgállik nyugalma, /és sárga minden, mily hideg-fehéren /villant ezüst-szikrát a sárga szalma?" A földműves ember életében az év legszebb időszaka a nyárközép, ekkor van az aratás. Bánszki művészi látásmódjában képbe, látványba olvad a viaszérett búza. József Attila Aratás előtt című versének negyedik strófája így szól: „S hajnalba jönnek barna emberek, /A válluk széles, nagy kasza van rajta.../ ... Szellő fuvall, a tábla megremeg. " A férfiak ritmusosan aratnak kaszával, kimérten, finoman bánnak a szerszámmal. Mögöttük marokszedő lányok, asszonyok dolgoznak szaporán. Aratás idején a cséplőgép zörgése hallatszik, mellette a gőzgép kéményéből a kiáramló forró koromfüst ferde csóvát rajzol az égre. Lovas szekérről rakják a kazlat. Később a szérűn sorjáznak már a magas kazalpúpok. Mintha filmet néznénk az elmúlt időből. Másik évszakból, a régi tavaszból pihenő lovakat látni az eketaliga előtt. Valahol távolabb két ökörrel fehér vászongatyában és vászoningben szántó parasztembert látunk. Majd őszi szántáskor ismét varjak lepik a feketén fénylő barázdát. Négy lóval győzködik a gazda és szánt. A nekilendült lovak sörénye hullámzik és az erőkifejtéstől, a nehéz munka fájdalmától az egyik ló pofája ráng. Juhász Gyula Őszi altató című költeményéből a második versszak hangulatát idézi a táj: „Ó bánatos és barna asztagok, /Hol van a nyár, a tűznyilas, a táncos? / Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt, /S az őszi könny szivárog."
A szélmalom örökmozgó lapátja a falu szélén körbejár. Újra itt a nyár. Öt ló táplálkozik az akácfák alatt a nyári jászolnál. A falu közepén elterülő park lombsátora alatt átsétál egy lány. Kinn a földeken Hofherr-Schrantz körmös traktor dúr-hangnemben muzsikál. Amerre jár, apró petróleumtócsákat hagy maga után. A kertészetben hét palántázó asszony hajlong a föld felett, csendesen. Három grafitrajzon néhányan még rokonaik, ismerőseik gyermekkori arcát is viszontláthatják. Bánszki Etelka pillant ránk kislányként 1929. augusztusából. A második világháborúból vissza nem tért Bánszki Mihály kisfiúkori arcával találkozunk a másik rajzon 1929-ből és Kurunczi János portréját is látjuk 1953-ból. Akvarell-festményen megnézhetjük, miként aszfaltoztak valaha a nyáridő forróságában Szegeden, az Újszegedre vezető híd bejárata előtti utcarészeken. Az emlékkiállítás látogatója a képeken át az ember és táj kapcsolatába nyer betekintést? A Bánszki-képek tanúsága szerint aratáskor rendíthetetlenül munkálkodnak az emberek. A cséplőgéphez szíjhajtással kapcsolódó gőzgép mellett víztartály áll. Szinte hallatszik a gép zakatolása és a Földeákon dolgozó bordányi, üllési részesaratók kurjongatása. A nyári forróságban sisteregve párolog el és halvány sófoltot hagy az emberek arcán a verejték. Vigyázni kell, nehogy a cséplőgép garatjába csússzon valaki. Szalmakazlat raknak a férfiak. Izmaik megfeszülnek. Ketten viszik fel a rudast a kazalra. Közben felrémlik a festő egy olaszországi emléke, Firenzében, az Arno folyó hídja, 1937-ből. Majd magyar táj következik ismét, falusi házvég óllal, fonott vesszőkerítés részletével, Bánszki ecsetjével. Az ekét könnyebben húzó lovak ugarszántást végeznek kinn a tanya körül. Itt látjuk a szérűt tíz szénakazallal, 1927-ből. A Bánszki-képek látványának hatására megfogalmazódhat a kérdés:
Mi az, ami eddig elválasztott bennünket ettől a régi népélettől? Kész a toldás a jelen szakadt képszalagján? A száraz gazzal, kukoricaszárral erősített, de már erősen omladozó tetőzetű épületvég bontási halmából lőcsös szekér kerékagya kandikál kifelé, a múlt lefojtott erjedése ez, egy 1917-ben Földeákon készült ceruzarajzon. A romos látványból hogyan szabadult ki a jövő, a jelenünk?
