|
A tutaj az egyik legősibb, legegyszerűbb, lapos úszómű, amit évszázadokig só, élelmiszer, érc szállítására használtak a Maroson. Hogy pontosan mikor úszott az utolsó tutaj kereskedelmi céllal a Maroson, kutatást igényelne. A trianoni határok 1920 utáni kijelölése bizonyára korlátozta, vagy elvágta nem csak a közúti, vasúti, de a vízi közlekedést is.
A tutajos hagyományok felelevenítését Magyarország és Románia Európai Uniós csatlakozása tette lehetővé 2008 nyarán egy közel 400 km-es úton, Gyulafehérvártól (Alba Iulia) Szegedig, a Gyulafehérvár Megyei Tanács és a Gyulafehérvári Múzeum segítségével, uniós pályázati támogatással, a Petro Aqua román természetvédő és hagyományőrző egyesület szervezésében.
Az expedíció román és magyar résztvevőit ünnepélyes keretek között, június 23-án 18 órakor búcsúztatták el.
Az expedíció vezetője Imre Szuhanek, a Petro Aqua elnöke volt. Imre, magyaros hangzású neve ellenére cseh származásúnak vallja magát, de a lényeg: elég jól beszél magyarul. Román részről sokan (családtagok, polgármesterek és a Petro Aqua tagjai) csak egy-egy útszakaszon, többnyire vendégként, egymást váltva vettek részt, de hatan a tutaj építésének kezdetétől egészen Szegedig ott voltak. A törzsgárda hegyi mentőkből (Salvamont) és petrozsényi (Petroseni) bányászokból állt. A szegedi bejegyzésű Csemete Természetvédelmi Egyesület delegáltjaként Szekeres Mihály, Makóról Tokodi Béla, Szegedről a fia, Tokodi Viktor, és szervezeten kívüliként a pitvarosi Májer György vett részt. A Tokodi család és Gyuri a korábbi évek Maros Fórumos környezetvédelmi evezős kampánytúráin már jártak kenuval a Maros romániai szakaszán, én csak Nagylaktól Szegedig, kajakkal.
Az expedíció fő szállító eszköze maga a tutaj, meg a parton kísérőként a hegyi mentők két Dacia Pick Upja volt. A tutaj 2x11 db 5,5 méteres, 25-30 cm-es fenyőrönkből, két tagban (együtt 11 m hosszú), kötelekkel rögzítetten készült. A közepén raktérnek deszkákból egy kb. 5 méter hosszú, 15 cm magas emelvény volt. Jelentős szerepet kapott az út során egy nagy méretű gumi motorcsónak mint vontató jármű, amiben általában 3-4 fő tartózkodott. Vontató üzemmódban (talán az út 90%-ában) mindig a motorcsónak ment elől, mintegy 5-10 méterrel megelőzve a nagy tutajt. Erre a módszerre időmegtakarítás miatt volt szükség, mert az alacsony vízállás miatt lassú folyón sok időt vett volna igénybe a természetes leúsztatás. Egy négy személyes kenu is végig rendelkezésre állt. Két úgynevezett tantutaj csak Szolcsváig (Salciva) volt a flotta része.
Az expedíció célja: Felhívni a Maros menti közösségek figyelmét a folyó gazdasági, turisztikai, kulturális fontosságára, közös projektek kialakításának a lehetőségére. A folyó környezetvédelmi, hajózhatósági állapotának felmérése is feladat volt az út során. A sodorvonal vízmélységét a tutaj oldalára szerelt szonár jeladó végezte, folyamatosan kijelezve és rögzítve az adatokat. A szemrevételezéssel észlelt, főleg part menti flakontorlaszok, egyéb szilárd hulladékok, földrajzi helymeghatározó (GPS) alapján naplózásra kerültek. Vegyi szennyeződés mérése nem volt feladat, de az út során nem is volt látható jele pl. olajnak, vagy habosodásnak.
A csapat vezetője, Imre, vontatáskor mindig a motorcsónak elejéről figyelte a vízfelületet, és annak fodrozódásából vagy simaságából következtetve, mindig jó felé irányította a konvojt. Sok helyen az alacsony vízállás miatt a motorcsónak motorját nem lehetett használni, mert a lapát érte a feneket. A felsőbb szakaszokon, ahol a mederfenék még sziklás, nem egyszer a motor jelezte erős remegéssel a fenékkel való ütközést. A vontatás ilyen helyeken nem volt lehetséges. A mederesések előtt, általában rövid időre, minden jármű külön próbált manőverezni, kikerülni az akadályokat. Egy ilyen alkalommal a tutajt nem sikerült jól kormányozni, és rásodródott a Maros közepén fennakadt nagy nyárfára. Senki nem sérült meg, viszont kemény munkát jelentett mindenkinek a tutaj eltávolítása a fától. Ez a manőver úgy sikerülhetett, hogy ideiglenesen szétbontottuk a két tagot, és kötéllel külön-külön húztuk a térdig se érő vízben. A természetes akadályok leküzdésén kívül plusz feladat volt a pontonhidakon való átjutás. (Sok helyen vonóvedres kotróval kavicsot termelnek ki útépítéshez, és szállítási útnak kellett pontonhidat építeni.) Első esetben teljesen szét kellett szedni darabjaira a tutajt, kocsira rakni, majd néhány kilométerrel odébb, egy újabb pontonhídon túl lerakni, összeszerelni. A második esetnél darus kocsi segítségével tagonként lett átemelve a tutaj, az egyéb felszerelést kézi erővel hordtuk át.
