{184} Gazdálkodás

Szőlőművelés

(MÓD LÁSZLÓ)

Makó várost a köztudat gyakran kapcsolja össze a hagymával, jóllehet 200 évvel ezelőtt a szőlőművelés is jelentős szerepet játszott a település gazdálkodásában. Az elmúlt évtizedekben a makói hagymáról született írások zöme a szőlészkedést bizonyos szempontból a zöldségtermesztés elődjének tekinti, hiszen a szőlőhegyek nyújtottak színteret e sajátos növénykultúra kibontakozásának, széles körű elterjedésének. Érdemes idézni Kelemen Ferencnek A makói hagyma útja című írásából12, amely kellőképpen illusztrálja a bevezető soraimat: „ A XVIII. század közepéről fennmaradt térképek is arról tanúskodnak, hogy Makó város annak idején inkább szőlőtermeléséről volt híres. Nagyfokú állattenyésztésen, kiterjedt szőlőmívelésen és csekélyebb gabonatermelésen kívül, a XVIII. század közepén a makói hagymáról még szó sem esik.”

Szakály Ferenc a török kori Makó bemutatása során nem tulajdonított különösebb szerepet a szőlő- és a bortermelésnek. A mezőgazdaság viszonyait bemutató fejezetben elsősorban a szandzsákösszeírásokat vette alapul, amelyek arra utalnak, hogy sem Makón sem pedig a környék falvaiban nem számoltak e gazdálkodási ágazatból származó bevétellel, azaz a lakosság egyáltalán nem vagy csak elhanyagolható mértékben foglalkozhatott borkészítéssel.13 Csanád vármegye leírásában Bél Mátyás ugyanakkor Istvánffy Miklóst idézi, aki Makó 1551. évi ostroma kapcsán így jellemezte a települést: „azon a vidéken igen terjedelmes szántóföldjének és szőlőjének termékenységéről híres Makó mezővárossa…”14 1664-ben jelent meg M. Zeiler munkája, amelyben a szerző fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a város elsősorban szőlőtermesztéséről híres.15 A 16-17. századból származó, látszólag egymásnak ellentmondó híradások azért feltételeznek valamilyen szintű szőlőművelést, amely ha nem is játszott fontos szerepet, mégis jelen volt a település gazdasági életében.

A szőlők határbeli helye, nagysága

Makó határhasználati rendszerében más alföldi mezővárosokhoz hasonlóan a szőlők többsége a lakómag közvetlen közelében, azaz a belső termelési övezetben helyezkedett el. Az 1772. évi urbárium a településen összesen négy (Újhegy16, Bánom17, Jángor18, Szentlőrinc19),20 az 1778-ban készített Vertics-féle térkép pedig 6 szőlőhegyet21 tüntetett fel, {197} de nem mindegyiket nevezte meg név szerint (Vinea Fingo22, Ujhegy, Viniae Sardics23, Vineae ad Calvariam, Vineae Jangori).24 Giba Antal földmérő 1824-ben a soványi , a verébhegyi26, az új- és ószentlőrinci, valamint az ingói szőlőket jelölte, az Újhegy viszont valami miatt nem szerepel.27 Szirbik Miklós 1835-ben a következő szőlővel beültetett területeket vette számba: Kákás28, Verebes29, Új- és Ószentlőrinc, Ingó, Prütskös30, Kortyogó31, Újhegy, Bánom, Sovány, Ardits, Butskos32, Kenyérváró33, Innenső és Túlsó Jángor.34 Nem tesz említést a Lesinek nevezett telepítésről, amely akkor jött létre, amikor 1835-ben a városi tanács összesen 70 darab, 200 négyszögöles parcellát adott el 39 vállalkozó kedvű személynek a szentlőrinci szőlők mellett.35 Az 1854. évi kataszteri felmérés a művelési ágak részletes kimutatása mellett a következő határrészeken jelölt szőlőművelést: Verebes, Lesi, Lúdvár36, Jángor, Ardies, Bánom, Sovány, Vitahalom37. A polgármesteri hivatal 1872. évi számbavétele szerint szőlőt Újszentlőrincen, Ószentlőrincen, az Ingóban, a Prücskösben, a Verebesben, az Ókortyogóban, az Újhegyen, a Soványban, a Bánomban, az Ardicsban, valamint az Innenső és a Túlsó Jángorban termeltek.38 Három esztendővel később, 1875-ben  szőlőgazdálkodás a Kis Újhegy, az Ingó, a Prücskös, a Sovány, a Bánom, a Tömpös39, az Innenső, a Túlsó Jángor, a Szentlőrinc, az Újkortyogó és az Ardics területén folyt.40  1948-ban e művelési ág az új- és az ószentlőrinci, a lesi, az ingói, az újhegyi, a tömpösi, a prücskösi, az ó- és az újkortyogói, az ardicsi, valamint a csipkési41 {198} határrészeken képviseltette magát kisebb-nagyobb arányban.42 Érthetetlen, hogy az összeírásból miért maradt ki a Zugoly43, ahol már ekkor is jelentős lehetett a szőlőskertek és a gyümölcsösök aránya. Úgy tűnik, nem csak a felsorolt határrészeken termeltek szőlőt, hanem a tanyákon is telepítettek. Erre utal a városi tanács 1815. évi rendelete, amely a tőkék kiirtására utasította a birtokosokat.44

10. térkép. Szőlőskertek (Vinea) 1805-ben

A makóiak az elhagyott szőlőterületeket már 1702-ben művelés alá fogták. 1715-ben a makói határban 92,8, 1720-ban 69,3 kisholdnyi szőlőt vettek számba. 1734 és 1756 között a településen összeírt szőlőföldek nagysága majdnem megduplázódott, ugyanakkor a vármegye többi nyolc helységében nem jeleztek szőlőművelést. 1772-ben az Újhegy, a Bánom, a Jángor és a Szentlőrinc határrészekben 1403 fossor (Rákosi István számításai szerint 255,2 hold) területen mintegy 663 gazda szőlészkedett. A szőlők nagysága 1775-ben 285,2, 1791-ben  310,4 holdra növekedett.   A művelési ág egyre inkább előtérbe került, jóllehet már ebben az időszakban a vetemények, köztük a hagyma is egyre nagyobb szerepet {199} kezdett játszani. Rákos István 1807-ben 313,3, 1828-ban 395,3, 1847-ben pedig 415,3 holdra (1100 négyszögöles) becsülte a makói szőlők nagyságát,45 Palugyay Imre Békés, Csanád, Csongrád és Hont vármegyét bemutató munkájában 672 holdban határozta meg e művelési ág területét.46 1890-ben 729 kat. holdon termett szőlő, de ez két év elteltével 610 kat. holdra csökkent.47 Az 1895-ös országos mezőgazdasági statisztika már jelzi a filoxéra (szőlőgyökértetű) pusztítását, amelyet a 279 kat. hold kiirtott terület jól illusztrál, a kimutatás szerint ugyanakkor a művelt szőlők nagysága még mindig jelentős volt, mintegy 606 kat. holdat tett ki.48 A 20. század adataira rápillantva világosan látszik a makói szőlőtermesztés folyamatos hanyatlása, amely természetesen jelentős mértékű területi fogyatkozással járt együtt. 1929-ben Márton György a Birtoknyilvántartó Hivatal adataira hivatkozva még 347 kat. holdat emleget, de szerinte a valódi érték ekkor már csak 80 és 100 kat. hold között mozgott.49 1948-ban a makói hegyközség névsorának összeállításakor mintegy 88 kat. hold és 1370 négyszögöl szőlőterületet vettek számba, ami bizonyítja, hogy a szőlőművelés a 20. század közepére a város gazdálkodásában jelentős mértékben háttérbe szorult.50

Igazgatási rend a makói szőlőkben

Az alföldi mezővárosokban a szőlőkkel kapcsolatos jogi ügyleteket a főbíró elnökletével ülésező tanács intézte, amely meghatározta a szőlőhegyeken követendő rendet, ellenőrizte a szabályok betartását.51 Makón a szőlőterületek felügyeletét a hegybírók látták el,  tevékenységüket az elöljáróság szabályozta. 1791-ben Kovács Ferenc és Koczka István Innenső Jángori hegybírák megválasztásakor a városi tanács újból meghatározta feladatkörüket, amely a szőlőhegyek igazgatására vonatkozott. Különös gondot kellett fordítaniuk a szőlőket övező árkok rendben tartására: „A Hegy Bíráknak különös kötelességük lészen, hogy a szőllők árkai jó státusban legyenek, melyre szükséges az árkokat a gazdák közt felosztani, a felosztott árkokat megásatni, ha pedig valamely gazda a maga árkát meg nem ásná, annak zálogját veheti, ha pedig arra, hogy zálogot vett, valaki az árkát meg nem ásná, akkor a hegybíró fogadhat embert, akivel ezen árkot megásassa, melyet az akié volt az árok, tartozik megfizetni, ha pedig megfizetni nem akarná, azt a Hegybíró a városházánál jelentse be, aki azonkivül, hogy az árok ásatásáért való fizetésnek megadására fog kényszeríttetni, az előbbeni engedetlenségért pálcával is meg fog büntettetni…”52 A hegybírók rendszeresen ellenőrizték a szőlőpásztorok munkáját, akik a szőlőhegyek rendjére ügyeltek, az elbitangoló jószág után a csőszök 3 krajcár fizetésére kötelezhették a tulajdonost. A bírság 7 krajcárra rúgott, ha a gazda állatait szánt szándékkal vezette más tőkéi közé. 1840. március 3-án a Lesi szőlő tulajdonosai 12 pontban foglalták össze a birtokos közösségüket irányító szabályokat Az Úgy Nevezett Lesi Veteményes Kertek Eránt Egyesült Erővel Tett Hasznos Rendszabások címen. A szőlő egész területét egy öl szélességben körül kellett árkolni, de a gazdák saját birtokukat nem keríthették be. A földtulajdonosok elhatározták, hogy csőszt fogadnak, aki meghatározott összegű bérezésben részesült. Javadalmát parcellánként 2 forint 86 krajcárban állapították meg, kötelességei közé tartozott az „éjjel nappali felvigyázás”. Ha valamilyen termény eltűnt, akkor a károkozót meg kellett neveznie; ha nem tudta, neki kellett megtérítenie a kárt.   Árnyéktartó {200} fákat a parcellák határára tilos volt ültetni. Ha valakit facsemeték lopásán értek, akkor 30 krajcártól 3 forintig büntethették. A szőlőket és a veteményes kerteket árok övezte, amelyet a szomszédos tulajdonosoknak kellett gondozniuk. A rendszabályokat a püspöki uradalom részéről Nagy Lázár ügyész, a vármegye nevében pedig Posonyi Ferenc főszolgabíró hagyta jóvá. Az első hegybíróvá Nagy Istvánt választották.53 1844-ben a makói főhegybíró és Bárány József tiszttartó szőlőhegyi szabályzatot készített, amelyről az esküdteknek véleményt kellett nyilvánítaniuk.54

Sajátos közösségi szabályozás érvényesült a szőlőszedés időpontjának meghatározása kapcsán is, ami a püspöki uradalom hatáskörébe tartozott, a szüret kezdetéről mégis a városi tanács tett javaslatot. A termés kötelező egyszerre szedésének egyik oka feltehetőleg a dézsmakötelezettség (kilenced, tized) lehetett.  Ellentmondani látszik ugyanakkor ennek az, hogy olyan területeken is bevett szokásnak számított ez a gyakorlat, ahol hegyvámmal nem adóztak a szőlőbirtokosok.55 Makó elöljárósága 1795-ben56, 1811-ben57, 1812-ben58, 1816-ban59, 1835-ben60, 1865-ben61, 1867-ben62 és 1868-ban63 határozta meg a szőlő szedésének pontos idejét. 1811-ben az uradalom beleegyezésével a város vezetősége szeptember 16-át tűzte ki a szüret kezdetéül, 1812-ben pedig szeptember 24-ét javasolta. Az 1816. szeptember 27-én tartott tanácsülésen a város vezetői a „szabadosok” és a hegybírák számára október 3-át, a lakosság többi részének pedig október 9-ét tartották alkalmasnak. A megkülönböztetés mögött feltehetőleg az állhat, hogy utóbbiak szőlődézsmával tartoztak, míg az október 3-án szüretelők mentesültek ez alól. A tanács a döntést azzal indokolta, hogy a szőlő csak október elejére érik meg annyira, hogy belőle megfelelő minőségű bort lehessen készíteni. Az elöljáróság határozata természetesen csak a földesúr, vagyis a püspöki uradalom beleegyezésével léphetett életbe, éppen ezért a szüret kezdetére vonatkozó javaslatot minden esetben el kellett fogadtatni. 1835. szeptember 25-én a makói tanács tagjai azt a határozatot hozták, hogy a szüret még korai, mivel a termés nemcsak a „burjásabb” szőlőskertekben éretlen, hanem a „partosabb, soványabb” helyeken is lehet éretlen fürtöket találni. Emiatt a „Szabadosok” szüreti időpontjául a szeptember 25-e utáni csütörtököt, pénteket és szombatot jelölték ki, a „közönséges szüret” számára pedig október 5-ét és az utána következő napokat tartották alkalmasnak. Úgy látszik, a szőlő egyidejű szedése az 1860-as évek közepére kimehetett a gyakorlatból. Az 1867. szeptember 14-én hozott rendelkezés értelmében a szüret a partosabb helyeken szeptember 23-án, a lapályosabb részeken pedig 30-án kezdődött. Úgy tűnik, az elöljáróság által kijelölt időpontok ekkor már nem lehettek kötelező érvényűek mindenki számára. Erre utal a rendelkezés azon kitétele, miszerint Oláh Mihály városi esküdtnél kellett azoknak jelentkeznie, akik már leszedték a szőlejüket, vagy pedig a termést a szüreti időpontnál korábban kívánták begyűjteni. Az 1868. évi közgyűlési határozatból világosan látszik, hogy az elöljáróság gondosan figyelemmel kísérte a fürtök érettségi állapotát. Ennek tudható be, hogy a szüret szeptember 21-én a soványi, a kortyogói, a jángori és a tömpösi szőlőben, a lapályosabb helyeken viszont egy héttel később kezdődött. A termés egyszerre szedése ekkor sem volt kötelező, mivel a kedvező időjárás miatt lehetőség nyílt a szüretelés elhalasztására. {201}   

A szőlőtermesztés munkamenete és a bor feldolgozása a 19. században

A szőlővel beültetett területeket árkokkal övezték, kerítették, hogy távol tartsák a legelő jószágokat, amelyek jelentős károkat okozhattak a termésben. 1833-ban Dobsa Sámuel sertései a szentlőrinci szőlőkbe rontottak, jó néhány tőkét kitörtek, miközben a szilvafák lehullott gyümölcsét dézsmálták.64 A szőlőhegyekre bejárókon keresztül lehetett bejutni. Erre utal a Pücskösi-kapu földrajzi név is, amely 1866-ban bukkan fel a forrásokban.65 A szőlőket övező árkokkal gyakran történtek visszaélések, amelyeket a város vezetősége igyekezett szigorúan kivizsgálni. 1834 áprilisában került a tanács elé az ardicsi árok ügye.  Bizonyos szakaszait a gazdák betemették, a közlegelő rovására újabb területeket próbáltak bevonni a szőlőtermesztésbe.66 A Maros közelsége miatt nagy gondot jelentett a tőkéknek az áradásoktól történő megóvása. A gazdák töltések, gátak építésével próbáltak meg védekezni, ám gyakran nem tudták feltartóztatni a vizet. A 19. század első felében a szőlő nagyságának meghatározására az út megjelölést használták, ami a rendek vagy sorok számát jelentette. Mivel a parcellák alakja szabálytalan volt, a bennük található sorok is különböző hosszúságúak lehettek, így más mértéket is meg kellett adni. Makón az 1830-as évek közepén a szentlőrinci szőlőkből kisajátított birtokok összeírásakor az utak mellett feltüntették az egy sorban található tőkék számát is, ezáltal pontosabban meg lehetett szabni a területek nagyságát. A forrásokban felbukkan még a pászta vagy palászta kifejezés is, amit egy-egy darab szőlőbirtok értelmében használták. A makói gazdák sima vesszőket telepítettek, amelyeket más szőlőbirtokokról szereztek be. Talán erre a gyakorlatra utalhat a városi tanács 1817 novemberében hozott rendelkezése, amely igyekezett szigorúan megtiltani a vesszőszedést: „Némely Szöllös Gazdák azt panaszolják, hogy Szölleikbe mások által a’ veszszök le szedésivel károkat okoznak, ez ki fog publikáltatni olly értelmü tilalommal, hogy a’ ki a’ más Szölleibe hír nélkül Szöllö veszszöt szedni bátorkodna, az okozott kár viszsza téritésin kívűl testi büntetéssel is meg fog fenyíttetni; melyre a’ Csöszök vigyázni tartoznak.”67  A szőlőültetéshez fúrót használhattak, az elplántált vesszőket vízzel locsolták, hogy könnyebben meggyökeresedjenek. Erre utal Víg Jánosné tanúvallomása, amely sajátos munkamegosztásról tanúskodik: „mikor pedig a föld az özvegy férjnek kezére került, akkor az puszta föld vólt, és azt jol tudja hogy Ör Elek Josef azon földbe Szöllöt plántált az felesége pedig utána lotsolgatta…”68A tőkéket ősszel rendszeresen befedték, tavasszal pedig kinyitották: „mely két darab Szöllő közt, tsak ki-nyitás után van meg külömböztetö gyalog út, a belső végétől az árokig, a bé-takarás után pedig semmi külömböztetés nints…”69 A vesszőket tavasszal metszőkésekkel kurtították. A venyigét Szirbik Miklós szerint sütés-főzéshez használták, ami tüzelőanyagként való felhasználására utal.70 A szőlőt a nyári hónapok alatt talajlazítás és gyomirtás végett több alkalommal is megkapálták. A munkát gyakran fogadott kapások végezték, akik meghatározott bérezésben részesültek. 1805 júniusában Kocsis Mihályné szőlejét Dudás István, valamint egy név szerint meg nem nevezett személy kapálta, a tulajdonos nem volt megelégedve a munkájukkal, ezért panaszával a tanácshoz fordult: „a munka mind a kapállás nagyon hibás mert a kapa csak a nagy gyábúl járt a földbe, és utána zödül a gaz, az új jövésbul pedig mellyen sok termés láttzik, sok le van törve…”71 A szőlővesszőket sással kötözték. A termést {202} a szüretet után a városba szállították, ahol sor került a szőlő feldolgozására. Földi János tanúvallomásában a következőképp számolt be erről: „Továbbá aztis vallya, hogy ő is egy izbe segitett ott Szüretelni, a mustyát a’ maga 4. ökrén hordta haza, és vólt 28. akó Törkölös mustya.”72 Bél Mátyás szerint a makói bor színe a ceglédihez, a nagykőrösihez, a Csanád és Csongrád megyékben, valamint a Kiskunságban termelthez hasonlóan vörös volt.73 A borkészítés technológiájában bekövetkezett változásokról emlékezik meg az 1830-as években Szirbik Miklós, amikor a vörösborkészítés háttérbeszorulásáról tudósít: „ Az ide való bor ezelőtt mind veres volt, minthogy a’ törkölyön meghagyták forrni: most már többnyire mindjárt szűrik, ’s fejérnek tsinálják.”74 A mustot sajtókkal, azaz sutukkal szorították ki a szőlőbogyókból. A 19. század folyamán használt prések típusának kérdésében csupán csak a terminológiára támaszkodhatunk, mivel a levéltári dokumentumok nem tartalmaznak semmiféle utalást a szerkezetek felépítését illetően.75 A mustot borrá a városi lakóház kamrájában erjesztették. A kamrás bortárolás túlsúlyára utalhat Szirbik Miklós is: „de mindenik tartatlan; kivált minthogy itt a köz lakosoknak pintzéik nintsenek, a hól vagynak is, azok is tsekélyen lévén a főldben, nem alkamatosok.”76 Fényes Elek a Maros közelségével, valamint a város lapályos fekvésével magyarázta azt, hogy 2-3 lábnál mélyebb pincéket nem lehetett készíteni.77 Palugyay Imre az 1850-es években Csanád megye szőlő- és bortermeléséről a következőképpen nyilatkozott: „buján hajt ugyan és bőven terem, azonban olly rossz bort ad, hogy közönségesen csak <<Karczos>>-nak hívják, és ritkán hagyja magát egy évnél tovább hordóban tartani.”78 A 19. században a makói szőlőskertekben többszintes művelés folyt, a helyi gazdák a tőkék között gyümölcsfákat is gondoztak. 1834-ben a tanács a szentlőrinci határrészben töltésépítéshez területeket sajátított ki, a birtokosokat a Jángori szőlők mellett kárpótolta. Az összeírásból kiderül, hogy a tőkék mellett meggy-, szilva-, dió-, barack-, alma- és körtefákat is számbavettek, amelyek a szőlőkben állhattak. 79 A 19. század végén a termés egy részét étkezési céllal értékesítették: „Boruk eddig sok termett, de oly gyenge volt, hogy eltartani nem lehetett azért a termést mint csemegeszőlőt, mely messze szállítható, igyekeztek eladni, és igen ügyesen akkor tudták azt értékesíteni néha Berlinben is midőn máshonnan már nem lehetett kapni.”80 A makói csemegeszőlő több helyi bemutatón is elismerést aratott. 1886-ban a Népkertben tartott kiállításon 21 fajta mutatkozott be a nagyközönség előtt. A makói bor az 1880-as években néhány alkalommal országos elismerésben is részesült, az 1885. évi budapesti Országos Általános Kiállításon Széll György nagy érmet nyert asztali fehérborával, egy esztendővel később pedig Vankó János és Kiss Ödön emelkedett ki fehérboraival 700 szőlősgazda közül.81

A makói szőlőkultúra hanyatlása

A szőlőtermesztés szerepének csökkenése már a 19. század elején érezhető volt, háttérbeszorulása és a hagymatermelés széles körű kibontakozása között szoros összefüggés tapintható ki. A szőlőföldek veteményessé alakítását sem az uradalom, sem a tanács nem nézte jó szemmel. A makói elöljáróság 1795-ben szigorúan eljárt azokkal szemben, akik szőleik helyén kukoricát, dohányt, tököt vagy más veteményt ültettek. Felszólította a {202} tulajdonosokat földjeik újbóli betelepítésére, a területek elkobzását helyezte kilátásba.82 A tőkék pusztulásához jelentékeny módon hozzájárultak a Maros időről-időre megismétlődő áradásai, amelyek elősegítették a hagymakultúra terjedését. 1815-ben az ókákási szőlőt tette tönkre a víz. 1817-ben a kár meghaladta a 70 ezer forintot: a Prücskösben 3570, a Kútaljban 5080, az Ardicsban 7528, az Innenső Jángorban pedig 5632 út pusztult ki. Még inkább sújtotta Makó szőlő- és bortermelését az 1821. évi árvíz, amikor 57 842 út szőlő ment tönkre 114 466 forint értékben.83 Az ismétlődő áradások mellett a filoxéra pusztítása is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a város szőlő- és borkultúrája a 20. század elejére egyre inkább háttérbe szorult.84 1888-ban  a szőlők megvizsgálásakor még nem találtak fertőzött tőkét, de két esztendővel később az Újhegyen már fölfedezték a szőlőgyökértetűt. A filoxérabiztos megállapította, hogy a kártevő az Ingóban és az Ardicsban is felütötte a fejét. A betegség pusztító hatásának tudható be, hogy Major Miklós 1892. szeptember 2-án azt javasolta: a város szerezzen be filoxéramentes amerikai fajtákat, valamint a régi vásártéren 2 holdon létesítsen szőlőtelepet. Az 1901-ben készített helyszínrajz szerint a telep a Vásárhelyi, a Mező utca és a Vágóhíd határolta térségen helyezkedett el. 1902-ben Királyhalomról 2000 db csemegeszőlő-vesszőt vásároltak, a következő esztendőben a makói szőlőtelepről már 7596 db csemegeszőlő és 23699 db borszőlő-oltványt értékesítettek.85 1909-ben a telep állandó felügyeletére bizottság jött létre, amelynek az elnöke Berényi József lett. Az 1909/700. számú közgyűlési határozat kimondta, hogy a szőlőtelepen folyó munkák irányításával foglalkozó vincellért három évre fogadják fel, az oltványokat pedig a téli elvermelés előtt gondosan válogassák át, a hibásakat felügyelet mellett semmisítsék meg. A közgyűlés ezen kívül azt is szerette volna elérni, hogy az oltványokat a közelben fúrt artezi kút felesleges vizével öntözzék.86             

A filoxéra mellett a 19. század végén más betegségek is jelentős pusztításokat végeztek a makói szőlőkben. 1890-ben a szőlőilonca (Tortix pilleriana)87 az Ingóban, az Ardicsban, a Kortyogóban, az Újhegyen, a Hosszúhegyen és a Prücskösben ütötte fel a fejét. A védekezéshez a gazdák nehezen fogtak hozzá annak ellenére, hogy Halász Árpád főgimnáziumi tanár megpróbálta rávenni őket a kártevő fészkeinek az elpusztítására.88

Szőlőtermesztés a 20. század első felében

Márton György a makói szőlőkultúra hanyatlását a következőképpen próbálta magyarázni: „A homoki szőlőtermesztés fellendülése, a hagymatermesztés és a filoxera teljesen tönkretették Makó szőlőművelését, úgyhogy ma csak a gyümölcsöskertek között és gyümölcsfával vegyesen művelik kisebb-nagyobb darabokban. Legtöbb van Szugolyban, Csipkésben és Szentlőrincen.”89 Az idézetből is jól látszik, hogy a 19. század végén a város szőlőkultúrájában lényeges változások következtek be, amelyek alapvető módon befolyásolták e gazdálkodási ágazat alakulását. Talán az egyik legfontosabb a szőlőművelés {203} színterének módosulása, ami annyit jelentett, hogy a 18-19. század óta szőlőhegyként, szőlőskertként művelt határrészekről e növénykultúra szinte teljesen eltűnt, a Maros hullámterébe került, jóllehet a töltéseken kívül, vagyis az ármentes területek egy részén is maradtak ültetvények. Tanulságos ebből szempontból kezünkbe venni a makói hegyközség szőleiről készített kimutatást, amelyből világosan látszik, hogy a beültetett területek zöme (58 kat. hold 432 négyszögöl) az 1940-es évek végén már a Csipkésben, azaz a Maros árterében feküdt.90 A 20. század elejére nyúlik vissza az ártéri szőlőtermesztés, amelyet a város is felkarolt, és igyekezett támogatni. A Maros árterében elterülő legelő- és irtványföldek, vagyis a Csipkés, a Kútalj, a Nagyporond, az Egeres, a Lúdvár és az egykori gulyalegelő területe ekkor lett felparcellázva. 1902. október 1-jén 178 kat. hold városi föld haszonbérlete járt le, Tamasi Péter és társai azzal a kéréssel fordultak a képviselő-testülethez, hogy a hullámtéri földeket húsz évre adja bérbe szőlő- és gyümölcstermesztés végett „a város szegény sorsú kisgazdáinak és munkásainak.”91 A képviselő-testületet a település jövedelmének fokozása, valamint a lakosság anyagi gyarapodásának előremozdítása motiválhatta, amikor a csipkési erdő területén szőlőtelep létesítése mellett döntött. A tanács ellenezte, mivel a határrészt nem tartotta alkalmasnak a szőlőtermesztésre. A 400 négyszögöles parcellákat sorshúzással évi 12 forintért 20 éves haszonbérletbe adták ki olyan   vállalkozó helybelieknek, akiket szerződéskötésre köteleztek. A bérlőknek a következő feltételeket kellett teljesíteniük ahhoz, hogy a csipkési területeket művelés alá foghassák:

1.) Haszonbérlő 5 év alatt köteles a bérterületet szőlőtelepűl s gyümölcsösűl berendezni.

2.) A haszonbér összeget - évi 12 koronát – köteles haszonbérlő az év elején, október 1-én felerészben, s a bérleti évbe eső Május 1én másik fele részben lefizetni.

3.) A bérlet másra át nem ruházható.

4.) Haszonbér elengedésnek semmi körülmények között helye nincs.92

A határozat kihirdetését követően 990 makói lakos mutatott érdeklődést a földek iránt. Mivel a terület csupán csak 450 parcellából állt, ezért a bérlőket sorshúzással választották ki. Már csak a szerződések aláírása volt hátra, amikor a jogügyi bizottság bejelentette, hogy a Csipkést mégsem lehet bérbeadni, mivel a város vezetősége eljárási hibákat követett el. Fölmerült továbbá az is, vajon az ártér alkalmas-e szőlő- és gyümölcstermesztésre? A kecskeméti vincellériskola igazgatójának szakvéleménye szerint a talaj 90%-a erre alkalmatlan, csupán 10%-át lehet eredményesen gyümölcsösként művelni. Az egyik helyi újságban A Maros és hullámtere című írás az előbb felsoroltakon kívül az ismétlődő árvizek miatt sem tartotta megfelelőnek a tervet: „Így azután a mi szakértőink is nagyon természetesnek találták, hogy nem szabad száz meg száz szegény embert beugratni a szőlőültetés fáradságos és költséges vállalatába, de még a gyümölcsfa-ültetésbe sem, mert a Maros oly gyakran kijár a medréből, hogy ha a talaj alkalmas is a gyümölcstermesztésre, de a viz miatt ez legkevésbbé sincs biztositva.”93 A közgyűlés mégis kitartott eredeti határozata mellett, miután megállapította, hogy a terület alkalmas szőlő- és gyümölcstermesztésre. A kutalji kaszálót 1909. október 1-jétől 2-600 négyszögöles parcellákban adták húsz évre haszonbérbe. A vállalkozókkal kötött szerződésekben megszabták, hogy a területeket 5 év alatt gyümölcsfákkal vagy szőlővel kell beültetni. Egy esztendővel később, 1910. október 1-jén 10 és 20 éves időtartamra kiosztották a nagyporondi legelőt is.94 A parcellázás után alig telt el néhány esztendő, amikor már gondok merültek fel a csipkési haszonbérletekkel {204} kapcsolatban. Akadtak ugyanis olyanok, akik birtokukat más személyekre ruházták át, mások viszont még 1909-ben sem telepítették be a területeket szőlővel és gyümölcsfákkal.95 Az emlékezet szerint az 1930-as években a csipkési parcellákért már komolyabb haszonbért kellett fizetni, a földterületek később kerültek magántulajdonba. A bérleti idő leteltét követően nyilvános árverést tartottak és a legnagyobb pénzösszeget ígérő személy nyerte el a jogot az adott birtok használatára.

Szundy Jenő 1935-ben a Gyümölcsészeti naptár hasábjain a szőlőültetés előremozdítása végett rövid írásban mutatta be a város határában található, telepítésre alkalmas talajokat. Megállapítása szerint Makón és környékén a talaj nem egységes, nem egyforma, ami alapvetően befolyásolta, meghatározta a telepítés módját. Az ártéren elsőrendű filoxéramentes talaj található, éppen ezért ott hazai szőlőt is lehetett ültetni, máshol viszont  oltványok alkalmazása tűnt célravezetőnek. Szundy a vizes, laposabb helyeken a Ripária Portálist,96 a szárazabb területeken (pl: a makói vasútállomás környékén) a Bellandéri Ripária keresztezésű vadalanyra oltott szőlőket tartotta a legmegfelelőbbnek.97 A 19-20. század fordulóján a város határában termesztett szőlőfajták összetételéhez nyújtanak némi támpontot a makói szőlőtelep iratai, amelyek részletesen beszámolnak az évente értékesített oltványokról. 1898-ban, 1899-ben és 1901-ben kék kadarka, piros veltelini, nagy burgundi, piros bakator, saszla, kövi piros dinka, mustos fehér, olaszrizling, muskat lunel, kecskecsecsű, szlankamenka, oportó, muscat ottonel, juhcsecsű és a szemendriai fajtákból vásároltak a gazdák telepítés céljából.98 Márton György kiemelte, hogy a helyben termesztett fajták túlnyomó része borszőlő, főleg kadarka, amely igen kellemes ízű és elég jól eltartható siller bort ad. Csemegeszőlőket (saszla, kecskecsöcsű, Buda gyöngye stb.) nem igazán termesztettek ebben az időszakban; étkezési szőlőként kadarkát, rizlinget és más borszőlőket árultak.99 Adatközlőim szerint az 1930-as és az 1940-es években Makón a rizling, a kövidinka, a kadarka, a saszla, a csabagyöngye, a kecskecsöcsű, a delaváré és az otelló számított elterjedt szőlőfajtának. A gazdák a nohát nem igazán kedvelték, mivel fürtjeiről a bogyók könnyen lehullottak, szüretelése ezért rendkívül körülményes volt. Szundy Jenő a Gyümölcsészeti naptárban a következőképpen nyilatkozott a város szőlőskertjeiben leginkább bevált fajtákról: „A nálunk legjobban termő fajták a korai Csabagyöngye, közép korai Passatuti, piros és fehér Saszla, a Muskát Ottonel és a későbben érő Kecskecsecsű csemege szőlő. A borszőlökböl: Kövidinka, Rizling, Pozsonyi fehér, fehér Szlankamenka, különösen pedig a fehér borszőlő, mert tapasztalataink szerint a tavaszi fagyokat jobban birja.”100

A telepítéshez rendszerint ősszel szedett, gombázott vesszőket használtak, amelyeket a téli hónapokra 15-20 szálból álló kötegekben vermeltek el. Az ültetéshez T-alakú fúrót alkalmaztak, amelyet bejelöltek, hogy kellő mélységű lyukat tudjanak a vele kialakítani. A sorokat a hagymaültetéskor használt útallóval határozták meg, de akadtak olyanok is, akik zsinórt húztak ki. A tőkék között 80 cm, a sorok között pedig 1 méter távolságot hagytak. A telepítés után a vesszőket földdel fedték be, azaz becsirkézték. Az ültetéshez, pótláshoz felhasznált gyökeres vesszőket iskolában nevelték. A föld felett két szemet hagytak: a fiatal {205} szőlőt rendszeresen gondozták, a zsenge hajtásokat a betegségek ellen a nyári hónapokban több alkalommal permetlével spriccelték be.

A szőlőt 2-3 évente trágyázták. A takarás után az állati ürüléket talicskával vagy kétfülű hagymaszedő kiskaskával hordták a sorok közé, tavasszal a tőkékre és a vesszőkre dobott földet ráhúzták az árokban szétszórt trágyára.

A szőlővesszők kurtítását a makói gazdák rendszerint tavasszal végezték, ám előfordult, hogy szüret után, az őszi hónapokban metszettek. A levágott venyigét összegyűjtötték, kévékbe rakták, hazaszállították, és tüzelőanyagként hasznosították. A bánáti rizlinget, a kadarkát és a kövidinkát csapra, a saszlát meg a kecskecsöcsűt szálvesszőre metszették. Törekedtek arra, hogy a csapokat a tőkefejből alakítsák ki, amivel a szőlő felkopaszodását igyekeztek csökkenteni, meggátolni. A tőkéket minden esztendőben egy hagymaásóhoz hasonló eszközzel körbeásták, a harmatgyökereket metszőollóval vagdosták le. E művelet elvégzése nélkül a szőlő a talpgyökerek elsorvadásával az oldalgyökerekből él, ám szárazság idején a tőke könnyen kipusztulhat, mivel a felszín közelében elhelyezkedő gyökérzet nem tud elegendő nedvességet felszívni. A munkához ásót illetve a kukoricaföld lazításánál és gyomirtásánál alkalmazott kapát használtak, ami azt jelenti, hogy a városban nem igazán számított ismertnek a takaró kapa. Gondosan ügyeltek arra, hogy a vesszőkre is kerüljön föld, amely megvédte a rügyeket a téli fagytól.

A szőlővesszők megtámasztásához szükséges karókat a makói gazdák a második világháború előtt fakereskedőktől szerezték be, akik minden évben nagy mennyiségű faanyagot dolgoztattak fel telepeiken. A támaszok 150-160 cm hosszúak voltak, végüket kihegyezték. Akadtak olyan gazdák is, akik a karókat kátrányba mártották, így a támasz földbe ütött része tartósabbnak bizonyult, kevésbé korhadt.  A birtokosok közül jó néhányan ősszel a karókat felszedték, így élettartalmuk jelentős mértékben megnövekedett, hiszen a téli hónapok alatt a nedvesség nem károsította, rohasztotta a fát. A makói gazdák fenyőn kívül akácból, fűzfából is készítettek szőlőtámaszt.

A vesszőket és a hajtásokat különböző kötözőanyagokkal rögzítették. A hársként emlegetett raffiát boltban lehetett vásárolni, jóval olcsóbb megoldást jelentett a kaskötőktől beszerzett vesszőhéj, amelyet felhasználás előtt vízben áztattak. Hasonló előkészítést igényelt a kukoricacsuhé, amit felhasogattak, majd a szálakat gondosan összekötötték. A csuhé közül a selymesebbeket kiválogatták, felhasználásig egy zsákban tárolták. A kötözéshez vékony csíkokra darabolt tejeszacskókat is használtak, amelyek alkalmasnak bizonyultak a hajtások rögzítésére, megtartására. Első alkalommal a szőlőt a metszés és a karók leverése után kötözték. A szálvesszőt ekkor a legfelső szem alatt a támaszhoz erősítették, a nyári hónapok alatt rögzítették a friss hajtásokat. A szőlőt Péter-Pál napja előtt késsel, metszőollóval tetejezték.

Nyáron a parcellákat több alkalommal karaszolták, ami a gyomirtás mellett elsősorban a talaj lazítására irányult. A kikapált, kiirtott gyomokat (lúdhúr, folyondár) gondosan kigereblyézték, vagyis a szőlőföldet alaposan megtisztították. Ennek jelentősége főként a szüret előtt nőtt meg, mivel a termést dézsmáló emberek nyoma könnyen felfedezhetővé vált a tőkék között. A szüretet megelőző, utolsó talajmunkát némelyek érés alá kapálásnak nevezik napjainkban is. A Csipkésben a jegeske névre hallgató gyomnövény szaporodott el leginkább, amit a nyári kapálások folyamán teljesen ki kellett irtani, mert ha a gyökeréből egy vékony szál is a földben maradt, akkor újból kihajtott.

A peronoszpóra ellen a szőlősgazdák oltott mész, rézgálic és víz keverékéből készített bordói lével védekeztek. Első permetezéskor 100 liter vízhez ½ kg kékkövet és meszet adagoltak, a második alkalommal 1, a harmadik pedig 1,5 %-osra növelték a permetszer erősségét. Egy évben 7-8-szor is bespriccelték a leveleket és a fürtöket, mert a betegség egyébként elpusztította volna a termést. Akadt gazda, aki csak kétszer permetezte meg a szőlejét, igaz, ekkor 4 %-os oldatot használt. A permetlevet 200 literes betonkádakban vagy {206} félfenekű hordókban vegyítették, a vizet a Marosból vagy pedig fúrt kutakból nyerték. A permetezéshez szükséges vizet már előző nap igyekeztek a kádakba merni, hogy legyen ideje egy kicsit felmelegedni. A kékkövet rossz harisnyában lógatták a vízbe, a meszet pedig átszűrték, hogy a permetezőgép szórófeje el ne duguljon.

A Maros-parton szőlőt, gyümölcsöst birtokló családok a kisebb áradásokat alapjában hasznosnak tartották, mivel a folyó termékeny iszappal borította a földeket, ami felért egy kisebb trágyázással. Az árvizek abban az esetben pusztítottak, ha a víz sokáig állt a parcellákon, rámelegedett a szőlőre, gyümölcsfákra. A Maros a tőkék között gyakran jelentős mennyiségű, akár 30-40 cm vastagságú hordalékot is felhalmozhatott, amit talicskával hordtak ki a parcellák szélére, majd építőanyagként értékesítették. A visszaemlékezések szerint a Zugolyban a hátramaradó vizeket csatornák vezették vissza a folyóba, amelyeket rendszeresen gondozni kellett. Az első nagyobb áradás 1942-ben következett be, de talán a legpusztítóbb és egyben a legemlékezetesebb az 1970-es és az 1975-ös volt, amelyek sok embernek elvették a kedvét a hullámtéri szőlők és gyümölcsösök művelésétől. A kisebb, néhány napig vagy egy hétig tartó árvizek nem jelentettek különösebb veszélyt a termésre nézve, a szőlő észre sem vette.

Szüretre a nagyobb birtokosok a rokonok, barátok közül hívtak segítséget, a kisebb szőlőt birtokló családok pedig saját munkaerőt igénybe véve végezték el a termés betakarítását. A fürtöket füles kosárba, garabolyba szedték, talicskával, kerékpárral vagy lovaskocsival szállították a lakóházhoz, ahol sor került a szőlő feldolgozására. A kocsiderékba egy vagy két 200 liter űrtartalmú félfenekű hordót helyeztek, a fürtöket tömőfával (zúzó, furkó, csumiszoló, gyümiszölő) zúzták össze. Odahaza a darálás után a kádból csapon engedték ki a mustot a kármentőbe. A szűrő szerepét töltötte be a kifolyó nyílásához helyezett, venyigéből összekötözött nyaláb, amelyen a csuma, a szőlőhéj és a szőlőmag fennakadt. A hordóba a mustot tölcséren keresztül öntötték. A színlé leeresztése után az összezúzott fürtöket kisajtolták.

A szőlőfeldolgozó eszköz népi neve a köznyelvi alakkal összemosódva prés, szőlőprés; az idősebbek emlékezete azonban megőrizte a sutu, sutú, sutó változatokat.  A gyári előállítású középorsós prések mellett ún. állóorsós típusokat is használtak.101 A makói múzeum néprajzi gyűjteményébe 1986-ban vásárlás útján került be egy hasonló szerkezet, amely vaskos, tölgyfából faragott talppal rendelkezik. Az oldalgerenda fémorsóira furatokkal illeszkedik a nyomópalló, amely a présnyomást biztosítja. A nyomóerő az oldalgerenda orsóira illeszkedő anyacsavarokkal fokozható.102 A múltban nem mindegyik szőlősgazda rendelkezett saját borsajtóval, ezért tulajdonosaiktól szüret idején gyakran kérték kölcsön a szerkezeteket. Voltak gazdák, akik órabérért adták oda préseket. A must kiforrását követően a dongákról a habot gondosan letörölték, majd 3-4 hét elteltével a hordókat felöntötték. A forrás leállása után fejtettek először. A letisztult bort a felső lyukon keresztül gumicsővel szívták ki, majd a kiürült hordót forró vízzel átmosták, végül pedig kénrudat égettek benne. A bort kamrában tartották, ahol a hordók ászokfán sorakoztak.

A kipréselt törkölyt lábbal kádba, hordóba taposták, szőlőlevelekkel letakarták, végül letapasztották. Februárig- márciusig erjesztették, a borseprővel együtt főzték ki pálinkának. A nyár végétől folyamatosan érő termés egy részét étkezési szőlőként rendszeresen értékesítették. A hibás szemeket hosszú, hegyes ollóval csipkedték ki a fürtökből, hogy az áru piacképesebb legyen. A piros és a fehér szőlőt vegyesen helyezték el a kosárban, így az eladásra szánt termés mutatósabb, kelendőbb volt. A szőlő tisztításakor a lehulló szemeket {207} gondosan összeszedték, mivel a piacon a szegényebb családok szívesen vásároltak belőle. Széles körben elterjedt gyakorlatnak számított a szőlőtartósítás, amire a delaváré, a piros kecskecsöcsű és a saszla volt a legalkalmasabb.

Makón a többi alföldi településhez hasonlóan a parcellák egy részén a gazdák kunyhókat, gunyhókat építettek, amelyek alkalmi menedéket nyújtottak a kint dolgozók számára. Az épületek falazata hasított faoszlopokból és vesszőből, valamint égetett téglából készült, ami a Maros árterében bizonyos fokú védelmet jelentetett a víz ellen. Akadt család, amelyik a nyári hónapokat kint töltötte a szőlőskertben, számukra ezek az építmények  ideiglenes lakóhelyül szolgáltak. A szőlőpásztorok a szüret előtt kétosztatú, szobából és konyhából álló kunyhóban éltek. A gazdák az őrzés fejében a birtoknagyságtól függően meghatározott pénzösszeg fizetésével tartoztak a csősznek, aki naponta több alkalommal is megkerülte a rábízott területet. Elrettentés végett a szőlőlopásokról gyakran a Maros és Vidéke is beszámolt hasábjain. Érik a szőlő címmel az 1902. szeptember 14-i számban a következőket olvashatjuk: „A szőlőéréssel kezdődnek már a szőlőkben a böngézések. Baranyi János csősz panaszolta be a napokban a rendőrségnél Terhes Ferenc makói lakost, hogy Molnár Mihály szőlőjében alaposan vizsgálgatta a fillokszéra pusztitásait s eközben nemcsak hogy jól betáplálkozott szőlővel, hanem még kötőjét is megrakta a javabelivel.”

Összegzés

A makói szőlőkultúra hanyatlása a 19. század első felében kezdődött és fokozatosan helyét a hagymatermesztésnek. Gyökeres változást hozott a filoxéra, mert a kötött talajú szőlőket szinte teljes egészében kipusztította. A 20. század makói szőlőkultúrája a folyók áradásai által kisebb-nagyobb rendszerességgel látogatott ártéri vagy hullámtéri területeken éled újjá.

Adatközlők:

Veréb Istvánné (*1910), Asztalos Imre (*1923), B. Szűcs Antal (*1913), B. Szűcs  Antalné (*1920) {208}

Lábjegyzetek: