Előző fejezet Következő fejezet

{91} Embertani vizsgálatok

Makó környéki embertani leletek

FARKAS  L. GYULA  –  PAJA LÁSZLÓ

 

Magyarország területén a régi korokból rendkívül sok lelet van. Legrégibbek a vértesszőlősi 350 ezer éves kőeszközök és emberi nyakszirtcsont, amelyek jelzik, hogy hazánk területén több százezer éve megjelent az ember. Ez után hosszabb időszakból hiányoznak leletek, de az újkőkortól (neolitikumtól) máig egyre nagyobb számú népesség élt hazánk területén. A legtöbb lelet mégis a népvándorlás korból (Kr. u. 1. évezred) származik.

A különböző talajmunkák, építkezések alkalmával, legújabban az autópálya nyomvonalán kerülnek fölszínre edénytöredékek, bronzból vagy vasból készült tárgyak (harci eszközök, ékszerek stb.), valamint emberi csontok. Az emberi csontokat két nagy intézményben – Budapesten a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában és a Szegedi Tudományegyetem embertani tanszékének gyűjteményében – továbbá vidéki múzeumainkban őrzik. Ma már közel százezer korábban élt ember csontvázának maradványa található ezekben.

Vizsgálati anyag

Ahhoz, hogy valamit mondani lehessen a Makó város területén korábban élt népességről, szükség volna emberi maradványaikra, de ilyenek nincsenek. Ezért a városnak mintegy 20 km-es körzetében feltárt leleteket vontuk be vizsgálatainkba. A Szegedi Tudományegyetem embertani gyűjteményében levő leletekről az 1. táblázat nyújt tájékoztatást.

Ez a fölsorolás arról tanúskodik, hogy a kőkortól a 13. századig 39 ismert, valamint további ismeretlen lelőhelyekről 1439 egyén csontmaradványa maradt meg. A legtöbb lelőhelyen azonban csak néhány sír került elő, és ezek nem teszik lehetővé, hogy az akkori népességről pontos képet adhassunk. Elsősorban a kiszombori gepida (147), avar (38), a nagylaki 12–13. századi (215) és 15. századi (45), az óföldeáki középkori (419), a pitvarosi avar (226) leletek volnának alkalmasak vizsgálat céljára. Sajnos azonban ezeknek a leleteknek egy része nagyon töredékes. Egy lelőhely kevés vagy nagyobb esetszámú, de töredékes leletei elsősorban azoknak a betegségeknek az előfordulása szempontjából lehet érdekes, melyek a csontokon is nyomot hagynak. Felhasználjuk továbbá a már korábban tudományosan értékelt leletekre vonatkozó ismereteinket is. {92}

20. táblázat. A Makó környékén feltárt emberi maradványok

  Lelőhely Régészeti kor Leletszám
Apátfalva Aranykalász Tsz. szarmata 1
  Kossuth u. 151. germán vagy hun 2
  Vasútállomás középkor 5
  Maros u. középkor 1
Kiszombor ? gepida 41
    avar 9
    népvándorlás kori 1
    szarmata 11
    hun 2
    magyar 12
  Óbébai agyagbánya ? -
  Nagyladány ? 1
  Ó-temető avar 5
  „B” őskor 1
    gepida 106
    hun 5
    szarmata 10(9)
    avar 38
    népvándorlás kori 9
    népvándorlás kori 1
    magyar 57
    középkor 1
  „M” hun-avar 9
  „C” magyar 1
  Kistelek szarmata 1
  Kisladány szarmata 1
    avar 1
  Nagyszentmiklósi út 11- 13. század 3
    ? 16
  Téglagyár szarmata 2
  Új Élet Tsz ? 1
Klárafalva „B” temető avar 11
    gepida 1
    Árpád-kor 3
  Faragó 10-11. század 13
  Tóth Pál késő avar 3
  „C” temető gepida 5
  Barna kora avar 3
  Vasút u. avar 8
    ? 2
  ? szarmata 1
    avar 2
Kübekháza Új-telep 483 10-11. század 13
  Tanyahalom 10-11. század 1
Maroslele ? szarmata 1
  Óvoda szarmata 1
  Temető honfoglalás kori 9
  Tégla-ház szarmata 2
  Pana-legelő népvándorlás kori 1
Magyarcsanád Belezi dűlő gepida 7
  Belezi dűlő-kőkereszt ? 9
  Piszlia-hegy bronz kor 1
Nagylak ? Árpád-kor 1
    15. század 45
  Határsáv 12-13. század 215
Óföldeák Romai kat. templom középkor 419
  Sáncárok középkor 24
  Dózsa Gy. u. 7–9. népvándorlás kori 1
  Templom középkor 1
  ? 12. század 13
Pitvaros ? bronzkor 16

 

Víztároló avar 226

             

Összesen   1439
{93}

A lelőhelyek csontmaradványai

Apátfalva Kossuth u. 151. – Varga-telek

1992. március 25-én Varga Róbert apátfalvi lakos, szennyvízakna ásása közben egy temetkezést bolygatott meg. A két sír leleteit – egy csontfésű töredékét és emberi csontokat – a szegedi Móra Ferenc Múzeumba vitte be. A hitelesítő ásatást – annak megállapítását, hogy milyen régészeti korba tartoznak a leletek – Béres Mária 1992. április 13. és 16. között végezte. A leletek valószínűleg egy nagyobb germán (gepida) vagy még valószínűbb, hogy hun temető maradványai (Béres–Vörös, 1998).

Az 1. sírban a fiatal női csontváz sajátos elváltozást mutatott: a koponya speciális alakja homlokcsonti-nyakszirtcsonti (fronto-occipitális típus) koponyatorzításra enged következtetni (I. tábla 1. kép) (Csiszár, 1998). A 2. sírban egy 18-20 éves korban meghalt mongolid jellegű koponyáján ritka elváltozás látható. A jobb alsó 2. metsző- és a mellette levő szemfog összenőtt. Az első nyakcsigolya íve ketté van osztva (atlas bifidum), az ujjperceken pedig csonthártyagyulladás (periostitis) nyoma figyelhető meg.

Kiszombor – „B” temető

Kiszombor DNy-i szélétől másfél km-re, a Nagyhalom dűlő és az óbébai országút kereszteződésében, az egykori Rónay-birtokon, 1915-ben, csatornaépítés közben sok csontváz és régészeti lelet került felszínre. Ezen a területen Móra Ferenc ásatott 1928. június 11. és szeptember 4. között, és 426 sírt tárt föl. Az emberi csontok közül csak a koponyákat mentette meg, és adta át Bartucz Lajos antropológusnak. A 284 koponya közül azonban csak 233 hitelessége állapítható meg (Csallány, 1961), a fönnmaradó 51 sír hitelesítése a csontanyag többszöri áthelyezése miatt ma már lehetetlen.

A koponyák nem egyetlen régészeti korból származnak, közülük 15 szarmata, 4 hun, 66 gepida, 6 avar és 142 kora Árpád-kori.

Az Árpád-kori koponyákból 69 férfi, 32 nő, 32 gyermek vagy fiatal.  Az emberfajták szerinti, taxonómiai elemzésre 79 koponya volt alkalmas. Ezeken felismerhető a cromagnoid (25 férfi, 4 nő), nordikus (7 férfi, 3 nő), gracilis mediterrán (5 férfi, 5 nő), alpi (3 férfi, 1 nő), dinári (1 férfi), armenoid (3 férfi), pamiri (5 férfi, 1 nő) és tungid (1 férfi) emberfajták jellegegyüttese (Zsilkó, 1965, 1966). Ebből kitűnik, hogy biológiai jellegzetességeik szerint különbség van a férfiak és nők között.

A gepida koponyákat Bartucz Lajos vizsgálta. Közülük 6 tíz éven aluli gyermek, 39 férfi és 15 női lelet (Bartucz, 1936). A koponyák taxonómiai megoszlása a következő: nordikus 12 férfi, 4 nő, kelet-europid (cromagnoid) 6 férfi, 9 nő, mediterrán 7 férfi, 2 nő, mongoloid 3 férfi, 4 nő.

A szériában 21 gepida koponyán figyelhető meg a koponyatorzítás(I. tábla 2. kép). Közülük tízet Bartucz írt le részletesen (Bartucz, 1936). Ilyen leletek a 40. sírból 25-30 éves nő, a 43. sírból 55-60 éves férfi,  a 45. sírból 50-55 éves férfi, az 50. sírból 40-45 éves férfi, az  54. sírból  55-60 éves férfi,  az 57. sírból 35-40 éves férfi,  a 109. sírból  50-55 éves nő,  a 225. sírból 60-65 éves nő, a 234. sírból 25-30 éves férfi,  a 389. sírból 50-55 éves férfi koponyája.  A torzítást gyermekkorban kezdték, a homlok és nyakszirt irányában körkörösen (cirkulárisan) szorosan átkötötték a gyermek fejét, és ez a nyakszirtcsonton lapulást (plagiokrania) okozott. A 45. és a 234. sír leletének régészeti kora kérdéses. Az elsőt Csallány Dezső az Árpád-korba, a másikat az avar korba helyezte az {94}utóbbit pedig avar kori gepidának tartotta. Ez arra utal, hogy a koponyatorzítás nem kizárólagosan egy nép vagy kultúrkör sajátossága volt.

A koponyák közül ötnél kisebb-nagyobb mértékű mongoloid jellegek látszanak, és ez a gepidáknak a hunokkal való kapcsolatára utal.

Az, hogy mindkét nemű koponyában előfordult a koponyatorzítás, azt jelenti, hogy a gepidák közt nem volt egyik nem (szexus) kizárólagos joga a torzítás, de kiváltságos réteghez, vezető családhoz, foglalkozáshoz (pl. sámán) sem köthető (Bartucz, 1966).

A temetőben előfordult a koponyalékelés (trepanáció) is (Bartucz, 1966). A 184. sírból (magyar) 25-33 éves mongoloid jellegű férfi koponyájának bal falcsontján gyógyult trepanáció található. Hasonló hatalmas gyógyult seb figyelhető meg a 410. sír 50-55 év körüli férfi koponyájának jobb falcsontján. Az általában ovális alakú trepanációt mutató 12 koponya közül kettőn volt 3-3 trepanáció, egy koponyán kettő, és kilenc koponyán csak egy. A nemeket tekintve jelentős a férfiak aránya, csupán két női koponya volt érintett.

A 418. sírból előkerült 9 éves magyar gyermek homlokcsontján nagy, vésett, a bal falcsontján fokosszerű fegyver által keletkezett ovális seb figyelhető meg.

Érdekes, Magyarországon egyedülálló a 168. sírból előkerült női lelet. A koponyatető jobb felén, a középvonal közelében nagyméretű, T-alakú, T-syncipitalnak nevezett, harántszárával hátrafelé tekintő csontkinövés látható (I. tábla 3. kép). Hossza 90, a T- alak fejének két vége között 70 mm hosszúságú, és mindkét falcsontot érinti. Kialakulása valószínűleg a csonttal érintkező bőr rituális okokból végzett kiégetésének a következménye. A csonthártya kérges megvastagodását figyelhetjük meg. Ilyen díszsebek, vagy seb-tetoválások a Bismarck-szigetieknél és perui koponyákon is előfordulnak (Bartucz, 1966).

A temető 299. sírjából származó 6-7 éves gyermek koponyáján, a két falcsontra lokalizálva súlyos, vérszegénység (anémia) okozta csontritkulás (hyperostosis spongiosa cranii) (I. tábla 4. kép) figyelhető meg.

Klárafalva – „B” temető

A temetőről részletesebb tájékoztatás Fehér–Éry–Kralovánszky 1962-ben megjelent munkájában található.

Özv. Molnár Ignácné és Tóth Péter klárafalvi telkén Móra Ferenc 1931-ben és 1933-ban a szarmata és avar kori sírok mellett 23 kora Árpád-kori sírt is feltárt, de csak 17 koponya került a szegedi egyetem embertani intézetébe. Ezek közül ötön van kóros (paleopatológiai) elváltozás, melyeket Bartucz ismertetett (Bartucz, 1966).

Az 57. sírból előkerült, 35-40 év körüli férfi koponyájának bal falcsontján szabálytalan ovális alakú trepanációs sérülés látható, mely több éven át gyógyult. A kb. 60 mm, eredetileg téglalap alakú elváltozás a koponya mindhárom rétegét érintette, és noha az egyén túlélte a sebesülést és utána a szilánkok eltávolítását, a koponyacsont teljesen nem gyógyult be. Ugyancsak gondot jelenthetett az egyén életében a koponya üregében megfigyelhető lencseszerű daganat (osteoma) is.

A 2460. leltári számú, ismeretlen  sírból származó 60-65 éves férfi koponyáján  véséssel, kaparással keletkezett bregmaseb (fossula postbregmatica sinistra) található. Ettől balra és előre 10 mm átmérőjű sima felszínű csontdaganat (osteoma) van. A szájpad közepén erős csontkinövés (torus palatinus) található. {95}

A bregmasebek olyan gyógyult sebek, melyeket szándékosan, céltudatosan, valóságos vagy képzelt gyógyító céllal vagy hatás elérésére végeztek. Alakjuk kerek, mélységük általában 2-4 mm, ritkán hatol a koponyacsont közepéig. Létrehozásuk módja lehet vésés, kaparás, dörzsölés, égetés, maratás, ritkán fúrás.

Ugyancsak ebből a temetőből származik a 2463. leltári számú, ismeretlen sírból föltárt 60–65 év körüli férfi koponyája. Fölső fogsorában a két bal és jobb második metszőfognál gennyesedés nyoma figyelhető meg. A koponya mongolid jellegű, mindkét falcsontján bregmaseb van.

Klárafalva – „C” temető

A föltárást 1931-ben Móra Ferenc vezette. A föltárt 11 sír 6 koponyája vizsgálható (Tömösközi, 1964, Csáki 2002). Közülük 2 férfi (25-40 és 40-60 évesek), 3 női, kettő 25-40, egy 40-60 éves) koponya, egy meghatározhatatlan nemű.

A patológiás eltérések közül a vérszegénységre (anémiára) visszavezethető és a koponya csontjain megfigyelhető szitaszerű, valamint vonalszerű fölritkulás (porotikus hyperostosis cribrotikus-trabekuláris formája) említhető meg.

Maroslele-Pana

A korábbi Püspöklele községben és környékén több régészeti korszakot érintő ásatást végeztek a neolitikus Körös-kultúrától a rézkori bodrogkeresztúri kultúrán és szarmata koron át egészen a honfoglalás koráig. A felszínre került csontvázmaradványok száma azonban csekély, anyaguk töredékes, rajtuk patológiás elváltozások nem ismerhetők fel.

Maroslele-Pana lelőhely az egykori Porgány-ér és Száraz-éri csatorna találkozásának közelében, a Pana határrészen van. 1963 tavaszán Tokodi Antal tanító jelentette, hogy mélyszántás közben újkőkori (neolitikus) telepet bolygattak meg. Itt 1963. június 28. és július 4. között Trogmayer Ottó végzett hitelesítő ásatást. A népvándorlás kori sírokkal együtt a Körös-kultúrához sorolt 5 sírt is feltárt (Trogmayer, 1964). A leletek közül 2 férfi, 1 nő, 1 gyermek és 1 meghatározhatatlan nemű. Csak az 5. sír lelete volt vizsgálatra alkalmas; ez egyébként az egyetlen jobb megtartású Körös-kultúrás sírlelet. Ezen a protonordikus és cromagnoid emberfajta jellegei figyelhetők meg (Farkas, 1975). A többi lelet annyira töredékes és hiányos, hogy vizsgálatra alkalmatlan.

Nagylak-Határsáv

A határátkelő fejlesztésével kapcsolatos munkálatok során fedezték fel a 12–13. századra datált temetőt. Feltárását 1994–95-ben az azóta elhunyt fiatal régész, Ormándy János végezte. A Marostól 600-700 méterre levő lelőhelyen Árpád-kori házak, tűzhelyek és szemetesgödrök maradványain túl 243 egyén csontmaradványa került elő, melyek a szegedi egyetem embertani tanszékének gyűjteményében vannak elhelyezve.

Ezek között 73 gyermek, 27 ifjúkorú, 77 férfi, 48 női, 2 meghatározhatatlan nemű és elhalálozási korú egyén csontvázát lehetett elkülöníteni (Erdősi, 2000).

Érdekes, hogy a gyermekek csontvázai között 5 magzat és 6 újszülött maradványai is megtalálhatók. A férfiak átlagos testmagassága 166,5, a nőké 154 cm volt. A 18 férfi és 18 női lelet a koponya jellegei szerint egy rövid és egy hosszú fejű csoportba sorolható.

A fejlődési rendellenességek elsősorban a koponyán és a gerincoszlopon figyelhetők meg. A koponya falcsontjai és nyakszirtcsontja között levő varratban megjelenő számfeletti {96} csontocskák eredményeként két férfi koponyáján lépcsősfejűség (bathrokephalia) alakult ki. Egy férfi koponyája vízfejűség (hydrokephalia) miatt nagyméretű. Az alsó állkapocs elülső külső felszínén levő benyomat (anterior buccalis mandibularis depressio) négy alsó állkapcson (mandibulán) figyelhető meg.

Az utolsó ágyékcsigolyának a keresztcsonttal való teljes vagy részleges összecsontosodása (sacralisatio) a leletekben aránylag gyakran fordul elő, az elváltozást 10 férfi és 6 női csontvázán lehetett megfigyelni. A csigolya ívének záródási zavara legnagyobb számban a keresztcsonti (sacralis) szakaszon figyelhető meg (spina bifida), a részleges nyitottság jóval gyakoribb (19 eset), teljes ívnyitottság csak egy egyénnél fordul elő. Ezenkívül a  csontokon számos kisebb (minor) fejlődési rendellenesség figyelhető meg, amelyek nem befolyásolták az egyén életét.

Jóval súlyosabb elváltozás a szintén genetikai háttérrel összefüggő csípőficam (luxatio coxae congenita), (I. tábla 5. kép), amely egy középkorú női csontvázon fordult elő. A bal oldali combcsont (femur) csípőízületi helye (acetabulum) sekély, a femur feje kisebb a másik oldalinál és az egész csont vékonyabb.

A sérülésből eredő (traumás) elváltozások közül a törések a leggyakoribbak (12 eset), szinte az összes hosszúcsonton előfordulnak.

Hosszantartó fizikai hatások a csigolyaív záródásának elmaradását (spondylolysis) okozhatják. A szériában két esetben figyelhető meg ez a jelenség. Ugyancsak hosszú idő szükséges a sérüléses, végül elcsontosodó izomgyulladás (myositis ossificans traumatica) kialakulásához. Két férfi combcsontján látható az izompusztulást követő elcsontosodás nyoma.

A nem specifikus fertőzések közül mind a csonthártyagyulladás (periostitis), mind a csontvelőgyulladás (osteomyelitis) előfordul a leletekben. 25 csontváz valamennyi csontján lehetett ezeknek a nyomát megfigyelni. Idült, hosszan tartó (krónikus) osteomyelitis és periostitis alakult ki egy felnőtt nő csontvázán. A gyulladás az egész jobb alsó végtagra, a medencére, sőt a bal vállövre is kiterjedt, emellett a lapockán (scapula) gennyesedés nyomai figyelhetők meg (I. tábla 6. kép, II. tábla 1. kép).

Négy esetben agyhártyagyulladás (meningitis) nyomai fedezhetők föl. Erre a koponya belső felszínén levő gyulladásos nyomokból lehet következtetni. Egy esetben a bordák csonthártyagyulladása (periostitis) és az elmeszesedett mellhártyadarabok (kalcifikálódott pleuradarabok) mellhártyagyulladásra utalnak.

A specifikus fertőzéseket tekintve két esetben merült föl gümőkór (tuberculosis) gyanúja. Az erre utaló elváltozások a csípő és a gerinc csontjain figyelhetők meg. A vérképző rendszerrel kapcsolatos (hematogén) eredetű megbetegedések közül a koponyacsontok felritkulása (poroticus hyperostosis) különböző formái fordultak elő 35 egyénben, főleg gyermekeknél. A betegség hátterében a legtöbb szerző vashiányos vérszegénységet (anémiát) gyanít, de egyéb tényezők (hiányos táplálkozás, fertőzés, stressz) is kialakíthatják. Ez a betegség, a fertőzések nagy számával együtt okozhatta a népességben a nagy gyermekhalandóságot.

A leleteken legnagyobb számban a betegségcsoportok közül az ízületi elváltozások fordulnak elő. A csontelváltozások elsősorban a megerőltető életmóddal és az idősebb korral együtt járó elfajulásos (degeneratív) hatások eredményeként alakultak ki, főként a csigolyákon és a csípőízületben. A porc kopása bizonyos esetekben olyan mértékű volt, hogy két leleten a csont felülete fényesre, simára van kopva (eburnáció). {97}

A fokozott fizikai megterhelésre kialakult védekező reakcióként értékelhetők az izomtapadási régiókban létrejövő csontkinövések (enthesopathiák), elsősorban férfi csontvázakon, főként az alsó végtag sarokcsontjain (calcaneus) és a combcsonton (femur).

A nagylaki temető leleteivel kapcsolatban említett és a csontokon észlelt betegség-nyomok, elváltozások azt a gondolatot vethetik fel, hogy az a népesség, amelyet ezek a leletek képviselnek, nagyon beteges lehetett. Az előző lelőhelyek csontvázaival kapcsolatban ugyanis sokkal kevesebb esetet említettünk.

Ezért feltétlenül utalnunk kell arra, hogy ez az 1994–95-ben feltárt temető leletanyaga sok tekintetben különbözik a korábbi évtizedek ásatásaiból származó leletektől. Ma már a régészek sokkal körültekintőbben és alaposabban járnak el az ásatásnál, mint korábban. Említettük, hogy Móra többnyire csak a koponyákat s közülük is a jó megtartásúakat mentette meg, míg manapság igyekeznek a sírban talált minden tárgyat és csontot megmenteni. Ez nem jelenti Móra hanyagságát, csupán arról van szó, hogy az 1930-as években még ez volt az ásatási gyakorlat. Ebből a temetőből 5 magzat és 6 újszülött csontjait is összegyűjtötték, ez azonban ritka eset. Részben mert az újszülötteket, csecsemőket sokkal sekélyebb sírba temették, s ezek a sírok az idők során többnyire megsemmisültek, részben pedig korábban nem is mentették meg az ilyen elhaltak apró csontjait.

A másik nagyon fontos tényező, hogy a csontok átlagos emberi csontváztól való eltéréseit, melyek lehettek születési rendellenességek (congenitalis anomáliák) vagy betegség következményei, a kutatók csak az utóbbi 30 évben figyelik meg alaposabban. Korábban csak a nagyon nyilvánvaló és szembetűnő elváltozásokat írták le, mint amilyen pl. a koponyalékelés vagy koponyatorzítás.

Mindezek alátámasztják a már említett fontosságot, hogy a leleteket az utókor számára meg kell őrizni. Így lesz lehetőségünk, hogy a korábbi évtizedekben feltárt és megmentett csontvázakat újból és újból megvizsgáljuk. Ezeknek a tapasztalatoknak a segítségével tudunk következtetni arra, hogy a korábbi évszázadok vagy évezredek népességeinek körében milyen betegségek fordultak elő. Természetesen csak azokról lehet szó, amelyek a csontokon nyomot hagynak.

Óföldeák-Erődtemplom

Az óföldeáki erődtemplom Földeák községtől mintegy 5 km-re DNy-ra helyezkedik el, a környezetéből kb. 3 méterrel kiemelkedő dombon. Itt több alkalommal végeztek ásatásokat. 1860-ban Oltványi Pál, 1923-ban Návay László, 1960-ban Jámbor Zoltán és Hamvas István, 1965-ben Bálint Alajos. A legnagyobb feltárás 1990 és 1999 között az erődfalon belül volt: Béres Mária 503 főként középkori sírt tárt föl. Az erődfalon kívül további 23 sírból kerültek elő minden valószínűség szerint Árpád-kori emberi maradványok (Béres, 1995, 1998, Paja, 2000). 419 egyén csontmaradványát sikerült elkülöníteni. A régészeti mellékletek alapján a temetőt az itt lakók a 11–12. századtól egészen a 18. századig használták.

A leletek között 119 gyermek, 48 ifjúkorú (közöttük 9 férfi, 5 nő), 93 férfi, 61 nő és 98 meghatározhatatlan nemű felnőtt csontvázmaradványa van. A férfiakra jellemző a rövidfejűség, a közepesen széles arc és 164 cm-es testmagasság. A nők rövid fejűek, széles arcúak, testmagasságuk átlagosan 153,5 cm. Taxonómiai szempontból három {98} csoportba oszthatók: nordoid és mediterrán keverék (III. tábla), cromagnoidok és rövidfejűek (Csillag, 2000).

Az emberi maradványokon megfigyelhető rendellenességek (anomáliák) közül a legnagyobb gyakorisággal az ízületi elváltozások fordulnak elő. A csigolyagyulladás (spondylitis deformans) 24 esetben teljes bizonyossággal megállapítható. További 11 csigolyánál nem lehet eldönteni, hogy az előző 24 lelethez tartoznak-e. A betegség elsősorban az idősebb egyénekben (maturus és senium korcsoport) mutatkozik meg, de előfordult fiatalabbak közt (adultus életkorcsoportban) is. Gyakoriságuk jóval több a férfiaknál (a férfi-nő arány kb. 2:1), az elváltozások legnagyobb számban az ágyéki (lumbalis) és a háti (thoracalis) gerincszakaszon találhatók.

Egyéb elfajulásos (degeneratív) elváltozások is gyakran láthatók. Elsősorban a váll (acromio-clavicularis) és a szegycsonti-kulcscsonti (sterno-clavicularis) ízfelszínt, valamint a medence és keresztcsont ízesülését (facies auricularis) érintették. Ezen kívül két esetben fordult elő fertőzés okozta ízületi gyulladás (septicus arthritis; egyik kórmegállapítása bizonytalan), valamint egy esetben a diffus idiopathicus skeletalis hyperostosis (DISH) is feltételezhető (II. tábla 2. kép).

A sérüléses (traumás) elváltozások közül különösen a törések jelentősek. A két nem közötti gyakoriságában szintén eltérés mutatkozott: sérülés nyoma 15 esetből mindössze 3 női csontvázon figyelhető meg, további 3 lelet nemisége nem volt pontosan meghatározható.

A nem specifikus fertőzések közé tartozó csonthártyagyulladás (periostitis) nagyobb számban fordul elő a 19 férfi, valamint a 13 női vázon. További 18 csonthártyagyulladás (periostitis) esetében a csontanyag hiányossága, töredékessége miatt nem volt lehetőség a nemek megállapítására. A betegség elsősorban a sípcsonton (tibia) és a combcsonton (femur) alakult ki. A súlyosabb csontvelőgyulladás (osteomyelitis) és csontgyulladás (ostitis) 6 leleten és mindegyik az alsó végtagon és függesztő öv területén figyelhető meg (II. tábla 3. kép).

A specifikus fertőzések közé tartozó megbetegedések a szériában teljes bizonyossággal nem voltak kimutathatók, csupán egyetlen esetben merült föl a gümőkor (tuberculosis) gyanúja. A bizonytalan meghatározás a csontok rossz megtartási állapotával vagy a betegségek gyors lefutása miatti csonttünetek hiányával magyarázható.

A vérképzőrendszerrel kapcsolatos (hematogén) betegségek egyik csonttani tünete a poroticus hyperostosis. A betegség három megjelenési formája közül az egyik, a lyukacsos csont (poroticus) típusa ezeken a leleteken a leggyakoribb (19 eset). A súlyosabb szitaszerű (cribroticus) és rostos (trabecularis) típus száma jóval alacsonyabb (3, illetve 2 eset). A felnőttek és a gyermekek-fiatalkorúak aránya kb. 2:1.

Az anyagcserével kapcsolatos (metabolikus) eredetű csontelváltozások közül a csontritkulásra (osteoporosis) utaló jeleket 6 leleten lehetett megfigyelni. Ez a csontbetegség elsősorban a közepes és idős (maturus és senium) korú egyénekben fordult elő, tehát a magasabb életkor következtében alakult ki, bár egy fiatalkorú eset is van. Ennél feltehetően valamilyen más betegség kapcsán alakulhatott ki az osteoporosis.

Jóindulatú csontdaganat (osteoma) két csontvázon figyelhető meg.

A fejlődési rendellenességek közül az óföldeáki anyagban leggyakrabban a nyitott keresztcsonti gerinc-csatorna (sacrum bifidum, 10 eset) és az utolsó ágyékcsigolyának a keresztcsonthoz való csontosodása (sacralisatio, 12 eset) fordult elő. Ezen kívül két idő előtti koponyavarrat-elcsontosodás (craniostenosis), az egyik bathrokephalia, valamint {99} három gerinccsigolya ívnyitottság (spina bifida), és egy-egy esetben az első keresztcsonti csigolya különállása, csontosodásának elmaradása (lumbalisatio) figyelhető meg.

Az életkorral összefüggő elváltozások közül gyakran tapasztalhatók a különböző csontosodási (ossificatios) formák a leleteknél. A csontkinövések (entesopathia) csonttani tünetei elsősorban az alsó végtag csontjain, így a térdkalácson (patella), a sarokcsonton (calcaneus) és a sípcsonton (tibia) jelennek meg. Az elváltozások kb. kétszer annyi férfi leleten fordulnak elő, mint nőin (Paja, 2000, Paja–Marcsik, 2002).

Pitvaros

A temetőt Móra Ferenc tárta fel 1926-ban. Részletes leírásával több régészeti közleményben találkozhatunk (Patay, 1938, B. Kutzián, 1958, Bóna, 1965a). Banner János a temetőt a Marosi-kultúrához sorolta (Banner, 1931), és megemlítette, hogy Móra 49 sírt tárt fel (Banner, 1932). Bóna István a pitvarosi temető nagyságát 40-60 sírra becsülte (Bóna, 1965). Különösen nagy gonddal tanulmányozta, és a leleteket a nagyrévi-kultúra kőtörési csoportjával egyidősnek, az ószentiváni (tiszaszigeti) és klárafalvi temetők perjámosi kultúrájához tartozó legkorábbi sírjaival tartott rokonnak. A korai bronzkor I. periódusának vége és III. periódusának kezdete közötti időre, Kr. e. 1820 és 1720 közé datálta (Bóna, 1965).  Gazdapusztai Gyula a leleteket a rézkor végének és a bronzkor elejének vezérkövületeiként említi (Gazdapusztai, 1962).

A halottakat zsugorított helyzetben – lábakat és kezeket összehúzva – fejjel É–D vagy D–É irányban, arccal K felé temették el. Az aranymellékletes sírok – amelyek mélyebben voltak – valószínűleg az idősebbek, vezérek, vagy a törzs legjobb harcosainak sírjai lehettek, míg a sekélyebben eltemetettek esetleg rabszolgák.

A feltárt 49 sírból 6 népvándorlás kori 43 korai bronzkori, közöttük a 30. sír kettős temetkezés, a 25. sír szimbolikus temetkezés: nem volt benne csontváz. A csontvázakból Móra itt is 15 koponyát mentett meg; ebből egy népvándorlás kori. A csontvázak egyéb részeiből nem maradt meg semmi. A koponyák az egyetem embertani tanszékének gyűjteményében vannak.

A leletek antropológiai értékelését Farkas Gyula végezte el (Farkas, 1971). A sírok tájolása alapján 10 férfi, 13 nő, 7 gyermek; további 15-ről nem lehet eldönteni, melyik nemhez tartozik. A több mint  80 évvel ezelőtt feltárt leletek közül 6 férfinak (az 1., 15., 29., 33. és 37. sírokból származó koponyák és a sírszám nélküli 141. sz. koponya), 7 nőnek (a 3., 9., 24., 27., 34., 43., 44. sírok leletei), egy pedig gyermeknek (21. sír) határozható. A 43. sír koponyája az ifjúkor és felnőttkor határán van,  jellegei alapján nő.

Az égtájakhoz igazodott temetkezés és a koponyák nemének antropológiai meghatározásának összehasonlításából megállapítható, hogy a nőket kivétel nélkül fejjel D–É irányba, jobb oldalukra fektetve helyezték a sírba. A férfiak esetében nem volt ilyen következetes az eltemetés, őket általában bal oldalukra fektetve temették el.

A férfiak között elsősorban a mediterrán és cromagnoid emberfajták vonásai ismerhetők föl. A 141. sz., a 15. és 33. sír leletei a gracilis mediterrán, a 29. és 37. sír koponyája a keleti mediterrán, az 1. sír lelete főként a cromagnoid emberfajta vonásait mutatja. A 9., 24. és 43. sírban eltemetett nő koponyáján a gracilis mediterrán, a 3. sír leletén az atlanto-mediterrán, a 27. sír női koponyáján az alpi és a 44. sír esetében a pamiri-cromagnoid vonások ismerhetők fel. {100}

A mediterrán emberfajták előfordulása a népesség anatóliai eredetét támasztja alá. A 27. női sír alpi és a 44. sír pamiri-cromagnoid jelleg föltételezi, hogy ezek a nők más népességekből származtak.

A leletegyüttesben ritka fogrendellenességek fordultak elő. A 15. sír férfi felső és alsó állkapcsában szám fölötti – negyedik – nagyőrlők (molárisok) vannak (II. tábla 4. kép). Őt a nőkre jellemző D–É irányítással temették el. A 33. sírból feltárt koponyán megmaradt tejszemfog (perzisztáló caninus) látható. A 43. sír leletén a normális fog koronájától eltérő alakú csapfog figyelhető meg (Farkas, 1971, 1975).

Pitvaros–Víztároló

1963-ban Pitvarostól DK-re, kb. 1,5 km távolságra víztároló munkálatai kezdődtek. A dombvonulat humuszrétegének lehordásakor és a töltés építésekor temető sírjai kerültek elő a természetes tó – egykori folyómeder – nyugati partján. Az 1993–94-ben és 1996-ban folytatott leletmentés során a csaknem 5000 m2 területen 225 avar kori sírt tártak fel (Bende, 1996–97), melyből 5 (5., 78., 113., 157., 225.) kettős temetkezés volt. Három sírban (89., 90., 189.) nem volt csontváz, a 181. sírba pedig csak egy ló teljes csontvázát temették (Bende, 1998). A temetőt a Kr. u. 7. századtól a 9. század második feléig használták. Az emberi maradványok száma 226. A leletek a szegedi egyetem embertani tanszékének gyűjteményében vannak. Részletesen Molnár értékelte őket (Molnár, 2000).

A 226 csontváz közül 48 gyermek (köztük 2 újszülött), 85 férfi, 85 nő, 8 meghatározhatatlan nemű. A felnőttek között meglehetősen sok a 20–40 év között meghaltak száma, a 170 felnőttből 79. A gyermek-felnőtt arány 1:3. A születéskor várható élettartamuk 32 év volt. Nagyon nagy a 20–35 éves, szülőkorban meghalt nők aránya.

A férfiak koponyája rövid, arcuk közepesen széles, testmagasságuk átlag 168 cm. A nők koponyája a férfiakénál rövidebb, arcuk széles, testmagasságuk 155 cm.

Taxonómiai megoszlás szerint 11 férfi és 6 nő a pamiri, 4 férfi a dinári, 3 férfi és 5 nő az előázsiai, 2 férfi és 20 nő a közelebbről meg nem határozható rövid fejű europidokhoz, 18 férfi és 1 nő a cromagnoidokhoz, 1 férfi és 5 nő a gracilis mediterránokhoz, 5 férfi és 5 nő az atlanto-mediterránokhoz, 2 férfi és 5 nő a mongolid nagyrasszhoz sorolható (IV. tábla).

A széria csontanyagában előforduló leggyakoribb patológiás elváltozások sorrendben az ízületi megbetegedések (főként a degeneratív elváltozások), az enthesopathiák  (43 egyén esetében 77 helyen) és a traumák.

A fejlődési rendellenességek legtöbbször a csigolyákon láthatók: csigolyák összenövése (synostosis vertebralis) egy, részleges vagy teljes sacralisatio 14, a keresztcsonti csigolyaív nyitottsága (sacrum bifidum) 20 esetben (ebből 3 teljes ívnyitottság), a csigolyaívek nyitottsága (spina bifida) nyílás a szegycsonton (fenestratio sterni congenita) és a bordákkal történő összenövése (synostosis costarum) egy-egy esetben fordul elő. A veleszületett csípőficam három stádiuma összesen 7 esetben látható.

A traumák közül törés nyomát 21 felnőttön – főként férfi csontvázaknál – összesen 30 esetben lehetett megfigyelni.

A nem specifikus fertőzések közül a csonthártyagyulladás (periostitis) viszonylag sokszor fordul elő (31 eset); leggyakrabban a sípcsonton (tibia), a combcsonton (femur) és a szárkapocscsonton (fibulán) alakult ki hosszanti csíkolat vagy lemezszerű új csontképződmények formájában. A súlyosabb fertőzésre (infekcióra) utaló csontvelőgyulladás {101} (osteomyelitis) négy leletre korlátozódik. Közülük kitűnik egy bal felkarcsont (humerus, 179. sír) sérülésének súlyos esete.

Tuberkulósis lehetősége négy esetben merült fel. A csontok felszínének megtekintését (makroszkópos vizsgálatot) kiegészítő PCR-vizsgálatokat két alkalommal végeztek.  A 215. sír lelete esetében gerincelváltozások és az elmeszesedett mellhártyadarabok (kalcifikálódott pleuradarabok) mellett előrehaladott stádiumú spondylitis ankylopoetica (II. tábla 5. kép) is megfigyelhető. A részletesebb vizsgálat a betegséget megerősítette.

A hematogén eredetű megbetegedések (poroticus hyperostosis) többnyire a kétoldali szemüregnél való megjelenés formájában mutatkozik, és a férfiakhoz képest több nőn fordul elő.

Az anyagcserével kapcsolatos (metabolikus) és hormonális eredetű megbetegedések közül ki kell emelni a csontritkulással (osteoporosis) összefüggésbe hozható kompressziós csigolyatöréseket (5 eset), amikor a csigolyatestek összeroppantak, valamint a négy esetben megfigyelhető DISH-t.

Az elfajulásos (degeneratív) eredetű gerincelváltozások férfiakon gyakoribbak, és a korral együtt emelkedő gyakoriság tapasztalható. Az előfordulás számát tekintve a csigolyáknál az ágyéki-nyaki-háti (lumbalis-cervicalis-thoracalis) sorrend állítható föl. Az egyéb csontok ízületeinek gyulladása (arthrosisok) szintén gyakoribbak a férfiak esetében, a legtöbbször megfigyelt sérülés a csípőízület elváltozása. A degeneratív eredet mellett kis számban fertőzéses eredetű ízületi gyulladás (arthritis) és egy esetben seronegatív spondylarthropathia is észlelhető.

Jóindulatú (benignus) csontdaganatot 6 egyénen 8 esetben sikerült megállapítani; leggyakrabban a homlokcsonton. A 208. sírhoz tartozó csontokon rosszindulatú daganat által létrejött osteolyticus destrukciók figyelhetők meg, amelyek szinte az egész csontvázra kiterjednek. A sérülések alakja többnyire körkörös, átmérőjük 2–36 mm. A makroszkópos észleléseket röntgen- és CT-vizsgálatok is kiegészítették (Pálfi és mtsai, 1998). Az eredmények összevetése után az elváltozások hátterében valószínűsíthető az áttételes csontrák (metastaticus carcinoma) (II. tábla 6. kép).

Összefoglalás

A több évezredből származó emberi csontmaradványok természetesen nem elegendők ahhoz, hogy a Makó környékén élt népességekről pontos képet alkothassunk. Arra különösen nem, hogy a mai Makó területén a korábbi régészeti korok lakosságára következtethessünk. Ezt jelenleg csak a régészeti emlékek és az írásos történeti följegyzések alapján lehet megkísérelni. Annak a valószínűsége, hogy a mai város területén emberi csontvázak előkerüljenek, ma már nagyon csekély, és csak véletlenül fordulhat elő. Az azonban csaknem biztos, hogy a város területe régen is lakott lehetett, mert földrajzi helyzete és a Maros mindenképpen vonzó volt a letelepedésre. A régebbi korokban is elsősorban a folyók mentén és a magasabb területeken éltek és temetkeztek az emberek. Ezt mindenképpen feltételezi, hogy a választott mintegy 20 km-es körzetben ilyen sok lelőhelyet sikerült megismerni.

Másrészt az általunk ismertetett csontvázmennyiség azért sem alkalmas megbízható és általánosítható következtetések levonására, mert nyilvánvalóan lényegesen több ember élt a kérdéses területen, mint amennyit a feltárt csontmaradványok képviselnek. {102}

A régészeti emlékek (telephelyek, tárgyak) alapján megállapított kultúrák változásának gyorsasága nem függ össze az emberi jellegek változásával. Előbbi sokkal gyorsabban változik, mint az ember örökletes jellegei. Elég, ha arra utalunk, hogy a mi életünkben is milyen mértékben alakultak át a tárgyak (a műanyag megjelenése, a pénzérmék alakjának változása stb.), anélkül, hogy biológiai jellegeink lényegesen módosultak volna.

Végül nem várható az embercsontok vizsgálatából, hogy az antropológus pontosan megmondja: milyen lehetett a korábbi népességek hajszíne, szemszíne, bőrszíne, arcuk finomabb vonása, hiszen ezeket a csontvázakból semmilyen módon nem lehet megállapítani. A csontvázuk alapján azonosnak látszó két ember az említett jellegek szerint nagyon is eltérő lehet. A magas termetű, keskeny arcú, hosszú fejű atlanto-mediterrán és nordikus emberfajta között csontváz alapján nagy a hasonlóság, ugyanakkor előbbi barna szemű, barna hajú, sötétebb bőrű, utóbbi szőke hajú, kék szemű és világos bőrszínű.

Meglehetősen biztosan tudunk viszont nyilatkozni a gyermekek és felnőttek, a férfiak és nők arányáról, elhalálozási korukról, átlagos életkorukról, és egyre többet tudunk meg életmódjukról, betegségeikről. Ezek az ismeretek nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a korábbi népességekről egyre pontosabbak legyenek ismereteink. {103}

 

I. TÁBLA

1
30. kép. Torzított női koponya (Apátfalva, 1. sír)
 
2
31. kép. Torzított koponya (Kiszombor, 123. 1. sz.)
 
32. Bőr kiégetésének nyoma a koponyatetőn (Kiszombor, 1221. 1. sz.)
 
33. A koponyacsontok szivacsszerű ritkulása. (Kiszombor, 299. sír)
 
34. Vele született csípőficam (Nagylak­-Határsáv, 33. sír)
 
35. Gennyesedés nyoma a medencén (Nagylak-Határsáv, 14. sír)
 

II. TÁBLA

36. Gennyedés nyoma a jobb lapockán (Nagylak-Határsáv, 14. sír)
 
37. Szalagelcsontosodás a gerincen (Óföldeák, 16999. lelt. sz.)
 
38. A medence gennyes elváltozása (Óföldeák, 931. sír)
 
39. Negyedik zápfogak (Pitvaros, 15. sír)
 
40. Gerinccsigolyák összecsontosodása (Pitvaros–Víztároló, 215. sír)
 
41. Áttételes csontrák nyoma a medencén (Pitvaros–Víztároló, 208. sír)
 

III. TÁBLA




42. kép. Nordoid-mediterán típusú férfi koponya (Óföldeák, 80. sír)
 

IV. TÁBLA



     43. kép.  Belső-ázsiai – x típusú női koponya (Pitvaros­-Víztároló, 55. sír)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet