A házasságkötés szokásai

A házasság, ez a társadalmi és jogi intézmény a 19–20. századi parasztság körében is az életforma meghatározó része, így a házasságkötés, a családalapítás az ifjúság számára természetes volt. A párokba szerveződés az egyén bizonyos védelmét is jelentette. A házasságkötés szempontjából ennél fontosabbnak számított, hogy a létfenntartási, termelési és fogyasztási életprogram egy férfira és egy nőre, egy teljes családi gazdaságra volt kidolgozva.1

A házasságot kötő fiatalok életkora változó volt. Általános szokásként elmondhatjuk, hogy a gazdaságilag elmaradottabb vidékeken alacsonyabb volt a házasulandók életkora, gyakran már közvetlenül a serdülőkor után családot alapítottak. Elfogadottabb volt a 18-20 éves korban kötött házasság. Férfiaknak 1868-tól csak akkor volt szabad házasodniuk, ha a katonaidőt letöltötték. Előtte ezt jogi eszközökkel nem korlátozták.2

Régebben a fiatalok Makón is a hagyományoknak megfelelően alapítottak családot. A családi életre tudatosan készítették elő őket már kicsi koruktól kezdve, főként a hatosztályos iskola befejezésével. A 13-15 éves fiúkat süldő legényeknek, a lányokat nagylányoknak, eladó lányoknak titulálták. A növendéklány helyzete megváltozott a családban. Az édesanya egyre több feladatot bízott rá: vigyázni kellett a kis testvéreire, végezni a napi takarítást, sütés-főzést, mosást, vasalást. A nagylánysorba lépés különösen fontos esemény volt. Ettől kezdve jobban megbecsülték a családban. A házasszonyi teendőket általában a nagymama tanította meg a nagylánynak. Ha valaki a közösség által elfogadott időben (16-20 éves koráig) nem ment férjhez, nagy szégyennek számított. Az ilyen lányokat rendszerint kiközösítették, nem barátkoztak velük sem a lányok, sem a fiatalasszonyok.3 Arra a fiúra, aki nem nősült meg időben (25 éves koráig), a kimaradt vagy az öreglegény jelzőt alkalmazták, s a lányokhoz hasonlóan magányosan élt, templomba, búcsúba, vásárokba egyedül járt.

Makón – mezővárosi rangjának megfelelően – a fiatalok számára nagyobb számú és többirányú alkalom nyílt az ismerkedésre, mint a kisebb településeken. Legfontosabb volt a lakóhely szerinti kapcsolattartás, ismerkedés, amely a város felekezeti településszerkezetéhez kapcsolódott. Az újjátelepülés (1699) után két törzsökös városrész alakult ki: a katolikus Buják és a református Szentlőrinc. A 18. század végén jött létre a város főtere. A lakosság növekedésével (betelepítéssel is) görög katolikus, „orosz fertály” jött létre, majd a 19. század első felében az Újváros városrésszel bővült településünk. Ugyanekkor tovább bővültek a törzsökös városrészek is, s az Aradi utca a reformátusok, a Kálvária utca a katolikusok főutcája lett. A 19. század közepén a felekezeti csoportosulások még zárt egységek voltak. Rokonok, hasonló társadalmi-gazdasági helyzetben lévő családok laktak közel egymáshoz, a szórakozási, ismerkedési alkalmakat is ennek a szellemnek a jegyében szervezték.

A 20. század elejére a város gazdasági fejlődése megbontotta a zárt egységeket, társadalmi csoportosulásokat, és ez nem csak a társadalmi rétegződés megváltozását hozta magával, hanem megváltoztatta a hagyományos kultúrát is. Felföldi László 1975-ben a következőképp értékelte ezt a folyamatot: „Makó paraszti társadalma, amely a század közepén még ösztönösen élt sajátos kultúrájával, a század második felében lezajlott társadalmi és gazdasági {689} változások hatására szembetűnően megváltozott. A nagygazda réteg s a hagymások rétege egyre inkább a polgári ízlés szerint rendezi be életét és polgári szerepre vágyik. Egyesületekbe, egyletekbe tömörülnek, polgári mintára rendezik bálaikat s táncmesterhez járnak. A tanyákon és a város peremén élő kisparasztok és napszámosok viszont továbbra is a hagyományos paraszti kultúra elemeivel élnek, de már csak fogyasztói és nem újratermelői e kultúrának. Ők biakban, citorabálban táncolnak…”4

Ez a kettősség napjainkig érzékelhető. Adatközlőink egy része egyleti és tánciskolai bálokról mesélt, mások kalákákról, biakokról.

A fiatalok számára a lakóhely adta ismertségen túl, legfontosabb ismerkedési lehetőség a vasárnaponként és a különféle ünnepeken megrendezett táncos mulatság volt. A 20. sz. elején Makón minden társadalmi osztálynak megvoltak a sajátos összejövetelei.5 A jómódú nemesség és az iparos-kereskedő réteg zárt, meghívós bálba6 járt. További szórakozási, táncolási alkalmat jelentettek a szabad bálok,7 amelyeket hétvégenként tartottak. Makón ennek a formái a dallal és felolvasással egybekötött táncestélyek és műkedvelői előadások, a tánciskolában tartott bálok, a tanyai épületekben tartott táncmulatságok és a kalákák. Ezeken a mulatságokon azok a nagygazda-, paraszt-, napszámos-, és cseléd fiatalok vettek részt, akik a belépődíjakat ki tudták fizetni. Spontán mulatságok nevesebb vendéglőkben és kocsmákban voltak. Ezeken a helyeken állandó cigányzenekart tartottak. Az ilyen mulatságok közé tartoztak a szegény parasztok, napszámosok és tanyaiak körében népszerű, a szűkebb ismeretségi körben elterjedt citorabiakok.

A különböző egyesületek és egyletek mellett a 19. sz. végén alakuló olvasóköröknek volt jelentős szerepük a város és a tanyavilág kulturális életében, s nyújtottak a fiatalság számára is művelődési és szórakozási lehetőséget. Makó iparos és nagygazda társadalma a Makói Gazdasági Egylet vagy az ipartestület szervezte rendezvényeken vett részt. Szintén a jobb módúak számára jelentett ismerkedési és szórakozási lehetőséget a tánciskola. Ott szigorú magatartás- és illemszabályokat is tanultak a fiatalok. Általános szokás volt, hogy a nagylányok nem járhattak kísérők, gardimamák nélkül táncolni, szórakozni. Ez lehetett a lány édesanyja, keresztanyja, vagy szomszédasszonya is.

A tánciskola mély barátságok kialakulásának is színhelye volt. Több mint 60 év után is meghatottan emlékeznek vissza női adatközlőink erre az időszakra. „Ó, még máma is, akikkel együtt jártunk tánciskolába, minddel, minddel még máig is olyan örömmel beszélünk, ha találkozunk.” (10) Említést érdemel még az a szokás, amely a régi, városrészenkénti hagyományok őrzésére utal: nyolc-tíz fiú városrészenként, bandákban járt a tánciskolákba. A táncos összejövetelek, mulatságok, tánciskolai bálok a fiatalok megismerkedésének fontos alkalmai voltak. Többen ott ismerkedtek meg a későbbi férjükkel. „Hol ismerkedtünk meg? Bálba. Ű katona vót, a férjem, oszt én is jártam a bálba, ott ismerkedtünk.” (6) „Hát tanyai lány vótam. Tánciskolába ismerkedtünk. Én legalábbis. Tánciskolába együtt jártunk az urammal.” (10)

Szórakozást nyújtó táncalkalom volt a fiatalság számára a kaláka. Ősi társasmunkákhoz vezethető vissza az eredete. Az ország más vidékeihez hasonlóan bizonyos alkalmakkor Makón is kalákába jártak az emberek dolgozni, pl. házat építeni, amit evéssel, ivással összekötött vigalom követett. Később a közös munka elmaradt, a fiatalok kizárólag a mulatság céljából jöttek össze. Levéltári adatok bizonyítják, hogy már a 19. sz. második felében kalákán Makón táncvigalmakat értettek. A kaláka – mint táncos szórakozási alkalom – különböző ellenérzéseket váltott ki a városban, amelyet a sajtó is figyelemmel kísért. Az 1860-as {690} évek végétől 1887-ig tartó küzdelmet Tóth Ferenc kalákaháborúságnak nevezte.8 A kaláka körül kialakult bizonytalanságok ellenére sokáig az egyik legfontosabb szórakozási, ismerkedési lehetőség maradt. Még a két világháború között is jártak kalákába szórakozni a fiatalok. Ide a szegényebb iparos réteg, kisparasztok és napszámosok gyermekei jártak. A belépődíjat így sem tudta mindenki megfizetni. „Édösanyám möghalt, édösapám beteg vót, hát nem úgy engedtek minket, mint sok kislányt, mindön bálba. Meg nem bál vót akkor, hanem vót bál is, kalákák vótak, odajártak vasárnap. Nem mindön vasárnap engedött el nagymama a kalákába, mer hát oda fizetni köllött.” (32)

A kalákához hasonló mulatságok voltak a háznál tartott citerabálak, vagy ahogy Makón mondják, citorabiakok vagy egyszerűen csak biakok. (A szó eredetét és jelentését nem sikerült kideríteni.) Ezeket szűkebb ismeretségi körben tartották a város szélén a legszegényebbek körében, valamint tanyán a módosabbak is. Vasárnap délutánonként kisebb baráti társaság, tíz-tizenkét fiatal gyűlt össze. Mint az elnevezés is utal rá, a zenét a citera szolgáltatta.9 Egy lírai emlékezésből idézzük meg a Buják városrészben tartott biakot, ami az általános szokástól eltérően szombaton volt. „A téli szombat estéken biakba jártak a bujáki lányok és legények. Egyszer az egyik bujáki hívta meg legény cimboráit, másik alkalommal meg a másik – természetesen az ismerős bujáki lányokat is – a cuháréra. Majd a lányok is viszonozták – fölváltva a meghívást – hol az egyik, hol a másik. Amelyik meg jó mulatós volt, még rá is duplázott. Citerás az mindig akadt, amelyik éppen ráért, de nemigen akadt olyan bujáki legény, aki többé-kevésbé nem tudott volna citerázni…. Aki sorosként vállalta a cuháré rendezését, a cuháré napjára sütött pogácsát vagy hajtogatottat, s főzött hozzá egy fazék teát, s ezekkel kínálgatta a vendégeit. Ennyi minden szegényes háznál került. Ha jó volt a hangulat, még éjfél felé sem igen akarták abbahagyni a mulatságot… Természetesen belépődíj nem volt a biakba.”10

A visszaemlékezésben elhangzott az esti szórakozás, mulatság megnevezésére a cuháré szó. Ezen kívül néhány adat utal a szórakozás cécó megnevezésére.

Makón a fiatalság sajátos találkozó helye volt a korzó, a mai Csipkeházak előtti járda, a régi Korzó mozitól az édességboltig. Vasárnap délután – társadalmi rangra és vallásra való tekintet nélkül – a fiúk, lányok ott sétálgattak, beszélgettek. Azok a fiatalok, akik már ismerték egymást, itt találkoztak. Mások figyelgették egymást, s alkalomadtán este a bálban megismerkedtek. Általános szabály volt, hogy a lányoknak sötétedésre haza kellett érni. Egyetlen adat szól arról, ami feltételezésünk szerint általános lehetett valaha, hogy vasárnap mise után, a templomból kijövet is kerültek egyet a Korzón, majd kimentek a főtérre. A korzózásnak is megvoltak az íratlan szabályai. „Az uram 17 éves vót, mikor a háborúba elment, 22 éves vót, amikor hazagyütt. Majd akkor esküdtünk mög, de így, mikor ű elmönt, én mán kezdtem nagylánykodni. Elmöntünk a lányokkal sétálni, akkor a korzóra jártunk, a főtérre, ahun a Korzó mozi van. Végig ott sétáltunk lányok. Akkor nem vót divat a legénnyel. Meg odavótak, csak olyan gyerökök [voltak itthon], hát ojannal meg mán férhemenendő lányok nem foglalkoztak. Meg akkor nem is foglalkoztunk a legényekkel, nem ragadtuk a legényeket, mint most ragadják. Mink nem vagyunk ehhez szokva.” (49) A Korzón sétálásnak másik időpontja is ismert volt: a vasárnapi mise vagy istentisztelet után a lányok sétáltak egyet a korzón. Pl. Tóth Györgyné Veress Juliannna az 1940-es évek elején istentisztelet után „került egyet” a barátnőivel.

A szórakozással kapcsolatban több visszaemlékezésben a makói fiatalok szigorú erkölcsű nevelése is elénk tárul. „Ez a fiú, akihez mentem először férhön, ez katona vót. És mögvót az ismeretség, de nem leveleztünk. Ű se írt levelet, én se, csak hazagyütt szabadságra, {691} a kalákába találkoztunk. Esetleg hazakísért. De azér is haragudott nagyapám, hogyha hazakisért, mer aszonta, hogy röndös lány az maga is haza tud gyünni. De nyóc órakor itthon köllött lönni, nyáron, télön mán hat órakor. Kettőkor kezdődött, oszt csak két óra hosszáig tartott. Akkor elmöntünk még a főtéren egyet kerűni. Akkor a vót a korzó. De vót úgy nagyon sokszor, hogy nem mentünk el, mer nagyon alkonyodott, oszt gyerünk haza lányok, mer akkor a bugyit kiszellőztetik. Fölemelte nagyapám az ünneplő ruhát, osztán csak a bugyira adta. Sose ütött bennünket pácával, soha. Csak a keze vót, elég vót az.” (32)

A fiatalokat mindig érdekelte a szerelem, a leendő társ személye. Különös jelentősége lett ennek a családalapítás korába lépett ifjak körében. A szerelmi jóslásnak sokszínű és változatos módjai alakultak ki Makón. A jóslások zöme azt tudakolta, mikor megy férjhez a lány; ki lesz a férje; de bizonyos jelekből következtetni tudtak arra is, merre viszik őket férjhez. Legtöbb adatunk a jövendőbeli személyének megismerésére vonatkozik, de igyekeztek megtudni leendő társuk külső-belső tulajdonságát, foglalkozását is. Meghatározott szertartásos cselekvések után megtudhatták az illető nevét, megjelenhetett a lány álmában, vagy személyesen.

A szerelmi jóslásnak Makón is általában a lányok voltak a gyakorlói. A cselekvések az ország más vidékéhez hasonlóan részben jeles napokhoz kapcsolódtak, részben időponthoz nem kötötték őket. A jeles napok közül a legalkalmasabb időpontok voltak az évkezdő jellegű ünnepek, amelyeken más jósló tevékenységeket is folytattak. Makón is megtalálható az András napi és szilveszteri szerelmi jóslás, de a városban gyakoribb volt a Luca napi és a karácsonyi. Az egy-egy naphoz fűződő jósló tevékenység nem kizárólagosan az adott naphoz kötődött, gyakorolhatták más vagy több napon is. Magát a jóslást végezhették a lányok egyedül vagy közös összejövetelen, társaságban. Az eredménybe vetett hit igen erős volt, magam is nem egy esetben hallottam: „Ez igaz, velem történt meg”; „Megálmodtam a férjemet.”

A jeles napokon végzett szerelmi jóslásokról az adott nap ismertetésében részletesen szólunk, itt csak néhány általános vonását ismertetjük. A jövendőbeli megjelenhetett a lánynak András és Luca nap éjjelén álomban, megmutathatta alakját és formáját András, Luca és karácsony napján, valamint szilveszter éjjelén ólomöntéssel. A leendő férj nevét különböző helyeken vagy tárgyakban elrejtett cédulákról tudhatta meg a lány: november 30-án és december 24-én gombócfőzéssel, december 13-án lucacédula készítésével, karácsonykor diós vagy mákos kiflibe helyezett névcédula segítségével. A férjhez menés időpontjának és a férj személyének megállapításában fontos szerepe volt a Luca naptól karácsonyig fogyasztott almának meg a karácsonyi mákos gubának és mákos csíknak.11

Vannak időponthoz nem kötött vagy véletlenszerű események, amelyek a közelgő házasságkötést jelzik. Makón azt tartotta a néphit, hogy ha egy lány ágya fölött a pók egy szál fonalon leereszkedik, a menyasszonyi fátyolt szövi. Ez azt jelenti, hogy még abban az évben férjhez megy.12 Vidékünkön általános szokás volt, hogy a lakodalomban a lányok igyekeztek minél előbb megérinteni a menyasszony fátylát, „hogy űk mönjenek férhő’ hamarabb”. Más jelekből arra lehet következtetni, hogy a lány soká, vagy egyáltalán nem megy férjhez. Ha például összetöri a tükröt, hét évig nem megy férjhez (ritkábban fiúra is vonatkoztatják). Ha a lánynak „elsöprik a lábát”, abban az évben nem megy férjhez (a fiú nem nősül meg).13 Ha valaki az asztal sarkára ül, soha nem házasodik meg. Mások szerint ugyanekkor a lány abban az évben nem megy férjhez. Két kövér nő közé nem szabad a legénynek ülni, – tartották a {692} makóiak, – ha nem akar még abban az évben megházasodni.14 Ha idős ember, nő, véletlenül tűt talál, házasságkötése lehetséges. Akinek a sarkába lépünk, annak megérjük a lakodalmát.15

A makói lányok különböző módokat ismertek annak megtudakolására, hogy milyen külső és belső tulajdonságokkal fog rendelkezni a leendő férjük, illetve igyekeztek azt kedvezően befolyásolni. Makói hit szerint, ha egy lány kéményseprővel találkozik, annak jobb oldalára kerül, hogy a jövendőbelije szép legyen. Közben megfogja egyik gombját és ezt mondja: „Tizenhárom, tizenhárom, meglátom az ideálom”. Akire világos színű pók ereszkedik, annak szőke, akire sötét színű, annak barna szeretője lesz. Ma már ismeretlen a következő a pók és álom kombinációjával történő jóslás. „A hajadon újhold vasárnapján megfogja, és egy nádszálba dugja a pókot, aminek mindkét végét kenyérbéllel eltömíti. A nádszálat az ágyába, a feje alá teszi. Lefekvés előtt el kell mondani az összes szentek nevét, s utána a pókot meg kell fenyegetni a következő mondással. »Hozzad elő pók álmomban a jövendőbelim képét, mert különben agyongázollak!«”16 Ha a lánynak mosás közben elázik a kötője, részeges ura lesz. „Evés közben ne danolj, mert bolondos lesz a feleséged (férjed)”17 – ismerték a mondást. A férjhez menés irányát mutatta a következő hiedelem: ha egy lány varrás közben hosszú cérnát fűz a tűbe, messzire viszik a háztól.

A párválasztás szempontjai az országos szokásoknak megfelelők voltak Makón is. A 20. sz. elejéig a szülők beszélték meg egymás között a leendő házasságot, tehát túlnyomóan ők döntöttek. „Akkor az vót a divat, hogyha a szülő aszonta, hogy neked ez jó lesz, ehhez köll mönni.” (43) Hasonlóan emlékezett szüleinek házasságára az 1926-ban született adatközlő: „Szüleim házassága úgy történt, mint az akkori korban szokás volt. Nagyon sok fiatal így került össze. Sok helyen a vagyon, a föld volt az összekötő kapocs. Mégis volt nagyon sok jó házasság. Tudtak tűrni egymásnak. Így történt szüleim esetében is. Nem is ismerték egymást, de mivel a szülők így döntöttek, mind a két részről, a fiataloknak össze kellett házasodniuk. Édesanyám akkor látta édesapámat először, amikor azok elmentek megkérni. Azért megszerették egymást és egyetértésben éltek 21 évig.”18 Az eddigiekből is egyértelműen látható, hogy különösen jómódú gazdák körében volt szokás, hogy a házasuló szándékát nem vették figyelembe. Elsősorban a leendő házasság anyagi megalapozottságát tartották szem előtt. A szerelmet jelentéktelen tényezőnek tekintették, amelynek csak a fiatalok életében, de nem a házasságkötésben volt szerepe. Fontosabb szempont volt a másik fél földjének nagysága, állatainak száma.19 „Én nem akartam még akkor se férhez menni, de hát a szüleim aszonták, hogy hát ez mán megfelel a mi családunk közé…Osztán hát csak hozzámentem. Hozzáerőltettek. Jóravaló embör vót.” (23) Előfordult a városban, hogy a vagyon egyben tartása miatt rokonok házasodtak össze: „Unokatestvérjöm vót. Az édösanyám meg az ő édösanyja testvérök voltak.” (8) A családi irányítás alól menekülés, a kitörés kísérlete fedezhető föl abban az esetben, amikor a nagymama szava ellen tett L-né. „Mindön bátyám olyat vett el, akit nagyanyám akart, de én kivételes vótam, nem möntem, mindbe találtam valami hibát.” (32) A szülők mindkét részről arra törekedtek, hogy minél jobb körülmények közé juttassák gyermekeiket, jól házasítsák ki. „Jómódú fiúhoz möntem férjhez. Nekem vót egy szerelmem, de annak nem vót háza és állandóan szekált anyukám, hogy az én lányom ne menjen árendás házba.” (46)Másutt a szülők figyelmeztették a lányukat „Amazt válaszd! {693} Ne told a gyerököt talicskával a hagymafődre” (21) Sok esetben a szülő félelme, hogy gyermeke nem megy férjhez, késztette elveinek feladására.

Szabadabb választási lehetősége volt annak a lánynak, vagy fiúnak, aki önállóan tartotta el magát, vagy vagyontalan családból származott. Szintén kisebb volt a szülői ház korlátozása az iparosok körében. Sajátos helyzetet jelentett a házasságkötéskor, ha nagy volt a korkülönbség a fiatalok között, s gazdag volt a legény. Ilyen esetben mondták: „na, ennek is öreglegény, sok vagyon köll”. Arra is volt példa, hogy nem ez volt az egyetlen szempont a lány döntésekor: „mer ha neköm nem tetszik, a vagyonáér sose möntem vóna hozzá”.(4)

A vagyoni helyzeten kívül a párválasztásnak még a 20. sz. első évtizedeiben is fontos szempontja volt a vallási azonosság. Az 1980-as években jutottunk olyan adatokhoz, amikor még a 19. század végén született adatközlők éltek, amelyek szerint a párválasztás egyik legfontosabb szempontjának Makón is az azonos vallást tartották. „Abba az időbe, mikor még én nevelkedtem, meg az én lányaim, szó se lehetett arról, hogy katolikus meg református összeházasodjon. Tehát úgy tartózkodtak a katolikusok, hogy ne mondjanak reformátusnak sömmit, mer az úgyse hiszi.” (8) „Ezelőtt nem tudták elképzelni, hogy református katolikust vögyön el, vagy katolikus reformátushoz mönjön. Ezt nem lehetett elképzelni. Sehun. A vallásáho’ mindönki véghetetlen ragaszkodott, ha nem ment a templomba soha, akkor is. Szóval lehet, hogy ez belénk rögződött. Minálunk mind a hárman úgy mentünk, de mán az unokák azt se tudják, milyen vallásúak.” (37) Az utóbbi időben már ritkán, vagy alig találkozni ezzel a szemponttal.

A szigorú tiltások ellenére vegyes házasságok korábban is előfordulhattak. Ezt bizonyítják a katolikusok egyházlátogatási jegyzőkönyvei: 1835-ben 54, 1859-ben 94 vegyes házasság volt.20 A vallási hovatartozás fontossága a századforduló táján kezdett enyhülni, a két világháború között lazult, később eltűnt.

A házasság létrehozásának másik módja: a közvetítés vagy kommendálás igen népszerű volt. Érdekes és sokszor jellemző nevet adtak nekik az ország különböző vidékein. Így a Dunántúlon: kullogó, csoszogó, szörző, pokolpemét; Hajdúságban: gyalogszarka, gyalogsátán; Hajdúnánáson: kommendáló asszony; Kecskeméten: susogó; Hódmezővásárhelyen: pemetasszony, követasszony (a férfi: kérő); Erdélyben: nánás; Alföldön: gügyü (vagy gűgyű).21

Makón is gűgyűnek nevezték a házasságközvetítőt.22 (Egy esetben hallottam a kérő szót.) A közvetítő gügyü olyan asszony volt, aki sokat forgott az emberek között, sok mindenhez értett, sok mindenben tanácsot tudott adni. Nemcsak idegen, hanem családtag, rokon is lehetett. Szerepe kettős volt: általánosságban ajánló, vagy/és konkrét helyre küldött. Mindkét háznál egymás figyelmébe ajánlotta a fiatalokat. A lányos háznál célozgatott a nősülendő legényre: „Jó volna az neked! Derék legény az! Hozzámehetnél. El is venne az téged. Én beszélek vele. Beszéltem is már vele. Elhozom hozzátok.” A legénynek a lányt dicsérte, emlegette: „Dolgos lány az! Jól járnál vele! Szívesen hozzád menne! Hozzád adnák azt! Én elmennék veled hozzájuk. Megmondom, hogy elmennél hozzájuk.”23 Más esetben a gügyü konkrét megbízást kapott, leggyakrabban a legényes háztól. Legtöbbször olyan esetben vették igénybe a közvetítést, ahol nem ismerték a kiszemelt lányt, a legénynek nem volt ideje nézelődni, vagy az illető özvegy vagy elvált ember volt. A gügyü, miután megbeszélte, hogy megfelelő e a kiszemelt lány, elment a lányos házhoz, elmondta jövetele célját. Egy-két hét múlva ismét elment a válaszért. Ha a lány szülei nemet mondtak, akkor az asszony eddigi fáradozásaiért egy-két selyemkendőt kapott. Biztos lehetetett a gügyü, hogy nem járt hiába, {694} ha friss fonott kaláccsal fogadták, és marasztalták. Nemleges válasz esetén is megkapta ajándékát.24

A gügyü szerepét és társadalmi szükségességét ismerhetjük meg az alábbi visszaemlékezésből vett részlettel: „Adjon az Úristen áldást, békességet e ház népére: nyitott be hozzánk a kapun Vajda ángyonk. Nahát, még az isten is úgy akarta, hogy itthol találjalak Rozikám! … Kérdezzétek mán, hogy mi járatban vagyok …? Nézett hol anyámra, hol a nénémre. Majd elmondja ángyi … vetette oda jóanyám kurtán furcsán.

Egy éppen hozzád illő komoly fiatalember várja a válaszodat Rozikám… Amit még az isten is neked teremett … nézett a nénémre ángyonk, majd így folytatta: nem iszik, nem dohányzik, elég szép súmmát takarított meg magának, katolikus vallású, nősülési szándékú fiatalember. Én már beszéltem rólad vele Rozikám, és ezért várja a válaszodat – fejezte be jövetelének okát ángyink hol a nénémre, hol pedig jóanyámra tekingetve.

Mialatt néném arca halvány pírt öltött, és csak ennyit mondott: Nem tudom … ez váratlanul érintett… még nem gondolkodtam erről – hol jóanyámra, hol ángyonkra tekingetett válaszolva. … Hát majd meghányjátok, vetitek anyáddal Rozikám, aztán majd két hét múlva eljövök a válaszért, zárta le a témát ángyonk. Majd másra terelődött a szó…

Közben azt is megtudtam, hogy Vajda ángyonk a gügyü… aki a nénémet a majdan leendő jelőlttel összeboronálta… Hogy miért: mert akkoriban a szegényember borja fiának kellett menni béresnek, hónapszámosnak, cselédnek szolgálni, hogy feltudjon ruházkodni, na meg egy kis induló tökét gyűjtsön, mire eljön az-az idő amikorra majd a maga gazdája akart lenni. Onnat nem lehetet ám a kórzóra, vagy a bálakba eljárni… mert nem azért fizettek a cselédnek, hogy hétvégeken puccbavágja magát, aztán menjen szórakozni. Amikor viszont karácsonyra kitelt az idő… az a néhány nap újévig kevés volt arra, hogy egy magához valót szemeljen ki, akivel majd az életét leéli. Ezen segített a gügyü… aki addig hozta-vitte az üzenetet, amíg egyességre nem jutottak a fiatalok.”25

A 20. sz. elején a házasságközvetítés lehetett hívatásos foglalkozás is. 1918-ban Keresztesi Júlia Szent János téri lakos a munkavállalók közt házasságközvetítésre kapott engedélyt.26

Lakodalom előtt

Lánynézésre abban az esetben került sor, ha a fiatalok és a két család nem ismerték egymást és a párt közvetítéssel választották. Az első világháború előtt a vőfély is tevékenyen részt vett a lánynézés szertartásában. A 19. században általános volt, de a 20. században is előfordult, hogy a lánynézés-lánykérés egyszerre zajlott le. A násznagy elment a lányos házhoz – tudjuk meg kéziratos feljegyzésekből – „mikor lánt nézni mén” így jelenti be magát: „jöttünk a kigyelmetek leányókat megszemlélni és Ha a Jóisten úgy röndölte és kigyelmetek akarják jövendőbeli Házastársul el jegyözni”.27 Más változat szerint külön volt a lánynéző, utána a kézfogó (eljegyzés), ahol kézadással pecsételték meg az ifjak sorsát, sorsukat. Előtte behívták a lányt, kérték, hogy jól nézzék meg egymást, háromszor meg kellett kérdezni őket, szeretik-e egymást. Igenlő válasz esetén áldást adtak rájuk, majd kérték, hogy egymás iránt igaz szeretettel és hűséggel legyenek, és a szülők iránt engedelmességet mutassanak. {695}

„Ennek utána ki kel kérdezni Mind a legént Mind a leánt háromszor hogy szeretik é egymást tiszta szívből, vagy nem mind a hárómszór [kezet] adni és az áldást rájok mondani.” 28 – írta Hajdú János kéziratos feljegyzéseiben a 19. század második felében. Az áldásnak többféle szövegváltozata olvasható a füzetben, ezek közül egyet mutatunk be.

E régi szokást még az 1930-as években is megtaláljuk. A gügyü ajánlása után a vőlegényjelölt édesanyjával ment el a lányos házhoz. A megismerkedés után következett az ebéd: tyúkhúsleves cérnametélttel, sült, sütemény, bor. A lány feladata volt a terítés, felszolgálás. A lányt – esetünkben – kérdéssel kérte meg az anyósjelölt: „mondd meg igaz lelkedre, a fiam után akarsz-e a mi szeretett lányunk lenni?”30Az áldás után a jegyet a násznagy átadta a lánynak.

A lánykérés történhetett násznagy útján, de megbízhatták a közvetítő gügyüt is lánykérésre. Az 1930-as évektől legtöbbször a legény ment a lányos házhoz apjával vagy anyjával. Péntek és kedd kivételével bármelyik nap lehetett lánykérőbe menni, de főleg szerdán és csütörtökön. Ha a lánynak vagy a szülőnek nem tetszett a legény, különféle ürüggyel utasították vissza: „nem mén még az én kislányom férhön”; „nem adjuk még férhön”; „nem kötjük le magunkat”. Máskor a legény már előre tudakolta a lánytól: „édösanyám eljönne, melyik nap lösz alkalmas?”. Ha nem tetszett a lánynak a legény, így válaszolt: „inkább ne gyüjjön”, „nem alkalmas”. Az is előfordult, hogy a legény nem fogadta meg a tanácsot, elmentek; ez esetben teljes visszautasításban volt része. A választ nem illett azonnal megadni, általában egy hét elteltével. A lánykérésre vonatkozó íratlan törvények szigorúak voltak, ahogy mondták „föld a földhöz” mehetett. Ha a szegényebb legény gazdagabb lányt kért meg, a visszautasításban biztos lehetett.31 A 20. század első felében ritkábban, később általános volt, hogy a fiatalok szabadon döntöttek jövendőbelijükről, ezért a lánykérés szertartásossága csökkent. Ekkor a vőlegény az édesanyjával elment a lányos házhoz és egyszerűen bejelentette szándékát. „Énnekem is az anyósom jött, meg a vőlegényjelölt… Meg még nekem is el kellett menni, T-nek megkérni a menyem kezét.(1977-ben.) Megkínáltak süteménnyel. Akkor rátértünk, hogy tulajdonképpen mi azért jöttünk, hogy megkérjük a lányotoknak a kezét, hogy legyen nekünk is lányunk, a fiamnak is szerető gondviselője. Elmondtuk, hogy igyekszünk úgy szeretni, mint a gyerekünket.” (46) {696}

Mikor a kérők a kedvező választ megkapták, megbeszélték, mikor lesz az eljegyzés, régiesen kézfogó. A kézfogó kifejezést régebben szó szerint kellett érteni. Szinte az ország egész területén szokás volt, hogy ha a leány a megkéréskor a házasságba beleegyezett, ennek jeléül kezet fogott a legénnyel. A 20. század eleje óta megcsókolták egymást, és gyűrűt váltottak. A nép a kézfogásnak már ősidők óta rendkívül komoly értéket tulajdonított. A 18. századi Kecskeméten például jegyajándék nélkül lehetett házasság, de kézfogás nélkül nem. A házasodási szándék legfőbb bizonyítéka a kéz adása és elfogadása volt. A fiatalok kézfogása általában a násznagy felszólítására történt. Az eljegyzés fontos alaki kellékeként a 19. sz. végéig élt a kézfogás, hogy átadja helyét a kendő vagy más cseréjének. A kézfogás mellett a 20. sz. elejétől jegyajándék járt, mely pénz, textília vagy ékszer lehetett. A jegyajándékot a felek rendszerint cserélték. A 19. sz. végén és a 20. sz. első harmadában leggyakrabban jegykendőt adtak.32 Makón az eljegyzést ebéd vagy vacsora kíséretében a lányos háznál tartották. Nagysága a család anyagi helyzetétől függött. Általában hivatalos volt a legény apja, anyja, násznagya, ennek felesége, a legény valamennyi idősebb testvére házastársaikkal. Zene ilyenkor nem volt, a fiatalok ekkor cseréltek gyűrűt.

A jegygyűrűt a nemesség már évszázadok óta használta, majd később a városi polgárság is. Mezővárosokban a 18. sz. közepe óta, országosan a 19–20. század fordulóján a gyűrű vált jeggyé, ezt általában a fiú vette meg, ritkán kölcsönösen ajándékozták meg vele egymást. Ekkor adták át a jegyajándékokat is. A lány is adott jegyajándékot a vőlegénynek: régebben inget, később általában hímzett jegykendőt. Ezt a kendőt a vőlegény Makón mint díszkendőt a szivarzsebében hordta, még esküvő után is. A vőlegény a menyasszonynak a jegygyűrűn kívül menyecskeruhát és papucsot is ajándékozott. A jegyruha ajándékozása az előző évszázadokban is szokásban volt. A 19. sz elejéről származó adat szerint a jegyruha ajándékot át lehetett váltani pénzre. Például 1806-ban Kis János jegyruha helyett 25 forintot ajándékozott menyasszonyának.33 Eljegyzéskor pénzt is kapott a menyasszony, ezt jegypénznek nevezték. Összege 1806-ban 2 forint volt.34 A 20. sz. végén és napjainkban a jegypénz fogalmára csak néhányan emlékeztek. Átalakult formában, de szokásban maradt a vőlegényes ház ruhaajándékozása a menyasszonynak (újasszonyruha).

A menyasszony az eljegyzéskor személyesen – néha a vőlegény násznagyának – adta át a kendőket: egy-egy fejkendőt a vőlegény nőrokonainak (édesanyjának, nőtestvéreinek, sógornőnek), a násznagy feleségének, zsebkendőt a násznagynak, a vőlegény férfi rokonainak. A 20. sz. első felében az ajándékokat dobozba rakva, szalaggal átkötve adták át. Református hagymás családok körében a kendők minőségéből állapították meg, hogy milyen kedves a vőlegény a menyasszonynak és családjának. Szintén ott adták át a vőfélynek a hívogató kendőjét: egy fejrevaló fehér sifonkendőt szalagokkal.35

Makón a gyűrű átadása és a vacsora elfogyasztása után a fiatalokat átküldték a másik szobába mákot válogatni. Ilyenkor a lány sírt, a legény vigasztalta, hogy sose sírjon, jó ember lesz ő. Feltételezhetően a szülők ekkor beszélték meg a lakodalom és a házasság anyagi oldalait. Szintén az eljegyzéskor beszélték meg az esküvői ceremóniát: időpontot, a vőfély személyét, vendégek számát, a vacsorához szükséges tennivalókat, kik fognak segédkezni, milyen zenészeket hívjanak. Megállapodtak abban is, hány koszorús és vendéglányt hív a menyasszony, mert ugyanannyit kellett a legénynek is hívni, hogy párban legyenek. 1900 után, amikor már lovas kocsival mentek esküdni, megbeszélték, kik lesznek a kocsisok.36 Később közösen határoztak az autókról is. {697}

A megkérés és a kézfogó utáni időszak a jegyesség, amelyet Makón jegyben járásnak is mondtak. Ezután a legény már bejárhatott a lányos házhoz. Kedd és csütörtök volt a babás nap. A legény 7 óra körül ment el a lányhoz és 10-11 óráig beszélgettek vagy nézték egymást. Szombaton is elmehetett a legény, de csak 6 óra fele és rövid ideig, mert ilyenkor a lányos háznál sütöttek, főztek, mosakodtak, hogy vasárnap a jószágetetésen kívül ne legyen más dolguk. Módosabb háznál szombatonként házi estét (táncos összejövetelt) rendeztek.

Az eljegyzéssel nem csak a közösségen, hanem a családon belül is megváltozott a lányok helyzete. Egyedi adatunkra, amely a 20. század elejének szokásvilágát tükrözi, nem találtunk párhuzamot: „A nagymamám mesélte, hogy őnáluk az vót a divat, hogy csak a fiúk ülhettek asztalhoz étkezni, addig ameddig párt nem választottak. Nagymamám akkor ülhetött le az asztalnál az étkezéshön, amikor már menyasszony volt. Körülbelül 10 évvel fiatalabb öccse volt, és az ott ült az asztalnál az első pillanattól kezdve, de a lányok azok nem ülhettek le.” (13)

Eljegyzési ruhadarabhoz kapcsolódó hiedelem is élt a városban: úgy vélték, görcs ellen azonnal használ a derékra kötött jegykendő.37

Az eljegyzés után a fiatalok házasodási szándékukat együtt jelentették be az egyháznál, ez volt a beiratkozás. Ezek alapján az egyház – saját belső szabályai szerint – egymást követő három vasárnap kihirdette elhatározásukat. A kihirdetéskor a két fiatal nevét, korát, szüleinek nevét és foglalkozását is ismertették. Fölszólították a híveket, hogy ha valaki valamilyen akadályát látja a készülő házasságnak, jelentse. Közben a fiatalok a paphoz jártak előkészülni, vallásos ismereteiket ellenőrizni, gyarapítani. Az 1894. évi házassági törvény óta kötelesek a fiatalok házassági szándékukat az állami hatóságnál is bejelenteni. 38

Az egyházak különös gondot fordítottak a fiatalság erkölcsi életének alakítására. Mind a katolikus, mind a református és egyéb valláson lévő lelkészek rendszerint a szószékről elhangzó prédikációkban intették őket, s példabeszédekkel hatottak rájuk. Országos jelentőségű Szikszai György makói református lelkész munkája, a Keresztyén tanítások, amelyet 1786-ban nyomtattak ki. Hatásában napjainkig jelentős, utoljára 1979-ben jelentették meg. Szikszai György tanításai szerint „A Házasságra igyekező Ifjunak” többek között arra kell figyelnie, hogy ne a gazdagságot, szépséget, hanem a jó keresztény erkölcsöt keresse: „mert mind a’ gazdagság, mind a’ szépség nélkül, lehet a’ jó és szerentsés; de jó erkölts és Isteni félelem nélkül nem lehet, Tsalárd az emberek előtt való kedvesség, és hijjába-való a’ gazdagság-is […].” A házasulandó ifjúnak tovább nagyon kell ügyelnie arra is, hogy a maga „álláspontjához” és „idejéhez illendő Feleséget keressen magának”. A lányok viselkedésének előírása is szigorú várakozásokkal volt megtűzdelve. A hajadon leánynak istenfélőnek, alázatosnak, szerénynek kellett lennie, „mind szívében, mind külső ajándékokkal tselekedeteiben, és maga viselésében…” Ezen kívül – a tanítás szerint – szelídnek, engedelmesnek kellett lennie, mert férjhezmenetele után is szüksége volt „erre a kiváló természetére”.39 Szikszai György munkájának hatása nem múlt el nyomtalanul, beépült a vallásos makói lakosság gondolatvilágába. Érthető, ha az idősebbek ma értetlenül állnak a fiatalok modern, gyakran szabados fölfogása láttán és hallatán.

A templomi kihirdetés után, ha senki sem emelt kifogást a házasságkötés ellen, megtartották az esküvőt és a lakodalmat. „A lakodalmak igen nagy ünnepélyességgel s a lehető legnagyobb nyilvánossággal és fényűzéssel tartatnak. A mint a bor kiforr, egész a nagybőti napokig egymást éri a menyegző…”40 – olvashatjuk Palugyai Imre 1855-ben megjelent {698} könyvében. Később a legtöbb lakodalmat télen farsangkor vagy ősszel tartották. A hagymatermelők minden esetben a betakarítási munkák, értékesítés utánra tervezték és tartották családjukban az esküvőt és lakodalmat. Szívesen esküdtek a fiatalok a nagy ünnepek körül is.

A lakodalom napja a 20. század elején általában a szerda, ritkábban a hétfő, kedd volt, ahogy Makón mondták hétderékon, hogy ne zavarja a vasárnap ünnepi csendjét. A 19. sz. végén általános volt, még szegényebb helyen is, hogy több napig tartott a lakodalom, ezért is választották ezt az időpontot. A polgári házasságkötésre, vagy ahogy városunkban mondták a polgárira a menyasszonyon és vőlegényen kívül csak a két tanú ment el, az egyházi esküvőre elkísérte az ifjú párt az egész násznép. A 30-as évek adatai a változás jeleit mutatják: ezek szerint a polgári szertartást szombaton, az egyházit vasárnap tartották.

A mai fiatalok számára szinte elképzelhetetlen, hogy a lakodalmat a menyasszony és a vőlegény szülei ne közösen rendezzék, a meghívott vendégek, a násznép ne együtt ünnepelje az ifjú párt. Néhány évtizeddel ezelőtt még előfordult, a 19. században és a 20. sz. első felében viszont általános szokás volt, hogy a menyasszony és a vőlegény külön tartotta a lakodalmat: a menyasszony rokonsága, barátai a lányos háznál, a vőlegény rokonsága a vőlegény házánál mulatott. Az ifjú pár ez utóbbi helyen tartózkodott. „Mindnyájunknak nagy lakodalma vót. Sátor vót, meg minden. Mind a nyócat kiházasította édesapám, egyformán… Dehát mit értem el vele, nem vótam ott. Én emitt vótam, a férjeméknél. Minálunk is, az édesapáméknál is, meg itten is, az apósoméknál is vót. 19 koszorúslány vót! Ajjaj, milyen sok vendég!” (23)

A lakodalom helye lehetett a lakóház, amelyet előre átalakítottak, de nagy létszámú vendégek részére gyakran állítottak fel sátrat. A lakodalom menete általános, a nagysága, a meghívott vendégek száma nagyon eltérő volt. Legemlékezetesebbek az úgynevezett „nagy” lakodalmak voltak, amelyeket a nagygazdák, jómódú családok rendeztek. Ezekről gyakran a helyi sajtó is értesítette a város lakosságát. „Díszes lakodalmi nászmenet nagy vígsággal vonult végig a főtéren […] a lakodalom még másnap is tartott a boldog vőlegény szülei házánál.”41 A módosabb gazdák körében a legény és a lány apja és családja versengett, ki tud minél nagyobb lakodalmat csapni. Szegényebb családok, nincstelenek, napszámosok is igyekeztek lehetőség szerint kitenni magukért. A háborús évek különösen megnehezítették az akkori fiatalok életkezdését, előfordult, hogy nem volt lakodalom, ajándékot sem kaptak. A sikeres lakodalomhoz a család, a rokonság jól szervezett együttes munkájára volt szükség. Külön kell szólni a nagy kiterjedésű tanyavilág lakodalmairól. Ha a városban is volt házuk, vagy valamelyik rokon fölajánlotta a házát, ott tartották a lakodalmat. Mások esküvő után kimentek a saját vagy bérelt tanyájukra. Általában a módosabb gazdák béreltek helyiséget, például a katolikus körben.

A mai lakodalmakban ismét jelentős szerep jutott a vőfélyeknek. A makói lakodalmi szokások ismeretében fontos szerepet játszanak a városban megtalálható vőfélykönyvek, kéziratos feljegyzések.

A vőfély személyében a főúri lakodalmak ceremóniamestere és a városi házasságközvetítő személye egyesült. Feladata eredetileg a házasságkötés szabályos végrehajtásának garantálása és az ünnepélyesség emelése, valamint a szórakoztatás volt.42 Munkájukat a 18. sz. óta nyomtatásban (ponyván is) megjelent vőfélykönyvek segítették. Ezek a mai napig is használatosak. A vőfélykönyvekben szereplő vőfélyversek olyan alkalmi rigmusok, melyeket iskolamesterek, kántorok, mesteremberek készítettek. A vőfélykönyvekben le volt írva a lakodalmi {699} szokások vezérfonala (forgatókönyve), az egy-egy eseményhez szükséges mondanivaló. A nyomtatott vőfélykönyvek mellett rendkívüli jelentőséggel bírtak a kézírásos vőfélykönyvek, amelyek gyökere az említett közös műköltői alkotásra vezethető vissza. A népi kéziratos verseskönyvek sorába tartozó vőfélykönyvek rendszere, szövege országosan hasonló. Fénykorukat a 19. sz. második felében élték. A helyi használatú vőfélykönyvek, amelyekből Makón több is található, másolással terjedtek, amelyeket egyéni ízlésre módosítottak, alakítottak.

A vőfély feladata, megbízása felelősségteljes volt, a lakodalom sikere jórészt a vőfély ügyességén, talpraesettségén múlott. Jó vőfélynek azt tartották, aki megfelelő rátermettséggel, tekintéllyel rendelkezett, jó humorú és becsületes ember volt. Ezért is volt fontos, hogy a megbízatást vállaló pontosan ismerje a szöveget, szükséges volt az írott forma. Az írásbeliség még a 20. sz. első felében sem volt szerves része a paraszti kultúrának, ezért is becsülendő a kéziratos vőfélykönyvek sokasága. A vőfélyek pontos szövegismeretre törekvését példázza, hogy az 1905. évi makói vőfélykönyv tulajdonosa, akinek szinte minden hétvégén volt megbízatása, minden lakodalom előtt átolvasta a szöveget, sőt hétköznap munka közben is mondogatta a vőfélyverseket.

Szerencsésnek mondható városunk, mert 1826-tól 1946-ig több teljes vőfélykönyvét ismerjük, mellette feljegyzésekben, adattárban több részleges vőfélyszöveg is található. Az utolsó vőfélyversek 1980-ban kerültek a József Attila Múzeum adattárába. Segítségükkel majd 200 év lakodalmi szokásairól, egy-egy szokáscselekmény változásáról kaphatunk áttekintést. A makói vőfélykönyvekről általánosságban elmondható: kézírásosak, az 1826-ban lejegyzett (amelynek csak publikált szövegéhez jutottunk) több helyen roncsolt, olvashatatlan. A legtöbb vőfélykönyvben nem az események sorrendjében jegyezték föl a verseket. Egy-egy rigmus vagy beköszöntő több változata is megtalálható, kiegészítések és toldások jelzik, hogy több nemzedék használta. Többségben tagolás nélkül, ömlesztve, írásjelek használata nélkül írták át egyiket a másikról. Írásképükből a paraszti írásbeliség minőségéről is tájékozódhatunk. Minden vőfély saját hagyományvilágának és a megbízó család igényének megfelelően alakította át a szöveget, a sorrendet. A teljes vőfélykönyvek nem a tájunkra jellemző ö-ző nyelvjárással készültek.

Országosan is számon tartott és jelentős az 1826-i Makói énekeskönyv, amelyben vőfélyversek is találhatók. A kéziratos füzetet Küllős Imola verstani szempontból részletesen elemezte.43 A jeles néprajzkutató a legkorábbi falusi/mezővárosi vőfélykönyvnek tartja; ezért s meglepően gazdag lakodalmi ételsora miatt közzétette az egész anyagot.44 Tanulmányából azt is megtudhatjuk, hogy Stoll Béla szerint az összeírás 1826-nál régibb vonásokkal jellemezhető. Ez a vőfélykönyv segítette Küllős Imolát az 1847-i vőfélykönyv datálásában. A vőfélykönyv verstani különlegessége, hogy két Balassi-strófában keletkezett ételköszöntője megegyezik az 1847-ivel.45 Ez a két nevezetes strófa a levesről és a káposztáról szól. Országos jelentőségét tekintve, az ételsorból kiemelve, már itt bemutatjuk.

A vőfélykönyv többi verse, ételköszöntője nem Balassi-strófás, hanem felező tizenkettes vagy egyéb heterometrikus, páros vagy bokorrímes szöveg.48

A makói vőfélykönyvek sorában különleges helyet foglal el Hös József 1863-ban Szegeden kiadott munkája, „Az ügyes vőfél – vőféli mondókák u. m. vendégek meghívása, ágykikérés, mindennemű ételek, sütemények, sültek stb. fölött mondandó versek”49 Ez a vőfélykönyv is egyedi alkotás, amely nem hasonlítható sem az előtte, sem az utána megjelent vőfélykönyvekhez. Minden bizonnyal hatottak munkájára a már ismert vőfélykönyvek, valamint egyes sorai bekerültek a későbbi vőfélykönyvek szövegeibe. (Például az 1893-i vőfélykönyvbe is csak utólag, más oldalon jegyezték be az innen származó versrészleteket.) Hös József munkájáról megállapítható, hogy önálló alkotás.

A 19. sz. közepén, többségében második felében készültek az 1832-ben született Hajdú János makói gazda kézírásos feljegyzései,50amelyek elsősorban a gazdálkodásra, időjárásra vonatkoznak. Megtalálhatók benne a számára fontos, különféle nyomtatványokból átmásolt elmélkedések is. Rendkívül értékesek a házasságkötés szokáskörével kapcsolatos rigmusok, násznagyi és vőfélyi szövegei.

A 19. sz. végéről név szerint két vőfélyt ismerünk. Az egyik Árva Ferenc földműves, akinek 1888 januárjában lejegyzett vőfélyverseit Szendrey Ákos ismertette 1933-ban.51 Szendrey Ákos arra utalt, hogy a makói lakodalmi szokások közeli rokonságot mutatnak a kunságiakkal. Párhuzamot vont Szentesi Tóth Kálmán Lakodalmi szokások a Nagykunságban52 c. könyvével. Cikkében csak szövegrészeket közölt a hozzá eljuttatott makói vőfélykönyvből. Bevezetőjében említette: „kétségtelen, hogy a házasság számtalan rítusáról ezek a vőfélyversek nem emlékezhetnek meg, s így ez a hasonlóság inkább csak külsőnek mondható”.53 Tanulmányozva a hivatkozott Szentesi Tóth Kálmán könyvét54 és a makói lakodalmi szokásokat a többi vőfélykönyv valamint friss gyűjtés alapján, ezzel a megjegyzéssel egyet kell érteni: a makói lakodalmi szokásokban is megtalálhatók a kunságival azonosítható szokáselemek, de összességében nem rokonok a kunságival.

A 19. századi vőfélykönyveink között legrészletesebb Hencz Sándor 1893-ban elkezdett vőfélykönyve, amelyben már több mozzanat is változást mutat.55 Az első és belső oldal {701} megjegyzései, kiegészítései, betoldott szövegek mutatják, hogy többen használták. Ezen kívül van 1905-ből és 1946-ből följegyzett teljes, 1911. évi és 1980. évi keltezéssel részleges vőfélykönyvünk.56

A 20. sz. első felétől kiemelkedő vőfélyegyéniség volt Erdei Sámuel (1919–1983), akinek apja, nagyapja is vőfély volt. Nemzedékekre visszamenőleg hagymás családból származott. A háború előtt elsősorban a szegények vőfélye volt. Vőfélykedésének indulására így emlékezett vissza: „Tizenhárom évesen kezdtem apámtól tanulni a verseket, rigmusokat. Tizenöt voltam, amikor az első lakodalmat végigcsináltam. Jól sikerült minden, s gyorsan híre ment a városban, hogy Erdei Samu felcsapott vőfélynek. Régen ezt a tisztséget mindig legény látta el. Mihelyt megnősült már nem csinálta tovább. Apám és nagyapám is ennek a hagyománynak a szellemében csak legényéletében vőfélykedett.”57 Ő már nem követte ezt a hagyományt. Az emlékezetben ma is élénken él személyisége. „Samu nagyon jó vőfély vót. Olyan jó vőféllyel én nem is találkoztam, aki olyan ritmusos vót, meg olyan sok szóval, no, Samu a legjobb. Mert vótunk több helyön, de én nem tanáltam többet hozzá hasonlót.” (10) „Nagyon sok helyen volt, nagyon talpraesett volt, nagyon szerették.” (12)

A 20. sz. második felében híres vőfély volt: Bernát Sándor, aki az Arany János utcán lakott, („mindön jó gazda hítta, az rengeteg lakodalmat kiszógált”) Grúber Mihály, Kádár János, Koczka Sándor, továbbá Sarkadi Sámuel (1918–1997) is. Ez utóbbi arról volt híres, hogy nem használt vőfélykönyvet. Megfigyelései alapján a rigmusokat, verseket maga költötte, de nem írta le.

Makón nem volt egységes szokás a vőfélyek számában; ez elsősorban a lakodalmat rendező család anyagi helyzetétől függött. Volt, ahol csak a vőlegényes ház fogadott vőfélyt, egyet vagy kettőt: nagy és kisvőfélyt. A kisvőfély a rokonságból is kikerülhetett, aki a nagyvőfélynek segítségére volt, mivel ismerte a meghívandókat.58 Az egyértelműen megállapítható, hogy 1905-ben még legalább két vőfély volt, mert a hívogató versek és egyéb rigmusok többes számban szólnak: „méltó alázatossággal engedelmet kérünk, hogy ezen hajlékba lépni merészeltünk.” Olyan lakodalom is volt, ahol külön volt a vőlegényes háznak és külön a menyasszonyos háznak vőfélye. Ők külön-külön hívogattak. Vőfélykönyveink tanúsága szerint volt külön lánynak való hívogatás. A lányos háznál minden esetben csak egy vőfély volt.

A vőfélyt külső jelek, vőfélydíszek alapján is meg lehetett különböztetni a többi lakodalmazótól. „A kabát elejire gombostűvel rátűzték a kendőt, rá a bokrétát meg a szalagokat.” (24) Az ünneplő ruha régebben csizmanadrágos volt, később öltöny. Az öltözet változásával a vőfélydíszek is egyszerűbbek lettek. A vőfély kezében régebben szalagos bot volt, másikban kulacs, rajta vőfélykaláccsal, amit a menyasszonyos háznál sütöttek. A kulacsot a borosüveg kiszorította, de a rajta lévő kalács napjainkig megmaradt.

A vőfély személyében már az eljegyzéskor megállapodtak. Munkáját előre kialkudott bérért, ritkább esetben tiszteletből végezte.

Lakodalmi előkészületek

A házaséletre való fölkészülés, fölkészítés nem csak közvetlenül a lakodalmat megelőző időben folyt, hanem – különösen a lányok esetében – korábban. Hozzákezdtek a kelengye (stafír, stafér, stafírung) elkészítéséhez. Kelengyének azokat a ruha-, bútorneműeket nevezzük, amelyeket a menyasszony vitt a vőlegényes házhoz. Ezek a menyasszony személyes {702} szükségleteit fedezték, saját tulajdonát képezték.59 A 19. sz. második felében még házi szövésű ruhaneműt készítettek Makón is, de a gyári termékek elterjedésével városunkban is inkább vásárolták a textilneműt és abból készítették vagy készíttették el a lány stafírungját. A kelengye mennyisége és minősége mindig a család anyagi helyzetének függvénye volt. „Készítgöttük előre, hímezgöttük ki. Még a férjem körülöttem sehun se vót, a stafér lényegében készen vót.” (4) A legszegényebb családban is kiházasították a szülők gyermekeiket. Kivételes esetben fordult elő amit 1811. évi adatunk mutat. „Nem atyai javakból házasították ki, mert nékije a férjek adott menyegzői ruhát, lakodalomra való eleséget és bort.”60 A kiházasítás Makón elsősorban textilneműt és készpénzt jelentett. Nem volt szokás a lányoknak földet vagy házat adni, ők a férjük házába költöztek. Végrendeletekben gyakran találkozni olyan adatokkal, amelyekben az örökhagyó az örökség elérésének feltételéül szabta a hajadon testvér kiházasítását. Ez történhetett készpénzzel, kelengye elkészítésével (készíttetésével), vagy mindkettővel. Példaként Molnár István végrendeletéből (1802) idézünk, aki a vagyonát azonos nevű fiára hagyta, „de olly moddal tudniillik, Hogy a’ még hajadon testvérét Molnár Katát ki házasítani s’ 200 Rfkat néki adni tartozik ellenben ha ki házasítani nem akarná, akkor ki házasítására nem kétszáz, hanem három száz Rfkat61 adni tartozik.”62

95. táblázat. Molnár István húgának kiházasítására beszerzett tárgyak63

Ebből az is kiderül, hogy a 19. század elején a legértékesebb ruhanemű a rékli és a pruszlik volt, de jelentős értéket képviseltek a kötők és a kendők is. A hozományról a vőfélykönyvekből megtudjuk, mit kértek ki a menyasszonytól. 1826-ban szép puha ágyat, egy-két derékaljat, paplant vagy dunnát, egy vagy két lepedőt, három-négy párnát, „szép Pesti nyoszolyát, illetve ládát”. 1888-ban a festett nyoszolya mellett sublót, valamint tíz-tizenkét párna, öt-hat lepedő, két derékalj került felsorolásra. Az 1905-i ágykikérőben öt-hat derékalj, {703} paplan, ugyanannyi dunna, párna szerepelt. A 20. századi vőfélykönyvekben az ágykikérésnél a textilnemű mennyisége fokozatosan növekedett. Ekkor már 20-25 lepedő, ugyanannyi párna.

A 19. sz. végén változott a hagyományos szobaberendezés. Ekkorra a festett bútorok kimentek divatból, a tehetősebbek már modern bútorral rendezték be lakásukat. A tulipános láda mellé vagy helyett kaptak a lányok sublótot, szekrényt. A szegényebb családok jobban követték a hagyományt. 1870-ben az ifjú pár a lányos háztól kapott egy használt gondolkodó széket, két ágyat, egy szekrényt, egy kasznit, egy sublótot, egy asztalt, két széket, valamint sütőteknőt, mosóteknőt, szakajtókosarat, mángorlót. A 19–20. sz. fordulóján szegényebb családok esetében ennél szerényebb volt a hozomány: egy szekrény, egy kaszli, egy ágy, egy asztal képezte a lány bútorzatát. Volt, aki még annyit sem kapott: „az én anyám 1905-ben esküdött, hát ű is kapott egy sublótot, egy kaszlit”. (5) Általában szobabútort adtak, esetleg asztalt, s a keresztszülő vagy egyéb rokon nászajándékba készítette el a székeket. 1936-ban árva szövőlány magának készítette el stafírungját. Vigyázott, hogy megfelelő legyen, ne valljon vele szégyent. Iparkodásának meg is lett az eredménye. Anyósa büszkén mutatta, s a következő szavakkal értékelte: „Nézzétök meg, aszontátok, hogy kúduslány, nézzétök meg a fehérneműjit: 4 párna, egy dunna, egy csíkos huzat, egy fehér huzat, lepedők.” (14) Makón nem volt általános, hogy a lányok földet kapjanak ajándékba. Az 1930-as években, leginkább egyke lánygyermek esetében fordult elő, hogy nagygazda hozományként földet adott lányának. Ugyanekkor kereskedő pénzt, iparos üzletet is ajándékozott.64 Szintén a '30-as években középparaszt család lánya kapott stafírba egy szobabútort, tizenkét törülközőt, fehérneműt, tollneműt (hat párnát, két dunnát, egy paplant), rájuk huzatot. Különösen fontosnak tartották a tollneműt. Makón többen foglalkoztak libatenyésztéssel, kifejezetten a toll értékesítése céljából. A lányos ház szülei férjhez menés előtt előre lefoglalták náluk a tollat. Egy párnába két kilogramm, egy dunnába hat-hét kiló tollat tettek. A fehér sifonból készült ágyneműt a lányok maguk hímezték ki, általában belehímezték a monogramjukat is. Aki nem tudott hímezni, s megengedhette magának, az elkészíttette. 1949-ben római katolikus később kuláknak nyilvánított nagygazda lánya a következőt vitte a szintén jómódú vőlegénye tanyájába: szobabútor, konyhabútor, három rendbeli párnahaj és párna, négy dunna hajjal, lepedők.

A menyasszony kiházasítása tehát a lány szüleinek a kötelessége volt. Ha a fiatalasszony utód nélkül halt meg, a kapott tárgyak visszakerültek a szülői házhoz. Ez a szokás élt a városi köztudatban, a 20. sz. első harmadában még gyakorlatban is létezett. „Nem voltak két éves házasok, mikor möghalt a fiatalasszony. Úgyannyira, hogy a teljes kelengye, az visszakerült nagymamámékhoz. Azt tartották, hogy annyira fiatal házasok voltak, hogy még a férj azt nem érdemelte meg.” (13) Ha élő gyerekek maradtak, a fiatalasszony halála esetén a kelengyét ők örökölték.

Az esküvő és a lakodalom sikeres lebonyolítása érdekében időben kellett gondoskodni a családoknak a tisztségviselők és a zenészek fölkéréséről. A fölkérést előzetesen szóban megtették, valamint a hívogatás során a vőfély külön rigmussal kérte föl őket feladatuk ellátására. Az alább közölt szövegek az 1893-i vőfélykönyvből valók. {704}

A násznagy – házassági tanú – jelenléte hivatalosan is szükséges volt, mind a menyasszony, mind a vőlegény részéről. Násznagyot általában ki-ki a rokonságból választott; leggyakrabban a keresztapát, vagy tekintélyes nagybácsit, esetleg a nagynéni férjét kérték föl. Előfordult násznagyként unokatestvér, egyéb rokon vagy jó ismerős. Tanyai bérlőknél az is gyakori volt, föltehetően az anyagi terhek átvállalása miatt, hogy a cseléd a gazdáját kérte

násznagynak. Szokás szerint a násznagynak nagyobb ajándékot illett adni, valamint ő fizette a papot is. Ha bőkezű volt a násznagy, akkor még az orgonát is. A násznagynak is volt külön díszes, kis csináltvirág dísze vagy egyéb apró virágcsokra. A lányos háznál a lány násznagya, a vőlegényes háznál a vőlegény násznagya töltötte be régebben a gazda szerepét. Feladatuk az egyikük vagy másikuk az érdekének védése volt. A vőfély a hívogatás során először a násznagyot kérte föl:

Fontos női szerep volt a régi lakodalmakban a noszolyóasszonyoké. A vőlegény rokonságából kerültek ki. Meghívásuk a következő volt:

A nyoszolyóasszonyok régen, amikor még a házasságkötés utáni elhálást bizonyítani kellett, ez utóbbiban működtek közre. Fontos szerepük volt még – mint a felkérés is utal rá – a kelengye elszállításában. Ma már csak úgy él az emlékezetben, hogy a vőlegény rokonai közül valamelyik nőnek kellett menni a menyasszonyért.

A koszorúslányok (nyoszolyólányok) vallástól, társadalmi rangtól függetlenül minden lakodalomban jelen voltak. A menyasszony unokatestvérei, barátnői, szomszédai, rokonai közül kerültek ki, s az esküvőn és a lakodalomban a menyasszony kísérői, testőrei voltak. Számuk a lakodalom nagyságától függően 6-8-10-12-24 volt, de hallottunk ennél kevesebb vagy több koszorús párról is. A 20. sz. első felében hosszú, rózsaszín ruhájuk volt, kezükben rózsaszín virágcsokorral (szegfűvel), fejükön rózsaszín koszorúval. Elnevezésükre sajátos magyarázat is ismert a városban: a nyoszolyólányok azért koszorúslányok, mert a menyasszony búcsúztatásánál és az éjféli gyertyás táncnál koszorúként körbeállják a menyasszonyt.65 Az általános hívogató, beköszöntő után a koszorúslányokat így hívták meg:

A koszorús legények a vőlegény rokonságából, baráti köréből kerültek ki. A lakodalom napján a lányos háznál a koszorúslányok választhatták ki a koszorúslegényeket, s tűzték mellükre a bokrétákat: kis zöld levélen három szál gyöngyvirágot meg nefelejcset. Ha valakinek komoly udvarlója volt, együtt hívták őket koszorúspárnak. A szokások változásával a koszorúspárok szerepe csökkent. Újabban gyermekek fogják a menyasszony hosszú fátylát.

Az ünnepélyes és hivatalos szereplőkön kívül fontos szerepük volt a lakodalmi ételek előkészítőinek: szakácsoknak, szakácsnőknek. Őket szintén előre kellett fölkérni:

Régebben gyalog, a 20. sz. első felében lovaskocsin, utóbb autóval érkezett az ifjú pár az esküvőre. Makón a nagyatádi kocsi volt a kedvelt kocsifajta, amelyből a nagyszámú vendégsereg részére többet össze kellett gyűjteni:

Makón is voltak zenészek, akik bandában jártak lakodalmakba, előre felkérték őket. A vőlegényes és menyasszonyos háznál egyaránt cigány- vagy fúvószenét szerettek. A rezesbanda végigkísérte az ifjú párt, a menet végén haladt. A vőlegényes háznál gyülekeztek. A menyasszonyt kikérő menetet kísérő zenekart a vőlegény fizette. Általában előre megegyeztek, hogy a menyasszonyhoz néhány fővel több zenész menjen, és közülük néhány ott is maradt. A többiek a vőlegényes házhoz mentek, és ott maradtak, amíg a lakodalom tartott. Név szerint említett muzsikusok: Farkas Péterék, a Joó testvérek. Joó Imréné Szűcs Rozália (1909.) családjában többen zenéltek. Férje testvérei, Joó Pál és Joó István valamint fia, Joó Imre is muzsikált.

A lakodalom előtt készítették el a tésztaféléket (csiga, kalács, béles, perec, csöröge), amelynek elkészítéséről a vőlegény és a menyasszony édesanyja gondoskodott. Kisebb lakodalmakban ezt a feladatot az anya, nagymama, a lánytestvérek, sógornők el tudták látni. Több helyen a lakodalomba hivatalos asszonyok, lányok készítették el együttes munkával, másutt a szűk családon kívül a szomszédok vettek részt az előkésztő munkában. „Családiasan kopasztottuk, szomszédasszonyok, mink, komaasszonyok, összegyüttünk. Mink csináltuk, mink főztünk, mindönt mink csináltunk. Csináltuk előre a csigát is […] kint a tanyán is, a szomszéd lánynak, mikor volt az esküvője, ottan is möntünk át csigát csinálni, kopasztani, vótunk segíteni”. (24) A lakodalom előtt két-három héttel összehívták a család nőtagjait, és készítették a lakodalmi csigát.

A lakodalom nélkülözhetetlen süteménye Makón is a kalács volt, amely évszázadok óta a magyar parasztkonyha legrangosabb ünnepi tésztaféléje.66 A makói lakodalmakba kétféle formájú kalácsot készítettek. Egyrészt a kerek, alaprajzú telt fonott kalácsot, amelyet dúcnak neveznek, másrészt a kerek alaprajzú, lyukas fonott fontos kalácsot. Ez utóbbi volt a vőfélykalács, ezt tette a vőfély a kulacsára, az üveg nyakára. Mindkét háznál külön készítettek kalácsot a vőfély és a násznagy számára, és egy kállátói kalácsot. A kalács dísze egy kicsi, tésztából készített rózsabimbó volt, de gyakrabban sütöttek olyat, amelyiknek a szép, egyenletes fonása adta a díszt.67 Más a kalácstésztából apró pöttyöket tett a fonatra, s ez lett a vőfélykalács. Ennek neve baboskalács. A felszeletelt kalácsot a násznép fogyasztotta el, és ezzel kínálták meg az esküvőre induláskor az utcán kíváncsiskodókat.

A lakodalom előtt néhány nappal, a hét derekától készítették az elálló süteményeket: édes tésztákat, aprósüteményeket. Akkor a család egy része szintén közös munkára gyűlt össze. Általános szokás volt, hogy a meghívott vendégek közül a rokonok természetbeni ajándékként hozzájárultak a lakodalom szükségleteihez. A sütemény- vagy kalácskészítés {707} napján vittek a lakodalmas házhoz lisztet, tojást, tyúkot, de az is előfordult, hogy cukrot, befőttet, savanyúságot.68

A lakodalom előtti pénteken az asszonyok egy csoportja a kalácssütő asszonyok irányításával kelesztette, dagasztotta, fonta a kalácsot. Makón általában a rokonság köréből kértek idősebb asszonyokat kalácssütésre, azokat, akiknek nagyobb tapasztalatuk volt. Megtisztelőnek tartották, ha ezt a feladatot fiatalabbra bízták. Amíg a lakóházakat nem olaj vagy gáz fűtötte, kemencében készült a lakodalmi kalács. Voltak ismert sütőasszonyok, akik a lakodalmi kalács és egyéb sütemények készítését vállalták. A 40 éves korára özvegységre jutott Barta Sándorné Erdei Julianna (1882–1948) is kalácssütő volt. 81 éves unokája így emlékezett rá: „A nagymama nagyon híres főző meg kalácssütő meg fánksütő volt. Nagyon értötte sütni az ilyen kerek kalácsot, amit a kulacsra tettek. És tudom, pöttyök voltak a kalácson és az olyan szép volt. Kalácstésztábúl, úgy rá volt rakva és az olyan mutatós volt, az vót a vőfélynek a kulacsán. A vőfélykalács. És mikor az esküvőre is möntek, az a kulacsra rá vót téve, az a kerek kalács… Nagyon sok lakodalomba hívták. Háznál sütötték akkor a kalácsot.” (46) Ma is büszkén emlegette a 92 éves református B-né, hogy ő öt lakodalomra sütötte a kalácsot: testvérének, unokaöccsének, keresztlányának is. „Én megtanultam, hogy hogy köll sütni a kalácsot! Kemencében. Tudja, hogy röggel hajnalban főköltünk a sógornőmmel, töttük mög a kovászt a teknyőbe. Hat óra felé kelt a kovász. Hozzáadtuk a tejet, a sót, meg egy nagyon pici cukrot… Mindég olyan szép kalácsot sütöttem! Mögtanútam a fontost csinálni, meg aztán a dúcot is! Jóanyám mögtanított arra is.” (6)

Mikor a kalács kisült, mindkét ház részéről illett a közvetlen családba egy-egy egykilós kalácsot elküldeni. „Ilyen kiskilós forma dúcokat csináltak, és akkor azt a közvetlen családba széthordták péntökön estefele.” (24)A kalácshoz fűződő másik szokás Makón, hogy amint elkészült, azonnal vitt a vőlegény egy fontos kalácsot és egy liter bort a menyasszonyos házhoz. Más adatok szerint a menyasszonyos és a vőlegényes ház versengett, hogy melyik süti ki hamarabb a kalácsot, kinek sikerül korábban elküldenie a másik családnak.

Az 1950-es években szükség esetén az otthon ledagasztott tésztát pékhez vitték; ő fonta meg és sütötte ki a lakodalmi kalácsot. Ma már ezt ritkán sütik háznál, általában előre megrendelik a kiválasztott pékségben.

A lakodalom előtti napon vágták le a baromfit és a lábasjószágot: szarvasmarhát, ritkábban birkát. Ha marhát vágtak, ez legtöbbször mind a két ház számára elég volt. A főzőasszony és a főzőember vagy a rokonságból került ki, vagy pedig erre a munkára külön fogadtak hozzáértőket. A kalácssütéssel párhuzamosan az asszonyok másik csoportja a baromfit kopasztotta, külön a menyasszonyos, külön a vőlegényes háznál. A leveshez a tyúkok nagyságától függően, három-öt vendégre számítottak egy tyúkot.

A lakodalomhoz szükséges bort a menyasszonyos és a vőlegényes ház közösen szerezte be.

A lakodalmi előkészületekhez tartozott a vendégek fogadására alkalmas hely, helyiségek kialakítása (szoba kiürítése, sátor állítása), valamint gondoskodás a vacsorához szükséges edényekről (tálakról, tányérokról, poharakról stb.) és evőeszközökről. Régebben ezeket összehordták, később kölcsönözték. Napjainkban gyakran éttermekben, vendéglőkben zajlik a vacsora, és ott mindezekről gondoskodnak.

Külön feladat volt a lakodalmas kocsi feldíszítéséhez szükséges eszközök, virágok beszerzése. Ha volt élővirág, azzal vonták körbe az ülést, valamint a kereket is. A díszes lószerszámokat többen kölcsönözték. A kocsit a lakodalom reggelén díszítették föl. {708}

A vendégeket a lakodalom előtt egy vagy két héttel, vasárnap hívták meg. A vőfély ekkor, ezzel kezdte meg munkáját. Bejelentkezett a megbízó családhoz, vőfélyverseinkben ezt „mikor a házhoz mén”, „mikor a házigazdához mén” címmel jelölik. Elmondja, hogy sok vendéget hív szerdára.

A vőfély ilyen bejelentkezése napjainkig fennmaradt, de a beköszöntő szövege lényeges változáson ment át.

A 19–20. sz. fordulóján külön hívták meg a menyasszonyos és a vőlegényes ház vendégeit. A vőfélyversekből kitűnik, hogy különböző volt a lányos és a vőlegényes házhoz hívogató.

A vőfély először a lányos házhoz ment. Beköszönt, és figyelmeztette a családot, hogy legyenek készek a templomba menetelre s a „hit felvételére”, majd menjenek az „örömház”-hoz (a vőlegényes házhoz). Utána rátért jövetele igazi céljára, a kendőkérésre, azaz a vőfélydíszek, jelek átvételére. A kendőkérésnek gazdag szövegváltozataival találkoztunk. Leggyakrabban az hangzott el, hogy maguknak címereket (kendőt, bokrétát) kértek, mert e nélkül nem ismerik el őket vőfélynek, továbbá úti levelet, amellyel igazolják magukat. Ezt a cselekvéssort az 1826-i vőfélykönyv Bokréta kikérésnek nevezi:

A 19. sz. végén, a 20. sz. első felében a kendőkérés alábbi változatai voltak népszerűek Makón. A vőfély kéri a menyasszonyos házat:

A kérés után a menyasszonytól megkapták az ajándékokat: kabátjukra feltűzték a kendőt és a bokrétát. A vőfély megköszönte a menyasszonynak „mivel felruháztál minket és magadat” és boldog házasságot kívánt. Hivatalos jelvényekkel ellátva elindult hívogató útjára.

Ahol várták a vőfélyt, illett előkészíteni egy pohár bort és süteményt.

Először a vőfély a násznagyhoz, noszolyóasszonyhoz, koszorúsokhoz és egyéb tisztségviselőkhöz ment, utána a többi vendéghez. A vendégek egy része a vőlegényes, másik része a menyasszonyos házhoz volt hivatalos. „A hívogató vers mindkét esetben azonos: az elsőt közhívásnak, a másodikat leányos házhoz hívásnak nevezi szövegünk” - írta Szendrey Ákos. A későbbi vőfélykönyvekben ezeket a kifejezéseket nem találtuk meg. Ezekben külön szövegeket közölnek a lányos házhoz való hívogatásra, amelyek között természetesen találunk azonos sorokat is a vőlegényhez hívó versben szereplőkkel. Tipikus hívogató vers volt a következő:

Egyedi, újabb alkotásnak tűnik a Makó jellegzetességét is szövegbe foglaló hívogató vers, amely régi szokásra is utal: valamikor az evőeszközt a vendégek maguk vitték:

Az 1920-as évektől nyomdai meghívókat is készítettek, de ez általánossá csak a 20. sz. második felében vált.

A lakodalom előtti nap, más adatok szerint néhány nappal korábban volt a lakodalom egyik leglátványosabb mozzanata, az ágyvitel. A menyasszony kelengyéjét ekkor szállították át leendő lakhelyére, a vőlegényes házhoz. A vőlegény öt-hat (néha nyolc) földíszített kocsival, a vőfély, a násznagy és nyoszolyóasszonyok kíséretével ment a menyasszonyos házhoz. A szemtanú hitelességével számolt be erről Diós Sándor: „Hétfőn délután mentek az ágyért. Oda a vőfély vagy négy nyoszolyóasszonnyal meg a kocsisokkal ment. A lányos háznál már a lány násznagya várta őket, két-három asszony jelenlétében. A lányos háznál kaput nyitottak és a kocsik beálltak az udvarba. Ekkor a vőfély, kezében egy üveg borral beköszönt és elmondta jövetelük célját. A borból pedig megkínálta a háznál levőket. A lány násznagya szólt, hogy szívesen fogadják őket és minden készen vagyon. De elmondta, hogy az nékik {711} nagyon sokba vagyon és ők ezt ingyen nem adhatják, hanem ennyit vagy annyit kérnek érte. A nyoszolyóasszonyok azt mondták, hogy ha már olyan sokat kérnek érte, ők látni akarják mi az, amiért azt a sok pénzt kiadják. Akkor megmutatták nékik. Az ágynemű akkor már útra készen állott lepedőkben bekötözve. Az asszonyok megmustrálták és bementek a násznagyhoz és megkezdődött az alku. Az asszonyok nevetséges összeget ajánlottak érte. Elkezdték ócsárolni. A magukkal hozott tyúk és lúdtollakat előhúzgálták és mutogatták, hogy a dunna meg a párnák ilyennel vannak megtöltve. A menyasszony násznagya meg dicsérte, hogy milyen finom anyagokból van. Közben ittak és kínálták a vendégeket. De a két álláspont csak nehezen közeledett egymáshoz. A vőfély közben rigmusokkal siette, hogy adják már ki az ágyat. Amíg bent szenvedélyesen folyt az alku, kint a kocsisok rossz kantákat, fazekakat, rossz meszelőt dugdostak el a kocsijukba. Amikor a vőfély az utolsó rigmust is elmondta, hogy mostmár ha semmit nem kapnak, akkor üresen távoznak, mindjárt meglett az alku. Akkor már a legény násznagya amennyit ígért érte, annyiért adták oda. A legény násznagya a leány násznagyának a kezeibe leolvasta a kialkudott vételárat és megkezdték kihordani a kocsikra az ágy és bútorneműt. Mindez temérdek móka közt folyt le. Amikor ez megtörtént a vőfély elköszönt, a kaput kinyitották és a menet nagy nótaszó, esetleg rezesbanda mellett megindult a célja felé. A nótát a noszolyóasszonyoknak illett legjobban hasítani, akiknek a térdükön, az ölükbe ott voltak a lepedőkbe kötött párnák, de volt olyan lányos anya is, aki ragaszkodott hogy a párnák szabadon legyenek, hogy lássák, hogy ő kistafírozta a lányát. Mert az utca tele volt kíváncsi néppel. Amikor a kocsik kívül értek a kapun, a kocsisok előszedték a rossz kantákat, fazekakat, rossz meszelőket, elkezdték mutogatni, kiabálták, nézzék, száz forintot adtunk az ágyért, oszt mit kaptunk.”71

Az 1826-i vőfélykönyv beköszöntő szövegének első hét sora szó szerint megegyezik az 1905-ben leírtakkal. Így a 7. sorban levő roncsolt laprész is helyreállítható. A kelengye felsorolása és a záró szövegek különböznek.

Az ágykérés mindig valamilyen „pecsétes levél” (kulacs) vagy „jó makói bor” kínálásával fejeződött be.

Más adatok szerint nyolc kocsi ment az ágyért. Egy kocsin a zenészek ültek, egyre az ágy volt fölrakva, hat kocsin voltak a párnák, dunnák. Az ágyat két nyoszolyóasszony fogta. Egyik kézzel az ágyat fogták, másik kézben egy üveg bort tartottak, ittak és daloltak. A párnavivő kocsin is két asszony volt, kezükben bor, és az Este viszik a menyasszony ágyát kezdetű dalt énekelték. Addig szólt a zene, míg be nem rakták a menyasszony holmiját.72 A feldíszített lovas kocsikból álló menetnek seregnyi nézője, időnként hátráltatója akadt. Még a 20. sz. első felében is előfordult, hogy szalmakötéllel elkötötték az utat a kocsisor előtt. A vőfély felelőssége volt, hogy a menet akadály nélkül érjen céljához, mert nagy szégyennek számított, ha az úton meg kellett állni. Hasonló veszélyre utalhatott a vőfély, amikor a nagy nehézségek árán megszerzett ágy a kocsira került, s indulni akartak: „soká ne járjunk, siessünk, vigyázzunk valami szégyenbe ne essünk”(1826). Más jellegű szégyen volt, de különlegessége miatt az újság is tudósított arról a 19. sz. végi esetről, amikor a vőfély kétszer fordult, míg el tudta intézni az ágy kikérését. A tudósításból a tréfás alkura, valamint a vőfély feladatának korlátozottságára is adatot kapunk. „Nagy lakodalom volt kedden a Kelemen hídnál. Harsogó zeneszóval, hat kocsival mentek a lányos házhoz a menyasszonyért. Szokás szerint kijelentette a vőfély, hogy mi járatban vannak, hogy a »búfészket« akarnák elvinni. A lányos háznál (ismét szokás szerint) sopánkodni kezdtek, hogy későn kelt ki a liba stb., s nem lehetett elkészíteni az ágyat. Végre aztán a menyasszony násznagya kijelenti, hogy kész ugyan az ágy, de csak ennyi meg ennyi pénz lefizetése mellett vihetik azt el. És mond rengeteg nagy összegeket. A vőfély meg ajánl nagyon keveset. A násznagy enged. Végre már csak 4 forintot kér az ágyért. A vőfély meg csak 3 forint 50 krajcárt ígért. Hát az még mind szokás szerint van. De az már nem volt szokás szerint, hogy a násznagy nem engedvén a 4 forintból s a vőfélyre nem lévén több bízva 3 forint 50 krajcárnál a hat kocsinak menyasszonyágy nélkül kellett visszamennie. Ez már Kelemen hídi találmány. Másnap azonban a kért összeg lefizetése után rendeltetési helyére jutott a [búfészek]”.73

Ha probléma nélkül történt az ágykérés, a vőfély jó kívánságait fejezte ki a menyasszonyos háznak. A vőlegényes házhoz megérkezve beköszöntötte az ágyat:

A nyilvános kelengyevivés az emlékezet útján már alig elérhető, a 20. sz. első évtizedeiben már nagyon ritka volt. Adataink szerint egyszerűsödött, már csak ágyneműt vittek, bútort nem. (Azt az asztalos már eleve a vőlegényes házhoz szállította.) A szertartást a vőlegény irányította. „Énneköm, mikor elvitték az ágyneműmet, mer azt úgy szokták előtte elviszik, jön a parasztkocsi, szép körülkasos kocsi vagy amilyen fogata van. Akkor szép nagy ponyvába belerakják a dunnát, párnát, melyik lány mit kap. Az esküvő előtti napon elvitték. Na nem pont előtte, hanem olyan három-négy nappal. Az ágyneműt. Jött a vőlegény, fölpakolták neki a párnákat úgy, hogy lássák az utcán, mer azt lesték. Két kocsival ott hajtottak, oszt kész van… nem emlékszek arra, hogy mit mondtak, öttek-ittak, fölpakolták az ágyneműt aztán elmöntek, elhajtottak kocsival. Lesték az arravalók.” (33) Régen, mikor vitték a menyasszony ágyát, köcsögöt vágtak a szekérhez, hogy a menyasszony ne jöjjön vissza.74

Az 1894-ben bevezetett házassági törvény megkövetelte az állami hatóságok előtti polgári esküvést. A második világháborúig fontosabb volt az egyházi esketés, mint az állami, bár ez utóbbinak időben meg kellett előznie az elsőt, s a polgári hatóságok előtt az egyházi esküvő önmagában érvénytelen volt. A lakodalom napjának eseményei közül az állam és az egyház a legfontosabbnak a házasságkötést, közelebbről az esketést, az ifjú pár, a családtagok, a meghívottak pedig a templomi szertartást és a rákövetkező vacsorát valamint a mulatságot tartották.

A polgári esküvő bevezetése megváltoztatta a lakodalom évszázados szokásrendjét. Az esküvő a polgári házasság bevezetése előtt már délelőtt megvolt. A vőlegény és menyasszony, valamint a násznép csak a templom előtt találkoztak. Délután külön szertartás keretében kísérték át a menyasszonyt a vőlegényes házhoz a lakodalomba. A legényes ház vőfélye és néhányan a násznépből ünnepélyes menetben mentek el a menyasszonyért. A vőlegény otthon várta a menyasszonyt.

A makói lakodalmakról első említés Szirbik Miklós munkájában (1835) található. A szokások ismertetésében arról szól, hogy a lakodalmak, „ha szinte már ma nem ollyan nagy {714} pazérlással is, mint hajdan, de tsakugyan sok szükségtelen költséggel ejtetnek meg.”75 Részletesebb leírásunk Palugyay Imrétől 1855-ből van: „a lakodalmak igen nagy ünnepélyeségel s lehető legnagyobb nyilvánossággal és fényűzéssel tartatnak. […] mikoron az összes násznép ünnepélyes menetet tart a szentegyházba, és – miként a nép mondani szokta – »az új párt a hitre kíséri«. Illyen menetek alkalmával a czigány banda rendesen elől megy s indulót játszik, a férfiak borkulacsokkal ellátva elől – a nők hátul mennek, az ismerősebb csapszékeknél megállnak, egyet-kettőt tánczolnak, s kulacsaikat kiürítvén újra megtöltik, s ismét tovább mennek. A szentegyházbani összeesketés után következik az ebéd, közönségesen este – a vőlegény házánál…”76

A Dél-Alföldre vonatkozó szakirodalom77 és a helyi vőfélykönyvek alapján megkíséreljük a 19. századi makói lakodalom részletesebb bemutatását. A vőfélykönyvek az elmondott szövegeket közlik, de az ismert lakodalmi leírások segítségével fölidézhető a 19. századi makói lakodalom is. Elemei zömmel megmaradtak a polgári házasságkötés után is, egészen a 20. sz. közepéig. Makón is szokás volt, hogy a vőfély a menyasszonyt kétszer kérte ki. Először délelőtt az esküvőre indulás előtt, másodszor pedig a vőlegényes házhoz indulás előtt. A vőlegény egyik esetben sem volt jelen.

Α menyasszony kikérése az esküvőre. Tehát: délelőtt megtartották a templomi esküvőt, ahová a násznép és a kíváncsiskodók előre elmentek. A vőlegény külön, a násznagy a kíséretével ment a templomhoz. A menyasszony a vőfélyek vezetésével három-négy asszony kíséretében külön érkezett. A vőfély előtte verssel kérte a menyasszonyt és szüleit a szent házasságra.

Az esküvőre indulás előtt a menyasszony elbúcsúzott szüleitől, a búcsúzót a vőfély mondta helyette. Először Isten áldását kérte, mert most változik meg élete útja: „vagy holtig örömre vagy örökös búra”. Esküvő után külön-külön utakon szüleik házához mentek vissza, a menyasszonyt a vőfélyek visszakísérték, ismét verssel köszöntve adták át szüleinek: „a lakodalmas háztól a templomig és onnan vissza pisztolydurrogások közt mennek.”78 Ezt Kovács János a hősi elszántság és a menyasszonyelrablás ősi szokása jelének tartotta.79

A menyasszony kikérése, búcsúztatása. Az igazi menyasszonykikérés délután kezdődött, de a végcél eléréséhez – a menyasszony kiadásához – többször el kellett menni a menyasszonyos házhoz. Indulás előtt a vőfélyek a vőlegény násznagyának a következő rigmussal jelentették szándékukat.

Azoknak, akik a menyasszonyért érkeztek, szokás volt különböző feladatokat adni. Utalásszerű adataink vannak arra, hogy Makón is szokás volt feladványokkal ellátni azokat, akik a menyasszonyért jöttek, feltételezhetően akkor, mikor kicserélték az ajándékokat (kulacsot, fontos kalácsot). A menyasszonyt ekkor még nem adták ki. A vőlegényes házhoz megérkezve a vőfély jelentette, mi történt:

A szertartásos játék a küldöttek újabb megjelenésével folytatódott. A tréfás feladatokat, a menyasszonyért való küzdelmet már csak vőfélykönyvekből ismerjük. Ebben a döntő ütközetre indulásról beszélnek, ahol a bátor asszonysereg és vitézek segítségével csatát nyer a vőfély.

Amikor elérkezett az ideje, kiadták a menyasszonyt. A vőlegényes házhoz indulás előtt a vőfély hosszasan búcsúztatta a menyasszonyt édesapjától, édesanyjától, testvérétől, szomszédoktól, lánypajtásoktól.

A beköszöntő után – az új családba való befogadás szimbólumaként – táncba hívták a vendégeket, majd a vacsora következett.

A 20. sz. elejére és a két világháború közötti időszak szokásaira a vőfélykönyveken kívül más írott forrásaink, szóbeli adataink is vannak. A legfontosabb változás: a polgári házasságkötés lezajlott délelőtt. Ide csak a két násznagy kísérte el a menyasszonyt és a vőlegényt. Az egyházi esküvő (amely a makóiaknak továbbra is az igazi esküvőt jelentette) délután volt. 1894 után a kikérés egyszer történt, délután, az egyházi esküvőre menet, s ezután a menyasszony már nem tért vissza a szülői házhoz.

A második világháború után újabb változás következett be: központi helyre az anyakönyvvezető előtti házasságkötés került, (a makóiak nyelvén esküvés), és sok esetben el is maradt az egyházi szertartás. Sokan tartottak fölötteseik rosszallásától. Az 1989-i rendszerváltoztatás az egyházi esküvő újabb előtérbe kerülését hozta magával, de az életkörülmények gyökeres megváltozása szinte teljesen fölszámolta az esküvőhöz és a lakodalomhoz fűződő hiedelmeket és szokáscselekvéseket. Ezek esetleges megjelenése már az eredeti hiedelemháttér teljes eltűnésével szórakoztató funkciót töltött be.

A lakodalom napján egyszerre két helyen készülődtek. Mind a menyasszonyos, mind a vőlegényes ház vendégei a meghívó házánál gyülekeztek. A lakodalmas ház központja a menyasszony kikéréséig a menyasszonyos ház, ettől kezdve pedig a vőlegényes ház lett. Az esküvő napján kora reggel gyülekeztek a vendégek külön a menyasszonyos és külön a vőlegényes háznál. A vőlegényes háznál a vőfély elbúcsúztatta a vőlegényt a szüleitől. Ez nem minden vidéken volt szokás, Makón egészen a legutóbbi időkig megmaradt. A 20. sz. második felének legnépszerűbb vőfélye, Erdei Sámuel, a következőképpen emlékezett: „a legénybúcsú után átmentünk a lányos házhoz […] beköszöntem a legénnyel. A fogadtatást rövid mulatozás követte. Egyszer aztán leintettem a zenekart és mondani kezdtem a leánybúcsúztatót. Sírtak-ríttak a szülők, meg a barátnők. A régi lakodalmak szép hosszú menete ezután elindult. A sor végét a zenekar zárta. Végig az úton húzták a nótát, a menyecskék, de a férfiak is kacagtató rigmusokat kiabáltak. Az esküvő után mentünk a fényképészhez, majd onnan haza. A leány vendégei elindultak vissza azok házához, az ifjú pár pedig velem és a legény násznépével tért meg az ifjú férj portájára.”81

A lakodalom, elsősorban a vacsora, hosszú ideig két házban zajlott le. Még az 1960-as évekből is van adatunk, hogy külön a menyasszony, külön a vőlegény házánál tartották a lakodalmat. A nagyobb vendégsereg a vőlegényes háznál volt. Itt korán reggel elkezdték a ház átalakítását, kipakolását, majd a legények érkezése után a vőfély és a násznagy vezetésével elmentek a lányos házhoz. Református hagymakertész adatai szerint a 20. sz. elején a következőképpen zajlott az esküvő napja: „a vőfély ide is egy liter borral, rajta egy fonott kaláccsal köszönt be. Beköszönés után tányért, poharat kért, felszelte a kalácsot. Öntött bort {718} és a már ott lévő vendégeket sorba kínálta. A vőlegény siettette a menyasszonyt, hogy készüljön, hogy menjenek a polgári esküvőre […] került amikor megjöttek szintén bejelentette őket. A háznál lévő koszorúslányok -legények, meg a menyasszony vendégei a zeneszóra mulattak, táncoltak, az udvaron meg nagy bográcsban vagy bográcsokban rotyogott a jó illatú paprikás.”82 A menyasszonyos ház ebéde után következett a menyasszony búcsúztatása a már ismertetett módon, utána indultak az esküvőre. A vőfély irányította a lakodalmas menetet, vitte kulacsban a bort, rajta a fontos kalácsot. Ezt a pap kapta ajándékba.

Érkezés a menyasszonyért. A vőlegényes ház násznépe vagy gyalog, vagy szépen díszített nagyatádi kocsival érkezett a menyasszonyos házhoz. A vőlegény mellett édesanyja vagy valamelyik nőrokona foglalt helyet. Az egykori, többszöri menyasszonykikérés nyomait véljük felfedezni két cselekvéssorban is. Az 1905-i vőfélykönyvben is a döntő ütközetről beszél a vőfély az esküvőre indulás előtt:

Kevésbé szertartásos, de hasonló tartalmat jelez az a mozzanat, amikor a menet a menyasszonyos házhoz érve külön versben kéri, hogy engedjék őket a kerítésen belülre. Más adatok szerint az érkezőket a kapuban felszeletelt kaláccsal, borral várták, kínálgatták őket. Az érkezők egyértelműen megfogalmazták: azért jöttek, hogy „ezt a kedves lányt, ki itt áll előttünk, kegyeskedjék átengedni nékünk”.

A menyasszony öltöztetése. A menyasszonyt délután az alatt az idő alatt öltöztették, míg a násznép a lányos háznál mulatott. Régebben ez a koszorúslányok vagy idősebb nőrokon feladata volt; a két világháború között már a varrónő vagy gyakrabban fodrász („fésülőnő”) segített a menyasszony öltözködésében. A menyasszonyi ruha ekkorra már hosszú fehér, fehér mirtuszkoszorúval, fátyollal. A 19. sz. végén a fehér brokátból készült menyasszonyi ruha a jobb módúak körében jelent meg; a kevésbé gazdagok az általános ünnepi viseletet hordták az esküvőn: színes (rózsaszín, kék, zöld, szürke) brokát selyemruhát, amely fátyollal volt keresztbe kötve. A fátyol masniján díszítésre mirtuszcsokrot alkalmaztak. A lányok haja {719} ekkor általában hosszú varkocsba volt összekötve, összefonva, masnival díszítve.83 A 20. sz. elején fehér fűzős divat volt, majd általában elterjedt az uszályos ruha. A menyasszonyi ruhához illő fehér cipő csak a gazdagabbaknak jutott; a szegény hagymáslányoknak nem volt fehér cipőjük. A 20. sz. első évtizedeiben még szokás volt, hogy a menyasszony cipőjébe ezüstpénzt kellett tenni, hogy szerencsés legyen a házasság.84 Feltételezhetően hasonló céllal a vőlegény csizmájába is tettek öt forintot. A szokás Szeged környékén is ismert volt, melynek hiedelemhátterét Bálint Sándortól ismerjük. A menyasszony cipőjébe helyezett Mária-huszasnak rontáselhárító varázsa volt. Ha a menyasszony menet közben rontásba lépne, az nem tud ártani neki.85

A legszegényebbek körében általános szokás volt, hogy átadták egymásnak az esküvői ruhát; egy ruhában akár hárman is esküdtek. Egymás kisegítése a második világháború alatt és után szintén megfigyelhető volt. Amikor a menyasszony elkészült az öltözködéssel, akkor következett el a menyasszony búcsúztatása. Ez előtt adta át a vőlegény a menyasszonynak a menyasszonyi csokrát (amelyet a vőlegényes házhoz szállítottak), a menyasszony pedig feltűzte a virágot a vőlegénynek és a násznagyoknak.

Kikérés, a menyasszony búcsúztatása. A menyasszony búcsúztatása a 20. századi lakodalmaknak is a legszomorúbb pillanata volt. A vőfély a menyasszony nevében – mint a 19. században is – megköszönte apjának, anyjának a nevelését, elbúcsúzott tőlük, testvéreitől, rokonaitól, lánypajtásaitól. A menyasszony-búcsúztatóknak sok szép szövegváltozata volt ismert Makón is. A vőfélyek mindig körültekintéssel választották ki a megfelelőt. Azt lehet mondani, hogy hagyománytisztelő családok körében, szinte folyamatos volt az alkalmazásuk. Ez esetben különösen fontos volt a vőfély szerepe, mert nagymértékben megkönnyíthette a menyasszonynak az elválást a szülői háztól.

Mikor kérték ki a menyasszonyt, illett az utcára kivinni lakodalmi kalácsot, perecet, újabban aprósüteményt, bort, s megkínálni velük a lakodalmas ház körül gyülekezőket, a nézőket, nézelődőket, bámészkodókat, kíváncsiskodókat. Gyalogmenet esetén az útközben nézelődőknek perecet és bort kínáltak. A lakodalmas ház körül nézelődők kínálása napjainkig szokás. A kínálás és az indulás előkészületei alatt a zenekar muzsikált.

Lakodalmas menet. A menyasszony búcsúztatása után a vőfély irányításával indult a menet az esküvőre. Egyedi adat szerint az indulás előtt néhány tréfás feladatot kellett végrehajtani a menyasszonyos háznál. Például: a vőlegény rokonai a menyasszonyos háztól ellopták a piszkafát. Addig nem indulhattak az esküvőre, míg vissza nem szerezték. Fehér tollat raktak a nyoszolyóasszony ujjai közé. A vőlegénynek ki kellett venni legalább egyet, miközben nyoszolyóasszony fakanállal verte a tollért nyúló kezet. Ha nem volt elég ügyes a vőlegény, pirosra verték a kezét.86 Induláskor mágikus cselekedeteket is kellett végrehajtani. Általánosan ismert szokás volt Makón, hogy az esküvőre induló kocsik kerekei közé cserepeket, mások szerint törött cserépdarabokat dobtak, hogy szerencséjük legyen az életben. Bálint Sándor szerint a zajkeltés eredetileg a fiatalok boldogságára irigykedő rosszak – gonoszak – távoltartására szolgált. Megállapítása szerint a muzsikában, hangos nótázásban, kurjongatásban, de még a vőfélyi rigmusokban, a közösség túláradó ünneplésében is ez a tudattalanná vált szándék húzódik meg.87 Más kutatók szerint további értelmezések is lehetségesek, pl. a szaporaságra utaló, vagy annak a valaminek az „el- vagy feltörésére” célzó, amely a lakodalom előtt ép volt és a lakodalom folyamán szakadt fel…

Gyalogos esküvői menet esetében a templomba induláskor elöl ment a vőfély, kezében literes borosüveggel; ennek a nyakára volt akasztva a fontos kalács. Régebben gyalog is {720} érkeztek haza az esküvőről. Tanyaiak, ha városi házuk is volt, szintén Ha a lakodalmat a tanyán tartották, lovas kocsin vagy parasztszekéren vonult a násznép. A vonulás kocsival, fiákerrel, nagyatádi kocsival a makói középparasztság és nagygazdák körében is divat volt. A nagyatádi kocsi, ahogy Makón mondták, hintókocsi, festett, fényezett, féderrel ellátott, elöl-hátul bőrüléses kedvelt kocsifajta. A lovas kocsit később az autó váltotta fel a lakodalmas menetben. Ahogy ma a szebb, elegánsabb autókat kölcsönkérik vagy bérelik, ugyanúgy a hintókocsikat is összegyűjtötték. Voltak olyan fogatok, amelyeket lakodalmakra rendszeresen kölcsönkértek. „Esküvőre vótak a hintók, a nagyatádi kocsi vagy hintókocsi. Szűcs Sanyi bácsi, akinek két bogárfekete lova volt, állandóan járt lakodalmakba. A királyhegyesi úton vót a tanyájuk nekik. Ű nagyon sok esküvőn vót, be vót neki osztva.” (24) A nagyatádi kocsin a menyasszony és a koszorúslányok helyezkedtek el. Díszítésére szívesen alkalmaztak élővirágot, örökzöldet. Díszítették a kerekét, valamint az ülés párkányát is. Ha kevés volt az élővirág, krepp-papírból készítettek szalagokat, rózsákat, s ezekkel ékesítették föl a lakodalmas kocsikat. Külön díszítették az ostort is. „Virággal díszítötték a menyasszonyi kocsit fehérre. Körülfűzték az űlésöket, az űlés pántját hátul és körül, a menyasszony ahogy ült. Meg a lovakra a szérszámot is körülduggatták, a zablát.” (12) A lovakra is külön díszes szerszámot raktak, ezzel is emelve az esemény ünnepélyességét. Mára már kihalt szokás, az emlékezetben sem él, amelyről Bálint Sándor is említést tesz, hogy Makón és vidékén a lovak nyakába fokhagyma koszorút akasztottak.88 Ugyanerről más feljegyzésben is olvashattunk: „a makói hagymások lakodalmas menetében – régen – a lovak nyakába akasztott hagymakoszorú volt a »virág«, mely jelenti, hogy a hagyma e réteg számára a boldogulás, az örömteli jövő és a bajtól való megóvás szimbóluma”.89

Mint már volt róla szó, régebben gyalog mentek az esküvőre, s ugyanúgy vissza. Az indulásnak a háztól jobbra kellett történni. Elől ment a vőlegény, utána a két násznagy, koszorúslányok, utána a menyasszony. Kocsifogat esetén, a menyasszony ült föl utolsónak a kocsira, hogy a vendégek lássák addig is. Egy esetben hallottunk arról, hogy a ház eleje fele kellett indulni az esküvőre azért, mert előre kell indulni az életben, nem pedig hátra, visszafele. Az esküvőre indulásra, illetve onnan visszavonulásra számos tiltás, hiedelem, jóslás vonatkozott, amely elsősorban az ifjú pár jövőjét befolyásolta. Ezek közül általánosan ismert és gyakorolt szokás volt Makón, hogy az esküvőről vissza nem szabad ugyanazon az úton jönni. „Régön aszonták, hogy minél többen möglássák a menetöt, de az is van, hogy babonaságbúl ne azon az úton jöjjenek vissza. Hát akkor szerencsétlen lösz a házasság.” (5) Általánosan elfogadott vélemény szerint nagyot kellett kerülni a városban. Makón már korán fényképezték az ifjú párt. Amikor a fényképészhez indultak, szintén az a cél vezérelte a lakodalmas menetet, hogy megmutassák az ifjú párt: kerülő úton tértek vissza a lakodalmas házhoz. Más hiedelem szerint „hogyha egy úton mén, meg visszanéz a menyasszony a templomba, akkor elválás van”. Ugyanígy elválást jelent az új pár részére, ha a menyasszony az esküvőre induláskor visszanéz a szülői házra.90 A makóiak hite szerint szintén szerencsétlenséget jelent, ha útközben másik menyasszonnyal találkoznak. Egyetlen adatunk van arra, hogy útközben gyászkocsival találkozni szerencsét jelent,91általában az ellenkezőjében hittek. Általános vélemény volt a városban: nem szabad, hogy találkozzon a menyasszonyi felvonulás a halottas kocsival, mert az nagyon rosszat jelent. „Hát akkor még házaknál vótak a halottak, mikor mink itt esküdtünk ebbe a templomba, az újvárosiba, ēmöntünk arra be a fényképészhön. Oszt mikó möntünk, halottat hoztak ide a református temetőbe. Akkó hallottam, {721} aszonták: ’jaj nektök, hamarosan halott lösz nálatok a ti családotokba’. Ezt hallottam. Ez osztán be is következött, ugye az első kislány meghalt.” (5)

Az esküvői szertartás az egyházi szabályoknak megfelelően zajlott le. A templomba be- és kivonulásnak meghatározott rendje volt. A koszorúslányok kísérték a menyasszonyt. A katolikusok rendje a következő volt: elöl vonult a násznagy, legelöl a vőfély az üveggel, azt bevitte a sekrestyébe és leadta a papnak. A pap átöltözött, megeskette az ifjú párt. Kifelé a menyasszony és a vőlegény már együtt jött. A koszorúslányok az oltár két oldalán sorakoztak. Ha sokan voltak, a sok koszorús pár megtöltötte az egész belső teret. A templomból kilépve szokás volt, hogy a menyasszony virágszirmot vagy apró szemű cukorkát szórt a vendégek közé. Más adat szerint az ifjú párt szórták meg cukorral, hogy édes legyen az életük (1945). „Nálunk is vót, anyósoméknak ez vót a kívánsága. Mert valamikor régön, mikor űk esküdtek, akkor úgy szórták a cukrot, hogy édös lögyön az életük.” (24) A szokás – a hiedelemháttér elhomályosulásával – ma is él: a menyasszony apró szemű cukrot, néha aprópénzt szór a lakodalmas vendégek közé, vagy őket szórják apró szemű cukorral.

A lakodalom napján figyelték az időjárást is. Úgy tartották Makón, ha az esküvő napján esik az eső, sok lesz a pénz, de az asszony mindig szomorú lesz, és sírni fog.92

A templomi esküvő után a két család vendégei külön-külön vonultak ahhoz a lakodalmas házhoz, ahova meghívták őket

Hazaérkezés, a menyasszony befogadása az új családba. A násznép az esküvő után zeneszóval kísérte a menyasszonyt a vőlegény házához. Az új asszonynak a férje házába kerülését, az ottani befogadását komoly szertartás, több mágikus cselekvéssor övezte. A szokáscselekvések száma egykor – az országos gyakorlattal megegyezően – több lehetett, mint amennyi a 20. századra megmaradt. A családba való befogadás rítusa két szakaszból állt. Először a vőfély beköszöntötte a menyasszonyt, majd a vőfély a násznép elé lépett a házba és az ipának, napának a menyasszonyt vers kíséretében átadta. Mindez előtt, vagy a kettő között, bajelhárító és ügyességpróbáló cselekményekre került sor.

Reformátusok körében volt szokás, hogy a vőlegény apja és anyja kenyérrel és sóval várta az ifjú párt. Volt, ahol ekkor szórtak rájuk aprópénzt, pontosabban a lábuk elé, hogy sok pénzük legyen. Másutt a kapun belépve tiszta búzát hintettek az ifjú párra. A hozzáfűződő hiedelemre, hogy hasonlóan hulljon az új párra az áldás és a bőség, már nem emlékeztek. Bálint Sándor kutatásából tudjuk, hogy Kiszomboron csak a menyasszony fejére szórták a búzát. Eredeti magyarázat szerint a szertartás az anyai helytállás, {722} termékenység jelképe.93 Másutt ilyenkor (is) megszórták az ifjú párt apró szemű cukorral, hogy édes legyen az életük. E cselekvésben szintén elképzelhető a termékenységre való utalás. A leendő anyós vagy valamelyik nőrokona az ajtó előtt seprűt dobott az új asszony előtt keresztbe a földre. Ha az új asszony átlépte vagy elrúgta, úgy tartották, hogy nem lesz házias. Ha lehajolt érte és az ajtó mögé állította: jó asszony válik belőle, vélték.94 A magyarázat ebben az esetben is másodlagos. „A seprű alkalmazása, a lakodalmi szokáskörbe kerülése nem véletlen. A népi hitvilág szerint rontás elhárítására alkalmas, mágikus eszköz. Használatbavétele, különösen meghatározott helyre állítása nem csak az említett varázslást, hanem az ártó lények távoltartását is szolgálta.”95

A méz és a lakodalmi perec, kalács szintén a befogadási rítus fontos kelléke. Általános szokás volt, hogy az ifjú párral mézet vagy mézes perecet etettek, hogy olyan édes legyen az életük, mint a méz, vagy – mások szerint – az élet utóján is olyan édesek legyenek egymással. A szokáscselekvésnek a 20. sz. első felében több változata is ismert volt Makón: csak mézet etettek velük; mézeskalácsot nyomtak az ifjú pár szájába. Más vélemény szerint a menyasszony szájába azért nyomják a mézes perecet, hogy kevesebbet beszéljen. A Verebes utca környékén volt szokás, hogy esküvő után mézet kellett enni erős paprikával, hogy egészségesek és erősek legyenek, mint a paprika, és édes legyen az életük, mint a méz. Az eljövendő közös életre, hogy kenyerüket ezután együtt fogják fogyasztani, utalt az a mozzanat, hogy a perecet kettétörik, mézbe mártják, és úgy fogyasztják el. A házasság tartósságát is próbálták elérni, a következőképpen: „ahogy beléptünk a kapun, ott állt a vőlegénynek az egyik asszonytestvére, hajas kenyeret mézbe mártott, oszt akkor haraptatta velük. Egy falatot, de ű fogta. Kínos volt elharapni úgy, hogy nem ő fogta. Hogy tartós lögyön a házasságuk.” (19)

A szorosabb értelemben vett befogadási rítus a korai lakodalmakhoz hasonlóan zajlott le. A vőfély a násznép élén belépett a házba, beköszöntött, s átadta a menyasszonyt. Kérte a vőlegény szüleit, hogy az új asszonyt, mint családjuk új tagját szeressék. A vőfély a beköszöntő után a menyasszony nevében szólalt meg:

Az 1980-ban gyűjtött Megérkezés a menyasszonnyal című rigmus érdekessége, – mint már utaltunk rá –, hogy az 1826-i vőfélykönyvben leírt köszöntő szövegével megegyezik.

Ezután a vőfély felszólította a muzsikusokat a táncra. Bálint Sándor szerint a menyasszonyt eredetileg kultikus célzatú tánccal fogadták be urának nemzetségébe.96

Ha a menyasszony hozzátartozói elkísérték lányukat a vőlegényes házhoz, a háziak megkínálták és megtáncoltatták a menyasszony kísérőit, majd ezek hazamentek saját vendégeikhez, tovább mulatni. A vőlegényes háznál is ezután kezdődött a vacsorával összekötött mulatság, tánc, éneklés, az önfeledt szórakozás.

A hazaérkezéstől a vacsora elkészüléséig a vendégek beszélgettek, a fiatalabbak táncoltak. A gyülekező vendégeket a vőfély külön beköszöntötte. Voltak, akik ekkor adták át ajándékukat. A vőfély feladata volt gondoskodni, hogy a vendégek ez alatt az idő alatt se unatkozzanak. A vendégsereg szórakoztatására, a türelmetlenség csökkentésére a vőfélyek rövidebb-hosszabb tréfás verseket mondtak.

A 20. sz. elején még nem terített asztallal várták a vendégeket, hanem az asztalok berakásának is megvolt a szertartásos módja. A vőfély tréfás rigmusokkal jelentette be az asztal, az abrosz, a tányér, a kés, villa behozatalát.

Mikor a tányért beviszik

Terítés előtt még a verbuválás sajátos formájában megválasztották az est segítőit: táncmestert, kulacsmestert stb. Emlékeztet a katonai verbuválásra, mivel a vőfély – tréfás rigmusokkal – a seregébe hívta a kiválasztottakat, élén a főkáplárral. A vőfély bevezetőjében így fogalmazta meg célját:

A terítés után a vőfély helyfoglalásra kérte a vendégeket, majd bejelentette, hogy szétnéz a konyhán. Ez után arról szólt, hogy még várni kell. A vendégek szórakoztatását képtelen vagy elrettentő ételek felsorolásával folytatta.

Szendrey Ákos az 1888-i vőfélykönyv alapján a vacsora előtti eseményeket a következőképpen elemezte. A vőfély a leves behozatala előtt öt perulációt (szónoklatot)97 mondott. Az elsőben bejelentette, hogy készül a vacsora. A másodikban áldást kért a házra és bejelentette, hogy kinéz a konyhára, rendben megy-e minden. A harmadikban s negyedikben visszajőve a konyhából, elmondta, mit látott. Az ötödik perulációban jókívánságait fejezte ki, s bejelentette, hogy mindjárt jön szép ajándékaival. 98

A vacsora előtti ételek felsorakoztatása a 20. sz. első felének változó menüsorával a későbbi lakodalmaknak is nélkülözhetetlen része volt. Újdonságnak számított közöttük a kenyérköszöntő, amely az előre elkészített asztalt jelentette. Korábban a vacsora alatti szórakozást {724} szolgálta a vőfély a „körutazásáról” tett beszámolójával. A 20. század második felében ez a vacsora előtti szórakoztató veresek közé került át.

Makón kettős jelentésben használták ezt a ma már nem ismert fogalmat. Egyrészt a menyasszony násznépének látogatását jelentette a vőlegényes háznál, amelyet más vidéken hérésznek neveztek. Régen ez a több napos lakodalomban a második napon vált esedékessé, mivel eredeti célja a házból elvitt, menyecskévé lett menyasszony megtekintése volt.99 Az egy naposra rövidült lakodalmakban az eredeti cél elhomályosulásával, a kállátó a vacsora idejére, ritkábban éjfél utánra tevődött át. A vőlegényes ház vőfélye kezében egy liter borral, rajta kaláccsal, versben bejelentette szándékát, hogy elmegy a menyasszony hozzátartozóiért.

A kállátósok ajándékkal érkeztek a vőlegényes házba: az asszonyok tepsiben bélest vagy más süteményt hoztak, a férfiak egy-egy kulacs vagy palack bort. A vendégek megkínálása, illő helyre ültetése (a menyasszony apját, anyját a menyasszonnyal szemben) elengedhetetlen feladat volt. A kállátósok száma hat, legfeljebb tíz volt. Más adatok szerint pontosan annyian mentek el a lakodalom napján a vőlegényes házhoz vacsorára, amennyien a lányos házhoz voltak hivatalosak az eljegyzésre. Vacsora előtt táncoltak egyet a kállátósokkal, majd együtt fogyasztották el az ünnepi vacsorát. A kállátósok éjfélig, mások szerint hajnali három óráig maradtak a vőlegényes háznál. A városban meglévő, nem egységes szokásokat mutatja, hogy másutt a kállátósok éjfél után érkeztek, a zenekar fogadta őket, hoztak ajándékot, hajnalig mulattak és úgy mentek vissza a lányos házhoz.

A kállátónak másik időpontja is ismert volt a városban. Szintén kállátónak nevezték a lány szüleinek a lakodalom után egy hét múlva rendezett mulatságát. Már Palugyainál olvashatunk {726} róla, hogy a tánc „a menyasszony rokonainál pedig kik kállátósnak neveztetnek az eskető után egy hétre megismételtetik”.100 A menyasszonyos szülők nevében a vőfély kérte föl a vendégeket: „Én elbocsátot szolga lévén. Az én jó uramtól n n hogy az ő szárnya alat felnevelt leányának kálátói tiszteség tételére vendéget gyűjcsek. Azért is általam kéri kigyelmeteket hogy vasárnap déli 12 órára házánál megjeleni sziveskedjenek egy tiszteséges tál étel és egy pohár bór elköltésére és egy kevés ideig tartó mulatságra. Éljen!” (1893)

Más adatok szerint szombaton a menyasszony apja felkereste új nászát a lakásán és a kállátót vasárnap délre ebédre visszahívta. A meghívásnak illett eleget tenni. A menyasszonyos ház ezzel a vendéglátással viszonozta, amiért az ő háza népével a lakodalmi vacsorán részt vett. A vőlegény családja megtisztelte az új rokont azzal, hogy az ebéden részt vett, oda bélest meg bort vitt. 101

A lakodalmi vacsora a paraszti vendéglátás leggazdagabb, legbőségesebb formája. A lakodalom fő étkezésének számító vacsorához szokáscselekvések sora tartozott: beültetés, áldozásmondás, imádkozás. Majd az ezután következő ételbeköszöntések, pénzgyűjtés stb.102 Bálint Sándor szerint az esküvői vacsora, lakodalmi vendégség voltaképpen az új pár és a násznép ünnepélyes együttevése, amely régebben felállással és a násznagy imádkozásával kezdődött.103

Ha kisebb létszámú volt a lakodalom, vagy rossz idő volt, akkor a házban, a szobában, lakásban tartották a lakodalmat, ott folyt a szertartásos étkezés is. Jó időben s nagyobb létszámú vendégek (200-400 fő) esetében az udvaron sátrat állítottak föl. Az 1920-as, 30-as években már előkészített asztallal várták a vendégeket, amelyeket a hagyományoknak megfelelően, U-alakban állítottak föl. A középső, szabad hely a tánchoz volt meghagyva. Az ifjú pár, a násznagyok és koszorús párok társaságában mindig az asztalfőn foglalt helyet, amely a lakodalmas házban a tükör alatt volt. Az első tálat és mindenből az elsőt ők kapták. Az ifjú pár együtt evése-ivása a házastársi közösség kezdetének egyik kifejezője volt. Ahogy a makóiak fogalmazták: „nekik egy tálból kellett enniük és egy pohárból inniok, mert az elkövetkezendőkben is ilyen szorosan kell egymáshoz tartozniuk.” Tálaláskor igyekeztek őket megtréfálni. Nővére lakodalmára, 1931. évi lakodalmi vacsorára így emlékezett vissza Sz. I. katolikus adatközlőnk: „Közben a vőféj járt, kelt, körben a sátorban, hogy rendben van-e minden, van-e elegendő étel, ital mindenki előtt. Az ifjú pár asztalához érve látja ám, hogy azoknak még üres a tányérjuk, és hol egymásra, hol pedig jobbra-balra nézelődnek. Hát az ifjú pár miért nem vacsorázik? Talán nincs étvágyuk vagy nem jót főzött a szakács? Évelődött velük a vőféj. A néném és a sógor egymásra néztek mosolyogva. Nincs amivel együnk.! Vágta ki néném. Talán a hátuk mögé tehették, hogy más el ne vegye előlük.! Nézzék csak meg: adta a tanácsot a vőféj. Mire a néném és a sógor hátrafordultak… a vőféj pedig hamar gyorsan, az egyik kezében a fehér köténye alatt szorongatott kanalat, villát, a tányéruk mellé tette és közben mire visszafordultak volna, a tállal a paprikást elkapta előlük. Ismét hol az asztalra, hol egymásra mosolyogva, mire a vőféj… én nem értem, ezzel az ifjú párral ennyi baj van, hát miért nem vacsoráznak..? A néném és a sógor összenéztek és egyszerre kiáltották: nincs amit együnk! Mire a vőféj az imént eltett tálat visszatette és jó étvágyat kívánt az ifjú párnak.”104 {727}

A vőfély a vacsora minden ételére sorban rigmust mondott. Vőfélykönyveink alapján kibontakozik előttünk a 19. század elejétől ismert ételsor. Az 1826-i vőfélykönyvben, címben is fölbukkanó 23 ételsor található. Kisbán Eszter úgy vélte, hogy „ételeik a szóban forgó területen valóban szokásos lakodalmi fogások voltak… A makói kéziratos vőfélykönyv szövegei alapján, a makói lakodalmakban a következő ételválasztékkal számolhatunk. Nem minden étel jelent meg szükségszerűen minden lakodalomban, de mindegyik szerepelhetett ilyen lakomán:

A mézest és kocsonyát nem tudjuk helyükre tenni az ételsorban. Későbbi lakodalmakban a kocsonya rendszerint mellékétkezésen szerepelt. Az, hogy itt tálalóverse van, mégis főétkezésre utal. A mézesről nem derül ki, milyen étel. A szöveg valamelyik kásája esetleg lehetett édes tejbekása is. Rejtélyes „A hideg húsról, tormásról” címen tálalt étel.”105

Az 1863-i vőfélykönyv már más menüsort mutat. Hös József lakomarendezése teljesen eltért az eddig ismertektől A húsleves, a főtt húshoz való mártás, a káposzta, a pecsenye és a sült tészta több változata is megtalálható. „Itt találkozunk először paradicsommártással és kuglóffal parasztlakodalomra javasolva. Ezek a valóságban még alig-alig fordulhattak elő, amint a kuglófnál jelzi is. Szövegei felező tizenkettes szótagszámú sorokból állnak… A fogásokon belül variációkat megengedő ételsora a következő:

Az ételsorban 1863-ban jelenik meg a paprikás hús vagy pörkölt, amely a 19. sz. második felétől napjainkig a lakodalmi vacsorának elmaradhatatlan része. A vacsora étrendjében a 19–20. sz. fordulóján más változások is tapasztalhatók. A leves sok esetben elmaradt, ami megfigyelhető a 20. századi lakodalmakban is. Nem találtunk egységes szokásrendszert annak magyarázatára, hogy ki mikor tálalt fel levest. A leves készítése vagy elmaradása nem csak az anyagi helyzettől függött. Sok esetben jómódú gazdák sem főztek levest. A 20. sz. közepétől a leves ismét a lakodalmi étrendhez tartozik. A vőfély így köszöntötte be (1826, 1980):

Nem találkozni később a savanyú becsinálttal, főtt hússal és a különféle mártásokkal sem. A 19–20. század fordulóján még jelen volt a kása vagy rizskása, később eltűnik a lakodalmi ételek sorából.

A káposzta régóta hozzátartozik a magyar nép táplálkozásához. Hosszú idő óta nemzeti eledelként tartották számon. Csak az amerikai eredetű zöldségfélék tömeges elterjedésével {729} kezdett visszaszorulni. Az első magyar kertészeti szakmunka szerzője Lippay János ezt írta róla (1604): „Ez a Magyaroknál olly közönséges palánta, hogy alig élhet a szegény ember annélkül. Sőt, a savanyú káposztát még eleinktől maradott névvel magyar Ország tzímerének szokták nevezni.” Apor Péter szerint „a káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben.” (1736)108 Szirbik Miklós is megemlékezett a helybeliek szokásáról: „Készítenek annak idejében, kivált a múlatságokban, igen jó ízű, s egészséges magyar ételeket, azok között azoknak tzimerét, a szármát.”109 A 19. században a lakodalmak nélkülözhetetlen fogásai voltak a káposztából készült különféle ételek. A 20. században a töltött és húsos káposzta köszöntő szövege nem található a vőfélyversek között, és ez az étrendből való kimaradását jelenti.

A 20. században a lakodalmi főétkezések nélkülözhetetlen étele a pörkölt. A káposztához képest újabb eredetű, azt felváltó lakodalmi étel. Elterjedésében a polgári hagyománynak is szerepe lehetett.110

Makón az ünnepi vacsorához általában marhapörköltöt vagy paprikást készítettek, mert a birkát nem mindenki szerette, a sertést pedig zsírosnak találták. Városunkban a lakodalmakban bográcsos pörkölt és paprikás egyaránt előfordult, gyakoribb volt a paprikás. Különbség az elkészítés módjában van. „Makón például úgy főzik a lakodalmas paprikást vagy a majális ünnepi ételét – olvashatjuk Erdei Ferenctől – hogy a fűszerpaprikát csak a végén teszik rá. Ily módon tokányszerűen marhaízűbb lesz a lé, s ez nem kevésbé nagyszerű, mintha vele fő a paprikaíz. A piros csöves paprikát azonban ott is az elején beleteszik.”111

Az ételek mellé céklát vagy uborkát tálaltak. Ezt az utóbbi időben így köszöntötték be:

A vacsora végén tálalták fel a süteményeket, majd éjfél körül a pecsenyét. A lakodalmakban a legrégibb időktől jelentős, elsősorban éjfél körül a pecsenye, azaz sült tyúk, kakas föltálalása meggy vagy más befőttel. A legkorábbi vőfélykönyvben is megtalálni tálaló rigmusukat.

A sütemények tálalása előtt leszedték az asztalt. Egyedinek mondható eset: nagy talicskát toltak be, amelyen kosarakat helyeztek el és ezekbe söpörték be a nagy csontokat a következő szavak kíséretében: „Nahát, ez maradt a nagy vacsorából.”113

A makóiak híresek voltak a jó süteményeikről. Már Szirbik Miklóstól is olvasható:, „főképen tészta süteményjeivel külömbözteti meg magát Makó, u. m. kalátsával, pogátsájával, külömbkülömbféle töltelékű rétesseivel, bélesseivel, mellyeknek készítésében a katholikus részen való gazdasszonyoké az elsőség.”114A felsorolt sütemények nagy része a lakodalmakban is megjelent és megmaradt. A 19. sz. végén és a 20. sz. első felében szokás volt, hogy a meghívott családok sült tésztákat vittek a lakodalomba.

Makón a legkedveltebb sütemény a lakodalmakban a béles volt. Kerek, béleses tepsiben sütötték, amelynek a széle ki volt „cakkozva”. A 19. sz. végén a tésztát megcukrozva, a tepsiben szeletelték fel és abban is hagyták. A vendégek a bélest kendőbe (béleses kendő) kötötték, amelyet erre a célra tartogattak. A béleses kendő azsúrozva volt, vagy a sarkai hímezve. A 20. sz. elejére a tepsiből már kivágták a bélest, és tányérra rakták. Ez esetben a béleses kendő szemben lévő sarkait összekötve vitték a lakodalomba.115 Bár a különböző ízesítéssel töltött béles napjainkban is kedvelt süteményfajta, a 20. sz. közepétől a lakodalmakban is elterjedt a különféle aprósütemények kínálása, majd elterjedtek a cukrászsütemények. A két világháború között a lakodalmi sütemények része volt a torta, de mellette megmaradt a hagyományos kalács is. A 20. sz. közepén írott vőfélykönyvben találkozunk a túrós lepényt köszöntő rigmussal, jelezve, hogy ez a régi sajátosan makói étel, Szirbik Miklós szerint „a sütemények között legközönségesebb”116 előfordult a lakodalmi vacsorákon is.

A vacsorát a vőfély megköszönte, majd jókívánságok kifejezése mellett felszólított a mulatságra.

A lakodalmakban általános szokás volt a kásapénz szedése. Ez a vendégek ajándéka volt a gazdasszonynak. A régi lakodalmakban a lakodalmi főétkezés általában tejbekásával zárult. Föltálalásakor gyűjtötte a gazdasszony tréfás formában: a szakácsok bekötött kézzel {731} jelentek meg, s égési sebeik gyógyítására gyűjtöttek pénzt.117 Makón kásapénz szedésére már nem emlékeznek, de a szokás hajdani gyakorlására vőfélykönyveink utalnak. Arra nincs adatunk, hogy ezt a szakácsok gyűjtötték vagy csak a vőfély szedte. Feltételezhető, hogy a vacsora előtti várakozás tréfás játékai között, a vőfély „jelentése” alapján szedték a kásapénzt.

A kása kimaradása a lakodalmi ételek sorából a szokás elmaradásához vezetett. A vőfélyek kezdeményezésére napjaink lakodalmaiban felbukkant újra.

A néphit szerint az ifjú pár még a vacsora ideje alatt is átmeneti, ezért veszélyeztetett helyzetben volt. Mint a hazaérkezéskor, a vacsora alatt is félteni kellett őket a gonosz rontásától. A vacsorához is kapcsolódott néhány hiedelem, amely az ifjú pár eljövendő életét szándékozott befolyásolni. Egy adatunk van arról, hogy a vacsora után behoztak egy mosdótál (lavór) vizet, és a vőlegénynek meg kellett mosnia a menyasszony lábát, hogy ezután mindig így legyen.118 Szerencsét jelentett (szerencséje lesz a jószághoz), tartották Makón, ha a vőlegény sokat eszik a lakodalomban.119

A vacsorához tartozó ital hagyományosan a bor volt, a két lakodalmas ház általában közösen szerezte be. A 20. századtól jelenik meg a pálinka, a század közepétől a sör és az üdítők. A bort vacsora alatt beköszöntötte a vőfély, első alkalommal a paprikáshoz, majd a vacsora közben biztató rigmusokkal kínálta a vendégeket. Ezen kívül a vacsora alatt és után szórakoztató céllal is mondott a borral kapcsolatban egy-egy rigmust vagy történetet. A bor beköszöntője sokszor vallásos, biblikus színezetű volt, benne emelkedett és profán sorok váltakozásával. Országosan elterjedt volt a Makón is ismert rigmus: {732}

A vőfély beszéde közben a borhoz kapcsolódott a legtöbb bibliai utalás, bibliai nevek emlegetése (Noé, Jáfet, Szent Dávid), hivatkozás történeti személyekre.

A más vidékről származó borok mellett a Makón termett „kortyogói” is a lakodalmak kedvelt itala volt. A borköszöntés közben a vőfély, szórakoztató céllal röviden szólt a szőlőtermesztésről: művelésétől a pohárba kerülésig, valamint a bor ártó hatalmáról is. A borral való fölköszöntésnek a lakodalmakban szertartásos szerepe jelentős volt és van ma is. Behozatala után egymást követték a borköszöntők és egy-egy vendég fölköszöntése. A vőfély a násznagyot, az ifjú párt, a vőlegényt, a menyasszonyt és az örömszülőket külön-külön köszöntötte. Köszöntő járt a kállátósoknak, koszorús pároknak, majd a lakodalom minden résztvevőjének, benne a szakácsoknak és zenészeknek is.

A vőfély az ifjú párra többször és többféle áldást is mondott. Ezt négy típusba lehet sorolni. Először a házasság titkairól és az eljövendő életről szólt. {733}

Következő alkalommal beszélt a jó asszonyról, majd gyakorlati problémák fölvetésével szólt a házaséletről.

– és fölsorolása következett az egész ház felszerelésének és háztartásnak, azoknak, amiket be kell szerezni. Például: ruhanemű, konyhai felszerelés (levesmerő, sótartó, szita, rosta, apró és nagyfazék). Mondanivalóját az egyik legfontosabb vásárolnivaló említésével zárta:

A vőfély köszöntőjében, azon kívül, hogy a jövendő nehézségeket felsorolta, szólt a boldog házasságról is, amelynek központi alakja a jó feleség. A még nőtlen fiatalokat biztatta, hogy sürgősen alapítsanak családot, mert a rideg legényélet nem kellemes.

Különlegesnek számít a negyedik típusú szöveg, a „házasuló legény” története, amely szintén a házasság és a házasságkötés nehézségeiről szólt egyes szám első személyben. A legújabb lakodalmakban a vőfélynek ez a verse a vacsora előtti tréfák között található.

„Miután a vendégek jól kimulatták magukat, a vőfél előhozza a menyasszonyt, a nyoszolyóleányok a vőlegényt, és az új pár az úgynevezett menyasszonyi táncot járja el. A menyasszonynak ezután valamennyi jelenlévő férfiakkal; a vőlegénynek pedig valamennyi nővel kell tánczolnia; a násznagyok előtt egy edény, mellybe mindaz, ki csak a vőlegénnyel vagy menyasszonnyal tánczolt, bizonyos pénzösszeget vet; – a menyasszonyi táncz után a násznagy ezen összegyűlt pénzt nyilvánosan felolvassa, és az új párnak átadja »nésztek fiaim! – úgymond – ez első keresménytek, mit együtt szereztetek, jövőre is így áldjon meg az Isten!«”121 A fentiekből is kitűnik, hogy Makón a menyasszonytánc mellett vőlegénytánc is volt.

Az égő gyertya hagyományvilága a 17. sz. óta ismert szertartásos tánccal, a gyertyás tánccal hozható összefüggésbe. Gyökere a régi menyasszonyfektetés szokására vezethető vissza, amelynek időpontja éjféltájt volt. A menyasszonytáncot ma is ekkor járják. A gyertyás tánc alakváltozatai Makón is keverednek a menyasszonytánccal.123 A 20. sz. második felében a Gyertyafénykeringő beépült a lakodalmi szokások rendszerébe: mielőtt átöltözik a menyasszony, az ifjú pár gyertyával a kezében „keringöl”. A gyertyás tánc napjainkban is igen nagy népszerűségnek örvend, az ifjú pár gyakran külön készül rá.

A menyasszonytánc kifejezés városunkban is megmaradt, de már az átöltözött menyasszonyra, tulajdonképpen újasszonyra mondták. Ritkábban használták Makón a menyecsketánc, még ennél is ritkábban az újasszonytánc kifejezést.

A menyasszony átöltözése előtt, másutt után az átmeneti rítusok hagyományvilágának megfelelően, Makón is megtréfálták az ifjú párt. Szinte minden lakodalomban a menyasszonytánc {735} előtt ellopták a menyasszony cipőjét. Azt mondták, hogy aki az újasszonnyal táncolni akar, vegyen a lábára cipőt. Másutt a menyasszony papucsát lopták el, s a vőlegénynek kellett bizonyos összegért kiváltania. Ezen kívül szokás volt a városban, hogy átöltözés után a vőfély megtáncoltatta a menyasszonyt, s utána megkérdezte a vőlegényt, ő észrevette-e, hogy a menyasszonynak az egyik lába rövidebb. Az 1930-as évek lakodalmában az égő gyertya és a cipőlopás összemosódása figyelhető meg. „Mielőtt újasszony lenne a menyasszony, csak meg kell nézni, hogy nem sántult-e le annyi tánc után. Aztán elővett egy gyertyát. Meggyújtotta, intett a muzsikusoknak, akik az Ég a kunyhó, ropog a nád frissest húzták. Mire a koszorúslányok egymás kezét fogva kört alkottak az ifjú pár körül, a vőfély meg egyre ezt kiáltotta: sántít-e a menyasszony? Nem sántít a menyasszony!”124Átöltözés előttre vonatkozó hiedelem élt még a városban: a másik szobában vagy konyhában leszórtak a földre fél liter mákot. Addig nem volt szabad átöltözni a menyasszonynak, tartották, amíg föl nem szedik.125

A menyasszony átöltözése menyecskeruhába a menyasszony életének változását jelentette: az asszonyok közösségébe került. A szertartásos öltöztetés alkalmával – ahogy Makón mondják, mikor bekötik a menyasszony fejét – néhány jellemző mozzanat volt megfigyelhető. A menyecske fejét az új ember nőtestvére vagy keresztanyja, ritkábban édesanyja kötötte be. A hosszú haját kontyba tűzték. A konty régebben az asszonyi tisztesség jelképe volt,126 ezért a cselekvést kontyolásnak is nevezték,127 bár a kifejezést ma már a városban a legidősebbek sem használják. Régebben selyemkendővel kötötték be a menyasszony fejét. Újabban az új asszony fejére piros pöttyös kendőt kötnek, a ruha is hozzá illő piros vagy piros pöttyös fehér köténnyel, s piros bojtos papucsot húzott hozzá a menyasszony.

Az újasszonyt többféleképpen is bemutathatták. A menyasszony felkontyolása után a vőfély bevezette a szobába, és beköszöntötte: „szép menyasszonyt hoztunk a vőlegény mellé”. Felszólította a cigányt: „járjuk el hát a menyasszony táncát!”.128 Más adatok szerint a vőfély karon fogta a menyecskét, az egész mulató nép kíséretében, kezükben égő gyertyával bevonultak a vőlegény elé. Levették a vőlegény bokrétáját, a vőfély megtáncoltatta a menyasszonyt, és átadta a vőlegénynek.

Vezethette az új párt a vőfély a násznagyokkal együtt is. Mindezeket rigmussal jelentette be a násznépnek. 129

A beköszöntő után következett a menyasszonytánc. Menete a Palugyaitól ismertetett maradt. A 19. században általános volt a vőlegénytánc Makón. Ha nem is mindenütt, a 20. században is megmaradt, bár ezt a kifejezést nem használták rá. A vőfély kezében egy üres rostát, szitát, később tányért tartott, s az „eladó a menyasszony!”, „eladó az újasszony!”, „eladó az újember!” szavakat kiáltotta. Aki táncolni akart a menyasszonnyal, pénzt dobott a vőfély tányérjába. „Ez nem volt kötelező, de illett, ha felkéri, minél nagyobb bankót tegyen bele.” (12) Mikor már az érdeklődés csendesedett, a vőlegénynek illett a pénztárcáját a szitába dobni. Az összegyűlt pénzt, a táncpénzt, az ifjú párnak adták: legtöbbször számolás nélkül a menyasszony kötényébe öntötték. Kevésbé módosabb helyeken a két örömszülő elvette a pénzt, és a zenészeket, szakácsokat, vőfélyt fizették ki belőle, vagy elosztották a menyasszony-vőlegény két násznagya és a vőfély között.130

A táncpénzt a vőfély rigmus kíséretében adta át. Példánkat Hajdú János kéziratos feljegyzéséből választottuk.

A táncpénz – említette a vőfély – jó lesz bölcsőmadzagra, jelezve, hogy a házasságkötés után egy évre illő megszületnie az új családtagnak. Termékenységre utalás a lakodalom folyamán többször is előfordult. Például az átöltözés után a vőfély kisgyermeket adott a menyasszony kezébe, hogy esztendőre ilyen kisbabájuk legyen. A későbbi lakodalmakban külön bölcsőpénzt szedtek.

Feltételezésünk szerint nem volt általános gyakorlat, de a vőfélykönyvekben érdekes szokás nyomaira lehetett bukkanni: a menyasszony nem járt menyasszonytáncot, csak a táncpénzt szedték össze.

A menyasszonytánc napjaink lakodalmában is megtalálható, de lényeges változásokon ment át. Makóra vonatkoztatva is igaz Györgyi Erzsébet megállapítása: „A menyasszonytánc jelenlegi gyakorlatában a gazdasági funkció dominál: a tánccal összegyűjtött pénz az ifjú pár életének megalapozását szolgálja. Az egyéb lakodalmi szokáselemek (kikérés, kontyolás stb.) fokozatos elmaradása miatt azonban a tánc a jelenlegi lakodalmi rítus csúcspontja lett.”132

A menyasszony fejének bekötése után – miután bemutatták őket – az új párnak kötelessége volt a násznép megkínálása. Ez újabb szokás, amelyet a házasemberekkel való együtt evés-ivás maradványának lehet tekinteni: egykor a közösségükbe való befogadását jelentette. A 20. sz. közepén Makón a következőképpen kínálták a vendégsereget: az újasszony általában kétféle aprósüteményt, az újember pedig egy poharat és egy üveg bort vitt. Mindenkit megkínáltak vele, amit illett elfogadni. A bor, esetleg sütemény utánpótlásáról a kamarás gondoskodott. Feladata a háznál tartott lakodalmakban az volt, hogy felügyelje az asztalon lévő italokat. Ugyanebbe az újabb szokáskörbe tartozik az emeletes menyasszonyi torta közös elfogyasztása is: fölszelése után tányérjukkal a menyasszony asztalához sorakoznak a vendégek, s egy-egy szelet tortát kapnak.

A menyasszonytánc után tovább folytatódott a mulatás, tánc, ének régen több napon át, utóbb hajnalig. Ekkor kerültek sorra a különböző tréfás játékok. A lakodalmak szórakoztató játékai közül Makón legismertebb volt a temetést utánzó, halotti szertartást parodizáló játék. Néphagyományunkban a lakodalmi szokások mellett farsangkor, sőt 17. századi feljegyzés szerint valódi temetéskor is gyakorolták. Különösen kedvelt volt a Nagyalföldön: „lakodalom aligha fejeződött be halottas játék bemutatása nélkül”.133 Legfontosabb elemét a „pap” beszéde alkotta, amely a valódi gyászbeszédek felépítését, szófordulatait követte, megtűzdelve vaskos obszcén kifejezésekkel. A játék menete röviden a következő volt. Egy legény lefeküdt az erre a célra kialakított helyre, leterítették fehér lepedővel, de előbb egy morzsolt csutkát adtak a kezébe, amelyet a „halott” a megfelelő szövegnél mozgatott, kötés táján a kezében tartott. Az obszcenitás a játék egésze alatt végigkísérte a szöveget. A „búcsúztatóban” részletezve volt, hogy hogyan élt, mije volt, kire mit hagyott.134 A 19. sz. közepétől a 20. sz. közepéig a makói vőfélykönyvekben megtalálhatók a halottas játékok szövegei, amelyekből egykori népszerűségére következtethetünk.

A halottas játékra a lakodalomban akkor kerülhetett sor, amikor már emelkedett volt a hangulat. Példáink, rövid idézeteink a játék hangulatát tükrözik.

A 19. század második feléből származik Szvoboda Petykó (cigány?) búcsúztatója. A halottas játék szövegéből egy sajátos életmód paródiája tárul elénk.

Régen országszerte elterjedt katolikus szokás volt az új asszony avatása a templomban, amelyet általában a lakodalmat követő nap reggelén tartottak. Az áldás után a pap háromszor megkerültette vele az oltárt.136 Az ifjú pár Makón is a lakodalmat követő nap reggel elment az első misére, istentiszteletre. Mind a reformátusok, mind a katolikusok úgy tartották, hogy addig nem feküdhet le az új pár, míg el nem ment a templomba. A kísérő leggyakrabban a keresztanya vagy a vőlegény rokonságából való asszony, néha az édesanya volt, de előfordult, hogy kísérő nélkül ment el az új asszony és az új ember. Arra is van adatunk, hogy az avatást közvetlenül az esküvő után végezték: „a körösztanyja körülvezette a menyasszonyt, úgy avatták be. Szép vót. Akkor avvót a divat.” (6) {739}

Különösen régi szokást őrzött meg emlékezetében a 94 éves katolikus F-né. Párhuzamait a bácskai Gomboson137, Szatmárban és Szegeden találtuk meg.138 Makón a templomból hazaérkezve, másutt a menyasszony átöltözésekor gyakorolták ezt a szokást: „akkor reggel itt G-éknél az volt a szokás, hogy előbb elmentek a templomba reggel, a menyecskének pedig tüzet kellett gyújtani és a fátyolt, koszorút betüzelni. Igen, elő volt írva. Nehogy hűtlen lögyön, még egyszer menyasszony lögyön. És aztán utána vonultak ki együtt a tanyára… G. A. néni, az nagyon vallásos volt, és ő szigorúan ragaszkodott, hogy azzal köllött begyújtani a menyecskének a fátyolával. Úgy sajnáltam azt a drága fátyolt, de be köllött tüzelni, hogy ne kölljön mégegyszer menyasszonynak lönni. Hogy együtt kitartsanak egymás mellett.” (12) Gomboson, Szatmár megyében, Szegeden is a szokáshoz más magyarázatot fűztek. Szatmárban azt tartották, hogy a fátyol füstje a menyasszonyra száll, így nem lehet megrontani. {740} Szegeden a 20. sz. elején és az 1930-as években a hagyományt úgy gyakorolták, hogy a menyasszonyi koszorúból egy szemet, a fátyolból egy darabot, a virágból egy ízt elégettek, hogy semmiféle rontás ne fogjon az ifjú páron. Bálint Sándor szerint régebben az egészet tűzre tették.139 Feltételezhető, hogy e szokás eredetileg Makón is a menyasszony átöltözéséhez kapcsolódott. Véleményünk szerint a cselekvéssor időpont-módosulása jelentheti a szokáscselekvés megkopását, majd teljes elhagyását. Később Makón az ifjú pár a menyasszonyi mirtuszkoszorút és a fátyolt, valamint a vőlegény bokrétáját bekereteztette: mélyrámás keretben helyezték el, amit a szoba falára kitettek.

Az új asszony avatása után a násznép egy része még mulatott az ifjú pár visszaérkezésekor. A menyasszonyos háznál általában rövidebb ideig tartott a lakodalom. A vőlegényes háznál a mulatozás világos reggelig vagy esetleg másnap délig is eltarthatott. Közben többször is megterítettek.

A vőfélyek megbízatási ideje változó volt. Régebbi lakodalmakban a mulatság végéig maradtak. A lakodalom végén – a vendégek nevében – hosszasan megköszönték a házigazdának a vendéglátást. Az ifjú párnak ismételten sok boldogságot kívántak.

A násznép nem egyszerre távozott a lakodalomból. Az volt a szokás, hogy a zenészek minden családot (vendéget) a kapuig kísértek, s az utcán muzsikával búcsúztatták. Külön kívánságra, „ha a vendég kinyitotta a bukszáját”, a muzsikusok az utca sarkáig kísérték őket. Módosabb helyen, ahol az ifjú párnak új házat vettek, a lakodalom felvonulással fejeződött be: meglehetősen zajos és vidám felvonulás volt ez. Az új párt kísérték haza, és búcsúztak el tőlük. Elöl ment a vőfély, borral a kezében, utána az új pár és a násznép. Az úton ittak, mulattak. {741}

1. Györgyi Erzsébet 1990. 37.

2. Uo. 37–38.

3. Nagy Aranka JAM A 460–75

4. Felföldi László 1975. 73.

5. Mivel Makó tánchagyományaival külön fejezet foglalkozik, itt csak az ismerkedési alkalmak szempontjából fontos táncos mulatságokat a legszűkebben érintjük.

6. Martin György 1980. 29–30.

7. Uo.

8. Tóth Ferenc 1973.

9. Egyetlen adatunk van rá, hogy harmonika adta a zenét.

10. Szabó István MFM NA 1122-94.

11. Markos Gyöngyi 1987. 34–37.

12. H. Kovács Mihály MFM NA 222-71

13. Sipos István JAM NA 187-96

14. Uo.

15. H. Kovács Mihály MFM NA 222-71; JAM A 615-76

16. Uo.

17. Sipos István JAM NA 187-96

18. JAM NA 259-2001

19. Györgyi Erzsébet–Tárkány Szűcs Ernő 1981. 202.

20. Lakatos Pál–Orbán Imre 1995. 93.

21. Szendrey Ákos 1932. 169.

22. A gügyü szó másik jelentése vidékünkön: a lekaszált rend kis része. H. Kovács Mihály JAM NA 235-2000.

23. Uo.

24. Nagy Aranka JAM A 460-75.

25. Szabó István JAM NA 268-2002.

26. Engedélyszáma 20815/1918; ML V. B. 186. D. E lajstrom 1885–1928.

27. Hajdú János JAM A 367-74

28. Uo.

29. Uo.

30. Szabó István MFM NA 1057-90

31. Uo.

32. Tárkány Szűcs Ernő 1981. 326-328.

33. ML Tü. jzk. V. A. 101. a.

34. Uo.

35. Tóth Ferenc 1982/b 88; Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

36. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

37. Sipos István JAM NA 187-96.

38. Tárkány Szűcs Ernő 1981. 342–343.

39. Idézi Novák László 1983. 14–17.

40. Palugyay Imre 1855. 79.

41. M 1886. máj. 23. 3.

42. Györgyi Erzsébet 1990. 47.

43. Kisbán Eszter 1993; Küllős Imola 1997.

44. Ennek köszönhetően ismerhettük meg mi is.

45. Küllős Imola, 1997. 108.

46. Ez a szó az eredeti szövegben (íráshibából) hízta-volt

47. Küllős Imola 1997. 109.

48. Uo.

49. Országos Széchenyi Könyvtár Aprónyomtatványok 7/33. szám

50. Gépelt másolata a JAM A (367-71) található.

51. Szendrey Ákos 1933. 134-137.

52. Szentesi Tóth Kálmán 1929.

53. Szendrey Ákos 1933. 134.

54. Eljuttatásáért, önzetlen segítségéért ezúton mondok köszönetet Nagy Molnár Miklósnak, a karcagi Nagykun Múzeum igazgatójának.

55. Hencz Sándor JAM A 641-80.

56. Ezúton mondunk köszönetet Börcsök Attila magángyűjtőnek, aki a gyűjteményében található három vőfélykönyvet rendelkezésünkre bocsátotta.

57. CSMH 1981. márc. 1.

58. Szabó István MFM NA 1122-94.

64. Nagy Aranka JAM A 460-75.

65. Szabó István MFM NA 1057-90

66. Kisbán Eszter 1979. 709–712

67. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

68. Uo.

69. Kiss József–Rácz Zoltán JAM A 964-84.

70. Szabó István MFM NA 1122-94

71. Tóth Ferenc 1982 b 89.

72. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

73. M 1889. febr. 28. 2.

74. Szabó Anikó JAM A 449-75.

75. Szirbik Miklós 1979. 37.

76. Palugyay Imre 1855. 79.

77. Kovács János 1901; Bálint Sándor 1980.

78. M 1870. nov.27. 1.

79. Kovács János 1901. 290.

80. Hajdú János JAM A 367-74

81. CSMH 1981. márc. 1.

82. Tóth Ferenc 1982 b 88.

83. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

84. Sipos István JAM NA 187-96.

85. Bálint Sándor 1933. 88.

86. Nagy Aranka JAM A 460-75.

87. Bálint Sándor 1980. 116.

88. Uo.

89. 2148. sz. Zrínyi Ilona Úttörőcsapat… JAM A 322-74.

90. Szabó Anikó JAM A 449-75.

91. Sipos István JAM NA 187-96.

92. Szabó Anikó JAM A 449-75.

93. Bálint Sándor 1980. 126.

94. Nagy Aranka JAM A 460-75.

95. Gelencsér–Lukács 1991. 440.

96. Bálint Sándor 1980. 127.

97. Eredete: latin peroratio = a szónoki beszéd befejező része; Bakos Ferenc 1978. 646.

98. Szendrey Ákos 1933. 136.

99. Györgyi Erzsébet 1979. 526.

100. Palugyay Imre 1855. 79.

101. Tóth Ferenc 1982. b 91.

102. Gelencsér–Lukács 1991.

103. Bálint Sándor 1980. 129.

104. Szabó István JAM NA 268-2002.

105. Kisbán Eszter 1993. 93–94.

106. Uo. 96–97.

107. Küllős Imola 1997. 122.

108. Kósa László 1980. 39–43.

109. Szirbik Miklós 1979. 37.

110. Gelencsér József 1991. 445.

111. Erdei Ferenc 1981. 50.

112. Küllős Imola 1997. 122.

113. Nagy Aranka JAM A 460-75.

114. Szirbik Miklós 1979. 37.

115. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

116. A lepény vékony tésztára rákent vajas túróból, oltásból készül, mely megsülvén olvadékonysága s kellemes íze miatt igen kedves eledel – írja Palugyay 1855-ben a híres makói túróslepényről. 81; Szirbik Miklós 1979. 37.

117. Györgyi Erzsébet–Kisbán Eszter 1980. 87–88.

118. Nagy Aranka JAM A 460-75.

119. H. Kovács Mihály MFM NA 222-71.

120. Hajdú János JAM A 367-74.

121. Palugyay Imre 1855. 79.

122. Hajdú János JAM A 367-74.

123. Maácz László 1979. 358.

124. Szabó István JAM NA 268-2002.

125. Nagy Aranka JAM A 460-75.

126. Bálint Sándor 1980. 138.

127. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

128. Szendrey Ákos 1933. 136

129. Tóth Ferenc 1982 b 91.

130. Széll Zsuzsanna MFM NA 293-71.

131. Hajdú János JAM A 367-74.

132. Györgyi Erzsébet 1980. 567.

133. Ujváry Zoltán 1979. 434–436.

134. Uo. 434–436.

135. Hajdú János JAMA 367-74.

136. Szendrey Zsigmond 1933. 133–134.

137. Gomboson az 1930-as években még szokásban volt, hogy a szoba egy sarkában a vőlegény elégette a menyasszony fejéről levett szűzkoszorút, Jung Károly 1978. 113.

138. A szokáscselekvés összetettebb módját ismerhetjük meg: ha a menyasszony levette a menyasszonyi fátyolt, azt a vőlegény a menyasszony legjobb barátnőjének dobja oda, hogy az kerüljön most sorra a férjhezmenéssel. A lány visszaadja a vőlegénynek, aki ezt elégeti. Luby Margit 1935. 116, valamint Bálint Sándor 1933. 94; Kovács János 1901. 291.

139. Bálint Sándor 1933. 94.

140. Hajdú János JAM A 367-74.

141. Nagy Aranka JAM A 460-75.

	Ft	kr
1. 1 Rokolya, betsültetett	4	30
2. 1 vékony szoknya varrásával	10	–
3. 1 vékony szoknya matériája	9	–
alája való gyolcs	–	57
varrásáért	1	24
4. 1 pár csizma	5	33
5. 1 Rékli		22
6. 1 Rása szoknya	9	48
7. Különbféle keszkenők	17
8. Ingvállak	11
9. Kötők	9	45
10. Pruszli	15
11. Ködmen	9
12. Abrosz	2
13. Két végű kendő	2
14. Lepedő	4
15. Derékally	6
16. Párna haj	3
17. Párna czihája	4	x
Summa	146	42

{688} Népszokások

Az emberélet fordulói