Előző fejezet Következő fejezet

{313} A hagymatermesztés munkaeszközei

 

 

A népi hagymatermesztés Makón a sajátos munkaeszközöknek igen gazdag tárházát hozta létre. Állandóan és folyamatosan változó eszközkészletről van szó. Sokszor évtizedekig egymás mellett él ugyanazon munkafázisnak régi és új szerszáma. Némelyek ragaszkodnak a régihez és kitartanak mellette, mások könyörtelenül elvetik. A kis parcellán dolgozóknak megfelel az ősibb eszköz is, a nagyobb termelőknek létkérdése az újítás, különben nem győzik a munkálatot időben elvégezni.

A hagymakertészek új iránti fogékonysága a szerszámok dolgában is megmutatkozik. A kézi eszközök korunkban is szakadatlanul korszerűsödnek. A fejlődés a munkafázis gyorsabb és könnyebb elvégzésére irányul.

A makói múzeumnak a hagymatermelés munkaeszközeiből folyamatosan gyarapodó, teljességre törekvő gyűjteménye van. A Néprajzi Múzeumban is kitűnő tárgyegyüttes gyűlt össze, Boross Marietta ugyanis 1964-ben nagy szakmai elkötelezettséggel kutatta föl a makói hagymatermesztés eszközanyagát. Számos fényképfölvétellel is gyarapította intézményének fotótárát. Eredményeit módszeres műhelytanulmányban tette közé.1

Az eszközanyag bemutatásában a hagymatermesztés munkamenetét vesszük alapul. Mivel a talaj-előkészítés a termesztés mindhárom évében hasonló eszközöket igényel, ezeknek eszközeit külön tárgyaljuk. Bizonyos szerszámok folyamatosan végig kísérték a munkafolyamatot (pl. vizeskorsó), ezeket elöl mutatjuk be, vagy abban a fejezetben, ahol meghatározóbb szerepet töltenek be.

 

A talaj-előkészítés eszközei

Ásó

Hajdan goromba kivitelű kovácsásót használtak, amelynek vidékenként változott alakja, formája, nagysága. Az íves végű kubikosásóval ellentétben a makói ásók hegyesek voltak. Mivel a hagymakertészek mélyen ásták hagyma alá a földet, nagyobb méretű, herkulesásókat használtak. Minél hosszabb volt a pengéje, annál könnyebben meghajlott, és a sok visszakalapálás következtében eltört. Iritz Márton és fiai makói cégnek törhetetlen ásója hátul, a köpű vonalában kovácsolt horonnyal volt megerősítve, elöl pedig kissé homorítva. Különleges erősségéért fontosnak tartották, hogy „Császári és Királyi Osztrák–Magyar és Németbirodalmi” szabadalommal is védjék terméküket. Kötöttebb talajban {314} jó szolgálatot tett a nyélre helyezett kengyel, a rugó; taposással ugyanis mélyebbre nyomhatták az ásót, így könnyítettek a kar munkáján. A 19. század végétől létrejött ásógyárak nem uniformizált ásókat készítettek, hanem alkalmazkodtak a megszokott ásótípusokhoz. Faragó Andor 18 ásótípust gyártott, köztük a makóiés a makói herkulesásót.

223. Kovácsolt ásók Faragó Andor árjegyzékében {315}
 
224. Herkules ásó próbája 1898-ban Makón

 

Az ásó nyele igen hosszú volt, igencsak vállig ért. Ásás közben jobb kézzel a nyél végét nyomva, minél hosszabb volt a nyél, annál könnyebb volt a földet kiemelni. Idős Pósa Lajos mondta: Az én apám is járt ásni. Szinte hihetetlen, ahogy fogta az ásó nyelét, az ujja belekopott az ásónyélbe. Meddig kellett azt markolászni, hogy az ujja elkoptassa az ásónyelet!2

Eke 

A hagymakertészek ragaszkodtak a Sack-ekés szántáshoz. Hagyma alá nyolcas ekefejet használtak. Az ekefej funéros volt, amelyen azt értették, hogy két rétegből állt; a földdel találkozó fölületét kemény, tükörfényes anyagból gyártották. Makón Kucses Károly forgalmazta.

Gereblye

Az ásott földet gereblyézték, a szántottat fogasolták és boronálták. A kovácsgereblye fejből, köpűből, fogakból és nyélből állt. A köpű végét V alakban csatlakoztatták a fejhez. Az enyhén ívesre kovácsolt fogakat tűzben forrasztották a fej furataiba. Makón a kilencfogas gereblyék lettek általánosak. A kereskedelemben beszerezhető préselt és hajlított gereblyék gyöngék, a kovácsgereblyék elnyűhetetlenek voltak, és igen mélyen jártak a talajban. {316}

Kisfogas

225. Favázas kézi kisfogas

Az idejében fölásott, a fagytól porhanyóssá tett talaj elsimításához elegendő volt a gereblye vagy a borona, de a tavaszi ásott földet fogasolni is kellett. A régi favázas, kézi kisfogas már a népi emlékezetben sem él, csupán múzeumi tárgyként maradt fönn. Trapéz alakú faváza repedésre nem hajló nyárfából készült. A húzófákba a kötél beakasztására egy-egy vashurok szolgált. Az igen nagy méretű, hegyes fogakat az összekötő fákba erősítették.

Az egymás mögötti három sorban elhelyezett fogakat úgy állították be, hogy húzáskor a keletkező földcsíkok egymást közölték, sohasem ugyanabba a barázdavonalba estek. A kézi vagy kisfogast igényeknek megfelelően zsákba rakott földdel meg is terhelték. Amikor az 1930-as években már lóval is rámentek a hagymaföldre, a lóvontatású fogast használták.

 

Fogas 

A ló utáni fogas két tagból állt, egyenként 40 fogból. A fogak – hogy jobban hasítsák a földet – egyoldalra voltak kihegyezve. Az egyes tagok váza Z- vagy ferde szerkezetű volt. Közös fogashúzó fogta össze őket; ez elé kettős körösztös húzót akasztottak, amelyhez két hámfa csatlakozott. A fogas két tagját – fogak közötti távolságra – lánccal kötötték össze. Mivel az összekapcsolás nem fix volt, ezért a talaj egyenetlenségéhez igazodott. A fogasolást mindig két lóval végezték, a fogast igencsak meg kellett terhelni. Az eszközt hanyatt fordítva félköralakú csúszón lehetett vontatni.3 

Kisborona

Az 1950-es évekre a tüsökborona fölött eljárt az idő. Jó és szép munkát végzett, de kerékpárral nehézkes volt a szállítása, és korszerűtlenné vált. A kisborona a hagymások körében gyorsan elterjedt. Ez a makói Kucses Károly mű- és géplakatos által föltalált és szabadalmaztatott lóvontatású láncboronának kicsinyített mása. Ez is csuklós rendszerű volt, így igazodott a talaj egyenetlenségéhez. Előbb kovácsok és géplakatosok készítették 6-os vagy 5-ös köracélból, aztán gépészkedő ezermesterek. A köracél hajlításához sablont használtak. A boronát elöl laposvasra erősítették, hátul két csuklós laposvas fogta össze, amelyek a talajhoz simulását segítette. Húzója vékony kötél. A boronát igény szerint terhelték is. Szállításkor fölcsavarva kis helyet foglalt el.

Borona 

Az 1930-as évektől – amikor már lóval is rámerészkedtek a hagymaföldre – használták a talaj elsimítására a szántóföldi művelésben alkalmazott lóvontatású boronákat. Ezek közül legjobbnak tartották szintén a Kucses Károly készítette és szabadalmaztatta {317} boronákat. Ez két tagból: vonórúdból és húzóláncból állt. A borona fogai 8-as gömbacélból készültek, és külön-külön is simultak a talajhoz. Ezt segítette a tagok csuklós kapcsolása is. Munkaszélességük 6, 7, 8 láb (2–2,64 méter), de háromtagú, 3–3,5 méter széles boronákat is készítettek.

226. A makói Kucses Károly csuklós láncborona szabadalma

 

A dughagymatermesztés eszközei

Talicska

A makói talicska, tajicska ládája hosszú volt, ezért mönyétdërëkú vagy ládás tajicskának hívták. Mivel Makón egy évszázadig a nemesi eredetű Majsai család gyártott minden talicskát, majsaji tajicskának, gúnyosan majsaji kocsinak, majsaji fijákernek, majsaji autónak nevezték. Majsai Pál bognár az 1870-es években költözött a Maros-parti városba. Mivel tapasztalta a talicska nagy keletjét, erre szakosodott. Négy fiát is talicskakészítésre tanította ki. Unokájának, Majsai Mihálynak halálával, 1977-ben kihalt a városban ez a mesterség. Házukon cégérként akkurátusan kifaragott kis talicska állt.

A hagymakertészek kocsival, lóval nem bíró zsellérek voltak, ezért teherhordó eszközük a talicska volt. Erdei Ferenc a belterjes gazdálkodás első fecskéjeként jellemezte.4 Találóan írták: „a talicska jobban hozzátartozik a makói hagymáshoz, mint a csizma vagy a papucs”.5 Koczkás Ferenc hagymakertész így emlékezett vissza az egykori talicskás {318} időkre: „Akkoriban mindönki tajicskával járt a szőllőbe, hagymába. Akkor aztán az ëgyik gazdaembör kérdözte az ëgyik hagymást:

– Hová mész?

– Hát – aszongya – mögyök a szőllőbe.

– Tajicskával mész?

– Avval mék.

– Hozol valamit?

– Nem hozok én.

– Hát akkor mér viszöd a tajicskát?

