IN MEMORIAM

Nagyasszonyok

Városunk nagyasszonyai — egyikük két évvel innen a százon, másikuk kettővel túl, vagyis együtt éppen kétszáz esztendőt éltek — tavaly ősszel alig egy hónap eltéréssel hagyták itt ezt az árnyékvilágot.

Bár vannak a Földön több ezer éves élőlények is (a Sziklás Hegység láncai közé zárva, nagy magasságban négyezer éves szálkásfenyők élik titokzatos növényi létüket), emberlétünk léptékével mérve száz év nagy idő. Születésük idején az utolsó békeévek gondtalan farsangját járta Közép-Európa, midert hordtak a nők, zsirardi kalapot az urak, és senki sem sejtette, mekkora szenvedést zúdít majd a világra a nagy reményekkel várt, ünnepelt huszadik század, mi mindenen kell keresztül menni annak, aki 1908-ban vagy 1912-ben született az akkor sziklaszilárdnak hitt Osztrák-Magyar Monarchiában.

Kedves, szerény, szelíd, szorgos asszonyok voltak. Nem látszott, hogy mekkora erő van bennük, amikor utolsó éveikben fiuk karján bebotorkáltak a templomba — a hit ereje volt az —; a kötelességtudás, a felelősségérzet, az önfegyelem sarkalatos erényei segítették őket, amikről nemigen hallanak manapság az önmegvalósítás bűvöletében felnövő fiatalok.

Nagyasszonynak nevezni őket nem túlzás, nem tudok találóbb elnevezést számukra ennél a régi, nemes veretű szónál, mert valaha oly szépen csengő hölgy szavunk már nem szalonképes; ma bárki, akárki lehet hölgy — a múltkor lakásokba besurranó hölgyekről olvastam az újságban — bábeli zűrzavar uralkodik a nyelvben (is), őket azonban akikre most emlékezem, nem érték el az értékválság hullámai, igazi nagyasszonyok voltak. Rangjukat az eltelt évek adták. Korukat nem szégyellni, titkolnivaló állapotnak tekintették, mint az idővel kétségbeesetten versenyt futó öregedő asszonyok, hanem Isten ajándékának. Büszkén hordták, mint életük koronáját, és amikor menniük kellett, könnyű volt a válás: úgy szakadt el testüktől a lélek, mint az őszi levél az ágtól.

Török Gyula Pálné életének utolsó perceiről professzor fia, Török József -folyóiratunk szerzője — a krónikás hűségével ír: Péntek délután beborult, front jött, akkor mondta: olyan nyomott vagyok, olyan szürke a levegő. Ez volt az összes panasza... ahogy testét letette az ágyra, fejét a párnára, egyetlen sóhajjal megállt a szíve. Arcán fájdalomnak, szenvedésnek semmi jele nem volt...Mindezt tanubizonyságul írtam le...hogy az ő Istent félő, küzdelmekkel teli, mégis szép életének jutalmát miként kapta meg itt a földön: hosszú, boldog öregkort tiszta elmével, és könnyű, áhítattal teli távozást az Örök Hazába.

jbt

 Kiszomborról indult

Nekünk fájdalom és búcsú, Őneki már a határtalan fényesség és a mennyei béke! Hosszú, nagyon hosszú út vezetett idáig, míg a Jóisten végtelen szeretete magához emelte.

Az Ispánovics, Husztik, Zubán család ősi fészkéből, Kiszomborról indult e majdnem egy évszázadot átfogó életút. Édesapja, Zubán Mihály kántor a község zenei életének irányítója volt korai haláláig. 1925-ben a nagy spanyolnátha járványban egy évben vesztette el szüleit. Ettől kezdve rokonsága támogatta és községe taníttatta a 14 éves kisleányt. Élethivatására - az oktatásra - a kiskunfélegyházi Constantinum Zárdában készítették fel az apácák. 1930-ban végezte el a tanítóképzőt és ősztől szülőfaluja iskolájában tanított. A nyári hónapokat rendszeresen a Testnevelési Főiskola továbbképző tanfolyamain töltötte. Mikor már fizetést is kapott az iskolától, bejárta Európát, látta Nápolyt, Rómát, Velencét, Párizst és ott volt a berlini olimpián. A Felvidék és Kárpátalja visszacsatolása után a Csallóközben és Felsővisón tanította a magyar gyermekeket. Csehszlovákiában ekkor már 8 osztályos volt az elemi iskola és az ottani példák alapján indította be Zomboron 1939-40-ben az első VII. majd VIII. osztályt. 2006-ban még nyolcan jöttek össze egykori tanítványai közül a 65 éves találkozóra.

A háború 1944 őszén sodorta el a községből. A dunántúli harcok kellős közepén, Székesfehérvár alatt ismerkedett meg férjével, aki Erdélyből menekült vármegyei hivatalával. A Győrben otthonra talált kétgyermekes család a 40-es évek végén került vissza Makóra. Előbb a Szegedi utcai iskolában, majd a Komlósi úti tanyai iskolában tanított Zubán Magdolna, s mikor kinevezték a Deák Ferenc utcai iskolába, még senki nem gondolta, hogy több évtized után onnan megy nyugdíjba, s majd onnan is indul utolsó útjára. Olyan kolleganőkkel, barátnőkkel dolgoztak együtt, mint Lélek Böske néni, Keczer Franciska néni és a még közöttünk lévő Búzás Lászlóné tanító néni.