 |
Ezekből jól látható: ma már nem egyszerű tutajozni, közlekedni a Maroson.
Mi magyarok ugyanúgy részt vettünk minden munkában, mint a román törzsgárda. Többnyire spontánul, néha Imre irányításával cserélődtünk a különböző feladatoknál, így mindenkinek volt lehetősége kormányozni a tutajt, evezni a kenuban vagy a gumicsónakban, lapáttal is folyamatosan ellenőrizni a vízmélységet, vagy a tutaj kötelét le- vagy rákötni a helyzetnek megfelelően. A táborhelyeken is akadt munka, amit egy-két alkalom után már mindenki menetrendszerűen végzett a megérkezéskor. Az egész túra alatt csak a Marosban fürödtünk, csak sátorban aludtunk, csak konzervet és a saját főztünket ettük. Általában faluk vagy városok közelében vertünk tábort, ahol a part alkalmas volt kikötésre. Amikor kikötöttünk, már főtt a vacsora a bográcsban, mert a parti kísérőkkel volt a szakács, és az ő feladatuk volt a bevásárlás, főzés. Az ebéd legtöbbször hideg konzerv volt, a tutajon elfogyasztva.
 |
Ital: szinte minden mennyiségben ásványvíz, sör, és kinek-kinek a saját maga által hozott cujka (román pálinka), vagy a magyar pálinka. A nagy meleg hatására fogyott a sör rendesen, de mindenki tudott mértéket tartani. Korai vacsora után még falu- vagy városnézés következett, önkéntes alapon. Így látogattuk meg Bulcs, Szolcsva, Tisza (Tisa) falukat és Aradot, de a Lippa (Lipova) előtti Solymosi várhoz is felmásztunk.
Néha késő estig ment a szórakozás magnó vagy tangóharmonika kísérettel. Az éneklés sem maradt el, váltva románul, magyarul, és hát az örökzöld számok voltak igazán népszerűek, amiket a többség ismert. Jókedvű, barátságos embereket ismerhettünk meg a közösen végzett munka és a pihenéssel egybekötött szórakozások alatt. Niku, a mókamester és a román Gyuri bá' (vele is meg tudtuk értetni magunkat magyarul) arról ábrándoztak, hogy milyen jó lenne nekik egy lakatlan sziget, ahol élhetnének, horgászhatnának. Imre titokban megszervezte, hogy a következő szigetet majd Nikunak adományozzuk. Került tábla is oszloppal, meg adománylevél is lett, meg átadási ceremónia zászlókkal, és a következő szigeten Niku ki lett nevezve kormányzónak. Gyuri bá' meg elkeseredett, hogy nem ő kapta a szigetet, de később kárpótolva lett, mert a mi Gyurink adott neki egyet úgy Bökény magasságában, ahol a horgásztanyája áll. Szóval eltelt az idő, hol munkával, hol szórakozással a szép természeti környezetben, végig nyári melegben, csak éjszaka esett egy-két alkalommal kisebb mennyiségű eső.
A Maros mai környezeti állapotán helyenként jól látni a civilizációs nyomokat, sebeket, amiket a fejlődés hozott magával. A romániai szakaszon még természetes látvány, hogy tehéncsorda fürdik a folyóban. A birka- és kecskenyáj sem ritka látvány a part menti fák hűvösében. Az állattartás megengedett, a halászat viszont nem. A magyar szakaszon nincs állattartás, viszont van halászat. Az expedíció résztvevői megállapíthatták, hogy van tennivalónk a tisztább Marosért.
A tutajos hagyományok felelevenítéséhez tartozott, hogy Aradon és Szegeden 2008. augusztus 9-én ünnepélyes keretek közt, jelképesen átadásra került a szállítmány: só, méz, korabeli oklevél és egy háromnyelvű kiadvány, a tutajozás történetének rövid leírása az önkormányzatok képviselőinek. Szegeden, a szállítmány viszonzásául, a román vendégek a rendőrségi hajóval megnézhették a Tisza szegedi szakaszát.
Ezután már a búcsú következett, abban a reményben, hogy lesz folytatás. A csomagok a kísérő kocsikra kerültek, majd vendéglátóink Nagylak felé vették az irányt.
Kislánykoromban kedves meséim egyike volt a Barlangba zárt szél című mese, mert féltem a tetőt rázó viharos széltől, az ablaktáblákat szaggató orkántól. A szél simogató és rettenetes ereje sokszor foglalkoztatja az emberek gondolatvilágát. A kisgyerekek félnek a számukra érthetetlen jelenségtől. Ha arcukba fújunk, szinte összerezzennek az ijedtségtől. A magyar mondavilág is ismeri Szélanya és az öt széltestvér alakját.
„A Szélanya messzi, égy barlangba lakik ott, ahun mán az ember még sé ü. Öt fia van: az apjárúl még az anyjárúl fujó szél, a kúdusszél, a rókaszél még a tátosszél. Az anyjuk zsákba tartja űket, mindegyiket más zsákba, oszt innét csak akkor ereszti ki, ha valamék boszorkánynak lakodalma van. Bent a barlangba ű parancsol nékik, de ha mán kilíptek a barlangbúi, nincs hatalma rajtuk, ameddig maguktúl vissza ném ménnek".
Idén nyaralásunk során Ausztriában jártunk. Szállásunkhoz elég közel volt a werfeni jégbarlang, az Eisriesenwelt. A barlang elég nehezen megközelíthető. Hosszú szerpentinút visz fel, majd húsz perc gyaloglás után érkezünk a sziklafal alá, mely felvonóval járható. Odaérkezésünkkor szélvihar fitogtatta erejét; a felvonó megállt és félelmetes hintázásba kezdett. Kissé megijedtünk, hogy most mi lesz, de lassan elindult felfelé, egyre feljebb a kopár sziklák és felhők fölé. A háromperces út hosszúnak tűnt. Örültünk, mikor kiszállhattunk. Majd újra gyalogolhattunk felfelé az erősen emelkedő úton, az erős viharos szélben. Felhőkben jártunk. Fehérség vett körül bennünket. A hegyre ereszkedve félelmetessé tette a tájat; az ugyanis kilyukadt, s csak itt-ott engedett betekintést, fokozva az elbizonytalanodást, a félelmet; hiszen haladni kellett. A jégbarlang bejáratához érve már éreztük, hogy fúj át ruhánkon az eddiginél is erősebb és hidegebb Szél. Tudtuk, ez már az Ő birodalma, ahol végig ott lesz körülöttünk, mert amit látni fogunk, azt neki köszönhetjük. Egy ideig rejtőzködtünk előle egy szélcsendes zugba húzódva, hogy csoportunkat beengedjék. Minden harmadik ember kapott egy karbidlámpát. Ez világította meg gyéren utunkat. Ma már tudom, hogy a szél a hőmérsékletkülönbség miatt jön létre, de a beléptünkkor keletkezett kifelé tóduló áramlás megdöbbentett. Úgy éreztem, a lábam sem éri el a földet, úgy hátrataszított. Majd a barlang bejáratának ajtaját becsukva ott álltunk a sötétben, amíg az elaludt karbidlámpákat újra meg nem gyújtották. Csodálatos látvány fogadott.
A világ legnagyobb jégbarlangja 1641 méter magasságban a Tannen-hegység belsejében található. Ténylegesen több mint 47 kilométer hosszú, és még mindig nincs az összes folyosó és terem feltárva. Az egyedülálló barlangrendszer látogatása életre szóló élmény volt számunkra. A barlangban két kilométer hosszú, többnyire kiépített úton, lépcsőn körsétát tehettünk vezetőnkkel a leglátványosabb szakaszon. Sétánk során 134 méter szintkülönbséget tettünk meg. A barlang óriási termeiben felfedeztük a föld leghatalmasabb jégalakzatait. Karbidlámpa fényénél kutatta szemünk a Jégpalotát, a Jégóriások várát és a Jégkirálynő fátylát, s az állatokra hasonlító (fóka, tigris, mamut) formákat. A barlangban a hőmérséklet nulla fok körül volt. Meleg ruha híján eléggé fáztunk, de a szépséges látnivalók és a lépcsőzés elfeledtette a hideget. A vezetés a barlangban 75 percig tartott. Az erősebb fényről vezetőnk magnéziumrúdjai gondoskodtak; a hideg, fehér fény áttetszővé tette a jégalakzatokat, amelyek a sötétség mélyéből léptek elénk, majd a fény kihúnyásával a semmibe vesztek, hogy a következőkben bármikor felidéződhessenek.
 |
 |
Alaposan lehűlve érkeztünk vissza a bejárathoz, ahol már vártuk, hogy a Szél most visszaröpítsen a fény világába. A barlang ajtaját becsukva elállt a szél. Örültem; mert hát az az ő világa. Ekkorra kisütött a Nap is, amely most mindennél jobban esett itt, e két csodálatos világ határán. A felhők is felszálltak, s az elénk táruló csodálatos panorámán már csak egy-egy foszlányuk díszlett.
 |
|