 |
| Akvarell |
A múlt megtanít a jelenben élni. A már félig lezárult időn a Bánszki-mű újabb réseket nyit. Bánszki Tamás alkotásainak nemcsak esztétikai értéke van, hanem embereket, emlékeket élesztő társas értéke is. Az emlékezet fontos helyeit kiválaszthatjuk. A Bánszki-képeken a nagyapák, dédapák nemzedékének tagjaival találkozunk gyalogszerrel a falu szélén. Egyensúlyt ad, üdvös hatást fejt ki a múlt? Az érzelmi önszabályozás elfeledett tiszta forrását a szülők, nagyszülők, dédszülők múltja veszi körül. A képek folytatódó létezése ez. Az ökoszisztémában élő ember történelme, jelene, képvilága nyílik ki a jövő felé.
Leletek az aranykorból - így határozta meg Fodor Ilda mostani kiállításának anyagát. Bár a tárlatlátogatónak szíve joga, hogy az előtte álló műalkotásokat saját szempontjai szerint vizsgálja, értelmezze, a művész ezzel a címmel pontos iránytűt adott a kezünkbe. Az elnevezés nem új keletű, néhány évvel ezelőtt készült alkotásainak egy részét nevezte így. Végigtekintve a mostani bemutatón azonban, valóban úgy érezhetjük, hogy az egész anyagra érvényes ez a cím.
Fodor Ilda évek óta úgy hozza föl alkotói tudatszintje mélyéből szemünk elé műveit, mint az elsüllyedt Atlantiszt — az aranykor jelképét — kutató régész leleteit. Felszínre kerül a tenger élővilága: kagylók, csigák, halak, növények; olyan természeti jelenségek, mint az örvény; a földi élet jelei: a mag, a termés, az ember, az ég madarai; meghatározhatatlan funkciójú tárgyak, melyek a tenger mélyén maguk is az élővilág részévé transzformálódtak. A művészi teremtés folyamatában azonban a keze nyomán alakuló természetes anyag újra tárggyá, leletté, műalkotássá kövült.
Fodor Ilda makói születésű keramikusművész. Szülővárosából korán elkerült, középiskoláját Szegeden végezte — a Tömörkény István Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. 1982-ben a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakán, majd 1990-ben a Magyar Iparművészeti Főiskola kerámia szakán szerzett diplomát. 1988 és 98 között a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában tanított. Férjével, Mészáros Gábor keramikusművésszel és gyermekeivel jelenleg Baján élnek. Számos szállal kötődnek azonban Csongrád megyéhez, különösen Hódmezővásárhelyhez, amit a város kerámiaművészetben betöltött szerepe magyaráz. Tíz éve rendszeres kiállítói a Vásárhelyi Őszi Tárlatoknak, s a vásárhelyi kerámia szimpozion munkájából is kivették részüket. Fodor Ilda 1989 óta szerepel csoportos kiállításokon, szimpozionokon. Több tárlat díját nyerte el, így például a Nyíregyházi Őszi Tárlat, Szegedi Nyári Tárlat díját. Egyéni kiállításait 1990 óta láthatta a közönség Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Békésen, Szegeden, Miskolcon, Tokajban és Budapesten. Első kiállításainak egyikét éppen szülővárosában rendezték, legutóbb pedig 1998-ban mutatták be munkáit itt, a József Attila Múzeumban. Alkotásait a pécsi, a nyíregyházi, és a hódmezővásárhelyi múzeum, a Kecskeméti Kerámia Stúdió Gyűjteménye és a Nyíregyházi Városi Galéria őrzi. Plasztikáinak anyag porcelán, félporcelán, samott. Ezeket az önmagukban rideg anyagokat a rájuk kerülő szín- és motívumvilág kelti életre.
