{184} Gazdálkodás

Hagyma- és zöldségtermesztés1

(TÓTH FERENC)

Vöröshagyma

Tájunkon már a török hódoltság előtt folyt hagymatermesztés. II. Ulászló király az 1510. évi pestisjárvány elől – a Makótól tíz kilométerre eső – Csanád várába menekült, és az ott termő, jó hírű hagymával kúráltatta magát.2 A makói hagymatermesztésre az első adat 1755-ből származik. Marczibányi Lőrinc tornyai birtokos Gerlicze János makói főbírónak írta: „Fokhagymára elküldettem egy Máriást, vegyen ültetni való fokhagymát. S vöröshagymát is vegyen egy-két koszorúval.”3 A pozsonyi helytartótanács 1783-ban Csanád vármegyét a katonaság ellátására vörös- és fokhagymából 60 pozsonyi mérő küldésére kötelezte; 1778-ben Temesvár ostroma esetére többek között 60 pozsonyi mérő hagyma; 1788-ban vörös- és fokhagymából hatvanezer fejet kellett a katonaság élelmezésére biztosítani. A termelés mennyisége a 19. századtól rohamosan emelkedett.

A makói tájfajta hagyma kisparaszti produktumként, a népi nemesítés „magas iskolájaként” jött létre, és vált híressé. Egyedülálló íz-, zamattartalmával, nagyfokú eltarthatóságával, több rétegű bronzvörös héjazatával, fehér húsával, gömbölyded alakjával, nagy szárazanyag-tartalmával világszerte rangot vívott ki magának.

56. kép. A makói hagyma első ábrázolása (1895)

A makói nép nemcsak a fajtát te­remtette meg, de kialakította a sajátos dughagymás termesztési mó­dot is. A földrajzi adottság miatt itt étkezési hagymát magról közvetlenül nem lehetett termelni. Az első évben mag­ról dughagymát, a másodikban dug­hagy­má­ról étkezési hagymát termel­nek. Mivel a dughagyma elvetve magró­zsát nevel, a virágrügyképző­dést hőkezeléssel gátolják meg. A népi hagymaművelés Makón a sajátos munkaeszközöknek igen gazdag tárházát hozta létre.

Dughagymatermesztés

A hagymaföldet lóval nem volt szabad megtaposni, mindenféle veteményt kizárólag ásott földben termesztettek. Nagyméretű, úgyneve­zett herkulesásót használtak. Iritz Márton és Fiai cég ezt az ásótípust osztrák–magyar, sőt német birodalmi szabadalommal védte. Ásáskor keskeny földdarabot kellett fogni, {185}megfordítani. Ha nagyobbat fogtak, megjegyezték: Në dúrd a fődet, ásóhögyesre ássál. Az ásónak eleven, vad földet kellett fölhoznia, amin fönt az ásóhegy fénye is látszott. Az előzöttebb kertészek három-négy ásós embert is fölfogadtak. Az ilyen napszámos ujja évek során belekopott az ásónyélbe. A 19. század végén a bánsági uradalmaktól gőzekével fölszántott földet vettek ki, ezt legalább olyan jónak tartották, mint az ásottat. Az első világháborútól hagyma alá is áttértek a szántásra. Aratás után kettős ekével csekélyen megugarolták a talajt, az őszi szántást egyes fejű ekével, négy lóval végezték 10-12 col mélyen. Azt szerették, ha az eke eleven földet is hozott föl. Az volt a jó szántás, ha nem lehetett látni, hány kerülővel történt a szántás, vagyis nem lehetett megszámlálni a magházat. A bérlő hagymakertész szántáskor ment az eke után, ugyanannyit került, mint az eke. A földet összevetésre szántották, vagyis nem a parcella szélén, hanem közepén kezdték a szántást, ott egy kis magaslat, a széleken pedig borozda maradt.

A magot kora tavasszal vetették. Amikor fölpirkadt, szürke lett a talaj, kézi fogassal és tüsökboronával elegyengették, elsimították. Az 1930-as évektől alkalmazták a lóvontatású boronákat. Különösen bevált a Kucses Károly-féle csuklós láncborona, amelyet a makói föltaláló szabadalmaztatott is. A hagymamagot, a feketemagot eredetileg kapával húzott borozdába, rónára vetették. A sorokat sohasem a hagymaparcella hosszába, hanem keresztbe húzták. A 4-5 cm mély borozdák kapaszélességűek voltak, ebbe egyenletesen, kézzel pörgetve szórták a magot. A következő borozda húzásakor a földet rárakták a maggal berakott borozdára. Aki szépen tudta a borozdákat húzni, annak földjén nem maradt el közöttük vetetlen földcsík. A bevetett területet elgereblyézték vagy tüsökboronával elsimították. Száraz időben el is hengerelték. Az első világháború után elterjedtek a kézi vetőgépek. Barkácsoló hajlamú kertészek már 1910-ben készítettek egy-, sőt háromsoros fa vetőgépet. Helyi lakatosok korongos és kanalas megoldással kísérleteztek, majd 1934-ben megszületett a vitorlás vetőgép. Ezek már szóró és ültető vetésre állítható univerzális gépek lettek, – a szabályzó állításával – bármilyen méretű mag (mák, hagymamag, petrezselyemmag stb.) vetésére is alkalmassá váltak. Kisgazdaságok­ban máig használják.

Mivel a növényápolás igen fárasztó és munkaigényes volt, ezért a kertészek egy kisláncnál, száz négyszögölnél nagyobb területet nemigen vetettek be. A rónára vetett dughagymát gyomlálással tartották tisztán. A géppel vetetthez lakatosok készítettek keskenypengéjű apróhagyma-kaparót. Addig nem kezdhettek ápolásához, míg visszahajló sziklevele ki nem egyenesedett, el nem hányta a kaszáját. Az 5-6 col távolságra vetett dughagymát már tolókapával, dikkölővel is tisztán lehetett tartani. Külön készítettek a tolókapához apróhagymába való késeket. Három sor közül a középsőben haladt a dikkelő kereke, a két szélsőben egy-egy kés. Dikkelés után az elmaradt gyomot apróhagyma-kaparóval vágták ki. Amikor a dikkölő már törte volna a dughagyma szárát és levelét, nem mentek bele tolókapával. Szedés előtt még meggyomlálták.

A betakarításra, a szödésre Szent Istvánkor, augusztus 20. körül kezdődött. Ekkorra a hagyma szára lesült, dohánybarnára meg volt száradva. Nyirfasöprűvel vagy kopott kertisöprűvel lesöpörték. Soha sem reggel, harmaton, hanem tűző napon, még pedig két irányból. Röndre, majd kis rakásokba söpörték, és kiskaskával kihordták a föld szélére. A régi hagymások olyan takarékosak voltak, hogy a söpréskor kivert apróhagymákat a szemétből is kiválogatták. A rónára vetett dughagymát hagymakaparóval szedték, pengéjével elvágták a hagyma üstökét, és egyenként dobálták bele a szödő- vagy kisrëstába. Mások lapocka alakú fakéssel lazították meg a földet. A vetőgéppel ültetett dughagymát elejében kaparóval szedték, ezzel csíkolták meg a sort, és marokkal, valamennyi földdel dobták a rëstába. A legrégibb szödőrësták bőrrësták  voltak; a kéreg aljára nem rostaszövet volt kifeszítve, hanem kilyuggatott bőr. A szedés könnyítésére sorlazítót használtak. Volt egy- és kétágú irdoló; aszerint, hogy a sor egyik vagy mindkét oldalán irdolták meg a földet. Az 1950-es évektől két új eszköz nagyban meggyorsította a kézi dughagymaszedést: a dikkelőre {186} szerelt görbe kés és az állványos földrosta. A dikkelőre egy vagy két meghajlított kiemelő kés készült, amelyet a hagyma alatt, az üstökénél taszítottak. Mivel a dughagymát valamennyi földdel markolták, a rostálást nagy felületű földrëstával végezték. A fölszedett és a földtől kirostált apróhagymát ponyvára öntötték, hogy fonnyadjon el a gyökere. Eredetileg ponyva helyett dughagymaszérűt készítettek. Az erre kiválasztott helyen előre fölszedték a hagymát, lábbal kitapostak mintegy 20-25 négyzetméternyi területet. Ha a talaj nem volt elég lágy, kis vizet is csorgattak rá, és szép simára taposták. A kisebb hagymások a fölszedett dughagymát még aznap talicskával haza tolták, és a háznál terítették ki. A hagymaföldön három-négy napig száradt a hagyma. Beázás ellen éjszakára összébb hajtották a ponyvát, betakarták. Napközben többször megkeverték, mögdörgölték. Akinek több volt kiterítve, és kézzel nem tudta a rakás közepét megkeverni, nyeles meszelőre szerelt bicikligumival, doroszolóval forgatta meg.

A szép dughagyma fényes, ha sáros időben szedték, maszatos, morcos volt. A dughagyma értékét lerontotta a csírázás, a sérült vagy kopasz fej. A léhával, hajával teli dughagymát az akkurátus kertész hazaszállítás előtt, a hagymaföldön megszelelte, mert különben könnyen begyullad, befűlik. A magasba emelt kiskaskából a földre tett nagykaskába szeleltek.

57. kép. Dughagymarakás

Az apróhagymának a padláson előre elkészítették a helyet. A padlást fölmázolták, ha szükséges volt, tapasztották, sőt voltak, akik föl is meszelték. A zsákban hazaszállított hagymát a padláson 10-15 centiméter vastagságban kiterítették. A tető cserepeit két-három helyen csutkadarabbal kitámasztották, hogy a padlástér huzatosabb legyen. A dughagyma a padláson csörgősre kiszáradt. Itt már nemigen kavargatták.

Amíg nem születtek meg az osztályozó rosták, a dughagymát az asztalon háromfelé válogatták: kiszedték az apraját, a zsigát, a nagyját, a pikleszt és a középméretűt rakták el. A válogató az asztal sarkára ült és jobbról, balról elhelyezett kaskába húzta a megfelelő méretű hagymát. Később a szitások különböző lyukbőségű szedőrostákat készítettek. A nagyobb lyukú kéregrostában a dughagyma nagyja, a piklesz maradt fönn, a kisebben a rakni való, és a földre kihullott a zsiga.A rostálás riszálással, szitáló mozdulattal, rázással történt. Úgy könnyítettek magukon, hogy a rostát nem kézben rázták, hanem két közel állított asztal szélein tolták és húzták. Újításnak számított a tolósrësta. Két ládányi nagyságú rostát egymás fölé helyezték, és guriga-kerékkel ellátott állványon rázták. A fölsőben maradt a piklesz, az alsóban a raknivaló, a földre a szeméttel és léhával együtt kihullott a zsiga. Az első világháború táján jelentek meg a máig használatos forgatósrësták. Ezzel már ötfelé osztályoztak: piklesz, elsőrendű, második, harmadik apróhagyma és zsiga.

A dughagyma szárítása, hőkezelése a makói hagymatermesztési technológia döntő sajátossága. A legapróbb dughagyma, a zsiga kiültetéskor nem magzik föl, ezeket eladták. A nagyobbak magszárba szökését hőkezeléssel akadályozzák meg. A boglyakemencék fölé hagymaszárító rácsot szereltek, és erre öntötték föl a dughagymát. Ennek ideje Örzsébet (november 19.) hetében jött el. A szárítás előtt asztalon áthúzták a hagymát; a romlottat, a puhát, a csírásat kiszedték belőle. A dughagymát szakajtókosárral öntögették föl a nádrácsra. Egyszerre nem lehetett a teljes mennyiséget fölrakni, mert begyulladt volna. Először a dughagyma nagyját, az első hagymát rakták föl, és az egész rácson szétterítették. Két-három napig erősebben fűtöttek, hogy a hagyma gőze menjen el. Szellőztetni nem lehetett, mert a {187} hűvösebb levegő miatt megpárásodott, sőt télen mögfázott a hagyma. Két hét után a második hagymát is fölrakták. Ha nem volt elegendő dughagymájuk, akkor karácsony előtt a harmadik hagyma is fölkerült, különben ezt eladták. A már fönt lévő hagymát toló-vonóval beljebb tolták. A nádrácson száradó dughagymát először pálfordulókor (január 25.) kavarták meg, másodszor egy hónap múlva. Általában gyereket küldtek föl a kavarásra, mások asztalra állva a toló-vonót használták. Ahol a szoba belmagassága alacsony volt, a rácsra rostát vagy fületlen kaskát tettek, ide nem került hagyma; a meleg levegő szabadon juthatott föl a mennyezetig, és fölülről is érte a hagymát.

A rácson József napig (március 19.) volt a hagyma. Korábban nemigen vették le. Ha az elrakott hagymát fagy érte, elfelejtette a szárítást, visszanyerte vadságát és fölbördőzött. A dughagyma leszedése a rácsról nagy porral járt, az ágyneműt kihordták a szobából. A kertész orrát, száját kendővel bekötve, asztalon állva, kézzel és toló-vonóval kiskaskába húzta a szárított dughagymát. Az újra osztályozott dughagymát ültetésig az eresz alatt tárolták. A zsákban kissé megereszkedett a hagyma, így rakáskor az ujjak között nem csúszott annyira. A gondos kertész ültetés előtt még egyszer áthúzta az asztalon a dughagymát, a mumifikálódottakat kidobta.

58. kép. A dughagyma osztályozása forgórostával

Az étkezési vöröshagyma termesztése

Amikor kinyílt az idő, megfogasolták, elboronálták a hagymaföldet. Szélének kijelölését hancsikolásnak nevezték. A műveletet ketten végezték: az egyik, a hancsikoló földkupacokat készített, a másik nézte a két karóval jelzett egyenes vonalat, és közben kézzel intett, hogy jobbra vagy balra kell-e a jelölést tenni. Ha jó helyen volt, függőleges irányban jóváhagyólag leintette. Az egyik hancsiktól a másikig húzva a lábat kitaposták a föld szélét.

A hancsik, a kitaposás mellett sorvonalzóval, útallóval kijelölték a sorokat. Az útallózás szakaszosan folyt. Akkora területet vonalaztak meg, amennyit aznap beraktak. A sor végén, forduláskor az útallót a szélső nyomon húzták, így a sortávolság (10 col) nem változott. A kertészek fontosnak tartották, hogy a sorok nyílegyenesek legyenek.

Régen kötőből rakták a hagymát. A bal kézzel kimarkolt hagymát a jobb kéz hüvelyk- és mutatóujjával, üstökével lefelé egyenként nyomkodták a földbe. Olyan mélyre rakták, hogy a borona ki ne verje. A gyakorlott kertész maga elé szórt egy-két maroknyi hagymát, és sokan áttértek a kétkezes rakásra. Naponta másfél-két kislánc területet is képes volt egy kertész elrakni. Egy-egy ültető egyszerre négy sort hajtott. A tőtávolság a dughagyma méretétől is függött. A beültetett területet még aznap elboronálták.

A talaj tisztán tartását hagymakaparóval végezték. Kaparáskor szintén négy-négy sort fogtak föl. Az első kaparáskor olykor még a sorok közé térdelhettek, de a kaparást inkább hajolva végezték. Nem volt szabad a hagyma levelét törni. A dús lombozat idején minden lépéskor óvatosan csináltak helyet a lábnak, a hagyma leveleit elhajtották. A nadrág szárát elővigyázatosságból alul madzaggal be is kötötték. A gondosabb kertész a kaparó pengeélének sarkát lekerekítette, nehogy mögcsisszentse szerszámával a hagymát. Az étkezési hagymát általában háromszor kaparták. A dikkelő elterjedésével háromszor-négyszer meg tolókapázták, a sorját pedig megkaparták, möghajtották. Soha sem várták meg, {188} hogy a talaj begyomosodjék. Nem azért kapartuk, mer gazos, hanem, hogy në lögyön gazos – mondták. Nagyobb eső után levegőztetés végett igencsak megdikkelték vagy megkaparták. Amikor a hagyma lombozata kezdett erősödni, a dikkelőre száremelőt, szárhajtogatót erősítettek.

A hőkezelt hagymában is akadt valamennyi bördő. Ezért mögbördőzték a hagymát, letörték a szárát. De ebbe befolyt a csapadék, ezért később a magrózsaképződményt, a kis gúbát törték le, ez volt a lëgombázás. Voltak, akik kihúzták, fölnyűtték a bördős hagymát.

Zöldeladáskor a csomós vagy főzőhagymát fölnyűtték. Úgy rakták rendre, hogy a feje egy felé essen. Kaszakéssel ledarabolták a szárát, a hagymát meg két rend közé hajították. Ez volt a zöldvágotthagyma. Ha valamivel korábban szedték föl, akkor ötösével összekötötték, és csomós főzőhagymaként került a piacra.

Ha a hagyma szára megdőlt, a haja bepirosodott, ez jelezte hogy a hagyma beért. Szedés előtt a nagyja gazt kiszedték, a hagymaföldet átlovagolták. Szedéskor is négy sort hajtott a kertész és tizenkét sor ment a rakásra. Hárman dolgoztak össze; a középsőnek igyekeznie kellett, mert ő kezdte a rakást. Két kiskaskás rakást csináltak. A jobb kézben tartott hagymaásóval szúrtak a hagyma alá, a bal kézbe négy-öt fejet fogtak össze. A 19. században még koszorúba fonták a vöröshagymát, ezért a teljes beérést nem várták meg. Ma már nyüvik a hagymát, mert a köztermesztésben lévő Nemesített makói hagymának erősebb a szára.

A fölszedett hagymát három-négy napig a rakáson hagyták, hogy száradjon el az üstöke. Ha néhány reggel a harmat is mögcsapta, alig kellett megmozgatni, szinte durrogott le a haja. Ahhoz hogy fényes legyen a hagyma, meg kellett dörzsölgetni. A dörgölés kézzel vagy csalánzsákkal történt. A hagymakertész piacra kész állapotban hordta haza a hagymát. Ezt nevezték tiszta betakarításnak. A dörgölés nagy porral járt, ezért akadtak, akik zsákba rakva dörzsölték le a héjazatot. A megdörzsölt hagymát még aznap zsákba szedték, mert ha megverte az eső, kirepedt a haja. Zsákba szedés előtt a rakás mellé ülve késsel levágták, lëdarabolták a szárát. A szúrott, bördős és vágott fejeket kihányás hagymának nevezték.

59. kép. Munkába induló kertészek (Beállított kép)

A maghagyma termesztése

Minden kertész saját szükségletére maga termelte meg a hagymamagot, a feketemagot. Arra törekedtek, hogy két évre való magjuk legyen, hagymabetegség esetén ne fogyjanak ki belőle. Akinek két helyen volt hagymaföldje, igencsak mindkettőbe rakott magnak valót. Egy törzshagymás 20-30 négyszögölnyit rakott. A magnak való anyahagymát kétszer válogatták meg: a hagyma eladásakor a szép fejeket félredobták; tavasszal, Zsófi napkor (május 15.) ismét megválogatták. Ezt mindig a gazda végezte. Ügyelt a hagyma formájára, színére, elállóságára. Fontosnak tartották, hogy a fejek vastag hajúak legyenek, mert akkor nem lett belőle kihányás vagy kopasz hagyma. Akinek a földjén kunyhó, gunyhó is volt, igencsak mellé került a maghagyma. Az elgereblyézett földet hagymaútallóval {189} megvonalazták. A sortávolság 20 col volt, tehát minden második sorba rakták a hagymát. Egyszerre két sort hajtottak. Kötőből, ritkán kiskaskából rakták. A magnak való hagymát csak hagymaásóval lehetett elrakni. Kis gödröt vágtak, és abba olyan mozdulattal nyomták be a hagymafejet, hogy a föld nem omlott be körülötte. Öt-hat centiméterre kellett lenyomni. Voltak, akik nagyméretű dughagymát, pikleszt raktak. Ez csak egy bördőt hozott, a nagy hagyma három-ötöt. A növényápoláshoz szintén tolókapát, dikkölőt; a sorjához hagymakaparót használtak. A tolókapa elterjedése előtt kapát, sőt inkább karaszolót alkalmaztak. A bördős hagyma hamar elfullasztja a gazt.

A kertésztörvény azt tartotta, amikor eljött Nagyboldogasszony (augusztus 15.), a hagymamagot és a gyökérmagot be kell takarítani. Amikor a tok kezdett kinyílni, már nem lehetett halasztani a szedést. Reggel, harmattal kezdtek a munkához. A hagymarózsa, a búga alatt két ujjuk közé fogták a szárat, marokkal összefogták a magrózsát, nehogy szóródjék a mag, és meghúzva letörték. A búgát általában kis szárcsonkkal törték le, ez kellett a magok utóérleléséhez. A teljesen be nem ért magra mondták: mögszorult. A hagymarózsát kötőbe, a férfiak inkább nyakba akasztott zsákba gyűjtötték. A zsákot talicskával haza tolták, és a hagymarózsát a padláson szétterítették. Sietni kellett, nehogy begyulladjon. Olykor kavargatták is.

Száradás után az udvaron kiterített ponyván kicsépelték, kiverték a magot. Favillával, vasvillával, mások sulyokkal, kézicséppel verték vagy kézzel dörzsölték ki a magot. A kicsépelt magot kirostálták, kiszelelték, esetleg kalmárrostával is kitisztították. Az akkurátus kertész a magot meg is mosta. A csírátlan, lazább magot a víz fölvetette, a jó mag viszont leült a vödör aljára. Vesszőből font párszárítóra tett ruhán vagy zsákon szárították. A kiszelelt magot vászonzacskóba rakták, és a padláson fölakasztották.4

Fokhagyma

Városunkban egyaránt termesztik az őszi és a tavaszi fokhagymát. A Makói őszi fokhagymát 1975-ben államilag minősítették, törzskönyvezték. Az őszi fokhagyma nagyobb méretű, lazább húsú, régen szálas eladásra termesztették. A tavaszi fokhagyma kemény, elálló, jól tárolható, ízét-zamatát májusig megtartja. Makón kolbászba kizárólag a tavaszit teszik.

A fokhagymának való földet az első világháborúig ásták. Azóta a gabonaföldet kétszer fölugarolták, augusztusban négy lóval, később traktorral mélyen fölszántották.

A fokhagymát gerezdről, girizdről szaporítják. A száráról levágott fokhagyma ültetésre való előkészítése kaparásból és fosztásból állt. A kaparást a család fölnőtt tagjai, olykor a rokonok és a szomszédok végezték. Kisszéken ülve, valamennyi fokhagymát ölükben lévő kötőbe öntenek, és pucoló kés hegyével eltávolítják a fehér héját. Fosztásnak a fokhagyma tönkjéről a gerezdek leszedését nevezik. Ezt puszta kézzel végzik. A közepét külön kaskába dobták, a makói kertész ugyanis csak az oldal- és belső gerezdeket rakta el. A fosztott fokhagyma hajlamos a penészedésre, ezért vékonyan kiterítették, naponta megkavarták. A már fosztott fokhagymának néhány nap alatt földbe kellett kerülnie, ezért a rokonok és a szomszédok fizetség nélkül kisegítették egymást. A sortávolság tíz col, a tőtávolság kisarasz: tíz-tizenkét centi. A fokhagyma rakásakor különösen fontos volt a mély útallózás, mert a gerezdeknek mélyre kellett kerülnie. A fokhagymából is egyszerre négy-négy sort hajtottak, a gyerekek kettőt. A rakást térden csúszva végezték, jól mögtérgyelték a földet. Az őszi fokhagymát október közepén rakták el, a tavaszit – ha az idő engedte – Juliannára (február 16.), de sokszor március közepére, második felére is áthúzódott. A hideg miatt a férfiak több {190} nadrágot is fölvettek, az asszonyok kötött kabátot vagy pantalló darabot kötöttek térdükre. Később erre a célra térdvédőt, térgyelőt készítettek. A rakáshoz használt kötőre csomót kötöttek, abba öntötték a gerezdeket. Ez egész nap húzta a derekukat, ezért később kosarakba, garabolyokba rakták a vetőmagot. Mivel a gerezd félpipa alakú, hüvelykujjal duggatják. Míg a dughagymarakásnál azt mondták: úgy rakd, mint a pátfalviak a krumplit: a harangszót möghallja, de a napot në lássa; a fokhagymát viszont mélyre kell rakni, mert nem szereti hallani a harangszót. Ha jól van rakva a fokhagyma, nincs az a fagy, amely fölszívja. A nehéz munkavégzés miatt a fokhagymában ismeretlen a kétkezes rakás. A boronálást a kisborona hátával végezték, nehogy megsértsék a gerezdeket.

A fokhagymaföldet háromszor, némelyek négyszer is megkaparták. Az 1920-as évektől elterjedt a tolókapa, a dikkelő használata. Egyik nap megdikkelték a sorközt, következő nap megkaparták a sorát. A dikkelés miatt a fokhagymasorokat nem keresztben, hanem földhosszban húzták, így nem kellett a tolókapával annyit forogni. A dikkelőt soha sem folyamatosan tolták, hanem lökdösve. A kemény talajban rövidebbet, a lazábban hosszabbat löktek rajta, azután kicsit vissza is húzták. Őszi ültetésű fokhagyma cserepes földjét kora tavasszal a kisborona hátával megporhanyósították. Ezzel az első kaparást meg lehetett takarítani. Az első dikkelésre már megerősödött a növény, ilyenkor mondták: a fokhagyma eldobja a húsát. A fokhagymában elterjedt a töltögetés is. A dikkelőre fölszerelt kis ekével végezték a töltést. Ez a sorközben kelő gyomokat kitépte, a hagymasorban lévőket letakarta. A következő dikkeléskor már sima kést használtak, a föltöltött föld egy részét lesodorták. Az őszi fokhagyma hajlamos a csicsóka nevelésre: egy külső gerezdet jelentett. A fokhagymának kilenc-tíz levele van, a tizedik a kaccslevél, amely az érési folyamatot jelzi.

Az őszi fokhagymát némelyek zölden adták el. Amikor kezdett fejesedni, zöld árunak fölszedték, lehúzták a külső héját, és fejre vagy fölcsomózva, esetleg mázsára értékesítették. A csomósat huszonötösével kötötték össze, szárát kaszakéssel három­negye­desre vágták. A szedés időpontjának megválasztása nagy szakértelmet igényel. A korán szedett megráncosodik, megapad, a későn szedettnek leszakadozik a feje. A fokhagymaszedésre tíz nap áll rendelkezésre. A tavaszi fokhagymát Illés nap (július 20.) körül kezdik szedni fokhagymaásóval; ennek a feje és a nyaka a vöröshagymaásónál hosszabb. Jobb kézzel alá szúrtak, bal markukba nyolc-tíz hagymaszárat fogtak össze. A hagyma üstökén maradt földet leverik, ha sáros, a földhöz csapkodják. Minden szedő négy sort hajtott, ketten-hárman raktak egy rendet. A renden való öt-hat napos száradás után átfordították a hagymát. Ezt kézzel végezték, de akinek több hagymája volt, rendforgató pálcát vágott az erdőben. A fokhagyma kötözéséhez monillát vagy kenderspárgát használtak. A fokhagymát hajnalban kötözték föl, ekkor a szára meg volt ereszkedve, nem szakadozott le a feje. Kötözéskor a hagymát mögdörzsölték. Egy-egy kezükbe fölmarkoltak fél-fél marék hagymát, és egymással összedörzsölték, hogy a göröngy és a piszok kiszóródjék. A megdörzsölt két félmaroknyi hagymát összefogva letették a földre, majd ráraktak újabb két félmaroknyit. Ez adta ki a kertészcsomót. Az összekötözött kertészcsomókat szárral fölfelé sorban lerakták. Néhány {191} napi száradás után fokhagymakúpba rakták össze. Az egy-másfél mázsás kúpokat egy hétig járta a szél, sütötte a nap. Fontos volt, hogy a zöld szár is kiszáradjon.

60. kép. A géppel kihúzott fokhagyma szedése

Hazaszállítva színben, kotárkában, folyosón tárolták, igencsak kerek kúpban összerakva. Kisszéken mellé ülve a kertészcsomókból kereskedelmi csomót csináltak, ezt nevezték fölkötözésnek. Egy-egy kertészcsomót térdükre tettek, kihúzták belőle a magnak valót és a kis fejeket, a liliputit. A madzagot eloldva, igényeknek megfelelő csomót kötöttek belőle. A 19. században koszorúba fonva is árusították. Ötven vagy száz fejes koszorúkat készítettek. Fonás előtt néhány órával a szárát benedvesítették, hogy ne töredezzen.

Az előzöttebb kertészeknek volt fokhagymás kamrájuk is, ahol sem burgonyát, sem zöldséget, sem káposztát nem tarthattak; ezek párája ugyanis ártott neki. A kereskedelmi csomóba összekötött fokhagymát szögletes máglyába rakták, alá ászokdeszkát tettek.

61. kép. Hagyma- és zöldségfelvásárlás a 20. század elején

Petrezselyem

A makói hagyma ősi kiegészítő terménye a zöldség. Azt tartották: a jó kertész hagymát gyökér (petrezselyem) nélkül nem termel. Ha az egyiknek nem volt ára, reménykedtek, hogy a másikból valahogy megélnek.

A makói petrezselyem hosszúra és vastagra növekszik; hossza 30 cm fölötti, vállszélessége 3-5 cm. Kellemes illata és zamata, nagy termőképessége és elállósága miatt hazánk legjobb minőségű petrezselyme. Szirbik Miklós megállapítása szerint: „Kivált gyökeres termékeiről híres Makó. Az itt termő petrezselyem, zeller, paszternák, sárgarépa mind bővségével, mind szépségével s jóságával elsőséget érdemel… Az egész Alföldet és Bánátot elönti Makó gyökereivel, hagymáival és paprikájával.”5 Fényes Elek hasonlóképen fölfigyelt veteményeinkre: „Zöldséget, kerti veteményt Makó oly bővséggel termeszt, hogy ezekkel nem megvetendő kereskedést űzhet.”6 Palugyay Imre is dicsérte a zöldségtermelő kertészeket: „Legnevezetesebb azonban a zöldséggeli kereskedés, mellyet a makói nép kiválólag űz; Makón annyi mindennemű zöldség terem, hogy a fél országot el lehetne vele látni; a bánáti megyéket egészen Temesvárig, általlában pedig az egész környéket a makói kofák látják el zöldséggel s hagymaneműkkel, minők jóság- s nagyságra nézve alig találtatnak valahol másutt az országban.”7

Mezőségi szürke talajon termelik, a makói hosszú petrezselyem betakarítása ugyanis fekete földről szinte lehetetlen. A talajt eredetileg rugós ásóval kellett fölásni. Az 1920-as évektől négylovas mélyszántást alkalmaztak, amelyet megelőzött az aratás utáni ugarlás. A petrezselyemmagot eredetileg januárban kézi szórással vetették. A földet csak hagymarakás előtt gereblyézték el. A gyökérmag addig dagadt. A petrezselyem pókhálószerűen, összevissza kelt, tisztán tartása fáradtságos munkával járt. A leleményes makói lakatosok vöröshagyma-útallóval egybeépített gyökérvetőgépet készítettek. Megjelenésével a petrezselyemmag vetése kitolódott március közepére, a hagyma rakásának idejére. Ez a kombinált szerkezet nem vált be, ezért önálló gyökérvetőgépre tértek át. Akkoriban mindensoros vetést alkalmaztak, vagyis minden dughagymasor közét betolták gyökérmaggal. A dughagyma sortávolsága 12-13 colra növekedett. A köztes művelésű hagymaföld tisztán tartása szintén fáradtságos volt. A hagyma első kaparásakor még gyönge volt a zöldség, akkor a hagymakaparóval óvatosan meghúzták a sorokat, csíkolták. A második kaparáskor már kiegyelték a gyökeret. A mindensoros gyökérről áttértek a minden második sorba vetett gyökérre. Ekkor minden második gyökér sorba kukoricát fúrúztak. Erre a putyi vagy az aranybányai kukoricát tartották jónak. Köztes termelésben nagyobb méretű dughagymát, elsőt raktak. Ezt zölgyibe el lehetett adni. A vöröshagyma fölszedése után a sorközöket kigereblyézték, megkaparták, megdikkelték. A csomósgyökeret piacon értékesítették. Ekkor csak a kifejlettebb egyedeket húzták föl. Ez volt a húzott gyökér. Ezt hazaszállítva teknőben, kádban megmosták. Volt, aki a gémeskút közelében téglából gyökérmosót épített. A mosott gyökeret ponyvára rakták, ötösével kötötték össze. A csomóba egy-egy sárgarépát is raktak.

A petrezselymet erre a célra készült gyökérásóval szedték föl. Az ásófej hossza 35-40 centiméter, köpűje széles és erős, nyélvastagsága tőben nyolc centiméter. A köpűre vaskengyelt, rugót csavaroztak. A Schőbel György kovács gyártotta gyökérásók hét és fél kilósak voltak. A petrezselyem mellé leszúrt gyökérásót mozgatni kellett, rugójánál lábbal taposni, mert a gyökérnek a pálinkás vége lënt van a högyinél. Aki ugyanis a pálinkás végét is kiásta, nem szakadt bele, dupla pálinkát kapott. A kellő mélységbe lenyomott ásóval {193} megfeszített gyökeret kézzel húzták ki. Az ásós segítsége a húzó volt, a felesége vagy a gyermeke. A kiásott gyökeret csomókba rakták. Amikor hét-nyolc csomó készen volt, kaszakéssel levágták a zöldjét, és kúpokba hordták. A kúpot fonnyadás ellen kukoricaszárral letakarták. Mások máglyába rakták. A kúp kerek volt, a máglya szögletes.

62. kép.  A petrezselyem növényápolása

63. kép. Gyökérmosás

A petrezselyemmagot minden kertész saját szükségletére maga termelte. A magnak való gyökeret kötéskor válogatták ki. Ezt zsinór mellett 50 centiméter sor- és 40 tőtávolságra gyökérásóval ültették el. Mellé földet szórtak, megöntözték, és ásóval mellé szúrva a  talajt a növényhez tömörítették. A sorközöket kapálták vagy dikkelték. Igen gyorsan bebokrosodott. Nagyboldogasszony (augusztus 15.) hetében takarították be. A bokrokat metszőollóval tőben levágták, két-három napig a háznál kenderponyván szárították. A magot vasvillával, fadarabbal ütögetve csépelték ki; rostán átszitálták, átdörzsölték, és enyhe szélben átszelelték. A gondos kertészek ki is mosták, és tarisznyában szellős helyen, általában padláson tárolták.

A jobb kertészeknek volt külön gyökeres kamrája. Ezt az ablaktalan helyiséget a ház hátulján szelelő nyílással látták el. A hazaszállított gyökeret ősszel fölválogatva a kamrában hegyével összefelé, zöldjével kifelé másfél méter magas máglyába rakták. Mellé 40 centiméterre a másik, a harmadik máglyát. Ezt hívták kamrás gyökérnek. Akinek nem volt gyökeres kamrája, a kertben ásónyomnyi mélyen szobányi nagyságú területről kihányta a földet, és ebbe függőlegesen állítva rakta be a gyökeret porhanyós föld közé. A rónás gyökér bezöldült, friss, üde maradt. Mások 80-90 centiméter mély és széles árkot ástak, ebbe vízszintesen hegyével összerakták a gyökeret úgy, hogy a zöldje és az árok fala között 10-15 centiméteres légrés maradjon. Fagy ellen csutkaszárral takarták le. Ez volt az aknás gyökér.

A gyökeret kévébe kötve értékesítették. A kéve nagyságának megfelelő távolságra négy cöveket vertek a földbe; ezek közé rakták a gyökeret, és fűzfavesszővel összekötötték. A nagyobb gyökértermelők gyökérkötőszéket készítettek, amelynek alja és két vége vastagabb deszkából készült, a fűzfavesszőnek pedig vájatot hagytak. A kévét erősen kellett összekötni, nehogy rakodáskor, szállításkor szétessék. Erre szolgált a 40-50 centiméter hosszú húzófa, amelynek a végén lévő lyukba befűzték a fűzfavessző végét és a húzófával alaposan megtekerték, a vessző végét pedig a kévébe dugták.8 {194}

Virághagyma

A virághagyma termesztése a makói hagymakultúrának 20. századi képződménye. Főleg a jácint és a tulipán terjedt el, kisebb mértékben a nárcisz, hóvirág és a gladiolusz. Előbb a hagyma termesztése mellett foglakoztak vele, később egyre többen erre specializálták magukat. A virághagymások jobbára újvárosiak voltak.

64. kép. Jácintszedés

A városban 1871-től főfoglalkozású vi­rágkertész működött. A 19. század végén három virágüzlet kínálta áruit. A 20. század elejétől egy-egy vállalkozó hajlamú hagy­makertész is megpróbálkozott virágter­mesztéssel. Dégi János (Kürt u.) a temesvári Mühle Árpád kertészetéből 1905-től szerzett be rózsaszín jácinthagymát. Fenyvesi Imre 1906-ban hozatta be első jácinthagymáit Hollandiából. A helyi lap föl is tette a kér­dést: „Jácintból megélni, ki hallott már ilyet? De bizony, valóra vált Fenyvesi bácsi álma, és utat mutat arra nézve is, hogyan lehet megélni egy holdnál is kisebb föl­dön.”9 Siket Andrásné (Révai u.) 1910-ben ezer négyzetméternyi területen termelt apró harangú, korai fehér, krém és azokban az évek­ben Aradon beszerzett piros jácintot és más virágot. Csindó János (Búza u.) a nagytétényi Állami Zöldségtermesztő Telepről szerzett be három fajtát. Saitos Gyula újságíró a jácinttal beültetett területet 1939-ben öt holdra becsülte, és ez csaknem nyolcvan makói termelő kö­zött oszlott meg. 1944–45-ben a vidéki szállítás elakadt, a makói tenyészanyag megtöbbszö­röződött. Mivel a főváros környékén a nagyobb kertészek állománya tönkrement, Hollandiá­ból pedig szünetelt a behozatal, így igen kapós lett a makói vágott virág és jácinthagyma. A makói fajta-választék igen szűk volt. 1961–65-ben Hollandiából évi ötvenezer hajtatásra alkalmas, különböző színű jácinthagymát hoztak be. Ez lényegesen szebb és nagyobb virágot nevelt. A fővárosi vetőmagvállalat békéscsabai jácinttermelő gazdaságát 1969-ben meg­szüntették. A teljes jácinthagymakészletet a makói virágtermelők társulása vásárolta föl. Ezzel nagymértékben javult az állomány.

A Makó és Vidéke Hagymatermelők Egyesületének elnöke, dr. Kovács Károly (1875–1937) – József Attila magyartanára – 1929-ben a székesfehérvári kertészeti intézetből tíz fajta, egyenként 4–4 kilogram tulipánhagymát hozatott Makóra: Bartigon, Inglecombe, Yellow, Fantasy, Krelages Triumph, Comeforus, Orange Nassau, Prinz von Oesterrich és Vermillion Brillant fajtákat. Ezeket tíz önkéntes vállalkozó hagymakertésznek – az egyesület vezetőségi tagjainak – próbatermelésre kiadta. Minden kertészhez csak egy fajta tulipánhagyma került. A virágot egy centis szárral le kellett vágni, hogy a növény tápláló ereje a hagymát nevelje. A termelőknek föl kellett jegyezniük a virágzás kezdetét, a kivirágzás idejét, az egyforma, a korcs, az idegen színű virágok számát és az esetleges fagykárt. A kertészképző iskola fölvásárolta a virághagymát, és évenként újította meg a szerződést, utoljára 1935-ben. Ekkorra már lett Makón elegendő hajtatásra alkalmas virághagyma, és kiépültek a makói tulipángazdaságok. Az újságíró is a legnagyobb elismeréssel figyelte munkájukat: „Tetemre és igazlátásra hívom a nagybirtokot. Erdei {195} András kis földecskéjén legalább 10 ezer pengő értékű hagyma húzódik meg. Ezt csinálja utána a nagybirtok!”10

A virághagymának a földjét eredetileg ásták, de szintén áttértek a 25-30 centiméteres mélyszántásra. A rakás szeptember közepétől október közepéig tart. Eredetileg a maghozó vöröshagyma ültetési módjával végezték: útallóval meghúzták a sorokat, és hagymaásóval vagy inkább a mélyebben járó fokhagymaásóval egyenként elrakták a hagymát. Ezt teljesen kiszorította a barázdás ültetés. Kifeszített zsinór mellett 26-30 centiméter távolságban ásóval barázdát alakítottak ki. Ennek mélysége a jácintnak 15-20 centiméter, tulipánnak, nárcisznak, hóvirágnak 12. A virághagymát egyenként kicsit belenyomták a talajba, hogy a következő borozda ásásakor ne mozduljon el. Ahány centiméter volt a hagyma körmérete, annyi a tőtávolság. A zsineg áthelyezése után a földet a hagymával berakott borozdába borították. Ismét mások rakóvillát használtak, amelyet sűrű fogú, kavicshányó vasvillából alakítottak ki. Ültetés után a talajra már nem léptek, csak a taposott földről gereblyéztek. Ismét mások a barázdát 25 centiméter széles lapáttal alakították ki, ennek a két oldalába helyezték a hagymát. A zsinór áthelyezése után az újabb barázdából átlapátolták a földet.

A növényápolás háromszori dikkölésből és hagymakaparóval való kaparásból állt. Minden termelő megpróbálkozott a vágottvirág értékesítésével, de a virtikli virághagymatermelők a virágképződményt eltávolították, hogy a virághagyma erőteljesebben növekedjék. Ez a művelet volt a fejelés; a jácintot lehúzták, leharangozták, a tulipánt lepattintották. A virágképződményt összegyűjtve elásták.

A szedést viaszérésben kezdték, amikor a gyökér elhalt, üvegesedett, a lomb elsárgult, és a hagyma csúcsán könnyen letörik. A tulipánhagyma héja kései szedés esetén megvastagszik, fölreped, az apró sarjak leválnak. A virághagymát évente fölszedték, később némelyek a jácintot két-három évig a földben hagyták. A szedést régen soronként ketten végezték: egyik ásta, a másik szedte. Más gyakorlat szerint a hagymasor mellől elásták a földet, beletérdeltek a borozdába, és fokhagymaásóval kiszedték a hagymát. Szedés alatt a nap sugaraitól óvni kell a hagymát. A napsütés a tulipánhagyma héját fölrepeszti, és tisztításkor igencsak megkopaszodik.

A virághagymát padláson tárolták. Egy-két hét száradás után föltisztítják, és szemmérték szerint osztályozzák. A tisztítást, pucolást nagy asztalon vagy valamire fölfektetett nagyméretű ajtón végezték. A tízes, tizenegyes, tizenkettes körméretű tulipánhagymát eladták, a kilencest, nyolcast és hetest elrakták.

Szálasvirág-értékesítésben Szőreg és Makó vidékének behozhatatlan előnye, hogy itt több a napfény, így a virágzás kezdete megelőzi az ország többi körzetét, hátrány viszont a távolság a pesti piactól.11 {196}

Lábjegyzetek: