|
|
Az emberi táplálkozás egyik legfontosabb eleme a só, az egyetlen kőzet, amely minden feldolgozás nélkül fogyasztható. Az élelmezés mellett felhasználták tartósításra (halsózás, szalonnatartósítás), gyógyításra, kutak fertőtlenítésére és ipari célokra (műtrágyagyártás, kémiai ipar). Az emberi szervezetnek napi 5 gramm só bevitelére van szüksége az egészséges léthez. Az állattenyésztésben ugyancsak szerephez jutott, amit máig bizonyít a marhasó szavunk, amelyet kellően adagolva a marhatenyésztésben alkalmaztak a táplálék mellett. A só jelentőségére utalnak az ókori írásokban hangoztatott állásfoglalások. A Talmud szerint „a beszéd azt jelenti az értelemnek, mint a só az ételeknek. Miként a túlságos sóbőség árt az ételeknek, úgy a túlságos szóbőség az értelmes embernek." Ovidius szerint „nincs hasznosabb, mint a nap és a só." Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg Sevillai Isidorus, az utolsó egyházatyák egyike, a koraközépkor műveltségének enciklopédikus összefoglalója. (Bár témánkhoz nem szorosan kapcsolódik, megemlítjük, hogy a Maros mentén talán az utolsó egyházatya volt Marosvár, majd Csanád első püspöke, Szent Gellért, aki a Deliberatio supra hymnum trium puerorum, vagyis Elmélkedés a három fiú himnuszáról című catena-szerű művével érdemelte ki e címet.)
Sót kétféleképpen, bányászattal és lepárlással nyernek. Az utóbbi módszert a tenger és a sókutak vizének lepárlása során alkalmazzák. Utóbbiakat a Kárpát-medencében Erdélyben, a Székelyföldön és a Felvidéken, Sóvár környékén találunk.
A Kárpát-medencében, mint Európa más vidékein, pl. az ausztriai Hallstattban, Halleinben és másutt, már a neolit kor óta bányásszák a sót, a fehér aranyat. Tájékunkon később a bolgár állam vezetői számára fontosnak bizonyult a Maroson szállított só útjának a biztosítása, majd Ajtony, akinek törzse a Maros két oldalán lakott, ellenőrizte a Maroson leszállított királyi sót, amint ismeretes a Gellért-legendából. A koraközépkori felfogás szerint az ország a király magántulajdonát képezte, benne mások mellett királyi jogokat, regálékat élvezett. Közéjük tartozott a só bányászatát és jövedelmét magában foglaló sóregálé, amely a nagyobb királyi haszonvételek közé tartozott. Közjoginak vélték, a kisebb regálékat pedig (vám, malom, kocsma, mészárszék) magánjoginak tekintették, mivel őket az egyes földek birtokosainak adományozta a király. Tehát Ajtonynak nem volt joga a királyi sóhoz, mert az nagyobb regáléként a király tulajdonát képezte. Ajtony a sóhajók lefoglalásával jelezte, hogy nem tekinti a királyt urának.
A középkori Magyarországon Erdélyben és Máramarosban bányásztak sót. Az előbbi vidéken Dést, Désaknát, Széket, Kolozst, Tordát, Vízaknát és Fejéregyházát tekintették jelentősebb bányavárosoknak. Dés felől a Szamoson, majd a Tiszán, Tordáról és vidékéről a Maroson szállították az ország belsejébe a fehér aranyat, kisebb-nagyobb szállító eszközökkel, vízen hajókkal. Szárazföldön ugyancsak fuvaroztak. Az előbbit hajósónak, az utóbbit kocsisónak nevezték. A kockára vágott kősóból egy hajón szállított kocka súlya bányától függően 2,5-5 kg körül mozgott, amint azt a szokás az egyes helyeken kialakította, továbbá mivel könnyen törő kőzetről van szó, teljesen egyforma kockákat nem lehetett vágni. A kocsisó súlya kockánként 8-10 kilogrammot nyomott, amint Draskóczy István kutatásaiból kiderül.
A só kitermelése és árusítása — amint legtöbb európai országban — királyi monopólium maradt 1521-ig, amikor királyi rendelet szüntette meg. A királyok azonban az Árpád-házi uralkodók idején az egyháznak adományaik révén lehetővé tették a sókereskedelembe kapcsolódást. A Maros déli partján például a Csicséri-szigeten egykor állt bizerei bencés monostor legfontosabb kiváltságát jelentette e bányakincs. Meghatározott számú hajói évente háromszor szállíthattak le vámmentesen sót a Maroson, és bármely sóbányában vásárolhattak. 1233-ban a király 4000 darab sóban állapította meg részesedésüket. A Csanádtól keletre Egresen állt egykori egresi ciszterci apátság sószállító hajóinak kiváltságai mintaként szolgáltak a későbbi királyi adományok számára. Ugyancsak 1233-ban a király három tömény (30 ezer darab) sókockában állapította meg a monostor részesedését. A király töményenként 26 márkáért vette át a nagyobb darab kockákat. Az egyház eme kiváltságát a beregi egyezményben (1233) megtartotta, ám a XIII.-XIV. században mégis elvesztette a szállításban és kereskedelemben korábban betöltött szerepét.
Később Zsigmond király 1397. évi rendeletében szabályozta e természeti kincs bányászatának és forgalmazásának módját és szervezetét, amely a monopólium említett megszűnésének idejéig hatályban maradt. A Mohácsot követő nehéz időszakban és a törökkor idején a sóbányászat és kereskedelem szintén válságos időket élt át, majd a Habsburgok Dunai Birodalmában — hazánkban is — a só bányászata és kereskedelme újra teljesen állami kézbe került.
A só kitermelése és eljuttatása a fogyasztókig már a középkorban jól szervezett rendszerben folyt. Nagyüzem képe bontakozik ki előttünk, amely mintegy ezer főnek adott munkát. A sóaknákból, amelyeket lefelé szélesítve kúp alakúakra vágtak, a sóvágók termelték ki a sávot, akiknek nehéz munkáját sokhelyütt a be- és feltörő víz akadályozta, amelyet azzal az emelőszerkezettel távolítottak el, amellyel a fehér aranyat hozták a felszínre. Fő munkaeszközként az ütőt és a csákányt használták. Az említett nagyságú kockákat a kepeilel (gépely), azaz lójárgánnyal húzták a felszínre. E munkát a miliaristák, azaz napszámosok végezték, kettő a bányában, kettő a felszínen dolgozott. A fehér aranyat szekerekre rakták, majd vitték a kikötőkbe, szekéren pedig a szárazföldi úton tovább. Mivel a só könnyen tört és porladt, a bányászat során keletkezett törmeléket, a porsót a bányászok kapták fizetés-kiegészítésül árusításra.
A vágók mellett kiterjedt személyzet teljesített szolgálatot. A sókamaraispán és helyettese mellett bányamesterek, számadók (magulátorok), írnokok, kulcsárok, sáfárok, szakácsok, a lovakkal foglalkozó kepeilisták, valamint mások, pl. fürdősök képezték a személyi állományt, amely a szállítók (kocsizók, hajózók) számával és a sóka-marák hivatalnokaival együtt több ezer főt tehetett ki. A sóvágók száz kisebb kockáért tíz dénárt, a nagyobbak százáért húsz dénárt kaptak. A törések, valamint a földes kockák miatt százanként először 108-at, majd 118-at kellett leadniuk. Ez utóbbi többletet nevezték vessmásnak (véss mást), amely elnevezés ma vezetéknévben (Vesmás) él tovább. Sópadnak pedig a vágás helyét hívták. A sóaknában faggyúval világítottak. A személyzet állandó és idénymunkásokból állt. Az utóbbiak nyáron mezőgazdasági tevékenységet folytattak. Általában nehezen viselték a bányai munkát.
A hajósó és a kocsisó szállítása közül az előbbit tárgyaljuk részletesen, mégpedig azt, miképpen érkezett a szegedi kamarai hivatalhoz, majd sóhivatalhoz a Maros hátán e bányakincs, és merre vitt a további útja. A sóbányákat — mint említettük — a király birtokolta, és mint általában a királyi magánvagyonról, a sóbányászatról sem maradt fenn jelentős számú dokumentum. Éppen ezért nagy értékű Hans Dernschwam útinaplója, amelyben mint a Fuggerek megbízottja 1528-ban leírta az erdélyi sóbányászat és -szállítás helyzetét, arról pillanatképet adott, amely azonban állandóságot rögzített, mert sem a bányászat, sem a szállítás módja évszázadokon át nem, vagy keveset változott. A hajózást a következőképpen írja le:
„Tordán ácsolják a sóbárkákat; majd mind a nagy-, mind a középméretűeket a legnagyobb dereglyék módjára és formájára. Innen az Aranyos hátán Décse felé eljutnak a Marosra. Ezeknek a vízi járműveknek a tulajdonosai leginkább tordaiak. A nagy bárkák egyenként két töményt is elszállítanak az apró sóból. A szállításból élő nem csekély számú bárkatulajdonosokat celleristáknak nevezik. Amikor a király akarja kivinni sóját, mindenkinek ki kell vennie a részét a szállításból, még ha százan volnának is. Vannak a pestiekhez hasonló kicsi vízi alkalmatosságok, amelyeket kocsibárkáknak neveznek. Ezeken szállítja mindenki a saját sóját Bécséről. Amikor húsvét táján a Maros vize duzzadni kezd, Bécsén minden hajót megraknak, és útba indítanak Erdélyből a külső fiókkamarák felé; út közben a tuskókat el kell távolítani. Először a Bécsétől öt mérföldre eső Alvinc és Borberek felé tartanak. Ez a két német lakosságú mezővároska egymással szemben fekszik, mint Buda és Pest... Ezt követően egy vár alatt halad el az ember, amely az erdélyi vajda székhelye, Bévának hívják, németül Bemrichnek, az ország tulajdona. Majd Tótvárad és Solymos várai láthatók; utánuk Lippa következik, vár és mezőváros... Itt található az első kamara. Szárazföldön Tordától 24 mérföldre fekszik. Temesvár nincsen messze Lippától. A továbbiakban a Maros vizén hajózva Eippáról, ha tizenhét mérföldet számítuk Vinctől lefelé, egy Arad nevű mezővároshoz érkezünk, amelynek ura Szokoli Ferenc kanonok. Ezután Pécska, majd Csanád következik, ez utóbbi egy várból, a mezővárosból és a püspöki rezidenciából áll. 10 mérföld Eippától Csanádig szárazföldön ; az itteni kamara túl közel fekszik a másikhoz. A Maroson tovább ereszkedve Makó mezővárosa következik; ez néhány nemes emberé. Azután Szeged felé haladva a Maros mintegy fél mérföldre Szeged fölött ömlik a Tiszába. Csanádtól Szegedig szárazföldön 4 mérföld az út, itt működik a második kamara. A Tiszán azután hajózhatunk akár felfelé, akár lefelé, Belgrádig."
A leírás fontos információkat ad. A Maros vízi útját csak tavasszal, az áradás idején használhatták szállításra, ami számunkra, akik ismerjük a folyó vízjárását — amely azóta sem változott — ismert. Ugyanis nyáron és ősszel sok helyütt lábon átgázolható és homokszigetekkel, úgynevezett porondokkal tarkított a meder, amelyek a vízi közlekedést akadályozzák. A tuskókat el kellett távolítani, azaz a medernek és széleinek karbantartása ugyancsak szükséges volt, mert a tuskók könnyen felsérthették a fahajók alját, ami elsüllyedésükhöz és a rakomány pusztulásához vezetett, a part gondozatlansága pedig a vontatást nehezítette. Később a part menti falvak lakóit kötelezték e munka elvégzésére. A szállítást háromféle vízi járművel bonyolították, amelyeket Tordán építettek. A legnagyobb dereglyék hozzávetőlegesen 30 méter hosszúságúak lehettek, utódaiknak a bőgőshajókat tekinthetjük, amelyek bőgőfej formára faragott orrtőkéjüktől vették nevüket. Egy kicsinyített másuk látható a makói múzeumban. Rajtuk két tömény, azaz 20 ezer kisebb kockát szállítottak. A közepes méretűeket a később luntrának nevezetteket 15-20 méter hosszúságúra készítették. A kocsibárkáknak nevezettek a ladikoknak feleltek meg, amelyekre egy kocsi mennyiségű sót tudtak rakni. Egy 1475-ből származó oklevelünk már említi a tiszai vízi alkalmatosságokat, a hajót, a ladikot és a csónakot. Amint látjuk, a vízi járművek tekintetében a helyzet 50 év alatt nem változott, és később sem, a XIX. század közepéig. Arról nem esik szó forrásunkban, hogyan kormányozzák és vontatják a hajókat, miképpen haladnak völgymenetben és hegymenetben. A hajók visszahúzása hegymenetben vajon emberi vagy állati erővel történt? E tekintetben későbbi adatok állnak rendelkezésünkre. A szállítókat celleris fáknak vagy celléreknek nevezték. Az 1522-es tizedjegyzékben a szegedi nevek között elő is fordul a Csellér név.
A kamarákban (tájékunkon Lippa, Szeged) nemcsak az érkező só mennyiségét regisztrálták, hanem innen terítették szét az árut. Draskóczy István tárta fel, hogy Szegedről Somogyba — talán éppen a korábbi nevén káliz úton, (ezen jártak egykor a mohamedán kereskedők, a kálizok, és tőlük vette nevét), amely Erdélyből jőve Szegeden át haladt, majd már a XV. századtól Szabadka után a korábbi iránytól eltérve Baja felé fordult, és kelt át a Dunántúlra - szállítottak az ásványból, onnan pedig „visszfuvarként" bort hoztak. Ez utóbbira több adatot ismerünk. Szegeden pl. több Somogyi nevű személy került elő a forrásokból. Ugyanakkor feltételezhetjük, hogy déli irányban, a Balkán felé már a középkorban sószállítmányokat úsztattak lefelé a Tiszán. Ismeretes, hogy a hajókat Titelnél (Szalánkeménnél) húzták át a Dunára, visszafelé pedig hegymenetben a Szerémség borát hozták, amellyel azután Lengyelországig kereskedtek a pestiek mellett a szegedi polgárok. A Dunára hajón juttatott só azután már könnyen haladt tovább a Balkán felé. A tiszai vízi út kínálta lehetőséggel bizonyára jobban éltek a kereskedők, mint a szakirodalomban szereplő, Temesváron átvezető útvonallal, ahol többszöri átrakodással és szekerezés közbeiktatásával lehetett a Dunáig eljutni.
A só szállítása a Maroson az erdélyi bányákból a török hódoltság idején sem szakadt meg. 1546-ban például Szeged város sóforgalma 260 666 akcsét tett ki. 1550-ben Tápé egyes lakosai sóforgalmazás után adóztak. Sajátosan a kettős adóztatásra utaló tény, hogy a királyi Magyarországról felügyelőket neveztek ki a szegedi sókamara élére. 1558-tól 1564-ig például Pelényi Bálint töltötte be ezen tisztséget. 1615-ben Erős Bálintot nevezték ki, aki váci lakosként mint kiszolgált rokkant katona kapta e tisztséget. A hatalomváltás az élet továbbfolyását nem akadályozhatta meg, sózni a kenyerét magyarnak, töröknek egyaránt kellett.
Szeged és vidéke 1686-ban szabadult fel a török uralom alól. A fehér arany jelentőségét mutatja, hogy a szegedi, akkoriban fősóhivatalnak nevezett sókamara már 1687. január 22-én megkezdte működését. Egy 1688-as királyi rendelet szerint a budai magyar kamara az „Ofner Camaral Inspektorát" címet kapta, mások mellett ehhez tartozott a szegedi hivatal kamarai tiszttartóság néven. Többszöri átalakítás után a szegedi fősóhivatal 1848-ig állt fenn, munkáját azonban a későbbiekben más szervezetben tovább folytatta. Tehát, amint láthattuk, a Habsburg időszakban az állam újra kezébe vette a só bányászatát és forgalmazását.
A fehér arany szállítása az új szervezet keretében hamarosan megindult a Maroson. Kirakóhely lett Szeged mellett Arad, később pedig kisebb mennyiséget Makón is tároltak. A sóhajok irányítását az Aradi Sótranszport Tisztség végezte mindaddig, amíg felszabadították a sószállítást vállalkozók számára. Az utolsó hajóit 1825-ben Budán bocsátotta árverésre a sóhivatal.
A szegedi sóhivatal főképp Marostordáról szerezte be sókészletét, és mint addig, továbbra is elsősorban a Maroson érkezett Szegedre az ásványi kincs. A Maroson kisebb, 300-500 mázsa térfogatú hajókat vettek igénybe a szállításra. Aradról már 1500 bécsi mázsa (56 kg) terhelésű hajókkal is szállítottak. Szegedről már nagyobb űrtartalmú hajókkal mehettek tovább a Tiszán. Kocsikat szintén igénybe vettek. Szegedről Aradra, Makóra, Bajára, Eszékre, Újvidékre, Mohácsra, Zimonyba, Titelbe és Pestre fuvaroztak. A szegedi sópajtákban 20-100 ezer mázsa sót tároltak.
A hajók vontatása nehéz munkát jelentett. A folyók menti települések jobbágyainak kötelességévé tették, hogy a vontatók útjába eső fákat és bokrokat egy öl szélességben kiirtsák. A vontatást a vízimalmok is akadályozták. A kamara a XVIII. század végén Sajtény község lakói számára például kötelezően írta elő a hajók vontatását úrbéri tartozásaik elengedése fejében. A község lakossága 1810-ben megtagadta a súlyos szolgálatot. A szegedi vár börtönében raboskodókat ugyancsak felhasználták a vontatás nehéz munkájára.
A hegyek közül kilépő folyón a Zám-Szeged út négy és fél, visszafelé hét napig tartott. Egy hajó személyzete hét főből állott, visszafelé hatan húzták, a szerződött hajóslegény pedig kormányzott, és ügyelt a menet betartására. Az alábbiakban lássunk néhány artikulust a hajósok kötelmeiből:
„Mihelyst kitavaszodik, s a Maros hajózásra alkalmatos kezd lenni, az aradi Só Transzport Tisztségnek első parancsolatjára a hajós köteles útra elkészülve Aradon megjelenni, magát az illető tisztségnél bejelenteni, azon túl pedig a hajót az útra elkészíteni. Hetedmagával való társaságban egy sóval illendően megterhelt hajót Aradról Szögedre lebocsátani, Szögedről pedig a lerakodás után Aradra emberi erővel felhúzatni. Nem tartozik ugyan a hajóslegény a kősót a hajóba be- és onnan a Marosra kihordani, ha mindazonáltal e móddal is pénzt kívánna érdemelni, minden kősónak beviteléért egy krajcár, úgyszintén annak kihozásáért másik krajcár fizetve lészen. Hogy a hajdúk, bírák és más közönségbéli szolgák házaikat, feleségeiket távollétekben ne háborgassák, a megkülönbözés végett egy fekete táblára festett hajó cím fog házaikra függesztetni. A hajóslegény nemcsak minden transzportnak végével elkerülhetetlenül ki fog fizettetni, hanem még a felét, ha Aradon a hajófelkészítésére megjelenvén pénz nélkül szűkölködne, és ez elkerülhetetlenül szükséges útiköltségeit jelenti, a transzport tisztségnek kasszájából mérsékletes előre való fizetéseket is nyerhet."
A terjedelmes szabályzatból vett idézetből kiderül, hogy a hajóstól, aki a fizetséget a szokásos megfelelő arányban tovább osztotta legénységének, pontos, jól szervezett munkát követeltek, ugyanakkor a fuvar sikeres lebonyolítása után biztos pénzre számíthatott az állam pénztárából.
Az emberi erővel végzett tevékenységek egyik legnehezebbikének a gyalogos hajóvontatást tekinthetjük. Éppen ezért törekedtek kiváltására, mégpedig lovakkal. A gyalogos- és lóvontatás a XIX. századig párhuzamosan fennmaradt az ország folyóin, a Dunán, a Tiszán, a Dráván és a Körösön egyaránt. A nagy búzaszállító bőgős hajókat a XIX. században 24-30 ló vontatta. Pancsováról Szolnokra egy kukoricával megrakott bőgőshajót 24 lóval húztak fel. A tetejes hajóknál kisebb tetejetlen hajókat hordképességük szerint 4,6,8, és 10 lovas dereglyékként különböztettek meg közepes vízállással számolva. Ezeket Szegedről a Maroson húzták fel az ismert homokkitermelő helyekre.
Ha a közbejött akadályok, vagy a folyó erős sodrása miatt a vontatást nem folytathatták, akkor a túlsó partra keltek át, amely műveletet szaldomnak neveztek. A bonyolult munka kezdetén a fogatot (cukkot) jól meghajtották, majd leoldották, utána a hajót a víz közepe felé kormányozták. Amikor lelassult, horgonyt vetettek. A lovakat dereglyén, vagy úsztatva vitték át, majd rákötötték a hajóra, és a folyónak az eredetivel ellenkező partján folyt tovább a vontatás.
A vontatók munkarendje a következőképpen alakult. Reggel 3-4 óra tájban keltek, a lovakat megabrakoltatták, és amint világosodott, indultak. 7-8 óra között megálltak és reggeliztek. Ha siettek, menet közben ettek. Delelőkor legtöbbször krumplipaprikást vagy tarhonyáskrumplit főztek, ha volt idő rá, és az abrakos ellátta a lovakat. Ebéd után pihentek keveset, majd folytatták tovább a vontatást sötétedésig. Este meleg ételt ettek, az abrakos újra ellátta a lovakat. Őket éjszakára kikötötték. Törekedtek arra, hogy valamely folyó menti csárda közelében éjszakázzanak, ahol lepihenhettek, és a lovakat istállóba köthették. Sokszor jutottak a halászoktól halhoz, és az alkoholt sem vetették meg. Éjjel a legritkább esetben vontattak, mert a folyó veszélyes helyeit nem láthatták. Ha sürgős eset adódott, legfeljebb holdvilágnál vállalták a legjobb kormányosok a munkát.
A hajózási szezon március elején kezdődött, miután a jégzajlás megszűnt. Ha az idő télen megenyhült, vállaltak fuvart még karácsonykor is. A sószállítás a leírtak módján történt, ugyanis az 1960-as évek elején Juhász Antal 80 éven felüli deszki interjúalanyai még emlékeztek a marosi sóhajókra, amelyeket Lippára vontattak. Lám, a középkortól a XX. század elejéig élt a sószállítás a Maroson.
A fehér arany egykori kitermelésének és szállításának módja megváltozott a körülöttünk lévő világgal együtt, amelyben egy valami állandó, az örök változás. A marosi sószállítás emlékét ma Szegeden a középkori nyomvonalú és elnevezésű Sóhordó utca, valamint az egykori Sóház, ma diszkont elárusítóhely, őrzik. Talán Aradon ugyancsak maradt nyoma a Sótranszport Tisztségnek. A só azonban máig ételeink pótolhatatlan kiegészítője maradt.
A marosi halászat fénykora a XX. század elejéig tartott. A Maros vize tiszta volt, bővelkedett halban. Az apátfalvi emberek kedvelt mestersége volt a halászat. Aki gyermekkorában apja, nagyapja révén ezt szokta meg, nem tanult ki később sem más foglalkozást.
A Maros a régi időkben még nem volt gátak közé szorítva, a folyómeder két oldalán mocsaras, nedves rétek alakultak ki, melyek áradás után különösen kedveztek a halak szaporodásának. Az ártéri bokrok alapanyagot biztosítottak a kaskötőknek és kosárfonóknak, a fákat a fafaragók, faesztergályosok, szerszámkészítők használták fel, az ártérben fészkelő madarak és tojásaik táplálékul szolgáltak a folyó partján lakóknak.
A Marosban sokfajta hal él. Van süllő, ponty és márna. Úszik benne harcsa, kecsege, kárász, keszeg, menyhal, orsóhal, csuka. Régen két-három halász összefogott, közösen halásztak egy ladikkal és öt-hat varsával. A falusiak szerették a halhúst, szívesen vásároltak halat az ismert halászoktól.
A mai időkben a Maroson már csak néhány halász dolgozik. Sajnos a gyárakból kiömlő szennyvíz kipusztította az élőlények többségét a folyóból. A víz tetején úszó szenny kiábrándító látvány. Különösen áradáskor hoz a víz rengeteg hulladékot.
A Maros partján járva az idősebbek nosztalgiával gondolnak a hajdani marosi strandra, az apátfalviak kedvelt szórakozóhelyére, az ártérben található tökházra. Sajnos ezek már csak emlékek. Az ártérben sétálva itt-ott halászok felszereléseire, horgászállásokra bukkanhatunk.
Akinek szerencséje van, még 2010-ben is találhat varsákat kiszúrva a Maros vizébe vagy vízbe merített emelőhálót. Sajnos a hal kevés a vízben, így sokszor kell kiemelni a hálót mire megtelik a bárka, a halak tárolására szolgáló vízi jármű. A marosi halászok ma is az évszázadokkal ezelőtti halászati módokat használják, eszközeik is alig változtak. A halászati módokat 1999-ben Langó László halász mondta el, a Múltunk szőtte örökség című könyvem írásakor.
A hálós halászat fajtái:
Piritty kerítőháló
Az apátfalvi halászok a tavaszi jégzajlástól többféle hálóval és horoggal halásztak a minél nagyobb zsákmány reményében. A kerítőhálónak falunkban piritty a neve. A háló tetejét deszkák vagy parafadarabok tartották a víz színén. Aljára 30 centiméterenként 20 dkg-os ólomgolyókat - régen lócsontot - kötöttek, hogy az lehúzza a mederbe.
A kerítőhalászat módszere a halnak hálóval való bekerítése és kifogása. A piritty 8 méter széles és harminc méter hosszú hálófajta volt, melynek két végét beszűkítették 3 méteresre. A kerítőhálós halászatkor két ladik és két vagy négy halász dolgozott együtt. A vízben lévő sekély rész, a porond körül kerültek vele
Piritty kerítőháló elölnézet
a két folyószélen; a halászok a ladikban, keresztben pedig kivetve a háló. Az arra úszó halak fennakadtak a hálóban. Ha megkerülték a porondot, kieveztek a partra és elkezdték a háló befejtését. A hálót a két végénél kezdve beszedték a ladikba, ha elfogyott a háló, a középső részben ott voltak a halak.
Varsa
A máig legelterjedtebb halászeszköz a varsa. Régen vesszővarsákat készítettek, az ártérben szedett gyürücevessző volt erre a célra a legmegfelelőbb. A külső háló belsejében két kisebb terelőháló is volt, apátfalvi elnevezése versike. A varsát hálóból készítették, melyet öt abroncsra, fakarikára feszítettek. Az öt karika átmérője egyre kisebbedett, az első a legnagyobb, az utolsó a legkisebb.
Szárnyas varsa
A varsát a két végénél a folyómederbe szúrják bottal. Lehelyezésekor figyelembe veszik, hogy a halak a víz folyásirányával szemben úsznak, így a varsa szélesebb végét Makó felé, a csücskét pedig Nagylak irányába szúrták le.
A hal a vízzel szemben úszik, betéved az első abroncsba, innen a terelőháló vezeti befele. Mivel nem tud szabadon úszni, elkezdi tapogatni végig a hálót, így téved be a második versikébe. Ennek a felső vége teljesen elkeskenyedik, de ha belejut a hal, szétnyílik és beengedi, majd összezáródik. Visszafelé nincs kijárat, a hal ebben a belső hálórészben vergődik, míg a halász reggelente ki nem üríti a varsa által gyűjtött halakat. Áradáskor naponta kétszer is megnézi, fogott-e halat.
A varsa másik típusa a szárnyas varsa, melynél a már leírt szerkezet elé egy terelőt, szárnyat tűznek, így nagyobb vízrészről tudják a halakat begyűjteni. A szárny egyik végét a parthoz, a másik végét a mederbe, a varsa elé szúrt karóhoz kötik.
Kece
Fakeretre erősített hálófajta volt a kece. A kerítőháló váza lécből készült, háromszög alakúra összecsavarozva. A háromszög két alsó csúcsát tégla húzta lefelé a folyófenékre, felső csúcsa madzaggal a ladikhoz volt kötve. A hálót a fakeret nem engedte összezáródni, a folyó sodrása pedig benntartotta a halakat. A halász egyedül tudott vele halat fogni. Elindult Nagylaktól a ladik után kötött kecével, és ereszkedett le Apátfalváig. Kikötés után megnézte a hálót, sikerült-e valamennyi halat fognia.
Kece (oldalnézet)
Emelőháló
A folyópartról halásztak emelőhálóval. Maga a háló 4x4 méteres, csücskeit keresztbe tett abroncsra kötötték. Az abroncsok keresztjéből egy farúd támaszkodott a parthoz, ez tartotta a hálót. A parton álló halásznál egy vastag kötél volt, melyet összeszedve vagy leengedve tudta emelni, süllyeszteni a hálót. A hal a vízbe eresztett háló fölé úszik, mikor megsejti a veszélyt, lefelé vagy oldalt menekül és beleakad a hálóba. A halász a hálót felemelve összegyűjtötte a halakat.
Dobóháló
Kör alakú háló volt, melynek külső szélét felszedték (sorban összegyűjtötték) és a ladikból kidobták a vízbe. A háló kör alakban szétterült a szélére helyezett ólomsúlyok miatt, és gyorsan lemerült. A hal nem tud függőleges irányban merülni, ezért oldalt igyekszik, de ott a háló! A dobóhálót középen lehetett felfelé húzni, ekkor a széle alápördült és összehúzódott.
Horgos halászati eszközök:
Szemes vagy fenekes píce
A horgos halászatból a szemes, más néven a fenekes píce terjedt el leginkább. Egy 30 méter hosszú zsinór egyik végére tégla volt kötve, ettől 2 méterenként vékonyabb zsinegekre erősített horgok lógtak.
Halászat előtt a zsineget a horgokkal egy kasba gyűjtötték, majd a ladikkal a Maroson a megfelelő helyre eveztek. A fenekes píce egyik vége karóhoz volt kötve, ezt a karót a mederbe leszúrták, és sorba engedték le a horgokat a kasból. Ha elfogytak, utoljára bedobták a téglára erősített másik végét is, mely súlyánál fogva a horgokat a víz alatt tartotta.
A jobb zsákmány reményében csalival pakolták meg valamennyi horgot. Ez lehetett pióca, lóbogár, giliszta, apró hal, melyeket élve szúrtak a horgokra. Ezeket a csalétkeket a halászok maguk ásták vagy fogták ki. A mozgó csalikra hamar rákapott a hal.
A fenekes picét este rakták le a vízre és reggel nézték meg, hogy mit fogtak, ugyanis a halak éjszaka járnak. Márnát és pontyot lehetett így fogni.
Átkötős
E szintén horgos halászati módot esethez kellett telepíteni, vagyis oda, ahol a sekély folyómeder után hirtelen mélyült.
Két karó volt leszúrva, ezek között zsinóron 3-4 horog lógott, rajta a csalik (apró hal,pióca, stb.) A karó a mély részre van leszúrva, a horgok a víz tetején lebegnek, hogy a halakat idegesítsék. Ezzel a módszerrel harcsát lehetett fogni.
Csapó
Szigetre helyezték el a csapó halászati eszközt. A rajzon látható módon a homokba szúrtak le egy tartó állványt, erre kötötték a botot, melyet a homokba is beleszúrtak.
A bot végén zsineg, rajta egy horog. A csapóval nagy halra vadásztak.
Tapogatós halászati mód
Árvíz után az ártérben halásztak tapogatóval is, ami a legegyszerűbben lyukas fenekű kasból készült. Ha meglátták a halat a sekély vízben, gyorsan ráborították a kast, a zsákmányt kézzel emelték ki.
Tapogatókosár
Kétvékás hálós tapogató
A halászatot segítő eszközök
A halász segítő eszköze a szák volt. Egy fakeretbe erősített háló, mellyel a horogra akadt halat emelték ki vagy merték át a bárkába.
A vízből a halász a ladikba szedte a halakat, majd a bárkába gyűjtötte. A bárka a hal tárolására való vízi jármű, a vízen nem közlekedtek vele, a parton fix helyen kikötötték, nem vontatták el.
A fából készült szapollyal lapátolták ki a ladikból a vizet. A halászok a kifogott halat vágóhoroggal rántották a ladikba.
Maguk kötötték hálóikat, régen szurokkal bekent madzagból, később perionból, ami műszál alapú zsineg.
Hálókötőfa és vágóhorog
Szapoly
Hálókötőtű
Bárka
A verítékes honfoglalás
Mekkorát sóhajthatott Árpád vezérünk, amikor a Vereckei-hágóra felkapaszkodván lenézett a Tisza völgyére és ugyanolyan vadvizes, dús legelővel és vadakkal teli, ligetekkel szabdalt síkságot látott, mint amilyenektől elbúcsúztak a magyar törzsek Etelközben és Levédiában. Nemkülönben örülhetett annak is, hogy a szétterülő vizek egyharmad térfogatát sokfajta, szépen fejlett hal foglalta el. Bizony előremutató választás volt letelepedésre a Kárpát-medence, különösen ha arra gondolunk, hogy — lényegében az egész medencét uralva — a Trianon előtt Magyarország területe a Föld legegységesebb vízgyűjtőjét fedte le, hiszen a medencét az Alpok, a Kárpátok, a Dinári hegység gerincei határolták, és így minden víz, minden ér az ország területén belül eredt, kivéve a Dunát, mely ezen a hatalmas pajzson két rést is ütött: egyet ott, ahol bejött, egyet pedig ahol távozott. Trianonban azonban nemcsak az ország kétharmadát írták le, hanem az egységes vízgyűjtő egy tollvonással országhatárokkal legmegosztottabb vízgyűjtővé változott. Ettől kezdve csaknem valamennyi folyóvizünk határainkon kívül ered. Hogy ennek a későbbiekben pl. a globális felmelegedés előrehaladtával milyen jelentősége lesz? A vizek összekötnek-e bennünket, mint azt általában teszik békeidőben és ha éppen elég a víz, vagy elválasztanak a katasztrofálisan sok vagy kevés vizek időszakában? Hiszen számos példa van arra a földön, hogy a folyó el sem jut a tengerig, óceánig, mert már előtte felhasználták minden cseppjét. Erre a kérdésre természetesen csak a jövőben születhet meg a válasz.
A magyarországi különlegességeket tovább szemezgetve feltűnhet, hogy a magyar Nagyalföld a világ egyik leginkább árvízveszélyes területe. Erre elődeink kétféleképpen reagálhattak: a kényelmes változat az lett volna, hogy magára hagyják a területet, kitéve a folyók uralmának. Ez így is történt a középkori civilizáltság időszakában. A másik lehetőség a gazdasági és társadalmi fejlődés biztosítására a folyók szabályozása és az árvízvédelem megteremtése volt. Nem véletlen tehát, hogy a Tisza-völgyi folyószabályozás eredményeként megépített 4.000 km-nyi töltéssel még akkor is világelsők vagyunk, ha figyelmen kívül hagyjuk az esetleges gátszakadások következtében kialakuló vízmagasságot az elöntött területeken. A Tisza-szabályozás azonban legfőbb kitűzött célját, az Alföld árvízmentesítését maradéktalanul elérte, és jelentősen megjavította a hajózási feltételeket is. Ahhoz, hogy ez a világra szóló teljesítmény megszülessen, először is kellett egy államférfi, aki nem kormánypárt- vagy ellenzékkategóriában gondolkodott, hanem a megosztottságon felülemelkedve a magyarság erkölcsi és gazdasági felemelését tűzte ki célul. De kellettek Széchenyi mellé kiváló mérnökök is, akik Vásárhelyi Pál irányításával, elődeik munkásságának felhasználásával a nemzet rendelkezésére álltak, és bizonyára kellett még valami: nemzeti összefogás és értelmes áldozatvállalás. „Igaz, hogy a jelen nemzedéknek a szabályozás legnehezebb része jutott osztályrészül, mert a nagybefektetéseket nekik kellett eszközölni, s igaz, hogy a nagyobb küzdelem nélküli jövedelmet a jövő nemzedék fogja élvezni, de szolgáljon az illetőknek vigasztalásul az a tudat, hogy majdan a jövőben a későbbi nemzedék hálásan fog reájuk visszaemlékezni!'" Úgy gondolom, hogy a hálával olykor adósak voltunk, hiszen nem gondoztuk, nem fejlesztettük a ránk hagyott műveket, értékeket, de ettől még a Tisza-völgy rendezése lehet, hogy nem a második, de az biztos, hogy a verítékes honfoglalás volt. A verítékkel megszerzett területeket azonban folyamatosan meg kell védeni, mert mindig jönnek újabb és újabb árhullámok, mindig lesz nagyobb, mint amilyen korábban volt; a mérhetetlen sok verítékkel megépített töltések mégiscsak földből készültek, és ez nagyon sokáig így is marad. A Tisza 102 túlfejlett kanyarulatának átvágásával, a jelzett töltésépítéssel mintegy 26 000 km2 -nyi terület szabadult ki a folyó fogságából.
A Maros szabályozása Makó közelében a második alkalommal sikerült, amikor Beszédes József-Vásárhelyi Pál tervei szerint végezték el végül szakszerűen a munkát 1845 -1872 között. Ezt megelőzően azonban 1754-ben egy kisebb átvágást csináltak, mert a folyó a jobb part erodálásával, bontásával már szinte benyomult a városba. Az átvágást azonban nem gondozták, néhány évtized alatt feltöltődött, és a folyó visszatért eredeti medrébe.
A Maros árvizei a XVIII. században
Réthly Antalnak az Akadémiai Kiadónál éppen 1970-ben megjelent monumentális munkájából tudhatjuk, hogy a Maros egész vízgyűjtőjén a XVIII. században mintegy 34 nagyobb árvíz volt, tehát átlagosan minden harmadik évben alakult ki említésre méltó árhullám, melyekből legalább 5-6 katasztrofális méretű volt. Viszonylag sok információ található az 1751. évi karácsonyi jeges árvízről, az 1771. évi nyári árvízről, az 1783. decemberi jeges árvízről és az 1785-ös áprilisi árvízről. Ebben az időszakban sok volt a téli árvíz, melynek az az oka, hogy a télen viszonylag alacsony vízzel borított porondok fölött a víz megfagy és könnyen képződnek jégtorlaszok. Nem nehéz tehát megindokolni azt, hogy a folyószabályozási és ármentesítési munkálatokat a Maros völgyére is ki kellett terjeszteni.
Vázlat a Maros vízrendszeréről
Települések a Tisza és a Maros szorításában. Az 1821. évi tragédia
A Tisza-szabályozásnak furcsa módon Makóra és a környékbeli településekre hátrányos hatása is volt. A Tisza ugyan a megelőző időszakban is meg-meglátogatta Makó határát nyugat felől, de ezek az árvizek a településig nem jutottak el, a mezőgazdaságnak pedig általában használtak is. A Tisza töltésezése során azonban a bal parti töltés Tápénál igen gyenge minőségben sikerült, ezért ott gyakran volt töltés-szakadás. A jobb parti töltés azonban állt, és így nagyobb mennyiségű víz jutott Makó irányába.
Ezeket megelőzően 1817-ben öntötte el a Maros a város szőlőskertjeit és 1820-ban is, de kemény munkával eredményes védekezés történt.
Nem sok esély volt viszont a sikeres védekezésre 1821-ben, amikor július 3-án a Maros Szentlőrincnél szakította át a töltést, és néhány óra alatt elborította az egész várost, kiérdemelvén a „Minden idők lepusztítóbb makói árvize" címet. Hogy erről a katasztrófáról sok mindent tudhatunk, azt Gilitze István népköltőnek és Szirbik Miklósnak, a város jeles történetírójának köszönhetjük, az pedig, hogy mindezt tudjuk is, Tóth Ferenc érdeme. Gilitze István és az 1821-es árvíz című füzetében idézi Szirbik Miklós szavait: „Nem lehet borzadás nélkül visszaemlékezni az egész éjjel hallott jajgatásra, sikoltásra." A népköltők közül Gilitze István éppen az árvíz élményszerű leírásának köszönheti nevének fennmaradását: „Szent Lőrintz tájékán, ki ezt elsőbb látta / életire ki-ki tsak a halált várta, /Le rogyott házait jaj szóval siratta, /sok udvaron a' víz ölnél több vala." Ennek a szerencsétlenségnek oly annyira híre ment, és Gilitze István verse olyan népszerű olvasmány lett, hogy Tóth Ferenc szerint „Makón már az árvíz emléke is feledésbe merült, amikor Tápén a szájhagyomány még ismerte a Gilitze-féle verset." Sőt, meg is zenésítették, ami szájhagyomány útján maradt fent az 1952-es lejegyzésig A makói árvíz nótája címmel. Egyébként az árvízi kár igen jelentős volt, a lakóházak mintegy harmada rongálódott meg vagy dőlt össze, és a sópajtákban a körzet fél évre elég sómennyisége vált a víz martalékává. Elpusztult az összes szőlő és súlyos károkat szenvedett Apátfalva és Magyarcsanád is. A XIX. században még 1850-ben volt lejegyzett árvíz, ami a Tisza felől érkezett, 1855. áprilisában pedig 100 ház dőlt össze az árvíz következtében. 1877-ig még ötször kúszott fel a vízszint öt méter fölé, sőt egyszer a hat métert is meghaladta.
Bősz nagy Maros. Rekordok a XX. században
A Bősz nagy Maros címet a rövid életű Reggeli Délvilág egyik számából kölcsönöztem, mert megtetszett a Bős-Nagymaros-problémára utaló asszociáció.
A XX. század fordulója után 1932 áprilisáig kellett várni az első jelentős árvízre, ami a makói vízmércénél 5,8 m maximumot mutatott, de a védekezés ellene eredményes volt. A minden korábbinál magasabb árvízszintet 1970. május 20-án mutatta a makói vízmérce, 6 méter 24 centiméterrel. Bármily furcsa is, ebben az esetben a szakemberek legkevésbé sem örültek a 38 éves szünetnek, hiszen a töltések ez alatt nem voltak edzésben, várható viselkedésük kiszámíthatatlan, kockázatos volt. Ezek a félelmek a védekezés időszakában igazolódtak is.
Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz és ennek makói vetülete mind szakmai, mind társadalmi-politikai szempontból kellőképpen feldolgozott, többek között dr. Forgó István, dr. Tóth Ferenc, Illyés Gyula, Nagy Sándor, Polgár István jóvoltából. Ezek ma már nemcsak az eredeti nyomtatásban, hanem részben interneten is elérhetők. Úgy döntöttem tehát, hogy ezekre csak olyan mértékig fogok támaszkodni, amilyen mértékben szükséges ez annak bemutatásához, hogy mint az egykori Csongrád Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat makói kirendeltségének vezetője, hogyan éltem át huszonévesen ezt a rendkívüli időszakot, amely úgy választja ketté Makó történetét, mint Trianon az egész magyarságét, de szerencsére más előjellel. Mint ahogy azt Jámborné Balog Tünde: Ez most a fiúk városa című, 1995. május 23-án megjelent cikkében írja: „Az árvíz éve pedig választóvonallá vált az időben, attól kezdve lett Makón árvíz előtt és árvíz után, s az egész együtt immár történelem." Hiszen Makó város életében először - és reméljük utoljára — fordult elő a teljes kitelepítés, ami egyébként a 32 ezres település esetében akkori világszenzáció is volt. Ismétlem barátaim: negyven évvel ezelőtt 32 ezren voltunk. (Esetleg azért fogyatkozunk, hogy könnyebb legyen a következő kitelepítés?) Az én történetem pedig akkor kezdődött, amikor meghívót kaptam a városi pártbizottságra a város többi ún. elsőszámú gazdasági vezetőjével egyetemben, rendkívüli eligazításra. Ekkor mértem fel azt, hogy a vállalat kis városi-járási csapatával az akkori ivóvízellátáson, szennyvízelvezetésen és a fürdő folyamatos üzemeltetésén kívül az árvízvédelmi közmunkában is részt kell vennünk, sőt, az általunk üzemeltetett víziközművek létesítményvédelmét is meg kell oldanunk.
Nyúlgát építése
Amikor azt hittük, hogy a következő árvízrekordra újabb 38 évet kell várnunk, alaposan tévedtünk. Már 1974-ben is rezgett a léc, de a következő évben 625 cm-rel újabb rekordot állított fel a Maros a makói vízmércénél. A védekezés mégis sokkal egyszerűbb volt, éppen a nagyárvíz tapasztalatai és a közben elvégzett munkák miatt. Ezt követően viszont csak 1981-ben, 1998-ban, 2000-ben és 2006-ban érte el a tetőzés az 500 cm-t, többnyire fakadó vizet és belvizet okozva elsősorban Lesiben, de 2000-ben a város belterületén is. 1990-ben viszont mindössze 90 cm volt a legmagasabb vízállás. Hiába minden, a Marosnak szeszélyes a vízjárása.
Ötfrontos harc a vízzel
Az én háromfrontos munkám azonban eltörpült amellett, hogy a védelmi bizottságnak meg kellett küzdenie a Maros mellett a Tisza fenyegetésével (hiszen körtöltés hiányában egy Tisza balparti töltésszakadás is elöntéssel veszélyeztette a várost és a köztes településeket), az ekkor már jelentős belvízzel, valamint a folyamatosan szakadó esővel is. Az ötödik frontot az ivóvízellátás jelentette. Az előző két évben ugyanis az akkori Vízmű Társulat jelentősen megnövelte a vízbekötések számát anélkül, hogy ennek arányában növelte volna a Vízmű kapacitását. Ugyanakkor a védekezés idején a város népessége is megduzzadt. Egyszóval ivóvízhiány fenyegetett annak ár- és belvíz miatt felerősödött összes közegészségügyi következményével. Sem tankönyv, sem szakirodalom nem foglalkozott azzal, hogy egy ivóvízellátó, vagy szennyvízelvezető rendszert hogyan és meddig lehet működtetni árvíz idején, és az akkori híradástechnikai viszonyok között a szentesi vállalati központ és ott fellelhető technika bizony távolinak tűnt. Maradt tehát a régi bevált taktika: Segíts magadon, az Isten is megsegít! Ennek értelmében tehát amellett, hogy részt vettünk a közvetlen árvízvédekezésben, kidolgoztuk a kutak, a víztermelő telep, a szennyvízátemelők és a két szennyvíztisztító védelmét. Egyedül a Gépgyár melletti tisztítónál kértünk segítséget, mert a fakadó és szivárgó vizek elborították volna a terepszintre süllyesztett kétszintes szennyvízülepítőt.
A többi létesítményt a lehetséges szintig magunk biztosítottuk, melyhez sokszor úgy szereztem homokzsákot, hogy karszalaggal és árvízvédelem feliratos autóval megálltam egy-egy homokzsákkal megrakott billentő platós Zil mellett és megkértem a gépkocsivezetőt, hogy kövessen. A legnagyobb kihívás azonban az volt, hogy a kevés kútkapacitás ellenére folyamatos túlnyomás alatt tartsuk a vízvezeték rendszert nemcsak Makón, hanem valamennyi érintett településen is, és a túlnyomást próbáljuk fenntartani az esetleges elöntés után is, ameddig csak lehet. Ugyanis ez volt a legegyszerűbb védekezés annak érdekében, hogy szennyezőanyagok ne jussanak a vízellátó rendszerbe. Ezt azonban Makón nem tudtuk volna megoldani a két évvel azelőtt üzembe helyezett terepszint alá süllyesztett szivattyúházban, ezért egy benzinmotoros szivattyúegységet a terepszint fölé emelt víztároló tetején szereltünk össze. Most először vehettük volna hasznát a szivattyú nélküli úgynevezett szivornyás vízkitermelésnek, de szerencsére üzemeltetésére nem volt szükség, a vízmű teljes kapacitással működött a védekezés időtartamában és a visszatelepülés után is. Az egy más kérdés, hogy nyár közepén ez a vízmennyiség már kevés volt, és a makóiaknak a fentebb említett fejlesztéspolitika miatt hozzá kellett szokniuk a vissza-visszatérő vízhiányhoz. A sok csapadék- és belvíz ellenére az alig két éve működő belvárosi szennyvízelvezető rendszer is ellátta feladatát, a város megúszta szennyvízkiöntés nélkül. A Marosparti strand is a vállalat kezelésében volt ekkor, de könnyen elképzelhető, hogy ebben az időszakban itt volt legkevesebb tennivalónk. Annál több munkánk adódott a Marx-téri fürdőnél, különösen akkor, amikor már a női személyzetre sem számíthattunk. Így az úszómesterek és fűtők mosták a törülközőket és a katonák ruházatát, és éjjel-nappal tisztálkodási lehetőséget biztosítottunk a védelemben résztvevők számára. A fürdőlegendák sorába került az a kedves kis történet, hogy annak tudatában, hogy nők nincsenek a városban, katonáink a pihenő időben a nagymedence melletti homokos pályán alsó ruházatuk száradására várva meztelenül futballoztak, egészen addig, amíg egy hölgy, aki nyilvánvalóan lekéste a vásárhelyi vonatot, szóvá nem tette ezt illetékes helyen. (Lehet, hogy akkor sem volt minden rendben a nők egyenjogúsága körül?) Feltehetően kisebb hatalmi tusakodás után az egynemű nudizmus folytatódott, de ebben a formában sem alapozott meg új irányzatot a város fürdőkultúrájában.
Mindent összevetve úgy gondolom, hogy a védekezés már az első fokon is felsőfokon működött, a mi kis csapatunknak a háromfrontos helytállás csökkentett létszámmal, ha nem is jó mulatság, de férfimunka volt. Számomra ez egy sikeres vizsgát jelentett — elsősorban a munkatársaim, a főnökeim előtt — emberségből, vezetésből és szakértelemből egyaránt. Akik viszont szakmai segítséget nyújtani jöttek magasabb hivatalokból, azok csupán tájékozódtak és csodálkoztak a tapasztaltak láttán.
Hasonlóan kitörölhetetlen, de kellemetlen emlék a billenőplatós Zil teherkocsik benzinmotorjának tompa dübörgése, ami akkor rögzült bennem, amikor ritka pihenőkre hazamentem Hunyadi utcai bérlakásomba, és az utcán sorakozó, bevetésre váró Zilek hangjára zuhantam álomba és arra is ébredtem fel. Még évek múlva is megborzongtam egy-egy Zil motorzajára, s mily szerencse, hogy nincs már egy sem a környéken.
A napló
A Makói Múzeum forráskiadványai között szerepel az a napló, amely az 1970-es árvízvédekezés minden mozzanatát szinte percről-percre dokumentálja. Hogy mégis mért nem tartalmazza a napló a fentebb leírtakat, azt nem tudom. Valószínűleg én mulasztottam el az adatszolgáltatást, de az is lehet, hogy az azonos ideológiai alapok ellenére túl nagy távolság volt a szentesi vállalatvezetés és a makói városvezetés között. Ha az előbbi igaz, akkor ezennel bepótoltam mulasztásomat. Ha az utóbbi, akkor csupán annyi történt, hogy a nagyemberek árnyékában csöndben elvégeztük a munkánkat, aminek egyik eredménye azért a naplóból is kiderül, a következő két bejegyzés révén:
Június 4. „Kérik, hogy a kutak fertőtlenítéséig a vízvezeték-hálózat vizét fogyasszák, az állatokat is azzal itassák. Dr. Forgó István vb-elnök"
Június 5. „Az ásott kutakból vár nappal azelőtt nyert vízminta laboratóriumi vizsgálat alapján igen szennyezettnek minősült." A KÖJÁL erre az időpontra 485 ásott kutat fertőtlenített.
A csapvíz okozta járvány tehát elmaradt. (Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ekkor még csak a belváros 38 utcájában voltak bekötve az ingatlanok a vízellátó rendszerbe!)
A nagyárvíz után 40 évvel
Mire emlékezzünk ma? Mit is ünnepelünk? A folyón aratott győzelmet? Az összefogást? Az együttérzést? Az empátiát? Igen. Azért kell összefognunk, hogy éppen annyiszor ülhessünk győzelmi ünnepet, ahányszor támadás éri városunkat, térségünket. Azért kell összefognunk, mert az biztos, hogy a Maros és a Tisza újra és újra támadni fog, csak az a kérdés, hogy mikor és milyen erővel. De azért is össze kell fognunk, hogy ne csak a háborút nyerjük meg, hanem a békét is. Úgy tűnik, hogy ez utóbbiban néhány évtizede vesztésre állunk. Ezer évvel ezelőtt a Maros szülője volt a településeknek, majd évszázadokon keresztül éltetője. Ma már halat alig ad, valaha kellemes ízű vize ihatatlan, közlekedésre, szállításra senki sem használja. S hol van már a megújuló vízienergia felhasználása, úszó vízimalmokkal, fűrésztelepekkel? Fürdésre sem igazán alkalmas és néha még öntözni sem lehet belőle. A Maros a város vonzereje volt, az elszármazottakat is a folyó és partja vonzotta vissza ifjúságuk színhelyére. És vajon milyen lenne Makó a Maros nélkül? Mennyivel szegényebb egy város folyó nélkül? Hogyan lehetne ezt a vonzást feltámasztani, megerősíteni? Mikor lesz újra az, hogy „egymás mellett fekszünk a folyó, meg én" — azt érezzük, amit egykoron József Attila? A választ természetesen nem tudhatom, csak reménykedem. Mintha fél évszázad alatt a békét vesztettük volna el. Lehet, hogy a Marost kellett volna megvédeni tőlünk, emberektől?
Új zárszó helyett
1995. május 23-án Makó Város Önkormányzati Képviselő-testülete, az Alsó-Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóság, a Magyar Hidrológiai Társaság és a Mérnöki Kamara Csongrád Megyei Szervezete színvonalas ünnepséget rendezett a Nagyárvíz 25. évfordulóján. Nagy megtiszteltetés ért azáltal, hogy a konferenciát mérnök kamarai elnökként én vezethettem le. Úgy gondolom, hogy az akkor elmondott zárszó ma is aktuális:
„Tisztelt Ünneplő Közönség! Az elhangzott előadásokból, megemlékezésekből kitűnik, hogy a 70-es évek Tisza-völgyi árvizeit az évszázados tapasztalatokat felhasználó mérnöki tudás és a komoly technikai háttér mellett is csak széles társadalmi összefogással sikerült legyőzni. De így történt a reformkorban és történelmünk más szakaszaiban is, amikor a Szécsényik, Vásárhelyi Pálok és a nép névtelen fiai összefogtak és olyan világra szóló eredmények születtek hazánkban, mint pl. a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása és árvízvédelmi rendszere, melynek része volt a Maros szabályozása is 1845-1872 között. Hálával tartozunk tehát nem csak a 70-es árvíz hős védőinek, hanem az előttünk alkotó generációknak is, akik két kezükkel megépítették és megőrizték számunkra a Maros és a Tisza védőgátjait, szabályozva és megzabolázva őket. A mi dolgunk sem kevesebb, mert újabb és újabb kihívásnak kell megfelelnünk és ez is csak akkor sikerülhet, ha jól felkészült szakemberek, értő politikusok összefognak a társadalom széles rétegeivel."
Valamit hoz a víz, de mit hoz a jövő?
Én úgy gondolom, hogy folyó nélkül nem jó lakni, folyó mellett pedig veszélyes.
A folyó mellett élőknek tudniuk kell, hogy árvizek, sőt kivételesen nagy árvizek mindaddig lesznek, amíg a víz természeti körforgása meg nem szűnik. A kockázatot növeli, hogy a védtöltések építésénél felhasznált föld nem homogén, nem ideális építőanyag, viszont ekkora tömegben más nem jöhetett számításba. Be kell látnunk azt is, hogy még mindig jobb a kelleténél több víz, mint a vízhiány. A védekezésre nagyobb esélyünk van ugyanis, mint a vízcsinálásra. És reménykedjünk abban, hogy az utóbbira nem lesz szükség akkor sem, ha folytatódik a globális felmelegedés, ami a prognózisok szerint hosszabb téli csapadékos időszakot, tehát nagyobb árvízveszélyt és hosszabb nyári csapadékhiányt, tehát vízhiányt eredményezhet régiónkban. A mediterránosodás mellett a szélsőséges meteorológiai és hidrológiai események szaporodására is kell számítanunk. A nagyobb árvizek kivédésére a Tisza völgyében már elkészült az új Vásárhelyi-terv, sőt néhány árapasztó tározó is készen van már. Az új koncepció szerint ugyanis nem a töltések magasításával, erősítésével, hanem a veszélyt okozó árvízi csúcsok leválasztásával és tározásával szelídítik meg az egyre nagyobb árhullámokat. Mindez azonban a feladatnak csak egy része, mert hasonlóképpen kell gondolkodniuk a településeknek is, a föld- és erdőtulajdonosoknak is, sőt a lakóházak tulajdonosainak is. Tehát mindenütt meg kell oldani, hogy a csapadék-, a belvízcsúcsokat talajban tározókban, ciszternákban raktározzuk el és a száraz időszakban felhasználjuk.
De hozhat a jövő egy méltó emlékművet is a város központjában felállítva, megjelölve az eddig kivédett lényeges árvizeket és helyet hagyva a következő még nagyobbaknak. Emlékeztetőül a múltra és a kötelességre.
A Maros folyó árhullámának rendkívüli hevessége még a szakemberek előtt is váratlan volt. A makói vízmércén 30 óra alatt csaknem két méteres növekedés következett be, az áradás óránkénti mértéke olykor meghaladta a 10 cm-t is, és végül 624 cm-es makói tetőzéssel 44 cm-rel haladta túl az eddig észlelt legmagasabb értékét. Makón 1970. május 21-én kora estétől — május 22-én kora délelőttig percekben és centiméterekben mérték a városnak és lakóinak a létét és életét. A kitelepítés éjszakája a távozóknak és az itt maradóknak egyaránt küzdelmes emlékként maradt meg.
Az árvízi napló tanúsága szerint 18 órakor a vízmérő Makónál 607 cm-t mutatott. Az irányítást végző területi árvízvédelmi bizottság elrendelte a kitelepítés megszervezését. Hangszórós kocsikkal, emberi agitációval és a karhatalom segítségével hívták fel a lakosság figyelmét, hogy a gyerekeknek, az asszonyoknak, az öregeknek és a betegeknek el kell hagyni a várost másnap reggelig. A kitelepítés megkezdődött, Maroslele és Makó lakosságát Hódmezővásárhely városa fogadta be.
Május 22-én reggel a hódmezővásárhelyi kórházban Csenki Imréné makói kitelepített egy egészséges 3400 grammos gyermeknek adott életet, a kislány neve Aranka, Így ért véget egy nehéz nap éjszakája mindazok számára, akik a gátakon és a kitelepítésben segítették és mentették városuk és családjuk értékeit, és most, 40 év után a résztvevők hitelességével elevenítik fel az akkor történteket, Hódmezővásárhely és Szentes város és lakóinak áldozatvállalását és segítőkészségét, hogy 14 napon át befogadták, segítették és ellátták a több mint 14000 kitelepített makói embert.
Az árvízveszély nemcsak a gátakat vette teherpróba alá, hanem a társadalom erejét is. A közös erőfeszítésben tovább nőtt a lakosság minden rétegének összeforrottsága és összetartozása.
Az összefogás szép példája valósult meg a felidézett 14 órában és 14 napban. E megemlékező sorok írója is résztvevőként élte meg a történteket — a hangos kocsi bemondójaként, illetve a kitelepítést végző egyik vidéki autóbusz navigátoraként — ennek a nehéz napnak az emberpróbáló éjszakáját.
Készenlétben
Az én kalendáriumomban változó helye van az árvizekre való emlékezésnek: hol koratavasszal, hol nyár derekán fenyegeti városomat vad és szeszélyes áradásaival a Maros. Múlt századi krónikásunk, Szirbik Miklós református prédikátor szerint folyása sebes, ágya porló föld lévén: szűntelen és szaporán változtatta árkát. Ez okozta, hogy már 1752-ben el kellett ásni, vagyis át kellett vágni patkó alakú nagy kanyarulatát, melynek egyik ága a városszéli házak alját mosta, a másik meg Kiszombor Árpád-kori kerek templomát. Persze, a Maros ezután is megfutotta a legelőket és szántókat, többször kirontott a városra is, nevezetesen 1781-ben a jég megtolulása miatt, későbben pedig a fapiacnál tört ki, de a legnagyobb veszedelmet 1821-ben okozta, amikor egy éjszaka Szentlőrincen átszakította a gátat, és elnyelte az egész várost. Nem lehetett erő, aki megtarthassa, Istennek ostorát vagy meggátolhassa, mert ő Szent Felsége mihelyest akarja, A föld kerekségét vízzel elborítja, olvassuk Gilitze István helybéli parasztköltő Makó Várossának víz által való pusztulásáról című verses históriájában, amely könyvetskének — nyomatott Grünn Orbán betűivel Szegeden 1821-ben, és áruitatott ponyván a vásárokban — egyetlen ismert példányát a szegedi Somogyi könyvtár őrzi. Abban a nevezetes áradásban két ember lelte szörnyű halálát, és rettenetes volt a pusztulás. Összeomlott 746 ház, tönkre ment 57 ezer út szőlő, a sópajtákban tíz és félezer mázsa só olvadt el, és a kár összesen 430 ezer forintokra becsültetett.
A Maros százötven év után, 1970-ben újból fenyegetni kezdte a várost. Csak úgy zúdult a sok víz lefelé a hegyekből, napok alatt teleszaladt a folyó medre, ki is löttyent jócskán, és mire feleszméltünk, már a gátak koronájáig ért. Nagy, súlyos esőfelhők takarták el a napot, hasuk a háztetőket súrolta. Nem mentem ki megnézni a vizet, mint mások, fogalmam sem volt a látványról, amely mindenkit megrémített. A szőnyegeket, könyveket, ruhákat azért összecsomagoltam, és felvittem M.-ékhez a fölöttünk lévő lakásba, ahol, mint egy vasúti poggyászraktárban, egymás hegyén-hátán zsúfolódott a földszinti lakók holmija, azután csak vártam, hogy mi lesz. Napokig tartott a bizonytalan állapot, de a feszültség egyre érzékelhetőbbé vált, aztán valami furcsa üresség támadt a gyomrom tájékán, és kúszni kezdett a szívem felé. Egy napon kisebbik lányom sápadtan szaladt be az udvarról, ahol a házbeli gyerekekkel játszott, és a rémülettől kikerekedett szemmel kérdezte: Igaz, hogy bejön a víz a szobánkba? Igaz, hogy belefolyik a szánkba, és mindnyájan meghalunk?
Nem vártam meg a kitelepítést, még aznap délután vonatra ültem a három gyerekkel, hogy átvigyem őket unokanővéremhez, a szomszéd városba. Kevesen utaztak aznap a vonaton, egyedül ültünk egy termes kocsiban. Gyerekeim szokatlanul csendesek voltak, és engem különös szorongás kerített hatalmába. A nagy kanyarnál, ahol fölerősödik a kerekek kattogásának hangja, megpillantottam a töltést. Valami hatalmas szürkeség domborodott a tetején, ameddig csak elláttam. Súlyos volt és mozdulatlan, mint a kő, és a nyitott vonatablakon át nyirkos hideget árasztott ránk. Nem tudtam azonnal értelmezni a látványt, csak mikor eltűnt mellőlünk, akkor döbbentem rá, hogy a víz volt az, és ez felidézte a múlt sötét bugyraiból életem egyik első emlékképét 1941-ből: anyám ölében ülök döcögő parasztszekéren, előttünk két másik is imbolyog, megrakva bútorainkkal, mert másik faluba költözünk, és körben, a látóhatár széléig mindenütt csak víz, víz, víz. Az utat is elborítja, és a lovak patája loccsanva merül el benne. Kétoldalt derékig vízben álló, sűrű fasor mutatja az út szélét, a lovak, ha akarnának se térhetnének le róla, de én ezt nem tudhatom és a félelemtől reszketve, görcsösen kapaszkodom anyám biztonságot adó karjába.
Néhány évvel a hetvenes áradás után a belvíz nyomorgatott bennünket: Egy felhőszakadás az utcánkban, a valahai Maros-mederben térdig érő vizet hagyott. Kertünk tóvá változott, a víz az előtérbe is bejött, és mohón nyaldosta a második lépcsőfokot. Növendék diófánk elhányta minden levelét, pedig alig zöldült még ki a hosszú tél után, és az alacsonyabb házakban téglákat kellett rakni az ágyak lába alá, hogy ne vízben álljanak. Amikor az úttest végre szárazra került, Z. meg én vödörrel hordtuk mélyen fekvő kertünkből a vizet a ház előtti árokba. Estére kifakadtak tenyeremen a vödörfül okozta hólyagok, lábaim remegtek a fáradtságtól, de mire kigyulladt a telehold ezüst lámpása Pataki néni háza fölött, már a konyha küszöbén ülve gyönyörködtünk munkánk eredményében, és csapdostuk lábunk szárán az éhes szúnyogokat. Bentről kihallatszott gyerekeink viháncolása, kint ingyen koncertet adtak a békák az ártéri pocsolyákból. Milyen régen is volt, Istenem!
Hogy kerül a Marosra egy sárkány? Kínából jött ez is természetesen, mint a tornacipő.
Péter barátom megkérdezte tőlem még a nyár elején, hogy megadhatja-e az e-mail címemet valakinek. Igent mondtam, így meg is keresett engem Kipper György, a szegedi halászléfesztivál egyik fő szervezője. Megkérdezte, hogy tudnék-e legénységet toborozni egy sárkányhajó-túrához Makótól Szegedig. Elvállaltam, és sikerült is olyan embereket beszerveznem, akik zömében teljesen kezdők voltak, mégis bebizonyították, hogy nem szabad az amatőröket lebecsülni. Az elképzelés az volt, hogy a halászléhez a hagyma és a só tutajon érkezik a Maroson Szegedre, amihez a kíséretet Szolnokról és Makóról érkező sárkányhajók adják. A szervezésbe a makói Tourinform iroda és annak vezetője Scheitzner Beáta is bekapcsolódott. Egyenpólót és kalózkendőt készítettünk a Makói Mozaik hirdetőújság lelkes csapatával, akik közül ketten (a Vernyik házaspár) az evezésre is vállalkoztak. Halat vásároltunk, alaplevet készítettünk, hiszen a halászléfőző versenyre mi is beneveztünk.
Sajnos a hajót csak előző este kilenckor hozták át Szegedről, így a vízretételre és a próbaevezésre már nem volt lehetőség. Magam is elcsodálkoztam, mikor megláttam, hogy milyen hosszú egy ilyen sárkányhajó. Ekkora — 12 és fél méter hosszú — vízi alkalmatosság még nem volt a hategy üdülőben. Amikor levettük az utánfutóról, azt mondta a vezető: gyerekek nem tudjátok, mire vállalkoztatok. Én kajaknégyesben Guinness rekordtartó vagyok, de ez a sárkányhajózás azon is túl tesz. Szét fog menni a feneketek, meg fogtok halni. Mi most jöttünk le Szolnokról Szegedre három nap alatt, és majdnem elpusztultunk, pedig csupa igazolt sportolóból állt a legénység.
Na, szép halál, gondoltam. Minden esetre az én legénységemmel nem közöltem ezt az örömhírt. Magam már többször megtettem a Makó-Szeged távolságot kenuban is, kajakban is, ezért nem nagyon hittem el, amit ez az ember mondott, de azért még egy drótposta-levelet küldtem mindenkinek, hogy polifoam matracot hozzanak a hátsó felük alá.
A meteorológia záport-zivatart jósolt másnapra, és valóban este tizenegykor meg is jött a vihar. Csupa jó jel — gondoltam. Kicsit örültem is, amikor este tizenegykor megjött a vihar, olyan széllel, hogy a sörsátrat le kellett bontanom az udvaron, mert szétszedte volna a szél. Ha este kiesi magát, akkor reggel csak nem fog esni.
Na, de az eső nem az én fejem szerint gondolkodik, mert reggel hétkor megint elkezdett szakadni. Még jó, hogy az én nagy kamasz fiam későn ébredt fel, mert ha a tervezett időben indultunk volna, akkor a hajóban kap el bennünket az eső, és pacallá ázunk. (Minden rosszban meg kell tudni látni a jót is.)
Így aztán én, a kapitány értem oda utoljára a Maros-parti üdülőhöz, ahol már az egész legénység ott volt. (Egy ilyen sárkányhajóban 18-an eveznek, azon kívül van egy kormányos, és az orrban ott ül egy dobos is, aki az ütemet adja.) Kérdezték, hogy nem csuklottam-e, de némi pálinka szétosztása után már nem volt olyan erős a lincshangulat. Elállt az eső, az égen megjelent a szivárvány, és a csapat átcipelte a sárkányt a tűzoltóüdülőhöz, ahol vízre lehetett tenni. A kormányos csodálkozott a legjobban, aki a szegedi egyetemről jött, mert azt mondta, hogy ez még a sportolóknak is nehéz lett volna.
Ezután felkerült a hajóra a sárkányfarok és a sárkányfej, felszereltük a dobot és a dobost is. Majd szép sorban beült az ázottan vacogó legénység is. Ekkor derült ki, hogy húsz ember számára nem is olyan nagy ez a hajó, sőt, a szép szál magyar legényeknek kimondottan kicsi. Az ülés pedig keskeny. Valójában nem való ilyen hosszú túrára, csak rövid távú versenyekre.
Nyolc óra is elmúlt mire végre elindultunk. Eredetileg tízre kellett volna Szegedre érnünk, de a kormányosunk azt mondta, jó ha tizenkettő után odaérünk. Megint kellemesen csalódott bennünk, amatőrökben, mert fél tizenkettőkor már azt csodálhattuk, ahogy a piszkos barna Maros találkozik a Tisza kékes-zöldes, békalencsés vizével, pedig Makó folyója régen volt ilyen alacsony, és ami ezzel együtt jár, kicsi sodrású. Ráadásul homokpadokat kellett kerülgetnünk, és ez is megnövelte az amúgy sem kicsi huszonnyolc kilométeres távolságot, de kikötésre kitűnő lehetőséget szolgáltattak. A vízi madarak, amik máskor is félénkek a Maroson, riadtan menekültek előlünk, mert ahhoz, hogy tizennyolc evezős egyszerre evezzen, rendes lármát kell csapni. Ezért is van a sárkányhajó orrában dob.
Amikor befutottunk az újszegedi sárkányhajó-kikötőbe, a szolnoki csapat kapitánya is elismerően gratulált, aki előző este a halálunkat jósolta.
Azt be kell azért ismerni, hogy a kezdők közül többen panaszkodtak másnap, hogy erős izomláz volt a karukban, de amikor megfőztük és elfogyasztottuk a finom halászlevet, akkor mindenki egyetértett abban, hogy Kínából nem csak hasznavehetetlen dolgokat importálunk. Csapatépítésnek nagyon jó dolog a sárkányhajó, és ezt is ott találták ki.
Nemes Fekete Edit kerámiája
2009 tavaszán kaptunk a testvéreimmel egy hucul lovat, melynek neve Legény. Ekkor alakult meg Apátfalván a Bökény népe Kulturális és Hagyományőrző Egyesület. A csapatban többen is tartanak saját lovat, így gyorsan kialakult a természetjáró lovas csoport. Hetente kétszer-háromszor megyünk lovagolni a Maros árterében. A falut szántóföldek veszik körül, ott nem olyan élvezetes a lovaglás, jobb a Maros-parton, ahol erdős, bokros, füves részek váltakoznak.
Makóról is jönnek lovas cimborák a hosszú túrákra. 2009 júliusában megszerveztük a bökényi túrát. Bökény egy 27 házból álló kis település Magyarcsanád és Nagylak között a töltés mellett. Reggel 9 óra körül indultunk el Apátfalvárói Makó felé. Rövid lovaglás a töltésen, és a lovak nagyon izgatottak lettek. Pár perc múlva előbukkant az erdő mögül a makói lovasok csoportja. Lekezeltünk és mindenki kínálta a saját pálinkáját. Én mondtam, hogy nincs idő az iszogatásra, hosszú út áll előttünk, csaknem 25 km a töltésen oda-vissza. Elindult Bökény felé a 8 fős csoport. Mentünk erdőben, mezőn, őzeket kergettünk, de sajnos ők gyorsabbak voltak. Egy csatornán is át kellett kelni, sok ló tiltakozott, de kisebb-nagyobb nehézségekkel mindenki átjutott.
Másfél óra lovaglás után odaértünk a bökényi dombhoz. Beszéltünk egy idős helybeli parasztemberrel, Molnár Imre bácsival, aki mondott pár lovas fortélyt, például hogyan kell felkötni a ló farkát, hogy lovaglás közben ne legyen saras. Kikötöttük a lovakat egy fához — volt, aki pányvára tette, vagy megbéklyózta. Mi leültünk pihenni, mert jól elverte a fenekünket a nyereg. Egy kis pihenés után elmentünk az artézi kúthoz inni, mert ott nagyon finom víz folyik. Utána lesétáltunk a Maroshoz, megnéztük a víz által szépre formált porondokat. Később még a lovakat is levittük, jókat fürödtek ők is a Maros vizében. Az én lovam elkezdett hemperegni a meleg homokban, meglátta a többi ló, ők is hemperegni kezdtek. Csupa homok lett minden ló.
Felfrissülve mentünk vissza a táborhelyre, és falatoztunk egy keveset, hogy legyen erőnk hazáig lovagolni. Délután lett, mikor rendbe tettük a lovakat, megitattunk az ásott kútnál, és felnyergeltük a lovakat. Hazafelé ügetés közben jókat beszélgettünk, vágta közben pedig nyeltük a port, amit az előttünk vágtató ló patája felvert. Messziről nézve biztos egy nagy porfelhőnek látszottunk.
Még tettünk egy kis kitérőt az ártérbe, mert a nyár folyamán a Körös-Maros Nemzeti Park dolgozói hoztak az ártérbe 120 szürke marhát. Azokat kerestük meg. Mivel ezek a szürke marhák hol itt, hol ott legelésznek nehéz megtalálni őket. Mindenki leste a lova hátáról, ki találja meg a csordát. Nagy nehezen megláttuk őket, és odaügettünk. Beszéltünk a gondozóikkal, hogyan boldogulnak ezekkel a nagy állatokkal. Elég kevés volt már a legelő, ez volt a legnagyobb baj, akkor már a japánakácost legeltették velük. A japánakác nem őshonos növény a Maros mentén, ezért ezt irtani kell, erre használták most fel a szürke marhákat.
Továbblovagoltunk Magyarcsanád felé, a bátrabbak versenyeztek, ki a gyorsabb. Mielőtt beértünk a faluba betereltünk egy legelésző tehéncsordát a karámba. Lóval sokkal könnyebb volt, mintha szaladni kellett volna utánuk. Beérve a faluba, volt aki ment haza, a többiek a töltésen még egy darabig elkísérték a makói lovasokat. Lúdvárnál mi is visszafordultunk és hazafelé iramodtunk, mert már fogytán volt az erőnk, és melegünk is volt. Otthon mindenki lenyergelte a lovát, megmostuk a lábukat az izzadságtól és a portól, és adtunk nekik jó szénát, mert igazán megdolgoztak azon a napon.
Jó visszaemlékezni ezekre a nyári lovaglásokra. Jó kis csapat állt össze, akikkel szívesen lovagolok együtt. Nyár óta már van új lovas is, most Bogi csatlakozott hozzánk, aki Szegeden él, de jön a mamájához, és ha csak lehet, jön lovagolni velünk. Végre van egy lány is közöttünk. Remélem, még sok közös túrát tudunk tenni, és egyre többen leszünk. A lovak hátán egészen más a túrázás, mint az autóban ülve.
Nagyon szeretem a lovam, büszke vagyok, hogy megtettem ezt a hosszú bökényi túrát. Az izmaim és csontjaim három napig sajogtak, volt akinek a nyereg feltörte a hátsóját, vagy lejött a bőr a combjáról. Akkor is a lovaglás a legszebb sport számunkra.
Banyó István : Őszi Maros
| Makón most ősz van. | Maros parti fák | |
| Álmos utcáin csípős | között ropogó száraz | |
| hagymaillat leng, | ágakon lépek: | |
| itt babérfa nem terem, | törött álmok kísérnek | |
| s hódít az útszéli szleng. | vágyak tág árterében. | |
| * | * | |
| A folyó csendes, | Olyan távoli | |
| csilló vakító lények | Szeged nyüzsgő emléke | |
| a víz fodrain: | mint ifjúságom, | |
| édes emlék csókjaid | s azóta bénultságom | |
| fel-felvillanó fények. | mázsás súlyú kelléke. | |
| * | * | |
| De fiatalabb | Többé nem vágyom | |
| nem, Szegeden sem lennék, | vissza - az emlékezés | |
| ugyanúgy fájna | könnyét beissza | |
| partodon az emlék, hív- | sötét jövőm homokja, | |
| nak bár Maros vagy Tisza. | végzetem hordozója. | |
| * | * | |
| Majd por alakban | ||
| kavarogva eloszlok az | ||
| ősanyagban | ||
| igazságosan bárhol: az | ||
| egész nagyvilágon. |
|
|