1956 őszétől — hogy az addigi nehézségekről ne is beszéljünk — egyedül nevelte két fiát. 1980-ig folyamatosan tanított, majdnem minden makói iskolában helyettesített. 1981-től az új makói múzeum munkatársa lett és 15 éven át fogadta a vendégeket, kalauzolta a diákokat a különböző kiállításokon. Ekkor mondta: Soha ilyen nyugodt életem nem volt. Ha délelőtt volt szolgálatban, munka után úszta le a kötelező penzumot a fürdőben, ha délutános volt, akkor fordítva. 1995-ben végleg nyugdíjba vonult. 1971-ben megszületett Peti unokája, majd 1993-ban Petra dédunokája, s végül 94 éves korában 2005-ben megérkezett a várva várt másik unoka, Gabika is.

A sors még egy nagy kihívást tartogatott számára: meg kellett birkóznia az öregség rémével, a combnyaktöréssel. Öt évig vívta az egyre nehezebb csatát. Mindenkori támasza, a hite azonban soha nem hagyta el. Az Úr most szólította magához.

Mostantól egy Angyallal több van odafönt!

Szabóné Vígh Erzsébet

 Gondolatok Szentesi József temetésén

Ismert ember vagy szülőhelyeden, de azon túl is ismernek. Háromgyerekes család gyermekeként nőttél fel. Gyermekéveidet betegséged nehezítette, sokszor és hosszú ideig a családtól távol nevelkedtél, de mindig tudtad hova tartozol, honnan indultál. Érettségit a kecskeméti piaristáknál tettél, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója lettél.

Rövid ideig oktattál a Kisegítő iskolában Makón, majd igen korán, a kor kihívásának eleget téve politikai pályára léptél. A Kisgazda Párt tagja és helyi titkára lettél. Karrieredben egyenes út vezetett a polgármesteri tisztséghez. Fiatalon vetted kézbe a község irányítását. Nem volt sok tapasztalatod, nem volt könnyű helytállni a demokrácia kezdő éveiben. Régi szokásokkal, hagyományokkal kellett szakítanod, új szabályozókat, új országos törvényeket kellett bevezetni, új helyi törvényeket kellett megalkotni.

Tizenkét évet töltöttél el a közéletben, mint választott vezető, mint Apátfalva község első embere. Sok újat vezettél be. Már az első években sikeres volt a Falunapok megünneplése, amit te jelöltél ki végleges időpontként Szt. Anna napjára, a község régi búcsúnapjára. Nevedhez kapcsolódik a Díszpolgári cím megalkotása és adományozási gyakorlata. Sokat tettél annak érdekében, hogy a külföldi kapcsolatok megalapozottak és tartósak legyenek (Apáca, Kisorosz), kerested az apátfalviak gyökereit az országban is. Gondot fordítottál a falura, a falu lakóira. Megszervezted a Rendőrőrs beindítását, a Rehabilitációs központ létrehozásával munkahelyet tudtál biztosítani a mozgáskorlátozottaknak.

Közéleti ember voltál. Alapítója, szervezője és végig vezetőségi tagja voltál a Gazdakörnek. Összefogtad a község gazdáit, akik a Téli esték adta lehetőségeken keresztül sajátították el a gazdálkodás új lehetőségeit. Megszervezted a Varga Sinka kupát, a Pünkösd kupát. A sportkör vezetését is vállaltad, mert életed volt a közélet, az emberek igényeinek kielégítése, a község ifjúságának foglalkoztatása, az ifjúság mozgásra nevelése. De neked is nagy igényed volt emberek közt lenni, csak az emberek közelségében érezted jól magad, szeretted az embereket.

Támogatója voltál a Marosvidék folyóiratnak, szinte minden összejövetelén ott voltál, jó tollforgató lévén írtál benne faludról, a falusi emberről. Tudom, beszélgetéseink során néha előkerült, volt még sok mondanivalód szülőföldedről, a pátfalvi emberről. Folytatására már nincs mód. Ennek megörökítése már másokra vár.

A Falunapok keretében lovasnapot szerveztél, amit a falu lakosai nagy szeretettel fogadtak és látogattak. Ezzel a rendezvénnyel minden évben nagyon sok embert megmozgattál, csábítottál ki a régi futballpályára.

Nagy tisztelője voltál a lovaknak. Csak nagy szeretettel, átéléssel és hozzáértéssel tudtál róluk hosszan beszélni. Tudom, nagyon szeretted őket. Emlékszem, hogy megnyíltál, amikor egy-egy ló fajtáját kellett jellemezni. Az apró eltéréseket is tudtad, ismerted. Ellágyultál, amikor a saját lovadról meséltél. Mert volt lovad, csikó korától nevelted és nagyon szeretted. Látszott a szereteted, az együttérzésed, amikor valami baj érte. Milyen gyönyörrel tudtál róla szólni, amikor valamilyen feladatot sikeresen teljesített.

Többször jöttél el hozzám spontán beszélgetésre. Megbeszéltük a világ dolgait, az ország gondjait, beszélgettünk a múltról, a falu fejlődéséről, a mindennapokról. Most már hiába várlak. Ajtót nem nyitsz már rám. Ezek a beszélgetések most már örökre elmaradnak. Más beszélgetőtársakra leltél.

Mert azt mindannyian tudjuk, hogy az emberi élet véges, annak végére csak a számvetés marad. Életünkről és halálunkról a döntés nem a mi kezünkben van. Erről más dönt. Más, aki felettünk uralkodik, akinek alattvalói vagyunk. Életünkről és halálunkról a döntés az ő kezében van.

Kedves Jóska! A Gazdakör tagjai és magam nevében búcsúzom...

Nyugodj békében!

Neducza Szvetiszlav