{741} Népszokások

Az emberélet fordulói

MARKOS GYÖNGYI

Temetkezési szokások

A halál és a halott körüli szokáscselekvések és hiedelmek igen régiek. Kialakulásukat és fennmaradásukat elősegítette egyrészt a halál tényének megmagyarázhatatlansága (még a 20. században is), másrészt az a rendkívüli lelki állapot, amelyet a családban a halál előidéz. Pócs Éva szerint „mind a hiedelmek, mind a hiedelemhátterű cselekmények egy része igen régi és tájilag – egész Európa viszonylatában is – igen kevéssé variált. A halotti szokások hagyományos rendjébe tartozó cselekmények egy részének hiedelem-háttere ma már nem világos, más részéhez másodlagosan fűződött hiedelem-jellegű magyarázat.”1

Öregkor és halál

A halál az élet természetes velejárója, Bálint Sándor szerint a születés és házasság után az élet harmadik nagy szüksége.2 Az emberi élet utolsó szakaszában olyan változások következnek be az ember életében, amelyek egyben a halálra való felkészülést is jelentik: szellemi és testi erejének csökkenésével az idős ember fokozatosan háttérbe szorul a családban, a családi gazdaságban. „A magyar parasztság társadalmi értékítélete az idősek tiszteletére int, de ezt ellensúlyozza azzal a ki nem mondott, de a gyakorlatban érvényesített elvvel, amely szerint ez a tisztelet csak olyan mértékű, amilyen mértékben az idős ember családjának még hasznára lehet.”3 Tisztában voltak ezzel az idős emberek, ezért a makóiak körében is általános volt, hogy idős korban, amíg bírtak, dolgoztak. A ház körül végezhető könnyebb kétkezi munkát, hagymakertészek körében a hagyma tisztítását, válogatását, kötözését bízták rájuk. Az is sokat jelentett a családnak, ha még el tudta magát látni az idős ember, egyedül lehetett hagyni a házban. Egyedi, de a makói lélekre, a munkaszerető makói hagymás életére jellemző a 92 éves református B-né vallomása, aki majdnem a hagymaföldön is született. A halálra gondolva azt kérte családjától, hogy a sírjára is rakjanak hagymát: „Szeretem a fokhagymát. Kell, hogy a kertben is legyen. Mondtam is, hogy tögyenek a síromra fokhagymát. A sírra. Csak mondom sokszor, mer tudják, hogy nagyon szeretem a fokhagymát.”(6) Ez a néhány mondat nem csak a halál gondolatának elfogadását, hanem az egész életen keresztül szeretettel végzett munka fontosságát is mutatja.

A családi szerep változásával az idősebbek fokozatosan álltak félre a munkából, maguk is készülve a halálra. „Úgy betelik az ember az élettel. Elmúlik ez is, az is.” (Kúsz Ferencné, 90 éves). Mások a hosszantartó ágyban fekvéstől, magatehetetlenségtől, kiszolgáltatottságtól féltek. Ez esetben az Istenbe vetett hit segített: „Mondom, hát mi lesz velünk, hogy ha tényleg lebénulunk itt mindketten. Azt mondja – a férje – »majd a teremtő kiparancsolja, hogy nem köll itten nyögni«. És nézze, tényleg nem vót ágyban.” (24) Mások az egészség megromlása miatt tartották nehéznek a hosszú életet: „Nem hallok, nem látok, mán minek élök? Sok.” (21) „Magam maradtam. Egyedül vagyok” – hallottuk gyakran az idős kort elért emberektől.

Az idősebb emberek nem csak tudatilag, lelkileg is készültek a halálra. Ezen kívül Makón is – különösen régen – előkészítették a ruhát, amelyben kívánták, hogy eltemessék őket. „Ezt úgy szokták, hogy mán mikor eléri azt a kort, hogy nem sok van mán neki hátra, akkor elkészítötte, hogy ebbe a ruhába temessetek el, ezt a kendőt kössétek a fejemre, meg ezt a harisnyát, vagy zoknit adjátok rám.” (47) „Nekik az mögvót, fehérneműtül kezdve mindön, elkészítették, hogy mibe temessék el. Az én nagymamámtul hallottam hogy a menyecskeruhát, amit hordott fiatal menyecske korában, azt adják rá.” (13) Mások csak a {742} fehérneműt készítették el, s kérték a családot, hogy majd abban temessék el. Az is gyakori volt, hogy a családtagokkal megbeszélték, hogy mi legyen a temetési ruha.

Az idős ember utódairól való gondoskodásként végrendeletet készített vagy készíttetett. „A jegyző jelenlétében tett rendelkezés a gazdagabbak s a polgárosodó parasztok körében  terjedt el.”4 Makó erre tipikus példa: a végrendelet készítése a vagyonos parasztok között általános és szokásszerű volt. A témát részletesen földolgozta Tárkány Szücs Ernő.5 Makón évi átlagban kilenc, a 18. sz. végén négy-öt, később évi 15-20 végrendelet is készült. Ennek oka részben a város lakosságának növekedése, másrészt a vagyonosodása volt. Erdei Ferenc a makói végrendeletek alapján az örökösödés sajátos formáját a tanyarendszer kialakulásával kapcsolatban elemezte.6 A makói végrendeletek formailag, szerkezetileg a jogi elvárásokat teljesítették. Szerkezetükben és nyelvezetükben sem mutatnak eltérést az általánostól.7 1802-ben Kis György módos gazda a következőképpen indokolta meg végrendelkezését: „Minek utánna  öreg világtalan Napjaimban már az vékső orámhoz való közelítésemet várnám, még ép elmével, élő nyelvel  bírnék, szabad akaratombúl, minden erőltetés nélkül illy végső és állandó Rendelésemet tenni kívántam az hozám kívánt hiteles személyek előtt.”8 1807-ben Molnár István az örökhagyást másképp magyarázta: „Alább írott minek utánna  a’ halálnak bizonyságát jól szivemre vettem, s tudván azt, hogy a’ halál bizonyos, de annak orája bizonytalan légyen, érezvén testi erőmnek fogyását de a’miatt egésséges elmével bírván, hogy minden egyenetlenségek, mellyek holtom után történhetnének el mellőztessenek, el tökéllettem javaimról következendő rendelésemet hagynom…”9 Itt kell megjegyezni, hogy mind a végrendeletek, mind az utána  – esetleges pereskedés miatt – létrejött iratok értékes adatokkal szolgálnak a mindennapi élet, a családi események hiteles megismeréséhez.

A gyakori gyermekhalandóság miatt kevésbé rázta meg a családot a csecsemő vagy kisgyermek halála. Nagyobb fájdalmat és keserűséget okozott az ereje teljében lévő vagy az életnek induló fiatal elvesztése. „Hát eltelt az idő. Komolyan akkor mán azon gondolkoztam, hogy vajon meddig élök. Én úgy gondoltam, hogy az úgy mén, hogy mindig az idősebb hal meg. De aztán rágyüttem, hogy nem. Mer ugyë, 20 éves vót a tesvéröm…” (40)

Előjelek, jóslatok

Sok megfigyelés, tapasztalat, mágikus eljárás alakult ki arról, hogyan lehet előre megtudakolni a halál időpontját, milyen jelekből lehet eljövetelére következtetni. Makón is különféle előjelekből próbáltak jósolni erre. Ezek közül külön csoportot alkotnak a halálra vonatkozó általános jóslatok és a halált közvetlenül megelőző jelek.10

A haláljósló eljárásokat Makón is elsősorban a naptári ünnepeken gyakorolták, különösen az évkezdőkön. Ilyen a karácsonyi alma, dió hiedelemköre, a Luca napi szokások egy része (pl. lucapogácsa) stb. Ugyanígy az emberélet fordulóihoz fűződő bizonyos jelenségekből is szokás volt következtetést levonni a halálra. Pl. terhes nőnek nem volt szabad keresztelnie, mert vagy a keresztelt, vagy a születendő gyermek meghal.

Makón igen sokirányú, sokféle hiedelem volt ismert, amelyek a halál előjeleinek számítottak.11 Első helyen kell említeni a halált jelentő álmokat. Aki álmában lakodalomban van, annak a családjában halott lesz. (De álomban temetésen részt venni örömet jelent.) Akinek álmában kiesik a foga, és fáj, közeli, ha nem fáj, távoli rokona hal meg rövidesen. Ha álmunkban valakit romos épületben látunk, az rövidesen meg fog halni. Pappal álmodni {743} temetést jelent: „Olyan is van, ha pappal álmodunk, akkor temetés lössz hamarosan. És általába azér úgy szokott lönni. Hát anya is, hogy möghalt, előtte két nappal Kékiékkel küszködtem, a belvárosi tiszteletes úrral. Oszt gyün a lányom másnap röggel, hogy anyuka, szóltak, hogy a mama [kórházban] möghalt.” (24) Aki halottal álmodik, halottja lesz. Különösen fontos az álomban megjelenő elhunyt férj vagy feleség, aki ­ több esetben ­ maga után hívta életben maradt társát. Bizonyságul álljon itt egy lírai visszaemlékezés: „A temetés után úgy jártam látogatni sógort, mint azelőtt. Olyanná vált, mint a párja vesztett gerlemadár: azóta nem lelte helyét a lakásban. Ahányszor mentem, mindig tele volt panaszal, nem a családra… hanem a kegyetlen sorsra: »hol itfáj, hol otfáj, az ennivaló sem akar kölleni már, fél éjszakákat virasztok« sorolta a bánatát, hol az egyikkel, hol a másikkal kezdte. Miután meghalt a néném, azóta újra szivogatta a cigaretát is. Amikor panaszkodot a sógor, olykor elejtettem: talán a cigaretától? Mindegy már nekem: úgysem ér sokat az élet, mondta, megadva magát a sorsnak. Az utolsó látogatáskor amint beléptem, így kezdte sógor: »az éjjel itvolt Rózsi, a feleségem nálam, azt mondta, gyere hé, érted jöttem, és  megfogta a kezemet. De éppen olyan volt, mint valóságban« – magyarázta el különös álmát. Aztán, utána két hétre, és felesége után majd félesztendő múltán sógor is befejezte…elment a néném után.”12A halottal kapcsolatban, városunkban más jelenségekből is következtettek a halálra: ha nyitva van a halott szeme, vár valakit maga után; ha a hónap elején valaki éjfélkor hal meg, abban a hónapban még tíz halott lesz – tartották a régi makóiak.

A halált jelentő álmok mellett Makón legtöbben a kutya viselkedéséből következtettek a közelgő halál beálltára. Ha a kutya vonít(vonyít), nagyon nyüszít, valaki meg fog halni vagy a házban, vagy a családban. Ugyanezt jelzi, ha a ház tövében vagy másutt kapar. A kuvikot, baglyot Makón is halálmadárnak tartották, tartják: ha a ház fölött elrepül, ha rászáll a kéményre vagy a háztetőre, a családból valaki meghal. Madárhoz kapcsolódó jóslás még: ha a fecskefészket leverik, meghal valaki a családból. Ha valaki kakukkot hall: megszámolja hányat szól, annyi évig él még.

Makón viszonylag nagy számú a jóslás a tárgyakkal kapcsolatos szokatlan jelenségekből. Ha becsukjuk az ajtót, és utána kinyílik, hamarosan meghal valaki a családból. Más változat szerint az hal meg, aki után kinyílik az ajtó. Szintén a családból való halálra utalnak a következő jelenségek: ropognak a bútorok; a szekrényajtó nyikorog; a pohár magától megreped; magától elcsattan a lámpaüveg, újabban villanykörte.

Természeti jelenségek is jelzik a halottat. Legáltalánosabban ismert Makón, hogy ha csillag fut le (leesik) az égről, valaki meghalt. Ha nagy a szél, valaki felakasztotta magát; zimankós az idő, valaki öngyilkos lett. Véletlen események is jelezhetik a halált: ha a babonás ember elejti a cigarettáját, valaki meghal. Aki véletlenül a mellére köp, nemsokára meghal; aki evés közben kiejti a kanalat a kezéből, vagy kenyérrel dobálózik, még abban az évben maghal. Az új házzal kapcsolatban egyetlen haláljósló hiedelemmel találkoztunk: aki először gyújt világot benne, az fog először meghalni. Szintén kevés a testrészhez (akinek a kezén rövid vonalak vannak, hamar meghal), és a halottas kocsihoz (ha halottas kocsit látunk, valaki meghal a családból) kapcsolódó haláljósló hiedelem. Aki sokat sopánkodik, azt nem hagyja meghalni a Jóisten. Másutt nem ismert szokáscselekvés a keresztes pókkal haláljóslás. „Ha befőttes üvegbe, amelybe előbb kis létrát állítottunk, keresztes pókot teszünk, az megjósolja nekünk, hogy ki fog a családunkban leghamarabb meghalni. A következőket kell cselekednünk. Apró papírszeletkékre ráírjuk a családtagok születési évszámát, és azokat beleszórjuk az üvegbe. Az fog  legelőször meghalni a családban, akinek a születési évszámával ellátott cédulát vesz fel a pók.”13 {744}

Az álmok és egyéb előjelek irracionális tartalmúak, mégis hasznosak voltak mind a közösség, mind az egyén számára. Folyamatosan előkészítették tagjaikat a bekövetkezendő eseményre, egyben megvédték a közösséget a váratlanul bekövetkezendő veszteség bénító sokkjától.14

329. kép. Ravatal és gyászolók az udvaron

Haldokló – halál

A haldokló különleges helyzetbe kerül mind a társadalmi értékrend, mind a jogállás szerint. Bizonyos emberfeletti képességeket is tulajdonítottak neki.15 A haldoklóhoz a családtagokon kívül hívtak olyan személyt, aki ismeri a vallásos és mágikus tevékenységek sorát. Az ilyen személy a rokonságból is kikerülhetett. Országszerte általános hit, amelyt Makón is ismertek, hogy a haldoklót nem szabad sajnálni, siratni, mert akkor nehezen tud meghalni. „Vót direkt olyan személy, aki vállalta. Például az én nagymamámnak a nővére, az is olyan vót, nagyon sok helyre hívták a haldoklóhoz. És az tudta, hogyhát mit köll tönni. Például mikor a nagymamám haldoklott, akkor is ott vót. Hát ugye, anyukám fiatal volt még, a húga meg éppen terhös vót akkor. Nagyon szenvedött a nagymama… És akkor mondta a nagynéni mindönkinek, az anyukámnak is, akkor a húgának is, mög a tatának is, hogy feküdjenek le, mert a lélek találkozik. És azért szenved annyira, mert ott állnak körülötte, és érzi, hogy aggódnak érte. És próbáljanak meg lefeküdni, ha nem tudnak is aludni, de próbálják magukat kikapcsolni, mert akkor könnyebben möghal a beteg, mert már haldoklik. És akkor, tudom, hogy ő őtöztette föl. És mondta anyukám, hogy egy órahossza se köllött ahhoz, ahogy mindönki lefeküdt, csak a nagynéni maradt ott mellette. Aztán mönt szólni neki, hogyhát keljetek föl. Fölkelhettök, mer bevégözte.” (13)

Ha idős beteg volt a háznál, a katolikusok körében általános volt, hogy papot hívtak hozzá meggyóntatni, megáldoztatni. Ekkor asztalra tették a gyertyaszentelőkor megszentelt gyertyát s a feszületet. Szükség esetén a pap feladta az utolsó kenetet. A reformátusok is kérték a papot súlyos betegség idején, végórában. Katolikusok körében volt szokás az is, hogy szentelt gyertyát, néhány adat szerint színeset,16 adtak a haldokló kezébe, hogy könnyebben tudjon meghalni. Ez a másodlagos magyarázat általánosan ismert volt a városban, de ismert volt az eredeti cél is: a haldokló kezébe azért adtak szentelt gyertyát, hogy elűzze az ördögöt,17nehogy győzedelmeskedni tudjon rajta. Közben a családtagok, az összegyűlt rokonok csöndben, halkan imádkoztak a haldokló körül.

A régi idős emberek mélyen hittek abban, hogy az is segít a haldoklónak, ha meghúzzák a lélekharangot. „Jaj, olyan beteg vót Annus néni, két nap haldoklott. Az én uram e’mönt möghúzatni a lélökharangot. De hála Istennek, sajnájjuk nagyon, de mire vége lött a harangozásnak, möghalt…Ha valaki nagyon szenved, a lélökharangot möghúzzák neki és a szentölt gyertyát a kezibe adják. És könnyebb az elválás.”(5) {745}

Szép halálnak azt tartották a városban, ha valaki csendben elaludt, a család szeretetteljes légköre vette körül. A halál pillanatához Makón nem jegyeztek föl különböző hiedelmeket.

A haláltól a torig

A halott fölkészítése

Általános szokás volt, hogy amikor meghalt valaki, abban a pillanatban letakarták a tükröt, rendszerint fekete kendővel. A tükör letakarására már nem tudtak magyarázatot adni, csak követték elődeik gyakorlatát. Föltételezhetően Makón is az lehetett a cselekvést kiváltó ok, hogy a halott ne lássa meg magát benne.

330. kép. Gyászolók a lezárt koporsók mellett

A halottal kapcsolatos teendők egy részét a gyakorlati szükség hozta létre. Legelőször is föltisztálták (fölőtöztették, mögtisztálták). E kifejezések a mosdatást, öltöztetést foglalják magukban. Felkötötték kendővel az állát, hogy arckifejezése ne változzék. Lecsukták a szemét, gyakran pénzérmékkel, nehogy valakit maga után hívjon. A férfit megborotválták. A halott lemosása általános érvényű volt. Ezt leginkább idősebb asszonyok végezték lavórból, langyos vízzel. Ezeket gyorsan kellett végezni, mert könnyebb volt a halottat „még melegen” öltöztetni. A felöltöztetett halottat letették a földre, amelyre előtte lepedővel letakart zsákot vagy gyékényt helyeztek. A magyarázat már elhomályosult, de általános gyakorlat volt a városban, hogy a halottat „az ágyon nem szokták hagyni”. A halott mosdatásában, öltöztetésében, a temetés körüli teendők elvégzésében részt vettek a családtagok (az elhunyt nőrokonai: anyós, anyós testvére, édesanya, nagynéni) is, különösen szegényebb családokban, vagy ahol a haláleset váratlanul, éjszaka következett be. Mások, mint például a már említett nagynéni, bizonyos ellenszolgáltatásért, gyakran a nélkül, segítettek a halott körül. „Nagyon vallásos asszony vót, fiatalon özvegyen maradt, és ő aztán ebbe találta meg élete értelmit, hogy így segítött másokon.”(13) „Aztán segítöttek fölőtöztetni, akkor vót segítség. Kivittük a másik szobába, ahogy szoktuk, lepedőre letöszik, letakarni. De fölkötötték az állát kendővel.”(14) „Mikor möghalt valaki, legelső dolguk az volt a mellettük levőknek: »kösd össze a lábaujját, tegyötök pénzt a szömire, hogy a szöme föl ne akadjon«. Meg fölkötötték az állát. Három ilyen szertartás volt. Fölkötötték, hogy ne lögyön nyitva a {746} szája, mer akinek nem kötötték föl az állát, nem jó volt ránézni…Meg amikor a Börcsök nagyapám möghalt, tudom, hogy még a rádiót se vót szabad hallgatnunk, nemhogy zenét, de bekapcsolni se vót szabad.”(47)

A megmosdatott halottat általában ünneplő ruhájába öltöztették. Ha a halott nem gondoskodott előre a temetési ruháról, a halott közvetlen hozzátartozói választották ki korához és neméhez illően. 1945 előtt gyakran a menyecskeruhát adták a halottra. Ha fiatalasszony halt meg, a régi hagyományt követve, menyasszonyi ruhájában temették el. Szintén menyasszonyi ruhát adtak a férjhez menés előtt vagy abban a korban levő fiatal lányra is, akinek a temetése egyúttal jelképes lakodalma is volt. A férfi halott ruhája a 20. században általában fehér ing, fekete öltöny, zokni és kalap (Ez utóbbit a ravatalon a halott feje fölött helyeztek el.) Az öltöztetés rendjét gyakran a hagyománytisztelet, a belenevelődés határozta meg: „így tanútam, így csinátuk”. A halott karját mellen keresztbe tették, a katolikusok kezét imára kulcsolták, az olvasót is kezébe helyezték.

A temetésre fölkészített, felöltöztetett halottat a háztól temetés szokásának fennálltáig otthon ravatalozták föl. Előtte a fölösleges bútorokat kirakták a szobából, székeket hoztak be. A ravatal helye a családi ház nagyságától függött. Általában az első (utcai, végső, tiszta) szoba volt, de állhatott a középső helyiségben, ritkábban a kis szobában vagy a folyosón is. A ravatal hagyományosan a nagygerenda alatt, fejjel az ablak, lábbal az ajtó felé állott. Magyarázatul az idősebb makóiak ez esetben is a szokásra hivatkoztak: „az mindig úgy vót, úgy köllött, hogy lögyön. A ravatalozóban is úgy van.”

Az emlékezet által elérhető időn belül Makón a ravatalozás kellékeit a temetkezési vállalkozóktól vagy vállalatoktól szerezték be. Mindent a házhoz szállítottak. Különösen nagy kultusza volt, elsősorban a módosabb gazdák körében, a ház szinte teljes gyászba borításának. Fekete leplet helyeztek a kapura, a folyosóra, egészen a halottas szobáig. A szobát is teljesen bevonták fekete drapériával. „Amikor nagyanyám möghalt, tudom, a végső szobába vót. A gerenda alatt vót kiravatalozva – emlékezett gyermekkorára az 1924-ben született V-né, –- de mikor meghalt, hun vót? A tükröt feketével letakarták. Az egész szobát bevonták feketével. Hátuljába ott vót két felvetett ágy, egymás végibe.” (50) Ha a halott fiatal volt, csak az utca (kapu) volt fekete, hogy jelezzék, halott van a háznál, de a szobát fehér textillel borították be. A ravatal mellett éjjel-nappal gyertyát égettek.

A 19. sz. második feléig a koporsót asztalosok készítették, általában hat, ritkábban hét szál deszkából. Hagyatékok elszámolási irataiban a temetési költségek felsorolásakor külön említik a koporsóra vásárolt deszka és a koporsószög, valamint a koporsó készítőjének kifizetett pálinka és bor árát. Például 1806-ban és 1809-ben Janka János, majd felesége Kiss Panna temetésekor koporsóra 5 forint 60 krajcárt, szegre 7 és fél krajcárt, illetve 5 forintot fizettek. Mindkét esetben a készítőnek 1 meszely18 (kb. 3 dl) pálinkát és 4 icce bort is adtak.19 Ugyanekkor, 1806-ban a cselédként dolgozó Zsikay Mihály édesapja, id. Zsikay György temetésekor viszont a koporsóhoz szükséges deszkát a testvérek adták össze, úgy, hogy ifjabb Zsikay György 4 szálat (és hozzá még 4 forintot), Zsikay József 1 szál deszkát, Zsikay Judit 1 szál deszkát (valamint a papot és kántort fizette).20 1811-ben Szenes Istvánné Burunkai Judit koporsójának készítésére 14, szegért 11 forintot fizettek .21 1825-ben Pap Ferenc öröksége összesen 428 forint 55 krajcár volt, temetési költségéről tudjuk, hogy 57 forint 10 krajcárt tett ki. Ebből a koporsó 4 forint 6 krajcár volt. „Vettem 6 szál deszkát 2 forint 6 krajcárért; Az Asztalosnak fizettem koporsó tsinálásért 2 fr-t.”22 {747}

A koporsót készítő asztalosok közül később specializálódtak csak koporsók készítésére. Különböző fából és ércből készült koporsókat tartottak raktáron. A 19. sz. végén megjelentek a gyári készítésű koporsók, amelyeket raktáron a különböző gyászkellékekkel együtt árultak. Ezek közül az asztalosok közül kerültek ki a 19/20. sz. fordulóján a temetkezési vállalkozók, akik a legkülönbözőbb igényeket ki tudták elégíteni. Csutak Károly 1891-ben, Weisz Ödön 1897-ben kért temetkezési vállalkozói engedélyt.23

Általános szokás volt városunkban is, hogy az idősebb halottakat sötét, a fiatalokat világos koporsóban temették el. A koporsó aljára forgácsot, a fejnél forgáccsal töltött kispárnát helyeztek el, erre tették a lepedőt, a szemfedelet, amelyet a halottra visszahajtottak.

Az emberiség kialakulása óta szokás volt, hogy a halott mellé különböző tárgyakat helyeztek. A szokás arra a hitre vezethető vissza, hogy az elhunytnak szüksége lehet rá a halálon túli életében, a másvilágon. Makóról csak szórvány adatunk van e hiedelem meglétére: szokás volt egy falat kenyeret és egy kevés vizet tenni a koporsóba, a halott mellé, nehogy étlen-szomjan jusson vissza a másvilágra.24 Magyarázat nélkül élt meg az emlékezetben, hogy „ezelőtt a férfiaknak dohányt töttek oda, a koporsóba”. (6)

A halottas házzal kapcsolatban néhány hiedelem maradt meg. Hályog nő a szemén annak – tartották régen – aki a halottas ház ablakán benéz.25 Más változat szerint ilyenkor sárgaságba esünk, vagy szeplősek leszünk. Ha azonban azzal a szappannal megmosdunk, amellyel a halottat mosták, mindez elkerül bennünket.26 A halottas házból nem szabad kivinni a szemetet, míg a halottat el nem temetik, mert különben szerencsétlenség éri a házat.

A halál hírüladása

A gyászoló családnak hivatalosan is be kellett jelentenie a halálesetet: értesíteni kellett a halottkémet, papot, kántort és az anyakönyvi hivatalt. Reformátusok körében alkalmazták Makón is a temetésrendező funerátort (a latin funus, jelentése temetés). Feladatát Diós Sándor református hagymakertész, presbiter a következőképp határozta meg: „Így hívták akkor, aki a halott hivatalos ügyeit intézte, a családnak az eljárásokról felvilágosításokat adott. Volt akkor, aki ezt szinte hivatásszerűen, díjazásért végezte. Az akkori nép járatlan volt, és inkább szívesen fizetett.”27 Ma már a funerátor elnevezést nem ismerik Makón.

A halálesetről a közeli rokonok, szomszédok szinte a halál pillanatában értesültek, a többieknek a család valamely tagja vagy megbízottja vitte hírül. A tágabb közösség számára harangszóval jelezték régen és jelzik ma is a halálesetet. A harangozásnak különböző jelentései voltak. Egyrészt jelezte a halál tényét, másrészt az elhunyt anyagi helyzetéről is tudósított. A belvárosi református templomban gazdag halottnak a nagyharang szólt lassan, méltóságteljesen. A makóiak a következő rigmust mondták hozzá: dá-lona-tanyá-ja (azaz: Dálon a tanyája). Szegényeknek a kisharang gyorsan, gúnyosan a következőt kongatta: ringye-rongya mind itt van.28 Más változat is élt. Ha nagygazda halt meg, a templom minden harangja szólt, lassan, mély, méltóságteljes hangon. A következő rigmust hallották hozzá: köd-mön-bunda, zsír-szalonna. A szegény vagy fiatal halott esetében a kisharang ezt mondta: ringy-rongy, oszt vigyétök! (47) A reformátusok a halottnak harangozást pompázásnak is nevezték.

Mind a katolikusok, mind a reformátusok körében szokás volt egy lepedő nagyságú fekete zászlót (idősebbek ajkán lobogót) a padláslyukon kidugni, jelezve, hogy halott van a háznál. A zászló régebben az egyházak, majd a vállalkozók tulajdona volt. A katolikus {748} családok az ablakba helyezett égő gyertyával is tudatták az arra járókkal gyászukat. A halálesetről értesítette a hívőket a szószékről a pap is.

Makón már a 19. században nyomtattak gyászjelentéseket, amelyek jelentősége a 20. században nőtt meg. Kihelyezték a templom, a temetkezési vállalat ajtajára, valamint a halottas ház kapujára is. „Gyászjelentés volt a kapura kitéve, meg akinek családtagja távol volt, elküldték. Ezt, a temetkezésnél, mikor vásárol, azt kérdik, hány kell […] Meg ha, mondjuk, reformátusoknál be köll menni a parókiára és mögkérni a papot, hogy jelentse a templomba, hogy ez és ez, itt és itt, ekkor és ekkor temetődik. Ezt külön meg köll kérni.” (14) A tehetősebbek már a 19. sz. végén újságban is hírül adták családtagjuk elvesztését, nem egy esetben a temetésről is tudósítottak. Ez a hírközlés a 20. sz. második felében általános lett, ugyanakkor gyakran elmaradt a személyes értesítés, amelyet a legidősebb helybeliek igen hiányolnak. („Minden külön értesítés helyett.”) A 20. sz. utolsó harmadában, az újságban közölt gyászjelentések mellett elterjedt a rokonok, ismerősök telefonos értesítése is.
A háztól temetkezés idejében a harangozás és a lobogó kihelyezése jelzés értékkel bírt: ez után bárkinek szabad bejárása volt a halottas házhoz, hogy megnézhesse a halottat. A halottnézés szokása arra a jogi állapotra vezethető vissza, hogy a rokonságnak meg kellett győződnie a halál tényleges bekövetkezéséről. A halottat régen addig nem temethették el, amíg valamennyi felmenő, lemenő rokona és testvére nem látták. Nemesi és kisnemesi családokban a 18. sz. közepéig temetni csak a nemzetség valamennyi tagjának a halottnézése után lehetett, ezért a halottat sokszor két-három hónapig is koporsóban tartották. A 19. sz. elejétől a halál beálltának megállapítása nem a rokonság, hanem a hatóság feladata volt, de a halottnézés szokása az egész országban megmaradt.29 E szokásra Makón is vannak adataink.

Virrasztás

Régen az egész országban szokás volt az otthon felravatalozott halott mellett a virrasztás: a temetésig a halott őrzése. Résztvevői a halott rokonai, szomszédai, jó ismerősei voltak. A virrasztás célja eredetileg talán az elhunyt lelkének engesztelését, az élőktől való távolságtartást szolgálta.30 Ezen kívül a jelenlévők együttérzése segített a gyászoló családnak elviselni a fájdalmat, a veszteséget.

A ravatalt úgy állították föl, hogy két oldalán a székek vagy padok kényelmesen elférjenek a virrasztók számára. A virrasztás kora délután kezdődött és általában éjfélig tartott. Makón már nem találtunk adatot arra, hogy a virrasztók az egész éjszakát a halott mellett töltötték. A temetői ravatalozó elkészülésével az otthoni fölravatalozást nem engedélyezték. Az új helyen eleinte a régi szokás szerint folytatták a virrasztást: a családtagok közül valaki napközben is kint tartózkodott a halott mellett és minden este kimentek az elhunythoz. Később a virrasztási idő rövidülése, a temetés előtti estére tevődése figyelhető meg, majd a virrasztás teljes megszűnése következett be. Ez a folyamat nem gyorsan zajlott le. Az 1960-as évekből vannak adataink, amely szerint még mind a reformátusok, mind a katolikusok a temetés előtti estét elhunyt családtagjuk mellett, a ravatalozóban virrasztással töltötték. Az utóbbi 40-50 évben alakult szokás szerint a családtagok, a szűkebb rokonság a temetés előtt egy-két órával a felravatalozott halott mellett összegyűlik, pótolva a virrasztás meghitt búcsúzását.

A háznál való virrasztás Makón mind a katolikusok, mind a reformátusok körében a nők feladatának számított. Az asszonyok imakönyvet, énekeskönyvet, zsoltároskönyvet vittek magukkal. A ravatalon fekvő halotthoz bementek, körülülték, énekeltek, imádkoztak, halkan beszélgettek. A régi, idős vallásos emberek tudták a halotti énekeket és a megfelelő imádságokat. Mind a katolikusok, mind a reformátusok körében ismertek voltak olyan {749} idősebb emberek (nők is, férfiak is), akik pénzért elmentek a virrasztóba, temetésre énekelni. Elnevezésük: énekös embör/asszony, siratóasszony, halotti énekes.

A halotti énekeket külön könyvből, mások szerint zsoltároskönyvből, megint mások szerint, 1933 előtt kéziratos könyvből énekelték. A nyomtatott könyvek sorában említést kell tenni Etsedi Miklós Sárga liliom című művéről, amely először 1802-ben, majd 1884-ben jelent meg. Ebben a makói református prédikátor saját alkotásait közölte. Az elmélkedések és versek „némelly virrasztó Énekekkel és Halotti Búcsúztató versekkel toldalékul megbővítvén” értékes adatokkal szolgálnak. A virrasztó énekek nyolc fajtáját ismerhetjük meg belőle: Egy hűséges lelkipásztor; Egy jó bíró vagy tanácsbéli ember; Egy gazdag ember; Egy kegyes szegény ember; Kegyes öreg ember; Kegyes ifju személy; Hosszas betegségben sinlődött és Véletlen halállal kimult felett mondandó énekeket. Példaként, teljesen szubjektív választás alapján, a hosszas betegségben szenvedők felett mondott ének első három versszakát mutatjuk be:

Hosszas nyavalják sokan vannak,

Melyek bennünket élni hagynak:

De testünket elgyengitik,

Sátorunkat meg renditik,

Ugy hogy lelkünk is megretten;

S lélek, test sirnak mind ketten.

2. Sir az egész rémült természet,

Hogy ily nehéz az el enyészet:

Sir az ember a ki régen,

Által esett sok inségen:

Sir hogy a megoszlattatás,

Ilyen nagy elhagyattatás.

3. A Hit ugyan a Reménységgel,

Biztatnak bennünket jó véggel:

De nagy ám a kételkedés,

Hogyha hosszu a szenvedés,

S az okozza, hogy sokára

Találunk ennek okára31

Bár a könyv nyelvezete a mai olvasó számára nehéz, mondatszerkesztése elavult, azért ez a rövid részlet is tükrözi a szerző tömören megfogalmazott, mély gondolatait. A rendelkezésre álló idő, a halottsiratók halála nem tette lehetővé annak vizsgálatát, hogy volt e hatással e nyomtatott könyv az említett kéziratos könyvekre.

A hivatásos siratót csak a jobb módú gazdák tudták megfizetni. „Az ajtó mögé lëtöttek ëgy széket neki, mög oda egy gyërtyát, hogy lássa, mit éneköl. Énekőt az, és énekőte azokat a szép református halotti éneköket. De ezt meg köllött fogadni külön. Akkor siratták nagyon. A mi apánknak nem énekőltek, mert azt külön meg köllött fizetni.” (33) „Azelőtt, még mikor az én szüleim éltek,32 hajja, a temetőcsősz, az olyan énekös vót. Elmönt énekölni házakhon. Fizettek neki. Halottas énekösnek nevezték… Űneki vót leírva, szép énekek.” (5)A sirató pihenése alatt a virrasztók imádkoztak. Szintén a katolikusok körében volt szokás: ha a Rózsafüzér Társulat tagja halt meg, a tagok részt vettek a virrasztáson, s ott imádkoztak. {750} „Három fajta ez a rózsafűzér. Egy az »örvendetes«, a másik a »fájdalmas«, a harmadik meg a »dicsőségös«. A virrasztóba ezt a hármat körül elmondták.” (5)

A szokáselemek keveredése figyelhető meg a 20. sz. első évtizedeiben, az ekkor már nagy számban előforduló vegyes házasságok esetében. A virrasztás, a virrasztói éneklés az elhunyt katolikus vallásának megfelelően, a szomszédasszony vezetésével folyt le, de a temetés, a közös sírba helyezés a református férj szertartása szerint ment végbe.

Amíg az asszonyok a halott körül virrasztottak, a férfiak külön helyiségben vagy az udvaron, esetleg folyosón beszélgettek. A 19. században általános volt, hogy a virrasztókat sajttal és kenyérrel, valamint borral és pálinkával kínálták.33 Makón a virrasztóba ­ különösen a nagymamamák ­ gyakran vittek nagyobb gyermeket.

331. kép. Menyasszonynak felöltöztetett lány a ravatalon

Siratás

„Siratásnak a halott közvetlen környezetében élőkben kiváltott fájdalmat, hiányérzetet, kiszolgáltatottságot tartalmazó, rendszerint szöveges vagy szövegrészleteket, mondatokat magában foglaló, olykor rímes, általában azonban szabad ritmusú, a szélsőséges érzelmi állapotot kifejező, szavak nélküli kitörésekkel, gesztusokkal tagolt megnyilatkozást nevezzük.” – határozta meg Kunt Ernő. A klasszikus értelemben vett siratásra Makón már nem emlékeznek vagy szemérmességből nem közölt; vagy összemosódott a virrasztás fogalmával. Hajdani meglétét írásos anyagból ismerjük: az egyházlátogatási jegyzőkönyvek is bizonyítják. Az 1835. évi jegyzőkönyv ellene foglal állást: „Nem illik, hogy a keresztények […] a szerfölötti fájdalom érzésétől elragadtassanak, midőn szüleiknek, hitvestársaiknak, gyermekeiknek vagy más atyafiaknak a temetését kísérik, mint akik elvesztettek minden reményt, sírásra és nyílt jajveszékelésre fakadjanak. Ezért megparancsoljuk, hogy a plébános által ismételten vesék a hívek elméjébe, mennyire szent és üdvözítő gondolat a megholtakért könyörögni, hogy azok bűneiktől megszabaduljanak, és emezek pedig fájdalmukban mértéket tartsanak, s inkább az isteni rendelkezésben megnyugvó akarattal, Istenhez forduló bőséges könyörgések által a megholtaknak örök nyugodalmat kérjenek.”34 Előfordult, hogy valaki siratáskor nem éppen összeillő szófordulatokat használt, s ezzel nem kellő hatást ért el. Szinte komikumként maradt fent Makón: a sirató asszony a férj és a tehén halálát együtt emlegette: „meghalt a szomszédba az ember, elég jómódúak voltak. Ott volt siratás. Azt úgy sokáig mondogattuk, hogy az uram meghalt, a Roza megdöglött. Mer az egy tehén volt. És hangosan így sírt: ’Azuram möghalt, aroza megdöglött’.” (46.)

Temetési szertartás

A temetést a világi, egyházi, egészségügyi szabályoknak megfelelően, általában a halál beállta utáni harmadik, néha második napon tartották, szinte minden esetben délután.

A temetésen a családtagokon kívül részt vettek  a rokonok, barátok, jó ismerősök. Katolikusoknál a Rózsafüzér Társulat tagjai, valamint a különböző körök, egyletek képviselői. Ha sokan jelentek meg, szépen prédikáltak, búcsúztattak, azt szép temetésnek tartották Makón. Az idősebbek szinte kötelezőnek érezték az ismerősök, szomszédok temetésén részt venni. A legidősebbek gyakran értetlenül nézik a mai rohanó világot, {751} amelyben a búcsúvétel sem halad a régi szertartás és tisztelet szerint. „A mai fiatalok mán nem csinálják ezt, mint a régi idősebbek. Másképp van mindön. A fiatalabbak nem törődnek úgy vele, ha valaki möghal, nemigen mönnek el a temetésre.”(6)

332. kép. Gyászmenet üveges gyászkocsival

A temetést általánosan harangozással jelezték, amelyet külön meg kellett fizetni. A szertartás régen az udvaron volt, ahova, ha igény volt rá, a papnak és a kántornak asztalt és két széket kivittek. Reformátusok köréből származó adat szerint az udvaron fekete sátort állítottak föl.35 A koporsót a ravatalon szögezték le. Régen szokás volt, hogy aki még egyszer látni akarta a ravatalon a halottat, a temetés előtt bement, megnézte. Katolikusok a halott fejénél elhelyezett szentelt vízből, összecsomózott kis faágakkal megszentelték a ravatalt, letérdeltek, imádkoztak, utána mentek a gyülekező gyászolókhoz. Szintén katolikus szokás volt, hogy a temetésre érkező pap előbb megszentelte a ravatalt, utána vitték ki a leszögezett koporsót az udvarra. A koporsót a temetkezési vállalkozó/vállalat által hozott állványra, a Szent-Mihály lovára helyezték. Halványan él az emlékezetben a Szent Mihály lova elnevezés, amely eszközzel régen a koporsót vitték a sírig. Nevét annak nyomán nyerte, hogy az egyház tanítása szerint Szent Mihály az utolsó ítélet angyala, a jó halál oltalmazója.36 Az elnevezést ma a koporsót tartó fa állványra használják.

A koporsót az országos szokásnak megfelelően lábbal menetirány szerint vitték ki. Makón már nem élt az emlékezetben az a magyarázat, amely szerint a halott így nem lesz hazajáró.

Amikor a halottat kivitték a szobából, egy ismerős szomszéd azonnal kinyitotta az ablakokat.

A gyászolók a koporsót körülállták. A legközelebbi hozzátartozók helye közvetlenül a koporsó mellett volt. Ha nagy volt a család, mindkét oldalon a közvetlen hozzátartozók álltak, meg a társaik, gyermekeik. Hátuk mögött a sógorok, sógornők, keresztgyerekek, a rokonsági foknak megfelelő családtagok. Távolabb illett állni a szomszédoknak, barátoknak, ismerősöknek.

A temetési szertartás a vallási szabályoknak megfelelően különbözött. A búcsúztatót a pap mondta, a kántor énekelt. A családtagok segítségével összeállított beszédében a pap felelevenítette az elhunyt életét, utalt az élet mulandóságára, a feltámadásra, az abban való bizakodásra. Régi hagyomány volt, hogy a református és a görög katolikus temetéseken iskolás gyermekek is énekeltek. „Most nem énekölnek, csak a pap mög a felesége. Eleinte gyerökök, az iskolások, azok éneköltek… Az én fiam is mönt, mindig vót temetés igencsak, ekkora egyháznál. Az én fiam is mindig bevót osztva. A hittanos pap mindig monta: »të gyüssz temetni, te gyüssz temetni, te gyüssz!« Ha nagyobb temetés volt, négy volt a kántor mellett, ha kisebb, akkor kettő, de mindig vót. Mán most, amikor ravatalozó van, nincs.” (33) Később reformátusok nagyobb temetései alkalmával énekkar működött közre. A görög katolikus temetési szertartás a vallás hagyományainak megfelelően hosszabb volt a többinél, {752} több volt benne az ének. Az egyházi énekek mellett a népi éneklések is szokásban voltak Makón, amelyekre 19. századi adatokat az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből kapunk. A római katolikusok körében 1835-ben még általánosak voltak. „Nehogy a temetés alkalmával a kántor az említett búcsúénekek helyett önkényesen kijelölt éneklésekkel [a híveket] megterheltesse […], ezért a plébános lelkére kötjük, hogy az efajta éneklések ne legyenek túl hosszúak vagy ízléstelenek, és ezeknek még előzetesen nézzen utána.” Sajnos, ezeket a népi énekeket nem jegyezték le sem akkor, sem később. Ugyanitt a magyar nyelvű zsoltár énekléséről is utasítást kapnak a makóiak: „Egyről pedig még gondoskodjon; a temetési menet alkalmával a Miserere zsoltár ne latinul, hanem magyarul énekeltessék és a temetést kísérő hívek által a rózsafüzér ájtatosan mondassék.”37

333. kép. Diós Sándor a ravatalon

Makón is szokás volt, különösen nagygazdák körében, hogy cigányzenével búcsúztatták el az elhunytat hozzátartozói. A cigányok a Most van a nap lemenőben, kivisznek a temetőbe kezdetű dalt húzták.

A 20. sz. elejétől, a vegyes házasságok általánossá válásával – bár a házasfelek vallása nem változott – gyakran fölmerült a kérdés, az elhunytat milyen szertartás szerint temessék el. A temetési szokások, szertartások keveredése, családon belüli változása a két világháború között már gyakori volt. Előfordult, hogy a már meglévő sírhely határozta meg, hova temessék el a halottat.

Az ország szocialista korszakában (1945–1989) nagyon sokan nem merték vállalni az egyházi szertartást, hanem az erősen szorgalmazott  „polgári temetést” választották halottaiknak. Ezeken a búcsúztatókon különösen fontos szerep jutott a munkahely és a különféle szervezetek (párt, KISZ, szakszervezet) képviselőinek. Olyan ellentmondással is találkoztunk, hogy a feleség hívő katolikus volt, a férj kommunista – mindkettőjüket pap nélkül temették el. A tudatban át nem alakult szokást példázzák G-né, 94 éves református asszony szavai, aki fia temetésére így emlékezett: „nem pap vót, de nagyon szép prédikálás vót”.

A szertartás után régen a koporsót gyászkocsira tették, s a menet gyalog elindult a temető felé. Mikor vége lett a prédikációnak, mindjárt kezdtek harangozni, s a harangszó elkísérte a holtat a sírig. Makón az emlékezet által elérhető időn belül gyászkocsival vitték ki a koporsót a temetőbe. A temetőbe kísérés hagyományos módjáról, Szirbik Miklós feljegyzéseiből tudunk, aki a Megholtak második Anyakönyve 1823. február 3-i bejegyzéséből, (édesanyja temetéséről) idézett: „özv. Szirbik Miklósné Kováts Katalin 86 esztendős, megholt öregségben, s. a. t. Erről az öreg asszonyságról megjegyzésre méltó, hogy 9 gyermeket szülvén, azokat maga után mind életben hagyta, és hogy unokái, s unokáinak gyermekei öszvességgel voltak halálakor 104-en; és így a gyermekekkel együtt, az egy törzsökről származottak száma 113. Megjegyzésre méltó még az is, hogy gyermekei közzül hatan lévén fiak: közben azok vitték a testet, a születési rend szerént állván; úgymint Ferencz, János, István, Mihály, a Városnak akkori Bírája, András a Városnak Esküttje, és Miklós az Ekklésiának egyik Prédikátora.”38 {753}

334. kép. Kéki Imre lelkész Diós Sándor temetési szertartásán

A gyászkocsi neve lehetett még üvegös hintó, üveggyászkocsi, lovas hintó. A temetkezési vállalkozók számának növekedésével párhuzamosan bővült a választék is. A nagygazdák, tehetősebb lakosok négy lóval befogott, díszes üveges gyászkocsit választottak, a szegényebbek kétlovas egyszerűbbet. A lovak fekete lepellel voltak bevonva, a hám alatt kifejezetten a ló hátára szabott anyaggal. A gyászkocsihoz gyász lószerszám illett, a ló fején nagy fekete bóbitával, néhol fehér sujtással. „Meg aki a gyászkocsit hajtotta, annak is olyan különös sapkája volt. Meg a lovaknak a fejlője tetejin is volt valami díszes bojt.” (47) A háború alatt és közvetlen utána, mikor nem volt ló, és a temetkezési vállalkozók is tönkrementek, egyszerű fogatokkal, néha az orosz társzekerekre emlékeztető lovas kocsival vitték a koporsót, kísérték utolsó útjára a halottat. Az államosítás után az állami temetkezési vállalatok gondoskodtak gyászkocsiról, a ravatalozó felszereléséről. A nagyarányú motorizálás bekövetkeztéig, az 1960-as évek végéig maradtak a lovas gyászkocsik, amelyeket az autók váltottak föl.

A halottas háztól a temetőig a gyászolók a gyászkocsi után mentek. Télen a járdán, nyáron a kocsiúton. Reformátusoknál a 19/20. sz. fordulóján elöl hat-nyolc énekes gyermek fekete köpenyben, utánuk a kántor, majd a lelkipásztor és a funerátor.39 Katolikusoknál a templomi zászlót a Rózsafüzér Társulat zászlóját vitték elöl. Őket követte a gyászoló család, a rokonsági szintnek megfelelően, a koporsónál való felálláshoz hasonló sorrendben: minél távolabbi rokon volt valaki, annál messzebb volt a halottól. A régi, nagyobb családoknál házastárs halála után a hátramaradottat két gyermeke fogta közre, s kísérte közvetlenül a koporsó után, mögöttük a többi testvér, majd házastársaik és gyerekeik. A 20. sz. elejére emlékszik vissza M-né, aki vegyes házasságból született, római katolikus vallásra keresztelt, s görög katolikus nevelőszülőknél nőtt föl. „Az édösapámat református pap temette… És ezelőtt a reformátusok mindig úgy kísérték a halottat, hogy a háztul a temetőig. De éneköltek mindön utcába. Ahogy hosszú utca volt, akkor az egyik felibe rákezdett a kántor, meg 3-4 ilyen énekös gyerök, ilyen jó hangú, jó ruhájú gyerököket vittek a temetésre. Azok vitték az eneköt. És nagyon szép vót, hallatszott, a másik utcán is hallottuk, ahogy gyönyörűen énekőltek, az a sok szép ének. A reformátusok sokkal jobban éneköltek, mint a katolikusok. Itt csak a kántor volt, maga énekölgetött. Aztán mikor möglött a ravatalozó, ugyë, aztán mögszűnt ez az utcai, aztán nincs énekölés.” (33)

A sírhoz érkező menet tagjai ugyanúgy helyezkedtek el, mint a halottas ház udvarán. A letett koporsó mellett, a nyitott sírnál a pap elvégezte a kötelező szertartást, elbúcsúztatta a halottat. A koporsót a sírásók engedték le a gödörbe. A hantolást temetési énekek kísérték. Újabban a koporsóra helyeznek olyan anyagot, amely fölfogja a föld dübörgő hangját, könnyítve a búcsúzó családtagok fájdalmán. A sírok virággal, koszorúkkal borítása Makón is általános szokás volt.

Csecsemő vagy kisgyermeket rövidebb szertartás keretében gyakran rátemették a nagyszülők sírjára. Csecsemőt kicsi, fehér koporsóban a keresztszülő kézben vitt ki a {754} temetőbe. Ha fiatal lány halt meg, az üveg gyászkocsi mindkét oldalán koszorúspárok kísérték. A lány barátnői kezében egyforma virágcsokor volt.

335. kép. Gyászolók

Tor

A halotti tor az ősök tiszteletére rendezett szertartásos áldozati lakomák kései maradványa. Kialakulásában szerepet játszott az ősök, valamint a halottak tisztelete, akiknek jóindulatát ezúton is igyekeztek elnyerni. A korábbi századokban nemcsak a háznál, hanem a sírnál, a temetőkertben is rendezték. Résztvevői lehettek a temetésen jelenlévők valamennyien, illetve csak a meghívottak, esetleg csak férfiak. Az ország számos helyén ének, ima, sőt tánc, halottas játék is kapcsolódott hozzá.40 Szokásjogilag a tor a temetés befejező aktusának tekinthető, amelynek megtartása az örökösökre, rokonokra kötelezettségként hárult. Magyarázata a koporsóba helyezett tárgyakéhoz hasonló: a halottat megvendégelték, ellátták a hosszú útra élelemmel, itallal, mert hitük szerint ellenkező esetben a holtak szelleme visszajárt volna, zavarva ezzel az élőket.41

A halotti tor megtartásának szokása mélyen élt a makóiak hitében és gyakorlatában is. 18–19. századi végrendeletekben találkozni olyan adatokkal, amelyben a végrendelkező külön tesz említést a temetési, valamint a tori költségekről. Pl. 1763-ban Kovács János a temetésére 70 forintot hagyott (szentmisére, templomra, özvegyére 20–20 forintot). Bár a temetésére a hátramaradottak nem költötték el a rendelt összeget, csak 18 forint 18 krajcárt, a költségek összesítéséből kiderül, milyen arányban volt fontos a halotti tor. „Deszkáért 1 forint 15 krajcár, harangozónak 2 krajcár, négy és fél itce bor hét és fél krajcár, kántornak mindenestől 42 krajcár, koporsó szegre 12 krajcár, ecetér 2 krajcár, öt kenyér 1 forint 45 krajcár, borsért 4 krajcár, májért 25 krajcár, 13 itce liszt 13 krajcár, egy itce só 4 krajcár, két akó borért 3 forint, egy alsó lepedőért 26 krajcár, hét font szalonnáért 49 krajcár, fáért 12 krajcár, tojásért 3 krajcár, két tyúkért 14 krajcár, négy itce paszulyért 8 krajcár. A summa kitesz 18 forint 18 krajcárt.”42A fentiekből is kitűnik, hogy az elfogyasztott étel alapanyaga köles- és árpakása, máj, káposzta, tyúk, paszuly (bab). A nagy mennyiségű liszt föltételezhetően az általánosan fogyasztott kalácshoz kellett.

A halotti tor a 19. sz. első felében is kiemelt jelentőségű volt. Szirbik Miklós is külön említést tesz róluk, megjegyezve, hogy „kivált az Oroszoknál [azaz a görög katolikusok közt] vagynak nagy divatban.”43 A tori ételek elkészítéséhez az előbb említettekhez hasonló alapanyagokat használtak a 19 sz. első felében is. 1811-ben a Szenes Istvánné temetéséről készült költségvetés (összesen 105 forint 10 krajcár) húst, káposztát, kását sorol föl.44 Ebből föltételezhetően a már említett töltött káposzta készülhetett. Másutt a mészárszékről {755} beszerzett hús, bárány említése45 a később is szokásban lévő paprikás (pörkölt) készítésére utal. Bor, pálinka minden esetben került az asztalra.

A 19. sz. végén, a 20. sz. elején még élő szokás a halotti tor. Ezt ismerhetjük meg Diós Sándor visszaemlékezéséből: „A halotti temetés után a gyászoló család tagjaival a rokonság és a szomszédok visszamentek a halottas házhoz. Akkor illett – különösen minden felnőtt halott temetése után – halotti tort tartani. Amikor a gyászolók visszamentek a gyászházhoz, már az udvaron javában rotyogott a bográcsban a paprikás. A szegényebb családoknál friss, puha kenyeret meg erőstúrót tettek az asztalra. De hogyha a halotti tor elmaradt, az szégyen volt a hátramaradottakra. A halotti toron azután felelevenítették az elhunyt emlékét. Elmagyarázgatták a jó tulajdonságait. Elbeszélgettek egy darabig, majd széjjeloszlottak.”46

336. kép. Diós Sándor koporsóvitele

A 20. sz. első évtizedeiben, a két világháború között már megkopott formában élt az egykor gazdag hagyomány. Elsősorban a gazdag családok körében maradt meg, példaértékű megfogalmazásban: „aki kicsit tehetősebb volt, nem olyan szögény vót, és megtehette, a halotti tort csinálta.” (12) Levest nem főztek, általában valamilyen paprikást (aprójószág, marha, disznó) készítettek, mint régebben is, bográcsban. A temetés után ekkor már általában csak a rokonság gyűlt össze, vacsorára. Mint a lakodalmakban, a szomszédok ebben az esetben is segítséget nyújtottak mind az előkészületekhez, mind az utólagos rendtevésben. Az is gyakran előfordult, hogy temetés előtt való nap készítette el valaki (távolabbi rokon, szomszéd) az ételt. Az evés-ivás után elbeszélgettek a halottról, viselt dolgairól, a mindennapi eseményekről. Makón is szokás lehetett, hogy a torból a hozzátartozókat vigasztaló, nyugtató szavakkal távoztak a tor résztvevői. A halotti torra emlékeztető családi összejövetelek az utóbbi néhány évtizedben felújultak. Ez elsősorban a más településről érkezett rokonság hideg vagy meleg étellel való kínálását jelenti. A távolról érkezők közül néhányan már a temetés előtt, zömmel utána a gyászoló család házához érkezik, ott uzsonna vagy vacsora közben beszélgetnek.

A halotti tor hajdan gazdag hiedelemvilágát Makón már nem sikerült föltárni.

Szintén halvány emlékek élnek a városban az ifjú halott lakodalmának szokásáról. A fiatal halottak nagy pompával, zenével, tánccal történő temetése valaha Európa szerte elterjedt szokás volt, és az egész magyar nyelvterületen is ismert. A halott lakodalmának megülése a halál utáni élet, a visszajáró halott képzetköréből ered. A néphit szerint a házasságkötés előtt elhunyt fiatalnak, mivel nem élhette le a teljes életet, kijárt az átlagostól eltérő temetési szertartás. Minthogy életében nem ülték meg lakodalmát, halálában adták meg neki. Ez azt jelentette, hogy a temetés mozzanataiban több megegyezett a lakodalmi szokásokkal. A 19/20. század fordulóján még többfelé előfordult, hogy a halottat kísérő fiatalság a sírnál, a temetőkapuban és a halotti toron táncolt. Kálmány Lajos szerint az Arad megyei Magyarpécskán a Rákóczi induló hangjaira a legények vagy eladólányok temetése után a 19. században, de még a 20. század elején is táncoltak a falu legényei a temetőben. 47 A lakodalmi jelleget – mint Makón is láthattuk – a viselet őrizte meg legtovább. Makói adataink lányhalottakról szólnak, akiket menyasszonynak öltöztetve általában fehér ruhában {756} ravataloztak fel, és tettek koporsóba. A halottaskocsit koszorúspárok kísérték. A halotti torban „elülték a lányuk menyegzőjét”. „Vót olyan ezelőtt még az én lánykoromba is. Lent laktunk a Lendvay utcán oszt möghalt ëgy nagylány. Aztán olyan menyasszony-forma vót… Akkor mikor olyan fiatal halt mög, akkor vótak párosak, koszorúslányok, így mondták és akkor mikor ellött temetve, akkor hazamöntek, adtak egy vacsorát. Oszt akkor még hogy a lányuknak a menyegzőjét elüljék, még zenészt is fogadtak. Hogy azok a fiatalok, akik ott vótak, röggelig ott táncoltak. Szóval vót ilyen is több. Ez vót a hírös halotti tor. De hát itten Makón nem sok vót, én tán kettőt tudok arra lent.” (5)

337. kép. Diós Sándor koporsójának sírba tétele

Mások emlékezetében már csak annyi maradt meg, hogy „azt mondták a szülők, ha már lakodalmat nem csinálhattak neki, akkor ezzel pótolták, ami járt volna a lánynak, hogy a lakodalom helyett a halotti tort megcsinálták úgy, mintha adtak volna egy lakodalmi vacsorát. Szóval akkor ilyen szokások voltak. És aztán még valameddig ott maradtak, tudom, azok, akik közeli rokonok voltak: testvér, unokatestvér, azok voltak ott náluk.” (12)

Gyász, a halott emléke

A gyász állapota az élet rendes menetéhez képest tilalmak, kötelességek és egyéb külső emberi megnyilvánulások sorát jelentette a gyászolók számára. A gyász szorosabb szakasza a temetéssel lezárult.48 Ezt követte a gyászidő.

A magára maradt házastársat Makón is özvegynek, a halott gyermekeit árvának mondták. A gyászolók tágabb körét alkotják a szülők testvérei, a házastárs szülei, a sógorok, sógornők, unokatestvérek, a testvérek gyermekei. A gyász ideje általában hat hét és egy év közötti időtartamot foglal magába. Mértékét a rokonsági fok és a halott életkora szabja meg. Makón is, mint az ország területén általában, szülőt, házastársat egy évig, testvért és nagyobb gyermeket hat hónapig gyászoltak, nagyszülőt unokája hat hétig. A család a gyászt elsősorban színekkel jutatta kifejezésre. Ez megmutatkozott már a temetés előtt (lepel, lobogó), a temetési szertartáson (koporsó színe, gyászkocsi). A temetésen a megjelent rokonoknak gyászkarszalagot vagy gombostűre tűzött kis szalagot, gyász-zsebkendőt adtak.

A gyász legszembetűnőbb megnyilvánulása a mai napig a viseletben van, amely ma országszerte a fekete szín. Régen feltehetőleg ugyanilyen általános lehetett a fehér gyászviselet, amely a 20. századig csak néhány helyen maradt meg.49 Makón is a fekete szín volt általános a gyász jelzésére. A gyászviselet mindig egyszerűbb, dísztelenebb volt az általános viseletnél. Közvetlen rokont teljes öltözetben gyászoltak, távolabbit tartozékokkal (kendő, gyászszalag). Az idő múlásával fokozatosan oldódott fel a gyász viselése, legtovább a kendő maradt meg. Néhány esetben a gyászoló „le se tette” a gyászt, egész életében mindig feketében volt. A gyászruha hosszas viselésétől abban az esetben tértek el, ha a haldokló ezt valamilyen okból kifejezetten kérte. A gyerekekkel alig gyászoltattak. A temetésre készíttettek nekik ugyan gyászruhát, de később nem viseltették azt. Kislányok hajába a gyász kifejezésére fekete masnit kötöttek. {757}

Egyedülálló szokás volt Makón, hogy a halott hozzátartozói a rokonoknak nem csak a kendőt, szalagot vásárolták meg, mint Szegeden és Hódmezővásárhelyen,50 hanem az egész öltözet ruhát is. Hagyományőrző családban ez a szokás az 1990-es évek végéig, szinte napjainkig megmaradt. A gyász és a vásárlás fontossága is kiderül az alábbi esetből. „Kicsit módosabbak, akik jobban adtak, vagy vót amiből adjanak, még a közvetlen családnak gyászruhát is vettek. Ez egy nagyon érdekös epizód vót minálunk is, mert mi is kaptunk akkor is, mikor a nagyszüleink meghaltak. És akkor mikor anyukám bent vót a kórházba, együtt éltük meg Marikával. Nem vót már szegénykém teljesen tiszta, sőt mondjam azt, hogy nagyon sokat nem vót tiszta. És egyik alkalommal mán a látogatók möntek kifelé a kórházból, és odahúzott bennünket magához. Azt mondja, hogy ő borzasztó lelkibeteg. »Hát mi baja van?« kérdeztem tőle. »Képzeld el« – aszongya –  »meghalt édösanyám, aztán én nem vöttem gyászruhát annak, akinek illett volna és nem merek az emberek szemibe nézni. Nézzétek meg azokat ott, hogy néznek ránk. Nem merek az embereknek a szömibe nézni.« S akkor mi mondtuk neki, hogy ó hát nem gond. De őtet nem hagyja a lelkiösmeret nyugodni. Mondom neki »idefigyeljön Mama, tudja mit. Mi most innen hazamögyünk, nézze itt van Marika is, hazamögyünk és akkor én tudom, hogy kinek illik vönni, hazamögyök és én mögvöszöm, jó? Majd Marikával elmögyünk.« Oszt akkor magához húzott bennünket és mondta, hogy »jaj de jó, nagyon mögnyugtattatok, tudom, hogy bennetek bízhatok.« És akkor két napra rá, kimögyök az utcára, röggel korán, hát mit mondjak, olyan 70 centi szélös fekete nejlon vadonatúj nejlondarab vót a kocsibejáróra leesve. Valaki vihette és leesött. Ez vót két napra rá. Hát nem tudom két hét beletelt-e, möghalt anyukám, és mikor möghalt, azt mondta a tata, hogy »akkor most tudod, hogy mi a kötelességöd?« Mondom, »tudom tata«. És akkor vöttem a sógornőmnek fekete ruhának valót, vöttem a lányomnak fekete ruhának valót, magamnak teljesen egyformát mind a hármónknak. És a köröszt gyerökeinek vagyis a körösztlányának mind a kettőnek fekete kendőt vöttem, zsebkendőt vöttem, az egész családba mindön férfinek zsebkendőt, mindön nőnek zsebkendőt, sőt még a közeli ismerősöknek zsebkendőt, gyászszalagot. Úgyhogy direkt egy személy meg vót bízva, hogy az ismerősök mikor gyüttek oda, azok akik annyira közeli vót, vagy jóba vótak. Például vót egy idősebb néni is, akivel nagyon jóba vótak, annak is mikor odagyütt, így gyászszalagot meg zsebkendőt adtunk, mintha családtag lött vóna… Ezt akkor is megcsináltuk, mikor a tata möghalt.” (1998)(13)

338. kép. A család búcsúja Diós Mártonnétól

Az öltözeten kívül a házban is voltak a gyásznak látható jelei. Újabb szokás, hogy a tükör sarkára, valamint páros fényképek esetében az elhunythoz fekete szalagot tűznek.

A gyászidő alatt a gyászolók nem jártak mulatságba, lakodalomba, disznótorba, nem volt szabad házasodni. A tervezett lakodalmat általában elhalasztották. Ha az eljegyzés időpontján már nem lehetett változtatni, akkor „nagyon csendben,” „szűk körben” megtartották. A gyászolók házában nemcsak zenét nem hallgattak, hanem a rádiót sem kapcsolták be. A szórakozási tilalom különösen a fiatalok esetében az utóbbi évtizedekben jelentősen lazult.

A gyász kinyilvánításaként a temetés után a katolikusok gyászmisét tartottak, a reformátusok a temetés után való vasárnap együtt mentek el az istentiszteletre, utána pedig ugyanúgy, mint a temetésen együtt mentek ki a temetőbe. A frissen földelt halott sírjáról a {758} koszorúkat és az elhervadt virágokat hat hétig nem illett leszedni. Régen nem volt szokás a koszorúkra tett szalagok összegyűjtése.

Az elvesztett családtag hiánya, a halottról való megemlékezés késztette a hátramaradottakat a temető látogatására. Gyakorisága személytől, lehetőségtől függött. Volt, aki mindennap, mások rendszeresen hetente egyszer keresték föl halottuk sírhelyét. „Én is még hazagyüttem a hagymaföldről, és képes vótam utána kimönni a temetőbe. Aztán most elég, ha egyszer egy héten kimék. Máskor meg, ha vót egy kis időm, szakajtottam rá időt, 5-10 perc alatt mögjártam. Mostmán nem járom meg.” (6) Rendszerint otthon nőtt virágokból összeállított, alkalmi csokrot készítettek. Tanyai nők, asszonyok a temető látogatását a heti egy piacos nappal kötötték össze, amikor árulni jöttek be a városba.

A halottakról való megemlékezés kötött, évenként megismétlődő alkalma az évfordulós halotti mise, valamint a temetők, a halottak november eleji ünnepe: katolikusok számára a mindenszentek (november 1.), protestánsok számára halottak napja (november 2.). A templomban tartott évfordulós halotti misék bemutatása régi hagyomány, többnyire a családtagok kezdeményezték, de a gazdagabbak közül sokan tettek végrendeletileg, erre a célra külön, úgynevezett misealapítványokat. „Erre már 1807-ből vannak adataink. Az ilyen tárgyú érvényes rendelkezések száma 1835-ben 11 volt. A misemondásra készpénzt, esetleg valamely javak eladásából befolyó összeget hagytak. Rendelkezéseiket általában magyarul, ritkábban latinul fogalmazták.”51

Makón is fellelhetők még a nyomai a szegényeknek való adakozásnak, amelyet a szakirodalom alamizsnálkodásnak, szegények etetésének nevez. A szegényeknek való adakozás a halott-tisztelet jellegzetes motívuma, melyben feltételezhetően a megajándékozott a halott megszemélyesítője.52 Ebbe a tevékenységi körbe tartozott a temetésből hazaérkezők adakozása a várakozóknak, a halott ruháinak elajándékozása, s majd a szegények etetése. „Ezen alkalmakkor a szegényeknek vagy egy kiválasztott szegénynek úgy adakoznak – írja Kunt Ernő – mintha a halottnak adnának, vagy pedig azzal a kifejezett kívánsággal adnak neki terményt vagy pénzt, hogy a megajándékozottak a halott lelki üdvéért imádkozzanak: mert a szegények imáját jobban meghallgatják.”53 A 19. sz. elejéről van adatunk, hogy Makón is „A szegények számára koporsó által szokás szerint 1 forint”-ot adományoztak.54

Az eredeti magyarázat elhomályosulásával tovább élt, néhány családban máig fennmaradt az ajándékozás szokása. Temetés után a halott ruháját összecsomagolták, s alkalomadtán elajándékozták. Görög katolikusok körében volt szokás, hogy évfordulókon s nagy ünnepeken az elhunytra emlékezve kedvenc ételét, süteményét készítették, s mindig ugyanannak az ismerősnek ajándékozták, „hogy az ő lelkére fogyassza el”. A koldusokat alamizsnával látták el halottak napján.

Máig élő szokás halottak napján az elhunyt hozzátartozókra való megemlékezés, sírjuk megtakarítása, díszítése. Eredetileg az élők és a holtak összetartozása fejeződött ki e szokásban. Ez alkalommal a más városban lakó testvérek, rokonok is igyekeznek a szülőhelyüket felkeresni, s a család tagjai együtt keresik fel hozzátartozójuk sírját. A katolikusok november 1-jén gyertyát is gyújtanak a síron. Aki nem tud a temetőbe elmenni, a gyertyagyújtást otthon az ablakban végezi. Általános szokás volt, s ma is az, hogy annyi gyertyát gyújtottak meg, ahány halottjuk volt. Amíg a gyertya égett, a családtagok imádkoztak. A reformátusok régen csak virágot és koszorút vittek a sírra, gyertyát nem gyújtottak. Hagyományőrző református családokban ezt a szokást ma is tartják. A {759} katolikusok gyertyagyújtási szokását előbb a vegyes vallású családok, majd a reformátusok is átvették. Makón az elhalt szülők sírjához, a tanyáról a gyermekeket csak halottak napján hozták be, „kocsiderékba ültették”. A katolikusok gyakran ezen a napon tartották a sírszentelést. Azok a tanyaiak, akik nem tudtak a temetőbe bejönni, szintén gyertyát gyújtottak ugyanúgy, mint a városban. Halottak napján régen a temető bejáratánál a mézesbábos- és gyertyaöntő mester árulta portékáját. Mellettük volt található ugyanekkor a gesztenyeárus is, aki különösen a gyermekek számára jelentett nagy élményt forró sült gesztenyéjével.55 A halottaknapi temetők megkapó látványát líraian fogalmazta meg elbeszélésében Jámborné Balog Tünde. „Ahogy terebélyesedik a sötétség, úgy nő a fényesség a temetőben, egyre több gyertya lángja repdes és szaporodik a virág a sírokon. Elegáns fehér és sárga krizantémok pompáznak, kis boglyas őszirózsák, szúrós, jellegzetesen temetői illatuk keveredik a gyertyafüst viasz-szagával.”56 A katolikus temető előtt ma is árulják a gyertyát, „mindig ott van a Zuber-lány”57

A halottak napjával kapcsolatban megmaradt jóslás a következő évre vonatkozott: ha ezen a napon elfújja a gyertyát a szél, rossz lesz a jövő évi termés.58 Arra az általános hiedelemre, hogy a holtak halottak napján az imádkozás alatt visszajárnak, nem leltünk már adatot. A halotthoz fűződő más feljegyzett hiedelmek (hazajáró lélek; ha a halottat sokat emlegetjük, megjelenik előttünk szelleme)59 alapján biztosra vehető, hogy az emlékezetből kikopott, de Makón is ismert volt ez az országosan elterjedt hiedelem. {760}

Lábjegyzet