-Mer mögszoktam.”6

227. Talicskában játszó gyerek a hagymaföldön

 

Az első világháborúig a hagymarakáshoz egyik talicskával kivitték az útallót, tüsökboronát, a másikban a dughagymát, a harmadikban a kisgyereket. Ha nagyon tűzött a nap, ernyővel csináltak számára hűvöset. A fölszedett apróhagymát is talicskával hordták haza. A húzott gyökeret, a ződ hagymát távoli bérletről is talicskával hordták a házhoz, majd a piacra. A kisgyerek a hagymaföldön – amíg a szülők rakták vagy kaparták a hagymát – talicskában játszott, mert ez az alkalmatosság babakocsiul is szolgált. Ahogy a kertészek megerősödtek, hagyma termeléséből ugyan kiszorult a talicska, de a városban az 1960-as évekig általánosan használt teherhordó eszköz maradt. Majsai Mihály ismert olyan családot, ahol 12 talicska volt használatban, a gyerekeknek kisebb méretű. A kofa ezzel vitte portékáját a piacra, kiérve oldalára fordította, ezen ülve árult a piac végéig. Őrletni vagy vízért is talicskával jártak. Szükségből két zsákot is rátettek; egyet keresztbe, egyet hosszába. Már Palugyay Imrének föltűnt: „Makón mindent talicskába tesznek, még a vizes kantákat is a Marosnál abba rakják.”7 Érzékletesen jellemezte az újságíró a talicskához fűződő makói népéletet: „A kishagymásnak a talicska a kocsija, az a szekere, az az autója, lova ökre, egyszóval minden szállítási alkalmatossága. […] Talicskán bonyolódik le a hagymatermeléssel kapcsolatos helyi forgalom legnagyobb része, úgy hogy bátran meg lehet állapítani, hogy Makó közgazdasági élete és a nehéz viszonyok közt a közellátása is valósággal össze van kapcsolva a talicskával.”8

Az 1890-es években a talicskának köszönhetően Szeged után Makó volt az első vidéki város, ahol a járdákat aszfaltozták. Déry Tibor egy történeti hitelű anekdotát beleszőtt Felelet című regényébe: „Ami elkél Szegednek, az Makónak sem árthat meg, gondolta a városi tanács, s rögtön át is küldött egy bizottságot, hogy nézzék meg, mi fán terem az az aszfalt. A bizottság alaposan szemügyre vette az új találmányt, megtekintette, jobbról-balról megtapogatta, tán nyalt is rajta egyet, hogy milyen íze van, aztán három nap múlva beadta a jelentést, hahaha, hogy jól gurul rajta a talicska. Abban a minutumban {319} a városi tanács megrendelte a vállalkozónál a főútvonalak sürgős beburkolását. […] Makó városa kettévágta az utcákat, mint Gordiusz azt a bizonyos csomóját, s a pesti vállalkozónál csak az utca felének, az egyik járdának az aszfaltozását rendelte el, és mindenütt azét, amely hajnalban, munkába menet napon, délután, munkából jövet pedig árnyékban fekszik.”9

Vertics József rendőrkapitány 1872-ben megtiltotta a talicska járdán tolását. A hatóság és a törvényhozás mit sem akar tudni a járda és a talicska összeforrottságáról. Erdei Ferenc is megállapította: „Van egy kézijármű […], melynek céljáról és értelméről a központi rendelkezés mit sem tud, s az országútra parancsolja.”10 A „talicskapör” igazán 1929-ben kezdődött. Ekkor született a közlekedés szabályozásáról szóló XXXII t.c., amely járműnek minősítette a talicskát, járművel pedig járdán közlekedni nem lehet.

A hagymakertészek – mint a 48-as Kossuth párt lelkes hívei – a városi képviselő-testületben a legerősebb ellenzéket alkotva fáradhatatlanul harcoltak a talicska jogaiért. Ügyüket fölkarolta Petrovics György országgyűlési képviselő, Nikelszky Jenő polgármester, S Bálint György fölsőházi tag egyaránt. Buday Géza gimnáziumi igazgató is fölemelte szavát: „Igen tisztelt talicskaellenes tábor! Ne méltóztassék feledni azt, hogy Makón sok száz család használja gyermekkocsinak a talicskát. Tessék csak elsétálni a Stefánia Gyermekotthon előtt, s bekukucskálni az udvarra: egész talicskapark lepi el! S azokon mind beteg gyerekeket fognak hazavinni [...] Hát nem tudom, mi lesz a megoldása a talicskaügynek, de az bizonyos, hogy nekem nagyon rosszul esnék, ha ezeknek a gyermekkocsiknak az én kedvemért, az én kényelmemért le kellene szorulniuk a járdáról [...] Nem is mernék többé a szemébe nézni a bennük ülő kis apróságoknak, amikor kátyús úton, sárban, rossz kövezeten tolják el őket mellettem, mert biztosan azt olvasnám ki tekintetükből: csúnya, rossz szívű bácsi [...] Látja, hol kell engem maga miatt szegény anyukámnak döcögtetni!”11

Gorcsa Péter városi főjegyző rámutatott: „Ne vegyük el az aszfaltot attól, akinek köszönhetjük az aszfaltjárdát.”12 A belügyminiszter rossz helyi szokásnak mondta a járdán való talicsa közlekedést. Kompromisszumos javaslatként a hagymások végül javasolták talicskautak építését. Egy salakos út 1940-ben el is készült a DMKE előtt.

A makói talicska ládája igen hosszú, kb. 70 cm. Oldalai enyhén, végei erőteljesebben kifelé dőlnek; dereka szarvánál szélesebb, a kerék felé keskenyedik. Végdeszkáit korábban csapolták, ez volt a csapos talicska. Kereke küllős, abronccsal van megerősítve. A tolás könnyítésére nyaklót használtak. A nyakló végére erős zsinórt vagy szíjat erősítettek, ezt akasztották a talicska szarvára. A talicskavégekre két-két vashorgot erősítettek, a teher lekötésekor ebbe akasztották a kötelet. Igen gyakran billegvassal a név kezdőbetűit is beleégették.

Kocsi 

Az egy ló utáni lőcsös, kertészkocsi a gazdakocsiknál könnyebb volt. A bognárok minden famunkát egy líneával vékonyabbra csináltak. A makói gazdakocsi hét sukkos, a kertészkocsi hat és fél, hat és háromnegyed sukkos volt. A makói gazdakocsik erős vasalásúak, {320} Dél-Alföldön a legjobban fölvasaltak közé tartoztak. A kertészkocsi valamivel könnyebb vasalást kapott. A kocsit általában oldaldeszkabetéttel látták el, de az igényesebb kertészeké körülkasos volt, és a kerék fölé sárhányót is szereltettek.

228. Kertészkocsi

A gondozottság abban is megnyilvánult, hogy az új kocsit festették és fényeztették. A fa részek zöld színűek voltak sárga csíkozással, a vas fölületek fekete lakkozást kaptak. Az első világháború előtt kezdtek a hagymások lovasodni, az 1930-as években száz kertészből mintegy 25–30-nak volt egylovas kocsija. A család ezzel járt ki a hagymaföldre. Elöl, a féderes ülésen két; hátul, a kapcsos ülésen szintén két személynek jutott hely. Az utóbbi nem számított állandó tartozéknak, ez egy–egy kocsioldalra akasztható kapocsból állt, amibe deszka járt. A kocsiderékban bőségesen elfért az útalló, a dikkelő, a raknivaló hagyma stb. 1945-től 1948-ig nagy lendületet vett a kertészkedés, Galamb Ferenc, Széll Ferenc, Mándoki János évente 15–20 kocsit készített. Jó kocsifényező hírében állt Dojcsák József és Baranyi József. A makói kertészek olykor dorozsmai kocsit vásároltak, ez könnyű és díszes vasalású volt. A lószerszám is rangosabbnak számított. Nem volt sallangos, de kúcsos szerszámot kedvelték. A ló hátára kitömött lópárna került, a karikák csavarozottak, kulcsosak voltak. Ezzel nemcsak piacra, vásárba lehetett menni, de még olykor esküvőre is.13

Cserépkorsó 

Makón a hagymatermesztés révén nagy keletje volt a korsóknak, hiszen minden kertészcsaládnak volt belőle egy–kettő. Nem véletlen, hogy Makót korsós központként tartották számon.14 A benne lévő golyóról csörgőkorsónak, a fülén kiképzett szopókáról csecses (csöcsös) korsónak hívták. Mivel a makói fazekasok mázas munkákat is készítettek, a korsó száját és szopókáját zöld vagy barna mázzal vonták be. A korsó nyakát és vállát körkörös sima vagy hullámos írókás díszítéssel látták el. Mivel a hagymás családok elég népesek voltak, igencsak nagyméretű, 5–7 literes korsókat használtak. Ezt kézben vagy talicskában hordozták. Ha messze béreltek hagymaföldet, ismerősei kocsival vitték ki. Mivel az ásott kutak vize jórészt ihatatlan volt, eredetileg Maros-vizet vittek magukkal – amely a Fekete-Körös vize után a legjobb italú volt az országban –, vagy később annak az útba eső artézi kútnak a vizét, amelyet ki-ki a legjobbnak tartott. Ha a hagymaföldön volt kunyhó, ott helyezték el, különben egy ásónyom mélységben, félig a földbe süllyesztve tárolták, és valami rossz gúnyát dobtak rá, hogy hideg maradjon benne a víz. A két világháború között már jobbára vesszővel fonott, a második világháború után színes műanyag fonatú demizsont vagy műanyag kannát használtak. {321}

Nyakló

A talicskás cipekedés és a cserépkorsó hordásának könnyítésére szolgált. A talicska szarvára vagy a korsó fülébe akasztott és a vállon átvetett nyakló a karra nehezedő terhet a vállra továbbította. Anyaga bőr vagy gurtni. A gurtnis nyaklót a köteles, a bőrt a szíjgyártó készítette. Visszahajtott végére zsinórt vagy szíjat erősítettek, ezt nevezték a nyakló csülkének. Ennek erősítésére szolgált az esztergált keményfa pöcök, amelyet a nyakló visszahajtott korcába helyeztek. Ha nem talicskával mentek a hagymaföldre, a szőrtarisznyát az egyik, a korsós nyaklót a másik vállon hordták, útközben meg-megfordították. A nyaklót hámnak is nevezték, tréfásan – az állati hámtól megkülönböztetve – emberhámnak mondták.

Kapa

 A régi kovácskapák elhasználódtak, hírmondó sem maradt belőlük. Köpűjét és lapját egy acélból kovácsolták. A lapját négyzet alakúra vágták. A gyári készítményeknél vaskosabb, durvább kivitelűek voltak.

Vetőgép

A kézi vetőgépek elterjedése valósággal forradalmasította hagyományos dughagyma, petrezselyem és más apró magvak termesztését. Amikor a hagyma- vagy petrezselyem magot kézzel szórták, a növényápolás és betakarítás sok munkát, nagy fáradságot követelt. A dughagyma- és a zöldségtermesztésben a sorba vetés tette lehetővé tolókapa alkalmazását, amely előbb a kapálást, majd a dughagyma szedését gyorsította meg. Ez által a vetésterület is jelentősen növekedett. Míg korábban inkább csak saját szükségletre termesztettek dughagymát, ezután a dughagyma a belső piac ellátásán túl exportcikk is lett.

Az első vetőgépeket a búzavetőgépek mintájára gépészek, lakatosok vasból, majd barkácsoló hajlamú hagymakertészek fából készítették. Évtizedek során állandóan tökéletesedett, de működésének alapelve nemigen változott. A vetőgép nélkülözhetetlen része a kerék, a magdoboz, a csoroszlya és a tolórúd. A kerék nemcsak hordozza a gépet, de működteti is: a mag adagolását végzi; az egy- vagy kétágú rúd vagy szarv a tolását szolgálja; az állítható csoroszlyával a vetés mélysége szabályozható. Az újítások főként a mag adagolási módjára vonatkoztak; de közben a gép anyaga, kivitelezése, külleme is változott. Sorozatgyártásukat lakatosok, műszerészek kezdték meg, és a hagymakertészek tapasztalata alapján állandóan változtattak, tökéletesítettek rajta. Olyan univerzális gépet hoztak létre, amely a hagyma- és petrezselyemmag vetésén kívül a legkülönfélébb konyhakerti magvak (mák, sárgarépa, borsó, cékla) földbe juttatására is alkalmas.

A legrégibb típust a hengeres vetőgépek jelentették. A magtartályon (magtartány) keresztülmenő tengely keresztmetszetét fémhengerrel megnövelték, és erre a kidobó nyílás irányában akkora furatokat készítettek, amelybe 3–4 mag fért bele. A vetőgép tolásakor a mag a csoroszlyán a talajba jutott. Az első ilyen, fából készült vetőgépek a 19. és 20. század fordulóján jelentek meg. Ezek fix beállításúak voltak, sem a magvak számát, sem a sortávolságot nem lehetett szabályozni. Ilyen vetőgépet készített Kiss Imre (1878–1948) hagymakertész (Szegfű u. 75.). Özvegye, akitől a makói múzeum 1953-ban vásárolt két favetőgépet, úgy tudta, hogy mindkettő 1910 körül készült. Bár a két gép működési {322} elve azonos, még küllemében is jelentős különbség mutatkozik; a két vetőgép keletkezése között több évnyi különbség lehet.

Kiss Imre egycsövű vetőgépének (JAM Lsz: 52.30.1.) anyaga keményfa; a csoroszlya és a nyél rögzítésére, kitámasztására vaslemez szolgál, zsanérral ellátott födele vasfordítóval zárható. Az erős, vaskos kivitelű gép hossza 123 cm, a vetődoboz mérete 17×14 cm, sajtkereke 3,2 cm vastag, amely fokozza nehézkességét. A vetés sűrűségét a kerék kerülete és a vetőhenger furatainak száma, valamint nagysága határozta meg. A kerék kerülete 78 cm, a furatok száma 7. A furatokba kb. 3–5 mag fért el, így a kerék egy fordulatakor 20–35, vagyis 10 centiméterenként 3–5 hagymamag került a talajba. Mivel a csoroszlya és a kerék közötti távolság 5 col, vagyis 12,5 cm, ha visszafelé a keréknyomon tolták a gépet, a vetés sortávolsága 10 col volt, a csoroszlya csíkján haladva 5 col.

A vetés mélységét a tolórúd alacsonyabb vagy magasabb tartásával lehetett szabályozni.

Kiss Imre háromcsövű vetőgépe (JAM Lsz: 52.2.1) az egycsövűnél mívesebb kiképzésű, kecsesebb küllemű; kereke áttört, küllőket utánzó. A magtartály hármas osztatú.

Keményfából készült, de a magadogató henger, a 3 csoroszlya, a tolórúd kitámasztó anyaga vas. Hossza 140 cm, a vetődoboz 45×14 cm. A csoroszlyák távolsága, vagyis a vetés sortávolsága 10 cm. A kerék kerülete 73 cm, a vashenger 14 db 7 mm-es furattal van ellátva.

A vetőgép öt centiméterenként kb. tíz hagymamagot juttat a talajba. Asztalsimaságúan elegyengetett talajt igényelt, különben a csoroszlyák nem egyenletes mélységbe szórták a magot. A vetés mélységét a tolórúd magassági tartásával lehetett szabályozni.

229. Egycsövű fa vetőgép 230. Fából faragott korongos vetőgép

 

A búzavetőgépek mintájára készültek a korongos vetőgépek. A magtartályon keresztül menő tengelyre korongot szereltek, melynek lapátjai forgás közben megmerültek maggal, kidobták a garatba, és onnan a mag a csoroszlyán a talajba csúszott. A korongos vetőgépek az első világháború előtt jelentek meg, Makón Lipták Károly mű- és géplakatos készítette. Vetőgépei henger alakúak, gyári minőségűek voltak. A géppel 4–5 rézkorongot adtak, a mag nagyságának megfelelő korongot kellett a gép szétszedésével betenni. Újítással ezen úgy segítettek, hogy állítható korongot alkalmaztak. Két korongnak közelebbi vagy távolabbi beállításával nőtt vagy kisebbedett az a nyílás, amelybe forgás közben a magok beakadtak. Így alkalmassá vált a gép a petrezselyemmagtól a babig mindenféle mag vetésére. Ezt a gépet az 1920-as években is használták. Barkácsoló kertészek is faragtak korongos vetőgépet. Ebből a típusból háromcsöves fából faragott gép került a makói múzeum gyűjteményébe. {323}

Háromcsoroszlyás, korongos, fából faragott hagymamag vetőgép (JAM Lsz: 75.605.1.) doboza puhafából, sajtkereke és szerkezeti részei keményfából készültek. Födele és tolószára hiányzik. A magtartály alatti tengelyre fogaskerék került, amely áttétellel hajtotta a három koronggal ellátott tengelyt. Olyan pontosan volt méretezve, hogy télen a kemence közelében tartották, nyirkos levegőben ugyanis a fa alkatrészek annyira megdagadtak, hogy használhatatlan lett volna.

A korongos vetőgép tovább fejlesztett változata a tőtávolságot nem tudta megoldani, ezen segítettek a szintén gyári kanalas vetőgépek. Korong helyett csillagkereket alkalmaztak; száraira kisebb-nagyobb kanalakat húztak, aszerint, hogy mit vetettek vele. Nagyobb tőtávolság esetén minden második vagy harmadik kanalat lehúzták.

Mivel a kanalas vetőgépek is csomóztak, egy helyre több magot szórtak, harapófogóval szaggatott, szakaszos volt a vetés. Ennek kiküszöbölésére születtek meg a kavaró rendszerű vetőgépek. A mosonmagyaróvári Kühne gyár vetőgépeinek alul elhelyezett magszóró nyílásán hullott ki a mag, a nyílást rugóra járó vaslemez nyitotta, zárta. Jellegzetes hangjáról csettögős vetőgépnek nevezték. Hátránya volt, hogy aránytalanul vetett, és a magot olykor elcsípte.

A máig használatos vitorlás vetőgépeket Szabó György (1897–1967) lakatos kezdte gyártani. Föltalálója – utalva az új működési elvre – szórvavetőgépnek nevezte. Találmánya szóró és ültető vetésre állítható, amellyel mindenféle mag szabályozható mennyiséggel vethető.15 Külön szerkesztett az étkezési hagymában köztes petrezselyem termesztéséhez gyökérmagvetőgépet, amelyet utalóval épített egybe; a vetéskor egyúttal a dughagyma ültetéséhez is megvonalazta a talajt.16 Ezt a vetőgéptípust nem tolták, hanem igen hosszú nyelével húzták.

231. Kiss Antal féle vitorlás vetőgép

 

A Szabó György-féle nyitott csoroszlyás vetőgépeket Kiss Antal (1902–1989) géplakatos fejlesztette tovább. 1931-ben megalkotta a szélvédős, tölcséres (tőcsérös) vetőgépeket. 1943-ig ötezret gyártott belőle. Állandó megrendelései voltak Szegedről, Hódmezővásárhelyről, Békéscsabáról, Orosházáról, Debrecenből, Pécsről, Szabadkáról, Újvidékről. Terjesztője volt a Mauthner-, a Monori cég, továbbá a Magyar Mezőgazdák és a Hangya Szövetkezet. Bulgáriában is ismertek voltak a Kiss-féle gépek; oda Stefán Sbojagyijev cége révén jutottak.17 Súlya a korábbi tíz kilogrammnyi gépekének fele. Olyan tökéletesen megalkotta az aprómagvetőgépet, hogy a kisüzemi termelők 66 év múltán is minden változtatás nélkül ma is ezt használják, és találmányi védettség hiányában széltében gyártják. Ő alkalmazott először a magtartályban csavart vitorlát. Egysoros vetőgépen kívül gyártott két-, három-, négy- és ötsoros kézi vetőgépet is, de ezek nem terjedtek el.18 {324}

232. Kiss Antal féle háromsoros vetőgép

 

A sortávolság a kerekek tengelyen történő rögzítésével állítható, a tengely 18–24 col hosszúságú. A kerékráfot a rátapadt sártól sártisztító tartja karban. A magtartály fölfelé enyhén szélesedik, födéllel és závárzattal van ellátva. Az eredeti Kiss-féle gép födelébe hagymadomborítás van préselve. A magkavaró vitorla hatágú.

A magszóró tölcsér és a csoroszlya szabályozható. A mag nagyságának megfelelően a magszórónyílás 6 fokozatban állítható. Nyele vagy szarva gőzölt bükk.

A magszóró nyílás többféleképpen állítható be. Bartha Sándor (Aradi u. 70.) hagymakertész magról vetett étkezési hagymához 1951-ben így állította be gépét: „Spárgával körülfogja a vetőszerkezet meghatározó nagykerekét, így megkapja, hogy milyen hosszú utat tesz meg a kerék egyszeri körülforgással. Ezt a távolságot megszorozza a vetésszélességgel (a csoroszlyák száma szorozva a sortávolsággal). Ez a szorzat adja meg négyzetméterenként azt a területet, melyet a gép a hajtókerék egy körülforgása alatt bevet. Azután kiszámítja, hogy ez hányszor van meg ötezer ötszázötvenötben (ennyi egy katasztrális hold négyzetméterben). Ezzel viszont megtudja, hogy egy hold bevetéséhez hányszor fordul a hajtókerék. Mikor ez megvan, akkor feltámasztja a gép kerekét és azt körbeforgatva próbavetést végezve állítja be a magmennyiséget.”19

Makón az első aprómagvetőgépek nem hagymamag, hanem gyökérmag (petrezselyem) vetésére készültek.

