![]() |
![]() |
(TÓTH FERENC)
A török hódoltság után Makó 1699-ben települt újjá. Határáról nyolc évtizeddel később, 1778-ban készült az első fölmérés. Vertics József (1746–1829) mappáján a városhoz közeli övezetben tüntette föl a belső legelőt, a legtávolabbin a külsőt, a Pusztát.1
A külső legelő, Pascuum Externum Makoviensium 13 888 hold kiterjedésű volt. Ennek részét alkotta az 1939 holdnyi Göbölyjárás, ahol eredetileg a hízásra fogott ökröket tartották. Valamikor Mezőkopáncs falu állt itt; a török 1596-ban perzselte föl, azóta puszta, és betagolódott Makó határába. Vertics fölirattal is jelezte: Proedium Puszta Kopáncs; a templom romjait is föltüntette.
Makó településszerkezete a Pusztán is tükröződött, az egyes utcák, városrészek ugyanis egymástól elkülönítve legeltették jószágaikat. Vertics föltüntette a katolikus Buják városrész, a református Hold, a Nagy (talán a mai Szegedi u.) és a Temető (ma Kálvin) utcai kutakat.
A külső legelő a 18–19. századi úrbéri pereskedés egyik fő tárgya lett. A szabad menetelű Makó mezővárost III. Károly 1719-ben Nádasdy László csanádi püspök személyének, Mária Terézia már örök adományul a mindenkori csanádi püspök javadalmazására adta. Az ebből támadt hosszan tartó úrbéri pereskedés a szántóterületet nem érinthette, de az osztatlan legelőkért egy évszázadig folyt a szenvedélyes küzdelem. A helytartótanács 1779-ben kimondta: „Makó városának lakosai 1699. évben az egész határt megkapták, s az uradalom által kért puszták […] továbbra is a község birtokában hagyandók.” Köszeghy László püspök 1802-ben a pusztákat mégis visszakövetelte, sőt 1803 tavaszán önhatalmúlag a kopáncsi marhalegelő egy részét barázdával elszakasztotta. A megyei törvényszék ítélete szerint az uraság részére a pusztákból 7350 hold kihasítandó. A makóiak külső legelőterületét végül 1805-ben Muszlay Antal királyi biztos döntése alapján 9997 holdban határozták meg.
A munkálatokba Verdes István (1765–1830) szegedi mérnököt is bevonták. Ő 1805-ben elkészítette a Makó városához tartozó kopántsi pusztán lévő székes, zsombós és vízjárta földnek ábrázolatja című térképet.2 Megállapította, hogy a kopáncsi pusztának jelentős része székes (szikes), zsombós, vízjárta terület, ez 5482 holdat tesz ki. Vedres térképén a város legelőjének és az uraság területének szétválasztó vonalát (Illustrissimi Domini Commisarii Regii designata) a kirendelt királyi biztos, Muszlay Antal 1805. szeptember 10-én elfogadta, és ezzel véglegessé vált a puszta megosztása.
Az uraságnak ítélt területre estek a Temető utcai kutak és a juhászkút. Így legelő nélkül maradt 1148 marha, 310 ló, és mintegy másfélezer juh. A legelőnek ezt a részét a Hold utcai gulya és ménes is használta, mintegy 915 számos jószág.
A makóiak jogérzéke sérelmesnek tartotta megfosztásukat a legelő egy részétől, a város határának megcsonkítását. Valójában előnyös ítélet született. A belső legelővel együtt megítélt 23 320 hold legelőből minden egész telkes jobbágynak 32 hold legelő jutott. Az 1832–36. évi úrbéri törvények egy egész úrbéres telek legelőjárandóságának alsó határát 4, a felsőt 22 holdban állapította meg. A Fűr Lajos összeállította kimutatás szerint a makóiaknál nagyobb legelőterület csak Kalocsán fordult elő (42,5 hold). Ugyancsak 32 hold esett egy {218} telekre Szarvason, Szentesen is.3 Ám az egy telekre eső 32 hold legelő mennyisége megtévesztő, a megítélt puszta egy része ugyanis szikes és vízjárta. Muszlay is tudta, hogy egy jó minőségű holddal két és fél hold rossz legelő ér föl.
A pusztán rideg állattartás folyt. Tartásukra épületek nem álltak rendelkezésükre. A Vertics-féle térkép csak a szállásokon tüntet föl tanyákat. A Pusztán is lehettek téli enyhelyek: gazbul, gyűrt gazbul készült karámok. Vedres István fölmérésén jelezte Bara István, Mészáros Mihály, Sima István, Széll István pásztorok tanyáját.
A térkép adatait összevetve az 1804. évi állatösszeírással, képet nyerhetünk a pusztai legeltetés rendjéről:
– A bujáki kutak környékén Sima István bujáki gulyás a katolikus városrész 1056 számos marháját legeltette.
– A Hold utcai kutaknál Mészáros Mihály pásztorsága alatt 700 marha és 215 méneses ló volt.
– A Temető utcai kutaknál Molnár András gulyás 1148 marhát őrzött.
– A Temető utcai méneskútnál Varga István csikós számadása alatt 310 lovat tartottak számon.
– A Kása-halom közelében lévő Nagy utcai kutaknál Bara István gulyás az újvárosiak 750 számos marháját terelte.
– A Nagy utcai méneskút közelében Horváth Mihály a Nagy utcai és a bujáki ménesnek volt a számadója.
– A Fehérvári [Fejérvári] kútnál Fejérvári Péter gulyása, Nyitrai Samu 66 gulyabeli marhát őrzött.
– A Puszta déli részén, az ökörcsordakutaknál Varga János számadása alatt 1456, Pálinkás Mihály kezén 1393, Széll István gondozásában 100 heverő és jármos ökör volt.
– A juhászkút környékén legeltették a juhot.4
Miután 1859-ben az úrbéri pert a város megnyerte, a Puszta továbbra is közös legelő maradt. Három ízben végrehajtott kiosztással a külső legelő jelentős részét fölparcellázták. 51 gazda ragaszkodott a közös legelőhöz, és létrehozták a Közös Pusztai Gazdaságot.5 A második világháború idején még volt belőle 400 kishold; rossz, szikes terület.
A földtulajdonosok a Pusztát közösen használták, de területe, kiterjedése szükségessé tette a kicsapott jószágok számarányának meghatározását. Makón a legkisebb jobbágyi birtok negyed telek volt; örökösödés esetén ezt nem volt szabad tovább osztani. Egy fertály föld után hat számos marhát csaphattak ki, a rúgott borjúból kettőt számítottak nagy számos jószágnak. Ugyanez érvényesült a ló- és csikóménesben is. Külön volt ökörfalka, növendékmarha kétévesig, a szűzgulyában 3-4 éves korúak voltak egy vagy két magyar bikával. Előfordult, hogy az előhasi üsző már fiával ment haza.
A ménes az ökörfalkáktól külön járt; a ló és a csikó együtt. Ezeket a csikósszámadó vette át, akinek férfikorban lévő nyerges lóval ellátott bojtárja volt.
A 19. század derekán a pusztagazda, a pusztabíró Bíró János (1807–1889) volt. Az összes gulyást, csikóst és juhászt ő fogadta föl. Gy. Varga Simon számadó a gulyások feje. Minden falka élén családtagjai álltak: Gy. Varga Imre a ménesnél, Gy. Varga János az ökröknél, Gy. Varga Sándor a közös baromfalkáknál, Gy. Varga István a növendékfalkáknál.6 Mindegyik falkánál egy-két fölnőtt korú bojtár. {219}
![]() |
27. ábra. Szirbik Miklós az állattartásról |
Híressé vált közülük Vajda Bandi, aki bojtár társaival Ráday Gedeon kezébe került. Mezőhegyesről egy ökröt elcsaptak, de két lovas pandúr megtalálta a billegzős ökör bőrét. Még Gy. Varga Simon számadó gulyást a vizsgálat idején vád alá fogták.7
A göbölyt, vagyis a hízásra fogott szarvasmarhát az urbárium óta nem tartották a Pusztán, mert ezen a sovány legelőn nem mentek semmire. A makaiak jó, de sovány marháit a vásárhelyiek szerették megvásárolni, mert jó legelőre hajtván őket, fölhizlalták, és jó pénzen eladták.
A belső legelő a város belterületétől, szőlőföldjeiktől az Ugar földekig, kelet–nyugat irányban Földeák és Apátfalva határa között terült el. {220}
Vertics József megyei földmérő 1779. évi összesítője szerint a belső legelő vagy nyomás a fejős tehenek, juhok és hámos lovak számára szolgált, amely magába foglalta a makai, szentlőrinci, szentmiklósi és tömpösi részeket.
A belső legelő – különösen nyugati fele – tele van vízjárta területtel. Ilyenek első sorban a tavak: a Horgas-tó, a Bán-tó és a Halas-tó. Alacsony helyzetű a Jakab-fenék, a Mámai-fenék, a Gacsibai-zsombók. Neve szerint is lapos terület: Nagykákás, Kiskákás. Kisebb-nagyobb erek is behálózták a legelőt: a Szardicsi-ér, Által-ér, Borsos-ere, Horó-ere, Vékony-ér, Jángori-ér, Dáli-ér, Görbetó stb.
![]() |
67. kép. Csordások (1942) |
A belső legelő jelentős része annyira alacsony, hogy 1805 májusában a szomszédos helységek elöljárói tanúvallomásaikban elmondták a megyei deputációnak, hogy ritka az az esztendő, amikor a víz el nem borítja. A belső legelő keleti fele mezőség, magasabb; nyugati része, a rét alacsonyabb, vizenyősebb terület.
Az uradalommal vívott pereskedés során az úriszék a belső legelő nagyságát 1803-ban 8334 holdban állapította meg. Végül Muszlay Antal királyi biztos 13 323 holdban határozta meg. Vertics Józsefet megbízták a belső legelőnek mappán való rögzítésével, a Lele felőli határvonalat fölirattal is jelezte. A pereskedés a lelei rét elvesztését jelentette.
A belső legelőn kezes jószágtartás folyt, istállózó-legeltető tartással, amely az állatok naponkénti kijárásával párosult. A város alatt a Kákási-gödrök részén volt a csürhejárás: a csürhés naponta hajtotta ki a malac- vagy sertésnyájat. Kijjebb az apátfalvi határig a ménesjárás, a Palotai úttól a Királyhegyesi útig a birkajárás; a Királyhegyesi úttól a Rákosi és Igási út mellett a földeáki határig a szarvasmarha és növendékállatok járása tavasztól őszig akolban és karámban, a tehénjárás a marosi ártérben. A honvédi részen a libajárás.
Miután 1859-ben az úrbéri pert a város megnyerte, a belső legelő sorsáról népgyűlés döntött; kalapemeléssel nyilvánítottak véleményt. A belső legelő kiosztását fogadták el. A közlegelőből egy egész telek után 17 becshold jutott, a házas zselléreknek ennek nyolcada, kereken két magyar hold (2200 négyszögöl). A kimérést szakaszolva sorshúzással döntötték el. A tehéncsordák részére megmaradt a tehénjárás.
Makó határa már a török hódoltság előtt a szomszédos faluk pusztulásával jelentősen növekedett. A hódoltság kezdeti szakaszában városunk inkább haszonélvezője lett a mérhetetlen török pusztításnak. Az elpusztult falvak nem éledtek újjá, a pusztaságok Makó részévé váltak. Ez kedvezően hatott a marhatenyésztésre. A mezőváros gazdasági élete döntő mértékben a nagyállattenyésztésen nyugodott. Sem a török, sem a Habsburg–magyar kormányzat nem gördített akadályt a hódoltsági marhaexport útjába. Ez a 16. század közepére olyan méreteket öltött – párosulva sokoldalú áruforgalommal –, hogy némely történészek Makót „hódoltsági fővárosnak” nevezik.8 A turkológusok szívesen idézik az 1563. július 22. és 1564. március 9. között a váci török harmincados vámnapló 30 248 nyugatra hajtott marha elvámolásának följegyzéseit. Hét és fél hónap alatt Makó vezet az exportálók között. {221}
58. táblázat. A váci vámnál 1563. júl. 22.–1563. márc. 9. között elvámolt marhák száma
Makó | 3175 db |
Jászberény | 2216 db |
Debrecen | 2132 db |
Szeged | 1718 db |
Kecskemét | 1661 db |
Cegléd | 1645 db |
Mezőtúr | 1419 db |
Heves | 1302 db |
Nagykőrös | 948 db |
Mágócs | 795 db |
Simánd | 783 db |
Huszonöt makói marhahajtó nevét is följegyezték. Egy-egy hajtó a váci vámhelynél átlag 122 darabos csordával jelentkezett. A Csapó utcai Harmadi Benedek két útja során 387, Kántor Márton Tot utcai két alkalommal 269 marhával érkezett.9
A török hódoltság utáni megüléskor a visszatelepülők hozták magukkal jószágaikat is. 1717-ben volt 218 igásökrük és 250 fejőstehenük. Az egykori makai határ kicsinynek bizonyult számukra, ezért Nádasdy László püspöktől bérelték az elpusztult szomszédos települések területét: Batida, Dál, Csókás, Földeák, Mezőkopáncs, Szentlőrinc, Tömpös pusztákat.10 1723-ban, 1724-ben bérbe vették gróf Károlyi Sándortól a batidai és a sámsoni puszta felét évi hatvan Rhenes (rajnai) forintért.
59. táblázat. A marhaállomány 1734–1801 közötti változása11
|
Igásökör | Szarvasmarha | Igásökör | Szarvasmarha | |
1734 | 349 | 828 | 1804 | 1422 | 5196 |
1742 | 597 | 1608 | 1907 | 1520 | 4086 |
1747 | 566 | 1849 | 1816 | 1173 | 3268 |
1756 | 670 | 2956 | 1819 | 1216 | 3510 |
1767 | 1119 | 3641 | 1824 | 730 | 2627 |
1773 | 1350 | 3861 | 1828 | 621 | 3146 |
1775 | 1504 | 4606 | 1835 | 583 | 1859 |
1791 | 1010 | 2256 | 1843 | 996 | 2525 |
1797 | 779 | 3543 | 1846 | 781 | 2698 |
1801 | 1120 | 4671 | 1847 | 972 | 2453 |
A népesség növekedésével szaporodott a marhaállomány is. A makóiak a mezőgazdaságban egyre jobban a lovat kezdték alkalmazni, ezért az igásökör-állomány csökkent.
A közös legelő megcsonkítása miatt a városnak új területről kellett gondoskodnia. Kénytelenek voltak szomszédos pusztákat bérelni.
60. táblázat. A nagykirályhegyesi bérleten tartott jószág (1807)12
|
Marha | Ökör | Tehén | Borjú | Ló | Csikó | Sertés | Juh |
1. járás | 1083 | 616 | 807 | 359 | 829 | 75 | 1226 | 4241 |
2. járás | 922 | 313 | 774 | 303 | 463 | 102 | 1158 | 5395 |
3. járás | 959 | 533 | 904 | 369 | 566 | 103 | 1571 | 5403 |
2964 | 1462 | 2485 | 1021 | 1858 | 280 | 3955 | 15039 |
Szirbik Miklós 1836-ban megállapította: „A makai határ, valamint vidéke is a legszebb szarvasmarhák hazája; csak hogy a számra nézve abban az erányban, amint a nép szaporodik, {222} és a föld szűkül, kevesednek. Régen több gazdák találtattak, kiknek szarvasmarháiknak száma feljül haladta a százat; s még a zsellérnek s béresnek is volt hat–tíz darab: most a földes gazdák közül is soknak alig van egy-két tehene házi szükségre; a szántást s egyéb munkákat lovon teszi. Van mindazon által Makónak még most is 3 ökör, 5 tehén csordája és 4 gulyája s bennek mintegy hatezer darab.”13 Fényes Elek inkább általános megállapítást tett: „marháik egy idő óta megfogytak, van azonban szép szarvasmarhája”.14 Palugyay Imre szerint: „Szép szarvas marha tenyésztés szinte nagyban és jó sikerrel nem annyira külső kivitelre, mint belső szükségre űzetik.”15
A lassú járású jármos ökröt fokozatosan kiszorította a ló. A 20. század elejéről másfél tucatnyi ökrös gazdát tartott számon az emlékezés.16 A Pusztán Jenei Imre pusztagazda irányításával 300-400 magyar marhát gondoztak.
![]() |
68. kép. Dr. Keczer Tamás készítette karikásostorok |
A város szarvasmarha-állománya viszont elérte a négyezret. A 19. század végén jelent meg a pirostarka tehén. 1880-ban csordára járt 1273 magyar tehén, 36 pirostarka és 19 magyar bika. A bikából kettőt Mezőhegyesről, tizenhatot a püspöki uradalomból, egyet a Károlyi-uradalomból szereztek be.17 A tehénjárásnak az úrbéri legelő fölosztásakor 612 kat. hold 396 öl területet mértek ki. Ezt a legelőt kizárólag tehénlegeltetésre közösen és osztatlan állapotban használták. A tehénjárási birtokosságnak ingó vagyonát alkották a csordakutak, a bikaaklok és a tenyészbikák.
A szarvasmarha-, sertés- és juhtenyésztésről 1896-ban elfogadott szabályrendelet kimondta, hogy a vármegye területén köztenyésztésre magyar és nyugati fajta tenyészbikák használhatók. Minden községben 40-60 tehénre egy tenyészbika, 25-30 kocára egy kan, 45-60 anyajuhra egy kos kell, hogy essék. Az apaállatokat a mezőgazdasági bizottság évenként március végéig ellenőrizte. Öröklődő hibákkal bíró és fajtajellegnek meg nem felelő állatokat a tenyésztésből kizárták. Az alkalmas apaállatokat (bikák, sertések, kosok) a bal fülükön „Crotid bélyegzővel” kellett ellátni.18
A tehéntenyésztésre és fajtanemesítésre Makón társaság alakult. Kimondták, hogy a tenyészbikák kizárólag magyarfajú, tenyésztésre tökéletesen alkalmas állatok legyenek, és {223} pedig ötven tehénre jusson egy tenyészbika. Megszabták, hogy a tenyészbika legalább kétévesnél öregebb legyen. A tenyészbikákat – mielőtt a csordához kihajtották volna – állatorvos és más szakértőkből összeállított bizottság egyenként megvizsgálta.
1906-ban Bonyhád vidékéről került Makóra a bőtejelő tehén. 1907-ben a megyei gazdasági egyesület védelme alatt 13 vagon svájci tehenet hoztak be. A földművelési miniszter kedvezményes kamatozású, hároméves kölcsönnel segítette az áttérést a svájci fajtára. Ez viszont minőségi takarmányt igényelt, és hajlamos volt a gümőkorra. 1910-ben mozgalom indult a régi fajta tartására. Ekkor választották meg a Tehénjárási Gazdaság elnökévé Cs. Kiss Istvánt, aki magyar fajtával cserélte le a gazdaság összes bikáját. A magyar bika és a svájci tehén utóda korcs lett. Miután a földművelési miniszter elrendelte, hogy köztenyésztésre kizárólag nyugati fajtát lehet tartani, a Pusztáról eltűnt a magyarfajta.
A szürke magyarmarhatartás érdekében Tóth Arisztid húzta meg a vészharangot.19 1945. augusztus 1-jén a Csanádvármegyei és Makó Városi Állattenyésztő Egyesület közgyűlésén az alföldi magyarmarha tenyésztésének fölkarolása érdekében emelt szót. Javaslatait elküldte a Magyarmarha-tenyésztők Országos Egyesületének. Tervét életrevalónak, de egyelőre kivihetetlennek találták. Szomorúan állapította meg, hogy Csongrád, Békés és Csanád megyében magyarmarha nincs, csak Mezőhegyesen van még meg a régi tenyésztés romja. A magyarmarhát tenyésztő gazda és szakember kínai falba ütközik.20
![]() |
69. kép. Karám a tanyán |
Az 1924. nyarán Makón megtartott vándorgyűlés és jószágkiállítás igazolta, hogy marhatenyésztésünk elmaradott, gondozatlan a legelőterületünk. Néhány nagygazda kezdeményezésére megalakult a Szarvasmarhatenyésztő és Törzskönyvező Egyesület. Elnöke Merényi Elemér21, alelnöke S. Bálint György22 és Nagy Ernő lett. Rákoson, Belső-ugaron, a Pusztán és Hatrongyoson létrehozták a nemesítéséhez a törzskönyvező központokat. A mezőhegyesi ménesbirtok tenyészetéből vásároltak négy törzskönyvezett szimentali bikát. Mindegyik törzskönyvező központ kapott egyet-egyet. A gazdáktól fedeztetésenként kapott 30 kg búza födözte a bikatartást. Az első törzskönyvezett bikák az 1927. évi vásáron jelentek meg. 1929-ben és 1930-ban az V. és a VI. tenyészkörzet is megalakult.
1933-ban elhatározták a küllemi törzskönyvezés bevezetését is. Makóról szép számban beléptek az Országos Törzskönyvelő Egyesületbe. 1936-ban belügyminiszteri jóváhagyással megalakult a Csanádvármegyei és Makói Szarvasmarhatenyésztők Egyesülete.
A tehéntartás csak abban az esetben lehet biztonságos, ha rendezik a tejértékesítést. Ezt S. Bálint György felsőházi tag tanyai gyűjtőállomásokkal és tejszövetkezet létrehozásával kívánta megoldani. A tejértékesítés végett 35 taggal, 42 üzletrésszel 1933-ban megalakították {224} a tejszövetkezetet. Tejszövetkezeti körzetet hoztak létre Ugar, Dál, Belsőnyomás területén. Tejföldolgozásra és értékesítésre Makón megvették a Tulipán u. 29. sz. házat.23
A másfél évtizedes erőfeszítés nem volt hiábavaló. 1940-ben a szokásos állatvásáron 31 tenyészbika kelt el 1100 pengős átlagáron. A budapesti tenyészállatvásáron és -kiállításon öt bikával vettek részt, valamennyi elkelt 1600 pengős átlagáron. A II. díjat és a Hangya Szövetkezet jutalomdíját Bartal Ferenc tanyai lakos nyerte el. Elismerő oklevelet kapott Czene Péter.24
61. táblázat. Makó szarvasmarha-állománya 1895–1966-ban25
|
1895 | 1911 | 1935 | 1942 | 1962 | 1966 |
Borjú, választásig | 706 | 301 | 68 | 604 | 315 | 501 |
Növendékállomány | 1046 | 1798 | 1885 | 2081 | 2024 | 1799 |
Előhasi üsző | – | – | – | – | – | 75 |
Tehén | 2219 | 3073 | 2762 | 2936 | 1758 | 1510 |
Tenyészbika | 34 | 48 | 52 | 37 | 15 | 1 |
Igásökör | 469 | 206 | 57 | 104 | 9 | – |
Hízómarha | – | 36 | 27 | 11 | 557 | 354 |
Összesen | 4469 | 5422 | 4851 | 5773 | 4678 | 4240 |
Ebből | ||||||
Magyarfajta | 3790 | 1419 | 43 | 97 | – | – |
Pirostarka, szimentáli | 529 | 3724 | 4661 | 5540 | – | – |
Borzderes | 40 | 5 | 41 | 11 | – | – |
1944-ben az itt folyó harcokat az állatállomány is megsínylette. Erről a felek bejelentése alapján készült az első hivatalos kimutatás.
62. táblázat. Marhaállomány 1945 februárjában26
Bika és növendékbika | 139 |
Tehén és előhasi üsző | 1544 |
Üsző | 995 |
Ökör | 95 |
Tinó | 88 |
Borjú félévesnél fiatalabb | 461 |
A termelőszövetkezetek megalakulása után az állatállomány szektorok szerinti megoszlása tanulságosan mutatja az állattenyésztés akkori helyzetét. Az 1952-től termelőszövetkezeti városnak nyilvánított Makón a földterület 75-80%-a a nagyüzemi szektorhoz tartozott, de a marhaállománynak csak 12-13%-a. Ez az alacsony arány 1959-től változott meg.27
63. táblázat. Szarvasmarhaállomány 1953–1962-ben28
|
1953 | 1954 | 1955 | 1956 | 1957 | 1958 | 1959 | 1960 | 1961 | 1962 |
Állomány (db.) | 3860 | 3555 | 2959 | 2908 | 2413 | 2885 | 2832 | 3148 | 3520 | 4022 |
ebből tehén | – | 2066 | 1590 | 1577 | 1368 | 1453 | 1471 | 1580 | 1544 | 1644 |
Szektorok szerinti megoszlás (%) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
közös |
|
12,2 | – | 13,7 | – | – | 56,4 | 44,6 | 60,0 | 64,0 |
háztáji | – | 87,8 | – | 86,3 | – | – | 21,9 | 23,4 | 16,0 | 14,3 |
egyéni | – | – | – | – | – | – | 21,7 | 32,0 | 24,0 | 21,6 |
1776-ban megyei küldöttség szabályozta a cselédek bérét. Számadó gulyásnak bojtárjával együtt 60 forint járt. „Ezen kívül kenyeres szalonnája szokás szerint légyen. Csikósnak bojtárjával együtt 50 forint. Ökörcsordásnak minden darab marhától hat krajcár és két ökörtől egy kenyér.” Juhászok bére: Fejős juhásznak egy esztrengától (fejőkarámtól) minden héten egy napi tej; ezen kívül esztendei hat forint, hat véka búza, egy pár bakancs és tartása. Avagy ezek helyett tartásán kívül készpénz 22 forint. Bojtárjainak (esztrenga hajtónak) négy forint. Nyáj juhásznak bojtárjával minden darabtól egy hónapra egy egész egynegyed krajcár. Kospásztornak minden kostól három krajcár. Kanászok bére: Számadó kanásznak bojtárjával együtt esztendei 34 forint. Tartás fejében négy kenyér, két font szalonna és hat pár bocskor. Minden napi bejáró csürhés kanásznak minden darabtól három krajcár.29
A török hódoltság után a talajműveléshez igásmarhára és igáslóra volt szükség. 1717-ben 84 családot írtak össze; nekik 218 igásökrük és 129 igáslovuk volt. Néhány évtized múlva már a ló használata lett általánosabb.
64. táblázat. Az igás számosállat létszámváltozása30
|
Igásökör | Ló | Igásökör | Ló | |
1717 | 218 | 129 | 1801 | 1120 | 2690 |
1734 | 349 | 484 | 1804 | 1422 | 3069 |
1742 | 597 | 939 | 1807 | 1520 | 3147 |
1747 | 566 | 1146 | 1816 | 1730 | 3240 |
1756 | 670 | 1467 | 1819 | 1216 | 3239 |
1767 | 1119 | 1828 | 1824 | 730 | 3115 |
1773 | 1350 | 2550 | 1835 | 583 | 2703 |
1775 | 1504 | 2457 | 1843 | 996 | 3572 |
1791 | 1010 | 1872 | 1846 | 781 | 3667 |
1797 | 779 | 1811 | 1847 | 972 | 3317 |
A főbírónak 1810-ben az állatállomány javítása lehetett a célja, összeíratta ugyanis a tenyésztésre alkalmatos – tehát nem a teljes – jószágállományt. A Pusztán akkor még utcák, városrészek szerint járt a jószág.
65. táblázat. Pusztai ménesek állománya 1810-ben31
|
Kancák | Csődörök |
Az újvárosi | 209 | 5 |
A Nagy utcai | 150 | 1 |
A Hold utcai | 174 | 1 |
Bujáki | 220 | 2 |
|
753 | 9 |
A csődörök kora 4 fű, vagyis négyéves. A csődörökből 5 a pusztai gazdaságé, a többi magánosoké.
A város lótenyésztésének színvonaláról 1836-ban Szirbik Miklós hitelesen tájékoztat: „A lovak nagyon középszerűek; de már most, felsőbb rendelés következtében, a Mezőhegyesről időszakonként béhozattatni szokott csődörök által kezdenek nemesíttetni. Ménes van, szabad lovaké 4, kocsis lovaké 1, öszveséggel mintegy 2000 darab.”32 {226}
66. táblázat. A lovak száma 1742-től 1847-ig33
|
Kocsis ló | Ménes ló | Csikó | Összesen | |
|
3 éves | 2 éves | |||
1742 | 691 | 171 | 18 | 59 | 939 |
1747 | 693 | 274 | – | 179 | 1145 |
1756 | 894 | 337 | – | 236 | 1467 |
1767 | 1093 | 375 | – | 360 | 1828 |
1775 | 1565 | 381 | 57 | 454 | 2457 |
1781 | 1359 | 270 | 48 | 187 | 1864 |
1791 | 1463 | 243 | 19 | 147 | 1872 |
1797 | 1423 | 254 | 41 | 93 | 1811 |
1801 | 2005 | 424 | 28 | 233 | 2690 |
1807 | 2451 | 475 | 52 | 169 | 3147 |
1816 | 2216 | 849 | 26 | 149 | 3240 |
1828 | 2296 | 716 | 28 | 125 | 3165 |
1835 | 2041 | 511 | 59 | 92 | 2703 |
1843 | 2721 | 671 | 48 | 132 | 3572 |
1847 | 2427 | 607 | 87 | 196 | 3317 |
![]() |
70. kép. Csekonics József (1757–1824) a mezőhegyesi ménesbirtok megalapítója |
Az igényesebb lótartók kihasználták a mezőhegyesi ménesbirtok közelségét, mások figyelmen kívül hagyták. Ez a kettősség jól érvényesül a szabadságharc utáni földrajzi leírásokban. Fényes Elek 1851-ben joggal írhatta, hogy Makónak a mezőhegyesi ménesből származott lovai igen szépek;34 de Palugyay Imrének három évvel későbbi megállapítása is hiteles: „A lófaj e megyében évről évre nemesedik. Makónak, melynek legtöbb módja volna benne, aránylag rosszabb lovai vannak.”35
Mindenesetre a ló nemesítésével nem kellő gonddal törődtek. Szilágyi József pusztagazda 1870-ben Temesvár környékén pejmént vásárolt, amely Gyurka néven lett ismert. Ez tíz év alatt a makói igényesebb gazdák lóállományát a javulás útjára segítette, és alkalmassá tette a mezőhegyesi tájfajta bevezetésére.36
Az 1785-ben II. József utasítására létrehozott mezőhegyesi ménesbirtok 1869-ig kincstári érdeket és katonai ellátást szolgált. Ekkor végleg kettévált a ménes és a gazdaság. A tenyésztés elsődleges célja a köztenyésztés szolgálata lett, ezen keresztül a magyar mezőgazdaság általános színvonalemelése. Másodlagos föladatként maradt meg a hadsereg lóellátása.37
A földművelési kormányzat 1875-ben a ménesbirtok gazdálkodásának megújítására {227} javaslatot kért; a beérkezett tervezetek közül Gluzek Gyula (Lovrin, 1847–Bp., 1894) munkáját fogadták el, és 1876-ban kinevezték a ménesbirtok igazgatójává. A csőd szélén álló mezőhegyesi ménesbirtokot sikerült Európa egyik korszerű üzemévé fejlesztenie. Szorosan együttműködött Kozma Ferenc (Sürnye, 1826–Mezőhegyes, 1892) lótenyésztővel. A kettejük kimunkálta hosszú távú elképzelésnek köszönhetően az átalakulás megtorpanás nélkül zajlott le. 1881-ben – a gazdaság ménesétől különálló – nóniusz lótenyészetet hoztak létre.38
![]() |
28. ábra. A tájfajta lótenyésztés szabályzata |
D’Orsay (ejtd: dorszé) Olivér (Türje, 1845–Rákoskeresztúr, 1932) 1885-ben lett a mezőhegyesi ménes osztályvezetője, 1889-től 1901-ig a ménesintézet parancsnoka. Nevéhez fűződik a mezőhegyesi állami ménes világhírűvé fejlesztése. Döntő szerepet játszott a négy állami ménes – Mezőhegyes, Bábolna, Kisbér, Fogaras – tenyészirányzatának kidolgozásában. Fölismerte, hogy vegyes fajtájú állami fedeztető állomások nem alkalmasak egy-egy vidék egyöntetű lóállományának kialakítására.39 Javaslatára Mezőhegyesen csak nóniuszt, félvért és gidránt tenyésztettek, ezáltal alakította ki a jellegzetes mezőhegyesi tenyészanyagot. 1892-ben létrehozta Magyarország első, tenyésztési célt kitűző lótenyésztési egyesületét, a Mezőhegyes és Vidéke Nóniusz Tájfajta Lótenyésztés Egyesületet. Célja az volt, hogy tájkörzetünkben a gazdasági követelményeknek megfelelő egységes típus álljon rendelkezésre.
A nóniusz a meleg vérű lovak között a legerősebb csontozatú, erős mellkasú, de ezen fölül nyugodt, tanulékony, igénytelen; bírja a fáradtságot, és egyaránt alkalmas mindenféle mezőgazdasági munka elvégzésére; éppen úgy kocsiba, igavonásra, mint hátas célra, de a legteljesebb mértékben kielégíti a honvédség igényeit is, mert a legkiválóbb tüzérhámos, szekeres ló, de egyben igen jó hátas is.
Azokban az években kizárólag Mezőhegyesen fedeztettek. A lónemesítés iránti igény oly gyorsan terjedt, hogy gondoskodni kellett Mezőhegyesen kívüli fedeztető állomásról. Az elsőt 1896-ban a Makóval szomszédos Nagymajláton (ma Nagyér) hozták létre. A makóiak ide vitték kancáikat fedeztetni.
D’Orsay Olivér alezredes, mezőhegyesi ménparancsnok 1901-ben kegyvesztett lett. Egy Pesten rendezett ankéton a magyar érzelmeiről ismert D’Orsay fölszólalásában rámutatott arra az ellentmondásra, hogy a méneskari tisztek a közös hadsereghez tartoznak, fizetésüket pedig a Földművelési Minisztériumtól kapják. Nyugdíjazásával a viruló lótenyésztésben pangás állott be. Öt év múlva, 1906-ban a makói gazdák kérésére Darányi Ignác földművelési miniszter megbízta D’Orsay Olivért a tájfajta lótenyésztés önálló vezetésével. Ezzel a kormányzati döntéssel kezdte meg a tenyésztő intézmény önálló működését.
Makón 1906-ban állították föl a ménállomást. Átmeneti helye Nagycsillag u. 45. alatt volt. Makóhoz csatlakoztak a környékbeli és távolabbi községek: Magyarcsanád, Apátfalva, Királyhegyes, Földeák, Püspöklele, Kiszombor, Csanádpalota, Porgány. 1909-től működött két utcára szólóan (Návay Lajos tér – Báró Erdélyi u.) az új makói méntelep. 1912-ben Szegeden megalakult a Tájfajta Lótenyésztési Felügyelőség, ettől kezdve ennek hatáskörében {228} működött a makói állomás. A tenyésztés rendje és biztonsága végett a vezetőség és a gazdák közös értekezleten készítették el a tájfajta lótenyésztés szabályzatát. Minden tenyésztő köteles az előre meghatározott időben minden év őszén megtartott párosításokon az összes kancaanyagával és ivadékaikkal megjelenni. Ez volt a tenyésztés fundamentuma. D’Orsay Olivér személyesen vezette a nagy szakértelmet igénylő párosítást. Minden ló azt a mént kapta, amely küllemi hibák kiküszöbölésére a kancából hiányzó jelleg és jó tulajdonság pótlására a legalkalmasabb. A fedeztetések minden év szeptember hó elsején kezdődtek, és tíz hónapig tartottak. Az ivadékok a Mezőhegyesvidéki Tájfajta (MT) kezdőbetűvel és a fedeztetési állomás számával (Makó: 3.), valamint csikószámmal lettek a nyereg helyén bélyegezve. A szabályzat meghatározta, hogy a tenyészkanca csak a felügyelőség engedélyével adható el.40
A lótenyésztés fejlesztésének ellenőrzésére D’Orsay Olivér sportszerű lovaglást és kocsiversenyeket is rendezett. 1912-ben belovagolta Makó–Szeged–Kisjenő–Debrecen–Békéscsaba–Makó között húzódó utat. Az eredmény minden várakozást fölülmúlt. Az 1913-ban rendezett kocsiversenyről a külföldi lapok is írtak. Makóról kiindulva Budapesten, Székesfehérváron át a Balaton megkerülésével, Baján és Szabadkán keresztül tértek vissza Makóra. Pontosan meg volt határozva a kocsi és a teher súlya, az etetés és pihenés ideje, a takarmány mennyisége és a napi út hossza. A 28 tájfajtás gazda a mintegy 900 km-es utat 13 nap alatt tette meg, átlag 13 km-t téve meg óránként. Minden ló teljes erőben és egészségben futotta le.41
67. táblázat. A makói ménállomás párosítási adatai 1906–1927-ban42
|
Tenyésztő | Párosított kanca | Mén állomány |
1906 | 246 | 310 | 8 |
1907 | 248 | 412 | 10 |
1908 | 387 | 637 | 12 |
1909 | 352 | 594 | 12 |
1910 | 413 | 693 | 14 |
1911 | 521 | 853 | 18 |
1912 | 553 | 867 | 18 |
1913 | 556 | 850 | 18 |
1914 | 565 | 870 | 18 |
1915 | 600 | 980 | 20 |
1916 | 700 | 1080 | 24 |
1917 | 1050 | 1719 | 24 |
1918 | 1030 | 1560 | 24 |
1921 | 465 | 585 | 12 |
1922 | 494 | 707 | 14 |
1923 | 480 | 699 | 16 |
1924 | 510 | 713 | 18 |
1925 | 460 | 697 | 17 |
1926 | 472 | 576 | 15 |
1927 | 398 | 497 | 15 |
A makói méntelep 1918-ig eredményesen működött. Makó román megszállása 1919–20-ban súlyos veszteséget okozott. A telepről 18 gyönyörű mént, a lótenyésztő gazdáktól legszebb kancákat vitték el. A megszállók elől 6 mént sikerült Szegedre szöktetni. A további tenyésztés ezzel a megcsonkított állománnyal és állami támogatással vásárolt 6 ménnel indult meg, de ezúttal már vontatottan. 1928-ban betegsége miatt D’Orsay Olivér visszavonult az intézettől. 1929-től polgári lótenyésztésünk ismét katonai vezetés alá került. A világgazdasági válság éveiben a lótartás ráfizetéses lett. A ló iránti kereslet 1932-től kezdődött {229} újra, ez a tenyésztésnek lendületet adott. 1933 márciusában a makóiak kezdeményezésére sikerült a polgári vezetést visszaállítani. Az 1940–41. tenyésztési évre 837 kancát párosítottak be, 100 idegen kancát is fedeztettek.
![]() |
71. kép. Lóvásár |
A szegedi Tájfajta Lótenyésztési Felügyelőségélére 1924-ben – D’Orsaynak két évtizedig közvetlen segítője – Buzás István, majd Kemény Géza került. A lótenyésztési egyesület eddigi polgári vezetését 1927-ben a hódmezővásárhelyi méntelep-parancsnokság vette át. A makói Gazdasági Egyesület – látva tenyészetünk hanyatlását – a földművelési minisztertől a polgári irányítás visszaállítását kérte. A miniszter 1930-ban Gundelfingen György nyugalmazott méneskari ezredest, korábbi mezőhegyesi ménesparancsnokot bízta meg.
A Makó és Vidéke Nóniusz Tájfajta Lótenyésztésügyét megalakulása óta a makói gazdatársadalomból szívvel, lélekkel támogatta Nagy Gy. József, Szilágyi János, Borbás Imre, Borbás János, Kenéz Imre és mások.
A makói méntelep elnökévé 1926-ban Nagy Ernő gazdát választották meg. A lótenyésztő egyesület Makó várostól 68 hold Maros-árterületi földet kapott fönntartási segély címen. A testület ezen termelte meg a mének számára szükséges szemes- és szálas- takarmányt. A helyi gazdasági egyesület csikónevelésre a makói határ Kopáncs-pusztai részén 130 kishold legelőterületet vásárolt, melyből 20 kishold szántó. Itt istállókat, itatóvályút és karámokat épített. A csikólegelőn már az első évben 85 kancacsikót hajtottak ki a tenyésztők.
68. táblázat. Makó lóállománya 1895–1966-ban43
|
1895 | 1911 | 1935 | 1942 | 1962 | 1966 |
Csikó 1 éves korig | 749 | 818 | 44 | 330 | 40 | 104 |
Csikó 1 évesnél idősebb | 1683 | 1165 | 747 | 358 | 137 | 145 |
Kanca | 2814 | 2835 | 2111 | 2101 | 828 | 716 |
Tenyészmén | 143 | 84 | 66 | 36 | 2 | – |
Herélt | 1925 | 1728 | 2191 | 2048 | 1098 | 908 |
Összesen | 7314 | 6630 | 5159 | 5373 | 2105 | 1874 |
E b b ő l | ||||||
Melegvérű | – | – | 5083 | 5158 | – | – |
Hidegvérű | – | – | 76 | 215 | – | – |
Az egyesület az országos mezőgazdasági kiállításokon évtizedekig 6-12 tenyészkancával szerepelt. A harmincas évek második felétől a minisztérium 6 tenyészkanca kiállítási és szállítási költségét magára vállalta. A Nóniusz csoport díjjal két esetben tűntették ki az egyesületet. „A résztvevő tenyésztőink közül – írta Holler György – az utóbbi évek során egy nagydíjat és több első és második díjat nyert gyönyörű tenyészkancáival egyesületünk elnöke, Nagy Ernő m. kir. gazdasági tanácsos, úgyszintén Sz. Nagy Mátyás apátfalvi kiváló lótenyésztőnk. Első díjat nyert Diós Sándor lószeretetéről jól ismert gazdatársunk is, valamint Katona József, Kristó József agilis lótenyésztőink. Második díjat nyertek lovaikkal {230} Szemes József régi kiváló lótenyésztő gazdatársunk, továbbá Balla Imre, Vígh Mátyás. Harmadik díjat és oklevelet nyertek Farkas Lajos tápéi-réti, Halasi Imre, Szemes József makói gazdák és még számos kiváló lótenyésztőnk.”44
D’Orsay Olivér visszavonulása után a makói lótenyésztésben visszaesés állott be. Ennek oka, hogy a lótenyésztési fölügyelőket 1-2 évenként áthelyezték. Bő évtized alatt a nyolcadik felügyelő töltötte be ezt a tisztet. Mikorra megismerték a mének vérvonalát, családfáját, átöröklő képességeit, akkorra más helyen dolgoztak. Nagy Ernő fontosnak tartotta, hogy a lótenyésztő felügyelők a tenyésztőkkel bánni tudjanak. Nem katonai szigorral, paranccsal, hanem meggyőzéssel. Nagy Ernő szerint a tenyésztési cél, hogy a ló „nemes alkatú, meleg vérű, erős testű, kiegyenlített, hibátlan küllemű, egyöntetű jellegű legyen, amely egyaránt alkalmas gazdasági és igás munkára, hadi és sport célra is.”45
![]() |
72. kép Nagy Ernő |
Nagy Ernő (Makó, 1896. máj. 10. – Gödöllő, 1983. nov. 31.) iskoláit Makón és Lippán végezte. 1915 nyarán önként vonult be a honvéd lovas tüzérosztályhoz Szegeden. 1918 decemberében szerelt le. A vörösök 1919. április 17-én túszként elhurcolták, Cegléden sikerült megszöknie. Bátaszéknél átszökött a magyar–szerb demarkációs vonalon. Szerb fogságba került, 1919. május végével szabadult. A nemzeti hadseregben 1920. május 1-től december 31-ig teljesített szolgálatot. 1920 őszén még katona volt, amikor a makó-rákosi Hangya szövetkezet igazgatósági tagjává, majd ügyvezetőjévé megválasztották. Ezt a tisztet 1927-ig töltötte be. 1921-től a városi képviselő-testület tagja lett. Itt a gazdasági és útügyi bizottság tagja. 1926-tól a vármegyei törvényhatósági bizottság tagja. A Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamarának tagja, 1929-től igazgató választmánynak tagja. Úgyszintén tagja az Országos Mezőgazdasági Kamarának és az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek. A Makói Gazdasági Egyesületnek 1914-től tagja, 1920-tól választmányi és vigalmi bizottsági, 1925-től méntelep bizottsági tag, 1928-tól a Makó és Vidéke Nóniusz Tájfajta Lótenyésztők Egyesületének elnöke. 1929-től a városi gazdasági egyesület alelnöke, majd ügyvezető elnöke. 1932-ben munkásságának elismeréséül a kormányzó gazdasági tanácsosi címmel tüntette ki. 1939-ben a vármegye országgyűlési pótképviselőjévé választotta. Többszörösen kitüntetett lótenyésztő, a magtermesztésben is számos kitüntetést nyert. Évtizedekig foglalkozott a tanyakérdés rendezésével. Ármentesítési és belvízszabályozási kérdések állandó szószólója. Az oroszok bejövetele után, 1945. április 30-án rendőrhatósági őrizetbe, 1946. július 29-étől fölügyelet alá helyezték. 1947-től Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamara jogutóda, a Fölművelésügyi Tanács mint okleveles gazdát szaktisztviselőként alkalmazta. 1952. február 18-án marós szakmából technikai minimum vizsgát tett. A makói lótenyésztés fejlesztésének előmozdítója.
A makói gazdák részvételével kitenyésztett lóállomány öregbítette városunk hírnevét. Csala Ferenc és ifj. Csala Ferenc (1879–1936) lókereskedők személyében gazdakéz bonyolította le a sok tudást, tapasztalatot és széles körű ismereteket igénylő lókereskedést. Az első világháború előtti eseményszámba menő huszársági és tüzérségi lóvásárlás hangulatát így idézte föl H. Szabó Imre: „Ragyogó fekete hintón, bálványszerű paripák szállították Csala portájára [Dessewffy ma Csanád vezér tér 14.] a zsinóros, sujtásos és attilás katonai lóvásárló bizottságot. Az óriási istállókban tüzes paripák és nyihogó kancák sokasága várta {231} az asszentálást. Aki szép lovat akart látni és venni, az Makóra jött. Kassától Zágrábig s a román határtól az osztrák határig, nagy Magyarország minden városából.”46 Külföldre a makói méntelepről évente több száz lovat vittek. Legtöbbet Török-, Görög- és Németországba, de Csehországba, Jugoszláviába és Svájcba is. 1927-ben szovjet lóvásárló bizottság érkezett Makóra.47
![]() |
73. kép. Csala Ferenc lókereskedő |
A makói lótenyésztés aranykora D’Orsay Olivér nevéhez fűződött. Makó képviselő-testülete 1901-ben díszpolgári címmel tüntette ki, 1924-ben a főtérről nyíló utcát – a mai Posta utcát – róla nevezték el. A helyi gazdasági egyesület 1924-ben megfestette arcképét.48
A Lenin termelőszövetkezet az 1960-as években foglalkozott lótenyésztéssel és lovas sporttal. Nóniusz törzstenyészete és mén csikó nevelése országos hírű volt. Rákoson, a kor egyik legmodernebb csikótelepén 400 lovat és csikót tartottak. Az 1990-es évektől a magántenyésztők és lótartók az újjáalakult Gazdasági Egyesületben 10–12 egyeddel és 20–30 pártoló taggal megalakították a lovas szakosztályt. Vetetésére Bárdossy Andrást kérték föl. Fogathajtásban Görbe Sámuel, díjugratásban Forrai István ért el kiemelkedő eredményt. A városi önkormányzat támogatásával 2003-ban szabványos versenypálya épült. Makón évenként két versenyt tartanak, de részt vesznek az ország különböző versenyein is.49
A korábbi évszázadok sertésállománya számottevő volt; a 19. század első felében élte fénykorát. A helyi tenyésztés jelentős sertésbehozatallal és kereskedéssel is párosult.
Szirbik Miklós 1836. évi leírása szerint: „Sertés, ami van, jó, s bánáti fajta; de ez olly kevés számmal szaporíttatik helyben – nem lévén e végre sem erdő, sem rét már –, hogy a város szükségére sem elég; hanem eljárnak a makaiak Szerviába és Oláh Országba, s onnan falkánként hajtják szüntelen a sertéseket, és velek nem tsak helyben, hanem a vidéken is nagy kereskedést űznek.”50 Az abszolutizmus éveiben is ez maradt a jellemző, hiszen Fényes Elek a tartást és a kereskedést említette: „Sertést bőséggel nevelnek, s kereskednek is némellyek a Bánátból hajtott jó fajta sertésekkel, s ezeket nem csak helyben, hanem a szomszéd tájakon is nyereséggel adják el.”51 Palugyay Imre ugyanezt tette: „Sertéssel, noha bőségben tenyésztik, mégis Szerviával nagyobbszerű kereskedést űznek a makóiak.”52 {232}
69. táblázat. Sertés- és juhállomány 1734-től 1847-ig53
|
Sertés | Juh |
1734 | 396 | 1746 |
1742 | 698 | 1497 |
1747 | 771 | 3227 |
1756 | 245 | 6006 |
1767 | 1648 | 6378 |
1773 | 1195 | 9151 |
1775 | 1379 | 10 385 |
1791 | 337 | 6272 |
1797 | 636 | 9476 |
1801 | 1038 | 14 424 |
1804 | 1022 | 11 513 |
1807 | 1167 | 10 636 |
1816 | 989 | 7517 |
1819 | 1027 | 9190 |
1824 | 669 | 10 177 |
1828 | 756 | 6873 |
1835 | 445 | 8032 |
1843 | 934 | 9792 |
1846 | 1127 | 8478 |
1847 | 635 | 7668 |
1805-ig Makóhoz tartozott a lelei rét, azon a vizenyős területen volt lehetőség a sertéstartásra. Miután ezt a püspöki uradalomhoz csatolták, a királyhegyesi bérelt pusztán 1807-ben 3955 sertést tartottak. A szikes gyöpön tavasztól őszig három konda legelt. A belső legelőn a csürhe tavasztól őszig naponta járt ki. A városban általános volt a házi sertéstartás. Diós István 1855-ben városi házánál 325 sertést hizlalt, azonnal elrendelték kitelepítését.54
70. táblázat. Makó sertésállománya55
|
1895 | 1911 | 1935 | 1942 | 1962 | 1966 |
Malac | - | 10 799 | 4 670 | 8 323 | 4 102 | 2 420 |
Süldő | – | 6 730 | 13 612 | 10 167 | 14 780 | 10 340 |
Koca | – | 2 328 | 2 349 | 2 527 | 1 863 | 1 410 |
Tenyészkan | – | 131 | 141 | 57 | 81 | 46 |
Hízósertés | – | 3 688 | 1 566 | 1 692 | 3 943 | 1 968 |
Összesen | 22 768 | 23 676 | 22 338 | 22 766 | 24 769 | 16 184 |
E b b ő l | ||||||
Zsírfajta | – | 21 236 | 19 015 | 16 861 | - | - |
Húsfajta | – | 2 440 | 3 323 | 5 905 | - |
Az állományt nagyon tizedelte a sertésvész. 1928-ban csupán 14 390 darabot tett ki. A városi gazdasági egyesület elnöke, Petrovics György az 1920-as évek közepén az országgyűlésben a gazdatársadalom nevében olcsó oltóanyagot kért. Az 1928-as állományból anyakoca 1818, tenyészkan 35, egyéb kan 9, nősténymalac 5871, növendékkan 2504, felnőtt 298, ártánymalac 3864.
Makón ragaszkodtak a mangalica zsírsertés tenyésztéséhez. 1925-ben a vendég szakelőadó is azt bizonygatta, hogy az alföldi legelőkön és tengerivel táplálás mellett ki kell tartani {233} a zsírsertés mellett; a hússertéstenyésztés csak akkor eredményes, ha főtt krumpli mellett tejneműek, olajpogácsa-félék, vérneműek, sörtörköly áll rendelkezésre.56
Sertést a továbbiakban jobbára saját célra tartották, nem annyira eladásra.
Juhtenyésztésünk nem volt számottevő. Jó ideig a görög katolikusokat tekintették juhtartóknak. A betelepített ruténokhoz a 18. század végétől románok szivárogtak be. A mai Lónyai és Bajza utca egy részét Kisoláh utcának nevezték. Ők juhnyájaikkal érkeztek ide.
Szirbik Miklós korában, 1836-ban sem volt jelentős a város juhállománya. „Juhok vagynak 40–42 eszterengabéliek. Ezek többnyire birkák; vagynak még hellyel hellyel Magyar juhok is. Mutatkoztak már selyem birkák is; de ezekkel vagy azért, hogy a föld nem nekik való, vagy azért, hogy nem tudtak vélek bánni, felhagytak.”57 Fényes Elek több ezerre becsülte számukat. Nemesített magyar juh kevés fordult elő, jórészt közönséges birkákat tartottak.58 Palugyay Imre Csanád megyéről jegyezte meg: „A nagyobb földes uraknál finom, a községekben közönséges fajú juhtartás [van], minthogy erre nézve a területi viszonyok is kedvezőek, meglehetősen virágzásnak örvend.”59
![]() |
74. kép. Sztán Mihály birkáit Lúdváron legelteti |
Az abszolutizmus első éveiben nagy feszültség támadt a román nemzetiségű juhászok és a hatóság között. Makó város küldöttsége szerint az előre közzétett összeírás idejére birkájukat eladták, vagy átterelték a már följegyzett birkájú juhászokhoz, vagy egyik tanyáról a másikra, sőt egyik határból a másikba, így az adó alá vételt meghiúsították. Juhaik tartásában semmiféle szabályt, legeltetési rendet és fegyelmet nem tartottak meg. Egy-egy házas zsellér annyi birkát hajtott a közlegelőre, mint az egész telkes gazda. Dömötör napján a juhászok a tejért szegődtek el, ezért abban voltak érdekeltek, hogy juhok jól tejeljenek. Ezt csak jó legelőn tudták elérni. A Pusztán a szarvasmarhák és lovak legelőjén följavították juhaikat, a legelőt pedig letiporták. A karámokat a csorda-, gulya- vagy ménesjárás, sőt az ugarövezet szélére tették, onnan ezeket a területeket titokban lelegeltették. Az Ugarban olykor nemcsak a tarlófüvet, de aratás után a vontatókba, keresztbe rakott gabonát is etették. A polyvát szamaras kocsijaikkal ellopták, a kukoricásokba éjjel beengedték birkáikat. A legelőt összevissza gödrözték: itatásra, a tej hűvösen tartására és lakásul mindig másutt ástak gödröt. Éjjel a számos jószág legelőin lelegeltettek. A csőszöket azzal tévesztették meg, hogy éjjel leszedték a birkákról a csengettyűket, kolompokat. Mit sem törődtek azzal, hogy az elöljáróság minden esztendőben barázdát húzatott a birkának, melyen túl tilos lett volna a legeltetés. Rárontottak a tanyaföldekre is, mit sem törődve az őszi vagy téli vetéssel, herével. A téli hónapokban, Szent György napig az egész Pusztát ellepték birkanyájaikkal, és kérgessé taposták. A közlegelő egy részét fölszántották, és kutyatejfüvek négy fajtájával bevetették. Ennek következtében a szerviai tüsök elborította a belső legelőt.
A zsellér juhászok „vád alakú folyamodványukban” a közlegelőnek minden korlátozás nélküli használatát kérték. Panaszukkal 1852-ben a megyei helytartót keresték meg, kérve a juhtartásra nézve az eddig szokásban volt gyakorlat visszaállítását, „mert a juh tarthatási {234} jogtóli eltiltás reánk nézve olly sérelmes és életveszélyeztető bukás, melly által meg tagadva tőlünk s családunktól élelmünket, a legnagyobb ínségre és nyomorúságra juthatnánk, sőt talán szerencsétlenekké s földön futókká lehetnénk”.60 Indoklásként hangsúlyozták, hogy a közterhet pontosan, lelkiismeretesen fizetik. Politikai nyomatékként arra is emlékeztettek, hogy a forradalmi idő lefolyása alatt is igyekeztek „Felséges Királyuk és Császáruk iránti hűségüket tántorítatlanul megőrizni”.
A folyamodvány elintézésére a megyei helytartó dr. Urbanics Mihály szülészmester és orvos elnökletével létrehozta a Makói arányos legeltetési bizottságot. A nyolctagú bizottság leszögezte, hogy a földes uraság és a lakosság között sohasem volt olyan egyezség, hogy a közlegelőkön minden megszorítás nélkül, ki-ki tetszésétől függően, annyi jószágot és ott legeltethetett, amennyit akart.
A közlegelőnek az uraság és a lakosság közötti megosztásakor, 1805-ben megállapították a legelő teleknagyság szerinti használatát. Ezek szerint:
– Egytelkes gazda 20 igavonó jószágot, 12 sertést vagy nem szükségelt igásmarha helyett 6 birkát,
– féltelkes 10 igavonó jószágot, 6 sertést, vagy a nem tartott igásmarha helyett 6 birkát,
– egynegyedesnek négy igavonó jószágot, 3 sertést, 1 tehenet, de semmi birkát,
– egy házas zsellérnek 2 lovat és két sertést; vagy 2 tehenet és 2 sertést; vagy 12 birkát egy kossal legeltethetett.
A bizottság meghatározta, hogy a különböző fajú és korú állatoknak mennyi a legelőszükséglete:
– jármos ökörnek egy és fél hold,61
– gulyabeli marhának, lónak és tehénnel egy-egy hold,
– juhból, birkából, kecskéből vagy sertésből hat eszik egy holdon; a tokjuhból (növendékjuhból) 12. Az elválasztott bárány anyjával egy szám; a nem szopós idei malacból 24 tesz egy számot.
A zsellérházak 1805-től 1339-cel gyarapodtak, ezért 1853-ra a zsellérházakra 2 4/8 hold legelő esett; ezen 12 birkát vagy ugyanannyi sertést lehet legeltetni.
Miután 1859-ben a lakosság megnyerte az uradalommal vívott úrbéri pert, a belső legelőt szántóföldnek osztották föl. A juhlegeltetés kiszorult a Pusztára, amelyet több szakaszban szintén mezőgazdasági művelés alá fogtak. Ezzel a juhtenyésztés alól kihúzták a legelőt, és lényegében halálra is ítélték.
71. táblázat. Makó juhállománya 1895–1962 között62
|
Merinói | Racka, cigája | Angol, egyéb | Összesen |
1895 | 2800 | |||
1911 | 464 | 950 | - | 1414 |
1935 | 30 | – | 1805 | 1835 |
1942 | 214 | 1720 | 129 | 2063 |
1962 | – | – | – | 4218 |
Makó eredetileg a víziszárnyasok hazája volt. Nem hiába írta Szirbik Miklós: „A madarak közül a túzoknak, darunak sokasága igen nagy. A vízi madarak – hogy ezek közzül is tsak az eledelül szolgálókat említsem: – vad lúd, vad rutza, szártsa, kertze,63 fekete fú64 hajdan {235} elborították a rét vizeit: ezeknek kiszáríttatásuk után már leginkább tsak rutza találtatik imitt amott a tavakon.”65
Makó a kiegyezés után országos hírű baromfitenyésztést folytatott. A vasútvonal kiépítésével fontos exportcikkünk lett a baromfi. Különösen libatenyésztése volt fejlett.66 A virágzás az első világháborúig tartott. A világháború alatt az európai országok egyrészt mintegy háromszorosára fejlesztették saját termelésüket, másrészt Afrikából és Kínából szerezték be baromfiigényüket. Hazánkból a baromfiexport csak 1924-től kezdődött újra. Ekkor viszont erősek voltak a versenytársak, drágák a szállítási díjtételek, visszaesett a minőség.67 1926-tól ismét föllendült baromfitenyésztésünk. A vármegyei gazdasági egyesület 1929-ben megalakította baromfitenyésztő szakosztályát. Elnöke dr. Lukács István kaszaperi birtokos, alelnök Montág Pál kaszaperi birtokos. A minőség javítására importáltak háromezer naposcsibét és nyolcszáz tojást. 1935-ben Makón húsz község részvételével exportvásárt tartottak.
![]() |
75. kép. Baromfitelep Kaszaperen 1930-as években |
Vidékünkön két magyar tyúkfajtát tenyésztettek: a fehér és a kendermagos fajtát. Ezek parlagi tyúkok; élelmes, edzett, betegséggel szemben ellenállóképesek, csibéi gyorsan nőnek és tollasodnak, jó kotló, teste közepes nagyságú, tanyán szabadon tartható, tojásai viszont kicsik. A magyar fehérfajta javítására használták a sárga orpington, a kendermagos plymouth és erdélyi kopasznyakú, elvétve fehér leghorn tyúkokat. S. Bálint György, a városi gazdasági egyesület elnöke a hagyományos baromfitenyésztés mellett kardoskodott, a divatos külföldi fajták a mi viszonyainknak nem felelnek meg – érvelt. Tóth Arisztid egyesületi igazgató a kopasz nyakú baromfi tenyésztését ajánlotta.68
A lúdtenyésztés nagy hozzáértéssel űzött tenyésztési ággá fejlődött. A magyar fajtát tartották. Igénytelen, gyorsan tollasodó, edzett fajta, mája a legnagyobb, teste zömök, lába apró. Az 1920-as években az emdenivel keresztezett magyar lúd is megjelent. Tiszta emdeni csak elvétve fordult elő, az állomány negyede lehetett magyarfajta. Trianon előtt összevásárolták messzi vidékek sovány libáit; hizlalásuk, tömésük a hagymás családok jövedelmező mellékfoglalkozása volt.
Erdei Ferenc akadémikus nagyszüleit libás Erdeinek nevezték. Erdei András unoka emlékezése szerint: „Harminchat évig jártak Pancsovára libáér, mindön hétön kétször möntek, ha esött, ha fútt. Ernyős kocsival hordták, oszt soványan adták el. Olyat hoztak, amit mán löhetött tömni. Nem űk tömték, csak úgy adták el soványan. Náluk csak két napig volt a liba, adták tovább. Családjai mán tömték: az én anyám is tömte, Julcsa néném is, Rozi néném is. Ide is huszonöt libát, Julcsa nénémhön is huszonötöt, Rozi nénémhön is huszonötöt, de még a piacra is jutott. Perjámoson hordták össze a kofák kettő-három-ötivel, dajkám mög szödte össze a libákat. A kocsira kétszáz darab fért föl, mer négysorba rakták, mer olyan nagy ernyős kocsi vót, gyékényponyvás. A ponyva rámán vót, a kocsiódal el vót rekesztve derékon is. Az ajjába is fért ëgy sor liba, a derékba is, akkor az ernyőbe mögént fért két sor. Az ülés mögöt vót ëgy nagy kupujka,69 abba mindig vót ëgy gyerök, amelyik szoptatós vót, azt mindig vitték. Azér a kupulykába, hogy a libák mög në csípjék. Vasárnap este indultak, oszt akkor {236} hétfőn vót a piac, röggēre odaértek. Azután mög szërda délután möntek, csütörtökön vót a piac. Makón mán a péntöki piacon eladták, a másikat mög a szërdai piacon, amit vasárnap hoztak. Röggel két órakor atyám kötözte össze a szárnyukat mög a lábukat, rakta a kocsira, oszt vitték a makai piacra.”70
Az első világháború előtt vagonszámra szállították a libát Bécsbe és más külföldi piacokra. Európa nagyvárosainak zsidósága nagyon kedvelte a hazánkból beszerzett kóser libahúst. A szállítmányokról igazolni kellett, hogy a vágást metsző (sakter) végezte. A libakereskedők a 19. századvégi külföldi keresletet már csak libavágó telepeken tudták előteremteni. Városunkban a posta épületében (Úri u. 6.), Stern Ármin a Fehérló utcában (Baross u.), Schwarcz Lajos a Vásárhelyi utcában működtetett akkor libavágó telepet. Az izrealita hitközség 1895-ben a Kis utca 1723. sz. alatti telken (Bolygó és Eötvös u. sarok) kért engedélyt rituális baromfivágó és fürdőtelep építésére. Ez nem kereskedelmi, inkább a helyi zsidóság részére kóser baromfi ellátását szolgálta.
![]() |
76. kép. Libák etetése |
![]() |
77. kép. Baromfi etetése |
A kultuszminiszter a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértésben 6551/1897. sz. rendeletével az egész országra kiterjedő hatállyal kimondta: ha a kereskedő saját metszője végzi a vágást, kereskedelemre szánt baromfik után a hitközségek libavágatási illetéket nem szedhetnek. A rendeletbe a hitközségek nem akartak megnyugodni, végrehajtását kerülő úton igyekeztek megakadályozni. A baromfik vágatását közvágóhídi kényszer alá helyezték. Miután a vágóhidakon a vágatást a hitközségi metszők látták el, a kereskedésre szánt baromfik után mégis hozzájutottak a gabellához.71 A városi szabályrendelet értelmében: „ha a vágóhídnál egyházi metszőket alkalmaznak, az esetben a neológ hitközségi tagok által vágott libák után eső díjak fele része darabonként 1½ krajcár a neológ hitközség részére, az orthodox hitközségi tagok által vágatott libák után eső díjak fele része az orthodox hitközség javára esik”.72
A belügyminiszter rendeletében kimondta, hogy a baromfik vágatása vágóhídi kényszer alá nem esik. Ennek megfelelően a város szabályrendelete 1899-ben kimondta, hogy a libák és általában a baromfik otthon, az illető tenyésztő, hizlaló és kereskedő telepén is vághatók. A libavágó helyeket az állami állatorvos vizsgálta meg, a köztisztaság és közegészségügy követelményeinek mindenben megfeleltek.
1899-ben Blau Lajos zsidó libakereskedőnek Lonovics László u. 27.B (ma József Attila u. 20–22.) alatti lakosnak libavágótelep iránti létesítési kérelmét csak hosszú bürokratikus harc után fogadták el. Libavágótelepe a műszaki leírás szerint állt 15×4,2 m alapterületű jeges pincéből; 10,8 m hosszú, 4 m széles három oldalon körülvett, a negyedik oldalon nyitott színből; egy 6×4 m-es raktárból; a vér befogadására szolgáló emésztőgödörből. A falba a {237} leölt állatok fölakasztására fogasokat illesztettek, hogy a vér a testből szabadon kifolyhasson. A telephez tartozott tollfosztó kamra, és a koppasztáshoz meglévő zárt helyiség.73
A kacsatenyésztés már sokkal kisebb mértékű volt. Számuk a libáénak negyede lehetett. Szerették tartani, mert mindent megeszik, mindent jól hasznosít. A pekingi kacsát a kis testű makói fajtával nemesítették.
A pulykatenyésztés kivitele az angol piacra irányult. November második felétől kezdődött a pulykaexport. Finomabb húsa és értékes tolla miatt főleg a fehérpulykát tenyésztették. A nagyobb és nehezebb bronzpulyka az állomány harmadát tette ki. A boszniai rézpulyka ritkaság számba ment.
A libát és a kacsát mindig leölt állapotban, a többi szárnyast élve szállították vagontételekben Budapestre vagy külföldre. Igen nagy mennyiségű tojást szállítottak el Makóról, főleg tyúk- és gyöngytyúktojást. A baromfitartás nagy és biztos jövedelmet hozott a tenyésztőknek. A baromfit Makón minden más állatnál szívesebben tenyésztették. A makói tanyákon kitűnő lehetőség nyílt tenyésztésükre.
A galambtenyésztés igen általános volt; számuk megközelítette a százezret. Csemegegalambból és fajgalambból jelentős kivitel volt. Majdnem minden házban volt a padláson galambház. Különálló galambdúcokat is készítettek. Kiállításokon érmeket nyertek velük. Igen fejlett volt a keringőgalamb-tenyésztés. Az 1879. évi szegedi árvíz által hontalanná lett keringőgalambok egy csapata Makóra költözött. Ez a vérfrissítés járulhatott hozzá a makói keringők jó híréhez.
![]() |
78. kép. Libapiac |
A baromfitenyésztés asszonyi munka volt. Ha a tyúk kitojta magát; vërtyog, kotyog, az ember közeledésekor ingerlékenyen fölemeli szárnyait, eljött az ültetés ideje. Kiskaskába szalmát tettek, benne középütt fészket alakítottak ki, abba polyvát szórtak, hogy a tojás oldalt ne bújjon el. Tyúk alá 21, de a tojás nagyságától függően 19 vagy 23 tojást tettek. A liba 5, a kacsa 11, a pulyka 13-15, a gyöngyös 23 darabot kapott. A fészket konyhában, kiskonyhában csendes helyre, pl. pad alá tették. Makón a baromfi korai tenyésztése terjedt el. Már télen elültették a kotlókat, és a kikelt baromfit jó ideig a szobában nevelték. Ez a korai baromfi már májusban megjelent Budapesten és a külföldi piacokon. A második világháború alatt a kora tavaszi tartás mellett kezdett terjedni a kétasszonynapos (augusztus 15. Nagy-boldogasszony, szeptember 8. Kisasszony) vagy tarlócsirke tartás.74
A nagyobb gazdaságok színeiben 8-10 kotló is ült egyszerre egymás mellett. Napi egyszeri etetéskor a kotlót vesszőborító alá tették, a tojást betakarták. Etetés után a borító fölső nyílásán benyúlva vették ki, így nem szaladt el. A kotlót ültetés után 2-3 napig rostával leborították, rá vékony ruhát tettek, hogy a helyiségben a mozgás ne zavarja. Amelyik kotló ette az alárakott tojást, bevarrták a szemét. A liba veszedelmesebb kotló, azt mindig kint ültették el. Nem kellett etetni, az odakészített eleségből maga evett. Ilyenkor betakarta szalmával a tojást. Voltak, akik ültetés után egy héttel a tojást meglámpázták; amelyik nem volt magvas, az világos maradt. Ezeket el lehetett még fogyasztani. A magvasak közt is előfordult, hogy 1-2 belefulladt. Kelés előtt – ez tyúknál 21, a többi baromfinál 28 nap – lanyha {238} vízzel meghintették, megpárolták. A kelő csibék torontya, a feneke fölötti rész,a kotló alatt száradt föl.Egy napig puha ruhával bélelt és letakart kosárban melegen tartották. Másnap engedték le a rekesztékbe vagy a ládába; alájuk zsákot tettek vagy törekes szalmát szórtak. A kotló ki volt pányvázva, a csibék szabadon szaladgáltak. Kukoricadarával, sőt főtt tojással etették, nagyobb korukban kukoricakásával. Az eleséget tepsibe, rossz edénybe, lapos vályúba szórták. A kotló szeret kapirgálni, kirúgni az eledelt. A soklyukú cserépitatót piacon vették. 3-4 hetes csirkéknek a tehetősebbek darált lóhúst is adtak. A gyöngyös kölest és túrót kapott, a kacsa árpát. A kacsa sápogását utánozva mondták: Hány zsák árpátok van még? A napos kispulykának gyógyszerként egy szem borsot kellett lenyelnie. Amelyik kotló ütötte a csibéket, levágták a csőre hegyét, vérzés ellen sóba vagy hamuba mártották. A vadon, orozva kelt csirkék életrevalóbbak voltak. Ha nem jól ült a kotló és rosszul költött, a piacon vettek hozzá. Amelyik gúnár csipkedte a kislibát, 15 centis tollat szúrtak át a csőrén. A libát hathetes korában, amikor kezdte szórni a tollát, megtépték. Hathetente háromszor tépték. A tollat vájlingba dobálták, majd párnacihába tették, amelyet napra kiakasztottak száradni, szellőzni. Arra járva megütögették, közben forgatták. Harmadik tépéskor a pihét külön kezelték. Ebből készült a pehelypaplan.
![]() |
79. kép. Makói libatömő szabadalom |
Régen a tyúkot kerek ólban tartották, ezt váltotta föl az ablakkal, kövezettel ellátott, konyha nagyságú épület. Az ülőre létrán ment föl a tyúk. A tyúkól sötétebb helyén tojófészket alakítottak ki. Rossz krumplisládába szalmából készült a fészek. Bele a tojást úgy helyezték el, hogy rajta szalma legyen, ne lehessen látni. Igencsak rossz tojást, parozsna tojást tettek. Különösen a gyöngyös és a pulyka fán szeretett aludni. Két közeli fa lombozatára léceket, karókat rögzítettek. A létra mindig oda volt állítva. A tyúkok szerettek eltojni: jászol alá, szalmakazalba, szénakazalba, polyvalyukba. A háziasszony mindig figyelte, merre kotkodál. A kakasok sokszor véresre verték egymást, ezért a háziasszony kiherülte őket. A kappan húsa volt a legízletesebb, kicsit ugyanis meghízott. A tyúkudvart sokan bekerítették. A libák legeltetése a gyerekek föladata volt. A kacsa tömésekor az asszony szalmával tömött zsákon, üllőkén ült, lábával egyszerre két jószágot szorítva a földhöz, kézzel tömte. A töméshez szükséges kukoricát egy napig áztatták; besózva, zsírozva használták. A libát zsákba fogva, asztalon tömték. Jól megrágta a tömő kezét, ezért sokszor a férfiak is besegítettek. Kováccsal készíttettek lopótök formájú libatömő tölcsért, és ezt jól ledugták a bögyéig. Ha nagyon rázta a fejét, és kiköpte a kukoricát, megnedvesített, összecsavart csuhéval bekötötték a nyakát. A libát négy hétig tömték. Ha a hóna alá nyúltak, és ott tyúktojás nagyságú gumó volt, befejezték a tömést. Makón szabadalmaztattak libatőmőgépet.
Leöléskor a baromfik nyakát alul, a csőre alatt vágták el, de a kacsáét és a libáét fölül. A vért fölfogták, majd ládán, asztalon fejét lógatva tették le, hogy csepegjen ki a vére. A kacsát és a libát nem leforrázva kopasztották, hanem mikor már nem élt, vizes ruhába fogták, vagy hasát, hátát megvasalták, később szódabikarbónát szórtak a tollába. Kopasztás után tűz fölött meg is pörzsölték. Ez abból állt, hogy vödörbe égő papírt dobtak, és fölötte forgatták a jószágot. {239} Kopasztás utáni meleg húst nem szabad főzni. A vasárnapi ebédhez szombaton vágták le a jószágot.
Az egy-egy paraszti gazdaságnak csupán részét tette ki a baromfitartás. A két világháború között a Cigány-dűlőben Szabó Mihály kimondottan ebből élt. A Rákosi úton Kiri Jakabnak volt baromfitelepe. A két világháború között Kaszaperen, a Montág-féle baromfitelepen uradalmi keretek között, magas szinten folyt exportra a tenyésztés. Jövedelmezősége miatt baromfit a különböző nagyságú gazdaságokban egyaránt tartottak.
72. táblázat. Csanád megye baromfiállománya területnagyság-csoportosításban (1935)75
1 k.holdnál kisebb | 120 000 | 10 815 | 8 048 | 540 |
1,1–5 kh | 128 970 | 15 236 | 10 885 | 1 241 |
5,1–10 kh | 70 156 | 9 816 | 6 270 | 1 517 |
10,1–20 kh | 84 206 | 11 166 | 7 627 | 2 402 |
20,1–50 kh | 77 642 | 9 796 | 7 027 | 4 079 |
51 – 100 kh | 21 779 | 3 008 | 2 242 | 1 597 |
101–200 kh | 6 926 | 905 | 753 | 657 |
201–500 kh | 7 573 | 471 | 420 | 254 |
501–1000 kh | 6 865 | 419 | 490 | 377 |
1000– kh | 15 115 | 546 | 1 741 | 656 |
Összesen | 539 232 | 62 178 | 45 503 | 13 320 |
A makói baromfitenyésztést országosan is elismerték. 1941-ben az Országos Mezőgazdasági Állatkiállításon Makóról 61 baromfit állítottak ki; a bírálat során 5 kakast, 3 kappant és 36 tyúkot díjaztak. Tíz első, tizenkét második és három harmadik díjat nyertek.76 Ugyanez év őszi országos kiállításon negyvennyolc baromfi közül negyvenhatot díjaztak.77
73. táblázat. Baromfi- és tojáskereskedők Makón 1942-ben78
Dégi Ferenc | Vásárhelyi u. 67. |
Fejes István | Vásárhelyi u. 63/a |
Kemény Mátyás | Dessewffy tér 17. |
Messinger Náthán | Kossuth u. 25. |
Nagy Ferencné | Justh Gyula u. 37. |
Rózsa Mihály | Hollósy Kornélia u. 3. |
Szabó János | Kossuth u. 9. |
Szebeni István | Justh Gyula u. 59. |
Weisz Hermann | Eötvös u. 35. |
A kisgazdák fölismerték a baromfitartás gazdasági jelentőségét. A második világháború éveiben hazánk baromfikivitele 60-80, a búza és lisztexportunk 100 millió pengőt tett ki.79 {240}
Lábjegyzetek:
1. Mappa Exhibens Terrena tam Oppidi MAKO. Qvam etiam Praediorum Kopáncs, Csókás, Igács, Rákos, Dál, item Diverticula Sz. Lőrincz, Szent-Miklós, Tömpös et Lele. Delicata Anno 1778 Per Josephum Vertics I(nclitorum) Cottuum Békés, Csongrád et Csanád J(uratum) Geometram = Makó város határát, Kopáncs, Csókás, Igács, Rákos, Dál pusztáit, valamint Szentlőrinc, Szentmiklós, Tömpös és Lele telkeit ábrázoló térkép. Készítette az 1778. esztendőben Vertics József, Békés Csongrád és Csanád vármegyék hites földmérője. Lelőhely: JAM Térképtár
7. Bíró János pusztabíró járt el érdekében. Ezt az unokája, Bíró Ferenc le is írta. 1858-ban Ferenc József feleségével Gyulára készült, a Pusztán ment keresztül. Az összes falkát a tízöles úthoz hajtották. A baromfalkában voltak kis borjúk is. Amikor őfölsége kocsija odaért, Gy. Varga Simon egy jól begyakorolt mutatvánnyal lepte meg. Amint az anyjához futott a kis borjú, lovával utána vágtatott, elkapta a hátsó lábát, földobta a vállára, és a királyi kocsihoz vitte. Brávó, brávó – mondta a király. Ekkor Polner Lajos szolgabíró kérte őfölségét, mivel hibáján kívül helyezték vád alá, mentse föl, amit meg is kapott. Bíró Ferenc JAM A 1317. 88.
18. ML 10 kgy. 1525 ikt./1896
19. Állattenyésztők Lapja 1931. jún. 1., Köztelek 1931 jún. 4., Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve 1. Szeged, 1946. 361–370.
21. Merényi Elemér (Magyaróvár, 1878–Makó, 1941) 1900–1914 közt a csanádi püspökség uradalma kiskopáncsi gazdaságának intézője, 1921-től Csanád vármegye központi és a csanádpalotai járás gazdasági segédfelügyelője, 1924-től a felügyelőség vezetője, 1927-től eddigi beosztása mellett a megyei gazdasági egyesület Szarvasmarhatenyésztő Egyesületének ügyvezető igazgatója, 1930-tól vármegyei gazdasági felügyelője. Régi vágású, kemény, magyaros embernek tartották. Nekrológja DFüH 1941. júl. 2.
![]() |
![]() |