Jogélet a két „vész” között (1781

Egy település jogéletének vizsgálata rendkívül összetett feladat. Kis létszámú, homogén közösség vizsgálata során, jó források alapján számos jogtörténeti, történeti és néprajzi eredménnyel kecsegtethet e munka, mint például Mártély, Ivád, Pétervására, Tápé, a Káli-medence falvai, a gömöri Harmac és Péterfalva, a Tolna megyei Bölcske és Madocsa esetében.2 Jóval bonyolultabb azonban a helyzet, ha a szerző egy több ezer lakosú, differenciált társadalmú3 alföldi mezőváros jogéletéről kíván képet adni – még akkor is, ha olyan különlegesen értékes forrásanyag segítheti munkáját, mint a „mindennapi jegyzőkönyv”, amelyet a „Makó Városában előfordúlt ügyes bajos állapotokról” vezettek.4

A török kiűzése után kamarai igazgatás alá került város lakóinak kedvező jogállása az 1699. évi újratelepülést követően is megmaradt: a földesúri adót pénzben róhatták le; a jobbágyi szolgáltatások alól mentesültek; a mezőváros határához tartozó területet Makó lakossága szabadon használhatta; élhetett a kisebb királyi haszonvételek jogával.5 E helyzethez képest kedvezőtlen változást jelentett, hogy 1712-ben a kamara a város földesúri jövedelmeit átengedte a Csanád egyházmegyei püspökségnek, majd III. Károly 1719-ben Nádasdy László püspök személyének, 1746-ban Mária Terézia pedig örök adományul a püspökségnek adományozta. A korábbi királyi szabadosok így püspöki jobbágyokká váltak, és kötelezettségüket a mindenkori püspökkel kötött szerződés alapján teljesítették. Amikor azonban a püspökség már a szabadalmas jogállapotból eredő gyakorlatot is vitatva az urbárium rendelkezéseit kívánta érvényesíteni, a város jogi útra terelte kiváltságai védelmét. Kezdetét vette egy nyolc évtizedes úrbéri per (1778–1859), amely – mint erre Tóth Ferenc is felhívta a figyelmet – közvetlenül vagy közvetve, de hatással volt a város minden polgárára.6 Átformálta a közgondolkodást, és jelentős következményekkel járt a városi jogélet egészének alakulása szempontjából is.

A városi önkormányzatok hatásköre a rendeletalkotás, a közigazgatás mellett magában foglalta a bíráskodást is. A kor általános gyakorlata szerint – amint arra Kállay István Debrecen esetében már a 16. században utal – a városi tanácsülési jegyzőkönyvbe vezették be a városi bíráskodás feljegyzéseit, s a tanácsülési jegyzőkönyv egyúttal protocollum judicialeként is szolgált. Ennek az volt a jelentősége, hogy a bevallást, végrendeletet, egyezséget, pert és ítéletet tartalmazó városi tanácsi jegyzőkönyvekben található bejegyzésekre bíróság előtt is lehetett hivatkozni. A jegyzőkönyv az oklevelekkel teljesen egyenrangú bizonyítékként szolgált, mely alapján a bejegyzésekről a városi tanács hiteles másolatokat állíthatott ki.7

Forrásunk is ilyen jegyzőkönyv, amely Makó mezőváros tanácsa bíráskodásának dokumentumait tartalmazza. Magáért beszél megnevezése: „mindennapi jegyzőkönyv”, hiszen bejegyzései az 1810-ben Baranyai Kálmán népesedési mérlege szerint 14 189 lakosú város {817} jogi ügyeit, „ügyes-bajos dolgait” tartalmazzák. A Makó Városi Levéltárban őrzött forrás 23 kötete 1805. január 16.–1882. szeptember 10. között hihetetlen gazdag tárháza a népi jogélet megnyilvánulásainak.8

Az egyes tételek az egyszerű pl. iratkérési bejegyzéstől vagy tartozáselismeréstől az összetett, egymást követő bejegyzéseken, eljárási cselekményeken keresztül bonyolódó, illetve a jogsértések sorozatát jelentő ügyekig a legváltozatosabb tárgyúak, s eltér a jogéletre vonatkozó informatív tartalmuk is. A forrás úrbéri kérdésekkel néhány kivételtől eltekintve (pl. a kocsmáltatási jog átengedése) egyáltalán nem foglalkozik. A tételek egy-egy időszakban eltérő arányban, a részletesen vizsgált időtartományban viszont döntően a városi bíráskodáshoz köthetők, ezért a hagyományos felosztás alapján tárgyaljuk az anyagi jogi és eljárási vonatkozású bejegyzéseket.9 Az anyagi jog keretében a büntetőügyekről (ezek között a delictum privatum, azaz magánbűncselekményről),10 és a magánjogi ügyekről kívánunk szólni, s idekapcsoljuk a közigazgatási ügyeket is. Az eljárási vonatkozású bejegyzések alapján pedig rekonstruálni igyekszünk a makói bírák előtt zajló eljárás szabályait – a város mai polgárainak érdeklődésére is számot tartva.

A csaknem nyolcezer lap terjedelmű anyagból több mint kétezer ügyet áttanulmányozva – a magyar jogi néphagyomány-utatást szívügyének tekintő neves jogtörténész, Bónis György által leírtakat szem előtt tartva – célunk felvázolni Makó mezőváros jogéletét, hogy a helyi eseményeket visszavonhatatlanul meghatározó két vész, az 1781-i tűzvész és az 1821-ben bekövetkezett árvíz közötti időszakról alkothassunk képet.11 {818}

Büntetőügyek

A bűncselekmény fogalmának és ismérveinek tudományos, absztrakt meghatározása a polgári korban született meg, tárgyalt korszakunkban (1781–1821) a gyakorlatban még kevéssé differenciálva „az isteni és emberi törvények megsértését” jelenti. Az előbbi a tízparancsolat és az erkölcsi közfelfogás sérelmét, az utóbbi pedig a Hármaskönyvben (1514) és a Praxis Criminalisban (1656) kifejtett cselekményeket foglalta magában.12 A 18–19. században kialakulóban volt egy újnak tűnő osztályozási szempont, amely már a sértetti érdekek alapján különítette el az államot, az alattvalók életét és testi épségét sértő, a vagyon elleni, a szexuális, továbbá a közt, a közösséget veszélyeztető és a vallás elleni cselekményeket.13 A makói jegyzőkönyvek is azt az általános gyakorlatot igazolják, hogy az említett időszakban a tényleges bíráskodási praxis a fentieknél szélesebben értelmezte a törvénysértés fogalmát.

Alapelvnek tekintették, hogy a földesúr joghatósága alá tartozó területen elkövetett bűncselekmények és az ott elfogott gonosztevők esetében az úriszék ítélkezett.14 Az alapfokú bírói jogkört gyakorló Makói Városi Bíróság hatáskörét is egyrészt az országos joggyakorlat, másrészt a püspök földesúrral kötött szerződés határozta meg.15 Az 1741. április 23-án Stanislavich Miklós püspökkel kötött egyezség szerint a városi elöljáróság a községi háztartási és gazdasági ügyek mellett kihágási ügyekben járhatott el (ahol a kiszabott büntetés maximum 6 majd 12 forint, nők esetében 12 korbács, férfiaknál 24 bot vagy pálca lehetett). Az ennél súlyosabb esetekben az úriszékre, illetve a megyei törvényszékre tartozott a döntés.16 Az úriszék az általános gyakorlat szerint – Kállay István gazdagon adatolt felsorolása alapján – a büntetőügyek közül eljárhatott istenkáromlás, káromkodás, hitehagyás, ünneprontás, boszorkányság, emberölés, paráznaság, gyújtogatás, tűzokozás, lopás, rablás, valamint hamis levelek készítése, csalárdságok, kincsásás, csavargás, szökés, szöktetés és a hatóság elleni erőszak esetében. Ez a kör egészült ki a delicta privatához sorolt szóbeli sértéssel, testi sértéssel, hatalmaskodással, a személyes szabadság megsértésével és a károkozó cselekményekkel.17

A falu önkormányzatiságának egyik megnyilvánulási formája volt a faluközösség tagjai feletti ítélkezés joga, amely az évszázadok során fokozatosan veszített jelentőségéből. Bár a földesúri hatalom, illetve a nemesi vármegye teljesen soha nem vonta el, sőt, az uradalmi rendtartásokban megszabottak szerint igyekezett a falu bíróságát a földesúri jogszolgáltatás szervezetébe integrálni, az ítélkezés mindinkább csak a falusiak kisebb polgári ügyeire, személyes vitáira, kihágásaira terjedt ki. Némely kiváltságolt falvakban a bíráskodás a büntetőügyek szélesebb körére is vonatkozott (pl. lopás, emberölés, rablás).18 Az úrbérrendezés után azonban már csak azokban az ügyekben rendelkezett hatáskörrel a falusi bíróság, amelyekben a kiszabható büntetés legfeljebb 1 forint és 12 bot, 1789-től 3 Ft, 1836-tól 12 Ft volt.19

A faluhoz hasonló jogi helyzetben lévő földesúri mezőváros bíráskodási jogkörét csak a földesúrtól szerzett kiváltságai révén tudta kiszélesíteni. Hatáskörét privilégiuma és a praxis szerint gyakorolta, s az is előfordult, hogy maga az úriszék utalt a mezővárosi bíróság elé {819} bizonyos ügyeket.20 Makó város bírái a jegyzőkönyvek tanúsága szerint az alábbi büntetőügyekben ítélkeztek: istenkáromlás, káromkodás, paráznaság, lopás, csavargás. E kör kiegészült a delicta privatához sorolt ügyek közül a szóbeli sértéssel (becsületsértés, becstelenítés, rágalmazás, szidalmazás), a testi sértéssel (kisebb hatalmaskodás) és a károkozó cselekményekkel. A gyakorlat megkívánta, hogy az említetteken túl döntést hozzanak dohányzás, lármázás, utcán éjjel való tartózkodás esetében is.21 Az ügytípusoknak a köre, amelyekkel a Protocollum lapjain találkozhatunk, ennél azonban jóval szélesebb. A panaszok rögzítése, a gyakran éppen az úriszék vagy a megyei törvényszék megkeresésére történő tanúmeghallgatások vagy más bizonyítási cselekmények, illetve a büntetés végrehajtására való utasítások révén tudjuk, hogy előfordultak súlyosabb, az úriszék, illetve a megyei törvényszék döntési jogkörébe tartozó büntetőügyek is. Közöttük hivatalos személy megsértése, nyilvános erőszak, súlyos, sőt halált okozó testi sértés, gyilkosság, a lopások minősített esetei (ló- és marhalopás, visszaesőként vagy házba behatolva titokban és éjjel elkövetett lopás), rablás, hatalmaskodás, tűzokozás.22

A „mindennapi jegyzőkönyvben”, amelyet a „Makó Városában előfordúlt ügyes bajos állapotokról” vezettek, a büntetőjogi bejegyzések részben anyagi, részben eljárásjogi vonatkozásúak. A tárgyalt ügyek jelentős részében a sérelmet szenvedett vagy a jogsértést észlelő, vagy hivatalos személy bejelentésétől a bizonyítási eljárás után meghozott döntésig követhetjük nyomon az eseményeket. A makói városi bíróság döntési jogkörébe tartozott a büntetőügyek közül az istenkáromlás, a káromkodás, a paráznaság enyhébb esetei, a lopás és a csavargás. A bírák számára fontos teendőt jelentett az ítélkezés a delicta privatához sorolt ügyek közül a szóbeli sértések (becsületsértés, becstelenítés, rágalmazás, szidalmazás), a testi sértések (kisebb hatalmaskodás) és a károkozó cselekmények összefüggésében, valamint a praxis indokolta, a mindennapokban döntést kívánó további ügyekben (pl. dohányzás, lármázás, utcán éjjel való tartózkodás).

Az istenkáromlást már a korábbi évszázadokban is az isteni világrend ellen irányuló, az égiek haragját a közösségre vonó cselekménynek tartották, és szigorúan büntették. Az úriszék továbbra is az 1563:42. tc.-re hivatkozva hozta ítéleteit – bár már nem nyelvkitépést vagy fővesztést szabtak ki az elkövetőre, mint a megelőző századokban. A városi bíróság is szigorúan eljárt, 12 pálcaütést szabott ki. Mint Baranyi Mihály esetében, akit Jáksó István azzal vádolt, hogy „rettenetes káromlással illette Szentyét, Istenét mívelte.” Jáksó, hogy elkerülje a rágalmazás gyanúját, „tanúknak elő állitotta Marjai Ferencznét, a ki 60 esztendős, Ifjú Marjai Ferencznét, 25 esztendős, akik egy házban és egy kenyéren laknak, harmadik szomszédságában Baranyi Mihálynak.” Azt vallották, hogy 1811. december 1-jén délelőtt hallották, ahogyan Baranyi Mihály Jáksó István ”istenét káromolta”, szentjét és teremtését {820} emlegette. Ezt a tanúk szembesítéskor Baranyi Mihály szemébe is mondták.23 Az istenkáromlás egyébként nem volt túl ritka eset, hiszen Ádám Pál tizedes 1805. május 29-én jelentette, hogy amikor Pintye cigánnyal Apátfalván járt, mint azt ifjú Kozma Tódor is hallotta, Pintye „rútul káromolta az istent,” ezért 12 pálcával megbüntettetett.24 Ugyane büntetésben részesült az újvárosi bakter által előállított Paczali János, aki tehetetlenségében kerekítette el magát,25 de a 37 éves református Seres Ferenc is, aki azt kívánta a már áldomással is megpecsételt üzletet meghiúsító Gréczi Zsuzsának, hogy „verje meg a 109. zsótár”.26 (Ez utóbbihoz érdekes adalék, hogy az Átok-zsoltárral fenyegető Seres Ferenc minden jószágát elárverezték az eset előtt három esztendővel kétszeri dobszóval az egész városba közhírré téve – „Foglalja le minden jószágát az uzsorás, és idegenek ragadozzák el szerzeményét.”) A városi bíróság gyakorlata megkülönböztette az istenkáromlástól a káromkodást, amikor az elkövető nem Istent, a szenteket, a szentségeket szidalmazta, hanem mást káromolt. Észrevehető, hogy amíg az istenkáromlás elkövetői között gyakrabban találunk férfiakat, időszakunkban a káromkodással vádoltak között nagyobb számban vannak nők.27 Mint például Maráczi Kata, aki „disznótul termettnek” nevezte szomszédasszonyát, vagy az a bába, aki „a Bábaságbul részeges és káromkodó voltáért el tiltatott.” Az istenkáromlás és a káromkodás sajátossága, hogy egy-egy ügyben gyakran összekapcsolódnak a büntető és polgári ügyek határán mozgó olyan cselekményekkel, mint a becsületsértés (becstelenítés) vagy a verekedés, illetve testi sértés. 1805. december 15-én délben a 27 esztendős Losonczi Ferenc 1 akó fehér bort vásárolni indult öreg Kocsis Istvánhoz. Épp akkor ért haza ifjú Kocsis István adószedő Barna János orosz bakterrel a „kerülésből,” azaz a rájuk bízott terület ellenőrzéséből, amikor megérkezett Kurucz Mihály, aki nyáron ifjú Kocsis István részese volt, s elmaradt gabonarészének kifizetését kérte. Meglátva a társaságban Barna Jánost, „Kurucz Mihály a bakterhez fordúlván (mert boros vólt) egy ideig szóval enyelgett vélle, tsinálta a lelkét, továbbá meg fogta a baktert, hogy majd a földhöz vágja, de azt nem tehette, mert a bakter magát nem hagyta.” Barna János Kurucot „a földre lé teritette, ezért még rútabbúl és rettenetessen szidta a baktert, a többek közt igy is szólván: Baszom az angyalodat, baszom az rosz istenedet,” majd mindezt megismételte a házban az asztal mellett a könyvek forgatása közben Rafai János jelenlétében. Barna János bakter az istenkáromlót „az aristomba hajtotta”, s bizonyságul tanúként elő állította ifjú Kocsis Istvánt, Losonczi Ferencet és Rafai Jánost.28 Verekedéssel jár együtt az istenkáromlás és káromkodás, amikor Imre (Paprika) György felesége veje, Király János ellen azért tesz panaszt 1812. március 29-én, mert veje leányát „öszvekelésüktül fogva minden nap kegyetlenül bánt, ütötte verte,” és a panasztételt megelőző napon „őtet is mint napát, rettenetessen káromolta és meg verte”. Ahogyan a forrás fogalmaz: „Istenét mívelte”, majd a „Napának esett, keszkenőjét le rángatta,{821} azt a sárba a földre le tapodta, a kezében lévő nagy bottal készüllés nélkül verte, mint a marhát, melly miatt a feje és óldalai meg dagadtak.”29 Előfordul olyan is, amikor a bepanaszolt személy nemcsak istenkáromló és rút káromkodó, de házasságtöréssel, kisebb hatalmaskodással, sőt felesége megölésének fenyegetésével is vádoltatik. Görbe Péter vejét, Szücs vagy másképp Bisztriczki Jánost vádolja mindezzel 1805 júliusában „azért, hogy ámbár ahoz minden emberséggel, jó akarattal, viseltetik mind maga, mind a felesége és leányok […] még is mind magokat illetlenül motskolja, káromolja, a feleségéhez hűségtelen, azt veri, kinozza, mostanis attól, az elöbbeni intések után is meg nem szűnvén, a maga feleségének teremtését, szentyét, rút káromkodással illette, agyon ütéssel fenyegette, a mellyet a szomszédja, Szakmári János eléggé meg bizonyitott”. A város elöljárói azonban bíznak Bisztriczki János viselkedésének megváltozásában, hiszen ő „maga meg jobbulását igéri, és arról kereszt vonást tett”.30

A büntetőügyek között legnagyobb számban a lopások fordulnak elő. Valamely dolognak a tulajdonos tudtán kívüli elvétele igen gyakran, s a legváltozatosabb formákban jelenik meg a Protocollumban. Az állattartásnak fontos szerepe volt a gazdálkodásban, s a vagyon gyakran jószág formájában volt mérhető. Amikor például Gazdag István 6 lovának ellopása miatt Kukaczos Mihály vagyonát felakasztása előtt a megye összeíratta a makói bírákkal, ingó vagyonából „a házi jószágok” igen szánalmasak: néhány ócska párna, egy szőr pokróc és egy festett láda csupán. A tulajdonában lévő jószágok viszont számottevőek: többek között „Dobi Ferencznél 1 pej paripa ló és Kocsi, Ifjú Burján Jánosnál 1 pej paripa ló”. 31

A lopások csaknem fele állatlopás: juh, ökör, sertés, lúd. Előfordul, hogy egész kas méh is eltűnik, de a legnagyobb a lólopások száma: 1805. május 11-én Kúsz István lova tűnt el; május 23-án Géczi Jánosnak 2 lovát lopták el; május 26-án H. Kis György 2 lovát. Június 18-án Kecskeméti Kiss János 2 szép lovát lopták el a vásárban, június 25-én Pavel Florinak 3 lovát, a következő napon Keresztúri Kanalas Mátyás 4 lovát. S mindez mindössze két hónap alatt!32 Bohocsán Dániel juhai közül elveszett kettő. A gyanú Bodré Jánosra terelődött, mert látták, hogy egy juhot Muhari Pistával együtt akart megnyúzni. Bodré Rezboj Tódor juhászra hivatkozott, pontosabban arra, hogy Rezbojnak egy makói gazdánál teleltetett juhai közül az egyik megdöglött, s abból adott egy darabot Bodrénak. Az esküdtek szembesítést rendeltek el, amely során Bodré hazugságban maradt. Mivel azonban Bohocsán Dávid a kárt megtérítette, s a károsult megegyezett vele 12 forintban, a tanács pedig 12 pálcaütés kiszabásával lezárta az ügyet.33 Hasonló döntés született, amikor Rúzsán Gergely ellopott egy bárányt Bokor Péter udvarából, ahol Váradi Mihály juhai voltak. Először tagadta, de három nap múlva bevallotta, a bárányt pedig visszaadta. A bírák az országos gyakorlatnak megfelelően a megtérült kár mellett 12 pálcaütést szabtak ki a tolvajra.34

A városi bíróság járt el a baromfiak eltűnése miatt előterjesztett panaszok esetében.35 Bereczki Pálné azt sérelmezte, „hogy még az elmúlt nyáron adott nékie Csatlósné 3 Ludat, 1 Gúnárt, 2 Tojóst Takács munka fejébe, mindenik Ludnak a jobb lába jobb felöl hasitott. A ,{822} gunárnak még azon fölül a farka is el van véve. Ezen 3 Ludja tegnap múlt 2 hete hogy elvesztek. Ma hajnalban pedig meg találta kettejit - u.m. 1 Gunárt és 1 Tojót a Sánta Dorsza padlásán. Bizonysága a Csatlósné Menyecske Leánya Kis Mihály felesége, aki az elött is esmerte a Ludakat, mert ök nevelték azokat, s azt is tudja, hogy Bereczki Pálnénak adta a Napa a 3 Ludat 3 forintba. A mostanit meg látván, a 2 Ludat a Dorsza padlásán, azokat ugyan azoknak lenni állittya.” A megvádolt is ésszerű magyarázattal állt elő tulajdonlásának bizonyítására: „Sánta Dorszáné azt állittya, hogy azokat a Ludakat most pénteken múlt 2 hete vette a piaczon valami vidéki oláhtúl, mellyre Bizonyságoknak nevezi” Tót János és Tót József feleségét.A tanúkat felhívták, hogy az utcakapitány jelenlétében szemléljék meg a ludakat: valóban azok-e, amelyeket Dorszáné az ő jelenlétükben a piacon vett.36 Márton napján már jóval túl, 1806. november 29-én Borzinka István és Erdei János strázsák Maki Péterné elveszett ludaiból laktak jól. Burunkai Mihály utcakapitány találta meg Borzinkáéknál egy tálban „a Ludnak koppasztott húsábúl 2 szárnyát, nyakát, egy lábát, a zúzzát”. Borzinkáné először tagadta, hogy Makiné ludaiból származna a hús, a strázsák azonban utóbb megvallották, „hogy az uczán találtak 3 ludat, az egyiket el ütötték, és a Borzinka házánál meg koppasztották”. A bírák gyorsan és példás szigorral jártak el. „Ezen törvénytelen tselekedetekért a Tekintetes Vármegyének […] ki adott Kegyes Rendelése szerént, Borzinka István, és Erdei János mint Strázsák, a kiknek kötelességek lett vólna a Kár tévőket zabolázni és azokat bé hajtani, nem pedig hogy ők a Strázsálás szine alatt másnak Kárt tegyenek, külön külön 24 pálcza ütésekkel büntettek, azon kívül az el lopott ludért 2 forintot fizetni köteleztessenek.”37

A makóiak többször panaszkodtak ingóságok, pl. edény, ruha, széna, vessző, de még a „baromkúthoz” készült rovásfák, illetve a községi híd faanyagának eltűntére is.38 Berázi Ferenc szabó például azzal vádolta egyik makói ismerősét, hogy egy zombori kocsmából bicskát, pikszist, cintálat lopott. Az elkövetett „ragadozásokról,” melyek egy részét megtérítette, a zombori bírák is hiteles levélbeli tudósítást küldtek.39 Szücs János hadnagy jelentette 1805. szeptember 4-én, hogy Bisztriczki János a szállásról egy vasalt vödröt lopott, és „egy icze borért” eladta Krebecz kocsmárosnak. A lopott ingóságok között még marhabőr is szerepelt. Szegedi Kálmán Ferenc bőrkészítő mester40 panaszolta, hogy a Szent György napi vásár után két héttel a Kis-Tiszába áztatott marhabőrök közül az egyik, amelyik „már le volt húsolva”, eltűnt. A folyónál két csónak volt akkor, „a kik közzül egyik azt mondotta, hogy makai, másik hogy lelei”. Elpanaszolta makai Kovács József vargának a történteket, ő meg visszaüzente, hogy Makón István varga műhelyében látott „ki húsolt bőrt.” A Kálmán Ferenc eljött szemügyre venni a bőrt, s megbizonyosodván, hogy az övé, a híradónak járó fizetség levonása után kérte kárának megtérítését.41

Az ingóságok eltulajdonítása közül a leggyakoribb a ruha- és textillopás volt. Ezzel gyanúsította Tót Mihály takács Bajnóczinét 1805. január 28-án. „Özvegy Kis Györgyné házánál lakadalom lévén oda hivattatott olly reggel, hogy a Kis házban vigyázó legyen, a mint hogy dél elött 10 orakor oda menvén mintegy 4 ora tájban dél utánnig ott volt. Bölcsőket rengetett, ottan azon idő közben Katona is meg fordult. A David fiját Maskarába felöltöztették és a Lakadalmas házba be vezették. Tót Mihály Takács mester ember azt mondja, hogy ő azon háznál vőféj lévén, tegnap látta, hogy Bajnócziné felöltve lévén rajta a mente, egy tarka Keszkenöt a kebelébe dugva ezt pedig azután kereste az özvegy Patykóné. Ere Bajnócziné {823} azt feleli, hogy az a maga Keszkenője vólt, melyet most elő adhat.”42 A tanács nem látta bizonyítva Tót Mihály állítását, így nem járt el az ügyben. „Egy új slájer keszkenőt, melly bé nem vólt szegve, a kis leányának most varrott egy kis ujj ingecskéjit 5 fertálybúl” loptak el Szász Ferencné ládájából, amíg átment Veres István házához. A panasztétel során a sértett szokás szerint azonnal megnevezte az általa gyanúsítottat. Pócsi László 13 esztendős leánya, Sára elmondása szerint Csikós Jánosné kétszer megkerülte a malmot, ahol laktak, s azt próbálta, hogy „a pitvar ajtó be nyílik e”. Puskás Péter 9 éves lánya, Ilus hozzátette, hogy amíg Szász Ferencné távol járt, Csikósné a házból szemközt jött ki, s ahogy őt meglátta, „elfejéredetett, mint a fal”.43 A makói Liba lányok – de különösen Liba Panna – ismeretesek voltak környékszerte, hiszen nevük számos tolvajlási ügyben szerepelt. Liba Panna benne volt a többször is visszatérő szalonnalopási ügyben, 1805. július 15-én pedig azt olvashatjuk, őt gyanúsítja „némely el lopott házi jószágai és ruhái eránt” Gera Ferencné is. Elmondása szerint a vásárhelyi vásárban június 21-én „megismerte tarisznyáját Vásárhelyi Dunaháti Szabó Istvánné előtt, a ki kenyeret árúlt, és azt tölle el vévén, a többinek előkerítésére jelentette magát ottan birák uraknál, és utoljára Uradalmi Fiscalis Urnál” – de sajnos nem járt eredménnyel.44 Magyorósi Istvánné ládájából 1806. június 27-én fátyolra való anyagot, egy 4 forintos selyemkendőt, két 2 forintos pamukkendőt loptak el, amíg kedden 10 óra körül kinn járt a Szent Iván napi gyalogvásáron – még mielőtt a vidékiek számára is megnyitották volna. Otthon hagyott ötéves fiát Horvát József katona felesége, Szabó Maris rávette, hogy nyissa ki az ajtót. Adott neki egy krajcárt, hogy hallgasson, ő meg kivette a ládából az említett ruhákat.45

A vásári lopások viszonylag nagy száma azzal magyarázható, hogy az ingóságok tolvajlásának vissza-visszatérő színhelye volt a vásár. Makón évente négy alkalommal tartottak országos vásárt: Judika (nagyböjtben), Szent Iván (június 24.), Szent István (augusztus 20.) és Szent Erzsébet (november 19.) napján. Az első nap gabona- és baromvásár volt, a második nap kirakodóvásár (gyalogvásár). Általában hétfőre esett a vásár első, keddre a második napja. A vásárt a nyilvános legtöbbet ígérőnek adták bérbe három vagy négy évre, s a bérlőt illette a helypénz. Szokás volt, hogy azok a vidéki lakosok, akik a helypénzfizetést el akarták kerülni, szekerükkel ismerősükhöz álltak be. Kétszeres helypénzfizetés és 24 pálcabüntetés mellett – a büntetési tételeket az ismételtséggel arányosan növelve – ezt megtiltották.46 A baromvásárok rendjéről a tanács már 1784-ben rendeletet alkotott, s 1796-ban megújította. A vásárokat a 18. században a város széle és a Maros közötti füves, fás területen tartották, 1801-től a mai Gyöngy és Szilágyi Dezső utca környékén.47 A vásárt kellő körültekintéssel szervezték meg: a cédulaháznál a városi tanács megbízottai végezték az ellenőrzést, a rend fenntartása „a Város cselédjei” (1796 után három utcakapitány és három strázsa), a vásárbírák és a székbírák feladata volt.48 A megújított vásári rendtartás (1796) szerint mind a három templom előtt ki kellett hirdetni, hogy az első napon, a baromvásár napján a gyalogvásárban árulni tilos, s a második napon tíz óra előtt csak a helybéliek vásárolhatnak, a vidékiek számára csak tíz óra után „szabad a vásár”. Ha az elöljáróság kivételesen mégis megengedte a baromvásár napján a gyalogvásárban történő árusítást, dobszóval jelezte. Mivel a vásári sokadalom idején bármi megtörténhet (hiszen aki verekedni akar, könnyen talál botra), az utcakapitányok és a bakterek feladatává tették, hogy kötelesek „a kártevő és a botránkoztató személyekre éjjel-nappal szorgalmatosan vigyázni, a vásárokban szüntelenül kerülni, és ha {824} olyan rossz kártevő személyt, bicskást, veszekedőst vagy káromkodót találnak, az áristomba béhajtani.”49 A jegyzőkönyvek adatai arra utalnak, hogy a vásáron adódó ügyes-bajos dolgok, viták rendezése igen gyorsan, gyakran még a vásári ügyletkötés, tolvajlás, verekedés, szóváltás napján megtörtént. A szokott rend szerint a városi tanács járt el ezekben az ügyekben.

Azt tartotta a szólás, hogy „ritka vásár tolvaj nélkül”. A makói vásárban is gyakran előfordult lopás, tolvajlás, az, hogy valaki „ötön (értsd: öt ujjon) vett a vásárban”. Egy 1805. április 2-án kelt bejegyzés szerint „Varga János, a ki Vásárhelyen Borsi Tádé házába mint zsellér lakik, vasárnap Szücs Jánossal, vásárhelyi lakossal ide jövén meg ismerte, hogy minek utána a Makai Ugaroktól Borsi János kocsiján jött vólna ide Makóra, Forrainál, mint Borsi János ismerősinél hétfőre kelő éjjel Szücs Jánossal együtt hált. Azután mára kelő éjjel Kerekes Györgynél hált vólna, ma a vásárba Hellybeli Mucsi Pistával loptak egy vég vásznat vásárhelyi kereskedők sátorából. A vásárhelyi kereskedők azon panaszolkodtak, hogy még több károk is vagyon. E végre az az instantia adattatott nékik, hogy azokat a hellyeket, a hol hálások volt Varga János és Szücs Jánosnak, a házba meg vizsgállyák. Ezen lopásba azt is vallya, hogy vóltak négyen, úgy mint maga, Mucsi Pista, Kerekesné és a negyediket nem isméri, hanem utasittya, hogy Makaiak ismérjék meg.50 A következő napon a tanúkat is kihallgatták:

– Varga János a nevem, Vásárhelyi feleséges Borsi Tádé házában mint Zsellér lakok circ. 45 esztendős r.cath. vagyok.

– Egy darab vásznat tegnap a vásárban a vásárhelyi görögök sátorába tettem az hónom alá, a mellyért egy pénzt sem adtam, mellyért a Sátorbul egy Legény meg egy gyermek jött utánam, ezek meg állitottak, és a Város Cselédjei által bé hajtattak.

– Szücs János vásárhelyi, Mucsi Pista makai, Makai Kerekesnének a menyecske Leánya és én öszve találkoztunk az előtt a sátor elött, az honnét vásznat el hoztam. A Sátor alá bément elsőben Szücs János, utána Mucsi Pista, azután ment az az asszony, akit nem esmérek, ezután a Kerekesné lánya. Én a Sátor szélibe kinn maradtam, azok a kiket neveztem, hogy bé mentek, a Vásznat válogatták és azután, az az asszony, a kit nem tudok meg nevezni, adta nékem azt a darab vásznat. Bizonyosan nem tudom, hány rőf volt, gondolom hogy vólt 15 rőf.

– Szücs Jánossal gyalog jöttem a Makai Ugarokig, ottan mind a kettőnket felvett a maga Kocsijára Vásárhelyi Borsi János, a ki Forrai Jánoshoz, mint ismerösséhez szállott, ez vólt Vasárnap estve, és akkor mind az hárman ott háltunk. Hétfön dél után egy óra tájban a barom Vásárba, én és Szücs János öszve találkoztunk Mucsi Pistával, ezzel el mentünk Kerekesné házához, a kivel Szüts János esmerős vólt, és akkor ott háltunk.51

– Szegény ember a kinek se háza se földje nincs, feleséges ember, lakik a Borsi Jánosnál zsellérképpen, harmadik házba ahhoz, a hol én lakom. {825}

Szücs János, Mucsi Pista, Kerekesné Leánya, és az asszony, a kit nem esmersz, csak egy forma Társaid vóltak a lopásba?

– Azt mindenik egy formán tudta, csakúgy mint én, mert ők válogatták a vásznat bent a sátorba, és ők kézről kézre adták ki én hozzám a vásznat.

– A nevem Kerekes Panna, itten lakó Kerekes Györgynek a Leánya, Szentesi Ferencz felesége vagyok, ide jöttünk Vásárhelyröl Uj esztendőkor múlt esztendeje. Ugy jöttünk pedig ide, hogy Kiss Sámuel meg fogadta az Uramat béresnek, akkor én is által költözködtem.

Tegnap hol vóltál együtt vásárhelyi Varga Jánossal, Szücs Jánossal és Mucsi Pistával?

– Tegnap a Szélmalomnál láttam Mucsi Pistát, de vélle nem beszéltem. Varga Jánost pedig úgy láttam, hogy tegnap reggel bé jött az házunkhoz részeg formán, a Tarisznyáját ott hagyta, mellybe nem vólt egyéb egy darab kenyérnél és egy darab szalonnánál, oda pedig tsak maga jött, és azonnal el is ment onnét, azulta nem láttam. Mert én a mint tegnap reggel a Templombúl haza felé a Vásáron keresztül mentem, ott pedig meg sem állottam, sehol sem vóltam.”52

„Varga János jelen lévén szemibe mondja Kerekes Pannának, hogy ö is ott volt a sátorba tegnap a többivel, mikor a vásznat ellopták, és néki által adták. Azt is szemibe mondja, hogy hétfön délután 1 óra tájban ment a Kerekes házához Szücs Jánossal együtt, és ott hált nem pedig tegnap reggel, amint Kerekes Panna mondja.”53

„Egy darab 3 röf fejér Parkész találtatott az öreg Kerekesné ládájában, mellyet tegnap a város cselédje előtt 3 ½ rőfnek mondott. Valósággal pedig 5 röf. Azt monda most Kerekesné, hogy ez előtt 3 esztendővel vette N. Sz.Miklóson adott érte 2 forint 30 krajcárt, röfönként 30 krajcáron vévén.”54

„Species facti: Tegnap délelőtt 11 óra tájba Vásárhelyi Pap Mihály kereskedő sátorábul Varga János nevű Vásárhelyi lakos és Bicskás el lopott egy darab 15 rőfnyi vásznat, melynek röfe 30 kr, mellyet az által ellenbe lévő sátorbul Jankovics András Kereskedő vett észre, és azt meg fogván el vette tölle a vásznat. Azután fel kisértetett a Város cselédjei által. Varga János azt vallya, hogy ö néki ezen bicskázásban Társai vóltak, Vásárhelyi Szücs János, Makai Mucsi Pista, Kerekesné menyecske Leánya és egy asszony, a kit nem esmér. Ezek a sátorba bent vóltak, a vásznat válogatták, és ezen darabot kézrül kézre adták ki neki. Szücs János és az esmeretlen Aszszony meg nem találtattak. Mucsi Pista ide való – ez is el illantott. A Kerekesné Lánya azt mondja, hogy ő tegnap a vásárba sem vólt külömben, hanem a Templombul menvén haza felé reggeli 8 óra tájba ment keresztül a Vásáron, de ott meg sem állott, annál inkább nem is vólt azoknak a Társaságába.”55

Április 4-én „Kerekes Györgyné annak meg bizonyitására, hogy azon 5 röf Parkeszt, melyet a vásárhelyi Görögök a most elmúlt vásárban történt kárvallások miatt motozván a Ládájába találtak és ide hoztak, nem lopta, hanem ez előtt 3 esztendővel a Sz.Miklósi Vásárba vette, Tanúnak elő állitotta Sarkadi Ferencnét, a ki azt mondja, hogy ö is jelen volt mikor azt vette, minthogy Kerekesné is az ő Kocsijokon ment oda. Azért néki a Parkesz kiadatott.56 {826}

Még ugyanezen a napon megszületett az ítélet is:A „Tekintetes Fő Biró Úr Comissiójára, tudni illik, hogy Vásárhelyi Bicskás Varga János, a ki a most el múlt Vásárban Vásárhelyi Pap Mihály Kereskedő sátorábúl 15 rőf vásznat el lopott, mellyet maga sem tagad, 24 Pálcza ütéssel itt a Városházánál megbüntettessen, és azonnal Lakhellyére vissza utasittasson.”57 A kiszabott büntetést azonnal végrehajtották: „A ki rendelt mód szerént Varga János meg büntettetett és Vásárhelyre utasittatott.”58 Ezzel rendkívül gyorsan és eredményesen lezárult egy vásári lopás, vagy ahogyan akkoriban Makón is nevezték: „vásári bicskázás” kivizsgálása, bizonyítása, a büntetés kiszabása és végrehajtása, a vásárhelyi Bicskás Varga János megbüntetése.

A bicskás kifejezés vásári tolvaj jelentése mára feledésbe merült.59 Pedig a 18–19. század fordulóján elsősorban a Dél-Alföldön gyűjtött közmondások és szólások között közismertsége okán Dugonics András többször is idézte. A „ritka vásár tolvaj nélkül” szinonímájaként használta, hogy „ritka vásár bicskás nélkül”. Ugyancsak ő jegyezte fel azt a mondást: „ritka tolvaj bicsak nélkül”. A Magyar példabeszédek és jeles mondások címmel 1820-ban Szegeden megjelent kétkötetes munkájában a „nagykörmű bicskás” szólás mellett az olvasható, hogy „nagy tolvaj”60, s Dugonics magyarázatként hozzáfűzte: „Bicskásoknak hívják Szegeden az olyan tolvajokat, kik vásároknak üdejökben a’ zsebekbe kotorásznak, és más aprólékokat is lopnak. Egy ezen bicskások közűl 1790-dikben nagyon panaszolkodott az akkoron fel állott, és a’ koronát őriző Banderisták ellen: kik a’ kurta mentét és dolmánt közönségesen bé hozták. Jobb volt (mondá a’ bicskás) midőn ez előtt hoszszú mentébe, és dolmányba jártak az emberek: mert a’ zsebbe könnyebben férhetett mind maga az ember, mind más böcsűletes emberek.”61

Amikor a város a makói vásárrendtartás 1796. évi módosításával az utcakapitányokat és baktereket kirendelte a vásár idejére, hogy ha „bicskást” találnak, áristomba vigyék, ezeken a vásári tolvajokat értettek, akik visszatérő szereplői voltak Makó népi jogéletének.62 Az 1805-i részletes leírás után a „bicskásokra”, mint vásári tolvajokra utalással a következő év júniusában is találkozhatunk. A vásárhelyi zsidó Vogyanez József a makói „vásári alkalmatossággal” arról panaszkodik, hogy elveszett sátorából egy vég 33 rőfből álló gránátszín anyag, amelyből 9 és fél rőf a vásárhelyi Dekán Panni asszonynál került elő, „a ki különben, makai elmétlen Sándor Pisti felesége vólna, de nagy bicskás”.63 Persze, az is előfordult, hogy „rosszkor kiáltottak tolvajt,” s a bírák személyes közbenjárására volt szükség a forrongó árusok lecsendesítésére. Szabó József felesége, Kis Ágnes 1806. július 19-én arra panaszkodott, hogy a Szent Iván napi vásárban betért a zsidók sátorába „egy fényes kötőnek {827} valót, keszkenőt is akarván venni”. Mivel az elsőben „nem talált tettzése szerént valót”, átment Jakab Fischer sátorába. „Ott más magyar asszony Pap Antalné nevü valami patyolatot alkudozott a zsidó aszszonytúl. Igaz, hogy ő is tapogatta a patyolatot, de minthogy ara nem volt szüksége, azomba keszkenöt sem látott a sátorba ollyant, a mellyet akart venni, onnét is tovább ment, de még akkor is a patyolatot, a melyet Pap Antalné meg alkudott, el sem vágta a zsidó aszszony. Tovább, valami negyedik zsidó sátorban meg vévén a keszkenőt, és azt a kötőnek valóval másik viseltes keszkenőbe kötvén, onnét valami négy lépésnyire el menvén, a patyolatot áruló zsidó aszszony elébe állott, melyre ő, gondolván, hogy talán gyanúságba vette ötet a zsidó aszszony, azt meg szólitotta, hogy mit akar, és azonnal ki mutatta, hogy a keszkenőjébe nincs egyéb 1 kötönél és 1 keszkenőnél, és azzal ötet el eresztette a zsidó aszszony.” Mire a tálasokhoz ért, Fischer felesége utolérte, és a sátrukhoz kísérte. Ott „el vette tölle a keszkenöt és kötöt is a mellyeket vásárolt; ott öszve rohantak reá a zsidók, ütötték, verték, fojtogatták, meg vérezték, és onnét nagy lármával hurczolták, vonczolták a Jakab Fischer házához. Ott az üres bótba bé zárták, onnét a zsidó aszszony a házába bé hivta, és az el veszett (a mint ö mondotta) patyolatért 20 forintot kért tölle, de nem érezvén magát vétkesnek egy krajczárt sem igért. Már ekkor a zsidó házát nagy sokaság vette körül, mert az ide valók közzül sokan, a kik ötet esmérték, másokat ara kértek, hogy ne hagyják, mert büntelen. Vidéki ember is sok gyülekezett oda, és akarták a zsidó házát fel nyitni, hanem éppen hogy Mihály biró uram E biro és perceptor urak64 oda érkezvén, és látván, hogy majd nagy lárma és veszekedés lesz a dologbúl, szóllottak, közikbe szóllottak, hogy ereszék ki, és úgy eresztették el a zsidók. Ara, hogy Kis Ágnessel a zsidók illyen rútul bántak, bizonyságot tesznek itten a városban lakó betsülletes aszszonyok, ugymint Szabó Mari Martonosi György özvegye, Szabó István felesége Bajnóczi Theresia, Gyulai János hites társa Szöke Kata és Natsa Ferencz hites társa Cziráki Anna.”65

A leggyakrabban azonban a pénz ellopását sérelmezték. Az ügyek egy részében maga a városi bíróság járt el, máskor – különösen a nagyobb pénzösszegre elkövetett lopások esetében – az ügyet az úriszék döntésére bízta. A város járt el Bódi Kovács Ferenc panaszában, aki azzal gyanúsította Makai Bökönyi Katát, hogy az 1805 júliusában tartott vásárhelyi vásárban eladott lovának árát ellopta. A vevő Bódi Ferencnek „maga adott egy kis szennyes be és meg hasitott papirost, mellybe az 55 forintot belé hajtogatván, a csizma szárába bé tette. Ezt látta Makai Bökönyi Kata menyecske, mert jelen vólt, az áldomásbúl is ivott.” Éjjel „Vásárhelyen, a kvártéllyán, az istállóban le feküdt, el aludt Bódi Ferencz, s ott közel feküdt Bökönyi Kata is. Éjczaka 11 óra tájba fel költötte ötet a menyecske, és el hivta a korcsmába, a Szarvasba, oda együtt el mentek, és mikor borért fizetni akart, de még akkor el se vette a bort, nyúlt a csizma szárba, hát már akkor nem vólt a bankó, hanem a menyecske fizetett meg a borért 12 krajcárt.” Bódi Kovács Ferenc másnap reggel megmotozta Bökönyi Katát, s „akkor elöször semmit sem talált nálla, azután 1 ½ óra múlva ismét meg motozta, és akkor meg találta a szennyes papirost és az 1 forintos bankót a menyecske kendője sarkába bé kötve. Meg lelvén nála a bankót, hívta a város házához Vásárhelyen. El is indúlt vele, de azután el tsapta magát a kocsik közt, és többé meg se találta a menyecskét.” Mikor Makón összetalálkozott vele, nem eresztette, a városházára vitte, ahol Bökönyi Kata elismerte, hogy „mi pénzt ki vett a csizma szárábúl, azt adta a Nagy Kata kezéhez”. Elkísérte oda Bökönyi Katát Kovács Ferenc és Papp István szűrszabó, s ott kézhez vettek 45 forintot. Ezután Bökönyi Kata szüleinek házához mentek, s anyja, Bökönyi Istvánné odaadta a hiányzó 10 forintot. Mivel megtérült a kára, Bódi Kovács Ferenc „az ügyet nem firtatta tovább”.66 {828}

Nem maradt el viszont jól megérdemelt büntetése Kéfler serfőző szolgálójának, Keller Julisnak, aki 1805. szeptember 14-én ellopott gazdája lajbijának belső zsebéből 2,5 forintot. A serfőző reggel 6 órakor feküdt le, mert egész éjjel sert főzött, s „az ágy elött lévő Széken volt a többi ruhájával a Lajbija le téve. […]) A felesége a piaczra menvén, hivta a Szolgálót, de az hátra maradván, bé ment a szobájába, és a le tett ruhája körül, mintha valamit keresett vólna, motozódott. … Tegnap a Leány be hajtatván és arestomba tétetvén, mind eddig erössen tagadta”. Később azután „meg emérte, hogy ő vitte el, és ajánlotta, hogy csak menjen vele egy Kis Biró, elő adja. Szántó János Kis biró el menvén vele a Serházhoz, ottan a Katlanbul, a hová rejtette, elővette és elő húzta a 10 forintot, melly a Serfözönek által adatott, ő pedig ezen gonoszságért 12 korbács ütéssel meg büntettetett”.67 Ha nem sikerült bizonyítani a lopás tényét, a városi bíróság elutasította a károsult panaszát. A zombori urasági vadász a csizmaszára mellől a kocsmai mulatozásban elveszett 12 forintja ellopásával Makai Marsainé 12 éves György fiát gyanúsította. A tanúk elmondásából kiderült, a vadász olyan részeg volt, hogy amikor a felesége pénzt kért tőle, először a 2, majd a 10 forintos bankót kivéve, s utóbb visszatéve „valami vastag papirosba béhajtogatván, úgy mutatta, mintha a pipájába (mert dohányzott) meg akarta volna égetni, de azután eltette, és ki ment a Korcsmábul”. Mivel részeg is volt, az épületet is elhagyta, kára a tanács által „meg nem itéltethetett”.68

Csalás előfordulására is találunk példát a jegyzőkönyvekben: Vásárhelyi Hegedűs Márton szökött legényét, Ferenczi Ferkét kereste Makón 1806-ban, aki Hegedűs feleségétől kicsalt 20 forintot. Ferke, aki akkor már a makói Garzó kanásznál lakott, tettét elismerte a bírák előtt. A pénzt azonban hiába kérték tőle, elköltötte: „vett 1 forint 15 korona áron halat, csizmát 7 forinton, előadott 10 forintos pipát, pipaszárral, dohányt vett 24 krajcáron. A kocsisnak adott 12 krajcárt.” A bírák Garzó kanászt kötelezték a hiányzó 1 forint 13 krajcár megtérítésére, Ferenczi Ferkét pedig 12 korbáccsal megbüntették, majd „gazdája kezébe adták.”69 A vásárban is gyakran előfordult csalás, csalárdság. Szücs István például egy 9 akós hordót vett 1806-ban a Szent Iván napi vásárban, mivel azonban a vásárrendtartás szerint baromvásár napján nem, csak gyalogvásárkor vásárolhatott, a hordóra meg igen nagy szüksége volt, előre megegyezett a gyulai pintérrel. A 9 akós hordó akóját 2 garasért ott azonnal kifizette. A vásár első napja lévén, „és még akkor nem is vólna szabad az ollyan jószágot el vinni,” ott hagyta a hordót az árusnál. Másnap reggel aztán indult érte, „de a gyulai pintér már nem volt ott, s mivel minden hordója elkelt, ezt is újra eladta”. A vásárban lévő gyulai mézeskalácsostól Szücs István levelet is küldött a pintérnek, de választ azóta sem kapott, ezért fordult a városi bírósághoz panaszával.70

A város a közrendet nagymértékben veszélyeztető, más bűncselekmények lehetőségét is magában rejtő csavargás megakadályozását rendkívül fontos feladatának tekintette. A vármegyétől 1806. július 29-én levélben kért segítséget. A kérdést tárgyaló küldöttség augusztus 19-én megfogalmazta a „közjóra intézett hasznos Rendszabások” szövegét, amelyet Csanád vármegye Makón tartott közgyűlése 1806. Kisasszony Havának 26. napján el is fogadott.71 „A tsavargó gonosztévők meg zaboláztatások módjáról” szóló rendelet megalkotásának, a felállítandó város- és pusztakapitányi rendszer létrehozásának egyik oka éppen az {829} volt, hogy megakadályozzák a „városban s határjában már nagy számra nevekedett gyanús rosz emberek” számának további gyarapodását a háborús időkben. Elrendelték, hogy „amely gazda a kóborló embernek vagy lopott marhának tsak kevés ideig is szállásán helyt enged, az azonkívűl, hogy mint or-gazda, keménnyen fog bűntettetni, szállásától meg fog fosztatni”. A csavargók – vagy ahogyan a rendelet nevezi: „külföldi kóborlók” – eltávolítása végett megparancsolják a vízi molnároknak és a túri révészeknek, hogy „a mólnárok ugyan egyátallyában senkit vagy ide által a Maroson vagy a Bánátba által tsónakon vinni vagy hozni ne merészeljenek, a Túriak pedig hasonlóképpen semmi idegen, annyival inkább passus nélkül való embert se ide, se oda által vinni ne bátorkodjanak”.72 Czene Ferenc jelenti, hogy szállására érkezett feleségének testvére, Tordai Bajusz Mihály lánya. Férjével, Csikós Jóskával – aki csikós, előzőleg gulyás volt a szomszédos településeken – és négy gyermekével érkezett. Miért döntött úgy, hogy Makóra jön, azt sógora nem tudja, „és csak úgy adták fel itt a Városházánál, minthogy ki van publicálva, hogy senki a maga házánál idegen, csavargó embernek helyt ne adjon.”73A bejelentés elmulasztása esetén szigorú a büntetés: a kötelezettségét mulasztót megfosztották szállásától.Czene Ferenc sógorát fogadta be, akinek eddig is volt miből megélnie. Ha azonban olyan személyről van szó, mint Sztán Péter simándi lakosról, akiről bizonyságlevelei alapján úgy tűnik, hogy „csavargó, állhatatlan ember”, akkor a városi tanács felszólítja a szállásadót, hogy azonnal küldje el házából. Sánta Marinak is megparancsolták 1805. február 20-án, hogy zavarja el Sztán Pétert, mert „nem engedtetik az itt való múlatság” neki, s„hogy ha tovább az házánál találtatik, mindegyik meg fog büntettetni”.74 Amikor a szőlőcsősz szüret idején Nyúzó Pista kunyhójánál elfogja az ott „csavargó személyt”, Kálmán Sárit, nem sokat teketóriáznak. Azonnal a városházára kísérik és 12 korbácsütés után „visszautasítják” Aradra. Farkas Jánost pedig, aki őt „lappantgatta”, azaz rejtegette, szintén 12 pálcára büntették.75

Aki makói lakos kívánt lenni, a tanács támogatását kellett megszereznie – bár a letelepülési engedélyt a földesúr adta meg. A bírák azonban rendkívül gondos körültekintéssel jártak el a javasolt személyek kiválasztásakor. Szabó András mesterember 1806. március 25-én jelentette be letelepedési szándékát. Kérelmét a tanács gondos mérlegelés után támogató javaslatával együtt továbbította. Miután Szabó András megkapta az uraság engedélyét, 1050 forintért megvásárolta Szabó József házát a 472. szám alatt. Ezután még az előző lakhelyéről kapott bizonyságlevelet is be kellett mutatnia, hogy immár új polgárának fogadja el a város.76 Rovott múltúak, földhözragadtak kéréseit a bírák nem is továbbították. Az Erzsébet- napi vásárra 1805-ben Makóra érkezett „Nyakas czigány Kovács János Inoka77 Helységbül levő Rácz Mártonné attyafijával, aki István nevü fijával, Bodi Mihály vejével és feleségével a szükség hozván magával” a bírák előtt bejelentette, hogy Makón akar maradni. A bírák tudtukra adták,„hogy harmad nap alatt, azon Inokai Uj Lakosok, oda vissza mennyenek, különben ki fognak kisirtetni.” Azaz nem kívánt személyeknek fogják tekinteni őket a városban.

A szóbeli sértés lehetett becsületsértés (vagy ahogy a korabeli iratokban szerepel: „betstelenítés”), szidalmazás és rágalmazás. A becstelenítések körében Makón is a legnagyobb sértésnek az számított, ha egy nőt kurvának, boszorkánynak neveztek. Varga József apósának, Szirbik Jánosnak halála után az örökségen összeszólalkozva 1805 februárjában {830} nem fukarkodott anyósát újra és újra kurvának, boszorkánynak, tolvajnak kiabálni. A tanúkkal megerősített bizonyítást követően „bünösnek találtatván Varga Jósef 12 pálcza ütéssel büntettetett”.78 Simon Józsefné öreg Forrai Jánosnét „vak csettegetőnek”,79 leányát „vén kurvának” mondta; Kádár György feleségét menye „vasfazekas kurvának”. Bója Józsefnét komaasszonya hónapokon keresztül, bárhol találkoztak, lekurvázta és bestiázta. Ifjú Gyulai Szabó Andrásnét a „rossz szomszédságot pedig régen gyakorolva” a gyermekeken történő civakodás, perlekedés során szomszédja rendszeresen kurvának kiáltotta, a veszekedő gyermekeket szétválasztó Maráczi Katát a gyermekek „Fene teremtette nagy kurvának” nevezték. Ma már furcsának hat, hogy Vecsei Mária, Csősz Péter kerékgyártó felesége hasonlóan sértőnek, becstelenségnek tartotta hogy „menyasszony hírét költötték”. Amikor 1806 adventje előtt Szabó András házánál Csősz Sámuel lakodalmán járt, Szabó Sámuel felesége, Tolnai Kata „oly gyalázatos hirt költött, hogy a panaszló menyasszony vólt, a mely szó magában gyalázatosságot foglal, mert annyit tesz, mintha a férjin kívül mással közösködött vólna”.80 Filep Péter gyalázásnak tartja, hogy Paku Péter felesége a kútnál azt mondta rá: „a fene egye meg, ne tsak meg egye – reszelje”. Simon Ferenc helybéli takácsmester pedig éppen azt kívánta bizonyítani, hogy alaptalanul vádolja édesanyja azzal, hogy gyalázza. Legénye szerint az öregasszony „igen nehéz erköltsű”. A fia iránt igen rossz kedvvel viselkedik, szidalmazza, „kutya baszta” szavakkal illeti: hogy „apád is koldus volt, te is koldus leszel”. Menyét is sokszor mocskolta: „úri pompa, koldus gazda” – mondta neki. Szidta a fiát a katonaságért is, mondván „jó ember nem megy el katonának korhelykedni,” meg hogy „vegye elő, amit ott keresett”. A legény „még sok hasonló dolognak volt tanúja, de sem a mester, sem a felesége soha nem bántotta az öregasszonyt”. Farkas Jánosné, Fekete Jánosné és Nagy Bálintné „hires makói bábák” becsületük megsértésének tekintették, hogy két részegességük és káromkodásuk miatt foglalkozásuktól eltiltott bába „az tilalom ellen is a gyermek hozó asszonyokhoz el mennek, azokat a hires Bábákat el szóllyák, az hires Bábákat mocskollyák”.81 A „rút mocskolás” nemcsak szavakkal, hanem azt kísérő tettekkel is történhetett. Nagy János feleségét, Szabó Juditot Pongrácz István felesége, Sánta Kata, amikor vasárnap este két korsóval a Marosra ment vízért, mások előtt szóval és tettel gyalázta: „No, te lontsos kurva, ki tsirkéjit etted meg?” – kérdezte, azután pedig „a Marosrúl azon az úton vissza jött, s korpábúl készült moslékkal minden tekintet és vigyázás nélkül le öntötte, a dézsával főbe verte,” s miközben Szabó Judit el akart menekülni, „a keszkenőjét […] a fejiről le tépte, öszve szaggatta, rútul mocskolta.”82 Hiába hagyta halála után házát fiára és menyére Lőrincz István, menye először nyújtófával jól megverte, majd moslékkal is leöntötte. A bírák a kiszabott büntetés mellett szabadságot engedtek öreg Lőrincz Istvánnak, hogy ezután „házával úgy rendelkezzen, amint jobbnak gondolja”. Előfordult, hogy rágalmazással {831} járt együtt a szóbeli sértés. Madarász János felesége azzal vádolta Kis Tódornét, hogy három esztendeje ura tudta nélkül, lopva adott el 9 köböl búzát. Kis Tódorné tagadta, Madarásznénak pedig megparancsoltatott, hogy „akárminémű próbával bizonyittsa meg azt, mivel Kis Tódornét vádolja, különben, mint rágalmazó meg fog büntettetni”. Mivel Madarászné „nem hozott bizonyságot”, arra következtettek, hogy amit mondott, az „csak indúlatbul és mérgeskedésbül származott.”83

A testi sértés, vagy ahogy fogalmaztak, a kisebb hatalmaskodás, több ok miatt is bekövetkezhetett. Megeshetett újoncállításkor, kocsmai verekedéskor, családi perpatvar alkalmával is.84 A kor jogalkalmazásának egyik sajátossága, hogy fokozatosan elkülönült a bántalmazások, a testi sértések bűncselekményi meghatározása. A városi bíróság hatáskörébe csak a kisebb kihágási ügyek tartoztak; a súlyosabb esetekben, mint említettük, csupán a tényállás leírásával és a tanúk meghallgatásával találkozunk. A bántalmazások (gyakran garázdasággal társulva) leggyakoribb színhelye a kocsma, és visszatérő szereplői a szabadságos vagy szökött katonák, obsitosok. A napóleoni háború éveiben, hogy katonaállítási kötelezettségét teljesítse, a város tanácsa a kocsmába küldi „a Város cselédjeit” a virtuskodó legények felkutatására. Persze, a katonafogás ritkán eshetett meg ribillió nélkül. Amikor 1805. február 18-án 9 óra tájban három hadnagy, a fertálymester, a kapitány és egy ugari csősz a jegyzőkönyvek lapjain sokat emlegetett Kerekesné kocsmájába ment, hogy előállítsa az ott mulatozó Hamvai Istvánt „mint Regrutának való Legényt”. Először „Szabó Pál Hadnagy a balta nyelével meg fordította magához, de Hamvainál is balta volt. Oda érkezik Szücs János Hadnagy és Erdei János, a kik a baltát ki akarták venni a keziből. Akkor Hamvai a csizmaszára mellett lévő kést ki rántotta, és nagy káromlással szurkált hozzájok, leg közelebb járt a késsel Erdei Jánoshoz. Igy asztán ki mentvén magát a kezekbül a késsel, bé ugrott a konyhábul a kamrába. Egy nagy fejszét kapván a kezébe, mondotta nékik: „No, illyen atta teremtették, most jöjjetek felém! Ha meg nem akartok halni, félre!” E kiabálások alatt a legény a kamrából a padlásra futott, „és a Lajtorját is fel huzta maga után”. A vármegyeházától két hajdú érkezett segítségül, és egyikük, Kakucsi hajdú puskát is hozott, s ráfogta Hamvaira. „De annak is nagy káromkodással azt felelte: Ide lőjj – teremtette!” A legény csak arra a fenyegetésre jött le a padlásról, hogy „a ház tetejit le szedik. Úgy jött le a fejszével, előttök el indult a Csillag Korcsma felé.” Az őt kísérő „Kakucsi akarván a fejszét tölle el venni, a Puskával hozzá ütött, akkor a Puska agya eltört a fejben.” Hamvai megszökött, és csak nagy sokára tudták elfogni. „Mikor el fogták és meg kötözték, akkor mondotta nekik, hogy csak azt bánnya, hogy egygyet sem ölt közzülök, hogy hire lett volna Makón az ő cselekedetinek.”85

A kocsmák közül egyébként a város árendáltatta – és persze felügyelte – a Rejlek-Gödöri, az Igási, a Rákosi, a Réti, a Fölső Szigetéri és a Dáli kocsmát. Ez utóbbiban Csödörös Kovács István volt 1805-ben a korcsmáros.86 A Protocollumokban említésre került még az Ujfalusi korcsma, Jedlicska Jakab korcsmája, Ré Mártonné korcsmája, a Krebecz korcsma, Trezsi korcsmája, a Pintér korcsma, a Kaparási korcsma, s korcsmárosa Nemes Török Katalin asszon(!), a SzentLőrinczi Korcsma, valamint Sánta Korcsmárosné. A városnak jelentős jövedelme volt a kocsmák bérbeadásából, a város borának (az 1806. évi szüret után például 116 ¾ akó) és pálinkájának méréséből. Nemcsak a vármegye parancsára, de saját jól felfogott érdekében is szigorúan fellépett a kurtakorcsmák ellen. Egy per kapcsán hívta fel a figyelmet a vármegye, hogy „a Makói Földes Uraság és annak Községe között {832} köttetett contractusnak azon czikkelye, mely szerint mindennémű italoknak titkos és az Uraság engedelme nélkül való bé-hozása és el-mérése tilalmaztatik” betartassék.87 Ez azonban a zugkimérések magas száma miatt nem volt egyszerű.Az egyik legnagyobb kurtakocsma Turczánéé volt. A tanúk elmondása szerint „mindég mérte az idén a bort” – fehéret és vereset vegyesen. A megkérdezettek arról is beszámoltak, hogy Turczánénál „olyan divattya van a kurta kocsmának, hogy némelykor éjczakánként 4 nyerges ló is meg van kötve, a pásztoroké és Betyároké”. Amikor kérdőre vonták Turczánét, honnan vette a bátorságot, hogy a tilalom ellenére bort mérjen, azt válaszolta: „tavaly is mért bort, mint hogy látta, hogy mások is mértek”. Farkas István czigány „a mióta az uj bor bé következett mindég kurta kortsmát tartott, bort árult”. A boros hordók „szalmába vóltak el rejtve,” s még a múlt héten is onnan vitték a bort a lakodalomba, „iczéjét 7 krajcáron”. A szomszédok látták, hogy a ház éjjel nappal „dugva vólt borivókkal,” mert „az a tállyék az idén mindég onnan élt borral”. Ács János is „kurta kocsmát árult”, sőt, ami súlyos jogsértésnek számított, pálinkát is mért, úgyhogy ügyét a város az úriszék elé utalta. Miközben 1807 januárjában a borbíró a város kocsmáiba hordatta szét a bort, felfigyelt arra, hogy „Sz.Györgyi Benjam Lakatos leánya veres bort viszen egy 1 ½ iczés palackba. Meg állitotta, s a leány meg vallotta, hogy a bort Raffai Ferencztül viszi, iczéjét 12 krajcáron”. Amikor megkérdezték, miért nem a városi korcsmából hozza a bort, azt felelte, „mert ott hitelbe nem adnak, de a Kurta kortsmán pedig adnak.” Böjti Mihály „a bornak iczéjét Kurta kortsmán 12 krajcáron adta, s ez a város tudomására jutva 12 pálcza ütésekkel meg büntettetett”. Öreg Pörge Mihálynál is „kurta kortsma találtatott”. Leánya a háznál az özvegy Szilvássyné asszonytól „kantával hordott bort” árulta. Kazinétól Buszerző János bevallottan csak egy ízben hozatott 2 icze bort.Akire rá tudták bizonyítani a zugkocsma működtetését, annak nemcsak borát, hordóját kobozták el, hanem pálcabüntetést is kapott, súlyosabb esetben továbbították ügyét az úriszékre. A kurta kocsmát a városi bevételek megcsorbításán túl azért tartották különösen veszélyesnek, mert ezekben az italkimérésekben nem lehetett ellenőrizni a bor minőségét, mennyiségét, az égetett szesz fogyasztást, s gyakran a paráznaság, a verekedések melegágyaiként említtetnek.88

A kisebb hatalmaskodás gyakori esete a verekedés, a másik fél jogos ok nélküli bántalmazása, amely ha vérzést, sebet, orvosi költségeket okoz, testi sértésről beszélünk. Szabó Márton panaszolja, hogy Bója József és felesége őt és feleségét „nem tekintvén hogy öreg és roskatt, minden tagjára reszketös öreg ember, a földhöz vágta, a felesége pedig ennek a feleségit göröngyel hajigálta”. Megverettetésének oka az volt, hogy Bója „a töltésen magának kocsi utat csinált, ahol soha nem volt, nem is lehet.”89 Szabó Márton ellenezte ezt, és figyelmeztette a régi szokások megtartására. Bár Bója az esküdtek előtt azzal védekezett, hogy az öreg eleséséhez semmi köze, hisz ő csak a kapát vette ki a kezéből, szavait nem vették komolyan, szigorúan megbüntették.Göbölyös László ugarcsősz azzal kereste meg a városi bírákat, hogy az apátfalvai juhásszal, aki a juhokat az ugarba hajtotta, megegyeztek egy icze pálinkában, s abban, hogy az ugarból kijönnek az állatok. A pálinkát meg is itták a Dáli csárdában, de a bojtár továbbra is az ugaron legeltette a juhokat. Göbölyös többször figyelmeztette a juhászt az egyezségre, végül leszállt a lováról, hogy egy bárányt magához vegyen. Szó szót követett, aztán tett tettet is, s a juhász fokosával beszakította a csősz koponyáját. A juhász egyezségre kérte a csőszt, és 40 Ft-ot ígért neki, de a bírák által „nem engedtetett {833} 10 forintnál többet felvennie, […] minthogy az okozott seb nem vólt nagyon sérelmes.”90

A családi perpatvarok is gyakran jártak verekedéssel, kisebb hatalmaskodással.Forrai Jánost „feleségének, számos és szép gyermekeinek meg verésivel” vádolták. A döntéshozók helyzete sem volt egyszerű: a családi veszekedésbe beleavatkozás nem kecsegtetett sok eredménnyel. Különösképpen, ha Forrai János már korábban is „egynehány izbe a maga gazdaságát hátra hagyta, magát korhelségre, rosszaságra és gyanús társaságra adta”. Feleségét most ismét „üldözi, veri, a mije van, vesztegeti”. A garázda részeget a város áristomába vitték; „ott pedig ki józanodván és elö állván, maga rosszaságát meg esméri és bánnya, és arra ajánlja, hogy ezután az ollyan botránkoztatásoktól magát meg óltalmazza, és mindenekben úgy alkalmaztattya, a mint egy jó becsülletes polgárhoz, és jó példát adó atyához illik. Ezen ajánlása mellett szabadon bocsátatott”.91Abíróság családi konfliktusokban, házastársi háborúzásokban is inkább békíteni kívánt. Különösen, ha örökségen osztozkodás, tulajdonjogi kérdés állt a háttérben, mint például Rácz János ügyében, akit sógora feleségével együtt erőszakkal próbált az örökölt anyai ház tulajdonjogának rendezése céljából az úriszék előtt történő megjelenésre kényszeríteni.

Károkozáson a vagyon ellen irányuló, legváltozatosabb tényállásokat magában foglaló erőszakos cselekményeket értették.92 Gyakorta más cselekményekkel együtt jelent meg (pl. lopás, rongálás, tűzokozás, mezei kártételek), de előfordultak a szerződési kötelezettségek megszegéséből, be nem tartásából adódó kártérítési ügyek is.93 Gyakori a lopással megvalósuló károkozás, amely esetében vagy elegendő volt az okozott kár teljes mértékű megtérítése (az elkövető anyagi helyzetére tekintettel legfeljebb némi haladékot adva), vagy a körülményekből következően, illetve az eset súlya miatt büntetés is kiszabásra került. Galló János ügyében például a bírák úgy találták, elegendő az ellopott sertés árának megtérítése, s a 6 forint megfizetésére még haladékot is adtak.94 Az iskola előtti kút vödrének ellopása miatt viszont a kártérítés mellett nyilvánosan végrehajtandó pálcabüntetésre is ítélték az elkövetőt. Károkozó cselekménynek számított az ingóságok szándékos, esetleg gondatlan megrongálása is. Ennek sajátos esete, igazi kuriózum az a panasz, amelyben a döntés alkalmat szolgáltatott a sajátos helyzet rendezésére a városban 1811 novemberében. „Farkas István Hegedüsnek az a panasza lévén, hogy ezen honapnak 3ik napján Pilkó Sándornál a fija lakadalmában fogadott muzsikás lévén negyed magával, midőn a Templomba Esketésre ment a Násznép, ők is el mentek a Násznagynak, Marsán Demeter parantsolattyárul és az utczán végig muzsikáltak: midőn pedig már a Parochia udvarában vóltak, egy almát a földrül fel akarván venni Ruzsán László nevü legény is oda ugrott hogy az almát tölle el kapja, melly közben ötet a falhoz taszitván az Hegedüje, mely az hóna alatt vólt a mellyet 90 fton vett, el tört, melynek reparátiójáért Patskó György asztalos 15 ftot kér. Melly dologban a lett a végezés: Hogy mivel az ez elött vólt szokás szerént a midön a Menyasszony házához szoktak menni, hogy azt a völegény házához vigyék, az uttzákon nagy sereggel, muzsikával és lármával szoktak menni, jönni, mely által a meg borosodott legények sokféle botránkozást és helytelenséget szoktak el követni. Ennek el távoztatására tehát az a Rendelés lett, és mind az három rendbéli Eklésiáknál bé vétetett, s ki hirdettetett, hogy az Esküvés után, a Templomtúl vitessen a menyasszony a Völegény házához, a hol pedig ez a Rendelés meg nem tartatik, a Násznagy tartozik mind a kárról felelni, mind a botránkozásért büntetést {834} szenyvedni. Itten tehát Marsán Deme, a ki mint Násznagy a Násznépének igazgatója vólt, tartozik az Hegedüben esett kárt megfizetni, és a jó Rendnek meg nem tartásáért szenvedni.”95 A hazai különös jog is intézkedett a károkozásról. A károkozó tilos cselekmények körében a hazai szokásjog rögzítette, hogy például állatkár esetén a marhabehajtási jog, mint zálogolás illette meg a károsultat. Állatbehajtás miatti keresetet nyújthatott be az állat gazdája, ha jószágát indokolatlanul hajtották be. Bírói letéttel mód volt a teljesítésre, és ennek alapján a zálog kiadásának követelésére.96 Tehát a bitang, azaz a földeken, például a nyomáson kárt okozó, a tilosban, vetésen, réten legelő gazdátlan állatokat rendszerint behajtották. Az országos gyakorlattal egyezően azonban három napnál tovább senki sem tarthatta őket a keze alatt, a negyedik napon köteles volt a tanácsnak átadni vagy bejelenteni. Ha az állat gazdája igazolta tulajdonjogát és megtérítette az okozott kárt, kiadták számára a jószágot.97 A kaszálóról behajtott 20 marháért Makón például a cselédek 1 forint 54 krajcárt kaptak.98 A tilos vadászat, halászat szintén kártérítés követelésére nyújtott jogalapot, s kártérítés járt az út felszántása miatt is.99

A jegyzőkönyvben olvashatók olyan esetek is, amelyek kívül esnek a fent elkülönített ügycsoportokon. Az éjjeli rendzavarás, a kivilágítatlanul az utcán tartózkodás, a lármázás és a szigorúan büntetett dohányzás (vagy éppen ezek együttes megvalósítása) mindenképpen jogkövetkezményekkel bírt. Csanád vármegye 1806-ban kiadott rendelete szigorú büntetés terhe mellett előírta, hogy télen kilenc, nyáron tíz óra után tilos lámpás nélkül tartózkodni a makói utcákon. Azokat, akik ezt nem tartották be, az utcakapitányok és a strázsák – akik „nap le mentöl, nap fel-költig” egymást váltva személyesen vigyázták „a gondviselések alá bizott kerületet” – a város „áristomába” kísérték. Tilos volt takarodó után a kocsmázás is. Ez alól kivételt a „Közönséges Múlattságok” („kivált Farsangi napokon”) jelentettek, ahol „illendő fizetés” mellett mindvégig jelen volt egy esküdt és „a Város cselédjei”. Az ő feladatuk volt, hogy „a múlatókat az illendőség határai között tartsák, a garázdákat zabolázzák, és a kik vagy káromkodni vagy veszekedni merészelnének”, az áristomba kísérjék.100 Persze, már akkor sem volt mindig egyszerű a rendelet szerint eljárni. Koczka János utcakapitány például az esti 9 órai harangozás után kereste fel Fekete Mihály és Zsoldos József éjjeli strázsákkal a Krebecz kocsmában mulatozó Zubeczky Ignácot, „a Nemes Vármegye Katonáját”. Zubeczkyt a kocsmáros, Krebecz János sikertelen figyelmeztetését követően az utcakapitány és a strázsák szólították fel, hogy fejezze be e mulatozást, mert „9 óra vagyon már a mely után T. Ns Vármegye parancsolattya szerint a kortsmában múlatni nem szabad”. A katona azonban ezekre a szavakra „fokosát kezében forgatván” nagy haraggal mondotta, hogy neki nem parancsol senki, nem is fél senkitől, „megvert már két strázsát, és azokon törte el a balta nyelit is.”101 A strázsák „látván borosságát […] el állottak tölle”, de rajta tartották a szemüket egészen addig, míg bement a vármegyeházára. Az utcakapitányok nem tehettek, és nem is tettek kivételt: akit 9, illetve 10 óra után Makó utcáin találtak, áristomba dugták. Köztük az éjjel 11 órakor lámpás nélkül közlekedő Juhász Jánost, aki csak a „Vármegye parancsolattya” szerint kiszabott 24 pálcabüntetés után szabadulhatott. Ugyanez volt a büntetése a „Musikus czigányoknak”, akik még ráadásul dohányoztak is éjjeli kóborlásuk alatt. Az utcakapitányok és a strázsák olyan komolyan vették a parancsot, hogy a Katalin-napi {835} mulatság után borral szerzett bátorságában éppen félrelépni készülő Dobsa Sámuelt is bekísérték. Az újvárosi részen a bátyjánál lakó férfi „attyafijai és felesége által tétetett nagy gyanuságba”, hogy Borka István feleségéhez, Lisztes Ilonához „gonosz végett jár”. A bírák végül nem házasságtörés gyanúja miatt jártak el vele szemben, hanem azért büntették 12 pálcára, mert „a parantsolat ellen éjczaka lámpás nélkül” találtatott.102 Helebrant Ferenc 1806 adventjén akadt horogra. A „húga férjhez menvén a házoknál egy kis mulatság tartatott”, ahová hivatalosak voltak „a Hegyesi Urak” is. Őket „estve 10 órakor, midőn lámpással e panaszló haza késérné”, inasával visszafelé indult. Ekkor azonban összetalálkozott a „Lévai Ferencz Kapitánysága alatt lévő” két strázsával, Horvát Jánossal és Lévai Mártonnnal, akik mint éjjeli kóborlót, inasával együtt Török Imre főkapitány házához kísérték.103 Az éjjeli utcai tartózkodás gyakran járt együtt lármázással is. Gizi Mihály – aki „a Városházához petsét által hivattatván Hös Mihállyal való dolgában” – Nagy Mátyás kapujában összetalálkozott Hös Mihállyal, őt „gyújtogatónak kiabálta, […] melly lármára az házból valami négyen az uczczára kiszaladtak, s a gyújtogatót keresték”. Gizi Mihályt a bírák lármázásáért 12 pálcára büntették.104

„Ítéletre a Méltóságos Feldes Uraság Jurisdictioja eleibe terjesztessék…”

Már a 18. század utolsó harmadában is el-elhangzott, de a napóleoni háború éveiben egyre gyakrabban fogalmazódott meg a város elöljárói részéről az aggodalom, hogy Makón „s határjában már nagy számra nevekedett gyanús rosz embereknek, ’s általok a köz jót ’s bátorságot meg háboritó gonosz és botránkoztató tetteiknek meg zaboláztatására nézve” szükséges intézkedni. Amíg kevés lelket számlált a település, elegendő volt a rend fenntartásához a földesúr ítélőszéke, a városi tanács és az 5 tagból álló fegyveres éjjeli őrség.105 A város lakosságának szaporodása, a külső szállások benépesülése és nem utolsósorban a háborús viszonyok között a korábbi eszközök elégtelennek bizonyultak. Mind gyakoribbá vált, hogy a bíróra, az esküdtekre vagy a rendszerint csak „a Város cselédjeiként” emlegetett városi alkalmazottakra kígyót, békát mondtak. Egyik alkalommal például Kádár Ferenc az utcán „hangosan megkiabálva” így gyalázta a bírót: „nem igaz a Bíró is, mert ha igaz lenne, igazságot tenne”.106Az utcakapitányt, amint a disznótorból társasággal dobolva hazafelé tartott, szintén szidalmazták, sőt bántalmazták.107A városi bíró, az esküdtek és a frissen kinevezett utca- és pusztakapitányok ellen elkövetett bűncselekmények (éppúgy, mint az ellenük irányuló panaszok) tárgyalása az úriszék hatáskörébe tartozott, így ezekről csak szórványosan szerepelnek adatok a jegyzőkönyvekben: legfeljebb az úriszékre továbbítandó esetleírások (species factorum) és a tanúmeghallgatások tudósítanak.

Az utca- és pusztakapitányi rendszert a veszélybe került közbiztonság helyreállítására hozták létre, éppen Makó város tanácsának kezdeményezésére. A Csanád vármegye közgyűlése által 1806-ban elfogadott, a „Csavargó gonosztevők megzaboláztatásáról” szóló rendelet szerint 50 házanként utcakapitányokat kell kinevezni, akik eskütételüket követően 4 strázsa (felvigyázó) segítségével „a gondviselések alá bizott kerületben személyesen vigyázzanak”.108 Jelenteniük kellett a legkisebb gyanús történéseket, az idegeneket, feleltek a strázsákkal együtt a kerületükben éjszaka bekövetkezett károkért, tolvajságokért. „Télen 9, nyáron pedig 10 órakor estve, az úgy nevezett takarodóra való harangokat minden helységekben, {836} Makón pedig mind a három Eklesia tornyában a leg nagyobb haranggal kell meg tétettetni, a mely után senkinek a lakosok közzül az uczán lámpás nélkül járni szabad nem lészen. Hasonlóképpen ezen idő után Kortsmába múlatni tilalmaztatik, mely rendelést által-hágó a vigyázók által a város aristomába bé késértetvén”.109 Ujhelyi János utcakapitány e rendelkezésnek kívánt érvényt szerezni, amikor „főbe ütötték”. Az 1807 szilveszterének éjszakáján történt megverettetés előzményeiről Nagylaki Sándor Jánostól értesülhetünk. Miután a heti vásáron vett nádat felrakta kocsijára, már elég ittasan, „estvéli 5 óra tájban elérkezett a piaci kortsmába”. Ott találta Balla Péter csikóst a bojtárjával, Bara Pistát, meg Kopasz Ferenc fiát, „akik a lovaikat a piac felől való ajtó kilincséhez meg akasztották,” aztán úgy 6 óra tájban elmentek. A folytatást Munkácsi Istvántól tudjuk. Kiment az utcára, mert hallotta, hogy „Kopasz fija és a Bara Pista éjfél után 2 óra tájban az Ujhellyi uczczájában nyargalódzván.” Többekkel együtt tanúja volt, amint az „Ujhellyi ucza Kapitány a strázsákkal, Varga Ferenccel, Lakatos Mihállyal, Fejér Jánossal, Pásztor Mihállyal” a Kopasz Kis Ferenc fia és Bara Pista elé állt, hogy feltartóztassa és lovaikról leszállítsa őket. Munkácsi István azt is látta, hogy a vármegyeháza felé „az utcán nyomakodtak”, s mellettük „elhaladván hallotta, hogy a Kopasz fia kérdezte Barátúl, hogy üsse é már? És ez után csakhamar hallotta az ütést, a’ midőn az ucza Kapitányt föbe ütötték, földre le ejtették, magok pedig a lovaikra fel kapván, az utcán fokosaikat fel emelve, forgatva nyargaltak vissza, fenyegetvén az uczczán a lármára ki-rohant sokaságot. Az emberek pedig félvén az ütéstöl, és attól, hogy el ne gázoltassanak, félve állottak előttök.” Munkácsi István az ott lévőkkel együtt felemelte a földről az utcakapitányt, s elvitte a borbély műhelyébe „mert ö maga lábán nem mehetett odáig”. „Az ucza Kapitány le verése után, hajnal felé 5 óra tájba hir adódván Bíró uramnak az esetről, el indult a gonosztévőknek fel keresésekre, akiket megtalált a T. Bogyóné Asszony kapuja eránt az uczán, lóháton ülve, kiket a strázsák megállítottak.” Nagy Mihály bíró szavára leszálltak végre a lóról, baltájukat is átadták a strázsáknak, akik be akarták kísérni őket a városházára. „De azután megent lóra ültek, azt mondván a strázsáknak, úgy mennek a Város házáig; azonban el nyargaltak, a strázsákat ott hagyták, mely tudtára esvén Bíró Urnak elment a strázsákkal a Kopasz házához. A nyerges lovat meg találta az istállóban, a Kopasz fiját pedig a szomszédjának Török Mátyásnak az istállójába, és onnét hozatta a Város árestomába.”110 Ezután hamarosan ismét hallunk Bara Pistáról. Még ugyanezen hónapban „megüzente” ugyanis tanúk előtt a vármegye tömlöcéből (az utcakapitányok nem kis ijedelmére!) Helebrandt András utcakapitánynak, hogy megöli, „ha holtig is szenvedni kéntelenittetik”.

A külső szállásokat éppúgy kerületekre osztották, mint a várost, s ezekbe egy-egy „jámbor gazdát fel vigyázónak”, pusztakapitánynak rendeltek. Az volt a feladata, hogy „személyesen vagy kerülettyebéli gazdák közül rendelendő emberek által mentül gyakrabban visgáltatása a szállásokat ’s vadásztassa a kóborlókat” – ami korántsem volt veszélytelen.111 Szabó Ferenc pusztakapitányt például 1807. február 25-én úgy elintézték Nagy Péter malmában, hogy csak egy béres jóindulatán múlott megmenekülése. A kapitány feleségének, Német Katának elmondása szerint Nagy Péter advent egyik vasárnapján tért be hozzájuk, s mivel az urát nem találta otthon, általa üzente neki, hogy ne vállalja a pusztakapitányságot, mert „nem neki való hivatal. Sok gyermekei vagynak, meg lehet, hogy mikor nem is gondolná, valahol agyon ütik”. Aztán így folytatta: „mert példának okáért, én, ha a szállásra mennék egy pisztollyal, nem kellene egyéb, hanem egy árokba meg húznám magamat, és mikor ö ara felé jönne, agyon löném, ki tudná meg, ki lötte agyon?” Február 25-én Szabó Ferenc {837} pusztakapitány délután egy óra tájban „olly véggel, hogy majd ki megyen a szállások közzé a Dáli oldalon, maga mellé veszen két vagy három gazdát, és a maga járását bé kerüli a parantsolat szerént,” nyerges lovon ment el a háztól. Először bement Krebecz kocsmároshoz, „ott meg ivott egy meszel’ bort, onnét el ment Gyurka czigányhoz adóssága végett, onnét egy olá’hoz, a kinek hallotta, hogy eladó tehene van, és azt akarta meg látni. Onnét, mikor már a városbúl ki akart menni, a Nagy Péter háza úttyába esvén, minthogy nyerges lora is vólt szüksége, bé ment az udvarába olly véggel, hogy az el adó ló eránt beszéllyen vélle. A lovon üllvén Nagy Pétert az ablakon által ki szólitotta az házból, és tudakozódott tölle az el adó ló fellöl.” Nagy Péter „Szabó Ferencznek a kantár szárát meg fogván únszolta, hogy szállyon le, kösse bé a lovát az istállóba, nézze meg ott a lovait. Le szállott, Nagy Péter maga bé vezette a lovat az istállóba, a lovait meg mutatta, azután ara erőltette a Szabó Ferenczet, hogy mennyen be, nézze meg a malmát, az házát, ugy sem vólt még nálla. Engedett a szavának, és bé ment az házba, a hol már akkor az asztal mellett ült Barta István. Barta mindgyárt el ment, és hozott egy szilke bort, a mellyböl ötet is itatták, azomba’ Halasi szücs is oda érkezett, le ült, ötet is kinálták borral. Halasihoz igy szólott Szabó Ferencz: sok hir hallik kendről sogor uram, hagyjon fel kend az ollyan gyanus emberekkel való társalkodással. Az illyen emberhez, mint Nagy Péter sógor, bé jöhet kend, most is azt beszéllik, hogy mikor az embert agyon verték,112 míg szóllhatott, kérdezték tölle, hogy ki volt a társa? Mintha azt mondotta vólna, hogy Halasi, Halasi.

Ezután, mikor Szabó Ferencz fel állott, hogy el jöjjön és el indúlt, észre se vette, a midön az haját és a tarkóját meg ragadták, a földhöz vágták, ütötték, verték, a bal szeme allyát nagyon meg sértették, a szömöldökbe véginn meg vérezték, az hátát és bal lapoczkáját öszve törték, szidták az Istent, lelkét, kapitányságát, és még azt is, a ki a kapitányokat rendelte.113 Könyörgött nékik, hogy ne öljék meg, egyszer fel eresztették, de ismét le rántották, és újra kegyetlenül meg verték. Nagy Péter felesége is tsillapitotta az urát hogy ne bántsák, hiszen az a szegény ember nem vétett néki, de tsak ugyan addig verte, míg néki tettzett, ugy hogy a mikor el mentek rolla, alig tudott fel állani, és az házból ki menni, hanem Nagy Péter béresse a pitvar ajtot ki nyitotta, ki eresztette, és azt mondotta, hogy tsak siessen haza el menni, mert ha mégis itt talállyák, talán agyon verik. A béres segitett az istállóbúl ki hozni a lovat.” Szabó Ferenc innen egyenesen Szabó János utcakapitányhoz ment, „és meg beszéllette az egész szerentsétlenséget, de a lórúl le sem szállott, mivel hogy érzette gyengűlését és a feje szédülését, a maga házához gyertya gyújtáskor érkezett.”114

A Kaparási csárda 1805. május 29-én hatalmas verekedés színhelye volt Jenei Samu és annak vak betyárja főszereplésével. A gyulai vásárból hazatérőben Szendrei István és Német János megállt „reggel fölöstököm tájba 2 icze borra” a Kaparási csárdánál. Mivel siettek, le se szálltak a kocsiról, mégis tanúi, sőt szenvedő alanyai lettek az ott történt verekedésnek. A kocsmában volt már Gréczi István és Erdei István is. Erdei érkezett előbb, mert bár Gyuláról együtt indultak Erdei István kocsiján, Komlóson Gréczi összetalálkozott apátfalvi sógoraival, a Bakaiakkal, s ott maradt velük. Erdei tovább kocsizott a Kaparási Csárdához, és úgy beszélték meg, ott bevárja őket. Gréczi oda is ért rokonaival. „Egy icze bort vett, azt meg {838} itták. Jenei Samu Bakai Jánosba belé kötött, mondván, hogy a pipáját el vette, azután a Rákosi csárdás is mellé állván és Jenei Samunak segítvén a Gréczi István hajába kapott. Jól meghunczutolták, a Vak Betyár is a baltával neki ment, kétszer jól megütötte a Baltával. Azután Erdei István ment segítségére, és a Betyárnak a kezibül ki vette a Baltát”. Más tanúk fokosra emlékeznek, s arra, hogy annak a nyele kezében maradt. Jenei Samu Vak Betyárja azonban nem esett kétségbe! „A betyár az után Vas villát kapott, és azzal ütötte meg kétszer Gréczi Istvánt […] úgy, hogy a vér ötet is el boritotta. Melyre a többiek azt mondták, hogy a Betyárt, mint gyilkost meg kell kötözni, és be kell hozni, de a Betyár el rejtözött.” Valószínűleg a kocsmából kiment az udvaron eközben nyugodtan fölöstökömöző Német Jánoshoz és Szendrei Istvánhoz, „s a kocsi oldalra könyökölvén véllek beszélgetett, és egy Kalapot tartott a kezében, mellyet csak ugyan ott hagyott a Kocsin”. Jenei Samu is kijött később a kocsmaudvarra. Odament a kocsihoz, és azzal vádolta Szendreit, hogy ellopta a kalapját, „és ezen szó után fel állott a Kerékre, és Szendreit a Kocsirúl hajánál fogva le rántotta, a ki a feje tetejére le esett, az haját kitépte, az mejjét meg tapodta. Azonközbe a zsebjébül 15 garas elveszett, Kalász Péter és Varga Mihály mentette ki a kezibül.”115 Egy hónap múlva a Krebecz kocsmából tudósít az esetleírás és a tanúvallomások sorozata hasonló verekedésről – még a szereplők is ismerősek! Oláh Mihály kanász és felesége, Gávai Kata a Szent Iván- napi vásárból hazafelé úgy egy óra tájban bement Borbás István házához, „ott rakta le a bottyát, szűrit és egynehány csomó dohányt, és igy ment a korcsmába”. A kocsmában már ott találták Gréczi István halászt „a kinek Oláh Mihály, mint kanász a malaczait őrizte, de mivel soványok vóltak, haza hajtotta, és ezért Gréczi neheztelt reá”. Gréczi a nála lévő „palackból” megkínálta Oláh Mihályt, azután visszavette azt, s tovább ment. Oláh Mihály és felesége, Gávai Kata az udvaron leült egy padra, hogy ott igyák meg a bort. Egy idő múlva Gréczi ismét visszament Olához, s kérte tőle a palackot, melyet az, mivel nem volt nála, nem is adhatott oda. Erre Kovács Samu és annak öccse „úgy pofon ütötte Oláhot, hogy mindjárt a földre le esett, hozzá szaladt még két legény, … ezek is Gréczinek segitettek, húzták, vonták gyomrozták” Oláh Mihályt. Oláh felesége a kezében lévő kancsóval Gréczi Istvánt akarta fejbe vágni, de annak egyik atyafiát találta el. Nem sebezte meg, de ettől kezdve őt sem kímélték. Őt is „le ütötték, verték, mellynek a kéke a fején most is meg láttzik. Jenei Samu, Jenei Péter, ezek is rájok rohantak”, s mindannyian „verték, sarkantyúzták mind a kanászt, mind a feleségit”, végül az asszonyt a kamrába zárták.116Amikor Oláh Mihály kiszabadította magát, „el szaladt Gávai Mihályhoz, a ki testvér öccse a kanász feleséginek, és hitta, hogy mentse meg a nénnyit”. Gávai felesége volt a gyorsabb, a kocsmához ment, hogy kimentse Gávai Katát, de amikor „ki vezette a kamarábúl a kanász feleségit, és pirongatta a verekedőket, Jenei Péter ugrott elő, és ő verte Gávainét, földhöz vágta, a többi úgy ment rá”, végül kilökték a kocsmából. Mialatt a kocsmában Jenei Péter Gávai feleségét verte, Jenei Samu Rafai Ferencet a földre terítette, „az egyik szemit ki akarta nyomni, és attúl láttzik a bal szeminek a hibája”. Amikor Gávai felesége hazaindult, utána ment a három Jenei (Samu, Péter, István), Gréczi István és Szenes Mihály is, s Gávait „a maga háza ablaka alatt az uczczán, meg verték, a földhöz vágták, meg öléssel fenyegették, és ott kaptak a Gávai hajába, a maga udvarán az ingit le szaggatták, a feleséginek a nyakábúl a keszkenőt le tépték”. A tanúk arra is emlékeznek, hogy Jenei Péter ezt kiáltotta: „ez a katona […] ezt öld meg, meg adom a dijját.” Azután visszatértek a kocsmába, de nem sokáig maradtak ott, „attúl a korcsmátúl fel kerekedvén, muzsika szóval el mentek a Csillag korcsmába – elöttök ló háton ballagott Répási vólt strázsa mester”. Tanú bőségesen akadt az eset bizonyítására: {839} a tanács Borbás Istvánt hallgatta ki feleségestül, Héjjánét és Boros Pál invalidus katonát.117

Kerekesné kocsmája különösen hírhedett helynek számított Makón. Itt verte meg kegyetlenül, a fejét is betörve Bojtorján Mihályt Búza Pista, Lisztes Miska, Lisztes Jancsi és Pongrácz Jóska. Tanút találni nem volt egyszerű. Mamuliga János például csak arra emlékezett, hogy Pongrácz Jóska és Bojtorján Mihály „sokáig szóval versengett és háborgott”. Az előbbinek nagyon fájt még a keze, mert korábban Bojtorján megverte.Többre azonban nem emlékszik, mert „e Tanú el szenderedett, és csak azt vette észre, hogy oda ki verekedtek, de kit vagy ki vert, azt nem látta”.118 Pünkösdi István a szentlőrinci utcában lévő kocsma kocsmárosa tett panaszt Szegedi Mihály ellen, aki 1806. január 16-án este 9 óra tájban, „amikor már lenyugodtak, a gyertyát is eloltották, s az ajtók bé voltak zárva,” másodmagával a kocsmához ment, az ajtót megrúgta, és bekiabált a kocsmárosnak, hogy adjon bort. Miután nem nyitották ki az ajtót, az ablakot akarták betörni. „Már ekkor a Korcsmáros két pisztolyt megtöltött, mellyet amazok meg tudtak, mert a Korcsmárosné kiszóllott az ablakon, mondván, hogy ha nem távoznak, majd a pisztollyal reájok lőnek.” A kocsmáros is kiszólt: „Mihály! Ne hatalmaskodjon kend, hiszen másszor nem tett Kend igy!” S akkor aztán lassan csak elmentek.Ezen hatalmas és erőszakos cselekedetnek megítélését is a törvényszékhez továbbították.119

Az emberölés (homicidium) száma a 18. században folyamatosan emelkedett, a jegyzőkönyvek lapjain nem fordul elő, mivel az eljárás a törvényszék elé tartozott. Csak közvetve, egy férjgyilkosságra (matricidium) felbújtás formájában találkozunk a tényállás leírásával és a tanúvallomások felvételével. Szilágyi János panaszolta, hogy „bizonyos Miskó György nevű jövevény ember először az ipával, Dáli Korcsmáros Csődörös Kovács Istvánnal megesmerkedvén” a korcsmároshoz költözött. Ő a feleségével szintén az ipánál, azaz az apósánál lakott, ahová Miskó György „bé csinálta magát. A feleségivel annyira megismerkedett, hogy ollyankor a mikor ő otthon nem vólt, úgy élt vélle, mint a maga feleségével.” Már „annyira vitték a dólgot, hogy őtet valami módon ki végezvén, innét együtt el szökjenek, mellyet a felesége jelent ki néki.” Szilágyi János azt kérte a tanácstól, hogy „azon betyár ember az határbúl kitiltassék és születése hellyére újra visszavitessék”. Azt is kijelentette, hogy „azon betyárnak vagyon hites felesége, a mint értette, de az elhagyta”. Kihallgatása során Szilágyi János felesége, Kovács Sára maga is beismerte, hogy Miskó György betyárral, aki Cseke úrnál volt béres, előző év nyarán ismerkedett meg, amikor kertészként dolgozott ott. Később Miskó „az apja házához utánok jött, az egész télen mindég véllek lakott, és azon idő alatt is valami öt ízben vólt véle közösködése. Azt is vallya, hogy azon betyár a Dáli csárdábul, a csárdásnak a Julis nevű leányátúl, aki 13 esztendős, azt izente néki, hogy ő majd hoz 5 pókot, abból készítsenek az urának étetőt, azután ők mennyenek el együtt. Ezt pedig azután a betyár ő néki is mondotta.” Kovács Sára húga, a 13 éves Julianna azt vallotta, hogy három héttel az előtt „a betyár Gyurka azt izente a nénjinek Szilágyi János feleséginek, hogy készít 5 pókbúl az urának étetőt, azt adja bé néki, mellyet meg mondván a nénnyének, ez azt felelte reá, hogy ő azt nem cselekszi”.120 A döntés a megyei törvényszék elé tartozott. A jegyzőkönyv lapjain nem követhetjük tovább Szilágyi János feleségének és a betyárként emlegetett Miskó Györgynek a sorsát. A megcsalt férj neve sem bukkan fel újra, ellentétben apósáéval, aki a város Dáli kocsmájának bérlőjeként fontos szereplője volt a város hétköznapjainak.{840}

A törvényszék elé tartozó ügyek közül a nemi erőszakra, a paráznaságra, házasságtörésre viszonylag kevés utalást találunk a jegyzőkönyvben. Amellett, hogy férfiak alkalmi hűtlenségére, házasságtörésére más ügyek kapcsán hivatkoznak ugyan (elsősorban a korhely életmódhoz kapcsolva), nem volt hangsúlyosan jelen ebben az időszakban. Néhány tanúvallomás kapcsán leginkább Dobsáék kerülnek szóba. Dobsa István törvényes örököseinek megállapítására irányuló úriszéki perben kérték a várostól két tanú meghallgatását. Galamb János 1806-ban arról nyilatkozott, hogy az özvegy édesanyjukkal együtt lakó Dobsa Józsefnél és Dobsa Istvánnál szolgáló húgának gyereke született 23 évvel ezelőtt, akit Dobsa István el is ismert a magáénak. Dancsó János felesége Kádár Kata is tudott egy Dobsa Istvántól született gyermekről, aki azonban korán meghalt.121 A Dobsa család egyik tagja, Dobsa Sámuel még csak gyanúsíttatott felesége által házasságtöréssel,122 Köteles József felesége, a református, 35 éves Balogi Erzsébet esetében, aki megszökött Bajnár, másképpen Horvát Mihály római katolikus 46 éves számadó csikóssal, már bizonyítottnak tekintették ennek elkövetését. Bajnár szerint Balogi Erzsébet volt a kezdeményező: „ö ingerlett, ő kért ara, hogy ö vélle szökném el”. „A Köteles Jósef szállásáról éjtszaka az én kotsimmal Vásárhellyre vittem Szaz Miskához, de én vélle nem laktam, onnan által ment lakni Onodi Jánoshoz, és ott el-tsaptam magamtól.” Ekkor Balogi Erzsébet írt az urának, aki elment érte Vásárhelyre és hazahozta. Hogy az asszonyt nem büntették meg, ennek oka az volt, hogy Köteles József a tanács előtt kijelentette, „feleségét Bajnárnak meg-esett szerentsétlensége miatt az elöbbeni kegyelmébül és szeretetébül ki nem rekeszti, hanem vélle való le tett hite szerint tovább is véle mint hittvessével élni akar”.123 Arra is akadt példa, hogy a férj szökött meg feleségétől. Borka János 25 éves református feleséges makói zsellér, szőlőcsősz elhagyta feleségét, és 1807 húshagyó keddjén megszökött Fődi Ilona 23 esztendős református „meg-esett személlyel”. Fődi Ilona is férjezett volt, de már hosszú ideje külön éltek. A szökésről Borka János részletesen beszámolt: Fődi Ilona este hat óra tájban utána ment a szőlőbe. Ott aludt náluk a csőszkunyhóban, ahol az ő felesége is tartózkodott. Másnap reggel Borka János egyedül indult el hazulról. Fődi Ilona „a Vásárhellyi útba lévő Földeáki csárdánál, a hol én le feküdtem, utol ért, és vélle együtt Vásárhellyre mentem, és ott két hétig vóltunk a bátyám kenyerén. Onnan Sámsonra mentünk, Sámsonról pénteken jöttünk el, és én a szöllöbe mentem, Fődi Ilona pedig az annyához. És tsak az estve, egy kis kenyeret kérni mentem a Fődi Jánosnéhoz, és ott féltemben a szalmába bújtam, a hol az strázsák (Báló Ferencz és Binecz János) által meg is fogattattam.” 124

A lopások minősített eseteiben már nem járhatott el a városi bíróság. A nagy összegű pénzlopásokról a városi bíróság csupán felvette a panaszt, a tanúvallomásokat, és továbbította az ügyet a Püspöki Makói Úriszékhez. Így történ Bója József bejelentését követően 1811 szeptemberében, akinek a pitvarban tartott és nyitva maradt „pléhes almáriomából” három hét különbséggel a közeli szomszéd leánya, Pöre két részletben 230 forintot vett el, s abból vásárolt magának ruhát a Szent Mihály- napi szegedi vásárban.125 Pénzlopás esetében mindig pontosan megjelölte a károsult az összeget. Ifjú Török János házából, mialatt ő 1805 júliusában Vásárhelyen tartózkodott, 350 forintot vittek el. Felesége és a fejős juhász este tíz órakor lefeküdtek. Ezalatt „a hambárbúl (a mellyben most a házat csinálván laknak, és a mi féltősebb ott tartyák), mellyben a felesége az ágyon feküdt, a láda pedig az ágy elött a karszéken {841} vólt, a ládát ki vitték”. Török János több ok miatt is Póly Andrásra gyanakodott. Egyrészt Póly „Trezsi korcsmáros pitvara ajtajába állván, látta ötet, hogy onnét hazúlról el megy”. Másrészt mivel nyolc hónapon keresztül a bérese volt, „tudta a háznál a járást, és hogy most az házat újonnan csinálja, és a holmiját a hombárba rakta és tartotta, azt is jól tudta”. Harmadrészt „mert mikor a kár tétel következett, 10 óra tájba estve, a gazdasszony az úczcza ajtót bé zárván látta Poly Andrást, hogy ott ment el ki felé az uczczán.” Az, hogy az ajtó be volt zárva, Póly számára nem jelenthetett gondot, hiszen „bé mehetett az udvarba az első szomszédjának, Dávid Mihálynak az udvarárúl vagy az érbűl, a mely száraz lévén, azon is el vihette a lopott jószágot”. Török emlékezete szerint Pólynak „kankó, tarisznya lévén az hátán vagy vállán, mikor ott az uczczán el ment, és akkor is mikor a Trezsinél vólt” – a tarisznyába beletehette az ellopott holmit. Póly ellen szólt Szücs János hadnagy vallomása is, mely szerint Szabó Samu, Szabó János részese előző nap a szálláson azt mondta neki, hogy amikor vasárnap Tót Istvánnal hívták magukkal Póly Andrást, ő azt felelte, „nem megyen, mert még dólga van itthon”. Szabó Samu felesége pedig aznap este látta Pólyt Törökék házának közelében.126

A lólopások külön fejezetét jelentik a Protocollumoknak. Nemcsak nagy számuk, de gyakoriságuk is jellemző ebben az időben. Csanád vármegye többször emlegetett 1806-ban hozott rendelete külön is hivatkozik arra, hogy Makó városában nagy számban élnek olyanok, akik „ragadományból élnek”. A szövegben „paripás heréknek”, a jegyzőkönyvbenmásutt betyároknak, csavargóknak nevezik azokat, akik „drága paripákat, czifra nyereg szerszámot, baltákat, ostorokat tartanak, lovaikon éjjel nappal széjjel járnak, semmi bizonyos jövedelmek nem lévén a kortsmába mégis naponként sok pénzt fetsérelni tapasztaltatnak”. Elrendelték összeírásukat; a névsorban szereplőket a szolgabíró fogja igazoltatni, „s ha paripa tartásoknak hellyes okát nem adhattyák, lovokat nyereg szerszámostúl, ostorostúl, baltástúl” elkobozzák és eladják. Ők maguk választhatnak: vagy szolgálatot vállalnak, vagy áristomba kerülnek, s alkalomadtán katonának adják őket, illetve akit nem vesznek be, azt kiutasítják a vármegyéből.

A lovakat leggyakrabban ménesből, szállásról, kocsmából, vásárból vagy nyomtatásból vitték el. Mivel a külső szállások kitűnő „lappangó helyek” mind a „paripás heréknek”, mind a lopott jószágnak, megszervezték a pusztakapitányi rendszert e helyek fokozott ellenőrzésére. Emellett a lótolvajlás visszaszorítására szigorú igazolási rendet vezettek be. A tulajdonosnak, ha vásárban vette, vagy vásárban kívánta eladni, vásári cédulával kellett hitelesítenie tulajdonjogát. Passzussal kellett igazolnia, hogy övé a ló. Ha ez nem sikerült, a lovat átadták annak, aki magáénak követelte: „Vásárhelyi Kis Miklós János az el esmert lovat Makai Marjai Andrástúl, bírói hatalommal kezéhez vette.” Recskó Mónár Mihály, a vásár hadnagya Antal borbély előtt meglátott egy lovat, mely „sárga homlokán végig hóka volt”, s a magát borotváltató földeáki Navay György juhász tartotta magáénak. Mivel a hónap elején szalontai Balog Ferenc éppen egy ilyen kinézetű és bélyegű elveszett lovat keresett, a hadnagy a lovat tulajdonjogának igazolásáig a városházához vitte.127 A lóvételnek számos szabálya volt: rendelet tiltotta külső szállásokon, kocsmában idegentől ló és más jószág vásárlását. Vásári cédula nélkül még akkor is tilos volt az adásvétel, ha több ismerős is jelen volt a nyélbeütött vásáron. A lopott jószágot leggyakrabban a szállásokon tartották, és ott is ejtették meg az adásvételt. A kocsmai adásvétel hátránya az volt, hogy a kéznél lévő áldomás befolyást gyakorolhatott a tanúkra. Előfordult olyan kocsmai lóvásárlás, ahol a tanúk sorozatban azt vallották, hogy áldomást ittak az ügyletre, de az eladott lovat nem látták, mert nem mentek ki a kocsmából, hogy megtekintsék. A tilalom magyarázatául leírták, {842} hogy „némely rosszemberek gyakran a kezeken találtatott lopott jószágnak illyetén formán szokták többnyire megvásárlott tanúk bizonysága mellett urát adni”.

Azt, hogy kinek a tulajdona egy ló, a gyakori tulajdonosváltás miatt passzus hiányában körülményes volt bizonyítani, pedig gyakran szükség lehetett rá. A Hevesen lakó zsidó Rajner Eliasnál talált lóról 1805 májusában például kiderült, hogy a makói Kovács Jánosé. Rajner Elias azzal mentette magát, hogy „egy Szólnak-Abonyi zsidótól vette,” aki már meghalt; aki pedig egy makóival, Zsidó Mártonnal cserélte. „Igazi nevén Szepesi Márton elismerte a lócserét, s bizonyította, hogy a ló az övé volt.”128 Egy nyomtatáskor elveszett ló két év múlva Makón, Kopasz Kis Ferenc szállásán került elő. Kopasz Kis Ferenc azt vallotta, hogy a lovat Paraszka Mihálytól vette. Paraszka ezt nem is tagadta, elmondása szerint azonban ő Orosz Sipos Jánostól vette a lovat, aki pedig a vásárból hazafelé tartva egy mindszenti emberrel cserélte.129 S itt bezárult a kör. Aki nem tudta bizonyítani tulajdonjogát, komoly bajba kerülhetett: vagy a pénze, vagy az élete bánta. Tettenérés esetén „a Város cselédjei” a tolvajt azonnal elfogták, mint az 1810-ben lólopáson kapott Dobi Györgyöt, Vincze Antal 17 esztendős nőtlen béresét, aki a strázsák által azonnal „a város áristomába bekesértetett”. A béres este 9 óra tájban tért vissza gazdája házához, akinek az „Istállójából 3 ló közül 1 sárga paripa kender farkú lovat ki hozott, oly czéllal, hogy azon elmegy a nénjéhez tisztáért. De még az udvarból ki sem ment, mert Vincze Imre a kapuban találta, a lovat azonnal eleresztette, őt meg a felvigyázóhoz vezette”.130

Ha valakinek a kezén olyan lopott jószágot találtak, amelynek eladóját nem tudta megnevezni, „ha mindjárt a vásárlás valóságárul Tanukat állítana is, mindazáltal úgy fog nézettetni, s bűntettetni, mint azzon jószágnak egyenes tolvajja”. S akár az úriszék, akár a megyei törvényszék járt el, a bizonyított lólopásért felakasztották a tolvajt. A Protocollum lapjain olvashatunk arról, hogy 1805. július 18-án Segesvárról 140 moldvai lovat hajtottak át oláh hajtók, és amikor a Nagyhajtási csárdánál megálltak pihenni, „akkor reájok mentek a lovakra három lovasok,” akik „ ostoraikkal durrogattak, kezdték ki szakasztani némely részit a lovaknak, mellyre az őrizők is lármát ütöttek, a kik a lovak mellett vóltak.” Azok a hajtók, akik közben betértek a kocsmába, kiszaladtak és „puskáztak a tolvajok után”. A „zavarodás közben a tolvajok 35 darabot ki szakasztottak a száraz éren keresztül”. Másnap keresni kezdték a lovakat a hajtó legények, s a makai pusztán, a Nagy utcai ménesen megtaláltak 12 lovat. A számadó csikós, Bajnár otthon volt, a két csikós bojtár, Darabont Mihály és Horvát Antal még kinn volt a ménesnél. Horvát Antalt megtalálták, s vallatták, hogyan kerültek hozzájuk a lovaik. Ő először azt mondta, nem tud semmiről, azután meg azt, hogy Darabont Mihály tud mindenről. Horvátot átvitték Mezőhegyesre a kapitány elé, aki szintén kihallgatta. Horvát ott is azt mondta, hogy a másik bojtár tudhatja mi történt, aki nem hált a ménesnél az éjjel. A továbbiakban az ügy már a felsőbb fórumok előtt folytatódott.131 Az ellopott lovat gyakran a gazdája vagy valamely megfogadott személy ment megkeresni. Tóth István, miután lovát ellopták, „passuális levelet” kapott, hogy azt keresni tudja.132 Gazdag István maga indult el 1806. október 22-én ellopott 6 lovát megkeresni. Járt a zarándi vásáron és a pusztákon, aztán kétszer elment Kecskemétre. Tápéra kellett mennie, azután a lovak nyomát követve {843} a Bánátba. Felkeresett egy bizonyos Pongrácz nevű embert és megkereste Buzogány Andrást, akivel kétszer is volt Mácsán, majd Aradra ment, ahol passzust kellett kérnie, végül Szentmártonba indult. A lovakról hírt hozóknak tíz forintot fizetett; úgy becsülte, az ellopott lovak miatt gazdaságában mintegy 50 forint kára keletkezett; lovainak felkutatására több mint 172 forintot költött.133

Külön csoportot képeznek a jegyzőkönyvben a „bitang jószágokról” szóló feljegyzések. A „bitang” nemcsak kóbor, gazdátlan állatot, hanem jogtalanul birtokolt, tolvaj módon szerzett jószágot is jelentett.134 A hadnagynak a gazdátlanul talált lovat a városházára, a marhát, tinót és sertést a városi szállásra kellett hajtania.135 Ha felmerült a gyanú, hogy az állat gazdája nem az állat jogos tulajdonosa, akkor is „bitang jószágról” szóltak forrásaink. Igen gyakran előfordult, hogy több éve elveszett lovát felismerte valakinél a károsult. Ennek azért volt jelentősége, mert az orgazdaságot, a lopott dolog megvásárlását, őrzésre való átvételét is szigorúan büntették. Az állatot birtokló gazdának igazolnia kellett, hogy az állat az ő tulajdona, s azt is, miként szerezte. Zsigmond Mihálynak is ekként kellett eljárnia, a tanyájáról négy bitang lovat hajtottak be.136 A bizonyítékok között fontos szerepe volt a billogoknak, vagy ahogyan a forrásban szerepel „billegeknek,” a tanúvallomásoknak („bizonyságoknak”) és a passzusleveleknek (illetve a vásári céduláknak). A jegyzőkönyvek nemcsak a lovak leírásának („a bitang sárga-hóka, kesej paripa”), . de a billogjegyeknek is gazdag tárházai. Az állatlopások a lótolvajlás mellett ökör- és sertéslopást is jelentettek. Az úriszék elé került Lengyel Péter ügye, aki 14 sertést hajtott Apátfalvára passzus nélkül, éjjel egy mellékúton. Varga Mihály és a Sánta Koldus fia, András a város szállása mellett, a Kákásban hált a lovakkal, s akkor lettek figyelmesek Lengyel Péterre. A sertések közül „6 öreg piros koca, jobb füle mindnek alólról egy keveset fel van csapva, a bal fülekből pedig ki van véve alólról, 5 öreg piros koca, bal fülekből szintén ki van véve alulról, 1 veres koca, a bal füle fecskefarkas, 2 piros esztendős kocasüldő, a bal fülük lyukas a jobb alulról ki van véve”.138 Az öreg sertések párját 30 forintra, a négy süldőt 16 forintra becsülték, Lengyel Pétert pedig bekísérték a városházára, s ügyét továbbították az úriszék elé.

A lopás minősített esetének számított a házba behatolva titokban és éjjel elkövetett lopás. B. Szücs Sámuel padlásáról, „melyre való fel menetel van a Kamarábúl, a Kamarába pedig az udvarra nyiló pléhes ajtón lehet bé menni, onnét a padlásra Lajtorján járnak fel, elveszett 1 szalonna, mellynek farábúl egy keveset vágtak, lehetett pedig 1 mázsa, 1 egész háj, mellybe vólt 2 sertés hája öszve varrva, 6 darab sertés láb, 3 csomó Gyertya, 1 Suba gallér, aszalt meggy”.139 Az 1805 pünkösdje előtt elkövetett lopást már másnap észre vették, s azt is, hogy a lopott holmit „nem a Kapun vitték ki, hanem a Kerités szegletén, ahol 4 karó volt állitva, de nem vólt fövénybe fonyva, és az egyik karón meg látszott, hogy mikor a szalonnát kivitték, szoross lévén a ki-menetel, meg zsirozódott.” Néhány dolog már másnap megkerült Erdei Jánosné házánál, „a kinél zsellérképpen lakik Vad Mátyás … Szabadságos Katona, a feleségivel Liba Pannával.” Megtaláltak náluk: „2 csomó Gyertyát a Liba Panna Bölcsöjében a szalma közt, 1 gallérnak való Bárány bört az ajtó megett való vaczok ágyba, egy iczczénél több megygyet valami kék vászonybul varrott zacskóba a Liba Panna Ládájában, {844} de a többit még akkor meg nem találták.” Liba Panna szerint ezeket Túri Kata vitte hozzá. Másnap Barna Samu és Szemes János tizedes Vad Mátyásnál ”a Kemenczébe meg találták az hájat, amelly abba a darab zsákba vólt téve, amely az aszalt megygyel el veszett, a Kéménybe pedig 5 disznó lábat találtak meg, és mindezeket el hozták.” Végül Vad Mátyás bevallotta, hogy „szeredán virradóra hajnalba a Szalonnát darabokba szelve egy Zsákba, a hájat és a többit egy darab zsákba a vállán vitte ő hozzá Klenicz Pista nevű szabadságos Katona, és adott érettek 12 forintot. Az a Legény tartozkodik a makai pusztán vagy a Kopasznak vagy a Barnának a Tajigájánál.” Azt is elmondta, hogy ő adta a Szalonnát szeredán estve Turi Katának 9 forintért, a többit magánál meg tartotta, a minthogy nálla találtatván csakugyan ö tölle hozattattak el.” Savanya József egyenesen „mint valóságos éjjeli Tolvaj”, Dani Ferenc mint „Tolvajt-segítő” ítéltetik meg 1805 októberében. Mivel Makó Város bírájának és tanácsának döntése értelmében az általuk kiszabható 12 pálcánál súlyosabban kellene büntetni, melyhez nincs jogköre a városnak, az ügyet úriszék elé terjesztik. Savanya József 26 szál deszkát, ponyvát és kötelet lopott éjjel 11 órakor Salamon József zsidótól. A bizonyságot a Savanyánál megtalált deszkák, a ponyva és a kötél mellett feleségének terhelő vallomása jelentette. Az asszony elmondta, hogy „hétfün éjczaka, minek utána tudniillik az ö Ura el mene gajjat venni a Dani Ferke Napa házához, Dani Ferke gyalog el ment a Savanya József házához, a hol tsak maga volt Savanyáné, égett a gyertya”. Később csakugyan hazaérkezett Savanya a kocsival részegen. „Dani Ferke még akkor is ott vólt, még azután lágy kenyeret és sajtot tett elébek Savanyáné, bögre bort is hozott nékik, együtt ettek, ittak, és azután, hajnal előtt tájba ment el onnét Dani Ferke a malomba.”140Szintén éjjel, titokban a házba behatolva követte el a lopást 1807. február 8-án Kelemen, vagy ahogy Makón nevezték, Rongyos Jóska. Ismerte őt már az egész város, hiszen előző nyáron a nyomási csikós, Veres András bojtárja volt. Tavasszal „azon 7 ökör el lopásáért, a melly a Nagylaki némely lakosoktul el lopattatott, gyanúságba vétetvén, Szeged városa tömlöcziben egy ideig tartatott, onnét ki szabadúlván, tsak ugyan feleségével együtt, itten az ifjabb Fürge József házánál engedelem nélkül tartózkodott. Mint „gyanús voltáról esméretes ember 1807. január 3-án Nemzetes Varga Gergely Szolgabiró alá irásával készült levéllel az hazájába, Halasra vissza utasittatott”. Két hét múlva ismét Makóra jött, s megint ifjú Fürge Józsefnél lakott. Február 8-án éjjel 11 óra tájban pedig „arra a vakmerő gonoszságra vetemedett, hogy Fekete István háza padlására, mellynek ajtaja vagyon az épületnek a szöllök felöll való végin, Lajtorján, másod magával fel menvén kereskedett, motozott, dobogott, és a vélle oda vitt zsákba 1 hájat, 2 disznó lábat be tévén, 2 szalonnát pedig a gúzsról le vágván, el vinni igyekezett.” De a gazda, „a ki már akkor nyugodalomba vólt, a dobogásra fel ébredt, a házból ki szaladt, és a havon láttzott nyombúl észre vette a tolvajokat. Az hátulsó és közel lévő szomszédját, Farkas Jósefet hivta segittségül. Azonban Kelemen Jóska a padláson hagyta a subáját, zsákját és a mit belé rakott. Onnét le ugrott, s egy kapával Fekete Istvánt úgy főbe vágta, hogy a fejiben lévő kalapot keresztül vágta, a fejét is jobb felöll bé vágta, melly miatt fél hólton vitték be az házába. Azalatt oda érkezett Farkas József is egy bunkós bottal a szomszédja segittségére és a tolvajnak meg fogására. De a tolvaj Kelemen Jósef ugyan azon kapával hamarább meg ütötte Farkas Jósefet. Minthogy pedig közeledett hozzá, nem vólt ártalmas az ütés, hanem Farkas Jósef, látván a veszedelmet, úgy meg ütötte, hogy azonnal le esett a tolvaj a lábáról, azután pedig jól meg verte. Éjjeli strázsák, Hamvai András és Ács János azonnal oda érkezvén a tolvajt bé vitték a Fekete István házába, reggelig ott tartották, reggel pedig 7 órakor a város házához hozták, a hol fél óra mulva a lelkét ki adta. A másik tolvaj pedig a padlásról le ugorván, el szaladt, és meg nem fogatott. Ezt igy adták elö: Fekete István, Farkas Jósef és a meg nevezett strázsák.”141 Két nappal később {845} Kardos János szolgabíró írásbeli rendelése szerint ifjú Fürge Józsefet 25 pálcaütésre büntették – mind a maga megjobbítására, mind pedig másoknak példájára. A büntetés szigorú volt: megsértette a vármegye rendelését, befogadta házába a Makóról kitiltott Kelemen (Rongyos) Jóskát, aki „Fekete István házát fel vervén a házi gazdát a maga jószága mentésiben főbe ütötte, meg vérezte, a kalapján által fejét bé vágta. S aki ezen lármára öszve szaladtak által úgy meg veretett, hogy a miatt meg is hólt.”142

Idegen javak erőszakos eltulajdonításáról csak elvétve tudósítanak a jegyzőkönyvek. E ritka esetek egyike Borbás István téglavető megfosztása pénzes bugyrától. Borbás 1805. augusztus 22-én „estve gyertya gyujtáskor” ment Bürgésné korcsmájába, ahol elővette a pénzes bugyillárisát, hogy foglalót fizessen a téglamunkára hívott muzsikásoknak. Röviddel azután, hogy megérkezett Borocsán Mihály, akit a jegyzőkönyvek igen gyakran csak Kukaczos néven említenek. Ott volt még Borzinka Tódor, Pálinkás Mihály ökörcsordás és a Hudák fia. S „a gyertya világot, a melly a padlásrúl madzaggal fel kötve lévén, valamellyik el csapta, és el óltotta, és Kukaczos Borzinkával meg támadták ötet. Ki húzták a ház elébe, meg fosztották a pénzitül, ugymint 105 forint bankótúl, és a tüszübe143 lévő apró pénzitül, mely vólt valami 6 garas hijján 5 forint.” 144

A középkor egyik legveszedelmesebb eleme a tűz volt, hiszen a fából vagy más gyúlékony anyagból épült házak könnyen lángra lobbantak. Ezért a gyújtogatás és a tűzokozás a közre fokozottan veszélyes cselekménynek számított. Súlyosan büntették – még a tűzzel való puszta fenyegetést is.145 A 19. század elején szintén szigorúan szankcionálták a tűzokozást, akár szándékos volt, akár gondatlanságból történt. Egy 1795-ben a makói öreg Fodor Tót György szállásán Fodor Tot István gondatlanságából bekövetkezett tűz részletes leírását olvashatjuk a „mindennapok jegyzőkönyvében” 1811-ben: „Virág Ferenc 26 éves makai lakos, akit örökbe fogadott öreg Fodor Tót György és a szálláson tartott, emlékszik arra, hogy ifj. Fodor Tót György, a dec. 10-i tanúmeghallgatást kérő Fodor Tot István bátyja, Attyok tanyáján tanyáztak. Igaz, hogy Györgynek a marhája ott nem volt, mert itthon teleltette, hanem 3 lovai néki is ott kinn vóltak az istállóba. György még szántott az attya ökrein e Tanúval. Egy nap estve felé István hazajött a szállásról, és a Báttyának meg mondotta, hogy az istállóba a jószág közt tüzet ne gyújtson. Éjszakára ez tanú nem az istállóba, hanem a pitvarba maradt, György pedig ki ment és hajnalba ment be a pitvarba, e tanút felköltötte, véle tüzet tsináltatott, azután kiküldötte, hogy a marhának a két végső jászolba (szénát vigyen). E tanú a szénás kertbül bévitt egy villa szénát, le tette a istálló közepire, de mivel még setét vólt az Istállóban, ott nem láthatta a parász tüzet, mellyre a szénát tette. Onnét azon szénát két jászolba két felé tette a marha elébe, akkor látta, hogy egy Tehénnek az hátára szikra hullott. Azt onnét le verte, és mikor az Istálló közepére ért, hogy ki mennyen, ott talált egy rakás parázs tüzet. Azt nyomkodta is a lábával, hogy el alugyon. Annak utána ki ment ismét, hogy a másik végső jászolba szénát vigyen, de mikor onnét vissza fordúlt e Tanú, már akkor fel élede a Tűz a jászolba, meg gyúllad az Istálló. Szaladt e Tanú a pitvarba, hirt adott Györgynek, hogy ég az Istálló. Ez is kiszaladt, a maga lovait ki szabaditotta, de a több marha (öreg Fodor Tót György 10 darab, Fodor Tót István 4 darab) benn égett. Hány darab? Azt bizonyosan nem tudja, annyit még is tud, hogy Istváné vólt 4 darab, az attyoké pedig {846} ökör féle vólt 8 darab.”146 Puskás Györgynél 1805. február 22-én egy óra tájban ütött ki a tűz: „meg gyulladván az Istálló, mely egy végbe van építve az pitvarral és házzal. Meg égett az Istállóban 14 füre levő hasas üsző, 1 harmadfű üsző, 1 Kocsi széjjel szedve bé volt rakva. Az ház padlásán vólt 1 Kocsi Kukoricza, 1 Szalonna, 2 háj és egyéb apróságok u.m. fonál, vászon, zsákok, ezek is meg égtek. Az ház fedele volt réti gazbul, azért is egyszeribe el boritotta a tüz. A tűz támadáskor nem vólt az háznál Puskás György, hanem a lármára szaladt haza.” Az ügyet alaposan kivizsgálták, még azt is megtudakolták a szomszédoktól, hogy pipázott-e Puskás György, illetve, hogy ki szokta etetni az állatokat, s hogy elég gondosak voltak-e a háziak. Azt sem felejtették el feljegyezni a jegyzőkönyvbe, hogy az említett napon nem gyújtottak tüzet a konyhában. Mindig fontos volt annak vizsgálata, hogy hol kezdődött a tűz. Többen egybehangzóan állították, hogy Puskás Györgynél az istálló vége gyulladt meg először, s onnan terjedt tovább. „Buzogánné azt mondja, hogy a mikor észre vette a tüzet, már akkor az Istállónak a teteje vége ő fölötte, a Szelemennél égett, és inkább az hátulsó részin mint az elejin kezdődött a tűz. Bogátiné is azt mondja, hogy az Istállónak a vége gyulladt meg. A fala az Istállónak földbül van. 2 jászol vólt benne, keresztül egyik a pitvar fölött, itt állott a két üsző, másik a túlsó végibe, a hol a tüz támadott, de ezen jászlon semmi jószág nem állott, hanem a Kocsi széjjel szedve volt bé rakva ebbe a jászolba. És ez eránt adta ki magát a tűz a fedélem, mely kerti gazbul volt.”147A jegyzőkönyvek lapjai még számos tűzesetet feljegyeztek: Vincze Nagy Józsefék házának kigyulladását, amely azért volt különösen fájdalmas, mert 800 kéve gyékény is a tűz martaléka lett. Tűz ütött ki Hajdú Jánosnál, akinél szomszédai szerint először a szín kapott lángra. Felesége szerint „ö az el múlt éjjel kenyeret sütött ugyan, de vigyázott a tüzre úgy, hogy még a pernyét sem vitte ki, hanem a pitvarba el locsolta, és egy szikra tüzet sem hagyott a háznál. Ki szedte a kemencébül a kenyeret, el-ment a piaczra, a házat bé tsukta. Az utcán találkozott lakójával, Nagy Örzsébettel, aki már hazafelé tartott. Még meg is állította, mondván neki, hogy „a ház kúltsa a szokott rejtett hellyen vagyon.” Mire azonban ő hazaért a piacról, már láng borította el a házat, s a kárt 174 forintra becsülték.

A kiszabott büntetések ismeretében elmondható, hogy Makón a büntetőbíráskodás – az általános városi bíráskodási gyakorlattal egyezően – enyhe volt. Halálbüntetésről csak egyetlen, a vármegye által hozott ítéletre utalva olvashatunk: Buzogány András és Macsán Péter lótolvajok akasztófára ítéléséről, jószágaik elkobzásáról.148 A 18. század végén, az 1800-as évek első évtizedében még inkább a testi fenyítés alkalmazása jellemezte a bíráskodást: férfiakra 12 pálcaütés, nőkre 12 korbács volt az általános és széles körben kiszabott büntetési tétel.149 Csak kivételes esetekben fordult elő 24 pálcára büntetés: Vásárhelyi Bicskás Varga Jánost tetten ért vásári lopásért 1805-ben 24 pálcára ítélték, s ugyancsak e büntetési tétel kilátásba helyezésével tilalmazták a vásári helypénzfizetés kijátszását.150 Külön-külön 24 pálcaütéssel büntettetett 1806-ban a kötelességét elmulasztó, „a Strázsálás szine alatt” másnak kárt okozó két felvigyázó, Borzinka István és Erdei János.151 A 12 pálca-, illetve korbácsütést a legkülönbözőbb büntetőügyben alkalmazták.Baranyi Mihályt istenkáromlásért ítélték 1811-ben 12 pálcára,152 de káromkodás és szóbeli sértés eseteiben is ez volt {847} a kiszabott kvóta. Lármázásért, az utcán éjjel lámpás nélkül tartózkodásért, csavargásért, kóborló személyek rejtegetéséért, kurta kocsma tartásáért szintén 12 pálcát, illetve nők esetében 12 korbácsütést szabott ki a tanács. Vizsgált időszakunkban 12 pálcát kapott a mesterétől megszökött inas, s ugyanennyit a Mayer zsidótól a száradó ruhákat eltulajdonító személy.153 A makói serfőző tolvajláson kapott szolgálóleányát szintén 12 korbácsütésre ítélte a tanács. Gyakran találkozhatunk azzal, hogy a kár megtérítésén túl testi fenyítést is kiszabtak. Bohocsán Dávid ellopott juha fejében az állat ellopásával vádolt és hazugságban maradt Bodré János 12 forintot fizetett, s emellett 12 pálcaütésre ítéltetett.154 Ugyancsak megbüntettetett a csőszöknek fizetett 34 krajcár kártérítés mellett Terhes István, aki mogyoróvesszőt, horognak való szilvaágat, szénavonónak való 2 fűzfaágat vágott mások kertjéből.155

A szabadságvesztés, mint büntetés rendkívül ritka volt Makón. A jegyzőkönyvekben szereplő, a városházán található áristom (Arrest) az országos városi joggyakorlattal egyezően nem megszégyenítő, inkább eljárási, strázsamesteri őrizettel járó kényszereszköz volt.156 A városi bíróság elé kerülő magánjogi, a delicta privata körébe tartozó, illetve csekélyebb súlyú büntető ügyekben alkalmazása vagy a teljesítést szolgálta (pl. ha kártételről, adósságról volt szó), vagy a díj megfizetését (pl. büntetőügyben elmarasztalás esetén), vagy biztonsági letartóztatás, fogvatartás volt a célja.157 Az utcakapitányi és strázsai feladatokat meghatározó rendelkezés így fogalmaz: „a Város cselédjei” kötelesek „ha olyan rossz kártevő személyt, bicskást, veszekedőst vagy káromkodót találnak, az áristomba béhajtani”.158 A börtön más formájára csak az úriszéki, illetve megyei ítéletekre utalás kapcsán találunk szórványos adatokat. Büntetésként kivételesen csak akkor szabták ki, ha valamely ok miatt testi fenyítésre nem kerülhetett sor. Például a nyomorék Mogyorósi István esetében, aki borosan Kis Pál házához vetődve ott szóváltásba keveredett Fekete Albert utcakapitánnyal. Az utcakapitány, miután Mogyorósi többször is meghazudtolta, türelmét veszítve pofon vágta. Mogyorósi erre megtámadta az utcakapitányt. Cselekedete nem volt előzmények nélküli, mert az előző évben Pap Mihály fején verte szét botját, négy évvel korábban pedig szintén borosan Kis Ferenc házára támadt, ajtaját a kocsiból kivett lőccsel verte, végül Kis Ferencet is bántalmazta. A tanács így azt a döntést hozta, „minthogy Mogyorosi István nyomorék lévén pácza ütések alá nem itéltethetik”, 24 óra áristomot kapjon.159 Az áristomot azonban alapvetően a tetten ért elkövetők, a garázdák, tolvajok, részegek átmeneti fogvatartására használták Makón is. A családját bántalmazó garázda, részeg Forrai Jánost is kijózanodásáig a város áristomába tették. Csak másnap reggel, a megjavulására irányuló nyilatkozattétel után engedték ki. Áristomba zárták a strázsák által bekísért, lámpás nélkül, illetve gyanús társaságban éjjel az utcán tartózkodókat is. Például azt a 60 esztendős, magát vásárhelyi születésűnek valló, 42 évet leszolgált obsitost, aki Tót Erzsébettel, „a kit a feleségének mondott” éjjel az utcán csavargott.160

A testi fenyítéssel együtt, majd a 19. sz. első évtizedeitől mind gyakrabban már önállóan is jelen van a pénzbüntetés – amelyet az általános joggyakorlat szerint Makón is általában csak a kár mértékéig róttak ki.161 Hiába egyezett meg például 40 forint vérdíjban a csősz a fokosával a fejét beszakasztó juhásszal, a városi tanács a seb nagyságához igazodva csak 10 forintot szabott ki. A pénzbüntetés előteremtésére egy-egy nagyobb pénzösszeg miatt akár a {848} kártérítés fizetésére kötelezett ingatlanját is elárverezhették. Tót Pöre apja is háza eladására kényszerült a leánya által Bója Józseftől ellopott 230 forint megfizetésére: „hogy ne gyaláztassanak.”162 A pénzbüntetés kiszabása gyakori a delictum priváta esetében a sértett keresetére induló eljárásban kártérítésként vagy bírságfizetésként. Ezt az ügycsoportot a büntetési nemre tekintettel „bírságos bántalmakként” is emlegették.163 A kukoricában kárt tevő sertés, vagy a szénás kertbe berakott szalmába beszabadult marha, illetve a szomszéd házának ajtaját részegen betörő asztalos által okozott kár esetén is két esküdt tartott szemlét. Megbecsülték a kár mértékét, s ez alapján határozták meg a kártérítés összegét. Megszégyenítő büntetéssel Makón csak elvétve találkozunk, a büntetés célja inkább a prevenció és a közösség okulása volt.164 Többször is előfordult a városból való kiutasítás, „kikísértetés” – többnyire csavargók, kóborlók, gyanús személyek esetében, de emlegették kurtakocsmát tartó, rossz magaviseletű, részeges makóiaknál is, hogy „nem kár vóna őket Kurta Korcsmájokkal együtt a városbúl ki tsapni”.165 A kiutasítás egyik formája volt a száműzés, amely az elkövető születési helyére való toloncolását jelentette a visszatérés megtiltása mellett. Kelemen (Rongyos) Jóska, mint „gyanús voltáról esméretes” „személy, szolgabírói rendelkezéssel utasíttatott ki a városból”. Mégis visszatért a halálával záródó, rablásba forduló éjjeli tolvajlás elkövetésére. A Sánta Mari házánál tartózkodó Sztán Péter simándi lakost 1805. február 20-án mint „csavargó, állhatatlan embert”, „azonnal ki költözni rendeltetik.”166 Ugyanebben az esztendőben Nyakas cigány Kovács János Inokából érkezett atyjafiainak letelepedési kérelmét is elutasította a város. A település elhagyására három napot kaptak, „különben ki fognak kisirtetni”.167 A makói tanács egyéb büntetéseket is ismert: ezek között szerepelt az intés, amelyet házastársi háborúság, vagy garázda életmód esetében szabtak ki. B. Jó Ferenc molnárt a város tanácsa az úriszék, a vármegye törvényszéke végzése szerint a malomtársaság rendtartásának betartására kötelezte. Egy újabb rendbontás, viszályszítás következménye már a malomból történő kizárás.168 Makón is ismert volt a különleges, jellemzően a városi bíróságok által alkalmazott büntetés: a katonának adás. Rendeletben mondták ki, hogy a szolgabíró kezére került „paripás herék”, betyárok, lótolvajok, csavargók katonának adhatók. Bökönyi Istvánt, aki felszedte a híd fáit és szénát is lopott, 1805-ben katonának akarták adni, azonban „mint hogy a mértéket meg nem ütötte”, azaz katonának nem vették be, így a tanácstól „csak” testi fenyítést kapott.169

Magánjogi ügyek

A magánjogi ügyek közül a dologi és a kötelmi joghoz kapcsolódó bejegyzések voltak a leggyakoribbak. Az ingatlanforgalom, az ingóságok adásvétele, a csere, az elővételi jog, a zálog, a foglaló, a kezesség, a kölcsön- és haszonkölcsön-szerződés, a letét, továbbá a kötelező levél és a computas (bérmegállapodás) megjelenése a jegyzőkönyvekben igen változatos. Mellettük az országos gyakorlattal párhuzamosan az évek előrehaladtával Makón is bővült a házassági vagyonjogi (pl. házassági szerződés), a családtagok jogaira, kötelezettségeire vonatkozó (pl. tartási szerződés), valamint a gyámsághoz, a gondnoksághoz kapcsolódó ügyek köre. Viszonylag nagy számban fordultak elő e fórumon is örökléssel összefüggő {849} kérdések (pl. testamentum, inventatio, osztályra bocsátás, eladott örökség bejegyzése a protocollumba), bár ezek közül több esetben (pl. jobbágyi ősiség, törvényes öröklés, leánynegyed, osztályos per) a végső döntés felsőbb fórumokra tartozott.

A dologi joghoz kapcsolható a tulajdon és a birtok mellett az ingatlanforgalommal, az ingóságok adásvételével összefüggő kérdéskör. Bár csak az 1836:4. tc. mondja ki a jobbágyi birtokjog, a telek és tartozékai haszonvételének szabad adásvételét, s az 1844:4 tc. a jobbágy birtokképességét, időszakunkban az tapasztalható, hogy a mindennapi életben a makói jobbágyok is tulajdonosként kezelték jobbágytelküket: végrendeletben intézkedtek róla, életükben pedig vagyoni helyzetüktől függően adták, vették, cserélték.170 Az 1760-as években is saját tulajdonnak tekintették a városban lévő házat, a szőlőt, a veteményes kertet, a szálláson lévő házat, a juhszínt, a méhkaptárt és az állatokat, ekkor az állatokkal művelt szántóföldekről rendelkezéssel még nem találkozunk.171 Birtokvita a Protocollumban elsősorban a kenderföldek kapcsán fordult elő. Rendkívül fontosnak, fogalmazhatnánk úgy, elvi jelentőségűnek tekinthető az a döntés, amelyet a Harcsás István fia által atyai juss címén Fodor Ferenctől visszakövetelt kenderföld ügyében hozott a városi bíróság. Ifjabb Harcsás István a 12 évvel korábban apja által bírt kenderföldet „vissza kivánnya azért, hogy ő néki ahhoz, mit az attya birt, jussa van. De minthogy Fodor Ferencz Bírák Urak rendelésébül, hogy tudniillik az ollyan el hagyott földek azoknak adattassanak, a’ kiknek nincsen, csak ugyan Birák Uraknak akkori rendelésibül vette kezéhez, és azolta birja, javittya, mostan vissza nem adattatik, mivel Harcsás István azúlta és most is Zomboron lakván, azon földet miveletlen hagyta.”172Az ingatlanokkal rendelkezésről forrásunkban elsősorban a végrendelkezéssel összefüggésben olvashatunk. Az élők közötti ingatlanforgalom jóváhagyása a tanácsgyűlés hatáskörébe tartozott. A bíróság e kérdésekkel inkább csak akkor foglalkozott, ha azokkal összefüggésben valamelyik fél panasszal élt. A tanácsgyűlés hagyta jóvá például azt a szerződést, amelyben Misurai János eladta a házát Kis Jánosnak, hogy „hólta napjáig vélle lakjon”. Mivel nem jöttek ki, a Nagy István és Török János esküdtek a Kis János által a házon tett javítás 48 forintra becsült összege és a házért adott 100 forint visszaadása mellett Misurai János az eredeti feltételekkel Tilimpós Lászlóval akart szerződni. S hogy „Misurai János által most másodszor lett házának ezen eladása ne legyen csalárdságbul, és csak azért, hogy a Kis János onnét küszöböltessen,” a ház ismételt eladása esetén „elsöbbsége lészen az házhoz Kis Jánosnak”.173Számos, az adásvétel előtti állapot helyreállítására irányuló kérelemmel találkozhatunk. A szőlők adásvételekor különösen szembetűnő, hogy megkívánták a házastársak egyező akaratnyilvánítását a jogügylet érvényességéhez. Ha ez hiányzott, vagy a feleség utóbb meggondolta magát, feltéve, hogy még nem írták át az ingatlant, a tanács lehetőséget adott a feleknek arra, hogy az eredeti állapot helyreállítása mellett elálljanak az ügylettől. Amikor például Baranyi Péter felesége visszavitte a kifizetett szőlőterület árát Nagy Gergelynek – aki az új vásárlás reményében maga is eladta egy darab szőlőjét –, a tanács úgy döntött, mivel még egyik sincs átírva, a szőlő mindkét esetben „visszaítéltetik”.174 Ugyanez a döntés a vevő elővásárlási jogának kikötésével Szemes Mihály Tót Márton által megvásárolt szőlője esetében. Maga Szemes Mihály is elismerte, hogy felesége az alku során sem egyezett bele az eladásba. Az asszony amellett, hogy visszavitte a vevőnek a vételárat, a birtokba vételt is meghiúsította.175 Diós Istvánt fia, Diós Sámuel akadályozta meg abban, hogy leendő örökségét csorbítsa, azaz, hogy Szűcs Józsefnek földet adjon el. Diós István előző ingatlaneladását a fiú nem tudta megakadályozni, mert mint apja szemére {850} veti: „kend még meg páczázott, én pedig a sövényen ugrottam ki.” Most azonban Farkas György kocsmáros és Varga János ugari csősz vallomása szerint Diós István a kocsmában elővett süvege mellől egy 100 forintos bankót, s arra kérte Vargát, vigye el a pénzt Szűcs József házához azzal az üzenettel, hogy nem adja el neki a földet. Szintén apa és fia a főszereplője egy szállásföld eladásnak, de az előzőtől eltérően nem öröklendő, hanem már örökölt földterületről van szó. Kaszap Kis János és fia Ferenc eladott három fertály szállásföldet a rajta lévő örökségekkel együtt Kaskötő, vagyis Apjok Istvánnak 300 forintért, és ezt a vevő ki is fizette. Ők azonban utóbb megbánták az eladást, és minden lehetséges fórumot megjártak, hogy visszavásárolhassák: „mind itt a Városnál, mind a Méltóságos Földes Uraság tisztsége elött törvénykeztek, sőt a Tekintetes Nemes Vármegye elött is meg fordúltak, és a dolog az újabb és bővebb meg vizsgáltatás végett ide a Városhoz vissza utasittatott, itten pedig újabban még meg nem határoztatott”. Közben a felek megegyeztek abban, hogy a Kaszap Kis János és Kaszap Kis Ferenc által Igaz János Eskütt Bíró kezéhez letett 300 forint vételárat Apjok Istvánnak visszaadják, s emellett még további 300 forintot is adnak neki. Így összesen 600 forintért visszavásárolják a földet és az örökséget, amely azután „az attya ajánlására” Kis Ferenczé lesz.176 A 18–19. sz. fordulójának egyik legszembetűnőbb jellemzője a lakosságszám hirtelen emelkedése. Gyakorlattá vált, ha nem volt lehetőség új házhely kimérésére, az apa megosztotta belső telkét, s ott épült ház fia, illetve lánya családja számára. Az is előfordult, hogy gyermek híján idegennek adta el a megosztott telket a tulajdonos. Így tett öreg Német János is 1805-ben, de utóbb megbánta döntését. „Mivel békességben nem élhetnek a Gyenei Jánosnak részben eladott telkén, visszavenné azt, de Gyenei követeli az addig az építésre fordított összeget.”177 A tanács mérlegelve a körülményeket úgy döntött, hogy öreg Német János a költségek megfizetése ellenében kapja vissza tulajdonát.
Az ingatlanforgalmat korlátozta egyrészt a rokonok (nemzetség), másrészt a szomszédok elővásárlási joga. Megkínálásuk elmulasztása az adásvétel megtámadását vonhatta maga után. Ha árverésre került a sor, a rokonokat és a szomszédokat az utolsó árral kellett megkínálni.178 Ilyen elővételi joggal találkozunk, amikor „Jó Sámuel, mai napon tartott Tanáts Gyülés elött Hári Mihály által ellene inditott Pört atyafiságos meg egyezéssel akarván elvégezni, és a további perlekedés helyett annak a Szöllöt oly formán vissza ereszteni magát kifejezvén, hogy ő neki a 160 forint helyett, melyet a szöllőért adott, 280 forintot fizessen, mostan és itt a város házánál. Hári Mihály feleségétől azon 280 forintokat felvette, melyet neve alá irásával bizonyit. Azt is hozzá adván, hogy ha azon szöllöt Hári Mihály ez után eladni teszi, azon az áron, a mit már ezért igérne megvenni elsöbb joga legyen.”179Előfordult, hogy az eladó házastársa nem járult hozzá a jogügylethez. Például visszavitte a kifizetett vételárat, mint Szemes Mihály felesége. A tanács döntése: „Minthogy az eladás még eddig bé nem irattatott, bé sem jelentettett, azért a szöllő visszaitéltetik, de úgy, hogy ha talám másnak akarnák eladni, akkor is ezen az áron meg tartani jussal lészen Tót Mártonnak a szőlőt”.180 Elővételi joga volt a szomszédnak, a szállás- és a szőlőszomszédnak is a vásárlásnál. Pilkó Sándor, Sánta Kocsmárosné férje a korabeli szokás szerint kijelentette, hogy ha szőllőjüket „el akarják adni, EöKelmének (Csorba Mihály Úrnak) mint szomszédnak hirül adják, mert minthogy ezen szöllő az ö Kelme szöllejének végibe van, mint szomszéd, másnak nem engedi, hanem annyi áron, mint más megvenné, meg veszi, és az árát megadja.”181 Így történt Pap Péter házvásárlásakor is. Amikor Pap Péter be akart hurcolkodni az újonnan megvásárolt házba, a régi tulajdonos, Gyula János felesége visszaadta neki a {851} pénzt, s a házat szomszédjának, Akadán Lázárnak adta el ugyanakkora összegért. „Akadán Lázár azt mondja, hogy ő másnap, hogy megtudta az eladást, mint szomszéd közbeszólot, és a fia számára vette meg ugyancsak 150 Ft-on. Mivel pedig az első eladás fenn az uraságnál, s fenn a városnál által nem íródott, a szomszédság törvénye szerént pedig Akadán Lázárnak ahhoz előjoga van, azért a ház az ő részére ítéltetik.”182

A jegyzőkönyvekben nagy számban fordultak elő állatvásárlásokkal összefüggő panaszok. Jenei Samu 1805. augusztus 5-én a Pintér kocsmában vásárolt a Maroson vett fenyővel hazafelé tartó orosházi Csizmadia Ferenctől és Héjas Györgytől egy fekete kanca lovat 50 forintért. A lóvételnek tilalmazott helye volt a kocsma, a hivatalos fórumok többször is figyelmeztettek veszélyeire. Persze, a vásárban sem volt mindig egyszerű az adásvétel: előfordult, hogy egy-egy állat – éppen gyanús eredete miatt – igen rövid idő alatt többször is gazdát cserélt. Dorozsmai Molnár András 1804. október 26-án, Demeter napján elveszett egér szőrű paripa lovát, amelynek bal combján BL billeg volt és bal első lába pókos volt, a szegedi Szent György-napi vásár alkalmával megismerte a szegedi Gábor Istvánnál. Gábor István visszaadta neki a lovat azzal, hogy Makón Kultsár Istvántól vette 20 forintért az Erzsébet-napi vásárban. Kultsár elismerte, s hozzáfűzte, hogy ugyanazon évben a Kisasszony napi vásárban Gyulán 19 forintért vásárolta az említett állatot. Az eladó nevét sajnos nem tudta, de bizonyságként Kanász Istvánt és Bökönyi Katát említette, akik ott voltak vele a vásárban, így tanúsíthatják a vételt.183 Nem volt ritka az állatok hitelbe eladása sem. Majdáni Bálint Páltól 1804 pündkösdjén Makai Kiss Ferenc 384 forintért 6 ökröt vásárolt, amelynek vételárából akkor mindössze száz forintot fizetett meg.184 Szintén hitelbe adta el két marháját Kontsi István katona Bosszantos János kanásznak 35 forintért.

Az adásvétel folyamatának elengedhetetlen része volt az alku, amely szóbeli egyezkedést jelentett. Célja a felek kölcsönös engedmények után történő, elsősorban az árra irányuló álláspont egyeztetése volt. Alkura a makói jegyzőkönyvekben kevés adatunk van, pedig a vásárokon teljesen természetes, sőt a vételi szándék kinyilvánítása előtt elvárt volt. Egyetlen ló adásvételekor utalnak jobb híján a szerzés formájának, módjának tanúsítása érdekében arra, hogy a vevőnek „az alkura több tanúja is volt”. Pedig Bogdán István is felhívta a figyelmet arra, hogy a jószág-, s különösen a lóvásárnak külön szertartása volt. Az alkut tilos volt megzavarni, azaz mindaddig, míg folyt az alku, harmadik személy a vitát csak szemlélhette, közbe nem szólhatott.185 Gyula város szabályrendeletének 27. §-a egyenesen tilalmazza az alku megzavarását ráígéréssel, éppúgy, mint a vevő vagy az eladó megfélemlítését, a vétel meghiúsítását.186 Ha a vevő a ló mellé állt, amíg nem ment tovább, más nem mehetett oda. Az eladó először megkínálta, ahogy mondták „megunszolta, megimádta” a lóval a vevőt, aztán „árat akasztottak”, vagyis alkudozni kezdtek. Ha megegyeztek, a vevő a „kezét beadta”, és letette a foglalót, vagy kifizette a teljes vételárat. Így tett Sárközi László szabadságos katona is az 1805. évi Judika napi makói vásárban, aki az előzőekhez hasonlóan megalkudott Bagaméri Antal makói gazda szürke kanca lovára 55 forintért, s le is foglalta 30 krajcárral. Az eladó a vevő „sok kérésére fél órányi terminusra a hátra lévő pénz nélkül a lovát által engedte nékie. Sárközi azomba el adta a lovát hire nélkül más czigánynak, akitül asztán a Palotai kovács 23 forinton és 30 krajczáron meg vette”. Bagaméri Antalnak „mind az hátra lévő 54 forintja és 30 krajcárja, mind a lova” odalett: nem mondhatta, hogy „jó vásárt csinált”. S ez még nem minden, mert ugyanezen vásárban Bagaméri béresétől Lengyel János „2 öreg paripa lovakat olly feltétel alatt elcsalt, hogy ő {852} csikókat fog cserélni azokon néki, azomba se csikók, sem a tulajdon lovai nincsenek”.187 Szegény Bagaméri! Amikor a vásár után hazafelé tartva általános szokás szerint betért a kocsmába, és búsúltában kért egy kancsó bort, úgy érezhette, „megnyergelte a szerencsétlenség”.
A Protocollum lapjain Tesla István 33 esztendős makói lakos vallomása alapján részletesen nyomon követhetjük az 1806 szeptemberében zajló, a Vaszili-szállás eladására folytatott alkut. Az alkut öreg Vaszili Tamás folytatta az eladók részéről (akivel a tanú „egy kenyéren és egy gazdaságban vólt”), mint az „atyafiak között leg-öregebb és gazdaságnak kormányzója”. Bagamériék, mint reménybeli vevők „meg szólittatván” az alkut megelőzően elmentek a szállás megtekintésére. Az első alku a Vasziliak házánál volt, és öreg Vaszili Tamás a szállás árát 460 forintra mondta „leg-utolsó szóval”. Az alkun jelen volt Papp Mihály, aki „comendálta Bagamériéknek, hogy csak vegyék meg, mert meg-ér annyit, […] s azon vólt, hogy légyen meg az alkú a Felek között”. Ezen alkalommal azonban még nem került sor megegyezésre. Az öreg Vaszili nem akarta kevesebbért adni, Bagamériék pedig még kivártak. „Mivel pedig ekkor meg nem lett az alkú, onnét el-mentek.” – foglalja össze Tesla az alku első fordulójának történéseit.Miután mindkét fél ismét meghányta, vetette magában, és a nagycsalád tagjai egymás között is megtárgyalták a kondíciókat, az eladó lépett. Mivel a nagycsalád feje, az öreg Vaszili kimondta a végső összeget, ettől eltérni nem lehetett. A döntést a legidősebb hozta meg, a végrehajtás maradhatott a fiatalabbakra. Az ifjabb Vaszili Tamás kereste fel rövid idő múlva Bagamériéket, „és hivta azokat edgyességre magokhoz, és úgy mentek oda, és meg lett közöttök az alkú 460 forintba”. Ezen a második találkozón már ismertek voltak az álláspontok, az árban nem volt változás, további egyeztetésekre, apróbb kiigazításokra még sor kerülhetett, erről azonban nem tudósít a tanú, Tesla István. Nem is teheti, hiszen az újabb alkun személyesen nem volt jelen, csak annak volt tanúja, hogy Bagamériék megérkeztek, és „Legényke Tamás szóllott vólt, hogy mennyenek alkudni”.188

A szóbeli megegyezést a kézfogás és az áldomás szentesítette. Az áldomás gazdag jelentéstartalommal bír, melyek közül az adásvételt, üzletkötést, szerződést, fontos megállapodást, egyezséget, főként vásári alkut megpecsételő, szentesítő ünnepélyes vagy barátságos ivás, iddogálás jelentésére utalunk, amelyet már 1301-ben így határoztak meg: „pohárürítés vásárkötéskor”.189 Werbőczy Hármaskönyvének III. rész 34. címénél a lopott lóról a következők olvashatók: „De ha a tolvaj azt mondaná, hogy azt szabad és közönséges vásáron […] vásárolta és szavatost … nem állíthat, sem pedig gazdáját nem adhatja, vagy bárki mást, aki a vásárkor szokás szerint áldomást ivott, vagyis ahhoz szerencsét kívánt volna elő nem állíthat, akasztófával bűnhődik.” Az 1544. évi tordai országgyűlés határozata még részletesebben ismertette, amikor kodifikálja a hagyományt: „Ló, ökör és bármi más dolog vásárlása alkalmatosságával azt az eljárást kell követni, hogyha valaki piacon, vagy bárhol és bármikor vesz valamit, a vevő annak a községnek vagy falunak becsületes és tisztességes emberei előtt, ahol a vásár történt, a becsületes vásár jeléül Szent János poharát köteles adni, amelyet anyanyelvünkön áldomásitalnak szoktak nevezni. Ám hogyha a vevőnek a vásárolt dolgok miatt valami pöre támadna, igazolják a becsületes vásárt azoknak az embereknek a tanúságai, kik a Szent János pohárnál jelen voltak.”190 Leggyakoribb, legáltalánosabb és a leghosszabb ideig gyakorolt az adásvételi áldomás, az „alkupohár” vagy „foglalóbor” volt, amelyet mindkét fél fizetett. Az áldomásivás tehát annak bizonyságára szolgált, {853} hogy igaz jószág adatott el és vetetett meg.191 Bökönyi Kata makói menyecske is ivott abból az áldomásból, amely Bódi Kovács Ferenc és Alpári Tót András lóvásárlását követte a vásárhelyi vásárban. Az áldomás szentesítette a vásárt. Nem kérdőjelezhette meg az, aki utóbb meggondolta magát, legfeljebb bírósághoz fordulhatott. Ahogyan Palotai Nagy György 1807-ben, aki a makói bírák előtt azt panaszolta, hogy „makói Czigány Lakatos János Palotán a házához menvén, meg kérdezte ötet, nem vólna e cserébe való lova”. Nagy György azt felelte, volna, ha valami jó kancát kapna érte. Lakatos rövidesen visszatért egy fakó kancával, melyet a két férfi „meg cseréllt, 2 icze áldomást is vettek a két részröl”. Azaz Lakatos és Nagy György is fizetett egy-egy iccét, majd Lakatos elment a cserélt lóval. Amikor Nagy György alaposabban szemügyre vette a csereállatot, észrevette, hogy „rokkant a kancza”. Azonnal Makóra jött, hogy visszakérje a maga lovát. Lakatos azonban megtagadta ezt arra hivatkozva, hogy már megitták az áldomást, és „csak érje meg kiki avval, mit cserélt”.192 „Mivel pedig valóságosan ki tettzik a lónak a hibája abbol is, hogy az elejit nem szedi jól fel, és azonnal vissza hozta a lovat Palotai Nagy György, és most is abba a statusba van, amellybe volt a cseréléskor”, a makói bírák úgy döntöttek, hogy mindketten kapják vissza a saját lovukat, de hogy Lakatosnak kára ne legyen, „Palotai Nagy György az áldomás 1 icze bort fizesse meg”.193

A kötelmi jellegű ügyek közül a pénzkölcsönhöz kapcsolódnak a tartozás elismerések, illetve a tartozások teljesítésének elismerései. Gyakoriságukat az is bizonyítja, hogy a Szászy Ferenc uradalmi fiskális által 1805. február 7-én meghatározott díjszabás külön nevesíti a Kötelező Levelet: írásáért „a helybélieknek 1 forintot, a külbélieknek 2 forintot” kellett fizetniük.194 A tartozásteljesítés elismerésének rövid, a jegyzőkönyv lapjain gyakran ismétlődő szövege így szólt: „Szoboszlai Jánosnénak Somogyi István Szüts költsön felvett 200 f. Tökepénzel adós lévén, aztat mai napon itt Somogyi István befizette Szoboszlai Jánosnénak.” A kölcsön időtartama általában 1-3 esztendő volt; a kezdő időpontot a jogügylet keletkezését követő hónap első napjától számították, s mindig kikötötték a visszaadás időtartamát. Ez lehetett egy adott nap: „most közelebb jövő vasárnap”; lehetett egy hónap. A makói Oláh András juhászt például, aki egy subáért adós maradt a „Palottai Kameralis Uradalmi Katona Krisztiánnak”, arra kötelezték, „hogy mától fogva egy holnap alatt” a 14 forintot Palotára vigye.195 De lehetett valamely jeles nap „Szent Mihály nap”; vagy vásár napjához kötődhet: „a most mindjárt következendő Judikai Makai Vásár napja, mely lészen 1-a aprilis”; vagy az adós „ígéri, hogy a Szent István napi vásárkor megadja.” De az is elfordult, hogy a haladékot, újabb haladékot részteljesítés esetében határozott időpontig adták. Például Szabó Sándor kalapos 40 forintos adósságát a megengedett határidőig nem tudta teljesíteni, mivel azonban 3 véka búzát és 5 Ft készpénzt már adott a hitelezőnek, július 16-án november 1-ig haladékot kapott.196 Az is megtörtént, hogy egyszerűen csak a követelés elismerése elég volt az új, illetve újabb terminus kiszabására. Rögzítették, ha az adósság csak részben került megfizetésre, vagy a tőkét kifizették, a kamat kiegyenlítése azonban elmaradt. Ilyenkor az adós a teljesítéssel egyidejűleg a fennálló tartozást is elismerte.197 A 19. sz. elejétől a pénz szokatlanul nagy romlása és többszörös devalvációja miatt a {854} pénzkölcsön esetében kikötötték, hogy a kölcsönt a felvett pénznemben kell visszafizetni. Az is gyakori volt, hogy időről időre megújították a tartozás elismerést. Bár a pénzkölcsön volt a leggyakoribb, előfordulhatott ingó és ingatlan kölcsönadása is – Makón leggyakoribb az állat kölcsönadása volt. Ilyenkor – a tulajdonképpen haszonkölcsönnek tekinthető ügylet esetében – anyagilag a kölcsönvevő felelt a kölcsönadott dologért, s őt terhelte annak fenntartása is. Török Pál insurgens katona (nemesi felkelő) például két esküdt jelenlétében Dudás Ferenccel kötött kölcsönügyletében katonaságának időtartamára 50 juhot adott kölcsön „az elmúlt Demetertül számlálván 3 egész esztendeig”. Töröknek három esztendő múlva kell majd visszakapnia 39 juhot, 17 bárányt, s ezek haszonvételére esztendőnként két forintot – az 50 juhért 100 forintot.198 Varga János két lovat, két tehenet, egy harmadfű üszőt, szerezett marháit, illetve 40 forintot adott át Varga Sándor Eörsének azzal a feltétellel, hogy gondozza őket, s visszakapja, ha a katonaévek véget érnek.. De adhattak haszonkölcsönbe vetőmagot is, mint tette Pásztor Pálné, aki azt panaszolta, hogy amikor vissza akarták adni a kölcsönt természetben, nem volt helye. Abban maradtak, majd 4 forintot fizetnek érte, de közben felment a búza ára, neki azonban nem akarták az új árat, köblönként 7 forintot megfizetni.199 A teljesítés elismerésére is gyakran a bíróság előtt került sor. Katona Takács István katona szabadsága idején Szűcs Istvánnál szolgált 14 hétig, akinek akkor csak részben kifizetett bérét teljes egészében felesége rendezte 1805. július 16-án a városi bíróság előtt. De olvashatunk szőlő vételárának kifizetéséről, pénz leszámolásáról, részteljesítés utolsó részének kifizetéséről is.

A megkötött szerződés egyik biztosítéka volt a foglaló, amelyet a vevő adott az eladónak az ügylet megkötésének bizonyítékául, s amely mindig pénz volt.200 Ha a vevő visszalépett, ez az összeg elveszett, viszont kétszeresen követelhette a vevő, ha az eladó állt el az ügylettől. A piaci árukat több helyen is tiltották foglalóval lekötni, de ez nem vonatkozott a gabona- és a jószágvásárlásra.201 „Öreg Kolompár Pintye azt panaszolja, hogy a mai napon a heti vásárban vett egy megjavitott süldőt 9 forinton, csak ugyan itt lakó Farkas Istvántul, oly comisioval (feltétellel), hogy ha nem akar a süldö enni, azt egy hét mulva is vissza adhassa. Most pedig a midőn haza vitte, az istállóba bé vitte, az egyik lábát meg kötötte, árpát tett elébe, de enni nem akart. Azért vissza adni kivánnya, az 1 forint foglalót is vissza adatni kéri. Farkas azt feleli, azért nem eszik a süldő, mivel eddig az olba szabadon és másod magával vólt, most pedig magánosan és meg kötve. De probálja meg csak, és hajtsa ö hozzá vissza, ha ott nem eszik, vissza veszi a süldöt, de ha eszik, tartozzon a Pintye a süldö mellé állani és az árábul hátra lévö 7 forintot meg fizetni. Ere Pintye is reá állott a kinek, ha a süldö Farkas Istvánnál eszik, s még sem venné el a süldöt, az 1 forint foglalója Farkas Istvánnál marad.202 Pócsi László azt panaszolta, hogy Bagaméri Sándorral megalkudott 20 köböl búzára, „köblit 6 forint 40 krajcáron”, s foglalóul 10 forintot adott. Az alkun jelen volt Bagaméri felesége is, aki visszavitte Pócsinak a foglalót, hogy nem engedi kimérni a búzát, mert az idén kevés lett a termés. A bíróság az ügy kapcsán kimondta, „hogy amit egyszer el adtak, és ara foglalót is vettek, azt tartoznak az alku szerént a vevőnek által adni.”203 Bíróság elé idézték Szilágyi János téglamestert, aki felvette a 60 forint foglalót, de a rá bízott munkát nem végezte el.204 Szintén a városi bíróság elé került egy besenyői lakos, Mikola Bubojcsek panasza, aki azt sérelmezte, hogy két „Makai uj Lakost” és a csanádi Rácz Todort „még az el mult aratáskor meg fogadott 75 Forintba most lejendő 3 Lakodalomra {855} való musikálás fejibe, és akkor adott nekik foglalót 30 forintokat. Mostan ezen itt való 2 musikosért eljött, de el menni nem akarnak, kivánná, hogy az fel vállalt kötelességeknek tellyesitésére köteleztessenek. Az itt való musikások azt mondják, hogy ő nékiek a Bessenyöi Lakosok bizonyos és meg határozott időt nem adtak a Lakadalomra nézve. Azonban 2 Kézfogót már leszolgáltak, egy Kézfogó pedig felénnyinek számláltatik, mint a Lakadalom. Ezek is pedig az 30 forintbul ketten 20 forintot vettek fel, az 3dik 10 forintot pedig a csanádi Rácz Todor vette fel. Mostan pedig azért nem mehetnek el, mert itten is el szegödtek Lakadalomba, a melly ma estvére kezdödik, inkább lefizetik azt, amit elöre fel vettek, nem tudván a bessenyöi Lakadalomnak bizonyos terminusát. Minthogy ezek ketten felvettek 20 forintot, a két kézfogóban pedig mellyet egyet egyet felire tartanak, mint egy lakadalmat, le szolgáltak annyit, amennyi egy lakodalomra esne, vagyis 25 forintot, ebbül pedig egyikre 8 forint 20 krajcár, másikra is annyi, és igy kettöjökre 16 forint 40 krajcár esne, azért is mivel többet fel vettek, ugymint 3 forint 20 krajcárt, és a bessenyei ember mostani fáradságáért 2 forint 40 krajcárt, öszvességgel 6 forintot meg fizettek a Bessenyei Lakosnak.205 Idegen tartozás teljesítéséért vállalt felelősséget, azaz kezességet rendszerint csak természetes személyek vállalhattak. A városi pénztárból kezesség mellett nyújtottak kölcsönt, s természetesen az árvák kölcsönadott pénze esetében is kezest kívántak. E gyakorlat ismeretében a felek gyakran már a kölcsönkérés alkalmával magukkal vitték kezesüket, aki rokon is lehetett. Általában két kezest követeltek meg, mint például a Szemes István árva pénzéből egy esztendőre Bálint Nagy Istvánnak kölcsönadott 200 forinthoz.206 Egy gyanús, többszörös adásvétel és csere tartalmú lóvásárlási ügyben az eladó halasztott fizetéséért az Ujfalusi csárda kocsmárosa vállalt kezességet. „Végtére Pinczés Ferencz odavaló korcsmáros kezességére meg-egyeztünk, hogy a mikor erre fogunk menni, ha szinte meg nem adná is Michalicza Antal, ő tartozni fog érette a 36 forintokat lefizetni.”207 Az Erzsébet-napi vásárban 1805-ben Makai Mándoki István „meg esmére egy el veszett fekete paripáját – bal farán C.I. billegü lovát – Vásárhelyi Szabó Istvánnál, melly dolog végett Szolgabiró Kardos János Úr eleibe igazittatván, ottan az rendeltetett, hogy Mándoki István holnap reggel elegendő Bizonyságaival jelennyen meg […] Szolgabiro Úr elött”. Szabó István számára pedig elrendelte „állittson Kezeseket, ide valókat maga személlyéröl, a mint is lettek Kezesek Daróczi János és Daróczi Berta Takács, kiknek Kezes Levelek” a Szolgabirónak elküldettettek.208 A Bója Józseftől ellopott 230 forinton a szegedi vásárban ruhát vásárló Tóth Pöréék a kártérítés kifizetéséig „Nagyobb bátorság okáért pedig egy nehány darab ruhát már által is adtak Bolya Josefnek zálogba, mellyeket Bója Josef ide, a Város házához hozott – Azok pedig illyenek, és így betsültetnek fel, amint következik: 191 forint.”209

Zálogba adtak pénzkölcsön esetében ruhát, ágytakarót, sőt, szállást és szőlőterületet is. Az egyik legfurcsább zálogtárgy az az obsitlevél volt, amelyet gazdája már kilenc esztendeje nem keresett. A makói Kiss Bandi obsitos hagyta zálogba a csanádi Deák István csizmadia- mesternél egy pár csizma fejellés fejébe, amikor 1796. január 3-án mezítláb kereste fel a vásárban.210 Ha a zálogot valamely követelés fejében a városnál akarták elhelyezni, a kisbírónak kellett átadni, esetleg azzal az utasítással, hogy „az adósságot vegye meg, és a zálogot adja vissza.” Ha ingatlan volt a zálog, és a követelés nem került teljesítésre, a kisbíró segített {856} a zálog birtokbavételében. Szilágyi Mihály a törvényszék által neki ítélt szőlő zálogját, a tartozás és a szomszédok jelenlétében felbecsült forgalmi érték közötti különbséget a kisbírónak fizette ki, mert akinél zálogban volt, Buzinkai János nem akarta átvenni tőle.211 A letét, mint az eljárás során megismert bizonyítékok hivatalos személy, általában az esküdt bíró által történő megőrzése rendszeresen visszaköszön a jegyzőkönyvek lapjain. A Vad Mátyás és felesége, Liba Panna által Barna Szücs Samu padlásáról ellopott és a motozás során előkerült bizonyítékokat a városházára vitték, és „további rendelésig Igaz János E.Biró Úr kamarájába bé tétettett.”212 Ugyancsak az esküdtbíró kezéhez tette le Puskás Gábor azt a 150 forintot, amelyet Pongrácz József háza fejében helyezett letétbe, ha Pongrácz 240 forintos tartozását estig nem rendezi. Mivel a kifizetés megtörtént, másnap Puskás visszavette a letétet.213 A Bellovics Márton és Majer György kőművesmesterek között szerződés teljesítésével összefüggő jogvita rendezéséig a pallér a városnál letett 10 forintot.214

A szerződés sajátos formája volt a gazda és a szolga/szolgáló közötti bérmegállapodás (computas). Nagyszámú előfordulásuk hátterében feltehetően a cselédfogadás és -tartás körül tapasztalt visszaélések orvoslására hozott országos, illetve más megyék (Szabolcs, Pest vármegye) által kezdeményezett rendelkezések állnak.215 Ezek a cselédfogadás időtartamát nem javasolják egy évnél rövidebb időben meghatározni, időpontját pedig a mezei pásztorok kivételével jobbnak tartanák újesztendőre tenni a korban szokásos Szent György- nap helyett. Megtiltanák az előző gazdától hozott ajánlás, illetve idegen esetében a passzus nélküli foglalkoztatást, s kötelezővé tennék az újesztendő előtt hat héttel történő felmondást, ha a cseléd máshol akarna szolgálatot vállalni. A hat hetet követően is köteles lenne még egy hétig maradni a szolga/szolgáló, a gazda pedig tartozik számára a szabad megfogadhatóságáról szóló levelet kiadni. Ellenkező esetben elég, ha a cseléd az esküdtek előtt jelenti be az új helyen történő szolgálatvállalás szándékát. A már megfogadott szolgát/szolgálót másnak megfogadni, a valahová beállt cselédnek máshová állni ugyanúgy tilos, mint a cselédnek a maga ruháját, ládáját máshol, mint a gazdánál tartani, továbbá cselédtől gazdája híre nélkül venni bármit. Tilos volt a szolgát/szolgálót szökésében segíteni, szökött cselédet rejtegetni, a cselédet mástól átcsalni, megfogadni. Ha a szökött cselédet elfogták, a szolgabíró 24 pálcaütéssel büntette és visszaadta gazdájának. Ha pedig szolgálni nem akart, tömlöcbe került. A rendelkezések megsértőit nemesek esetében 24 forintra, egyébként 24 pálcaütésre javasolta büntetni.216 Hogy a javaslat egyes pontjai a gyakorlatban miképpen valósultak meg, közvetlen adatunk nincs, de annyi bizonyos, hogy mind gyakrabban foglalják írásba a szolgálat időtartamára vonatkozó kikötést és a szolgának/szolgálónak járó, illetve már kifizetett bért. A szegődtetés tekintetében azonban továbbra is szívósan tartják magukat a régi szokások: Mészáros Istvánhoz Bökönyi András Szent Mihály napjától Szent György-napig szegődött el béresnek 1805-ben, bére a 29 hétre: „1 rugott (anyjától elválasztott) borjú 12 forint, 1 pár fejér ruha 2 forint 30 krajcár, 1 pár fejér kapcza 1 forint, 1 pár fejellet csizma 2 forint 30 krajcár. Készpénz 1 forint. Összesen 19 forint.” Mivel Bökönyi András szolgálata az előzetes megállapodástól eltérően csak február 10-ig tartott, csak részarányos bérre tarthat számot. A 19 hétre 12 forint 24 krajcár járna neki, melyből a gazda kifizetett készpénzben 1 forint 36 krajcárt, továbbá kapott 1 gatyát (1 forint 40 krajcár), 1 pár kapcát (1 forint). A {857} bíróság megállapította, hogy a gazda még tartozik 8 forint 11 krajcárral.217 Sipos János béres is Szent György napján szegődött Fejér Jánoshoz egy esztendőre. A bérmegállapodás szerint járt neki 7 forint 50 krajcár készpénz, továbbá „1 rugott borjú (12 forint), 1 suba (10 forint), 1 kankó (3 forint 50 krajcár), 1 kalap (1 forint 50 krajcár), 2 pár fejér ruha (5 forint), 1 pár csizma (5 forint), 1 pár szőr kapcza (1 forint), 1 kocsi szalma haza hozása (2 forint), összesen: 47 forint 50 krajcár, amiből a 40 hétig tartó szolgálatra 36 forint 53 krajcár” illette meg.218 Gödei András mostoha Leánya Tot Panna már újesztendőkor lépett Baranyai János szolgálatába. Bérét 16 forintban és 1 pár csizmában (2 forint) állapították meg,azonbangazdáját „fél esztendőnél tovább nem szolgálhatta, a verés miatt kénytelen volt félbe hagyni a szolgálatot”. Bérét is csak fél esztendőre kaphatta meg. Baranyai János a csizmát már odaadta, s mellé 2 forintot, úgyhogy a bírák döntése szerint még 7 forintot tartozik fizetni Tot Pannának egy héten belül.219 Akkor is bírósághoz lehetett fordulni, ha a gazda nem az előre kialkudott járandóságot adta. Ifjabb és idősebb Bartal József elvállalta Farkas János gabonájának takarását, azaz betakarítását: a búzát nyolcadából, az árpát hetedéből azzal a feltétellel, hogy előre kapnak 1 véka búzát. Farkas János állítása szerint, míg nála dolgoztak, adott nekik jó kenyeret, főzött tarhonyát pénteken, szombaton pedig vajat is. A gondot az okozta, hogy szombaton, amikor megjöttek, még nem volt készen az étel. Ezen „ütötték fel magokat”, de Farkas felesége azonnal hozzákezdett a főzéshez. Amíg az étel készült, a gazda hívta a két Bartalt hagymát ásni. Azt ígérte, nekik is jut belőle, mégsem álltak rá. Mivel nem akartak a főtt ételre várni, Farkas János kenyeret és egész sajtot tett ki nekik, aminek negyede el is fogyott. A gazda egyébként arra hivatkozott, hogy a 2 véka búzát már kiadta nekik, de a többit már nem is fogja, mert ezek után az árpa takarására inkább másokat keres.220

Valamely szerződési viszonyból következő károkozás során a hátrány elsősorban a vagyon, dolog értékcsökkenése, romlása, de lehet a joggal várt haszon, gyümölcs elmaradása is. A véletlen baleset révén, senki által nem okozott kár a tulajdonos vagy károsult hátránya. A kárt okozó helytállását a következményekért a jog vétkesség (culpa) esetén követelte meg.221 De a kárt okozónak akkor is helyt kellett állnia, ha a csupán szívességből vállalt kötelezettségét rajta kívül álló okok miatt nem teljesítette. Janovics János, megtudta, hogy özvegy Szél Jánosné Nagy Sára, aki búzát szokott hordani kereskedésre, Pestre készül. Megkérte, vigyen el egy levelet, amelybe 100 forintot tett fia tartásáért. Szélné vállalta a kézbesítést, „de vissza jövén azt mondotta, hogy a levelet elvesztette.” Pesten a mészárszékben húst vásárolva a levelet és a maga 160 forintját kitette, és ott felejtette. Kárát azonnal bejelentette a város magisztrátusánál, s a mészároslegényt előállította. A városnál azonban azt mondták, ha következőleg megy, akkor tárgyalják ügyét. Ő pedig a rossz utak miatt József-nap előtt nem indulhatott el. Szél Jánosné elismerte felelősségét, de haladékot kért az okozott kár megtérítésére.222 Rosszhiszeműség esetén a károkozótól az előszereteti érték is követelhető volt. A számadó gulyás, juhász, csikós az átvett állatokért szigorú objektív, mintegy leltári felelősséggel tartozott, egyedül az elháríthatatlan erőhatalom miatt felmerült kár lehetett kimentési ok.223 Nagy András csikós, aki a szegedi Szent György-napi vásárban elvesztette Varga Mihály két lovát, eszerint volt köteles helytállni a kárért. Ígérete szerint a következő vásár után két hasonló csikót ad, s ha nem tenné, ingóságaival felel 60 forint {858} erejéig.224 Csermes András csordást Szent Mihály-napig adva haladékot arra kötelezte a városi bíróság, hogy Bódi István elveszett borjának árát megtérítse.225

Házassági és örökösödési ügyek

A házasság rendkívül gazdag jogi szokásköréből a bírák elé alapvetően a házassági szerződésekből adódó, helyben rendezhető jogviták kerültek. A házassági szerződést a városházán kötötte a menyasszony és a vőlegény apja az eljegyzés után, de a házasságkötést megelőzően két tanú jelenlétében. A házasságkötést követően általában a feleség költözött a férj családjához, apósa házába. Éppen mert ettől eltért, került részletesen rögzítésre, hogy milyen okból és milyen feltételek mellett „ment vőnek” ifj. Katona Pál Karátsoni Varga Ilonáékhoz. Katona Pál és Karátsonyi Varga János a házassági szerződésben abban állapodott meg, hogy ifj. Katona Pál költözik az após házához jószágaival együtt: „1 tehén, 2 harmadfű tinó, kész pénz 100 forint, ezeket is oda vigye, és az ő gazdaságába eressze, annak utána, vélle egy kenyéren lakjon”. E kivételes helyzet célszerűnek tűnt: Karátsonyi Varga Jánosnak a menyasszony mellett mindössze egy 9 esztendős fia lévén szüksége volt segítségre a gazdaságban. Továbbá a szerződésben foglaltak szerint nem titkoltan a szülők arra is számítottak, hogy lesz, aki eltartja őket idős korukban: „nékije és feleségének gondviselője és meg tisztelője légyen, az Antal gyermeknek, mint jövendőbeli osztályos attyafijának, ara az esetre is, ha annak szülei hamarabb meg halnának, mint sem a gyermek fel nevekedne, úgy, a mint illik gondját visellye, a már közzé eresztett gazdaságnak szükséges takarítója légyen”. Ha pedig Antallal felszámolják a közös gazdaságot, „mindennémű ingó és ingatlan jószág és örökség, a mi tsak lészen, közöttök egy forma két részre mennyen és osztódjon”.226

A városi bírósági gyakorlatban is találkozunk hozománnyal (allatura) összefüggő vitákkal. A hozomány felosztása akkor jelentett alapot a jogvitára, ha a házasság olyan rövid ideig (2-3 évig) állt fenn, hogy a hozományt még nem élték fel a házasok. A fiatal férj, Asztalos József felesége halálát követően azért fordult a makói bírákhoz, mert Jó Ferenc a lányával adott hozományt visszavette arra hivatkozva, hogy ő viselte a temetési költségeket.227 Jenei István is hasonló panasszal élt a makói bírák előtt Olá Pörge Mihállyal szemben, aki „a leányát betegségiben a maga házához el vitte, el vitt vélle mindennémű házi igazságot is, és mostan az ágyneműket és ruhákat, a mellyeket a leányoknak ki házasittásakor vélle adtak, magoknak meg tartani kivánnyák, és ötet azokbúl nem akarják részesíteni”. A bírák által létrehozott egyezség arról szólt, hogy a hozomány egyik fele a szülőket, másik fele a férjet illeti, amely fejében ki kell neki adni két párnát, egy pokrócot, egy rása, azaz szövet szoknyát, két törölköző kendőt, két szakasztó ruhát, egy ollót, valamint a derékalj helyett egy ládát, az eladott mentéből három forintot. A nyoszolyáról, amely pedig szokás szerint a férjet illette, lemondott.228 Szilágyi Ferenc molnár is azt panaszolja, hogy bár 24 forinttal hozzájárult felesége, Maráczi Péter mostohaleánya, Barna Zsuzsa hálálát követően a temetési költségekhez, a napa mégis elvitte felesége hozományát, amelyet azóta eladott. A bíróság döntése szerint Marácziné a kiárult összeg felét egy héten belül megadni tartozik a férjnek. A hozománnyal összefüggő jogvitának tekinthetjük azt az esetet is, amikor a feleség valamely ingatlanra nézve azt igazolva, hogy hozományából származik, tulajdonjogát kívánta bizonyítani. A rendkívül vállalkozó szellemű Görbe István kovács szándékai ellenére sikertelenek maradtak mind malomalapítási, mind földhasználati kezdeményezései, így {859} házát a felhalmozódott adósságok fejében árverésre, vagy ahogy a jegyzőkönyvben szerepel, kótyavetyére kívánták bocsátani. Felesége azonban tanúkkal bizonyította, hogy a ház nem Görbe István tulajdona, nem is közös szerzemény, hanem az ő allaturájából épült – márpedig a korabeli jog szerint a hozományt az asszony nem veszthette el a férj adósságai miatt.

Az örökségről rendelkezés történhetett végrendelkezéssel vagy a törvényes öröklés szerint. Ha volt végrendelet, azt kellett végrehajtani, ha nem, akkor hagyatéki osztályra (divisio) került sor. Makón jellemzőbb volt a közös vagyon osztály alapján történő felosztása, mint a végrendelkezés. Ennek oka, hogy a városi vagyon vonatkozásában is az ősiség volt a meghatározó, bár ez más természetű jogközösséget jelentett, mint a nemesi ősiség, hiszen a városi vagyonban az első szerző jelentette a kiindulási pontot.229 Az osztály történhetett békés úton, „atyafiságos egyezség” formájában vagy a szokásos bírói úton. Ez utóbbi során először a városi bírák elé került az ügy, akik megtapasztalván azt a régi igazságot, hogy az örökség felosztása a testvéri szeretet ellensége, s ha csak egy mód volt rá, igyekeztek „barátságos egyezséget” létrehozni a felek között. Közreműködésükkel köttetett egyezség „Zsiga Bözsi és a fija, Ádám György között lévő békétlenségnek megigazitására, és a közöttök lévő békességnek fel állitására. Mai napon tartott Tanáts Gyülésbül Igaz Pál és Gera György Esküttbirák kiküldettetvén azt a Tudósitást tették, hogy az háznál, mind a Kerteket kétfelé osztották, és kinek kinek részit kimutatták”.230 Amennyiben a felek valamelyike nem tudta elfogadni a döntést, az úriszék elé került az ügy. Ha a felek előzőleg maguk között megállapodtak a megosztásról, a kiküldött esküdteknek csak annyi volt a dolguk, hogy végrehajtsák az osztályt, s jelentsék annak megtörténtét a tanácsnak. Az évekkel egyre gyarapodó, osztályra vonatkozó adatok közül az elsőt 1805. december 19-én olvashatjuk. „Megjelentek Néhai Szücs Ferencz Successorai közzül az özvegye Kocsis Ersébet, mostan Szücs István felesége, Szücs Kata, Garai Mátyás felesége és Szücs György, akik azt jelentik, hogy az emlitett néhai Szücs Ferencnek az attyáról, régen meg halálozott Szücs Istvánról maradott egy Palászta (50-55 útból álló földsáv) 50 utból álló (egy út 50 tőke) Szöllő az ingói kerületben. Meghalván pedig Szücs Ferencz, azon Szöllő mind ez ideig az özvegye Kocsis Ersébet keze alatt és hasznára vólt, ámbár másodszor is férjhez ment légyen. Melly eránt mostan magok között atyafiságoson úgy egyeztek meg, hogy mivel ezen ősi Szöllőhöz jusst-tartók Kocsis Ersébeten kívül még öten vólnának, úgymint: Sára, Pelcznai Mihály felesége, Kata, Garai Mátyás felesége, s meg halálozott János 3 gyermekei: Sára, aki most ment férjhez Baranyi Istvánhoz, István aki 11 esztendős és János 2 esztendős. Meg halálozott Istvánnak 2 gyermekei: Kata 12 esztendős, Ersok 9 esztendős, ötödik rendbeli pedig Szücs György, aki az atyai házban maradt. Elsőben tehát a Szöllönek felit, ugymint 25 útat köz akarattal az édes annyoknak Kocsis Erzsébetnek hagyják úgy mindazáltal, hogy a míg él, azt birja, hasznát vegye, de el ne adhassa, holta után pedig azon félrész is, vagy is 25 út vissza jöjjön, és a fentebb elő számlált és meg nevezett 5 rendbéli Successorok (örökösök) között egyenlő képpen el osztasson, valamint szintén a másik fele, vagyis 25 út mostan közöttök ötfelé egyformán elosztatván, jutott mindeniknek 5 út, ugy mint Sárának 5, Katának 5, János gyermekeinek 5, István gyermekeinek 5 és Györgynek is 5 út. Azt is jelentették, hogy a János és István gyermekeinek külön külön jutott 5 út Szöllőt György magához váltotta: egyik részt is 25 forinton, a másik részt is 25 forinton, melly pénzt ámbár mostan is kész volna lefizetni, de azon árváknak nagyobb hasznára nézve, köz megegyezésbül, azon 50 forint, további rendelésig nálla marad, mai naptul fogva járandó Törvényes kamattal mind addig, míg azon árvák felnevelkednek, és a Törvényes időt elérendik […] Továbbá Kata, Garai Mátyás felesége azt jelenti, hogy a Sára, Beleznai Mihályné részire jutott 5 utat attól meg vette 25 forinton, {860} az árát is meg fizette annak. Melly megegyezésnek nagyobb állandoságára nézvén akik ezt előadták és itt megjelentek, kezek kereszt vonását ide tették, ugymint: Kocsis Ersébet, Kata, György.”231

Általánosnak tekinthető az a rendelkezési mód, ahogyan a Marjai örökösök megegyeztek: az ingatlant a fiúk öröklik egyenlő arányban. Az eladott örökölt ingatlan ára is ilyen arányban oszlik meg közöttük. A lány csak a készpénzből örököl, az ingatlanokból nem. Az ingatlanok közül, mivel jelen esetben a házat eladták, csak a szőlőn, egyébként a házon is megmarad az özvegy haszonélvezete annak haláláig. A tulajdonjogot halálát követően szerzi meg az egyezségben megnevezett, példánkban egyetlen – más osztály szerint egyenlő arányban több – fiú örökös. Marjai János hat gyermeke közül (János, István, Mihály, András, Péter, Kata) az öt férfi örökös között egyenlő arányban osztják fel az eladott ház árát, 200 forintot. Marjai János 79 forint készpénzéből „Kata, Kaskötő Andrásné Testvérjeknek 9 forintot adnak, a 70 forint pedig Özv. Marjai Jánosné édes annyoknak élelemért maradt”. A Lőrinczi 60 út szöllö is anyjuké lesz elidegenítési tilalom kikötése és holtáig tartó haszonélvezet mellett: „bírja a’míg él, hótta után pedig minden osztozás nélkül légyen a’ Mihályé”.232 A Szirbik-maradékok ettől egy kissé eltérően gondoskodtak az elhúnyt szülő házastársáról az atyafiságos egyezségben. Nem a szőlő haszonélvezetét kötik ki, s készpénzt juttatnak anyjuknak a további megélhetésre, hanem az osztatlanul hagyott szőlő feles művelését vállalja a három fiú az anyjukkal, s az egyenlőre szintén osztatlan tulajdonú házat az őt tartó testvérnek juttatják az anya halálát követően. „Szirbik Miklósnak allól irt maradéki jelentették, és irásba bé adták azt, hogy ök illyen attyafiságos meg-egyezésre léptek. Minekutána az ingó jószággal és a földdel kinek kinek a megelégedése szerént osztozkodnak és tsak a ház, a jángori szöllö 112 út osztatlan maradt, ezekről most oly egyesség lesz köztök, hogy a fijak, Ferencz, János, István és András azon 112 útból álló szöllön felébül fognak mívelni, a fellét édes annyok táplálására által adni kötelesek lésznek, és mind addig míg az anyjok él, semmi részt magok kivánni nem fognak. Hanem édes annyok halála után ezen fellyebb emlétett fiak Mihályon kívül, mert ez ki vette most a maga részét ezen szöllöbül, Miklós testvérjékkel […] egyformán fognak részt venni bellöle. A ház eránt ugy edgyeztek: hogy amíg él az édes anyjok, Mihály testvérjekkel lakjon benne, és Mihály köteles lészen az öreg anyjokat tartani, a mellyért az lesz a jutalma: hogy ha az édes anyjokat holtig el tartva, a házat minden osztozkodás nélkül néki, és maradékinak által adják, és ötet abba háborgatni soha nem fogják, ha pedig az édes anyjoknál hamarabb történne Mihály testvérjeknek halála, ezen esetre ugy edgyeztek, hogy a Mihálynak maradéki fizessenek az annyok táplálására való 300 ftot, és békével maradjanak a házba. Ami meg maradna a halála után az édes anyoktul, ezen 300 forintokbul, az légyen azé, aki tartani fogja az édes annyokat. Mi illeti a leányokat, úgy mint Ersébet Börcsök Dávid hitvesét és Sárát, Szűcs György feleségit, ezek számára rendeltessék készpénzbül egynek egynek 16 forint, és már kezekhez is vették. A kisebb Judit, Katalin, Anna leányokra az édes anyjok halála után, ha valami marad, egyformán fognak részesíttetni. Ezen edgyezségnek nagyobb állandóságára az bé adott irások itt bé-téve fognak találtatni, és itt is neveik mellé tett keze kereszt vonásait tették Szirbik Ferencz, János, István, Mihály, András.”233

Egyezséget nemcsak vér szerinti leszármazottak köthettek az örökség sorsának rendezése érdekében. Egri Mihály és mostohafia, Hevesi Ádám először 1805. július 9-én jelent meg a városi bíróság előtt, kijelentve, hogy a feleség halálát követően Egri Mihály mostohafia javára lemond a házról. Hevesi Ádám ennek fejében „azt igéri, hogy ötet hóltáiglan abba az házba tisztességesen el tartya, ha szinte egy pénzt nem kereshetne is. Ha meghal pedig, {861} tisztességesen el takarittattya”.234 Másfél hónap múlva ismét megjelentek a városi bírák előtt, hogy további részét is rendezzék a hagyatéknak. Megegyeztek abban, hogy a házi örökség legyen Hevesi Ádámé, aki ennek fejében fizessen 12 forintot Egri Mihálynak. A 40 út szőlő, amely a házastársak közös szerzeménye volt, osztály nélkül Egri Mihályé lesz Hevesi Ádám elővételi jogának kikötése mellett, „a szöllöhöz való edények” pedig elosztatnak kettőjük között. A hidas ólat, amelyet a Szent Iván-napi vásárban vettek 7 véka, Egri Mihálynak „csőszségivel keresett” búzájából, Egri odaadja mostohafiának 6 forintért. „Mely egyezésnek állandóul való megtartására, és annak meg bizonyítására, hogy ezen kívül egyik a másiknak semmivel sem tartozik, és egyik a másikat soha sem háborgattyák, hanem ezen meg egyezést mindenik szentül meg tartya, tették kezeik kereszt vonását Egri Mihály, Hevesi Ádám.”235 Az egyezségek gyakran záródtak hasonló formulákkal: „melly ilyetén atyafiságos meg-egyezéseket, és ennek bé tellyesitésére lejendő le kötelezéseket, neveiknek ide tett fel irásával meg erösitettek és meg másolhatatlanná tették.”236 Az önmagáról gondoskodni képtelen testvért tartó személy számára az atyafiságos egyezségekben általában megállapodtak valamely ellentételezésben, mint például a Molnár testvérek Menyhárt javára 42 út szőlőben „azon okból, hogy a nyomorúlt Örzse testvéreket becsületessen eddig is tartotta, s haláláig is tartania kell, mint tartotta”.237 Gondoskodni illett az örökségből a hajadon leányokról is. Borbás József örökösei az örökölt házat eladták, hogy kifizethessék az örökhagyó adósságait, a megmaradt pénz felét pedig félretették hajadon leányának kiházasítására.238

Mivel a városi örökösödésben nagyrészt szerzeményi javakról van szó, amelyekről a végrendelkező korlátlanul rendelkezhetett, jelentősége sem elhanyagolható. A végrendelet (testamentom) lehetett magán- vagy közvégrendelet, írásbeli vagy szóbeli végrendelet. A korabeli általános szabályok szerint, az 1715:27. tc. által meghatározottak szerint a magánvégrendelet akkor tekinthető érvényesnek, ha köztanúk előtt, 5 nemes vagy legalábbis tisztességes ember előtt tették, akik együttes jelenlétében a végrendelkező felolvasta és aláírta végrendeletét, illetve azt végrendeletként kijelentette és aláírta, a tanúk pedig együtt mindnyájan aláírták és lepecsételték. Írásképtelen örökhagyó esetén 6 személynek kellett tanúként szerepelnie.239 Ez alól kivételt képezett az ún. kiváltságolt végrendelet (pl. pia legata – kegyes alapítványról szóló rendelkezés, katonai végrendelet, amit a hadba vonult személy hadiállapotban katonatársai előtt tett, a szülők gyermekeik javára szóló rendelkezése, járvány idején tett végrendelet), amikor elég volt a végrendelkező saját kezű aláírása és két tanú aláírása, vagy a végakarat két tanú előtti élőszóbeli előadása.240 A városoknak, így Makónak is saját szokásaik alakultak ki a végrendeleti formaságok tekintetében. A közvégrendelet volt a gyakoribb, amikor a jegyző írta a végrendeletet, majd felolvasta a végrendelkezőnek, aki a két kiküldött esküdt, mint hatósági tanúk előtt kijelentette, ez a végakarata. A végrendelet elkészítéséért a jegyzőnek 2 forintot kellett fizetni, minden további másolat készítéséért 30-30 krajcárt. A két esküdt hatósági tanúként kiküldéséért szintén 30-30 krajcárt kívánt meg a város.241 Zsinek Nagy István 1811-ben is ezen alakiságoknak megfelelően végrendelkezett. „Zsinek Nagy István e következendő akarattyát és Vallását fel jegyeztetni kivánta, tudniilik: hogy Minekutána a fija Nagy Pál meghalálozott, és […] annak pedig maradott Özvegye Natsa Therezia, és két Árvái, u.m. Pál ½ esztendős, Rozalia 2. esztendős, {862} ezeket is pedig a maga házánál tartya az Özvegyel együtt. Vagyon ezen kívűl Rozália nevü 13 esztendös hajadon Leánya, kiházasittatott Klara nevü leánya, kit az el múlt télen Poják Jánoshoz férjhez adott. Vagyon továbbá Anna nevü leánya, kit ez előtt 3. esztendővel férjhez adott Túri Jósefhez. Vagyon pedig a gazdaságába a mi az Attyáról Néhai Nagy Istvánról maradt, a mit Ösinek lehet nevezni, u.m. az Atyai házi juss helyet, a Szállás, Örökség 5 fertály földdel, 21 út szőllő, 4 ökör, 2. negyedfű Tinó, 1 Tehén, 1 Tavalyi Borjú, 3 Ló, 1 csikó, 50 darab Juh. Mivel pedig nem lévén férjfi gyermeke, aki a gazdaságba segittségére lenne, fent emlitett Anna leányát és annak férjét Túri Jósefet magához vette azzal az ajánlással, hogy ha az ő és felesége hóltaig véllek békességben lakik, meg holt Pál fija Unokáinak tisztességes nevelésekre gondja lészen, akkor a fent emlitett ősi jóknak fele része azon leányáé és vejeé légyen, a mennyiben tudniillik azok meg maradnak. Az ösi javaknak másik fele pedig mennyen 4 egyenlő részre, u.m. meghólt Pál fija 2 árvái, Rozália és Klára leányai részekre azzal a hozzá tétellel, hogy a szállási örökség és föld nem osztódik a leányrészekre, hanem maradni fog a Túri Jósef és Pál unoka részekre két felé. Ha pedig az Unoka Pál elébb meg halna, és maradéka nem lenne, akkor azon szállás és föld egyedül Túri Jósefé, feleségéé és maradékjoké légyen, melyhez a Leányoknak jussok nem leszen. Az házi-örökséget a mi illeti, az is tsak két részre tartozandó lészen, u.m. Túri Jósefé és az Unoka Pálé, és ha ez meghalna, mint fellyebb mondatott, akkor maradjon Turi Jósefnek, a ki abból a 3 leánynak külön külön 100 forintot tartozik fizetni. Ezen Rendelésnek és Vallásnak bé tellyesedése pedig nem elébb, hanem ezen Fatensnek (végrendelkezőnek) és feleségnek halálok után légyen.” 242

Makón is találkozunk olyan helyzettel, amikor megelégedtek a kiváltságolt végrendeletekre vonatkozó feltételek teljesülésével. Például gyermekszülést követően bekövetkezett váratlan halál esetén elfogadták a 2 tanúval bizonyított szóbeli végrendelkezést is. Bodó Antal váratlanul elhúnyt felesége végakaratát bizonyítva a halálos ágyat körülállók közül jelölt meg két tanút. „Bíró Mária, Kis Horváthnak felesége, Város Híres Bábája”, aki hit letételének készsége mellett vallja, hogy „midön Bodó Antalnak felesége Vitéz Anna most leg-közelebb múló szombaton, a vagy 6dik Septemberbe 1806dik esztendőn halálos ágyba lett volna, érzelmes szóval, ép elmével azt a rendelést tette azon Vitéz Anna a Tanú előtt, hogy halála után, a mije maradt, ugymint ruhája, és mindene, az életbe maradt Bodó Antal hitves társára maradjon, és abba ötet senki se háborgassa.” Ezzel egybehangzóan tanúskodott Tót Kata, Engecki Pál hitvese, „a ki igaz lelki ismerete szerint, és esküvésnek ajánlása mellett azt a vallást teszi: hogy midön most leg-közelebb múlt szombaton, a vagy e fojó September hónapnak 6dikán Vitéz Anna, Bodó Antalnak a felesége halálos ágyba lett volna, e tanú jelen volt, és jól hallotta, hogy midőn a férje Vitéz Annának, Bodó Antal azt kérdezte a már már haldokló feleségétül, hogy néki mit hagyna? Ép elmével, tiszta szóval azt felelte, hogy mindenét, a’mije van.”243 A végrendelet megtámadása nem a városi bíróság eljárási jogkörébe tartozott, inkább arra láttunk példát, hogy az érintettek tudomásul vették az elhúnyt végakaratát, s ezt a bírák előtt is megerősítették. „Meg jelennek H. Kis Jánosnak György, Mihály fiai, Ilona, Szabó Jósefné, Ersébet, Kádár Samuelné, Katalin, Czirek Szabó Istvánné, Sára, Pakú Péterné leányai és azt jelentik. A mint a mai napon, a meg-boldogult édes attyok Testamentális rendelésébül, melly ma fel bontatott és publicáltatott, értették, hogy az édes attyoknak az a végső akarattya vólt, hogy Mihály maradjon minden jószágának örököse. Azon akarattyát édes attyoknak a fellyebb nevezett Testvérek fel bontani nem akarják, hanem, hogy ők is valamibe részesüllyenek, kivárnak. Ezen kérésekre Mihály önként egynek egynek ígért tiz forintot, mellyre reá is állottak. A pénzt mindnyájan fel-vették, az {863} ezután való követelésektöl el-állanak.”244 A testvérek, akik közül a törvényes öröklés szabályait figyelembe véve György érezhette leginkább kisemmizettnek magát, kijelentették, hogy a végrendeletben megjelölt általános örököst, Mihályt „az édes attyok után maradott jószágában háborgatni soha sem fogják”.245 Az úriszék előtt tárgyalt örökösödési ügyekbe egy-egy tanúmeghallgatás vagy szemle, illetve becslés kapcsán nyerünk betekintést. Például Nacsa András 78 esztendős római katolikus makói lakos meghallgatásakor Kis József atyja, néhai Kis György vagyonára vonatkozóan. A koros tanú végigvezeti az egész családfát Kis József dédatyjától, Kis Mártontól kezdve. Így tesz a másik előszólíttatott tanú, a 64 esztendős Török János is, „aki vallja, hogy gyermek korában esmérte Néhai Kis Mártont, aki mint öreg ember, az akkori szokás szerént, a mejjén hosszan le nyúló ősz szakállt viselt. Annál inkább esmérte ennek a fiját, Mihály nevűt, a kit, mint hogy magoss szálu ember vólt, nem az attya nevirül, Kissnek, hanem Nagy Mihálynak hívtak. Ennek a fija vólt Kis György, leánya pedig Zsigmond István felesége, Kis Kata, mostanig életben lévő asszony, de ez az asszony nem egy anyától való vólt Kis Györgynek.”246

Közigazgatási ügyek

A közigazgatási ügyeknek csak szűkebb körével találkozunk, idetartozónak tekintve az árvaügyeket is, amelyeket a városi bíróság inkább igazgatásinak, mint bírói jellegűnek tekintett.247 A politikai igazgatás köréből a katonákhoz kötődőek, a rendészetiek közül elsősorban az életvitelre, magatartásra vonatkozó ügyek jelentősek,248 s szólnunk kell az igazoló levelekről (attestatumok) is. A kommunális, gazdasági, kulturális, egészségügyi és egyházi kérdések inkább csak áttételesen, közvetve érintődnek a jegyzőkönyvekben. Nagyobb arányban találkozhatunk viszont a városi alkalmazottak foglalkoztatásával összefüggő bejegyzésekkel.249

A városok kiterjedt gyámügyi közigazgatást folytattak. A gyermek számára végrendeletben az elhunyt apa gyámot jelölhetett. Végrendeleti gyám hiányában törvényes gyámként az életben maradt szülő, egyébként az árva vagyonának legközelebbi örököse viselte a gyámi tisztet. Ha nem volt törvényes vagy végrendeleti gyám, akkor pedig városokban a tanács rendelt az árva számára gyámot.250 Amennyiben az elhunyt személy után kiskorú árva maradt, Makón is a városi tanács, 1811-ben az esküdtek egyikének feladata volt a vagyonleltár (inventatio) elkészítése. A hagyatéki összeírások igen jó források a polgárok mindennapjainak, vagyoni helyzetének megismeréséhez: „1811. július 16. 16-a Julii 1811. Gera György Eskütt Úr a’ Samu István halála után feleségére Rafai Erzsébetre, és ugyantsak Ersébet nevű Leánykájára maradt Vagyonoknak inventálása végett Bírák Uraiméktól ki küldetettvén következendőképpen vitte véghez. Ugymint vagyon: Egy ház, pitar, kamra és a’ ház végibe egy szin, egy uj disznó ól, 1 Kas, az édes annya Udvarában hasonlóképpen egy nagy kas, abban 40 köböl Búza. A Pitarba és Kamrába 2 dézsa, 1 rosta, 1 szita, 4 hordó, mellyek közül 1 7akós, 2 egy akós, egy 6 akós. Az udvaron egy vályu és kut, 1 ponyva, 8 zsák, egy fejsze, egy két ökörnek való járom, 1 vasas kotsi, Ház helyföld a szálláson, 1 ház és 1 Istálló, Két kapa, egy ásó, 1 lapát, 1 hizlalni való disznó, 1 fejös tehén, 2 kotsis Lo. 1 szán, 1 Láncz, 1 {864}veder, 1 billeg vas 1lora valo uj szerszám. 1 széna vágó, 1 fél kör fürész, 3 tsikozo, 2 furo, 1 dagaszto Teknyo, 1 gyuro teknyo, 1 moso teknyo, 1 szekrény, 1 vontato kötél, 1 két kéz vontato, 4 ökörnek valo járom, 2 orr és 1 ekevas szél, 1 kis tajiga.”251 Ha az összeírt hagyaték árverésre került, a befolyt összeget kezelő tutor a pénzt gyakran megforgatta kölcsönadva hosszabb-rövidebb időre. A „néhai Szemes István árvájára maradott vagyon ellicitáltatott, a licitációból befolyt összeg a költségek levonása után a tutor kezéhez adatott”, aki „Szemes István árva gyermek pénzéből” egy évre 200 forintot átadott Bálint Nagy Istvánnak.252

Sajátos, a polgárok életviteléhez, magatartásához tartozó csoportját alkotják a közigazgatási tartalmú bejegyzéseknek az attestatumok. Megkülönböztették a katonák számára kiadott, a városban lakó személy elköltözésekor, a vagyoni állapot igazolására, az erkölcsi bizonyítványként, valamint az ajánlásként kiadott, s a város bírái által aláírt bizonyságlevelet. Ezekért a makóiak 30 krajcárt, mások 1 forintot tartoztak fizetni. Ritkán, de Makón is előfordult, hogy a tanács közbenjárt a helybeli katonák szabadságolásáért.253 A városba érkező elbocsátott katonáktól megkövetelték az elbocsátólevél bemutatását. A letelepedésnél előnyben részesítették azokat, akik bizonyítani tudták, hogy van annyi vagyonuk, hogy hazatértük esetén biztosítani tudják megélhetésüket, vagy akad olyan hozzátartozójuk, aki befogadja őket, s életük végéig gondoskodik róluk. Az igazoló levelek sajátos formájának, afféle erkölcsi bizonyítványnak tekinthetjük a Cseh Józsefnek saját kérésére „előbbeni magaviseletéről” kiállított „Bizonyság levelet”, aki 1810. március 29-én a nála talált 6 sertés miatt gyanúba keveredett: „Alább irattak meg esmérjük, hogy városunkbéli Cseh József, ki mostan, nálla találtatott hat darab sertések eránt gyanúságba esett, mintha azokat nem igaz úton módon szerzette vólna, magát ez ideig, a mi tudományunk szerént ugy viselte, hogy az efféle gyanus maga viseletéröl meg nem rovattatott. Makó, 9. April 1810. Makó Városa Birái.”254 Hasonló tartalmú bizonyságlevelet állítottak ki a városból elköltöző személyek esetében is, hiszen a hivatalok már az 1790-es évektől figyelemmel kísérték a polgárok életvitelét, s ha valaki el akarta hagyni a várost, bizonyítványt kapott a városban eltöltött éveiről. A 200. szám alatt lakó Szabó György távollétében felesége jelent meg tanúsítani, hogy Álmosdi György, aki Szeghalomra kívánt költözni, tavaly pünkösd óta nála lakott. Magát jól viselte és senkinek semmivel nem tartozott.255 Arra is akadt példa, hogy vagyoni állapotának igazolását kérte valamely polgár „szegénységi bizonyítványként”. A leányával lakó özvegy Faragó Lászlóné, akinek fia és veje is katonaságra adatott a város által, szomszédait kérte meg, hogy tanúsítsák, nem rendelkezik vagyonnal. E tanúsítvány alapján adójának elengedésére számíthatott.256 Az igazolások körében jelentős helyet foglaltak el az ajánlások. Különösen városi alkalmazottak esetében olvashatunk ajánló sorokat, amelyek a Makón való tisztességes munkavégzés alapján javasolják más település valamely tisztségébe, mint például Makó gyógyszerészét. A céhbe álláshoz is szükség volt attestatumra, amelyet a város Kovács István kovácsmesternek meg is adott.257 E körbe sorolhatjuk az úti passzusokat, vagy ahogy hívták: „passuális leveleket”. Az utazóknak adott leveleket gyakran kérték az ellopott állat keresésére induló károsultak vagy elveszett személy felkutatására indulók.

A jegyzőkönyvekben számos olyan bejegyzéssel találkozunk, amelyek a városi elöljárókra és a városi alkalmazottakra, a foglalkoztatásukkal kapcsolatos kérdésekre, feladat- és {865} hatáskörökre vonatkoznak. Az elöljárók és segítők száma, feladata a lakosság számával és a közigazgatási feladatok növekedésével párhuzamosan változott. Az elöljárók közül meg kell említeni a bírót,258 az esküdtbírót, a 12 esküdtet. A bíró elnökölt a tanácsüléseken, ő képviselte a várost, tárgyalt nevében, s felügyelte a város gazdálkodását. A bírót 1793-tól három évre választották, munkája ellenértékeként fizetést kapott. Az esküdtbíró volt a bíró helyettese. Szétosztotta a feladatokat az esküdtek között, ellenőrizte munkájukat. Eperjesy Kálmán is említette, hogy a 12 esküdt közül 5 katolikus, 5 református, 2 pedig „orosz”, azaz görögkatolikus volt; 1805-ben a makói tanács tagjai: Nagy Mihály bíró, Igaz János esküdtbíró, B. Nagy István, Csorba Mihály, Fejérváry Péter, Gera György, Gazdag Antal, Igaz Benedek, Jó István, Török Imre, Török János és Varga János. A tanács hétfőn és csütörtökön tartott ülést. Az esküdtek feladatai közül a bíráskodáshoz kötődött a bírósági eljárásban, döntéshozatalban történő részvétel, a hatósági tanú feladatának ellátása végrendelkezés esetén, a helyszíni szemle, az értékbecslés elvégzése, inventációkban (hagyatéki leltár felvételében), licitációkon (árveréseken) való közreműködés. Emellett az esküdtek felvállalták egy-egy terület ellenőrzését is (pl. kocsmák, mészárszékek felügyelete). Kaphattak olyan eseti feladatot is, mint 1805-ben a vármegye parancsára a Napóleon elleni nemesi felkeléshez „a Városban a gazdáknál található el adó lovak” összeírása,259vagy a különleges teendőnek számító harmincezer varjú elpusztítása: „Gera György eskütt úr Kovácsházára küldettetvén a varjú fejeknek a pusztíttatása végett, lehányattatott, meg öldököltett 30 ezer varju fijakat, a mint a nálla lévő rovással meg mutatta.”260 Az elöljáróságát kiegészítette a perceptor vagy adószedő személye (1805-ben Jenei Mihály töltötte be e tisztet), és az egyre szaporodó írásbeli feladatokat ellátó két jegyzőé. A nótáriusok feladata a tanácsülési jegyzőkönyvek vezetése volt, s 1806-tól a Szászy Ferenc uradalmi fiskális által elrendeltek szerint, szabott díjazás ellenében törvényes írásokat készítettek.261

„Mindennémü Törvényes Irások és Expeditiok Bérének, amellyek Makó Város házánál elő szoktak fordulni, feljegyzése

A 18. sz. végén egy szekérmestert és egy írnokot, 1805-ben még két, 1810-ben már négy hadnagyot foglalkoztatott a város. A városi alkalmazottak között egyre fontosabbá vált a kisbírói hivatal. Számuk az említett tíz esztendő alatt háromról hétre emelkedett. Az elöljárókat segítették feladatuk ellátásában a tizedesek, a három bakter, a két toronyőr, a harangozó és a két óragondviselő. A városi alkalmazottak csoportját gazdagította a kéményseprő, a bikapásztor, a dobos, a gazdaasszony és a három kocsis. De 1811-ben például tudomásunk van a városi szálláson ifjú Varga Ferenc kisbéres megfogadásáról,262 1805-ben Szájer Ferenc levélhordóként történő alkalmazásásról. A városi tanács segítői egy esztendőre látták el feladataikat. Javadalmazásuk részben pénzből, részben természetbeni juttatásokból állt, amely az említett kisbéres esetében „Kész-pénz hatvan forint, 3 köböl búza, 4 köböl árpa, 1 pár csizma”.263 A „város cselédeinek” nevezték a városi alkalmazottakat, a jegyzőkönyvekben gyakran az utcakapitányt és a strázsát is értve alatta. „A Város cselédei reggel 9 óra tájban el mentek Kerekesné Korcsmájába oly véggel, hogy ott valami Regrutának való Legényt ha találnak, nevezetesen pedig voltak Szabó Pál és Szücs János, Erdei János Hadnagyok, Barta Mihály fertály, Szijjartó Mihály N. Kapitány, Bengyig Antal Tekintetes Kis Mihály ugari csösz.”264 Amikor 1805 Márton napján ismét kiküldték katonának való legény keresésére „Birák Urak parantsolattyábul” a város cselédeit, közöttük négy hadnagyot, egy utcakapitányt és 3 kisbírót soroltak fel („Igaz Imre, R. Monár Mihály, Görbe Samuel és Szilágyi Ferencz Hadnagyok, Német Pál Ucza Kapitány, Szántó István, Bobáj Pál, Sárközi Márton Kis Birák”).265

A tanács bíráskodási jogköre kiterjedt a város egész lakosságára, kivéve a zsidókat, akiknek egymás közötti ügyeit a zsidóbíró intézte.266 Az elöljáróságnak azonban a bíráskodáson kívül számos más feladata volt. Évente ki kellett rónia és be kellett hajtania az esedékes úrbéri tartozásokat (pénzben, természetben és robotban). A napóleoni háborúk időszakában katonát kellett állítania, lovakról, fogatokról kellett gondoskodnia. Mint fentebb részleteztük, „a Város cselédei” útján ügyelt a rend fenntartására. E tevékenységi körébe sorolható, amikor felsőbb szervek utasítására begyűjti a lakosságtól 1806 nyarán „a köz bátorságára nézve veszedelmes” puskákat, pisztolyokat.267 Feladata volt az árvíz elleni védekezés, a töltések, sarkantyúk építése és karbantartása. Nagy Mihály bíró és Jó István esküdt 1806 őszén a Maros áradásakor sorra járja a fapiacnál, valamint a malomnál lévő töltéseket, és a lakosokat a „kirovott részek” megigazítására kötelezi.268 A lakosság akaratát kifejező „Közönséges Gyűlésen” határozták el 1807 tavaszán, hogy az ugart kukoricával vetik be, s megtiltják a húsvét előtti szántást. „Mivel a Maros mellett lévő töltéseket, a mostani nagy áradás erössen ostromollya, tehát azoknak meg erősítésére és annak meg előzésére, hogy valami módon az árvíz a réti nyomást el ne borittsa, és onnét a jószágot ki ne szoríttsa, az addig való idő alatt, és hólnap midjárt hozzá kezdvén a töltések mindenütt meg erősítessenek, és jó {867} állapotra tétessenek. Mert ha ez el nem végeztetik, és az árviz a nyomásra ki mégyen, azt el borittya, akkor az ugarok a nyomáshoz maradnak, és kukoriczával bé nem vettethetnek.” 269 A városi tanács felelt az utak, hidak és a városi épületek karbantartásáért. Amikor Görbe István kovács a háza melletti kocsiutat elfoglalta, annak felszabadítására kötelezték.270 A város lakosai számának növekedése miatt új részekkel bővült. Ez érdeksérelmekkel járt. A római katolikus templom megközelítése például egyre nagyobb gondot okozott. Takács Daróczi Berta azért fordult az úriszékhez, hogy a város térítse meg a telke melletti sikátor, vagy másként gyalogköz nagy forgalmából adódó kárát. Álláspontját az ügyben a város a következőkben foglalta össze. „Azon kis köz, amely a Római Katholicusok Temploma eránnyába, az Özvegy Daróczi Jánosné és Takács Daróczi Berta Fundusok között kezdődvén, a sok malmok uccájába, két oldalrul nyolcz házhoz tartozó udvarok mellett ki mégyen, és ennek előtte mintegy 20 esztendővel a M.(agas) Földes Uraság Tisztsége által határoztatva mind a Templomba, mind a Piaczra menőkre nézve szükséges illyen gyalog közök pedig, valamint más Városokban, úgy ezen Városban is öt vagy több hellyeken is vagynak anélkül, hogy az eránt az ollyan, ki között, mellett lévő házaknak gazdái panaszolkodnának.”271 Böjtelő havának 6. napján „öszve ült az Püspöki Makai Uri Szék”, s az uradalmi jegyzőkönyvek 96-ik száma alatt az alábbi döntést hozta. „A Város ara köteleztetik, hogy a lovasokat a megírt Sikátoron való járástól véglegesen el zárja, a gyalogokra való nézve pedig oly menetelessé tegye, hogy a Templomba való el kerülhetetlen járás Daróczi Berta házának kára és romlása nélkül ezentúl szabadon és menetelhetőssen maradjon. Azonba ha a könyörgő bebizonyíttya, hogy a Város a keritést magára vállalja, azzal is az Uri szék rendelést fog tenni.”272

Makó városa tekintélyes ingatlanvagyonnal rendelkezett, amely gondoskodást, komoly ellenőrzést kívánt. Rendszeresen megvizsgálták a külső és belső legelő mezejének állapotát, az elöljárók számon kérték a külső mészárszékeken levágott marhákról szóló jelentések elmaradását, ellenőrizték „a földetlen és juhászkodó embereknél a nyomáson tartott juhok számát.273 A tanács istállót építtetett saját költségen a városi szálláson, 1806-ban szerződést kötött Borbás Ferenccel, Német Istvánnal, és Molnár Ferenccel, akik „alku szerént 25 forintért fel vállalták, hogy a Város szállásán egy kútat el készitenek, ugymint, ki ássák, alóll 3 rovás palintsot (vastag pallódeszkát) le tésznek, azon fölül téglábúl fel rakják, egy szóval minden munkáját ők végezik el”.274 Mivel a városháza a Maros közvetlen közelében, a Pataki gőzmalom helyén épült, sok bajt okozott a folyó közelsége. Az épületet a gyakori áradások {868} miatt állandóan tatarozni kellett.275 Karol Pferschity kőművest bízták meg 1806 nyarán azzal, „hogy a Város háza egész épülettyét, kívül, belül, ahol szükséges, meg malterozza, egészben ki meszeli, és jó Kőmíves munkával becsületessen reparállja. Maga fogad maga mellé segítő nap számost, hogy a napszámos ki állítása után ne várakozzon, és azon napszámost ö maga fizeti, mely munkájáért […] lészen a fizetsége 55 forint – most foglalóba kapott 5 forintot.276

A tanácsnak kellett gondoskodni a tűzesetek megelőzéséről is. 1807. márc. 10-én Tuskonics János ácsmesterrel kötöttek szerződést „a pallók csinálásáról, vizi puskák, hordók és tüzi eszközök tartására való 3 szin csinálásárol, és azoknak adott fák és deszkák számárul, ugy szintén az fizetésröl”.277 A mindennapokban persze még ennél is színesebb volt a kép. A tanács feladata volt a kulturális szükségletek kielégítése, a betegekről, elesettekről gondoskodás, de közvetített a gazdák és a hivatal között a só árának megállapítása során, Kölcsönt folyósított a vármegyének az insurgens, a nemesi felkelő katonaság felállításához.278 Jelentést tett, hogy a vármegye rendelete szerint az évenkénti gabona begyűjtésére felállítani köteles tároló megfelelő anyag hiányában nem készült el, vermek ásásához pedig a város környéke alkalmatlan, mert határa lapályos, talaja vizes.279 De ha szükség volt rá, elveszett jószágokat, tárgyakat publikált: egy győri kereskedő eltűnt 47 juhát, Nagy Ferenc elveszett lószerszámát: „ha akad valaki jó lelkű, s jelentené”, Kis János felesége által a szegedi vásáron elhagyott bugyellárist keresi.

Eljárásjogi kérdések

A makói „mindennapi jegyzőkönyv” eljárási tartalmú bejegyzéseinek vizsgálata során – éppen a városi bíróságok egyszerűsítő joggyakorlatára tekintettel – az egyes ügyekben a sommás eljárás szabályaival találkozunk. A szóbeli eljárás során a tényállás rövid ismertetését követően kérdés-felelet alakjában közölték a panaszos és a tanúk vallomását, majd a pert befejező ítéletet. A szóbeli eljárás az írásbeli per folyamatát követte, csak annál jóval rövidebb, tömörebb volt, és sokkal kevesebb alakisághoz kötött. Nemcsak egyszerűsége, gyorsasága, de a felek költségkímélése miatt is szívesen alkalmazták a városi bíróságok a közigazgatási mellett büntető-, delicta privata és polgári ügyekben is.280 Az eljárás kezdeményezése szóban, a sérelmet elszenvedett, vagy a jogsértést észlelő, illetve a hivatalos személy bejelentése alapján történhetett. A makói Vojnovics által egy zombori kocsmában elkövetett lopásokról („ragadozásokról”) a zombori bírák küldtek „hiteles levélbéli tudósítást” a makói tanácsnak, így kezdeményezve az eljárást.281 Gyakoribb volt azonban, hogy a károsult, mint például Jó András fejős juhásza, Kozma Tódor maga adta elő panaszát a bírák (esetünkben Nagy Mihály bíró, Nagy István és Gera György esküdtek) jelenlétében. Így tett a juhász is, aki azért fordult a bírákhoz, mert a Varga József vékáért hozzá átküldött fiát kísérő kutya széttépett egy bárányát.282 A panasz lehetett egy, de lehetett több rendbeli is. Ez utóbbi {869} esetben a panaszos az őt több alkalommal ért sérelmeket együttesen adta elő, ahogyan Görbe Péter vejének, Bisztriczki Jánosnak illetlen mocskolódásait, káromkodását, házasságtörését, feleségének többszöri bántalmazását. A sértett vagy tudta, tehát név szerint megnevezte az elkövetőt (pl. becsületsértés, káromkodás, istenkáromlás, rágalmazás esetén), vagy utalt arra, kit gyanúsít az elkövetéssel. Szász Ferenc a ládájából eltűnt ruhaneműk tolvajlása tekintetében Csikós Jánosnéra gyanakodott.283 Ifjú Török János „a hambárból eltűnt pénz” ellopásával korábbi béresét, Poly Andrást gyanúsította. A tetten ért, illetve gyanúsított személyt a panaszos maga kísérte a városházára – ha csak az „le nem lépett”, mint Bökönyi Kata, akinél Bódi Kovács Ferenc megtalálta a tőle ellopott pénz egy részét, s „hívta a város házához Vásárhelyen. El is indúlt vele, de azután el tsapta magát a kocsik közt, és többé meg se találta a menyecskét.”284 Az is megtörtént, hogy a hadnagy, illetve az utcakapitány vagy strázsa „hajtotta be arestomba tétetvén” a gyanúsítottat, vagy hivatalosan, „petsét által” hívatta fel a tanács a városházához a gyanúsított vagy bepanaszolt, illetve tanúként meghallgatni kívánt személyt.

A bizonyítás folyamata sokszor töredezett volt, előfordult, hogy éveken, évtizedeken keresztül elhúzódott (például egy 1795-ös gondatlanságból elkövetett tűzokozás tekintetében 16 évvel később, 1811-ben olvashatjuk a felelősséget megalapozó tanúvallomást). A bizonyítékok (vagy ahogyan a jegyzőkönyvben olvashatjuk: „bizonyságok”) közül a leggyakrabban alkalmazott az önkéntes vallomás, a tanú meghallgatása, a szembesítés, a szemle, a helyszíni összeírás, a becslés volt. Ha az elkövető a jogsértés bejelentésével egy időben, vagy közvetlenül azt követően beismerő tartalmú önkéntes vallomást tett, jelentős mértékben megkönnyíthette az ügy megnyugtató és gyors lezárását. (A beismerést egyébként a városi bíróságok enyhítő körülményként értékelték!) A gyanúsított vallomása vagy egyszerű sommás vallomás volt, vagy a megkérdezett részletesen válaszolt az egyes kérdőpontokra. Azonban természetesen előfordult, hogy az önkéntes vallomást tevő nem ismerte el a cselekményt, amelynek elkövetésével gyanúsították. Az ügyben saját verzióját mondta el, miként Baranyi István tette a házánál talált sertések eredetét illetően. „Tápai kanász Varga Jósef előbb elveszett 4 öreg sertéseket keresvén itten lakó Baranyi István házánál meg talált: 1 darab nyúzott szalonnát, 1 fél sertés tagot szalonna nélkül, 1 hátúlsó lábat keresztcsontostul, 1 hátsó lábat kereszt csont nélkül, és egy szilkés Forma bögrébe olvasztott zsírt, mellyek eránt meg kérdeztetvén, igy vallott:

– Baranyi István a nevem, itt való házzal biró lakos, feleséges, 27 esztendős vagyok.

– Azért, hogy tegnap előtt valami Tápai Kanász el veszett sertéseket keresvén Kádusi Kis biróval az én házamhoz is béjöttek, és a padláson találtak egy darab szalonnát, és némely darab sertés husokat, a szekrényben pedig egy bögre zsirt, mellyeket ide a Városházához el hoztak, engemet pedig az aristomba kisértek.

– A testvér Ötsém Baranyi János a ki Szabó Ferencz falkájánál Bürgés – számadó Kanász mellett Bojtár – tegnap előtt hajnalban az házamhoz jövén, hozta azokat hozzám a maga lakadalmára mely a jövö szeredán lenne. Kitöl a midön kérdeztem, hogy hol vetted azokat, azt felelte, hogy a Szabó Ferencz szerezte vólt, mely meg akart dögleni, ’s vérit vették, ne féllyek attól, mert akárki kérdi, ő meg felel azért.

– Láttad, hogy 3 hátulsó láb van közte, és igy nem egy sertés volt az?

A bizonyítás egyik legfontosabb eszközét a tanúmeghallgatások jelentették. Már az 1649:19. tc. kimondta, hogy a városok szabadon eszközölhetnek törvényes tanúvallatásokat, s a polgárok „polgári esküjük szerint” tartoznak a valóságról tanúságot tenni. A szolgabíró az 1806. évi Szent Iván-napi makói vásárban elvett egy cigány embertől egy lovat, mert „nem egyezett a vásári cédula és a ló szőre.” Mivel egy ilyen ló elveszését jelentette a szolgabíró egyik cselédje, átadta neki az állatot. A makói bírák előtt tanúként megjelent Baranyi Gergely előadta, hogy Milkovics Jánostól vett lovát kilenc éve adta el egy vásárban a ló jelenlegi gazdájának, s erre mind Baranyi Gergely, mind Milkovics János megesküdött, azaz „letette a hitet.” A szolgabíró cselédje, aki magáénak mondta a lovat, nem mert esküt tenni, mert nem volt biztos abban, hogy a neki átadott valóban az ő lova-e. A tanács Baranyi Gergely és Milkovics János esküjére hivatkozva a lovat visszaadta annak, akitől lefoglalták.286 A tanút először a tanácsülés, majd az arra kiküldött tanácsosok, írnokok, hites személyek előtt hallgatták ki oly módon, hogy vagy részletes kérdőpontokra válaszolt, vagy sommás vallomást tett.287 „A hit letételére való készséggel” a tanút mindig az eljárást kezdeményező, a sértett, illetve panaszos állította elő. A Baranyi Mihályt istenkáromlással vádoló Jáksó Istvánnak kellett tanúkat hívnia állításának bizonyítására: „ennek bé bizonyítására Tanúknak elő állitotta Marjai Ferencznét, a ki 60 esztendős, Ifjú Marjai Ferencznét, 25 esztendős, akik egy házban és egy kenyéren laknak, harmadik szomszédságában Baranyi Mihálynak, és ezt vallják…”288 A tanú általában arról nyilatkozott, hogy látta vagy hallotta az adott cselekményt. Persze, ez nem mindig volt ilyen egyszerű. Amikor Buszerző János feleségével, s a Kaziné kurtakocsmájából vett 3 kulacs borral Kis Mihály házához ment, ott a házastársak összeverekedtek, Kis Mihályt hallgatták meg tanúként, mert „a többi között maga vólt józanabb”.289 Egy kocsmai lóvásárlás során a tanúk csak az áldomásra emlékeztek, a vétel tárgyát meg sem tekintették,290 egy másik kocsmai verekedés során pedig a tanú azért nem emlékezett a részletekre, mert a történések közben elaludt.
A tanút általában a városházán hallgatták ki, s előfordult, hogy más hatóságok megkeresése alapján is végeztek tanúkihallgatást a makói bírák. Az úriszék, a vármegye vagy más város, illetve más városban lakó panaszos is kérhette valamely makói, vagy a városban tartózkodó személy tanúkénti történő meghallgatását. Szegedi Börcsök János kérésére Makai Kis Jánost arról kérdezték például, hogy tudja-e, hogy milyen örökség és épület volt az az istálló, ahol esztendőkön keresztül szolgált Szegeden.291 A tanúk száma igen fontos volt, egyetlen tanú vallomását általában nem fogadta el teljes erejű bizonyítéknak a bíróság, csak az elkövető beismerő vallomását, illetve két tanú egybehangzó állításait. Imre (Paprika) György felesége veje, Király János ellen tett panasza bizonyítására „többek közül, a kik ezt látták és hallották, elő hivta Tanúknak Pálinkás vagy Gyulai Mihályt, Juhász Dánielnét, […] a kik egyenlőképpen igy vallattak”292 Ifjú Mágori Mihály azt kívánta bizonyítani, hogy Diós József takács Makón lakott, amikor a földet tőle megvásárolta. Ezért két tanút állított, akik {871} egybehangzóan vallották, hogy Diós József 1803 Gál napja (október 16) táján legényévei vándorlása után már ismét Makón lakott.293 Nagy Samu Sándor kérésére, akit kurta kocsma tartásával gyanúsítottak, az egész utca, valamennyi szomszédja eljött tanúsítani: nem tapasztalták, hogy pálinkát vagy bort mért volna ki, vagy ilyen italokat hozott volna a városba, hogy kereskedjen ezekkel.294 A tanúk kora tekintetében sajátos volt, hogy akár 9 vagy 13 esztendős leánygyermekeket is elfogadtak tanúként, de bizonyos esetekben – különösen tulajdonjog vagy birtoklás igazolása esetén – a koros tanúk vallomása többet nyomott a latba. Például amikor Sinka György özvegye, Dura Sára azt kívánta bizonyítani, hogy házukat, amely az 1781-i nagy tűzvészben leégett, nem férje, hanem anyja, Palócz Ilona vette, két, már hatvanon túli tanút állított. Néhai Szabó Ferenc özvegye, a 64 esztendős Rőzse Kata, aki Dura Sára anyjának jó ismerőse volt, mert hajdan, leány korában hozzá járt hímzés, varrás tanulására, egyenesen Palócz Ilonától hallotta, hogy a házat 25 forinton ő vette a leányának. A másik tanú, Nagy Sándor felesége, Domokos Erzsók 65 esztendős volt. Elmondása szerint „az égés után”,295 mellyben Sinka György háza is elpusztult, családja Kovács Mihálynál zsellérként húzta meg magát. Sinka György ekkor bekövetkezett halála után özvegye, Dura Sára eladni kényszerült 3 darab marhát, 3 lovat és 2 fertály szállás földet 110 forintért Szabó Ferencnek. Mindezeket csak megerősítette néhai Kovács Mihály özvegye, Kristó Erzsók, aki azt vallotta: „a nagy égéskor a Sinka György háza is úgy meg égett, hogy a miatt nagy szegénységbe maradott feleségével Dura Sárával és 2 fijával, 3 leányával, s ház nélkül maradván e tanú fogadta be őket a maga házába lakosul. Sinka György már akkor is beteg lévén az égés után következett másik hónapra meg hóla e tanú házánál, és onnan temettetett el. Ez vóla ősszel. Azután Pünkösd után ment Sinka Györgyné a meg égett házába vissza, minek utána azt valamennyire meg igazítathatta. Addig is, míg nála laktak, Sinkáné a maga emberségébül nem élhetett 5 gyermekével, hanem hol egyik, hol másik jó emberek jó akarattyából.” Amint Kristó Erzsók elmondta, „mindennap segítette őket. Ami járó jószága, u.m. lova és szarvas marhája volt, a mellyek meg nem égtek, a szállással együtt Nagy Sándor vette meg, mert hogy ura is meghóla, nem volt, aki azoknak gondját visellye, el kellett adni.”296 Az sem volt mindegy, hogy ki volt a tanú. Igaz János esküdtbíró és Szemes János tizedes tanúja volt Bója József és felesége megverettetésének, s vallomásuk kétségbevonhatatlanul bizonyította a panaszos állításait. Egy rokon, egy „atyafi” vallomásának viszont korlátozott volt a bizonyító ereje. Sípos Mihályné a piacon 1806. október 22-én átadott egy 5 forintos bankót adóssága kielégítésére Polyák Lőrincnek, aki nem tudott vissza adni 30 krajcárt. Átküldte Siposnét a feleségéhez a boltba a visszajáróért. Az ezt tanúsító rokon vallomására hivatkozva megjegyzik, hogy „ezen tanú ugyan atyafi, de még is a vallása bé vétethetik annyiban, a mennyiben a dolgot valamennyire világosittya”.297 Dani Ferke éjjeli tolvajlását vizsgálva a rokonok tanúvallomását követően pedig így fogalmaztak a makói bírák: „a Dani Ferke felesége, Napa és Sogor Asszony vallásai, mint Házi Bizonyságoké, nem elegendők a Savanya Josef felesége által környülállóképpen elő adott vallásának meg semmisitésére.” Mint láttuk, bizonyos ügyekben jó tanúnak számított a céhbeli, a {872} szomszéd, különösen az, aki az elmondottakra „az hitet is letenni kész”. Sajátos jelenség volt a tanúhelyettesítés. Mivel egy 1798-ban megvásárolt ház ellenértéke kifizetésének bizonyítására az eladó, „Jó Sándorné világtalan lévén ide nem jöhetett,” leánya jelent meg a bíróság előtt. Más esetben egy távollévő katona helyett felesége tett tanúvallomást. Több alkalommal is felhívták a hatóságok a figyelmet az ún. „vásárolt tanúk” veszélyességére (pl. lóvétel esetében), s olvashattunk hamis tanúzásra bírásról is. Orosz Sipos János 1805. július 6-án elismerte, Paraszka Mihály kérte meg arra, vallja azt, „nem valósággal”, hogy egy mindszenti emberrel cserélte lovát, holott „az 1803 dik esztendőben Sz. Mihály nap tájban Paraszka Mihály adta néki a lovat az Orosz Sipos János házánál cserébe egy piros pej paripa lóért”298 Kaziné hajadon leánya meg arra kérte Pongrácz Józsefet, vallja azt, hogy adósa volt 50 forintra, s ezért adott neki 10 akó bort, „a mellyet asztán az a Leány Kurta Korcsmán árúlt, de ő jó lélekkel vallja, hogy soha egy pénzel sem vólt adós annak a Leánynak, hanem amely bort árúlt, azt ő tölle készpénzen vette, úgy mint 10 akót 50 forinton, az árát meg is fizette neki egyszerre, mikor elvitte a bort”.299 Az is előfordult, hogy olyan tanú neve szerepelt a szerződésen, aki jelen sem volt annak készítésekor. Romhányi István 66 éves lelei kertész például azt vallotta, hogy amikor Szekeres György „az utóbbi feleségét, már meghalálozott Kónya Erzsébetet Szegeden el akarta jegyezni, ő vóla a kérője, és a nej Kérés idején moringoltak az asszonynak 150 forintot, a mellyel az asszony meg is nyugodott. De akkor nem vóla szó azon leányról, a kit az asszony örökbe tartott, emlékezet sem volt arról, hogy ha az asszony meghal, a móringólt pénz (azaz férje halála esetén az asszony javára kikötött pénz) azon leányé légyen. Így végbe menvén az eljegyzés, móring levelet íratni el mentek Szekeres György, Kónya Mihály és Kónya Erzsébet a Kantorhoz, Szabados István úrhoz, de e tanú ottan az íratásban jelen nem volt, azt se tudta, hogy mi módon készült el a móring levél, noha abba az ő neve is, mint jelen lévő bizonyságnak fel van téve.” 300

A szembesítést eredményesen alkalmazták a bizonyítási eljárásban. Bodré János csak Rezboj Tódorral történő szembesítését követően ismerte be, hogy tápai bojtárjával együtt ellopta Bohocsán Dávid egyik juhát. A motozásnak is igen fontos szerepe volt, hiszen gyakran ez közvetlen bizonyítékot jelentett. A motozást a „város cselédjei”, a hadnagyok és a kis bírók, továbbá a strázsák végezték, leggyakrabban a panaszt tevő jelenlétében. Az is előfordult, hogy a kárvallott az „Uradalmi T. Fiscalis Úr hirivel és katonájával” maga is közreműködött a motozásban. Motozás során találtak például „2 csomó Gyertyát a Liba Panna Bölcsöjében a szalma közt, 1 gallérnak való Bárány bört az ajtó megett való vaczok ágyba.” Kerekes Györgyné ládájából egy vásári lopást követően tartott motozás során textilneműt foglaltak le. Az így előkerült holmikat a városházára vitték, s ott őrizték, míg ki nem derült, ki a jogos tulajdonosuk. A szemle (ocula, exmissio) szintén gyakran alkalmazott bizonyító eszköz volt, amelyet a tanács két esküdtje egyidejűleg végzett. A szemle irányulhatott az okozott kár megtekintésére és felmérésére, vagy a bizonyítékoknak a helyszínen történő megszemlélésére. Az előbbi volt a célja az ökörcsorda kútban okozott károk megtekintésének és a méneskút hivatalos szemügyre vételének 1811. november 6-án: „Esküttek a Makai pusztán lévő ökörcsorda kútba tetézett kárnak meg tekintésére kiküldettetvén a következendő hijjánosságokat találták […] s az Ujvárosi Ménes Kutnál is szemlét tartottak.”301 A szemle azért is fontos volt, mert az esküdtek hivatalos tudomása alapot szolgáltathatott egy későbbi {873} egyezség létrejöttéhez – például a leszármazók osztálya esetében.302 „Tekintetes Uri Széknek Rendelésébül Balás Mihály és Török Imre Urak ki küldetvén a néhai Füleki János megmaradott házának meglátására, és annak meg tudására, ha azon ház nem romlandó félben vagyon-é? Vagy pedig a mostani állapottyában tekintvén lehet-e gondolni, hogy több esztendőkben is állandó és meg maradandó lehet. Azt meg tekikntvén ugy találták, hogy ámbár a falak elég erössek, de mivel jó teteje soha sem volt, most annál inkább nincsen, a pitvarának a padlása is lerothad, és naponként az el romláshoz inkább inkább hajlandó, nem lehet mondani, hogy állandó légyen, ha csak jobb gondviselés alá nem kerül.”303 A szemléhez hasonló jelentőséggel bírt a helyszíni összeírás, amely leggyakrabban előforduló esete a hagyaték összeírása volt: „Julii 1811. Gera György Eskütt Úr a’ Samu István halála után feleségére Rafai Erzsébetre, és ugyantsak Erzsébet nevű Leánykájára maradt Vagyonoknak inventálása végett Bírák Uraiméktól ki küldetettvén következendőképpen vitte véghez…”304 Széles körben és gyakran vált szükségessé – elsősorban a kártérítés összegének, illetve a kiszabott pénzbüntetés mértékének megállapítása céljából – a becslés is. „Nagyobb bátorság okáért pedig egy nehány darab ruhát már által is adtak Bolya Josefnek zálogba, mellyeket Bója Josef ide, a Város házához hozott. – Azok pedig illyenek, és így betsültetnek fel, amint következik: 191 forint”305 A házaknál fordult elő leggyakrabban az értékbecslés. Újra és újra megjelenő ok, hogy az valamely károkozás következtében lebontásra került, s ilyenkor előtte felbecsültetett. Amikor Csávás György kis házának elbontását rendeli el a megye, mert az egyik perzekutor szállásához túl közel van, annak „fel-becsüllésért Burján János, és Nagy István Eskütt Urak magok mellé vévén Majer György Kömives Pallért, Faragó János és Horváth István Faragókat, Hegedűs János Tetejecsinálót”. A házat (a lebontáshoz szükséges összeggel együtt) száz forintra értékelték az alábbiak szerint: „A falaknak fel-állitása 90, tapasztás munkái 15, a fedél, mely gyékénybül van, a gazdának marad, azon fölül becsültetik 18, a gyékény munka 15, a fa, mely rajta van becsültetik 30 forintra (de mivel az a gazdánál marad, ide nem számláltatik). A faragó munka 12, a padláshoz való nád 15 kéve 2.30, az épületnek el bontásáért 5.30, a kemencze 2 forint.”306 Nagy István házában komoly kárt okoztak a mellette lévő udvarba zárt sertések: „meg durták és a fala is le omlott”. Helyszíni szemlét tartottak az esküdtek, akik a kár felbecsülésére „értő mester embereket” is magukkal vittek: „úgy mint Petro Istvánt, a ki mind a falrakás munkájához, mind a faragó munkához jól ért, Boros Ferencz faragót és Bodó József kömivest,” akik a kárt 73 forint 18 krajcárra becsülték.307 Az adósság fejében árverésre kerülő ház értékét is felbecsülték a licitációt megelőzően. „Tekintetes Fő Bíró Úr meghagyásábúl a Görbei István Kovács házi-örökséginek, mely áll egy fedél alatt lévő 2 szobábúl, 1 Konyhábúl, és 1 Kamrábúl, hozzá való 2 Sertés óllal, […] Varga János és Balásy Mihály eskütt Urak ki küdetvén, mindazokat becsülték öszvességgel 320 forintra, melyről készülő Becsü Levél T. {874} Fö Biró Urnak megküldetett.”308 A felettes eljáró szerv is közreműködésre, értékbecslésre kérhette a tanácsot: 1810. február 28-án „N. Barthos Jósef Uradalmi Tiszttartó Ur rendeléséből Nagy István háza, melly vagyon a 750ik szám alatt, a Baczali János és Juhász János szomszédságokba, Joó István, Igaz János és Török Imre Eskütt Uraimék által 200 forintokra betsültetett.”309

Értékbecslést a legkülönbözőbb ingóságokra is lehetett kérni (pl. egy peres szőlő esetén a termés szüret utáni becslését rendelték el), de leggyakrabban jószágok, elsősorban lovak értékének megállapítása során. Például 1806-ban „egy nagyon sovány és hitván, kehes pej paripa, melyen esmeretlen billeg van” Igaz János és Jenei Mihály esküdtek által 10 forintra becsültetett.310 A Gazdag István lovainak tolvajlásával gyanúsított Kukaczos Mihály két lovát ugyanezen esztendőben az alábbiak szerint értékelték fel: az ifj. Burján Jánosnál tartott négyéves pej csődör csikót, amelynek „mind a négy lába kaptat”, „jobb füle hasitott” és „billeg rajta nem esmerszik”, 20 forintra.311 A Gábor Tódornál lévő fekete, sovány, alacsony paripát, „ezen sem láttzik billeg”, 14 forintra. A harmadik „szürke, alacson, sebes hátu, rossz lábu, többnyire kutyának való lova, a mely elö hozattatván és meg láttatván, csak a bőre árára betsültetett”.312 De számbavették a bitang állatok értékét is. Így tett 1811. június 17-én „Nemzetes Mátéffy Pál Commissarius Úr”, aki felbecsültette „a Perzekutorok által behozatott 5 darab Lovat, mellyek találtattak az özvegy Vári Mihályné fiajai kezeknél” .313A makóiaknak a főszolgabíró parancsára „használatra” kiadott bitang lovakat is felbecsültetik, s a becsült érték erejéig a jószágok átvevőinek felelősséget kellett vállalniuk.

A bizonyítást követően került sor a tényállás rövid, lényegre szorítkozó összegzésére, amelyet a tanács által hozott döntés követett. Ha bizonyítottnak látták az elkövetést, kiszabták a büntetést – ha szükséges volt, a kiszabott büntetés és a büntetés végrehajtására vonatkozó utalás megjelölésével. A bírák csak a legritkább esetben indokolták döntésüket, és nem tértek ki az enyhítő és a súlyosbító körülményekre sem. Az esetek alapján mégis sikerül néhány enyhítő körülményt konkretizálni. Enyhítő körülménynek tekintették, ha az elkövető beismerte tettét, vagy ha szándékát fejezte ki a kár megtérítésére. Az éjjel, házba történő behatolással megvalósuló lopást súlyosbító körülményként értékelték az ismételt elkövetésen túl azt is, ha nem volt remény az okozott kár megtérítésére. Súlyosbító körülménynek számított a különös veszélyesség. Például Börtsök Dávid fiát, Börtsök Jánost, aki a református eklézsia iskolájának kútján lévő vödröt este levette, „és a magok szállási kuttyukhoz alkalmaztatta”, különösen szigorúan megbüntették, mert „a külső kutaknak pusztitása (a mellyek közönséges (azaz köz-) költséggel fel állittattak, és szoktak reparáltatni) annyira el hatalmasodott, hogy minden esztendőben sok költséggel kelletik azokat meg-újittani.”314

A korabeli gyakorlat nem ismerte a jogerő fogalmát, a döntés tehát azonnal végrehajtható volt. A végrehajtástól, illetve az azonnali végrehajtástól csak kivételes esetekben tekintettek el. Magától a kiszabott büntetés végrehajtásától a bíróság elsősorban a delicta priváta ügyeiben tekinthetett el a sértett kérésére. Simon Józsefnét, aki két tanú által is bizonyítottan szóbeli sértést követett el öreg Forrai Jánosné és annak leánya, Hegedüs Jánosné terhére, nem büntették meg: „Simonné meg érdemlette vólna a 12 Korbácsot, de a Forrainé és Leánya {875} kérése meg engedtetett néki, és oly bá’ tarcsa, mintha el kapta vólna.”315 De „most az egyszer” el engedtetett a 12 korbács büntetés Kaziné és Kerekesné esetében is az általuk „mocskolt”, azaz szóban sértegetett „hires Bábák kértiért.” A kiszabott testi fenyítés azonnali végrehajtásától csak betegség vagy várandósság esetén tértek el. Tolnai Kata, aki maga is elismerte, hogy Csősz Péter feleségének egy lakodalom alkalmával gyalázatos hírét költötte, „gyalázatos és gondatalan szavaiért a 12 korbácsot meg érdemelné, de mivel mostan visleős, a mint láttzik, ennek el szenvedése a terhe le tétele után való időre halasztódik”.316 Ugyanígy rendelkeztek a Nagy János feleségét, Szabó Juditot becstelenítő Pongrácz István felesége, Sánta Kata testi fenyítése (12 korbács) esetében is, „mellynek el szenvedése és ki állása akkora el hallasztatott, amikor terhétül meg szabadult”.317 A büntetés végrehajtására általában a városházánál került sor, előfordult azonban, hogy éppen a cselekmény közösségre veszélyessége, vagy a büntetés preventív ereje miatt nyilvánosan történt a testi fenyítés: Börtsök Jánost „másoknak is tanúságokra és maga büntetésire – közönséges hellyen, u.m. hólnapi heti vásárban a piaczon 12 pálcza ütésekkel” fenyítik meg.318A büntetés nyilvános, gyakran a vásárban vagy a heti piacon történő végrehajtása a korszakban egyébként országosan elterjedt, általános gyakorlat volt.319 A büntetés pedig nemcsak pálca vagy korbácsütés (amely bár erre a jegyzőkönyvekben utalást nem találtunk, de más forrásokból tudjuk, hogy rendszerint deresen történt),320 hanem ahogyan a „Megültették vele a fa lovat.” szólás is utal rá, például a vásári tolvajoknak fa lóra történő ültetése is lehetett.321 Ha pénzbüntetést szabtak ki a bírák, az gyakran nem azonnali teljesítéssel járt, hanem az összeg nagyságára és az elkövető anyagi helyzetére tekintettel határnapot szabtak megfizetésére.

A makói bírák rendkívül mértéktartóak voltak az egyes ügyek megítélése során. A büntetőügyekben, ahol döntési joggal rendelkeztek, kellő szigorral igyekeztek eljárni (pl. istenkáromlás, lopások, csavargás). A delicta privátahoz tartozó ügyekben, amikor a sértettre bízták, hogy a becsületét, testét, vagyonát ért sérelmét helyre kívánja-e állítani (pl. szóbeli sértés, kisebb hatalmaskodások, károkozó cselekmények), inkább békéltetésre, illetve egyezségkötésre, a magánjogi kérdésekben pedig egyezségre törekedtek. Ha szükséges volt, minden teketória nélkül kiszabták a testi fenyítést, sőt magatartási szabályt is meghatároztak az elkövető számára. Szücs (Bisztriczki) Jánost, akit azért, mert „a feleségéhez hűségtelen, azt veri, kinozza, […] teremtését, szentyét, rút káromkodással illette, agyon ütéssel fenyegette”, 12 pálcaütésre büntették, s még arra is kötelezték, hogy írástudatlan lévén „kereszt vonással” megerősített ígéretet tegyen megjavulására.322 Ha elegendő volt a békéltetés, akkor az ítéletben ugyan történt utalás a kiszabandó büntetésre, de megnevezték az okot, amely miatt mellőzték. Például az egymást becstelenítéssel vádoló Füsüsné és özv. Szél Jánosné bíróság előtti kibékülését követően az a döntés született, hogy „ámbár mind a ketten a korbácsoltatást {876} meg érdemelnék, egymással kezet fogván meg békéltek, és azt fogadták, hogy többé leg kisebb botrankozás sem lészen köztök”.323 Jóba Péterné és Kurcz Sándorné hasonló ügyében is az ítéltetett, hogy „utoljára gondolóra vévén, hogy egyik sem ártatlan ebben a dologban, főképpen pedig Jóba Péterné többet vétett Kurcz Sándornénak, mint ez annak, az több büntetést érdemelne mint ez, mind azáltal minden gyülölséget félre tévén meg békéllettek egymás között.”324

Számos, a városi bíróság előtti egyezség írásba foglalásával záródó üggyel találkoztunk a jegyzőkönyv lapjain. Ez testi sértéshez, károkozó cselekményhez vagy magánjogi természetű vitához egyaránt kapcsolódhatott. Göbölyös László ugarcsősz egyezséget kötött a verekedés során elszenvedett sérülései fejében fizetendő összegben az apátfalvi juhásszal a városi bíróság előtt.325 De megegyezett például a kártérítés összegében az a gazda és csürhés kondás is, akik egy sertés elvesztése miatt különböztek össze. A gazda azt rótta fel a csürhésnek, hogy nem vigyázott a sertésre, a kondás pedig azt, hogy hiába kérte a gazdát, nem ment a sertés elé, amíg az beszokott volna a csürhébe. Végül abban egyeztek meg, hogy 15 napon belül a kondásnak vagy egy sertést kell adnia az elveszett helyett, vagy pénzben fizeti meg az árát. A magánjogi viták esetében olyan egyezség kötésére törekedtek, amely mindkét fél számára megfelelő volt. Leányuk halálát követően Jó Ferenc és felesége, valamint volt vejük és annak anyja, Asztalos Jánosné között támadt anyagi természetű vita. A temetés költségeit magára vállaló apa visszavette leánya hozományát, s további követelésekkel állt elő. A bíróság előtt sikerült megegyezniük, hogy a temetési költségek fejében a hozomány a szülőknél marad, de „azon kender magot, mellyet tavaly leánya és veje nála letettek, azt […] vissza adja nekik”.326

A jegyzőkönyv lapjain igen gyakran találkozunk árverés (licitatio) elrendelésével. Pénzbeli tartozás, károkozás vagy pénzbüntetés kiszabását követően az érintett személy vagyona összeírásra és becslésre került, majd árverésre bocsátották. Először megvizsgálták, hogy az árverezni kívánt jószág, ingatlan kétségkívül az adós személy tulajdonát képezi-e. Ha ez elmaradt, gondot jelenthetett. Amikor 1805-ben elrendelték – egyéb jószága nem lévén – Görbe István makói kovács házának árverésre bocsátását „több rendbéli adósságai ki elégitésére, nevezetesen pedig a Bodrogi szerzetesek részire el adattatni rendeltetvén, és már ki is doboltatván,” felesége, Királyi Rachel megtámadta a döntést arra hivatkozva, hogy a ház „nem a férje keresményébül, hanem az ö allaturájábul, a mellyet az özvegységben lévő édes annya nékie, rész szerént kiházasittásakor, rész szerént pedig annak utána adott, épittetett fel.” Királyi Rachel részletezte a hozományként kapott jószágokat és ingatlanokat, amelyekből a ház felépíttetett, illetve amelyből felnevelte 18 [!] gyermekét. Mert „adott néki az édes annya 4 tehenet, 3 lovat, két darabba lévő 70 út szöllöt, a Ludvárba 1 szilvást, mellyet vett Kúsz Jánostúl, veteményes kertet, mellyet vett Marjai Györgytül. A tehenek szaporodtak 8 darabra, ki vévén a szöllöt, a szilvást és a veteményes kertet, mellyek még most is meg vagynak, a teheneknek és lovaknak ára rész szerént az háznak épitésére, ahoz való udvarnak, a melly részént víz állásos fenék vólt, fel nevelésére, magositására és javitására el keltek. A gyermekeit, akik 18an vóltak, mikor más járók vóltak, és az özvegy annyához el mehettek, mind eledellel, mind ruházattal táplálta, két leányát ki házasittásakor meg ruházta, mert magának Görbe Istvánnak valamint semmije sem vólt akkor, mikor meg házasodott a rajta lévő ruhájánál egyebe. Úgy azután is a mit keresett, haza nem vitte, hanem együtt, másutt leginkább a kortsmába el-költötte, valamint a Bodrogi papoktúl fel vett {877} pénzt is hová tette, ő tudja, mert a házához nem hozta, és a házi szükségire abbúl egy pénzt sem költött. Úgy szintén a több helyen summásan fel vett pénzt sem vitte haza, mert a Gyarmati Uraságtúl fel vett pénzt (a mint mondja) a tégla verő legényeknek ki osztotta, […] a malomra fel vett pénzt az erdőre, a hol a malmot alkudta, el vitte. A mit pedig az édes annya adott nékie, az mind […] néhai Szőke Szűcs János nagy attyáról maradt való vólt. Ara is emlékezik Görbe Ferencz, hogy az öreg Királyiné asszony adogatván ezen leányának a teheneket, a testvérje Királyi Sándor neheztelt érette, a mellyért az annya meg dorgálta a fiját, mondván: Hagyj békét neki, elégittsük ki, a mi meg marad, a tied lesz. Görbe Péter bizonyittya, hogy azon marhábúl, mellyet az özvegy Királyi Mártonné asszony adott a leányának, Görbe István feleségének, egy télen 4 darabot teleltetett 5 forintért, mellyet nem Görbe István, hanem a felesége fizetett nékie. Kis Marjai Györgyné azt bizonyittya, hogy ez elött nem tudja meg határozni hány esztendővel, Görbe István ő tölle vett Sz. Lőrinczen egy veteményes kertet, mellynek az árát […] nem tudja meg határozni, nem Görbe István, hanem a napa, özvegy Királyi Mártonné asszony fizette meg. Kúsz János is meg esméri, hogy a mely szilvást el adott Görbe Istvánnak, az árát 9 forintot a napa asszony fizette meg nékie. Balogi Sándor bizonyittya, hogy özvegy Királyiné asszony a leányának, minekutánna Görbe Istvánhoz férjhez ment, adott 4 tehenet, melly 8ra szaporodott, 3 lovat és szöllöt. A Görbe István gyermekei, mikor már járók vóltak, […] mentek hozzá, és azokat táplálta, két leányainak […] róka mentéket vett, és hogy Görbe Istvánnak […] nem a maga keresményébül, hanem a felesége allaturájábúl, a napának segittségével épült fel” a ház, melyet most Görbe István adósságainak kielégítésére kívánnak licitáció alá vonni.327

A tulajdonjog tisztázását követően el kellett rendelni az árverésre szánt jószág, ingatlan licitációját. Ez történhetett „a Méltoságos Földes Uraság hirivel és rendeléséből” vagy a „Tekintetes Fő Biró Úr comissiója mellett”. Az árverést, vagy ahogy többször is emlegetik „kótyavetyét” a három templom előtt kellett kihirdetni, ezt követően pedig a heti vásárban a piacon és az utcákon is ki kellett dobolni. Ezekre több ízben is sor kerülhetett, Seres Ferenc minden jószágát „kétszeri dobszóval az egész városba köz hírré tétetvén” adták el. Az árverésen részt kellett venni két esküdtnek, ők voltak a licitatorok, akik feleltek az árverés jogszerű lefolytatásáért. Leggyakrabban házak árverésére került sor – adósság fejében. Buzogány András lótolvaj házát a károsult, Gazda István kárának megtérítésére bocsátották licitációra, s jó áron el is kelt. Az árverés azonban nem mindig járt sikerrel. Sebők István házának hirdetését például „függőben hagyták”, mert nagyon kevesen jelentek meg, egy másik licitáción „senki, aki valamit igért vólna érette, meg nem jelent. Azért abba maradt további rendelésig.”

Ha a felek valamelyike nem volt elégedett a városi bíróság döntésével, fellebbezéssel (appellata extractus) élhetett. A felsőbb fórumokhoz fordult Kádár Ferenc 1805-ben, aki „Nagy Mihály Bíró Úr, Igaz János Eskütt biró úr, Csorba Mihály, Varga János, Igaz Benedek, Gera György, Gazdag Antal, B. Nagy István Eskütt urak” előtt azt panaszolta, hogy „egy heverő lova a szállásán szabadon járván a szomszéd Kádár Sámuel tanyájára a szénás kertbe bé ment, a hol akkor Rácz János a kocsira szénát rakott. Ott vólt Kádár Sámuelnek 10 esztendős fija is, a ki a lovat az ároknak akarván ugratni, […] Rácz János a gyermeket meg intette.” Ennek ellenére „a gyermek a vas villát hajitotta a lóhoz, mellyel a lovat úgy találta, hogy meg állott a vas villa a lónak vékonyába, és azt el vitte a ló, amely miatt meg döglött. Ezért kiván ahoz hasonló lovat vagy 60 forintot”. Szabó Pál János szomszéd tanúként elmondta, „hogy a ló már koros, egyik szemire vak, és az egyik lábára gama (sánta) vólt, és hogy 30 forint […] ára lett vólna. Rácz János azt mondja, hogy az a ló, ha ép lett vólna, meg ért vólna 40 frot, de illyen hibával, illyen lovat ő is vett 30 forinton. Kádár Sámuel {878} nem tekintvén azt, hogy Kádár Ferencz lova szabadon járt, többször is kárt tett, hanem a békességért és az atyafiságért ara ajánlja magát, hogy ád Kádár Ferencznek 35 frot. A melly ajánlás jóvá hagyattatott, de minthogy azzal Kádár Ferencz meg nem elégedvén appellál, azért a felek ara utasittattak, hogy irásba adják bé a jelentéseiket, mellyek az Extractus mellé fognak tétettetni.”328

Az eljárásjogi bejegyzések formailag vagy önálló eljárási cselekményt rögzítettek (pl. a bírósághoz forduló személy számára kiadott iratok átadása), vagy egy adott anyagi jogi tartalmú bejegyzéssel együttesen fordultak elő (pl. a tanúvallomások). Egy 1806-os rendelkezés alapján a korabeli törvényes írások és expeditiók (kiadmányok) köre az alábbiak szerint határozható meg: végrendelet, szerződés, kötelező, illetve bizonyító levél, fellebbezés, egyezség, passuális levél, másolat a protocollumban feljegyzett egyezségekről, tanúvallomásokról, az eladott örökségről, a gazda és szolga/szolgáló közötti bérmegállapodás. A jegyző által készített hivatalos iratok költségeit épp úgy, mint az esküdtek közreműködéséért (végrendelet, hagyatéki leltár, szemle, becsű, licitáció során) fizetett összeget, a város polgárai számára kedvezőbben számították, s arra is ügyeltek, hogy fizetési nehézségek miatt a szegényebbek se kerüljenek hátrányba a mindennapi jogügyletek intézése során.329

Az 1781–1821. közötti évek rendkívül jelentősek voltak Makó, s igen mozgalmasak Magyarország történetében. A negyven esztendő alatt négy uralkodó igazgatta az országot. Az úrbéri rendelet és a ratio educationis révén még a 19. század társadalmának alakulásában is hosszú távon meghatározó szerepet játszó Mária Terézia 1780-ban bekövetkezett halála után fia, II. József éppen a makói nagy tűzvész esztendejében bocsátotta ki türelmi rendeletét, amely megteremtette a más vallásúak számára a szabad vallásgyakorlás mellett a templomépítés, a paptartás és a hivatalvállalás lehetőségét, s ezzel egy időben született meg a zsidók számára kedvezményeket biztosító rendelkezés is. A népszámlálás, a földmérés elrendelése, a közigazgatási, az úrbéri reform, a jobbágy elnevezést megszüntető, a költözködés, a házasság, az ingó javakkal rendelkezés, valamint a mesterségtanulás szabadságát megteremtő 1785-ös jobbágyrendelet a polgárosodási folyamat, a modernizáció, a városi polgárság megerősödésének kedvezett. Bár az említett rendelkezések többsége a maga korában nem éreztethette közvetlen hatását, mert II. József a türelmi rendelet és a jobbágyrendelet kivételével 1790-ben valamennyit visszavonta, mégsem lehetett úgy tenni, mintha meg sem születtek volna.

Hasonló volt a helyzet az 1785. december 12-én kiadott Novus Ordo Judiciarius rendelet esetében is, amely egy centralizált és államosított jogszolgáltatási szervezet kialakítását tűzte célul. Ennek első lépéseként elkülönítette a közigazgatástól a jogszolgáltatást (a hétszemélyes tábla felügyelete alá helyezve azt), eltiltotta a földesurak és a városok büntető bíráskodását, a szentszék világi ügyekbe avatkozását. A polgári bíráskodásban a jobbágyok egymás közötti perei a mezővárosi bíróság vagy a leszűkített hatáskörű úriszék, a városi lakosság ügyei a büntető hatáskörét vesztett városi törvényszék előtt, a nemesség és a volt kiváltságos kerületek szabad lakosságának ügyei pedig a per tárgya szerint meghatározva az új alsófokú királyi bíróság (judicium subalternum), illetve a kerületi tábla előtt indultak. A {879} polgári perekben másodfokon jobbágyok ügyeiben az alsófokú királyi bíróság, egyébként a királyi tábla, harmadfokon a hétszemélyes tábla járt el. A büntető perekben elsőfokon rendi állásra tekintet nélkül az alsófokú királyi bíróság járhatott el. A reform legjelentősebb rendelkezése a bűnügyek esetében a fellebbezés lehetőségének bevezetése volt. A jobbágyok és a polgárok számára ez azt jelentette, hogy másodfokon a kerületi táblához, harmadfokon pedig a kerületi főispánhoz, mint királyi biztoshoz fordulhattak.330 Bár II. József halálát követően a jogszolgáltatás területén is visszaállították a korábbi állapotokat, egyes rendelkezések, így a bűnperek fellebbezhetősége és a protestánsok házassági bontópereiben a világi bíróságok ítélkezési gyakorlata továbbra is megmaradt. A reformkor évtizedeiben pedig sor kerül az úriszéki eljárás szabályozására, az ítéletek indokolásának elrendelésére, hogy aztán 1848-ban a polgári törvényhozás egyik első rendelkezéseként megszűnjön az úriszék.331 Az országgyűlés már II. Lipót uralkodása idején, 1790/91-ben iktatta törvénybe a görögkeleti vallás szabadságát, a jobbágy szabad költözködési és fellebbezési jogát. I. Ferenc hosszú magyar királyságát (1792–1835) a napóleoni háborúk évtizedeiben a hazai belső erőviszonyok tudomásulvétele és konzerválása mellett az ország erőforrásainak a Habsburg-birodalom érdekében történő mozgósítása és használata jellemezte. A növekvő adóterheken túl a 19. század elejétől mindinkább a jobbágyokra áthárított folyamatos sorozások és újoncozások egyre elviselhetetlenebbeké váltak. A napóleoni háborúkat követő gazdasági válság, az 1809-es erőteljes infláció, az 1811-es, az 1815-ös és az 1815-ös dekonjunktúra között végbemenő 1816-os devalváció nemcsak a birtokos nemesség, hanem a felhalmozni kívánt tőke jelentős részének elvesztése miatt a polgárság és a parasztpolgárság körében is hatalmas katasztrófát jelentett. A makói 1821-es árvíz bekövetkezte után négy évvel, 1825-ben 13 esztendő szünet után az uralkodó összehívni kényszerült az Országgyűlést Pozsonyban. Ezzel egy új időszak vette kezdetét: a polgári fejlődés és a nemzeti törekvések összefonódásának korszaka.

Makó város jogi népéletét vizsgálva 1781–1821 között azt láthatjuk, hogy a forrásokban, köztük a mindennapi jegyzőkönyvek lapjain is újra és újra megjelennek a katonaállítási, tartási kötelezettségekről, a fokozódó adóterhekről szóló híradások, az ismétlődő devalvációk következtében kialakuló konfliktusok, utalásokat találunk tragikus helyzetekre, különösen sokszor említve az 1781. évi tűzvészt. A városban a vizsgált időszak eseményeit jelentősen befolyásolta, hogy lakói 1746-ban királyi szabadosokból püspöki jobbágyokká váltak, akiknek a mindenkori püspökkel kötött szerződés alapján kellett teljesíteniük kötelezettségeiket. Amikor azonban 1777-ben az új püspök, Christovics Imre kijelentette, hogy a szerződés helyett az 1767-es urbárium rendelkezései szerint kívánja gyakorolni földesúri jogait, a város felbolydult. Különböző jogi fórumok döntéseit követően végül új szerződést kötöttek a püspökkel, amelyet később, II. József 1784-ben azt jóváhagyó és „örökösnek” nyilvánító rendelkezésére hivatkozva 1804-ben az újabb, további megszorításokat érvénybe léptetni kívánó Kőszeghy László püspökkel szemben is érvényesíteni kívántak. A Makó gazdasági helyzetét jelentős mértékben befolyásoló úrbéri terheket a továbbiakban a város által a szabadalmas jogállapotból, az uradalom által az úrbérrendezés szempontjai alapján kifogásolt kontraktusok (időszakunkat érintően az 1780. és az 1804. évi szerződések) szabályozták.332

Makón 1790-ben 709 telkes jobbágy, 643 házas zsellér és 235 házatlan zsellér lakott,333 az 1587 gazdaságban 1028 ökör, 1084 marha, 1804 ló, 7109 juh, 905 sertés volt.334 A korszak {880} végére, 1820-ra a fentiek a következőképpen alakultak: a városban 855 telkes jobbágy és 1606 házas zsellér élt,335 s még a lakosság számánál is nagyobb arányban növekedett az állatállomány: 2185 gazdaságban 1373 ökör, 1260 marha, 2589 ló, 8366 juh, 1019 sertés volt. Állattal elsődlegesen a telkes jobbágyok rendelkeztek, a házas és házatlan zsellérek legfeljebb tehenet, lovat vagy sertést tartottak.336 A mezőváros paraszti társadalmában a mindennapok a gazdasági élet szintjén elmosták a jogban élesen meglévő nemes és jobbágy megkülönböztetést, a „nagy pör” (1778–1859) pedig kialakított egy sajátos várostudatot, amely a közösséget hangsúlyozta a különbözőséggel szemben. A jogállásváltozás, azaz a volt királyi szabadosokból püspöki jobbágyokká válás elleni küzdelem egy olyan közgondolkodást alakított ki Makón, amelynek lényegi elemei közé tartozott „a határtalan szabadságvágy és a demokratikus gondolkodásmód”.337 Ez utóbbi egyik megnyilvánulásaként említhető például, hogy az 1821. évi szerződéskötés során a város elöljárósága az uradalom módosító javaslatait „a nép előtt felolvasta”, s 1819. augusztus 10-én levélben közölték „a nép óhaját” a püspökkel.338 A jobbágyságon belül természetesen az országos gyakorlattal egyezően egy erőteljes differenciálódás jellemző. Mint láttuk, Makón 1790-ben a telkes jobbágyok száma még magasabb volt, mint a házas zselléreké, 1820-ra a házas zsellérek már kétszer annyian vannak, mint a telkes jobbágyok. A házatlan zsellérek arányaira kevesebb adatunk van, de arra többször is történik utalás, hogy a házatlan zsellérek száma és aránya az évek során folyamatosan emelkedett. Az 1781. évi tűzvészben leégett házak több mint egyharmada például házas zselléreké volt, akik később nem tudták azt újjáépíteni. A létszámemelkedés másik oka, hogy a város lakosságszámának gyarapodásával párhuzamosan nem sikerült bővíteni a telkeket, így – amint azt részleteztük – gyakorlattá vált a belső fundusok megosztása a családon belül, vagy új polgároknak értékesítése. Nemcsak belső, külső területét is kinövi az 1820-as évekre a város: szántóterülete 1780-ban elegendőnek, negyven esztendő múltán kevésnek bizonyul. A telkes jobbágyok számára 1781-ben osztott 4 sessio föld a nagycsaládi rendszer szerint 1820-ra 1/8–7/8 sessiós területre aprózódott.339

Az eljárásjogi bejegyzések formailag vagy önálló eljárási cselekményt rögzítettek, vagy egy adott anyagi jogi tartalmú bejegyzéssel együtt fordultak elő. Szembetűnő a Makói Városi Bíróság elé kerülő ügyek típusaiban bekövetkezett változás. A 19. század elejétől mind nagyobb arányban találkozhatunk a büntetőjogi mellett magánjogi, ezen belül kötelmi ügyekkel. Ez utóbbiak között pedig kiugróan magas a pénzkövetelésekkel és kölcsönökkel foglalkozó bejegyzések száma. Az országos gyakorlattal egyezően még az 1800-as évek elején is igen jelentősek a mezővárosokban azon büntetőügyek, amelyekben privilégiuma és a praxis szerint a városi bíróság ítélkezhetett. Makón az istenkáromlás, káromkodás, paráznaság, lopás és csavargás tartozott e körbe. Ezekhez kapcsolódva tárgyaltuk gazdag példaanyaggal a delicta privátához sorolt ügyek közül a szóbeli és a testi sértéseket, a gyakran előforduló és változatos, nem szerződéses viszonyból eredő károkozó cselekményeket, valamint egyéb olyan ügyeket, amelyekben a helyi gyakorlat kívánt döntést (pl. éjjeli csavargás, rendzavarás, lámpás nélküli közlekedés). Többször is találkozunk vásári lopásokkal a vásárairól méltán híres alföldi mezőváros bírósági joggyakorlatában, a „vásári bicskások” által elkövetett cselekményekkel. A jegyzőkönyvekben egyáltalán nem volt elhanyagolható azoknak az ügyeknek az aránya, amelyekben a döntés az úriszék vagy a megyei törvényszék elé tartozott, de egyes bizonyítási cselekmények miatt a városi bíróság elé kerültek. Ezek részletes leírásai között szerepel a korabeli közállapotokat jellemző cselekményként a hivatalos {881} személy megsértése, a nyilvános erőszak, a gyilkosság, a lopás minősített esetcsoportja. Ritkán, de előfordul rablás, hatalmaskodás és tűzokozás is. A büntetőbíráskodás az általános városi bíráskodási gyakorlattal egyezően Makón sem volt szigorú.340 Szabadságvesztést csak elvétve szabtak ki. A testi fenyítés mellett (pálca-, illetve korbácsütés) vagy azzal együtt, majd a 19. század első évtizedeitől mind gyakrabban önállóan pénzbüntetésre ítélik az elkövetőt. Károkozás esetén a kártérítést az általános joggyakorlat szerint csak a kár mértékéig rótták ki. A büntetések között különleges, máshol nem alkalmazottal nem találkozhattunk.341

Az 1780-as évektől megfigyelhető a város és a mezőváros büntetőbíráskodási hatáskörének szűkülése. A hatásköri átrendeződésekkel párhuzamosan a mindennapokban a város polgárai is mindinkább magánjogi ügyletekben való közreműködést kívántak meg. A jegyzőkönyvi bejegyzések tanúsága szerint gyakori volt az adásvétel előtti állapot helyreállítására irányuló kérelem, amelyre a házastárs vagy tulajdonostárs bele nem egyezése esetén, illetve a tanács előtti átírás és az úriszék elé jóváhagyásra előterjesztés előtt kerülhetett sor. Az ingatlanforgalmat korlátozó rokoni és szomszédi elővásárlási jog mellett találunk példát az elővásárlási jog megadására az ingatlanra korábban valamilyen jogcímen jogosultságot szerző esetében is. A zálog, a foglaló megítélése megegyezik az országos gyakorlattal, s ugyanez mondható el a kezességre vonatkozóan is. A haszonkölcsön szerződés és a letét mellett szembetűnő a kötelező levelek és a gazda s szolga/szolgáló között köttetett bérmegállapodások magas száma. A szerződéses jogviszonyból következő károkozás esetén az általános gyakorlat szerint járnak el, míg a számadó gulyás, juhász, csikós szigorú, objektív felelőssége érvényesül. A vizsgált időszakban még nem túl nagy arányban, de az évek előrehaladtával mind nagyobb számban fordulnak elő a házassági vagyonjogi szerződések, hozománnyal összefüggő jogviták, a családtagok jog- és kötelezettség megállapításaira vonatkozó ügyek. Öröklési ügyekkel csak közvetve találkozunk a Makói Városi Bíróság előtt, ezek inkább az úriszék, illetve a vármegye elé tartoznak. Forrásunkban a békés úton történő osztályra, az ún. atyafiságos egyezségre találunk nagyobb számban példát, melyekben az életben maradt szülőről, az árvákról és a fogyatékosokról gondoskodás formáiról olvashatunk. A közigazgatási ügyek közül az árvaügyek tekintetében elsődlegesen a hagyatéki leltárkészítés és az árvák vagyonának kezelése jelenik meg, s az árvák tartására vonatkozó ügyek. A bizonyságlevelek (attestatumok) széles köre szerepel a mindennapi jegyzőkönyvekben (pl. a katonák számára, a városban lakó személy elköltözése esetén, a vagyoni állapot igazolására, erkölcsi bizonyítványként, ajánlásként kiadott bizonyságlevelek).

A bírósági eljárás forrásaink szerint a régi városháza tanácstermében zajlott. A termet egy zöld posztóval leterített nagy asztal uralta, rajta csengettyűvel a bíró számára, az esküdteknek karszékkel, a jegyző pedig egy kisebb rostélyos íróasztal mellett ült.342 Az eljárás mindhárom ügycsoport esetében szóbeli, sommás eljárás volt, amelynek rögzítése a jegyző, azaz a nótárius feladata volt. A szóbeli, sommás eljárás a város polgárainak mindennapi jogéletéhez alkalmazkodóan egyszerű volt, gyors, kevesebb alakisághoz kötött, és a felek költségkímélése miatt is szívesen alkalmazták a városi bíróságok. A panasz előadását követően került sor a bizonyításra, majd a döntéshozatalra, amelyet a korabeli gyakorlattal egyezően még nem indokoltak. A bírák rendkívül mértéktartóak voltak az egyes ügyek megítélése során A büntetőügyekben kellő szigorral igyekeztek eljárni, a büntetés kiszabása során az enyhítő és súlyosbító körülmények, az elkövető személye, társadalmi hovatartozása alapján differenciáltak. Amikor szükséges volt, testi fenyítést szabtak ki, amikor elegendő volt, magatartási szabályt határoztak meg az elkövető számára. A delicta privátához tartozó {882} ügyekben inkább békéltetésre, illetve egyezségkötésre, a magánjogi kérdésekben pedig egyezségekre törekedtek. Mivel a korabeli gyakorlat nem ismerte a jogerő fogalmát, a döntés azonnal végrehajtható volt. Ahogyan az ország más részein, Makón is csak kivételes esetekben nyílt mód elhalasztására, a büntetésátvállalást nem ismerték.343 A kiszabott büntetést mindig végrehajtották, az viszont előfordult, hogy a büntetés kiszabásától eltekintettek. A vagyoni helyzetre is tekintettel voltak a fizetési kötelezettség megállapítása során: indokolt esetben lehetőséget adtak a halasztott, illetve a részletekben történő fizetésre. De ha a kártérítést vagy a pénzbüntetést az érintett nem tudta kifizetni, tulajdonának árverésre bocsátásával teremtették elő az összeget.

Összegzésként a „Makó Városában előfordúlt ügyes bajos állapotokról” vezetett „mindennapi jegyzőkönyv” több mint kétezer ügye alapján megfogalmazható, hogy a városi bírák által végzett jogi cselekmények az országos és a helyi nehézségek ellenére egy gazdaságilag gyarapodó, polgárai számára biztonságot nyújtani kívánó település igen fejlett és gazdag jogéletére utalnak, amely vonatkozásában kettős joghatás figyelhető meg. Egyrészt az 1780-as években mind a közigazgatás, mind a bíráskodás területén jelentős változások zajlottak. A városi tanács II. József rendeletei értelmében új közigazgatási intézkedések egész sorát léptette életbe arra törekedve, hogy az elsősorban a jogszolgáltatásra, közegészségügyre, idegenek ellenőrzésére, a gazdasági cselédség védelmére, a közbiztonság növelésére, a gazdaság, a kultúra fejlesztésére vonatkozó, az osztrák sajátosságok ismeretében hozott császári rendeleteket a helyi viszonyokhoz igazítsa.344 Az új jogszolgáltatási rendszer megszervezésére, kiépítésére rendelkezésre álló idő az 1780-as évek Magyarországán alkalmatlannak bizonyult, de a Novus Ordo bevezetésével a fejekben bekövetkezett változásokat nem lehetett később, a rendelet visszavonásával egyszerűen meg nem történtté tenni. Makó város joggyakorlatában is újra és újra előbukkantak olyan mozzanatok, amelyek II. József racionálisabb jogszolgáltatás felfogásával mutattak rokonságot.345 Másrészt a jogi hatás értékelésénél látnunk kell a középkori magyar jogfejlődés egészébe való szerves illeszkedést.346 Az áldomásról hozott bírósági döntések például az 1544. évi tordai országgyűlés határozatával kodifikált hagyományba illeszkednek. De a foglaló esetében, a kezesség és a tanúzás kérdésében is a szokásjogi normák a meghatározóak. Homoki Nagy Mária a szentesi városi bíróság gyakorlatát vizsgálva úgy látta, a helyi jogalkalmazó szerv nemcsak a jogszabályok merev betartását tartotta fontosnak, hanem „az igazságot kereste a szokásjog szabályai között, úgy, hogy közben tanította és nevelte is a város közösségének tagjait.” 347

A makóiakat az úrbéri per kapcsán ellenfeleik „balgatag népnek”, „megátalkodottaknak” nevezték. Úgy fogalmaztak, „rossz emberek ezek és ravasz jobbágyok”.348 Mások úgy látták, hogy a per „velejéig áthatotta a város minden polgárát”, „átformálta a közgondolkodást”. Egy sajátos közösségi tudatot alakított ki, ami nem volt mentes a rideg individualizmustól, önteltségtől, kivagyiságtól sem.349 A közösségen belül azonban másfajta mentalitás érvényesült. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint ügyleteikben a makói polgárok erős érdekérvényesítők, de megoldást keresők voltak. Racionális megokolás esetén kompromisszumkészeknek bizonyultak, felelősséget vállaltak egymásért. A vitás kérdésekben {883} egy választott testület, a város tanácsa, azaz a makói bírák döntöttek ugyan, de a társadalmi ellenőrzés legfontosabb fóruma maga a város közössége volt, amely kialakította és betartatta értékrendjét, erkölcsi normáit. Ahogyan Erdei Ferenc fogalmazott: „mint óriási eleven törvényszék járt el a közület minden tagjával szemben; ennek a törvényszéknek mindenki tagja volt, épp ezért ítélete fellebbezhetetlen”.350 A „mindennapok jegyzőkönyve” tanúsága szerint a hazai jog és szokásjog alapján a város társadalma viszonylagos autonómiájának keretei között önmaga gyakorlata által szentesített normák, azaz jogszokások szerint intézte polgárainak ügyeit, élte jogéletét Makó mezővárosa. {884}

1. 1781-ben tűzvész. 1821-ben árvíz pusztított.

2. Tárkány Szücs Ernő 1944, Csizmadia Andor 1979., 1983., Kőhegyi Mihály–Nagy Janka Teodóra 1995, 1998, 2002, Börcsök Vince 1971, Gelencsér József 1983, Nagy Janka Teodóra 1994, 1998, 2000. 111–115.

3. A kérdéssel részletesen foglalkozik: Homoki Nagy Mária 1993.

4. A Makói Városi Levéltárban található forrás a „Naponként elő fordúló bajoknak el igazitása-i Protocolluma” (1–23. kötet).

5. Reizner János 1892. 27–29, Rákos István 1993. 329.

6. Tóth Ferenc 1993. 333–338.

7. Kállay István 1985. 100–101.

8. A témához rendelkezésre álló teljes forrás:
Naponként elő fordúló bajoknak el igazitása-i Protocolluma

1805. január 16.–1807. szeptember 22. Makó V.A. 101. B. 1.
1807. november 21.–1808. május 2. Makó V.A. 101. B. 2.
1809. szeptember 1.–1813. március 21. Makó V.A. 101. B. 3.
1813. május 22.–1816. szeptember 11. Makó V.A. 101. B. 4.
1816. szept. 13.–1817. november 11. Makó V.A. 101. B. 5.
1819. november–1822. június 11. Makó V.A. 101. B. 6.
1822. június 12.–1826. május 17. Makó V.A. 101. B. 7.
1826. május 18.–1828. április 29. Makó V.A. 101. B. 8.
1828. május 1.–1830. december 28. Makó V.A. 101. B. 9.
1830. december 29.–1833. április 19. Makó V.A. 101. B 10.
1833. április 13.–1835. szeptember 12. Makó V.A. 101. B. 11.
1835. szeptember 13.–1838. május 26. Makó V.A. 101. B. 12.
1838. május 28.–1840. július 29. Makó V.A. 101. B. 13.
1840. augusztus 1.–1842. május 31. Makó V.A. 101. B. 14.
1842. június 1.–1843. szeptember 21. Makó V.A. 101. B. 15.
1843. szeptember 22.–1845. március 20. Makó V.A. 101. B. 16.
1845. március 22.–1845. december 31. Makó V.A. 101. B. 17.
1846. január 2.–1847. május 24. Makó V.A. 101. B. 18.
1847. május 24.–1848.szeptember 30. Makó V.A. 101. B. 19.
1848. október 2.–1850. augusztus 23. Makó V.A 101. B. 20.

Mindennapi jegyzőkönyvek

1.1850. augusztus 24.–1852. április 2. Makó V.B. 142.d.1.

2.1852. április 3.–1863. szeptember 30. Makó V.B. 142.d.2.

3.1861.március 15.–1882. szeptember 10. Makó V.B. 142.d.3.

9. Kállay István 1985., Mezey Barna 1997.

10. Béli Gábor 1996. 59.

11. Bónis György– Degré Alajos–Varga Endre 1961. 10., 1996.

12. Kállay István 1985. 193.

13. Mezey Barna 1997. 245–246.

14. Szegedi János 1734. III. 251., Kelemen Emmerich 1818. III. 1470., Eckhart Ferenc 1954. 5–6., Varga Endre 1958. 42., Kállay István 1985. 52.

15. Vö. Kállay István 1985. 82., Varga Endre 1996. 97., Nagy Janka Teodóra 2002. 111., 2005.

16. Vigh Zoltán 1993. 368.

17. Kállay István 1985. 193.

18. Vitéz János püspök pl. megengedte, hogy bizonyos falvaiban főbenjáró ügyekben is ítélkezzék a falu bírája az esküdtekkel, „de csak délelőtt, míg józanok”. (Nagy Janka Teodóra 2002. 111.)

19. Kállay István 1985. 76., Varga Endre 1996. 96–97.

20. VARGA ENDRE 1996. 97.

21. Eperjessy Kálmán a Makó Városa tanácsa által tárgyalt büntetőügyek között említi az apró kihágásokat, a becsületsértést, lopást, könnyű testi sértést, káromkodást, rágalmazást, paráználkodást, közcsendháborítást, betyárokkal való cimborálást, csavargást, házastársak kibékítését. Eperjessy Kálmán 1984. 25.

22. A jegyzőkönyvek adatait csak ott idéztük szó szerint, ahol nyelvezete, a körülmények pontosítása, korjelző hangulata vagy a történettudomány és a néprajz szempontjából jelentős adatai miatt fontos. Ezen esetekben a jegyzőkönyvben használt írásmódhoz ragaszkodtunk, jóllehet az gyakran következetlen, esetleges volt. A szöveghű részleteket dőlt betűvel, idézőjelben jelöltük. A jegyzőkönyvekben szereplők neveit teljes alakban használtuk, azaz amikor a jegyzőkönyvben a származás helyére utalás, a foglalkozásnév mintegy előnévként vagy ragadványnévként jelent meg, magunk is így hivatkoztunk rá (pl. Vásárhelyi Pap Mihály, Vásárhelyi Bicskás Varga János, Kaskötő János).

23. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 222.

24. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 27. „Baszsza az annya lelkét neki, Teremtésit…”

25. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 39.

26. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 158. Csak felidézzük, az „Átok-zsoltárként” is ismert 109. zsoltár néhány sorát, amelyek magyarázzák, hogy Seres Ferenc kívánságát miért tekintették istenkáromlásnak:

„Állíts fölibe gonoszt, és vádló álljon az ő jobb keze felől,

Mikor törvénykezik, mint gonosz jőjjön ki; még az imádsága is bűnné legyen.

Életének napjai kevesek legyenek, és a hivatalát más foglalja el.

Fiai legyenek árvákká, a felesége pedig özvegygyé.

És bujdossanak az ő fiai és kolduljanak, és elpusztult helyeiktől távol keressenek eledelt.

Foglalja le minden jószágát az uzsorás, és idegenek ragadozzák el szerzeményét.

Ne legyen néki a ki kegyelmet mutasson iránta, és ne legyen, a ki könyörüljön az ő árváin!

Veszszen ki az ő maradéka; a második nemzedékben töröltessék el a nevök!

Atyáinak álnoksága emlékezetben legyen az Úr előtt, és anyjának bűne el ne töröltessék!” (Zsolt.109, 6–14.)

27. Csala Mihály feleségét, Tót Örzsét például többször is vádolják káromkodással. 1805. május 12-én Galló Istvánné és Galambos Ferencné teszi ezt. ML. Makó V.A.101.B.1. 25.

28. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 44.

29. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 253–254.

30. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 57.

31. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 32–33.

32. Mivel a lólopások ügyében az úriszék és a megyei törvényszék ítélkezett, s a városi jegyzőkönyvek csak a panaszokról és a tanúmeghallgatásokról számoltak be, e nagyszámú ügycsoportot a lopások minősített eseteinél tárgyaljuk. Ugyanez a helyzet a juhok és az ökrök esetében is. Itt azonban többször lezárult az ügy már a városi bíróság előtt, mert megtérült a kár, a tolvajt pedig megbüntették.

33. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 2.

34. ML V.A.101.B.1. 1805–1807. 27.

35. A kár csekélységére való hivatkozással a nyírbátori úriszék „illetlenségnek” tartotta, hogy „ilyen csekélységgel” alkalmatlankodjanak nála, s alacsonyabb fórumok elé utalta a hasonló ügyeket. KÁLLAY ISTVÁN 1985. 325.

36. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 104.

37. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 37–38.

38. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 254., 258., 310., 331.

39. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 3.

40. Nem kizárt, hogy a szegedi tímár családból származó Kálmány Lajos (1852–1919) néprajzkutató, katolikus pap egyik felmenője kerül említésre a Kálmány-életút kiváló ismerője, Péter László közlése szerint.

41. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 154.

42. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 4.

43. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 50.

44. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 56.

45. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 180.

46. Uo.

47. Gilicze János–Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna 2002. 102–103.

48. Eperjessy Kálmán 1984. 38.

49. Eperjessy Kálmán 1984. 39.

50. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 15–17.

51. A városi tanács 1796-ban rendelkezett úgy, hogy a baromvásár napján a gyalogvásárban nem lehet árulni, csak a következő napon. Ezért mentek Varga Jánosék Kerekesné házához, s maradtak házánál aznap éjszakára, hogy másnap a gyalogvásárban is ott lehessenek.

52. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 17–18.

53. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 18.

54. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 18.

55. Uo.

56. Uo.

57. Uo.

58. Uo.

59. Bálint Sándor Szegedi szótárában például a „bicskás” címszó alatt „kihalt” jelzéssel említi Dugonics Andrásra hivatkozva ’zsebtolvaj’ jelentéssel. Bálint Sándor 1957. I. Implom József a 18. század végéről és a 19. század elejéről, nagyobbrészt a Békés megyei Levéltárból származó nyelvtörténeti adatok között ismerteti a „bicskás” kifejezést – főleg vásári tolvaj értelemben. A „bitskás aszszonyok” a vásárban posztót loptak, s büntetésük egy 1784-es adat szerint, hogy „hajok tőben nyirettesenek el”. Implom József 1974. 91.

60. Dudgonics András 1820. Idézi Margalits Ede 1996. 64.

61. DUGONICS ANDRÁS 1820. 2. 48. szak. Tolvajok. 312. Dugonics e megjegyzésére hivatkozva használta Bálint Sándor Szegedi szótárában a „bicskás" kifejezést az előbb említett jelentésben. Dugonics azonban, mint maga a szöveg és az idézett korábbi példák is mutatják, szélesebb, s kifejezetten vásárokon elkövetett tolvajlásokkal összefüggésben ismeri e kifejezést.

62. Bölcskén, ahol egész családok éltek vásári lopásokból, a vásári tolvajokat „vásári kómároknak” nevezték. Nagy Janka Teodóra 1996, 2006. (A „kómár" a bajor-osztrák eredetűnek tartott (TESz.) „kalmár" szavunk széles körben elterjedt ejtésváltozata, nyelvjárási alakja, amely már régóta hordozza a 'tolvaj' jelentést. A 'szatócs; vásári, bódés árus' jelentésből származtatják, s a tolvajlással úgy látszik mindvégig megmaradt a szójelentés kapcsolata. Például: „félkézkalmárkodik” ~ kómárkodik, fékézkómár ~ fékézkalmár 'csen, lopásból él, lop; tolvaj, stb.'. Jászberénytől a Dunántúl nyugati végéig és délen is mindenütt felbukkan, tehát mind alakja, mind jelentése szervesen és történetileg függ össze a „kalmár”-ral (ÚMTSz., TESz.).

63. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 179.

64. Nagy Mihály bíró, Igaz János esküdt bíró, Balogh László adószedő.

65. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 91–92.

66. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 54.

67. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 103.

68. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 106.

69. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 170.

70. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 178.

71. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 48–50.

72. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 49.

73. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 10.

74. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 6.

75. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807.

76. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 172.

77. Tiszainoka (Jász-Nagykun-Szolnok megye)

78. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 5.

79. A „csettegető” kifejezést ma már inkább hangutánzó szóként tartjuk számon. A Magyar nyelv értelmező szótára is az éles, magas hangon hangzó, pattogó, szapora beszédmódra utaló jelentéstartalmat emeli ki (MNYÉSz 1978. 1. 879). Kifejezetten a „csetteg” alakot használja („szájával olly csettegéseket tudott csinálni”- 1794) Dugonics András a Szeged környékén gyűjtött szólásokat összefoglaló munkájában (TESz 1967. 516.). Valószínűsíthető azonban, hogy a „csettegető” a beszédmódra utalásnál durvább sértést jelenthetett, hiszen bírósághoz fordult miatta öreg Forrainé. Ezt erősíti nemcsak Margalits Ede Erdélyi Jánosra hivatkozva közölt szólása: „csettet vetett a szája”, amelyet a hazug emberre mondtak (Margalits Ede 1996. 104.), hanem két korai nyelvtörténeti adat. Tolnanémediben 1397-ben még káromkodásként jegyzik fel: „A csettegőjit”, Parajdon pedig 1462-ben „kiabál, veszekedik értelemben” használták: („Nem csettegne, pattogna, Veretlen megmaradna.”) (ÚMTSz I. 1979. 809.) Ha a „csettegető” hangutánzó használatából indultunk ki, érdemes a figyelmet felhívni arra is, hogy több tájon a tolvaj szarkát értették „csettegetőmadáron”. (Új magyar tájszótár 1. 1979. 809.)

80. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807.

81. ML Makó V.A.101.B.1. 1805-1807. 36.

82. ML Makó V.A.101.B.1. 1805-1807. 92. Egyébként többször olvasható, hogy a szomszédok, azért, hogy egy-egy kiállhatatlan személytől megszabaduljanak, „el utálva nyelvességiért és rosz erköltsiért, kész volnának az házának árát le tenni, tsak hogy onnét el távozna.”

83. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 45.

84. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–813. 33, 187, 308.

85. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 13–18.

86. Eperjessy Kálmán 1984. 27.

87. ML Makó V.A.101.B.2.1805–1807.10.

88. A kocsmákban, kurtakocsmákban előforduló lopások, tiltott lóvásárok, verekedések egy részében a makói bírák döntöttek, a súlyosabb ügyek azonban a felsőbb fórumok elé kerültek, így ott tárgyaljuk részletesebben.

89. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 39.

90. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807.197.

91. ML. Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 45.

92. Kállay István 1985. 321.

93. Uo.

94. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 60.

95. ML Makó V.A. 101. B.3. 1809–1813. 213.

96. Mezey Barna 1997. 93.

97. Kállay István 1985. 346., ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 147, 253, 346.

98. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 29.

99. Mezey Barna 1997. 93.

100. Rendelet a csavargó gonosztevők megzaboláztatásáról. 1806. augusztus 26. 3–4. pont.

101. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 55.

102. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 36.

103. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 44–45.

104. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 8.

105. Eperjessy Kálmán 1984. 7.

106. ML Makó VA. 101.B.1. 1805–1807. 171.

107. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 338.

108. Eperjessy Kálmán 1984. 7.

109. ML Makó VA. 101.B.2. 1807–1808. 48–51.

110. ML VA. 101.B.2. 1807–1808. 62–63.

111. Uo.

112. Rongyos Jóska ügyét lásd később.

113. Barta István úgy emlékezett, hogy miután Szabó Ferenc azt mondta Nagy Péternek, hogy neki, mint pusztakapitánynak „hatalma van ara, hogy hogy ötet is, a mikor meg érdemli, a maga házánál is meg kötözze, és el hajtsa, Nagy Péter ezen meg indúlván Szabó Ferenczet pofon vágta, az ökleivel ütötte verte, Halasi szűcs nem bántotta, hanem Nagy Péternével együtt Nagy Pétert tsillapitotta”. ML Makó V.A.101.B.2. 14–16.

114. ML Makó V.A.101.B.2. 1807. 1808. 14–16.

115. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 30–31.

116. Borbás István felesége, Mészáros Ersok tanú, aki a Krebecz kocsmával átellenben lakik, így meséli: „mind a kettőt három ízben vágták a földhöz, tapodták, verték, sarkanyúzták.” ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 43.

117. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 42.

118. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 109.

119. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 119.

120. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 160–161.

121. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 186, 188.

122. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 36.

123. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 24.

124. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 11.

125. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 217–218.

126. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 53.

127. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1806. 180–182.

128. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 29.

129. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 46.

130. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 108. Tárkány Szücs Ernő is megemlíti, hogy voltak olyan helyek (pl. Tolna és Baranya megyében), ahol a legelőn lévő ló kérdezés nélküli használata a kölcsönzés és visszaadás feltételével nem számított vétkes magatartásnak. (Tárkány Szücs Ernő 1981. 785.) Makón azonban nem voltak ilyen megengedőek. Magyarázza a szigort, hogy nagyon keskeny volt a határ a „paripás herék”, a betyárok, a csavargók és a béresek között – holnap akár béresként is szolgálhatott a tegnapi betyár (lásd Jenei Samu Vak Betyárját).

131. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 54–55.

132. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 59.

133. A lótolvajok közül – mint kiderült, köztük volt Buzogány András is – többet is felakasztottak. Gazdag István kárának pótlására pedig Török István szolgabíró parancsára Kukaczos Mihály lovait és Buzogány András házát licitáción eladták, ez utóbbit 170 forintért. ML Makó V.A. 101.B.2. 1807–1809. 35.

134. szabó t. Attila 1976. 919–921.

135. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 81.

136. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 48.

137. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 303.

138. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 186–187.

139. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 32.

140. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 94–95.

141. ML Makó V.A. 101.B.2. 1807–1808. 94.

142. ML Makó V.A. 101.B.2. 1807–1808. 96.

143. Tüsző: bőrből készített, csatokkal, az aprópénz tartására szolgáló zseb formájú erszénnyel ellátott tenyérnyi széles férfiöv. (MÉSz 6. 866)

144. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 28.

145. E bűncselekményre és büntetésére lásd részletesen Gelencsér József 1992.

146. ML V.A. 101.B. 3. 1809–1813. 223.

147. ML V.A. 101.B.1. 1805–1807. 6–7.

148. ML V.A. 101.B.1. 1805–1807. 32.

149. A jegyzőkönyvek mindig pálcaütésről szólnak, a botütést nem használják, ellentétben az úriszéki váltva történő szóhasználattal.

150. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 15–17.

151. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 37–38.

152. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 222.

153. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 174.

154. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 2.

155. ML V.A.101.B.1. 1805–1807. 4.

156. Bónis György 1962. 184.

157. Mezey Barna 1990. 13–14.

158. Eperjessy Kálmán 1984. 39.

159. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1808. 1.

160. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 193–194.

161. ML Makó V.A. 101. B. 3. 1809–1813. 226.

162. ML Makó V.A. 101. B.3. 1809–1813. 218.

163. Béli Gábor 1996. 59–60.

164. Tárkány Szücs Ernő 1981. 782.

165. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 184–186.

166. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 6.

167. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

168. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 6.

169. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 72.

170. Homoki Nagy Mária 1993. 418.

171. Uo.

172. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 9.

173. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 96.

174. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 6.

175. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 7.

176. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 65.

177. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

178. Kállay István 1985. 474.

179. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 147.

180. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 7.

181. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 118.

182. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 193.

183. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 160. A lóvásárokkal bővebben foglalkozik: Szabó Géza 2006.

184. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 13.

185. Tárkány Szücs Ernő 1981. 677.

186. Dankó Imre 1963. 90.

187. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

188. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 16.

189. TESz. 1. 131.

190. Bogdán István 1979.

191. Réső Ensel Sándor 2000. 157.

192. ML Makó V.A. 101.B.2. 1805–1807. 62.

193. A döntés kapcsán felmerült a jószágszavatosság kérdése is, amelyet 1923-ig a szokásjog szabályozott. Azaz miként a makói bírák, egyébként is a helyi szokások döntötték el, hogy mikor volt a vétel, a csere felbontható.

194. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 122.

195. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

196. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 189.

197. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 214.

198. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 30.

199. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

200. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 176.

201. Dankó Imre 1965. 184.

202. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 61.

203. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 36.

204. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 34.

205. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 101.

206. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 213

207. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 10.

208. „Vásárhelyi Szabó István maga mentségire azt mondván, hogy ő azon lovat ezelőtt 3 héttel vette Orosházán, ottan lakó Szász Pétertül, a maga házánál, a maga házi cselédje jelenlétiben 44 forinton, azért nékie levél adódik, mellyel azon Erectorát (megrablóját) megkereshesse, és magát meg igazithassa.” ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 105.

209. ML V.A. 101.B.3. 1809–1813. 217–218.

210. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

211. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 172.

212. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 41.

213. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 154.

214. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 72.

215. Az említett megyék közgyűlése elfogadta a Szabolcs Vármegye által 1804-ben kezdeményezett rendelkezéseket. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 46.

216. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 46–48.

217. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 23.

218. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 166–167.

219. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 11.

220. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 184.

221. Mezey Barna 1997. 93.

222. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 107.

223. Mezey Barna 1997. 93.

224. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 164.

225. ML V.A.101.B.1.1805–1807. 52.

226. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 64.

227. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 8.

228. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 58.

229. Kállay István 1985. 591.

230. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 147.

231. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 112.

232. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 16.

233. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 86.

234. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.50.

235. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 70.

236. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 37.

237. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 54.

238. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 41.

239. Mezey Barna 1997. 95., Béli Gábor 1996. 49.

240. Mezey Barna 1997. 95.

241. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 122.

242. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 176.

243. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 4.

244. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 16.

245. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 16.

246. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 13.

247. Bónis György 1962. 284.

248. Bár ezek egy jelentős része tárgyalásra került a büntetőügyeknél (pl. közbiztonság, kurtakocsmák).

249. Kállay István 1985.

250. Degré Alajos 1977. 71.

251. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 177.

252. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 211, 213.

253. Kállay István 1985. 33.

254. ML V.A. 101.B.3. 1809–1813. 108.

255. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 181.

256. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

257. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 22.

258. Mivel forrásunk következetesen bíróról szól, magam is így használom annak ismeretében, hogy más források főbírót említenek a makói elöljáróság fejeként.

259. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 108.

260. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 163

261. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 122.

262. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. Makó 392.

263. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–813. 176.

264. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 13

265. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 22.

266. Eperjessy Kálmán 1984. 23.

267. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 170–171.

268. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 2/19.

269. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 3/18.

270. EPERJESSY KÁLMÁN 1984. 24.

271. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 120.

272. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 274.

273. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 3/10 Még a töredékadatok alapján is jól látható, hogy igen magas az eltagadott juhok száma és aránya e körben.

No. Domus…		A nyomáson talált juhnak száma	Portiora van fel adva	El tagadva
2002.3	Papp János	72	33	39
107.	Farkas Gáspár	117	60	57
1556.	Dióss Samú	50	–	50
731	Karátsony András	56	25	31
	Czifra János	20	–	20
412	Göbölyös György	37	13	24
202	Mamaliga János	115	60	55
614	Botortsán Mihály	86	25	61
425	Karátson Mihály	115	50	65

274. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 2/39.

275. Eperjessy Kálmán 1984. 30.

276. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 2/1.

277. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 3/17.

278. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 113. „A Város házánál jelen voltak: Nagy Mihály Biró Uram, Igaz János Eskütt biró Úr, Török János, Gera György, Balás Mihály, Török Imre Eskütt Urak, a midőn Biró Úr elő adta, hogy a T.Ns. Vármegye Tisztelt Urai azt kivánnyák, hogy a insurgens Ns Katonaság számára adjon a város költsön addig is mig ara a végre Cassát tsinálnak, és tsak egy hétig, 3000 forintot, mellyet azonnal vissza fognak fizetni. Mellyben a jelenlévő Eskütt Uraim meg nyugodtak, és hogy Eskütt Biró Úr a kívánt Summát kiadja, jóvá hagyták.”

279.ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807.

280. Bónis György–DEGRÉ ALAJOS–VARGA ENDRE 1961. 25.

281. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 3.

282. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 5.

283. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 50.

284. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 54.

285. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 114.

286. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 184.

287. Kállay István 1985. 129.

288. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 222.

289. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 1.

290. „Dios Samuel Makoi lakos azt vallya: hogy az elmult 1804dik esztendőben, nyári időben, de azt éppen meg határozni nem tudja, jelen vólt a Pintér Korcsmájában Pongrácz Joseffel, Orosházi Gabnai Jánossal és Makoi Jenei Samuval, a mikor oda érkezett már két Orosházi ember is, a kiket nevekrül nem esmer, hanem tudja, hogy a Marosrúl fenyőt vittek haza felé, és ott meg állván bé mentek a korcsmába kenyerezni. Akkor ezektül vett Jenei Samu egy lovat 50 forinton, mellynek az árát Jenei Samu a korcsmába azonnal meg fizette azoknak. De mi csodás vólt a ló? Tanú nem tudja külömben, hanem csak hallomásbul, hogy fekete kancza vólt, mivel annak látására ki nem ment a Kocsmábul az uczczára.” ML Makó VA.101.B.1. 1805–1807. 60.

291. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 42.

292. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 253–254.

293. „1. Pavics Mihály Takács mesterember azt mondta és bizonyitotta, hogy Diós Jósef az vándorlásbul haza jött az 1803-ik esztendőben Gál napi vásárhelyi vásár után valami egy héttel, és azulta nem volt vándorolni, ezt pedig onnét tudja e Tanú, mivel akkor is Takács czéhbe Atya mester lévén, Diós Josef is, mint más vándorló Legények, ö nálla magát kötelességbül jelentette […] az articulusok rendelése szerént.

2.dik Tot István Takács mester ember azt vallya, hogy ö együtt állott be a Czéhbe Diós Jóseffel, e pedig volt az 1804dik esztendőben Sz. Márton napkor, azelőtt pedig már egy esztendeig […] Legények mind a ketten idehaza laktak, innét tudja és meri állitani, hogy Diós Jósef már az 1803dik Esztendőben ősszel, és pedig Gál nap táján ujra itthon volt, és az ulta itthon lakik” ML Makó V.A. 101.B.1.1805–1807.110.

294. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 169.

295. Az 1781. évi makói tűzvész.

296. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 155–156.

297. ML Makó V.A.101.B.1.1805–1807. 58.

298. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 47.

299. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 2.

300. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 165.

301. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 211.

302. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 147.

303. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 120.

304. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 177.

305. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 217–218.

306. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 18.

307.

1. 4500 vályog kivántatik a reparáláshoz per 3/4 Kr 16,30

ennek béhordása per 2f ezriért 9

2. 2 fenyő szál per 4 f ennek bé hozása a Marosrúl per 10 Kr 20

3. 30 szál deszka per 3f százért 10,48

4. 10 kocsi sárga föld kell, ennek bé hordása per 10 Kr 1,40

5. A faragó munka számláltatik 8

6. A vájog fel rakásáért per 2 ezertül 9

7. A tapasztó munkáért kívül belöll és a padláson 10

Summa 73,18

(ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 38.)

308. ML Makó V.A. 101.B.1. 1805–1807. 13.

309. ML Makó V.A. 101.B.3. 1809–1813. 42.

310. ML V.A. 101.B.2. 1807–1809. 15.

311. Ekkor a vásárban egy jó ló 45-55 forintért cserélt gazdát.

312. ML Makó V.A. 101.B.2. 1807–1809. 35. A licitáción az állatokért adott összeg nem mindig egyezett az esküdtek becsülttel. A négy éves, 20 forintra becsült pej csődört például Krisán Tamás, „mint többet igérő” 10 forintért által, a 14 forintra becsült fekete, sovány, alacsony paripát Kis Pista Sándor 15 forintért vásárolta meg.

313. ML Makó V.A.101.B.3. 1809–1813. 174.

314. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807.

315. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 9.

316. ML Makó V.A.101.B.2. 1807–1809. 39.

317. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 92.

318. ML Makó V.A.101.B.3. 1807–1809. 21.

319. Sőt, még 1841-ben is nyilvános, a pécsi tavaszi vásáron történő testi fenyítésről, deresre húzásról és pálcázásról tudunk. Bot, vessző, korbács. Pesti Hírlap. 1841. márc. 31.

320. Vajna Károly 1907. II. 77.

321. Dugonics András fűzi az alábbi megjegyzést a szóláshoz: „Némelly tolvajt a’ fa lónak meg ülésére kárhoztatták a’ Bírák: hogy (a’ piac közepén lévén) tolvajsága ki tessék. Sokan szemlélgették a’ fa lovas katonát, de meg únván a’ hitvánt, mindnyájan haza mentek, ki vévén egygyet, ki amazoknak el menttok után is ott marada, és a’ lovasra úgy nézett: mintha szemének minden erejét abban akarná el vesztegetni. Erre meg haragudván a’ tolvaj, tarajos szavakkal meg intette az ácsorgót: hogy ő is a’ többi után takarodgyék el. De ennek merészségét csudálván az ácsorgó, reá meg neheztelt, és ezeket mondotta néki: ha nem akarod, hogy lássalak; miért nem nyargalsz más úccára lovadon? Dugonics András 1820. II. Első rész

322. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 57.

323. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 8.

324. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 11.

325. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 197.

326. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 8.

327. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 48.

328. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 36.

329. ML Makó V.A.101.B.1. 1805–1807. 122. 5. „Dani Ignácz 53 esztendős pápista vallya, hogy mikor Bálló Andrásnak az annya meg-holt, olly szegénységgel vólt Báló András, hogy az halot melett tett szolgálatjáért e tanúnak egy forintot sem fizetett meg, még a temetéséért is az annyának mástól pénzt kölcsön fel vett, néki pedig egy forint hellyett egy véka búzát adott, noha ekkor a búza olcsó vólt”.

330. Varga Endre 1954.

331. Uo.

332. A következő 15 évre szóló szerződést korszakunk záró évében, 1821-ben köttetik meg.

333. Homoki Nagy Mária 1993. 413.

334. I.m. 420.

335. I.m. 415. Házatlan zsellére nincs adat.

336. I.m. 421.

337. Tóth Ferenc 1993. 333., Kajtár István 1982.

338. Tóth Ferenc 1993. 333.

339. Homoki Nagy Mária 1993. 421.

340. Homoki Nagy Mária 2002. 12. 3.

341. Vajna Károly 1907.

342. Vigh Zoltán 1993. 371.

343. Nagy Janka Teodóra 1998. 91.

344. Tárkány Szücs Ernő hívta fel a figyelmet arra, hogy II. József óta ismert gyakorlat volt, hogy egy-egy életviszony jogi szabályozása előtt a szokások felmérése érdekében területi gyűjtőmunkát végeztek. Tárkány Szücs Ernő 1981. 13.

345. EPERJESSY KÁLMÁNY 1984. 25., Kállay István 1996., Hajdú Lajos 1982.

346. Csizmadia Andor 1961.

347. Homoki Nagy Mária 2002. 12. 3.

348. Tóth Ferenc 1993. 364.

349. Uo.

350. Erdei Ferenc 1980. 66–67.

	Forint kr
1. Testamentomnak Irásáért a
Notariusnak	2
Exmissus (kiküldött) Eskütteknek külön-külön	30
Testamentomnak Copiába (másolatba) való ki adásáért	30
2. Bizonyító Levélnek irásáért a
Helybélieknek	30
A Külbélieknek	1
3. A Contractus (szerződés) vagy Kötelező Levélnek irásáért a
Helybélieknek	1
A Külbélieknek	2
4. Appellata Extractus (fellebbezés) irásáért	30
5. Minden Exmissiókba,(kiküldetésekbe) Oculátákba (szemlékre), a mellyek
Itt helyben történnek: a
Notariusnak	30
Eskütteknek külön külön	15
Városon kívül: a
Notariusnak	50
Eskütteknek külön külön	30
6. A Protocollumbol Egyezéseknek, Bizonyságok vallásának kiadásáért	30 *{866}*
7. Passuális Levélért az Utazóknak	7
8. Az eladott örökségeknek bé irásáért, az el-adó	30
9. Computas (bérmegállapodás) tételért a Szolga, vagy Szolgáló és Gazda között a Gazda	20
10. Inventatiókban (hagyatéki leltárak), Licitaciokban (árverések)
a Notariusnak	1
az Eskütteknek külön-külön	30

{816} Népszokások