Tövisborona
233. Tüsökborona-vásár
a Kossuth utcai piactéren

 

A tövis- vagy tüsökboronát az 1960-as évekig a hagymaföld boronálására általánosan használták. Kisboronának is hívták, mivel gabonához ló utáni, nagyméretű boronákat kötöttek. Eredetileg minden kertész magának készítette, majd – ahogy megerősödtek – piacon szerezték be. Az előállítás specialistái szegény nincstelenek lettek. A mai emlékezet szerint utóbb főleg Kiszomboron a halesziek kötöttek jó tüsökboronákat. Tavaszi hónapokban a makói piacon árusították.20 A tüskés galagonya vagy kökény {325} vesszők végét két boronafa közé szorították. A boronafákat vesszőnyolcasokkal fűzfavesszővel kötötték össze. Ha a hagymaföld nem volt elég porhanyós, használat közben olykor meg is terhelték. A tüsökboronát védett helyen tartották, nehogy szétszáradjon. A kertész a meglazult boronafákat dróttal erősítette meg. Ha a galagonya ága, bokra és tüskéi lekoptak, nem lehetett vele jól boronálni, tűzre került.

Henger

234. Henger

 

Vetés után a talaj tömörítésére szolgál, inkább az akkurátus kertészek használják, és ha nagy szárazságnak néznek elébe. A szántóföldi művelésben alkalmazott lóvontatású hengernek kicsinyített változata. A henger a talajt akkor tömöríti jól, ha nem hosszú, de elég nehéz. Ezért a hengere 90 centiméternél nem hosszabb, és legtöbbször nem csak kerete van, hanem vályúja is, amelybe terhelés végett tetszés szerinti mennyiségben földet raknak. Bognár készíti. A hengere keményfából, a kerete vagy ládája fenyőből, húzója olykor vasból készül. A henger két végét repedés ellen vasráffal is ellátják. A kerete vagy ládája kissé meg van emelve, az ezek alá szegezett perselyfa kopásgátlás végett szintén keményfa. Csak a tengelye és a deformálódás elleni kitámasztója vas. Többekből – a könnyebb szállítás végett – a nyél kiszedhető. Nyikorgás ellen a tengelyt zsírozzák, nehogy szóvá tegyék a szomszédok, hogy gazdája megitta a kenőcsre valót.

Taposódeszka 

A hagymamag vetése után – ha valakinek kicsi volt a területe és nem állt rendelkezésére henger – csizmával megtaposta a talajt vagy lábára kötött taposódeszkával tömörítette azt. Nem volt ennek szabvány mérete, igencsak alkalmi deszkadarabot alkalmaztak, de előfordult állandó eszközként is. Ilyenkor a fölkötéshez lyukakat fúrtak a deszkára, amit aztán más apró magvak vetése után szintén használtak.

Apróhagyma-kaparó

235. Apróhagyma-kaparó

 

Az étkezési hagymatermesztésben használt hagymakaparó mintájára készült. Szintén nyélből, hattyúnyakból és pengéből áll. Mivel a hagymamagot géppel 4–5 cm távolságra vetették, az étkezési hagymában használt hagymakaparó a sorközökben nem fért el, ezért a dughagyma növényápolásában keskenyebb pengéjű kaparót alkalmaztak. {326}

Kertisöprű

A dughagyma szárát szedés előtt sohasem harmaton, hanem déli melegben kopott, kotrós kertisöprűvel söpörték le. Kertisöprűnek valót a kert egyik sarkában minden háznál termeltek. Nem kellett évente ültetni, minden évben elszóródott elegendő mag. Mikor jól beért, madzaggal, olykor fűzfavesszővel vagy dróttal három helyen összekötötték. Az udvart és az utcai járdát új söprűvel tartották tisztán, a dughagymában kizárólag a kopottat lehetett használni. A huszadik században a nyírfasöprű használata is elterjedt.

Nyírfasöprű

A dughagymaföldet szedés előtt a szármaradványoktól régebben kertisörpűvel, később nyírfasöprűvel tisztították le. A hozzá való anyagot a piacon, még inkább a fás boltban lehetett beszerezni. Eredetileg inkább kerek söprűt kötöttek. A vesszők vágott végét egyenletesen összeverték, majd dróttal vagy vaskarikával összefogták. Ebbe verték bele az előre elkészített, kihegyezett nyelet. A fás vagy faárus boltokban laposra kötött nyírfasöprűt készen is lehetett venni. Sokan azért ragaszkodtak hozzá, mert erősebb, durvább volt a kertisöprűnél, könnyebben lehetett tisztára söpörni a dughagymaföldet. Viszont több dughagymát szaggatott ki a földből.

Fakés

Amikor a hagymamagot borozdába vetették, a dughagyma szedéséhez kaparót vagy fakést használtak. Keményfából faragták, ezzel szedték ki és tolták össze az apróhagymát.

Irdoló

Az irdoló, karmoló vagy kapartyú a vetőgépek, a sorbavetés általánossá válása után terjedt el. A dughagyma sorainak föllazítását előbb hagymakaparóval végezték. Ez igen jól bevált, ugyanis a kaparó pengéje az apróhagyma alatt, elvágta gyökérzetét, üstökét is, így a szedés könnyebbé vált, csak markolni kellett a hagymát; viszont lassú és fárasztó volt. Ezt váltotta föl a nyélbe erősített kampós vas, az irdoló. Az ezermesterkedő kertészek előbb rövid nyelű szerszámot csináltak, a kaparó része sarló alakban meghajlított ócska köracél volt. A kovácsok kis szívvégződést és díszesebb hajlítású szerszámot alkottak. A szakszerű kivitelezésű szerszámok már köpűsek voltak, és hosszú nyelűek. Ezt azért kedvelték, mert állva lehetett vele dolgozni. A kapartyúval a dughagymasor mindkét oldalát megirdolták. A munka gyorsítását jelentette a kétágú irdoló alkalmazása. Bár az egyágúval finomabb munkát lehetett végezni, tetszés szerint meg lehetett közelíteni a hagymasort, mégis elterjedt a fix távolságra kovácsolt változat. Volt, aki kitört fogú vasvillát vagy disznópörzsölő villát alakított át irdolónak. A kétágú kapartyút is tovább tökéletesítették, hegyét a sor felé hajlították, és úgy kovácsolták, hogy vágóélben végződött. Ezzel a változattal a sor megkezdésekor vigyázni kellett, mert a megfelelő mélység eléréséig elmetszette a kis hagymafejeket. {327}

 

Hagymakiemelő kés

A kézi dughagymaszedést nagyban meggyorsította a hagymatermelés univerzális szerszámának, a dikkelőnek ellátása hagymakiemelő késsel. Tulipános Erdei Ferenc kezdeményezésére Baranyi Jenő (1905–1978) kovácsmester 1958-ban készítette az elsőt. Alakja a tolókapakéshez hasonlított, de a göröndölyhöz kengyellel fölerősített késszár annál hosszabb volt, a rászegecselt acélkés szintén ferde szögben állt, és a vágóélre kiemelő lemezt erősítettek.21 Később formája egyszerűsödött, csupán egy kb. 30 centiméter hosszú, meghajlított acélkéssé alakult. Volt, aki csak a dughagymasor egyik oldalán tolta végig a kiemelőkést, mások visszafelé ugyanazon sor másik oldalán is végigmentek. Ezzel a művelettel nemcsak meglazították a sorokat, de a hagyma alatt végig sikló kés ki is emelte az apróhagyma fejeket. Van, aki kétkéses kiemelőt használ: egy görbét és egy egyenest. Ezzel a módszerrel a sorokon csak egyszer kellett végig haladni, ez nagyobb erőt igényel.

A dughagymakiemelő kés – kellő odafigyelés hiányában – a megfelelő mélység eléréséig elmetszette a dughagyma fejeket. A kézi dughagymaszedésnek ma is nélkülözhetetlen eszköze. Ez az eszköz alkalmas étkezési hagyma kiemelésére is, de ezt a műveletet ma már kizárólag kistraktorra szerelt kiemelő késekkel végzik, amely egyszerre öt sort emel ki.

Szedőlapát

A dughagymaszedő lapátot makói hagymakísérleti állomás az 1950-es években tervezte és kivitelezte. A bolti forgalomban beszerezhető nyeles lapátot a dughagymasor alatt tolható csőrrel látták el. Ez tolás közben valamennyi földdel szedte föl az apróhagymát, amelyet a rostába dobtak. A szedés egyenletes mélységét a lapátra hegesztett vezetőléc teremtette meg. Könnyű, laza talajon jól lehetett használni, mégsem terjedt el. Csupán a kísérleti gazdaság alkalmazta néhány évig.

Szedőrosta

236. Szedőrosta

 

A szedő- vagy kéregrosta a dughagyma szedésekor a föld kirázására szolgált. A dughagymát nem egyesével, hanem marokkal szedték, így a szedőrostába, kaskába vagy vödrökbe mindig került valamennyi föld is. A föld kirostálására eredetileg bőrrostát használtak. A szitakéregre kilyuggatott disznóbőrt feszítettek ki. A ma élő hagymások ezt már legföljebb hallomásból ismerik. A második világháború utáni évekig a föld kirostálására kizárólag szedőrostát használtak. Nagyméretű, erős rosta volt, amelyben fél vödörnyi földes dughagymát rostáltak egyszerre. A rostaszövet lyukmérete kb. 7×7 milliméter volt, {328} akkora, hogy a zsiga ne hulljon ki rajta. A kérgen volt két fogantyú, de ezek nem pontosan szemközt estek, hanem kissé a rázó személy felé. Nem annyira jobb–bal irányban rázták, mint a lisztes szitát, hanem kicsit forgatva, riszálva. Ezért is hívták sokan riszálós rostának. Gyorsabban haladtak, ha harmadáig, félig volt öntve a rosta. Arra különösen vigyázni kellett, hogy rostálás közben a dughagyma ne kopaszodjon meg. Az egész napos rostálás fárasztó volt, ezért némelyek csúsztatót csináltak. Ez két kisszékre helyezett két darab gyalult lécből állt, ezen rángatták a rostát. A szedőrostát a szitások készítették, piacon árusították.