Ahhoz, hogy Fodor Ilda műveit a cím útmutatása alapján értelmezzük, az aranykor fogalmáról is szót kell ejteni. Az aranykor minden nagyobb nép mitológiájának része, az eszményített múlt gondtalan, boldog állapota. Az emberek biztonságban és nyugalomban éltek, nem ismerték a háborút. Tökéletes volt az összhang ember és ember, ember és természet, ember és isten között. A XX. század nagy gondolkodója, a pszichológus C. G. Jung éppen ez utóbbit emelte ki azt, hogy ezt követően az ember elvesztette kapcsolatát a szellemvilággal, mellyel együtt biztonságérzete is elveszett. A Biblia az első emberpár édenkerti állapotát tekinti aranykornak, melyre a kiállításban a Füge a Paradicsomból című munka emlékeztet. A görög-római mitológia Kronosz, az egyiptomi Ozirisz uralkodásának idejében látja az aranykort. Fodor Ilda Ureusza egyszerre jelképe a fáraók hatalmának, de a Nílus hajóinak is. A legtöbb nép tehát a történelem előtti időkre, az istenek uralkodásának idejére datálja. Más hagyomány az elsüllyedt kontinens, Atlantisz népét tekintette az aranykor gyermekeinek. Róluk ma már csak az óceánra asszociálunk, melynek élővilága hangsúlyos szerepet kap a kiállított művekben.
Az aranykor legfőbb vonása tehát a harmónia, amely az ember kapcsolatát jellemzi környezetéhez és a szellemvilághoz. Ez a harmónia járja át Fodor Ilda műveit, melyek az ember és a természet kapcsolatáról szólnak, annak vágyott összhangjáról, mely akkor is benne él az emberben, ha közben pusztítja környezetét. Természetből merített formái archaikusak, mégis minden darabja könnyed és mai. Mondanivalóját a formán túl a díszítmények nyomatékosítják. Plasztikáinak felületén egyszerű motívumok jelennek meg: háromszögek, pettyek, vonalak hálózata, melyek gazdagságukkal törzsi kultúrák díszítőmotívumait idézik. Nem véletlen, hiszen e kultúrák népei azok - egyre kevesebben - akik még ma is képesek a természettel, a szellemvilággal összhangban, harmóniában élni. Formanyelvük átvételével sikerült Fodor Ildának az aranykort megidézni, de ezt a gondolatot erősíti színvilágának eleganciája is, az arany, a kék, a türkiz, melyek a régi korok uralkodóinak színei. Más munkákon földszínek utalnak az ősidőkre, a természet melegségére. Ezeken sok esetben a minták finom rajzolata nemesíti éterivé a művet.
Életünkben talán soha nem volt aktuálisabb az aranykor megidézése, mint most, amikor az ember és a természet harmóniája rohamosan bomlik, a kulturális értékek megbecsülése egyre szűkebb körre korlátozódik, az anyagi létbizonytalanság pedig egyre többeket fenyeget.
Fodor Ilda munkáiból reményt meríthetünk; létezik ma is harmónia, melyet a művészetben találunk meg. Talán még abban is reménykedhetünk, ha sok ember törekszik harmóniát teremteni hétköznapjaiban, környezetében, munkájában, kapcsolatában önmagával és embertársaival, akkor lehet még új aranykor.
 |
| Tintahal |
DÖMÖTÖR MIHÁLY 1980 óta a szegedi múzeum fotográfusa, s munkája egyik — sajnos csupán kicsiny — része, összetevője, hogy azokon a szegedi rendezvényeken, amelyek irodalomtörténeti szempontból érdekesnek vagy fontosnak ígérkeznek, ott legyen, s fényképezzen. íróportréinak ihletője így a dokumentátor kötelességtudata: megörökíteni az elmúló történések egy-egy szereplőjét, mozzanatát. Az események vizuális archívumából azonban utólag óhatatlanul kiválik egy-egy emlékezetes arc, amelynek „tulajdonosa" nemcsak irodalomtörténeti szempontból érdekes vagy fontos, hanem mint arc: mint egy-egy személyiség (kívülről, mások által is szemlélhető és „meglátható") koncentrátuma, azaz mint fotótárgy is érdekes. Az itt látható portrék így, mint dokumentumok is, mint öncélú vizuális projektumok is figyelmet érdemelnek.
Fotózni sok mindent lehet, de régóta vallom, minden lehetséges fotótárgy közül a legérdekesebb az ember, aki nemcsak része saját kis- és nagyvilágának, de olyan alakítója is, akiben tudatosul mindaz, amit megél s — bár tudja, hogy meghal — gondolkodik léte értelmén, létezőként való lehetőségein. Aki, éppen mert gondolkodik, magába sűríti, tudata részévé teszi mindazt, ami alakítja, ami lehetőségeit megszabja, s amihez mégis alakíthatóként viszonyulhat. A létezés e nagy drámájának pedig legfőbb vizuális megrögzítője az emberi arc képe.
 |
| Kertész Imre |
Ma kivált így van ez. A mai kor embere az én-vesztés fenyegetésében él; elméletek szólnak arról, hogy az „én nem úr a saját házában", hogy „a szerző halott" stb. S tagadhatatlan, a „reálfolyamatok", a mai viszonyok az emberi személyiség deformálódása, szétbontása és föloldódása irányába hatnak — a legerősebb egyéniségnek is nagy erőfeszítésébe kerül „igazi" arca megőrzése. Az irodalom azonban, amely ezt a fenyegető tendenciát alighanem elsőként érzékelte és írta le, mindezt mindig, mint saját benső küzdelmét foghatja föl, s az író, aki erről a folyamatról hitelesen hírt tud adni, értelemszerűen nem lehet olyan ember, akiben nincs meg igazi énjének legalább emléke, önkifejezésre törő késztetése. Az íróportrék sorozata így személyiségtörténeti dokumentáció is. S a fotó, amely (olyan jelentős író, mint Esterházy Péter mondja így), „erősebb, mint a szó", azzal, hogy megrögzít valami szóval teljesen vissza nem adható, bonyolult személyiségtörténeti összefüggés-rendet, szavak nélkül is bázisát adja önismeretünknek. Annak az intellektuális és emocionális folyamatnak, amelyet önmagunk s a minket alakító erők föl- és megismeréséért folytatunk. A portréfotó tehát, bár egy másik ember arcát rögzíti meg, s emeli ki az elmúló időből, elsősorban önismereti lehetőség. Másokban ismerjük meg magunkat.
S egy ilyen portrésorozat úgy „mellékesen" egy kis szegedi irodalomtörténet is. Ma is élők, s már eltávozottak panteonja, a maga szükségképpeni esetlegességeivel, hiányaival együtt is. Hiszen a portrék szegedi és Szegedre látogató írókat mutatnak meg, Szegedről is vallanak tehát.
Íróportrék. Szegedi írók írók Szegeden. Dömötör Mihály fotói. Kiadó: Móra Ferenc Múzeum, Szeged 2008
 |
| Baka István |
 |
| Ilia Mihály |
Fotókiállításra, annak megnyitójára gyűltünk össze, melyen nagy tisztelettel köszöntöm Önöket. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a rendezők engem kértek föl a kiállítás megnyitására. Különösen megtisztelő, mert a mai kiállítás a 100. a Városház Galériában.
Magam is évek óta látogatója vagyok a galéria kiállításainak. Sokszor tudatosan, a téma iránti érdeklődésem miatt, sokszor véletlenül belebotolva, hivatali ügyintézés közben. Kicsit olyan, mint az árukapcsolás, annak pozitív elemeivel, tekintve, hogy mind az itt dolgozókat, mind a hivatali ügyeiket intézőket megállítja egy pillanatra és észrevétlenül fejleszti vizuális látásmódjukat, formálja ízlésüket. Köszönet az ötletgazdának, és az üzemeltetőnek.
Egy ilyen speciális kiállítás kapcsán több dologról kell említést tenni. Beszélni kell a technikáról, a fotóról. Távol áll tőlem, hogy a fotózás elméleti, vagy akár művészeti összefüggéseiről tartsak előadást Önöknek. Legfeljebb a bennem kialakult képről bátorkodom szólni néhány szót.
Sokan gyerekkoruk óta próbálják rögzíteni a pillanatot, melyet később boldogan és büszkén emlegetnek és mutogatnak barátaiknak, vagy magányosan élik át újra az élményt, legyen az kellemes vagy borzongató. Néhányan közülük rendelkeznek olyan képességgel, mely segítségével valami olyat látnak és láttatnak velünk — képeik nézőivel —, melyben sokkal több van annál a tárgynál, mint amit a fotó ábrázol. Meglátják és megmutatják azt az élményt, amit a kép készítője átélt, esetleg azt a gondolatot, amit abban a pillanatban beleérzett. Többen megszerkesztik, összeállítják a képet és belekomponálják az élményt, a mondanivalót. Akiknek ez sikerül, azok az igazi profik.
Számomra mégsem feltétlenül ez jelenti a csúcsot, én ugyanis amatőr néző vagyok. Az igazi bravúrnak a természetben, az élet sűrűjében — a való világban — elkapott és megmutatott gondolatokat értékelem, melyek szorosan kötődnek az alkotó személyiségéhez.
És ezzel odaértem az alkotóhoz, akiről szintén illik néhány szót szólni.
A legtöbbünket érdekel a körülöttünk élő népek kultúrája, szokásai, nyelve, mégis napjainkig nem mondható átlagosnak, hogy valaki fogja magát és elindul a világba, ténylegesen megismerni és megélni azt. Kell hozzá kalandvágy, bátorság, tudásszomj és hatalmas elszántság, hogy szakítva a bevált, unalmas, de biztonságos életformával, valami új, addig ismeretlent fedezzen fel. Csak a bátrak mernek kilépni a bevált sémákból. Jelen kiállítás alkotója rendelkezik ezzel a bátorsággal. Törékeny, ifjú hölgyként szakít az elvárható, megszokott gyakorlattal és — pedagógus diplomával a zsebében — elindul Európába. Megtanul öt-hat nyelvet és közben végez Európa talán legismertebb egyetemén, Párizsban a Sorbonneon. Járja a maga kiszabta utat és közben millió impulzus, inger éri, melyet feldolgozva igazi européer válik belőle. Megörökíti az út állomásait. Folyamatosan fotóz és egyre nagyobb az igény, hogy a tárgyszerű képek többet mutassanak. És természetesen a tapasztalatok, a gyakorlat meghozza gyümölcsét és talán nem túlzás, de egyre jobbak a képei. Hazajőve a szegedi egyetemen tanít franciát, de a hazai oktatási rendszer mára kialakult ellentmondásai, a tanítványok közönye elveszi a kedvét az értelmetlennek tűnő tevékenységtől, és újra elindul világot látni.
Ez már önmagában nem elégíti ki; mint mindannyian, ő is keresi a választ az örök kérdésre: mi végre vagyunk a világban? Ehhez meg kell ismernie az embernek önmagát, melyre legalkalmasabb módszer a meditáció. Meditáció, például egy zarándokúton. Régi álmát valóra váltva nekiindul az el Camino-ként közismert, spanyolországi zarándokúinak, melyet Szent Jakab útjának is neveznek. Maga az a tény, hogy Kati ezt az utat választotta, nem lehet véletlen, hiszen Szent Jakab (Jézus apostola) az út, az úton lévők védőszentje.
És itt szólni kell néhány szót magáról az útról.
Az Út, el Camino Spanyolország északi részén található. Leginkább ismert a francia határtól Santiago de Composteláig tartó, 800 kilométeres zarándokút a tengeri fésűskagyló mészkővárának piktogramjával jelezve. További kilencven kilométer Finisterre, ahol az óceánt elérve véget ér a világ (a régebbi világszemlélet szerint).
 |
1189-ben III. Alexander pápa Santiago de Compostelát szent városnak nyilvánította és egyenértékű zarándokhelynek Rómával és Jeruzsálemmel. Azóta járják az utat a zarándokok Assisi Szent Ferenc és Szent Jakab nyomdokaiban járva. Többségük vallási meggyőződésből, sokan önmaguk megismerése reményében vágnak neki az embert próbáló gyaloglásnak. Akik végigcsinálták mind azt vallják, hogy sokkal jobban értékelik saját életüket, megismerik korlátaikat és lehetőségeiket. Nekem — aki még nem jártam végig — az interneten olvasható, Jövés-menés helyett című versike foglalja össze az út lényegét.
Aki rohan, azt az idő szorítja,
Aki zarándokol, azt az idő tágítja,
Aki menekül, önmaga elől fut,
Aki zarándokol, önmaga felé tart,
Aki menetel, másokhoz igazodik,
Aki zarándokol, saját ritmusára jár
Aki túrázik, teljesít,
Aki zarándokol, teljessé tesz,
Aki kirándul, kikapcsolódik,
Aki zarándokol, bekapcsolódik,
Aki sétál, nézelődik,
Aki zarándokol, befelé figyel,
Aki bóklászik, az céltalan,
Aki zarándokol, célra talál,
Aki zarándokol, úton van,
Aki zarándokol, jó úton van.
 |
Csak a saját benyomásom — nem beszéltük meg —: Kati zarándokol, így jó úton van.
Ajánlom figyelmükbe az útról készült képeket a zarándokúton összetalálkozó emberek köszöntésével: Buen camino!
 |
|
|