Földrosta 

A szedőrosta fölülete elég kicsi volt, a vele való munka lassan haladt, ezért a kertészek a kereskedésben beszerezhető rostaszövetből készítettek ládás vagy deszkakeretes rostát, amelyet előbb kézben rázogattak. A fárasztó munkán többféleképpen segítettek.

A legkezdetlegesebb módszer, hogy a ládás rosta alá négy fix lábat készítettek, és a fölöntött dughagymából kézzel dörzsölték ki a földet. Ezt hívták lábas rostának is. Mások négy sajtkeréken mozgatható rázós rostát szerkesztettek. Ismét mások a három karóra akasztott láncos rostát tartották a célravezetőnek, könnyebb volt ugyanis a levegőben függő rostát rázni, mint ugyanezt kerékre nehezedve végezni. Az 1980-as években megszülettek a benzinmotorral vagy akkumulátoros villanymotorral mozgásba hozott egy–másfél négyzetméter fölületű földrosták. Ezekkel az eszközökkel már üzemszerűen folyik a munka. Be van állítva 3–5 szedő, egy vagy két vödrös (manapság igencsak olcsó műanyagvödörbe szedik a dughagymát) és egy rostás. A vödrös hordja a fölszedett, földes dughagymát, és viszi kiönteni a már megrostáltat. A rostára egy–két vödörnyit öntenek föl. A rosta kissé lejt a kezelője felé. Vége középütt nyitott vagy sublerrel lezárható.

A megrostált hagymát itt engedik le a kaskába vagy a vödörbe. A kézi szedésnek ezt a motorizált formáját tekintik a legjobb tisztítási módszernek.

Ponyva

A két világháború között a módosabb kertészek a fölszedett dughagymát a hagymaföldön 2×3 méteres durva szövésű vászonponyvára öntötték le. A zsigaszelelő alá is ponyvát terítettek. A mosott apróhagyma is rajta száradt, a maghagyma rózsáit, búgáit ezen verték ki.

Doroszoló 

A fölszedett és szárításra leöntött dughagymát kézzel kavarták meg. Ha nagyobb fölületen és vastagon volt leterítve, doroszolóval kavargatták. Ilyen állandó hagymás eszköz nincs. Kivisznek valami nyeles meszelőt vagy gereblyét, erre alkalomszerűen rákötnek egy kerékpár külsőgumidarabot, és ezzel megkavargatják a hagymát.

Nagykaska

A nagykaskát kukoricáskaskának is hívták, a kukorica törésekor a rakásra dobott csöveket ebbe szedték föl és öntötték a kocsiderékba. A dughagyma szeleléséhez is használták, szél ellenében kiskaskából nagykaskába szórták. A fenék nélküli, kivénhedt nagykaskákat a hagyma szárításakor a nádrácsra, a kemence fölé rakták, így gondoskodtak a meleg levegő szabad áramlásáról. {329}

Dughagymaosztályozó kéregrosta

A szitások elejében egy vagy két lyukbőségű rostát készítettek. Az utóbbival az osztályozás szintén háromfelé történt: a nagyobb lyukún a piklesz maradt fönn, a kisebben a raknivaló, a földre kihullott a zsiga. Később három rostát alkalmazva négyfelé válogatták az apróhagymát. Az elsőben a piklesz, a másodikban a nagyobb raknivaló, a harmadikban a kisebb raknivaló maradt fönn, a zsiga és a szemét kihullott. A rostálás riszálással, szitáló mozdulattal, rázással, ütögetéssel történt. A többmázsányi dughagyma rostálása igen fárasztó volt. Ezen előbb úgy könnyítettek, hogy a rostát nem kézben rázták, hanem két egymás mellé állított karszék karjain, mások két közel állított asztal szélein tolták, húzták.

Tolós rosta

237. Tolós rosta

 

A fabrikáló kertészek saját használatra szintén készítettek rostát, de ezek nem kerek, hanem ládarosták voltak. Kiderült, hogy ezekkel a nagyobb rostafölületű eszközökkel haladósabb volt az osztályozás, de sokkal fárasztóbb is. Ezért két asztal szélén rángatták, ami szintén nem volt könnyű. Ezt oldotta meg a négy gurigakerékkel ellátott állvány, amelyen akár egy kézzel is könnyedén lehetett a rostát rázni. A tolós rosta végleges formáját akkor kapta, amikor egymás fölé három különböző lyukbőségű ládarostát szerkesztettek. Az osztályozás négyfelé történt: a fölső ládában fönn maradt a piklesz, a középsőben az első, az alsóban a második osztályú dughagyma, a földre a szeméttel és léhával együtt kihullott a zsiga.

Forgatós rosta

Kisüzemi hagymatermelőknek ma is nélkülözhetetlen eszköze, a dughagymát szinte kizárólag forgatós rostával osztályozzák. Az 1920-as évekre teljesen kiforrt alakja és működési elve. Márton György gondosan utánajárt, és részletesen be is mutatta: „Az apróhagyma osztályozó rostálására az osztályozó rosta (hagymarosta) szolgál. Ilyen kétféle van, úm. a tolós és a forgatós rosta. Mind a kettő majdnem teljesen fából készül, s a háziipar terméke. Sokszor ácsok, de leginkább barkácsoló emberek készítménye. Sehol az országban másutt ilyeneket nem láttam: úgy látszik, hogy e gépek a makói nép kezén születtek meg, makói különlegességek […] A tolós rosta a régibb, az egyszerűbb, a kevésbé jó; éppen ezért a használatból lassan ki is megy.

A forgatós rosta (forgató rosta, kerekrosta, triőrrosta, hengerrosta) egy körülbelül másfél m magas és majdnem 2 méter hosszú, triőrhöz hasonló géprosta. Teljesen fából van. Csak a szögek és a bordaléckötők vannak rajta vasból. Azonkívül bádogból van a tölcsérnél a garat alján a beeresztő és a parázs-kiadó hajlított lemez a gép végén. {330}

238. Forgatós rosta

 

Nem más ez, mint egy nyolcszögletű oszlopszerű váz (henger), amely a vízszintestől körülbelül 10°-nyira eltérő ferde szögben állványra van erősítve. A képünkön ábrázolt forgatósrosta állványának méretei a következők: magassága elől 86, hátul 77 cm; szélessége 58 cm; hossza a hordásra szolgáló szarvakkal 175 cm, azok nélkül 135 cm. Az állvány négy lába közül az első kettőre néha két kis vastengelyen forgó vaskerék van rászerelve; az ilyen rostát egy ember maga is képes bárhová szállítani, illetőleg talicska módjára eltolni. A régebben készített forgatós-rosták első lábain még nincs meg ez a két kis kerék. Az ilyeneket két ember a két első és a két hátsó fogantyút (szarvat) megfogva olyan formán viszi, mint ahogy a Szent Mihály lovát szokták vinni. Az erre az állványra erősített nyolcszögletű, oszlopszerű vázon belül ugyanazon tengelyre erősítve még két, az előbbinél mindig kisebb átmérőjű oszlop váz van. A második rácsoszlop szintén nyolcszögletes bordázatú, de a harmadik, a legbelső csak hatszögletes. A legkülső rácsoszlop átmérője 21 cm, a másodiké 15, a harmadiké 10 cm. Mind a három rácsoszlopnak a tengelye egy és ugyan az a tengely. E közös tengely vége az állvány hátsó végének közepén egy lyukba pontosan beillik. E nyílásban s az állvány felső végén levő kerek bevágásban forog a ’henger’. Mind a három rácsoszlop oly módon van fölépítve, hogy oszlopéleire, a bordákra harántul mind a háromnál különböző, de egynél-egynél egyenlő közökben kis lécecskék vannak rászögezve. A külső ’henger’ párhuzamos lécecskéinek köze felül 9 mm, az alsó felén 11 mm, a másodiké végig 15 mm, a legbelsőé végig

19 mm. Az első ’henger’ bordáinak egymástól való távolsága 14 cm, a másodiké 12, a harmadiké 9,5 cm. A szemetes apróhagymát a ferdén álló nyolcszögletű rács oszlop felső végén levő garatba (d) hordja kisebb kosár (kaska) segítségével az egyik hagymás.

(A garat csavarokkal van az állványra ráerősítve és arról levehető. Levétel után a rácsoszlop is kiemelhető az állványból. A rosta tehát így szétszedhető. A szétszedés esetleges hibák kijavításánál fontos.) Miközben ez a hagymás az apróhagymát a garatba önti, a másik {331} a rostát kézzel lassan forgásba hozza. A harmadik pedig a kiadóknál vigyáz. Ez utóbbi dolgát a felöntő is végezheti. Minél több ember van mellette, annál gyorsabban halad az osztályozás. A felöntött apróhagyma a garatból a garattölcséren át a harmadik rácsoszlop közepére ömlik. Itt a legnagyobb apróhagymák, a parázshagymák nagyságuk miatt a lécecskék nyílásain át nem tudnak a második rácsoszlopba hullani, tehát a harmadik rácsoszlop közepén végig mennek, és annak végén (parázskiadó) kihullanak. Itt egy fűzvesszőből készült kosárba (kaska) esnek. A parázsnál kisebb összes hagymák – miközben a rosta folyton forog – áthullanak a második forgó rácsoszlopra. Ennek nyílásain – nagysága miatt – nem tud átesni a megmaradt apróhagymák egy másik része: az elsőrendű apróhagyma. Ezek oldalt egy nyíláson (kiadó) elhagyják a harmadik és második forgó rácsoszlop közét, és egy bádogcsatornán (elsőrendű kiadócső) át egy kaskába esnek. (Az elsőrendű kiadónyílás és cső a képen nem látható!) Az elsőrendű apróhagymánál kisebb összes hagymák így az első rácsoszlopra hullanak. Ennek nyílásain nem tud áthullani a másodrendű apróhagymák serege. Ezek megint oldalt, az elsőrendű apróhagymákhoz hasonlóan, elhagyják a második és első forgó rácsoszlop közét, s szintén egy bádogcsatornán, másodrendű kiadócsőn (a) át a szájánál lévő vesszőkosárba hullanak. Egyes rostákon, így a képen ábrázolt rostán is a legkülső rácsoszlop alsó harmadában lévő lécecskéknek egymástól való kis méretű (2 mm-nyi) eltávolításával már ősszel még egy új fajta apróhagymát is nyerhetünk: a harmadrendű apróhagymát. Ezek a harmadrendű kiadón (b), annak kiadócsövén át távoznak el a rostából, s szintén egy kaskába esnek.

Harmadrendű apróhagymán azonban rendesen azt az elsőrendű zsigahagymát értjük, amely a tavaszi osztályozó rostálás alkalmával a rostán alul, a földre hullott ki. Ez tehát már tulajdonképpen száraz hagyma, amely a másodrendű apróhagymákból a téli beszáradás következtében vált ki.

A legkisebb hagymák, a lehullott hagymahéjak és a szemét mind a három forgó rácsoszlopon át a rosta alá, a földre hullanak ki. A legmodernebb rostáknál azonban (így a képünkön föltüntetett rostánál is) a zsigahagymáknak oldalt kosárban való összegyűjtésére a rosta alá egy széles, ferdén álló szemétszóró is van szögezve. Ez – nyílásain át – a szemetet a földre szitálja, a zsigahagymát pedig egy kosárba vezeti le. Ez a zsigakiadó (c).

Ily módon a forgatós rosta az apróhagymát nagyság szerint négy, illetőleg öt felé választja úm. 1. parázshagyma, 2. elsőrendű apróhagyma, 3. másodrendű apróhagyma, 4. harmadrendű apróhagyma (csak egyes rostáknál), 5. zsigahagyma.”22

Márton György a forgatós rosta születését is leírta: „A kilencvenes évek valamelyikében hagymakrach volt. Még kenyérre valójuk sem volt a hagymásoknak. A vöröshagyma legnagyobb részét a város körüli gödrökbe hordták ki. Nem kellett senkinek. Ez a különben elég gyakran előforduló esemény könyörtelenül szétkergette a makói hagymakertészeket az ország minden tája felé, kenyér után. Így jutott el egy pár hagymás Arad megye hegyes részére, Gurahoncra egy kavicsbányába dolgozni. Itt ismerkedtek meg a munkások a triőrrendszerű kavicsosztályozó rostával. Ez a rosta, amely teljesen vasból volt, a kavicsot ipari célra nagyság szerint osztályozta. Tehát teljesen ugyanazt a munkát végezte, mint az ő otthoni tolós hagymaosztályzó rostájuk, csakhogy nem hagymával, hanem kaviccsal. Ennek megfelelőleg nem fából volt, hanem vasból. Az élelmes makói kertészek fölismerték e rosta előnyeit az ő tologatós rostájuk fölött. A közöttük lévő Baranyi János (Jókai–Vigh úr utca) ácsmester mindjárt le is mintázta ezt a kavicsosztályozó {332} rostát, és a következő évben már új osztályozó rosta pörgött a makói hagymások kezén, a mai forgatós rosta őse. Íme a makói hagymások ügyességének, élelmességének, tanulékonyságának és a viszonyokhoz való alkalmazkodási képességének egyik legfontosabb bizonyítéka! – Az új forgatós rosta eleinte még nem olyan volt, mint a mai. Ez is fejlődött, tökéletesedett. Az alakja, a nagysága, a szerkezete változott. A fejlődés oda irányult később, hogy célszerűsége mellett a súlya is kisebb legyen. Az átmeneti rosta-alakok között voltak olyanok, amelyek szelelővel is össze voltak kötve. Ezek nem váltak be. A szelelő lemaradt róluk. Egyesekre a házról házra való szállításra kerekeket szereltek föl, mégpedig az állvány két első lábára. Ez már a fejlődés, a tökéletesedés legújabb, legutolsó lépése. Szükség van erre, mert nem minden hagymásnak van ilyen rostája, csak a nagyobb termelőknek.”23

Manapság a rosta golyóscsapágyas, általában motorkerékpár-kerekeken tolható. Vannak motorral hajtható rosták is, bár sokan ragaszkodnak a kézi hajtásúhoz, mert ennek garatjában ki-ki maga adagolja – szabályozza – a rostálás ütemét. Lassú forgatással és a gép enyhe lejtésű beállításával gondosabban lehet osztályozni.

Síkrosta 

Újabban a dughagyma osztályozására használnak nagy fölületű síkrostát is, ezzel sokkal haladósabb az osztályozás. A forgatós rostához hasonlóan ez is kölcsönözhető.

Zsigaszelelő 

A zsigát az összegyűlt léhától és szeméttől az 1920-as évekig széllel szelelték. Ezt fej fölé emelt kiskaskából nagykaskába szórva szél ellenében végezték. Mivel a dughagyma osztályozásakor nem föltétlen volt megfelelő erősségű szél, a zsigát mesterséges légáramlattal tisztították meg. Az ácsmesterek előbb forgatós rostákat, majd utóbb zsigaszelelőket készítettek. Aki 5–6 forgatós osztályozórosta és egy zsigaszelelő kölcsönzésére rendezkedett be, annak ezek a gépek évente egy járandó föld értékét hozták.

A négy lábon álló zsigaszelelő két oldala deszkából készült. Mindkét vége szarvakkal van ellátva, ezzel ugyanúgy lehet vinni, mint a Szent Mihály lovát. A hátsó felében, a kerek alakú, bádoggal borított dobban forog a vitorla. A vitorla nagy lapátjait a tengelyre szerelt meghajtó karral lehet üzembe helyezni. Szelelés előtt a gépet beállítják. Szelelni csak szél alá lehet. (Ha széllel szemben szelelnének, a tiszta és a szemetes zsiga összekeveredne.) A szelelő garatjába egy kiskaskányi zsigát lehet fölönteni. A hagymát a garat alján lévő kétujjnyi résen adagolják, dörgölik be a gépbe. Minél egyenletesebben és lassabban szóródik a garatból a hagyma, annál szebb munkát végez a gép. A zsiga egy ferdén beállított, működés közben rázó rostára hull, közben a hajtással keletkezett légáramlat kifújja a szemetet és léhát. A megtisztított zsiga a ferde rostáról a gép alá terített ponyvára hull, a léha és a szemét a szelelő elé. Amíg a garatból a hagyma nem ürül ki, addig a hajtást nem szabad abbahagyni, mert a kiszelelt és a szeleletlen zsiga összekeveredik. Egy óra alatt 10–12 zsák dughagymát lehet kiszelelni. A gyári szelelőt át lehetett alakítani zsigaszelelőnek, de jobban szerették az ácsok által, kimondottan a zsiga céljára készített szelelőket. Jól beváltak a Tulipán utcai Borka György zsigaszelelői. Utóbbi időben villanymotorral meghajtott villanyszelelők terjedtek el. A nagyobb méretű dughagymát nem kellett szelelni, mert az osztályozáskor az összes léha és szemét áthullott a zsigába. {333}

Teknő

A sáros, maszatos zsigát és ha tele van apró göröngyökkel, mosóteknőben megmosták. A zsigát a víz földobta a víz tetejére, a föld leült a teknő fenekére. Tíz évben egyszer fordul elő a zsiga mosása. Hogy ne kelljen a teljes zsigamennyiséget megmosni, közönséges kukoricarostával vagy szedőrostával rázogatták, rostálták; ilyenkor a zsiga fölül, a talajrögök alul maradtak; a tiszta zsigát lefölözték, mosni csak a rosta alját kellett. A mosást napos időben végezték. Ha csalánzsákot tettek alá, ez magába szívta a nedvességet.

Rács 

A dughagyma szárítását, hőkezelését a lakószoba kemencéje fölötti rácson végezték.

A rács állt nádrácsból, rácsgerendából és 3–4 rácsvasból. Ezt 1926-ban Márton György így írta le: A hagymarácsot „a hagymás maga készíti, köti tetőnádból (Phragmites vulgaris Lam. Crép.). Párhuzamosan, szépen egymás mellé rakja a körülbelül 3 méter hosszú, száraz nádszálakat. Majd minden 30–35 cm-re (egy sukkra) erős cukorspárgával egy csomó segítségével minden egyes nádat az előtte való nádhoz köt. Így egy hajlékony, négyszögben 2–2,25 m-es (6–7 sukkos) nagyságú, lepedőszerű nádrács keletkezik, amely nem teljesen merev, egy irányban összegöngyölhető. Egy ilyen nagy rácsra körülbelül 3,5 q apróhagyma fér el.

E rácsot úgy feszítik ki, hogy a mestergerendába és a falakba egymástól 50 cm távolágra nagy tartó vasszögeket vernek. E szögekre láncokon 3 farudat, szarufát erősítenek a mestergerendára derékszög alatt álló vízszintes helyzetben. Ezekre a párhuzamos, vízszintesen álló vékony gerendákra terítik föl a rácsot. Oly módon tehát, hogy a nádszálak a mestergerendával párhuzamosan vonulnak […]”24

Később a kemence mellett, a ház hátulja felől a falba kovács készítette kampós szögeket vertek úgy, hogy a kiálló szögek egy rácsgerendát megtartsanak. A szögek állandóan ott maradtak, ezért kiálló végüket bemeszelték. A rácsvasak laposvasból készültek, akkorák voltak, hogy rácsfákat beléjük lehessen dugni. Rájuk láncot forrasztottak, ezt akasztották a mestergerendába vert szögre. A megfelelő láncszem kiválasztásával szabályozható volt a rács magassága. A rács összeszerelése gyorsan ment. A hátsó falra fölrakták a rácsot tartó kisgerendát, a mestergerendára a rácsvasakat. A rácsfák egyik végét bedugták a rácsvasba, másik fölfeküdt a hátsó falon lévő kisgerendára. A rácsfákra kiterítették a nádrácsot. A rácsot gondozták, a vasrészeket vaslakkal bemázolták, a rácsfákat minden ősszel bemeszelték.

Kiszomboron a hagymarácsra tették föl a virgácsot, de a melegen tartandó ételt is: a sült oldalast, hurkát, kolbászt , amíg az iskolából a gyerekek nem értek haza. A hagymarácsról kis versikét is följegyeztek:

Hej karácson, karácson!

Van-ë kalács a rácson?

Ha nincs kalács a rácson,

Szomorú a karácson.25 {334}

Gyékénykosár 

A rácsra a kenyérsütéskor használt gyékénykosárral, szakajtóval öntötték föl a dughagymát. Erre a kiskaska nem felelt meg, mert a nádrács és a mennyezet közötti szűk távolság miatt csak a gyékénykosár fért el.

Tolóvonó 

A nádrács elejére fölöntött dughagymát a szénvonóhoz hasonló tolóvonóval, tólóval, hagymatolóvaltaszították beljebb. Télen egyszer, esetleg kétszer ugyancsak ezzel forgatták meg

a száradó dughagymát, a megszárított apróhagymát ezzel húzták le a kiskaskába. A tolóvonó feje kb. 40×25 cm nagyságú volt, a közepére fúrt lyukba mintegy 2,5 méteres nyelet erősítettek.

Krumplisláda 

Az 1960-as évektől a dughagymát szárításra (hőkezelésre) a kemence fölé nem nádrácsra, hanem krumplisládákban rakták föl. Ez nem járt porral és piszokkal, sőt a már osztályozott hagyma nem keveredett össze. Mivel a kb. 60×40 cm alapterületű láda vékony léceit hézagosan szegelték, a meleg levegő szabadon áramolhatott.

 

Az étkezési hagymatermesztés eszközei

Útalló

239. Útalló

 

Az útallót az apróhagyma duggatásánál a sorok vonalazására használták. A régi útalló egyöles és hétfogas volt; teljesen fából készült, vagyis fagöröndőből, keményfa fogakból és fa húzóból állt. A sortávolságot nem lehetett állítani, ezért fix fogasnak nevezték. Némelyeknek kettős fogbeosztása volt; az útalló egyik oldalán 9 colra, ha köztest termeltek, a másikon 10 colra volt a foga rögzítve. Általában bognárok, ritkán maguk a kertészek készítették. A kerek fafogak könnyen kitöredeztek, ezért az első világháború után a fagöröndőbe kováccsal hagymaásóhoz hasonló, de ívesebb meghajlítású, csavarral rögzített vasfogakat alkalmaztak. Ezt váltották föl a második világháború előtt a teljesen vasból készült, állítható fogú útallók. A két sínből álló, 8×30-as lapos acélból készült göröndő két végét összekovácsolták. A sínek közötti kb. 15 mm távolságú nyílásba anyás csavarral lehetett rögzíteni a levél alakú fogakat. Eredetileg ezek is hétfogasra készültek, újabban a könnyebben húzható hatfogas útallók terjedtek el. Ezekben a fogak villáskulccsal tetszés szerint állíthatók. Ha mélyebb nyomot akartak húzni – pl. fokhagyma rakásához – zsákba rakott földdel meg is terhelték az útallót. A kertészek adtak arra, hogy a sorok meghúzása nyílegyenes legyen. Munkavégzéskor féloldalasan, visszafelé nézve haladtak előre; jobb kézzel a nyél végét fogva szabályozták {335} az irányt, bal kézzel a köpű alatt a vashúzót fogva vontatták az útallót. Az útallózást szakaszonként végezték, sohasem teljes földhosszban. Megfordulva a már meghúzott szélső sorba került a szerszám szélső foga, így a hatfogas utaló öt új sort vonalazott. A termelőszövetkezetekben eleinte kézi útallózás folyt, csak egyszerre több útallóval. Később elterjedt a lóvontatású útalló, amelyet a kísérleti gazdaság gépműhelyében terveztek meg.

Kötő

A hagymakertészek az 1960-as évekig kék konyhakötőből rakták a dughagymát.

A mintegy 70×70 cm-es kötőnek olyan hosszú madzagja volt, hogy kétszer körültekerték a derekukon, elöl bokorra megkötötték, és a kötő alját belefűzték a madzagba. Az asszonyok nyakba akasztott mejjeskötőt használtak.

Térdelő (térgyelő)

A februári, márciusi hideg talajon térdelve végzett hagymarakáskor a térd kihűlése ellen a férfiak nadrágjára térdvédőt kötöttek. Régebben nem használták, de a gyakori

reumás betegségek miatt kezd terjedni. Anyaga zsákdarab, paplanszerűen bélelt textília, szivacs stb., amelyet négy madzaggal rögzítenek a térd fölött és alatt. Asszonyok nem használják, manapság inkább aláöltöznek; két, olykor három nadrágot vesznek föl.

Érmelegítő

Elhasznált gyapjúszvetterek ujjából készült. Mindkét végét beszegték, a hüvelykujjnak külön ujjat varrtak rá. Csak asszonyok használnak hidegben.

Kiskaska

A hagyma termesztésében általánosan használt eszköz. Alkalmazták a dughagyma szedéshez, szeleléséhez, osztályozáshoz, a szárított hagyma rácsról való leszedéséhez; az étkezési hagymatermesztésben a dughagyma rakásakor, a hagyma szedésekor, a fokhagyma kaparásakor, fosztásakor, rakásakor stb. Három kaska nagyhagyma adott ki egy ötven kilós zsák hagymát. A városban jó nevű kaskötő dinasztiák jöttek létre, így Dobai Kálmán és fia, Dobai Sándor. A kaska hajas vesszőből készült. Mivel nagy igénybevételnek volt kitéve, szoros, összetömörített kötést alkalmaztak, amelyet négyes kötésnek neveztek. Ez abból állt, hogy nem pusztán egymás fölé, hanem a kettőzött vesszőnek kívül és belül egymásba fonásával kötötték a kaska oldalát. Azzal is a kaska erősítését szolgálták, hogy a fölfelé álló vesszőket, a karókat bekötötték a kaska fenekébe; a két fül vezérágának vastagabb karókat alkalmaztak. A kaskát piacon lehetett beszerezni, de a kaskötőnek mindig volt belőle raktárkészlete, s háztól is árusította. Vidékről hozott, laza kötésű kaskát makói kertész nem vásárolt. A kiskaska a nagy igénybevétel ellenére három–négy évig megtette. Az elhasználódott kaskát nem tüzelték el, még alkalmas volt a kotló ültetésére. {336}

 

Kaparó

240. Hagymakaparó

 

A legrégibb hagymaművelő eszközök egyike. Már egy 1779. évi vagyonösszeírásban megjelent a hagymakapa kifejezés,26 ekkorra tehát kialakult az a kapatípus – a mai kaparó őse –, amelyet kizárólag a hagyma termesztésében használtak. Alakjára semmi utalás nincs. A makói múzeum gyűjteményében a legősibb kaparót egyetlen vasból lemezvastagságúra kovácsolták, nincs még nyaka, csak a kívánt szögben ívesen meghajlították. Nehézkesen lehetett vele dolgozni, a gyomokat nem annyira kivágta, mint inkább kitépte; a talajt pedig dúrta. Nedves időben folyamatosan tisztítani kellett. A nyele viszont már rövid volt, mint a maiaké. A hattyúnyakkal ellátott, de kovácsolt élű kaparók már a mai formát közelítették meg, ám ez sem csúszott még könnyedén a talajban, azonban a görbített nyak lehetővé tette a hagyma levélzetének törése nélküli tisztántartást. Újítást jelentett a kaszakaparó elterjedése, amikor a kaparó pengéjét törött kaszából készítették, és két szegeccsel rögzítették a nyak fejéhez. Ezt nem kellett naponta élezni, és könnyedén siklott a talajban, simán vágta ki a gyomokat. Még ma is mondják, nincs jobb a kaszakaparónál. Mégsem ebből készül. A kaparó nyakát 8-as köracélból hajlítják, sablonba kalapálják bele. Erre szegecselik a kb. 10×4 cm-es éltartó acéllemezt. Nyelét fűzfából vagy nyárfából esztergálják, hogy könnyű legyen, és ez nem égeti a tenyeret. A kihegyezett szárat a nyélhez nyélkarika alkalmazásával rögzítik. Kisebb pengéjű változatát a dughagymában használják.

Csuszkia

241. Csuszkia

 

A tolókapának, a dikkelőnek az őse. Az étkezési hagymában sorközművelésre használták. Akkor is lehetett alkalmazni, amikor a hagymának nagy volt a lombozata, és nem akarták törni a hagyma levelét; a szerszám nyaka és nyele tolás közben utat nyitott magának. Formájáról fecskének, munkamódjáról csuszujkának, mivel a jó munkatárs szerepet töltötte be, bélának is nevezték.27 Mivel fecske alakú pengéje eredetileg teljes szélességében megfeküdte a talajt, könnyen megsértette a hagymát, ezért később a szárny két szélét fölhajlították. A V alakú penge vízszintes részét a kovács elöl kikalapálta, a kertész rendszeresen élezte, reszelte; a fölfelé hajlított, élezetlen két fül nem párhuzamosan, hanem elöl enyhén befelé állt, hogy a hagymafej mellett elcsúszhasson. A csuszkia nyakát a pengéhez szögecselték, másik vége köpűben végződött. A nyél a pengével kb. 30 fokos szöget alkotott, így a nyél derékmagasságig ért. Állva lehetett vele dolgozni, nem kellett hajlongni, mint a kaparásnál. {337}

Tolókapa

A tolókapa, népi nevén dikkelő (dikkölő) az elmúlt hetven évben a legfontosabb hagymaművelő eszköz lett. Sorközművelőként terjedt el, de később gyártottak hozzá apróhagymába való kést, dughagyma kiemelőt, petrezselyembe való kést, fokhagyma-töltögetőt és -kiemelőt.

A lóvontatású ekekapa kicsinyített változataként jelent meg. Az első kézikapáló ekét a temesvári Mokry István szabadalmaztatta 1886-ban. A szerszám vasgerendelyét elől kerékkel, hátul kapával és szarvakkal látta el. A kapák angol hengerelt acélból készültek. Az ekeszarv magassága a kerék és az ekevas beállításával szabályozható volt.

A gyártó cég öt különböző méretű kapával szállította; a sorművelés szélessége 12–18 cm. Az eszköz kapálásra és töltögetésre is alkalmas volt.28

242. A Temesváron gyártott első tolókapa

leírása 1886-ból
243.  Lipták Béla 1912-ben szabadalmazott

dikkelő találmánya

 

Sajátosan hagymaművelő eszközként Lipták Béla makói géplakatos készített tolókapát, amelyet 1912-től hagymakaparó gép néven forgalmazott. Ezzel naponta 16–18 kislánc (1600–2000 négyszögöl) területet lehetett megmunkálni. A tolókapa kerékből, göröndölyből, késekből és két szarvból állt. Az első évtizedekben három darab háromszögletű késsel gyártották. Mivel a kések 2–3 mm-es lemezből készültek, nem lehetett velük finom munkát végezni, működtetésük nagy erőt igényelt. A régi eszközök fagöröndősek voltak, ezeket is az ipar gyártotta. Tökéletesítése a könnyű kezelés irányában alakult. A kovácsolt kapát fölváltotta az 1,5 mm-es acél penge. A késeket ferdén állították be, így nem dúrta, hanem könnyen hasította a talajt. Volt, aki a vasráfot gumival borította, hogy ne törje a hagyma szárát. Mai formájában Kiss Antal géplakatos alakította ki. Erről így nyilatkozott: „Az első {338} tolókapát 1921-ben készítettem, amelyet errefelé drugának, dikkelőnek, tolikapának és kézi kaparógépnek is hívtak. A húszas évek elejétől kezdve mások is gyártottak ilyen szerszámokat, az enyémek azonban eltérőek voltak. A kapakarok magassága, meghajlítása, a hajlított kések állása, anyaga, a kerékráfok megmunkálása, a szerkezet golyóscsapágyba helyezése és végül a növényterelő váz alakítása más módszerrel történt.”29

Rónyai Kálmán (1982–1937) kiszombori ny. állami patkoló főmester 1930-ban szabadalmaztatta „kézi ekekapa és maghagyma felszedő” találmányát. A kézi ekekapát a talaj minősége szerint lehet sekélyebbre vagy mélyebbre igazítani. A hátsó kapák tartóvasa hajlított volt, így a hagyma levélzetét tolás közben félretolta. A két hátsó kapa helyére az étkezési hagyma sortávolságának megfelelően szív alakú hagymakiemelőt lehetett fölcsavarozni, és így egyszerre két sor hagymát emelt ki.30

244. A kiszombori Rónyai Kálmán tolókapa szabadalma 1930-ból
 
245. Favázas dikkelő

 

A tolókapát Széll Miklós kovácsmester a gazok tankjaként reklámozta.

A dikkelőt minden makói hagymakertész – maga Erdei Ferenc is – makói találmánynak tartotta.

Szárhajtogató

Amikor már nagy volt a hagyma lombozata, a tolókapára száremelőt, szártaszítót, szárhajlítót szereltek, hogy ne törje a levélzetét. A vele való munkát sohasem reggel, hanem a legnagyobb melegben végezték, mert a forróságban megpuhult a hagyma levélzete, és így nem szaggatták a hagyma szárát. A szárhajtogató 8–10 darab hatos vastagságú vas pálcából készült. A kovács egy közös pontból kiindulva tűzben összeforrasztotta a pálcákat, ez lett a száremelő orra. A pálcákat tölcsérszerűen alakították ki. Az orra föl volt görbítve, és madzaggal a tolókapa szarvának vízszintes összekötő rúdjához kötötték, magát a kis szerkezetet a dikkelő göröndőjéhez erősítették. Az első szárhajtogatókat is Kiss Antal géplakatos készítette az 1930-as évek első felében.

Hagymaásó

A vöröshagymát hajdan faásóval szedték. A régi kovácsolt hagymaásók durva kivitelűek voltak, az eleje és a hátlapja alig különbözött. Megmunkálása egyre művesebb lett. A szív alakú ásó elejét kissé homorúra, hátlapját domborúra alakították, sőt kovácsoláskor horonnyal is megerősítették. A szív forma kb. 7×5 cm volt. A szárnyúlványa 14 mm vastag, hosszúsága a készítő ízlése szerint változott; a régebbieké kisebb, majd kecsesen nyúltabb. A nyél kb. 25 cm hosszú, eredetileg durva, rusztikus kivitelű, olykor faragott faág. Az ásó hegyesre kovácsolt végét verték be a nyélbe; az elrepedés megakadályozására nyélkarikát alkalmaztak. A keményfából esztergált nyél vége le van kerekítve, hogy ne törje föl a tenyeret. A mai Makóifajta vöröshagyma szára beéréskor is elég erős, olykor ásó nélkül is fölnyűhető. Zöldhagyma szedéséhez nem használtak ásót.

246. Régi típusú hagymaásók 247. Az 1950-es években elterjedt hagymaásók
{340}

 

Kaszakés

A hagyma szárának levágásához a hagymakertész kaszakést, az újabb termelők konyhakést vagy metszőollót használnak.

Dörgölő

A kupacba dobált hagyma lepörgő haját régen kizárólag csalánzsákkal dörzsölték le, ma már vannak, akik a gereblye fogaira félbetört morzsoltcsutkát húznak, esetleg kerékpár külsőgumidarabot kötnek, ezzel dörgölik meg a hagymát. Így nem kell térdelniük, és nem szívnak annyi port.

Sablon

A kereskedelem igényei szerint az étkezési hagymaosztályozáshoz használják a fából vagy alumínium lemezből készült, különböző méretű lyukakkal ellátott mércét. {341}

 

A maghozó hagymatermesztés eszközei

Karaszoló

A makói szőlőművelésben általánosan elterjedt eszköz. Formája és fölépítése hasonló a hagymakaparóhoz, csak fölnagyított méretben. Különbség, hogy a nyél köpűs csatlakozású. A hattyúnyak 10–12-es köracélból készült, a pengéje kb. 6×20 centiméter nagyságú. Az 1930-as évekig maghagymában használták.

Sulyok

A hagymamag kiverésére szolgált. Erre a célra megfelelt egy darab léc, mások vasvillával ütögetve csépelték ki a magot, vagy egyszerűen kézzel dörzsölték ki. Az akkurátus kertész külön faragott magverő sulykot. Megfelelt erre a mosósulyok is. A makói múzeum gyűjteményében őrzött sulyok (Leltári szám: 64.24.32.) hossza 36, szélessége 10 cm.31

Párszárító

Hántolatlan fűzvesszőből kaskötő által kötött kerek tálca, amely kb. 1 méter átmérőjű, oldala 10 cm magas, két füllel van ellátva. A megmosott hagymamagot ezen szárították, rongyot tettek rá, azon lecsorgott a víz.

Vászonzacskó

Vászonból házilag varrt, korccal ellátott kis zsák. A kicsépelt hagymamag tárolására használták, szellős padláson fölakasztva tárolták. Kevésbé igényes kertészek erre a célra csalánzsákot alkalmaztak.

A  hagymatermesztés munkaeszközei

(Összefoglalás)

A talaj-előkészítés eszközei. A népi hagymatermesztés a sajátos munkaeszközök gazdag tárházát hozta létre. Az eszközkészlet folyamatosan változott, tökéletesedett és korszerűsödött. Az ásót kovácsok készítették; hegyesek és nagyméretűek voltak. Szántásra a Sack-ekét kedvelték. A hagymaföld elsimítására gereblyét, kézi, majd lóval vontatott fogast, boronát alkalmaztak, különösen kedvelték a tüsökboronát. Szállításra a talicskát alkalmazták, miután vagyonilag kezdtek megerősödni, könnyű kertész kocsikat csináltattak. Az ivóvizet mázas cserépkorsóban hordták.

A dughagymatermesztés eszközei. A hagymamag vetésére ezermesterek, majd kisiparosok készítette vetőgépet alkalmaztak. A géppel vetett dughagymát apróhagymakaparóval tartották tisztán. Szedés előtt söprűvel távolították el az elszáradt szármaradványokat. A dughagyma sorait irdolóval, majd tolókapára szerelt kiemelőkéssel lazították föl. A földet belőle rostával szitálták ki. Osztályozására tolós-, majd forgatós rostákat alkalmaztak. A dughagyma hőkezelése a kemence fölé szerelt nádrácson történt.

Az étkezési hagymatermesztés eszközei. A hagymaföldet vetés előtt gereblyeszerű eszközzel, útallóval vonalazták meg. Az ültetéskor a térdre térdvédőt kötöttek, a kézre érmelegítőt húztak. Ápolására hagymakaparót és tolókapát használtak, szedésre hagymaásót.

 

Onion growing tools

(Summary)

Soil preparation tools. Peasant onion growing created a repertory of special tools. The tool-supply has changed continuously being increasingly perfected and brought

up-to-date. The spades, which were made by the smiths, were large and sharp. The Sack-plough was much liked for ploughing. Rakes and harrows, drawn by hand, then later by horse, were used in order to smooth the onion-plots. The peg-tooth harrow was especially popular. Barrows and later, as the growers became wealthier, light gardeners’ handcarts were used for transport. Drinking water was carried in glazed earthenware pitchers.

Onion-set growing tools. Seed-drills, made by jacks-of-all-trades, and later by craftsmen, were employed to sow onion seeds. The onion-sets sown by seeding machines were kept free of weeds using narrow-bladed, short-handled hoes. Before harvesting, the withered stalks were swept away and the rows of onion-sets were loosened with a tracing-awl or, in later years, an onion lifter blade installed on a push-hoe. Then the lifted onion-sets were sifted out from the soil using a push riddle and then graded using a rotary riddle. The onion-sets were heat-treated on a reed-grate placed over the oven.

Table- onion growing tools. The onion plot was lined using a rake-like tool called a row-ruler. The planters wore kneecaps and woollen wristlets. The onion-scraper and push hoe were used for weed control and the onion spade was used for harvesting.


 

1. Boross Marietta 1968.

2. Pósa Lajos 1982.

3. Széll Imre 1997.

4. Erdei Ferenc 1937. 202.

5. MFrÚ 1929. dec. 20.

6. Tóth Ferenc 1971. 189.

7. Palugyay Imre 1855. 80–81.

8. MFrÚ 1920. aug. 20.

9.  Déry Tibor: Felelet. 1. A gyermekkor felelete. Bp. 1950. 157.

10. Erdei Ferenc 1937. 202.

11. Mv 1930. jan. 14.

12. Mv 1930. máj. 13.

13. Széll Imre 1997.

14. Kresz Mária 1991. 540–541.

15. MFÚ 1929. jan. 30.

16. MFÚ 1928. jan. 1.

17. JAM Adattár

18. MFgÚ 1938. jún. 12. MÚ 1941. márc. 2., 1943. jan. 16. CSMH 1984. ápr. 15.

19. DH 1951. febr. 2.

20. Uő. 132.

21. Hajdu József 1958. 13.

22. Márton György 1926. 6–9.

23. Márton György 1926. 11–12.

24. Márton György 1926. 21–22.

25. Kiss Mária Hortensia 1940. 128.

26. ML Régi iratok 1779. 197.

27. Boross Marietta 1968. 136.

28. CSML Csanád Megyei Gazdasági Egyesület iratai. X. 123. 15. doboz. 1887. 2.

29. Forgó István: Arcok a városból. Az újító kisiparos. CSMH 1984. ápr. 15.

30. A szabadalmi okirat száma 103 797. JAM Tört. Dok. Gyűjt. 83. 89. 4.

31. Boross Marietta 1968. 144.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet