Előző fejezet Következő fejezet

{1073} Népzene, tánc

Táncos örökség

FELFÖLDI LÁSZLÓ

 

A tánc a várostörténeti monográfiák ritka témája. A táncéletre vonatkozó adatokat a várostörténészek általában a színháztörténeti vagy általános művelődéstörténeti fejezetekben hasznosítják. Az ilyen témák talán leggyakrabban a társas szórakozási alkalmakról, társas életről hagyományos szokásokról szóló fejezetekben kapnak teret. Önálló fejezetként ritkán jelenik meg a tánc. Makó ebből a szempontból sajátos, mert a város és környéke tánctörténetével az elmúlt évtizedekben több tanulmány és szakdolgozat foglalkozott, s ennek köszönhetően e témáról jelentős forrásanyag gyűlt össze. A levéltári és néprajzi kutatás olyan érdekes művelődéstörténeti tanulságokat eredményezett, amelyek indokolttá tették egy önálló táncfejezet megírását.

Az előkerült források tartalmilag sokfélék. Formai típusukat tekintve azonban főként szövegesek. Két 19. századi zenei forrás is segíti a makói tánckultúra megismerését, de képi ábrázolásokat a vizsgálatba sajnos csak közvetve tudtunk bevonni. A szöveges források főleg levéltárban őrzött hivatalos iratok (szabályrendeletek, a tanácsülési jegyzőkönyvek, a megbüntetettek jegyzőkönyvének bejegyzései és polgármesteri iratok), amelyek a város nyilvánosan zajló társas életének szabályozásáról és a szabályok megsértéséről szólnak az egész vizsgált időszakban (a 18. század végétől a 20. század végéig). Ritka példa a hivatalos iratok közé került személyes írás, mint az 1837-ből származó köszöntő az adószedési napló üres oldalán, mely beszédes forrásként az országos változások korai makói megjelenését bizonyítja. Segítségünkre voltak a 19. századi várostörténeti,1 földrajzi-statisztikai2 írások  is. Ezek a város és környéke nemzetiségi lakosságának táncéletére, szokáshagyományára is fényt vetnek. A 19. század közepétől egyre gyakoribb forrássá válik a sajtóban megjelenő tárca, apró hír, báli beszámoló. Az 1840-es években az országos lapokban, 1870-től pedig a helyi sajtóban találtunk gazdag anyagot a város táncéletéről.

A város művelődéstörténetének e területével kapcsolatos forrásföltárást Tóth Ferenc kezdte az 1970-es években, majd e tanulmány írója folytatta az 1980-as évek elejéig. Azóta fiatal helybeli táncos szakemberek érdeklődésének köszönhetően folyik tovább a munka.3 Nekik köszönhető 2001–2003 között a levéltári forrásokat jól kiegészítő néprajzi anyag gyűjtése. Az eddig előkerült csaknem 200 történeti dokumentum, s a mintegy 10 órányi interjúanyag jó lehetőséget adott arra, hogy a város elmúlt két évszázados történetének változásait a helyi művelődés egy területén, nevezetesen a táncéletben nyomon követhessük. Mivel a források a város minden társadalmi rétegét érintik a többséget alkotó mezővárosi parasztpolgártól a napszámos rétegig, az iparosságtól a tisztviselő polgári rétegen át az arisztokráciáig, ezért a jellegzetesen történeti vagy kizárólagosan néprajzi módszerek helyett egy sajátos történeti antropológiai megközelítést kellett alkalmazni. Ennek lényege a források beágyazása a kor mentalitástörténeti viszonyaiba és tágabb művelődéstörténeti keretben való értelmezése. Így tudtuk kibontani, a város szociográfiájával foglalkozó szakirodalmat is fölhasználva, azt a küzdelemmel teli változásfolyamatot, ami a város különféle társadalmi rétegei között folyt politikai erőpróbák kifejeződése kulturális köntösben.  A források a város {1074} többszínű vallási sőt nemzetiségi viszonyaira is fényt vetnek. E különbségek alapján megállapítható eltérések vagy hasonlóságok megállapítására is lehetőséget adtak.

 

Tánctörténeti emlékek 1780 és 1840 között

Kezdjük a tánctörténeti emlékek bemutatását a 18. és 19. század fordulója körüli időszak két ritka dokumentumával. Mindkettőt csak Eperjessy Kálmán közléséből ismerjük: Szentgyörgyi Mihálynak, a csanádi püspök uradalmi tiszttartójának az 1780-as évekből való parancsában, amelyben szigorúan meghagyja, hogy amíg vasárnaponként és „megüllő ünnepeken” a római katolikus hívek délelőtt vagy délután istentiszteletet tartanak, délután 4-ig „semminemű legkisebb muzsikálás vagy más botránkoztató dombérozás” a kocsmákban ne legyen. Máskülönben „mind a kocsmárosok, mind a muzsikusok, nem különben a városnak elöljárói [...] érdemes büntetésüket az ő módjával el fogják venni...”4

A „Csavargó gonosztevők megzaboláztatásáról” szóló közbiztonsági tervezet 1806-ból szintén rendelkezik e kérdésről. Pontosan meghatározták a takarodó idejét. Télen 9, nyáron 10 órakor mindhárom eklézsia (a római és görög katolikus valamint a kálvinista templomának) tornyában a legnagyobb haranggal jelt adtak. Harangozás után senkinek nem volt szabad az utcán lámpás nélkül járni és kocsmában tartózkodni. „A bált adó vendégfogadós egy esküdtbírát vegyen magához, aki szolgáival együtt a mulatság végéig jelen van,” hogy „a mulatókat az illendőség határai között tartsa, a garázdákat zabolázza...”5

A makói levéltár aránylag korai táncéleti dokumentuma a községi bírák és nótáriusok részére 1825-ben összeállított szabályrendelet-gyűjtemény, amely a közrend és közerkölcs szabályozása kapcsán a társas szórakozási alkalmakokról is megemlékezik: „Innep és vasárnapokon minden Házi Gazda, hozzá és házához tartozandókkal együtt a szolgai, Kézi és más egyéb dologtól, úgy mesterségének folytatásától magát híven megtartóztassa és ki ki a maga Religiója Szerént az Isteni Szolgálatokon, Sz. Mise áldozaton, Prédikáción és Keresztényi Tanításon illendő ájtatossággal megjelenni igyekezzen és tartozzon, és azt helyes akadály nélkül elmulatni, vagy éppen megvetni, vagy az Isteni Szolgálat ideje alatt a Korcsmákban mértéktelen étellel, itallal és más rendetlen avagy illetlen cselekedeteivel magát mulatni, avagy lármákat, perpatvarságot és veszekedést indítani és támasztani ne merészeljen...”

„Azon Innep és Vasárnapokon a Komédiák délutáni 2 óra előtt, a vadállatoknak viaskodásával teendő játék pedig délutáni 4 óra előtt el ne kezdődjenek, a muzsikaszó pedig délutáni három óra előtt tiltatik, úgy hasonlóképpen a Korcsmákon, Pálinka és Serházakban a henyélőknek lármás összejövetelek a városokon délutáni 4 óra előtt, azokon kívül pedig 3 óra előtt meg ne engedtessen...”.

„Úgy hasonlóképpen Innep és vasárnapokon a délutáni Isteni Szolgálat utáni némely helyeken tartani szokott Kótyavetyék, melyek szinte úgy, valamint a mulatságok és Tánczok a hív népet az ájtatosságtól elvonni szokták, tiltva lésznek.”6

E rendeletek idején Makó a csanádi püspök birtokában volt, s lakosságának földhasználatára nem a Mária Terézia-féle urbárium jogi föltételei érvényesültek, hanem azok a szerződések, amelyeket a város a földesúrral kötött. Az anyagi szolgáltatások szempontjából ezek sem teremtettek jobb helyzetet, mint az urbárium, de a városnak aránylag széles önkormányzatot tettek lehetővé a belső igazgatásra és jogszolgáltatásra.7

„Többnyire földművelők úm. Szántóvetők és Kertészek vagynak, néhány méhészek is, kik néha szép hasznot vesznek, mesteremberek is vagynak nagyszámmal”– írja Szirbik Miklós {1075} a kor földrajzi-statisztikai irodalmának szellemében. A lakosság többsége (kb. 50%) a református vagy a katolikus (30%) vallást követte. Az utóbbiak között sok volt az „oroszoknak” nevezett görög katolikus. Kívülük zsidók és evangélikusok is laktak a városban.8

Szirbik a makaiak (főként a lakosság többségét kitevő parasztság) 19. sz. eleji szokásairól így ír: „említést érdemelnek még a névnapi, keresztelői, sertés öléskori barátságos vendégeskedések, a halotti torok, mellyek kivált az Oroszoknál vagynak nagy divatban, a házassági lakodalmazások, mellyek ha szinte már ma nem ollyan nagy pazarlással is mint hajdan, de ugyancsak sok szükségtelen költséggel ejtetnek meg.”9

Az egyre növekvő város közbiztonsága és közerkölcse valószínűleg sok gondot okozott a város elöljáróságának. Erre utalnak a megbüntetettek jegyzőkönyvében tett bejegyzések.  Az 1835. március 7-i bejegyzés így szól: „Kivilágosodván önkényes vallomásokból, hogy Rácz István Muzsikus, aki a Tilos böjti napokon a korcsmába Czimbalommal muzsikálni bátorkodott, Czirok Ágnes szabad Személy pedig tánczolván botránkozást okozván, annál fogva ezen merész tselekedetért mind a ketten, 12 pálcával az első, 12 korbáccsal pedig a második megfenyíttetik.”10

Ehhez a korszakhoz fűződik az 1835/36. évi városi tanácsi iratok között talált érdekes táncadat, egy verses köszöntő, amelyet furcsa módon az adószedők helyszíni munkájuk során használt adószedési napló üres oldalára jegyeztek be névtelenül. A tréfás, gunyoros hangulatú vers címzettje Balogi Bálint, Makó város esküdt bírája.

1837 esztendei Megbízotti könyvében által íródott beszedései

Balogi Bálint Városunk Esküdt Bírája,

nem volt azúta jó éjjeli álma,

Minden felöl jött rá a gondoknak árja.

Bánatában a szép menyecskéket várja

A kufferczes csárdást azokkal eljárja,

De avval se sokat gondol, ha nincs párja;

Szóval magyar gyerek, nincs ilyen sok már ma.

Közel hatvan év vállát nyomja, bár ha

Kedvre penderül, bajnak fittyét hányja.

Jó barát, cimbora, - város hű sáfárja

Legyen hosszú éltű, ezt maga se bánja.

Legyen ládájának jó erős a zárja,

Melybe gyűjtött kincsét erősen bezárja,

S bár volt tűz, tolvajok, dögvész miatt kárja,

Legyen vagyonának bölcs, okos sáfárja.

Ne borítsa szívét búbánatnak árja,

Mert már most harmadik szegénynek a párja.

S ez vidítsa szívét, hív Virág Sárája

És ha lelke tokját a teste lehányja,

Menny legyen lelkének örök tanyája,

Honnan ne maradjon el sarkantyúja,

S a czigány mindég az ő nótáját fújja!

 A vers, amely valószínűleg neve napján köszöntötte az ünnepeltet, három kéztől származik. A kétsoros cím s az első ötsoros rész nagy, jobbra dőlt, szálkás betűkkel íródott. E {1076} rész túl rövid ahhoz, hogy írójának elég alkalmat adjon a tréfára. A nyolcsoros második rész viszont, amelyet „költője” apró kerekded betűkkel, folyóírással írt, bővelkedik az élcelődő, személyes megjegyzésekben. Talán ez a köszöntő legsziporkázóbb része. A szintén nyolcsoros harmadik részt jól olvashatóan, nyomtatott betűkkel írták. Itt található talán a legtöbb hagyományos formula, amely a verset a folklórkutatás számára is értékelhető forrássá avatja. Föltehetően tréfának szánták az írók ezt a „háromszínű” írásképet, s azt, hogy a betűk a vers előrehaladtával fokozatosan kisebbednek, majd újra növekednek. Számunkra, 21. századi olvasók számára, már önmagában az is a humor forrásának számít, hogy a köszöntőt egy adószedői napló tiszta lapjára jegyezték be, nem beszélve azokról a csipkelődő megjegyzésekről, amelyek Balogi Bálint előrehaladott korára, háromszori házasságára, táncszenvedélyére, mulatós kedvére utalnak. Humorosnak értékelhetjük az azonos magánhangzópárra zengő sorvégi rímeket is, amelyek makacsul visszatérnek a több mint 20 soros köszöntőben (álma, árja, várja, párja, már ma, bár ha, hányja stb.),  kivéve az utolsó „sarkantyúja – fújja” rímpárt.

E köszöntő irodalmi párhuzamai például Csokonai Vitéz Mihály Bálint napja (1798) című és Arany János Szent Pál levele. Névnapi köszöntő Borbély Pál főjegyző nevenapjára (1846) című versében találhatjuk, bár versünk ezek költői színvonalával nem vetekedhet. Hasonló példákkal pedig a népköltési gyűjtemények lapjain is találkozhatunk szép számmal. Így e „lelet” megérdemelné  a részletesebb népköltészeti és irodalmi elemzést is, de számunkra más szempontból érdekes.  Ugyanis több olyan sor van benne, amely a kor tánctörtére vonatkozóan érdekes adalékokul szolgálhat.

Legelőször is a kufferczes csárdás ötlik a tánctörténész szemébe. Az ehhez hasonló kifejezések kuferces, kufercel, kuferces tánc alakban többször előfordulnak az eddigi történeti forrásokban a 18. század végétől kezdve. Rövid búvárkodás után az is kiderül, hogy e szavak a 19. sz. végi és 20. sz. eleji tájnyelvi gyűjtésekben is fölbukkannak többféle alakváltozatban és értelemben. Eddigi értelmezésüket olvasva úgy látszik, hogy a kuferces tánc mind a mai napig ellenállt minden szófejtő próbálkozásnak. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára ismeretlen eredetű szócsaládnak tartja e ritka, elavult nyelvjárási kifejezéseket.11

A fönti köszöntőből csak annyit tudunk meg, hogy a kufferczes csárdást Balogi Bálint a város közel hatvanéves esküdt bírája búfelejtőként menyecskékkel vagy ezek híján egyedül szokta eljárni sarkantyús csizmában, cigányzene kíséretében. (L. a 6–9. és a 23–24.  sorokat.) A vers írói a kufferczes táncot is eszközként használták a megfelelő hatás elérésére. Ezt feltétlen figyelembe kell venni a szöveg értelmezésekor és hasonló szövegekkel való összevetésekor.

Külön kutatást igényelne, hogy kik írták a köszöntőt, s ki volt Balogi Bálint. Tudnunk kellene, hogy a táncnév és maga a tánc valóban használatban volt-e Makón, vagy csak tréfás szólásként fordult elő. Sajnos, sem a levéltári dokumentumok, sem Szirbik Miklós följegyzései, sem más emlékek nem igazítnak el bennünket. Kassai Vidor, neves színész sem emlékezik meg róla gyermekkori visszaemlékezéseiben. Az első konkrétabb táncos adatok – ifj. Palugyay Imre a makói és a Makó környéki magyarok táncairól szóló rövid leírása 1855-ből és a Makói csárdás kottája TJ. -től az 1850-es évekből – a helyi páros tánc hármas tagolódásáról tanúskodnak.12 A Palugyay által használt lassú magyar, a sebesebb lejtésű csárdás és a legnagyobb lejtésű csárdás meghatározásoknak, andante, allegro és allegretto tempók felelnek meg az említett kottában. Vajon a kuferces csárdás elnevezés, összefüggésbe hozható-e a Palugyay által említett elnevezésekkel? Ha igen, vajon a páros tánc egészére, vagy annak csak egy részére vonatkozik? Mivel a kérdéses dologban sem az 1860-as 1870-es években {1077} dúlt kaláka-háborúság,13 sem a későbbi makói források nem igazítnak el bennünket, ezen a ponton ki kell szélesíteni az érdeklődésünk körét a teljes magyarországi forrásanyagra.

A kuferces tánc eddigi első említése 1798-ból származik Csokonai Vitéz Mihálytól. A Dorottyához fűzött egyik jegyzetében a következőket írja: „Az igazi magyar tánc a lassú verbunkos, amit bóldog emlékezetű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol, egész formájában megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak.”14 Az 1837. évi makói köszöntő a második az eddig föltárt adatok sorában a makói.

Tanulságos irodalmi említéseket találunk még Jókai Mór írásaiban is. Az első a magyar szabadságharc egyik csatája után fordul elő a Csataképek c. novelláskötet A két menyasszony (1850) c. fejezetében: „Egy óra múlva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám cimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja, s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára, s hogy e nehéz munka embervérontás volt.”15

Az Egy az Isten (1877) c. regény egyik jelenete 1848-ban Olaszországban játszódik egy magyar társaság körében, ebben Jókai szintén megemlékezik a kuferces táncról: „Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fúvó muzsikájuk van, s azon nem tudnak egyebeket, mint indulókat, hymnusokat, halotti kísérőket, akin a ’hopcziher’  táncoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakodalmon a ’kuferczest’, ha nincs czigány.”16 A Rab Ráby (1879) c. regény verbuváló jelenetében is érdekes részleteket tudunk meg a kufercesről: „Egy pár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve járták volna a kállai-kettőst, fejükben a huszárcsákó, a huszáréban meg a parasztkalap; egy közülük a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép fehér lázsiás tallért, amit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen olcsón jutott a pénzhez; egy morva vándorló legény meg, akit a kocsmában térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a huszárnak a kuferczes tempólépést, ami rettenetesen jól illett a papucsos lábának...”17

Arany János három versében is használja a kuferces kifejezést sajátos poétikai eszközként, amellyel az ábrázolt tánc groteszkségét, rendhagyó jellegét igyekezett hangsúlyozni:

Az első Robert Burns Az ördög elvitte a fináncot (The de’il s’ awa wi’ th’ exciseman) című versének fordítása (1868 körül), amelyben az örvendező asszonyok éneklik:

Van csárda-tánc, kuferc, lánc,

Tudunk polkát és fráncot;

De legjobb tánc az ördögé,

Hogy viszi a fináncot.„

Az ördög, az ördög

Az ördög a tánccal,

Odavan, odavan

Oda van a finánccal.18

A második szintén Burns versének fordítása: Kóbor Tamás (Tom O’Shanter) (1868–1873 között). Boszorkányok éjféli táncát jeleníti meg: {1078}

Juj, Tomi, most! amit te látsz!

Merő bűbáj és boszorka-tánc;

Nem újdon-új cotillon az,

Minőt Párizs divatba hoz,

Hanem kuferces, kopogós,

Mártogatós, leguggolós,

Ugrós szilaj tánc, - s bőrduda:

Ezt fújják talp alá oda.19

A harmadik Az ünneprontók (1877) c. saját verse:

„Hol egy muzsikás? hegedű vagy egyéb?

Ha különb nem akad, dudaszó is elég:

Ki fut érte? szaladj Zsuzsu lányom.”

„A Zsuzska maradjon! Hagyj neki békét:

A kufercest majd vele járom.”20

A szépirodalmi említések sorában utolsóként Tömörkény István  Kabarézás a csárdában (1912) c. elbeszéléséből idézünk: „Majd azután következik a kuferces tánc, és mit lehet tudni afelől, hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják bele [a betyárok] a baltát?21

Az 1850-es évekből származó színes nyomat a makói paraszti viseletről csak közvetve lehet forrás, ha feltételezzük, hogy ez a viselet alkalmanként táncviseletként is szolgált, s így javaslatokat lehetne tennünk viselet és a kuferces táncos mozdulatainak összefüggéseire. Erre alapot a Dél-alföldön a 20. századig fönnmaradt viseletek és táncok kutatása adhatna a kutatás egy későbbi korszakában. A Makói csárdás kottájának hármas tempóbeli tagolódására is csak túl áttételes bizonyítékul szolgál a makói kuferczes csárdás értelmezéséhez. A Nyizsnyai Gusztáv által szerzett Makói karczos csárdás elnevezése az 1870-es évekből, szintén sovány párhuzamnak számít. További kutatás az összefüggéseket még tisztázhatja.

Sajnos a 20. századi táncfolklórkutatás eredményei sem segítenek, mert az 1930-as években megkezdődött rendszeres terepkutatás során ez az elnevezés már nem került elő. Csupán néhány tanulságos tájnyelvi példával egészíthetjük ki adatainkat az Új magyar tájszótár-beli szócikk alapján. Illésy János tájszógyűjtései szerint a Nagykunságban a kuferces szót régi tánc értelemben használták.22 Hasonló jelentéssel előfordult a szó Hajdúnánáson és az Arad megyei Nagyzerénden is.23 Stromp József kiskunsági tájszavak gyűjtése során Kisújszálláson szintén találkozott a szóval ropogós csárdás értelemben. A példamondat szerint, így szólítják meg a zenészt: „Húzzék rá kend egy jó kufercest!”24 Weiner Imre Hódmezővásárhelyről közli, hogy két idős csősz régies kifejezései között szerepel a kufercos szó, még pedig ilyen formában „jó kufercost muzsikáltak”.25 Bálint Sándor Szegedi Szótára a mintegy 40 Szeged vidéki táncnév között a kuferces táncot is említi, s Tömörkény fent idézett adatát használja példának. A kifejezést a szótár az elavult, használaton kívüli kifejezések között tartja számon. A szót Csűry Bálint Szamosháti szótára is említi. A kuferces jelző tehát tánc, tánczene {1079} értelemben főleg a magyar nyelvterület középső részén, az alföldi mezővárosokban és környékén fordult elő a tájnyelvben.    

Az elnevezés a 18. sz. vége óta a páros friss tánchoz kapcsolódott, amelynek legjellemzőbb figurái a helyben, összefogódzás nélkül járt aprózó, kopogó, dobogó mozdulatok, a páros lippentő-bukó-mártogató és a gyors páros forgás lehettek. Réthei Prikkel Marián a friss párosnak számos más irodalmi és tájnyelvi névváltozatát is összegyűjtötte, amelyek a friss páros tánc egészére vagy egyes mozzanataira illenek: friss tánc, néptánc, paraszttánc, pórtánc, magyar forgó, páros magyar, szabálytalan magyar, természetes magyar, cifra forgó, három-a-tánc, pörgő tánc, ugrós tánc stb. Táji változatokként említi emellett a dunántúli bukóst, mártogatóst, az alföldi lippentőst, a csongrádi topogót, a szegedi kutyakopogóst, a gömöri csámpást, a debreceni kopogót, a nyíri ugróst, stb. Szerinte ebbe a körbe tarozik a kuferces, kuferces tánc is. A felsorolt táncnevekhez hasonlóan ez is a friss páros tánc jellemző mozdulataira, főleg a lippentős, mártogatós, bukós mozdulatokra vonatkozik.26 (Ennek az értelmezésnek vált terjesztőjévé a szótárak és lexikonok többsége. Kivétel a Magyar Néprajzi Lexikon: kupec címszava a kuferces tánc elnevezést, visszautalva a Révai Nagylexikonra, a kupeces tánc elferdítésének tartja.) Ehhez képest újdonságot jelent az 1837-ből való makói köszöntő kufferczes csárdás elnevezése, amelyben a kuferces jelző az akkoriban még ritka, kevéssé elterjedt csárdás névvel kapcsolódott. A csárdás szó az 1840-es években kezd rohamosan elterjedni, egyrészt a lassú páros tánc, másrészt a két vagy három részből álló nemzeti páros tánc összefoglaló elnevezéseként. Magának a táncnak is meg kellett küzdenie a népszerűségért a kor divatos táncaival (a keringővel, galoppal, cotillonokkal, kontratáncokkal, polkával) szemben. Az új nemzeti tánc hívei, úgy látszik helyenként gúny tárgyai voltak, mint ahogy talán Balogi Bálint is, aki táncával elnyerte a páratlan magyar gyerek tréfás elismerést. Ennek eldöntéséhez tüzetesen ismernünk kéne a szereplőket. A téma a csárdás 19. századi történetén belül külön fejezetet érdemel, amely hozzájárulhat a több szálból összefonódó, többféle hagyomány szintézisét megteremtő nemzeti páros táncunk kialakulásának megrajzolásához. Ebben az 1837-ből származó névnapi köszöntő fontos adaléknak számít.27

 

Táncélet 1840–1870 között

E korszak táncéletének érdekes dokumentuma az országos hatókörű Pesten megjelent Regélő folyóirat rövid beszámolója a makói bálról (valószínűleg a megyebálról) a „pórlakodalmi cifraforgó”, mint helyi táncfajta és a „három a tánc” említésével. Ahogy 1842-ben a Regélő Tárcájában megjelent híradásban olvashatjuk: „nálunk a magyar tánc még csak most küzd a nemzetiesedés paizsa alatt [...]Jártuk ugyan mi most is pórlakodalmi cifraforgónkat, a mint tudtuk, zengett is az ajkról három a tánc...”28 Hasonló lehetett a helyzet Hódmezővásárhelyen is, ahol a Honderű 1844. évi tudósítása szerint fehér hollónak számított még a magyar tánc.29 Ez az az időszak, amikor a kor nemzeti tánca és zenei divatja (a csárdás) fokozatosan magába olvasztotta és átformálta a helyi sajátosságokat s általános divatként sorban „meghódította” az ország minden társadalmi rétegét, a nemességtől kezdve az iparosságon, városi polgárságon át a parasztságig. Ez a folyamat a településtípus szerinti adottságoknak megfelelően a mezővárosokban zajlott le leghamarább és „legzajosabb” módon. {1080}

70. ábra. A Makói csárdás kottájának címlapja

Makón az 1860-as években kezdődött a város életében az a küzdelem, amit Tóth Ferenc kalákaháborúságnak nevezett,30 s amelynek középpontjában  két ízlésvilág – a hagyományosabb, paraszti táncformák és elementárisabb társas szórakozási alkalmak valamint a nemesi-polgári ízlést jobban kifejező nemzeti táncok és ennek megfelelő konszolidált táncélet – összeütközése állt. Számolnunk kell még a táncélet modernizálódását erősítő nemzetközi táncdivatokkal – a walzer, majd a polka, mazúrka, schottish stb. gyors terjedésével és a helyi táncokkal való rivalizálásával. Ezzel párhuzamosan, s e fölfogást átszínezve kezdett érvényesülni ebben az időben a nemzeti szimbólumnak választott, ősinek tartott paraszti-nemesi táncformák favorizálása és az idegen eredetűnek vélt divattáncok elutasítása (lásd Palugyay leírását). Hangot kapott Makón a polgári demokratikus jogegyenlőségre hivatkozó vélemény is, amely védte a város paraszti rétegeinek jogát a táncoláshoz, s társas szórakozási alkalmaik megtartásához, hasonlóan a többi társadalmi réteghez. E „hangok” és a mögöttük lévő társadalmi ideológiák megszólalnak a széles körű, és a sajtónak köszönhetően, nyilvánosan zajló társadalmi vitában. 

A 19. sz. közepén írt visszaemlékezések, történeti, földrajzi és statisztikai szempontú művek több táncra, táncéletre vonatkozó megjegyzést tartalmaznak, amelyek szűkszavúságuk, sajátosan kiszínezett stílusuk ellenére igen értékes dokumentumai Makó és az ország tánctörténetének. Ilyen Kassai Vidornak, a múlt század híres színészének szemléletes táncleírása, aki nyolcévesen élte át az 1848-as szabadságharc feszültségekkel teli napjait Makón. Visszaemlékezéseiben így ír a verbuválásról:

„Nin-ni!­ – micsoda csoport közeleg amott, muzsikaszóval az utca közepén? – Velük ifjak, öregek, különösen pedig sok gíerek (mert hiszen ezek vannak most itthon többen), iskola nincs. A sok asszonynép pedig, ki az ablakhoz, ki a kapu elé, ki meg az alacsony kerítés fölött bámul kíváncsian. – Mi történik hát ott, – Érdemes lesz megnézni, de érdemes ám. - Szökjünk oda, még ha otthon kikapnánk is. Különben nem kell messze fáradni, mert a sarkon nem fordulnak a mellékutcába, hanem erre tartanak. Húzza a cigány, hol a Klapka, hol a Perczel, hol a Rákóczi indulót, vagy éppen a Marseillaise-t [...] A csoportból messze kihallani, amint a rigmust kiáltják:

Gyere pajtás katonának,

Jobb dolgod lesz, mint apádnak,

Se nem kaszálsz, se nem kapálsz,

Csak a német után sétálsz. Éljen a haza! {1081}

71. ábra. A Makói csárdás kottája

Elöl egy délceg huszár díszben, alkalmasint a legjobb táncos a huszárok között, amiért aztán nagyon megbecsülik. Járja a magyar szólót (magán tánc), még pedig tüzesen, ügyesen könnyed figurákkal. – Gyönyörűség azt látni, kivált mikor az egyik lábát fölemeli, kissé meghajol s negédesen mosolyogva föl fricskázza a sarkantyús csizma orrát, – ki bírna ennek ellentállni?! Ez a verbungos huszár, akinek azért alkalmasint a lénungon (napi zsold) kívül egyéb jutalom is kijár. Mögötte a verbungos őrmester, a káplár, s még néhány víg huszár izeg-mozog. – Ezek körül még több gatyás {1082} pór és iparos öltözetű legény, az egyiknek a fején már csákó is van, a másiknak meg a vállain van a katona dolmány; akinek pedig már egyikből sem jutott, az csak úgy bokrétásan kurjongat, kezében borosüveggel. – Ezek már mind fölcsapott újoncok. Asztalt meg széket is hoztak magukkal, mikor aztán olyan alkalmas téres helyet érnek, leteszik az asztalt, mellé a széket, erre ül a verbungos őrmester; a többi járja tovább, hívogatva a legényeket:

Csapj föl pajtás katonának,

A szabadság huszárjának     

Négy esztendő nem a világ,

Éljen a magyar szabadság. Éljen a haza!

Amelyik legény egyszer az őrmester markába csapott, az már honvéd lett, sőt talán bizonyos összeget is kapott. Miután pedig a jó példa követőre talált, hát egyik pajtás példáját követte a másik. Ilyen volt a verbung.”31

Adatok híján kissé elszigetelten áll Makó táncéletében a T. J. (Tvarnyik János) által zongorára írt „Makói csárdás”. A Szabó Ervin könyvtár (ahol a kotta eredetijét őrzik) adatai szerint, az 1850-es évekből származik. Zenei anyagát tekintve a gazdag 19. századi csárdás-irodalom egy viszonylag régies, a népzenéhez közel álló darabja. Első dallama az egyik legkorábbi – új stílusra utaló – történeti dallam változata (Prussiának királya...).32 A másik dallam pedig a „Nem vagyok én senkinek sem adósa...„ kezdetű szöveggel elterjedt régies népdal, mely Kodály feldolgozásából a kállai kettős egyik dallamaként ismert és a 18. század óta sokféle följegyzésben megtalálható. A Tvarnyik Jánosnak tulajdonított, s az ő zongoraletétjében közreadott kompozíció gyors részének dallamait Brahms is feldolgozta 9. magyar táncában.33 A csárdásnak csupán a gyors része (1. és 2.) van Bramsnál feldolgozva. Ez a két szám – Né ne búsulj Rózsám Kincsem kezdetű szöveggel.

Ifj. Palugyay Imre a makói és környéki magyarok mulatsági táncáról így ír: „Tánczok közül a magyaroknál először a lassú magyar szabadon, vagy összeölelkezve, utána valamivel sebesebb, végre a legnagyobb lejtésű csárdás (kiemelés tőlem – F.L.) következik. Ez utóbbit az egymást szorosan összefűző párok szenvedélyesen lejtik, s a kályha körül helyet foglalt barna zenészekhez intézett ’három a táncz’, ’hogy is volt csak’, ’hol hagytad el’ kiáltások között, egymás után gyakran ismételgetik, míg végképp ki nem fáradnak.”34

A „Makói csárdás” kottája, Nyizsnyai Gusztáv „Korcsos csárdása” és ifj. Palugyay Imre táncleírása a nemesi és polgári körökben ható nemzeti tánckultusz hiteles dokumentuma.

Ifj. Palugyay fentebb említett könyvének „Népjellem és népszokások” c. fejezetéből való a helybeli disznótorok és lakodalmak leírása: „A népszokások közül a magyar természettel azonos vendégszeretetnél fogva legelső helyen kell felemlítenünk az ún. disznó-torokat, mellyek téli hónapokban Makón és az egész környéken nagy divatban vannak. A házigazda, midőn sertést öl, összehívja rokonait, ismerőseit és nagyszerű estebédet rendez, melyek főalkatrésze a sertéshúsból készült mindennemű eledel; az étkezést legtöbbnyire tánc követi, melly ősmagyar zene mellett csaknem reggelig tart.”35 „A lakodalmak szinte nagy ünnepélyességgel s lehető legnagyobb fényűzéssel tartanak. A mint a bor kiforr, egész a nagyböjti napokig egymást érik a mennyegzők, mikoron az összes násznép ünnepélyes menetet tart a szentegyházba, és – miként a nép mondani szokta – „az új párt a hitre kíséri”.  Ilyen menetek {1083} alkalmával a czigány banda rendesen elöl megy s indulót játszik; a férfiak bor kulacsokkal elől ― a nők hátul mennek, az ismerősebb csapszékeknél megállnak, egyet kettőt tánczolnak s kulacsaikat kiürítvén újra megtöltik, s ismét tovább mennek. A szentegyházbani összeesketés után következik az ebéd, közönségesen este - a vőlegény házánál. A vőfél hozza fel az étkeket különféle szerencse kívánatok, s bohocz versek elmondása mellett. Ebéd után táncz következik be, s miután a vendégek jól kimulatták magukat, a vőfél előhozza a menyasszonyt, a nyoszolyaleányok a vőlegényt, és az új pár az ún. menyasszonyi tánczot járja el. A menyasszonynak ezután valamennyi jelenlévő férfiakkal, a vőlegénynek pedig valamennyi nővel kell tánczolnia; a násznagyok előtt egy edény áll, mellybe mindaz ki csak a vőlegénnyel vagy a menyasszonnyal tánczolt, bizonyos pénzösszeget vet; - a menyasszonyi táncz után a násznagy ezen összegyűlt pénzt nyilvánosan felolvassa, és az új párnak átadja „nésztek fiaim! – úgymond – ez az első keresményetek, mit együtt szereztetek, jövőre is így áldjon meg az Isten” sat. Ezután ismét táncz, mely reggelig tart, s néha másnap is.; – a menyasszony rokonainál pedig, kik ’kálátos’-oknak neveztetnek, az eskető után egy hétre ismételtetik.”36

Makó közállapotaival foglalkozó iratok közül kettőt mutatunk be, amely jól szemléltetheti azt a helyzetet és közhangulatot, ami a már idézett „kaláka-háborúság”-hoz vezetett. 1855-ben Makra Imre római katolikus alesperes bepanaszolja Broda Amáliát a szolgabírónál, hogy a bőjtben korcsmájában „zene tartatott”. A korcsmárosnőt szigorúan megdorgálják, s a szolgabíró a város elöljáróit a következőképpen utasította: „Makó város elöljáróinak pedig meghagyatik mikép minden kortsmárost, úgy helybéli zenészeket is maguk eleibe idézvén és kortsmárosoknak kortsmáltatási jogok elvesztése mellett a zenészeknek pedig 5 pfnyi büntetés terhe alatt meghagyják, hogy böjtön át kortsmákban zenemulatságot tartani ne merészeljenek.”37

Az irat hátoldalán 25 aláírás, a makai kocsmárosok nevei olvashatók. Hogy a kocsmákban a zenét kik szolgáltathatták abban az időben, arról egy 1838-ból való cigányösszeírás tanúskodik.38 Eszerint Makón a 35 cigány családfő közül 17 volt muzsikus, a gyermekeik között pedig 7 foglalkozott muzsikálással.

Polner Lajos szolgabíró 1859. évi utasítása jól jellemzi a korabeli közállapotokat egy városi elöljáró szemszögéből nézve: „A közerkölcsiség e városban, különösen a nőnemnél annyira romlásnak indult, hogy ünnep és vasárnapokon a fiatal lányok a helyett, hogy az isteni tiszteletet látogatnák, a közkocsmákba csapatosan gyülekeznek sok rossz, botrányos mulatság végett is. - A szülék és gazdák, sőt az egész közönségre ez csak káros következésű, mert az erköltsiséget és a szemérmet egészen alá ássa, a vallástalanságot előmozdítja. - Ezen tekintetnél fogva, de rendőri szempontból is kénytelenítette a város tanácsot arra elutasítani, hogy a legelső vasárnapon valamennyi templomok előtt tegye közhírré, – miszerint a nőnemnek, a leányoknak a korcsmába való menete és mulatság tiltatik – s amely leány ezen tilalom ellenére is ott találtatnék, az a városi cselédség vagy a Cs. Kir. Csendőrség által be fog kísértetni a városházáhon, a honnét másnapra az illető szülőkhöz, rokonokhoz vagy szolgálatot adókhoz el fognak kísértetni.”39

A már említett kalákaháborúság elindítóinak a különböző felekezetű makai lelkipásztorokat tekinthetjük, akik 1863-ban kérelemmel fordultak a városi tanácshoz a táncmulatságok betiltásáért. A küzdelem a város papjai, elöljárósága és lakói között egészen a 19. század végéig tartott. Íme, a „háborúságot” elindító levél: {1084}

Tekintetes Városi Tanács!

Hogy mily magas fokra hágott városunkban a legközelebbi években az erkölcstelenség az úgynevezett kalákázás miatt, az köztudomású dolog. Az azt gyakorló ifjak, hajadonok szint úgy az érdemes közlakosok gyermekei, mind a cselédek, a mellett, hogy a napi keresményöket ezen tivornya fészkekbe hordják, még azon felül a gyönyör, élvezet minél inkábbi használása czéljából a cselédek gazdáik, a fiak pedig szüleik vagyona tolvajlás útjáni csonkítgatása által igyekeznek pénzt szerezni.

Valamint az egyházi, úgy a polgári hatóságoknak, kik az emberiség java felett őrködni kellő hivatásuknál fogva felelősek az ily vétségek elharapodzása meggátlásának elhanyagolásáért, mind isteni, mind a polgári törvények, mind az utókor ítélőszéke előtt - erkölcsi kötelességünkben áll ennek megszüntetésére a hatalmokban álló eszközöket felhasználni.

Ha nem is említjük azon – valójában bűnfészkeknek nevezhető helyeken – elkövettetni szokott bujálkodásokat, már csak ezen elmondott okok is elegendők arra, hogy egyházi elöljáróságunkat ezen visszaélések megszüntetésére irányzott lépések tételére indítsák.

Tisztelettel felkérjük annak okáért a Tekintetes Városi Tanácsot, miszerint az úgynevezett Kalákák megszüntetését eszközleni sziveskedjék.

Kelt Makó, április 7. 1863.

Teljes tisztelettel lévén

a tekintetes Városi Tanácsnak

Az egyházi elöljáróság nevében:

Juhász Antal mk. lelkész, Papp József mk. gondnok Nagy István gondnok, Szőllősi Antal mk. lelkész  

Kusz Antal presbiter”40

Érdekes részleteket tudunk meg Hofbauer Sándor főszolgabíró 1866. évi leveléből is, amelyben meglehetősen nyers hangon oktatja ki a város elöljáróit:

Makó város érdemes Elöljáróságának!

Az érdemes elöljáróság fé. 1725 számú ide terjesztett jelentésében, hogy a városban eláradt isteni káromlás, vétkes elfajultság, s féktelenségek megzabolázását eszközölni lehessen, kéri az ily gyűlhelyeken tartani szokott kalákák betiltását, és erre azon észrevételt teszi, hogy szomorúan tapasztalta, hogy némely ily kihágással szolgáló kaláka tartó helyiségek birtokosai ebbeli gyakorlatra, a főszolgabíróságtól engedélyt nyertek. Annak előrebocsátása mellett, hogy a városi Elöljáróság teendő jelentésében az ügy tökéletes mivoltáról köteles meggyőződést szerezni, mielőtt ide jelentést tenne, egyszersmind a jelentésnek a kitételnek a valóságok megegyező előadására utasíttatik, ami az ügyet illeti, arra hogy egyik vagy másik helyt kicsapongások, vétkes kihágások s dorbézolások történnek, erre soha senki engedélyt nem adhat, nem is adott, s ha valamely helyt kihágás történik, arra van felhíva a városi biztos cselédjeivel, hogy felügyeljen, a vétkeseket azonnal szétoszlassa, vagy nagyobb esetben megfenyítés végett az Elöljáróságnál bejelentse, erre felügyelni kötelesség, s ezt pontosan megtartani szükséges.

A mi illeti az engedélyt, történtek esetek, hogy egyik vagy másik kortsmáros bál, vagy délutáni muzsika melletti mulatságra engedélyt kapott, de arra mindég reá volt írva, hogy felügyeleti rendszabályok megtartása végett tartozik az engedélyt bemutatni a városi Elöljáróságnál. Most úgy tudom, hogy egyedül a Három almához címzett kortsmának van ily engedélye. Az ily mulatsági engedélyek pedig kiadattatnak, hogy a nép, mely egész héten dolgozik, egy nap vigadjon is, mindenkor értették az illető korlátok között. Ha tehát ily helyt kihágás történnék, a kicsapongások megfenyítendők, de az általjában a muzsikát eltiltani nem lehet. Mindezek folytán meghagyatik, hogy alá rendelt biztosa s cselédjei által a város Elöljárósága szükséges felügyeletet gyakorolja, hogy kihágások esetén az illetők megfenyítés végett elő állíttassanak, s a nyilvános helyeken a megengedett muzsika melletti mulatságok elfajultság és különösen késő éji időkig terjedő dorbézolásokra ne terjedjenek, hanem annak idejében lezáratván, a nép a csend feltartására s illő viseletre szoríttasson. Félre eső vagy zug helyeken s különösen bejelentés nélkül pedig lármás dorbézoló összejöveteleket létre jönni ne engedjen.41

Kelt Makó június 30-án 866. Hofbauer Sándor s.k. főszolgabíró {1085}

A kalákákat az idők folyamán többször betiltották, majd újra engedélyezték, de a tilalom ellenére tovább élt, népszerűsége csak nőtt. Végül az ügy a lelkipásztorok újabb kérelmére a közgyűlés elé került. Az 1873. évi januári közgyűlésen a kérdés hangos vitát támasztott. A Maros két számában is foglalkozott a vitával. Az első szerkesztőségi cikk, amelyben ez olvasható:

„Most már az a kérdés, vajon a kalákák oly természetűek e, melyek a közerkölcsiség veszélyeztetésére szolgálnak?

Ha visszatérünk eredetére, azt oly szelíd, oly jótékony természetűnek találjuk a fiatalságra nézve, hogy azt oly alakban szükségesnek kellene elismernünk. De ma már, mint látjuk, régi jellegéből annyira ki van forgatva, hogy többé eredetére rá sem ismerhetünk és a fiatalságnak szórakozó, ismeretség szerző és a szülők felügyelete alatti társas összejövetelek ama szokása tobzódás, erkölcstelenség és legvadabb kihágássá fajult.

Míg e mulatságok világos nappal, a nyilvánosság előtt tartatnak, nem sok kifogásunk volna ellene – habár így sem törünk lándzsát mellette – és így is csak szigorú rendőri felügyelet mellett lenne megengedhető. Ennek – t. i. a rendőri felügyeletnek – szüksége egy pillanatig sem lehet kérdés tárgya, ha meggondoljuk, hogy a szórakozás e neme épp azok által vétetik igénybe mindkét nem részéről, akik mind szellemi, mind az erkölcsi qualifikációnak oly alacsony fokán állnak, hogy a különben s sikamlós körülmény nagyon könnyen elbukást von maga után, és oly állapotba sodor, midőn a megbánás már késő. Tehát így is csak szigorú rendőri felügyelet alatt, ellenőrködés mellett tartanánk megengdhetőnek.

De ha a nappali mulatságot nem tartjuk is annyira a közerkölcsiség megbántásának, annál határozottabban pálcát törünk azon erkölcsmételyező dínom-dánom fölött, mely azt rendesen követni szokta, és egyenesen abból kifolyó, annak folytatása, értjük az esti kalákát. Ez egyik a másiknak testvére. Ha az egyiknek a közerkölcsiségre elvitázhatatlanul káros következményeit megszüntetni akarjuk, szükségkép az elsőn kell kezdeni.”42

A másik cikk a kalákák mellett szól: a liberális gondolkodású orvos, Urbanics Mihály tollából:

A ’Maros’ múlt számában hosszas értekezés íratott a kalákákról. Ilyen volt a közgyűlésen felolvasott s a lelkipásztorok által aláírt kérvény is. ’Közbotrány, közerkölcstelenség, szívet, lelket rontó dobzódás stb.’ De hogy miből áll az a közbotrány, stb., stb. azt sem a kérvény, sem a Maros nem adja elő. A vasárnapi tisztességes táncmulatság meg van engedve, azt sem törvény, sem Makó város szabályrendelete nem tiltja. A kapitányi jelentésben semmi tiszteletlen mulatság, kihágás, sem a járásbíróságnál, sem a törvényszéknél elő nem fordult. A vasárnapi táncmulatságban a fiatalság művelődik, polgárosodik, a szabadságos katonák vezényszóval rendet tartanak, a besorozandók izmai rúgékonyak, tagjaik hajlékonyak lesznek, s ellenségeink legyőzésére nekem nem kellenek tyúk Miskák, tehát szó sem lehet a táncmulatság betiltásáról, még a törvény és illem korlátai közt forog, ez egyenes megtámadása volna az egyéni szabadságnak. Nekünk szabad a bálban, kaszinóban, Polgárkörben, kávéházban stb., stb. mulatni, s a nép egy részének ne lenne szabad vasárnap délután estig táncolni, ez még a debreceni kalendáriumban sincs megírva.”43

A nagy zajt, hangos szóváltást keltő közgyűlés eredményeként az éjjeli táncvigalmakat beszüntették, s a nappaliakat a város négy pontján, a bujáki, Aradi utcai, a Szent László téri és a Kapitány ház környéki városrészekben „kifogástalan magaviseletű egyének” házában engedélyezték. A kalákaháborúság végén a pontot a közgyűlés által 1887-ben jóváhagyott szabályrendelet jelentette, amely kissé megkésve, végérvényesen szabályozta a kalákák {1086} rendjét.

„Szabályrendelet az üzletszerű táncvigalmakról (kalákákról)

1.§ Ahhoz, hogy valamely helyiségben vagy telken tánczvigalmak és úgynevezett „kalákák” üzletszerűleg tartassanak, a városi kapitánynak – a szomszédok meghallgatása után kiadandó – engedélye szükséges. Az ily tánczvigalmakra használt helyiség és telek nyilvános helyeknek tekintetnek és az azokon rendezendő minden tánczvigalom előlegesen szabályszerűen a rendőrkapitánynál bejelentendő. Tánczmulatságok s kalákák tartása főterek, templomok s iskolák közelében általában nem engedélyezhetők.

2.§ A kapitány az engedélyt a helyiségre, vagy felekre nézve továbbra, mint egy évre nem adhatja meg. Ezen idő letelte után az engedély megújítható.

3.§ Farsangot kivéve a nyilvános tánczvigalmak október 1-től április 1-ig való időben csak délután 6 óráig - ellenben április 1-től október 1-ig esti 7 óráig tarthatók. Nagyböjt idején tánczvigalmak nem engedélyezhetők.

4.§ Farsang idején a nyilvános tánczvigalmak éjfél után 2 óráig tarthatók, az utáni folytatásra a rendőrkapitány különös engedéye szükséges.

5.§ A nyilvános tánczvigalmat tartó egyén felelős az iránt, hogy erkölcstelenségre, botrányos magaviseletre alkalom ne adassék. A mennyiben ez iránti kötelességét megszegi, az engedély a rendőrkapitány által azonnal elvonandó. Ezen elvonás ellen csak birtokon kívül lehet fellebbezni.

6.§ Ezen szabályrendelet ellen vétők a rendőrkapitány által a város szegényalap javára fordítandó 1 frttól 20 frtig terjedő pénzbüntetéssel, behajthatatlanság esetén 6 órától 2 napig terjedő elzárással, ismétlés vagy súlyossabb beszámítás alá tartozó körülmények között mindkét büntetésnem együttes alkalmazásával fognak büntettetni.

7.§ Kihágások elbírálásánál első fokon a város rendőrkapitánya, vagy a városi tanács által e részben megbízott városi tisztviselő, – másod fokon a vármegye alispánja, – harmad fokon pedig a magy. kir. belügyminisztérium bíráskodnak.

8.§ Ezen szabályrendelet hatálya kiterjed azon helyiségekre és telkekre is, a hol eddig üzletszerűen tánczvigalmak, kalákák nem tartattak.

Elfogadtatott  Makó város képviseletének 1887-ik évi augusztus hó 22-én folytatólag tartott rendkívüli közgyűlésen.

Bakos Ferencz s.k. főjegyző, Major Miklós s.k. polgármester44

Ebben a majd fél évszázadig tartó harcban két ízlésvilág: a modernitásra törekvő polgári és a tradicionális formákhoz ragaszkodó paraszti ízlésvilág csapott össze, s győzött az első, mely sok értékes és ugyanannyi kétes értékű elemével háttérbe szorította az utóbbit. Ezeknek a változásoknak a gyökereit a 19. század közepi nagy társadalmi változásokban kereshetjük.

 

Táncemlékek a 19. század végétől az 1940-es évekig

Makó folyamatosan helyet adott a megye arisztokrata családjainak, hivatalnokainak és tisztségviselőinek szórakozási alkalmat nyújtó megyebál számára. A „Maros” 1888-ból származó írása így tudósít erről: „A megye bálja nagyszerűen sikerültnek ígérkezik, mert a táncosokról nagy bőségben gondoskodva van, zenekar lesz kettő: a szegedi katonabanda a tourtáncokhoz s a cigányzene a ropogós csárdáshoz. A ragyogó szép terem sokszorozni fogja a mosolygó arcok és tündöklő szemek derűjét, hatványozza a kellemest behatást, épp úgy, mint a megfelelő keret a műremek festmény szépségét. Szombaton délután a katonabanda térzenével fog kedveskedni, nyitányul a sikeres bálnak. A vidéki vendégek elhelyezéséről gondoskodva van...”45

A helyi sajtó báli beszámolói, apró hírei, karcolatai hasznos forrásként szolgálnak a város 19. sz. végi táncéletének megismeréséhez. A Kaszinó, a Polgárkör, a tűzoltók, a különféle iparosok, postások, munkás önképzőkörök báljairól szóló beszámolók mellett többször olvashatunk a parasztság különböző rétegeit tömörítő egyletek táncalkalmairól is. A nagygazdákat {1087} összefogó gazdasági egylet báljára így hívogattak a Maros 1889. január 8-i számában: „a Gazdasági Egyesület bálja ma este tartatik. E bál lesz idén találkozója a makói polgárság színe javának, azoknak, akik családjaikkal nem szoktak kocsmai bálakban megjelenni s csak tisztességes helyeken találják fel magukat… Azért a mulatság előre láthatólag sikeresnek ígérkezik...”46

Pár nappal később a báli beszámolóban ezt olvashatjuk: „A Gazdasági Egylet bálja kitűnően sikerült úgy szellemileg, mint anyagilag. A gazdák szép leányai nagy számban jelentek meg. A táncok, nemcsak a csárdás, de a tour táncok is szabályosan és jó kedvvel lejttettek.”47 A beszámolókban emlegetett tour táncok, a füzértánc, a 20-40 párral táncolt négyesek táncmesterek tevékenységéről tanúskodnak. 

72. ábra. Szabályrendelet a táncvigalmakról

Ebben az időszakban az alföldi mezővárosokban, s így Makón is, a kutató egyre nyilvánvalóbban szembesül a helyi táncélet polarizálódásával, társadalmi rétegenkénti, csoportonkénti  elkülönülésé­vel. Makó paraszti társadalma például, mely a század közepén még „önellátó” módon élt sajátos kultúrájával, a század második felében lezajlott társadalmi és gazdasági változások hatására szembetűnően megváltozott. A nagygazda réteg s a hagymakertészek rétege egyre inkább a polgári ízlés szerint rendezte be életét és polgári szerepre vágyott. Egyesületekbe, egyletekbe tömörültek, polgári mintára rendezték báljaikat s táncmesterhez jártak táncot tanulni. A tanyákon és a város peremén élő kisparasztok és napszámosok viszont továbbra is a hagyományos paraszti kultúra elemeivel éltek. Ők biakban, citorabálban táncoltak, s habár megtanulták a divatos társasági táncokat, mégis a csárdás a táncrendjük fő eleme. Erdei Ferenc így írt e változásokról A makói parasztság társadalomrajza c. munkájában 1934-ben:

„Óriási jelentőségű ez a tény, ha meggondoljuk, hogy egy szűkebb alapú, primitívebb de sokszínű és értékes kultúra elpusztulásáról van itt szó és az utánzás révén egy győzelmes civilizáció terjeszti ki egyelőre kétes uralmát a régi romjain. A tények, amelyek ezt az egységes utánzást mutatják, a mai parasztvárosok és falvak legkiválóbb színeivel ékeskednek. Ruházat, bútor, ház, beszéd és művészetek mind, több-kevesebb fenntartással vagy a nélkül városi polgári példákat követnek. Van azonban az utánzásnak egy más irányú, nem kisebb fontosságú jelentése. Nemcsak a ténybeli társadalmi különbségek kiegyenlítését, illetve csökkentését jelenti, hanem jelenti, vagy legalább is bejelenti a fokozati, rangbeli különbségek kikezdését. Az utánzás ebben az értelemben egy társadalmi felismerésnek, megértésnek a kifejezése: nincsen akkora különbség paraszt és nem paraszt közt, hogy mindkét részről ugyanazt ne lehetne csinálni, ugyanazt a társadalmi szerepet be ne lehetne tölteni...”48

Makó legkorábbról ismert és legtöbb szakmai figyelmet érdemlő táncmestere a kecskeméti születésű Lakatos Sándor (1819–1879) volt. Ő a magyar színpadi táncművészet hőskorának egyik legnagyobb hatású táncos koreográfusa, akinek életútja és alkotói tevékenysége mind a mai napig kevéssé ismert. Idős korában az alföldi mezővárosok (főleg Szeged, Hódmezővásárhely, {1088} Makó, Szabadka) táncszerető közönségét tanította a divatos táncokra.  Törekedett arra, hogy a helyi hagyományos táncmozdulatok alapján a helyi identitást erősítő koreográfiákat készítsen. Ez beleillett abba a törekvésébe, hogy a teljes magyar táncanyag ismeretében összeállítsa a magyar táncok mozgáskészletét.49

A leghíresebb makói táncmester Schwartz Miksa (1851–1925?), aki eredetileg cipész mester volt; az 1880-as évektől 50 éven keresztül táncmesterként tanított Makón, a régi Gróf Vay utcai házában berendezett tánciskolájában. A Magyar Tánctanítók Egyesületének jubileumi évkönyvében 1923-ben ezt olvashatjuk róla:

73. ábra. A katolikus kör meghívója táncmulatságra

„Schwartz Miksa, makói tánctanító. Született 1851-ben, tehát ma már 72 éves, és még mindig fiatalos ambícióval tanítja a makói ifjúságot. A Magyarországi Tánctanítók Egyesületének az alapítás óta (1892) tagja volt. Tánciskolája saját házában van. Tagja a szövetségnek.”50

Ugyanott olvashatjuk rövid saját kezű önéletírását is: „Már 16 éves koromban, 1867-ben szántam rá magamat a táncmesteri pályára és akkor kezdtem el tanulni Egerben Flamm Miksánál. 1870-ben kezdtem meg működésemet Mezőkövesden s azt Füzesabonyban és Erdőfelkán folytattam. 1871-ben katona lettem a gyöngyösi 4-ik huszárezrednél., melyet áthelyeztek Mezőhegyesre, ahol katonáskodásom alatt táncolni is tanítottam. 1874-ben hívtak át Makóra, ahová el is mentem s ott 1875-ben megnősültem s azóta is állandóan és kizárólag tánctanítással foglalkozom. 1878-iki boszniai okkupációban is részt vettem és 19 hónapig harcoltam, mikor kétszer meg is sebesültem. Amikor 1892-ben megalakult a Magyar Tánctanítók Egyesülete, oda azonnal beléptem s az óta tagja voltam. Tanítványaim közül többen kiváló tánctanítók lettek. 1925-ben lesz 50 éves évfordulója makói működésemnek, amelyet ha Isten megenged élnem, méltó keretek között akar megünnepelni városom közönsége. Makó, 1923. március 13. Schwartz Miksa”51

Hogy mit tanított Schwartz Miksa a tánciskolájában, arról egy 1902-ben közzétett hirdetéséből alkothatunk fogalmat:

Értesítés. Alulírott mély tisztelettel bátorkodom a n.é. közönség b. tudomására hozni, hogy az ezen hóban végződő iskolai évet követő szünidőben kizárólag iskolai növendékek részére tánctanfolyamot nyitok. - Ugyanezért kérem, méltóztassék gyermekeiket ezen tanfolyamra beíratni, hol minden tehetségemmel oda törekszem, hogy tanítványaim a legszigorúbb fegyelem mellett, a legmodernebb táncokban teljes kiképzést nyerjenek. A tánctanítás helye saját házamban (Gróf Vay-utca 250. a. sz.)52 ezen célra épült táncterem, ahol a tanórák naponta kétszer és pedig: a kisebb növendékek részére d. e. 8–10-ig, a nagyobb növendékek részére d. u. 5–7-ig tartatnak meg. Kívánatra magánoktatást is elfogadok. - A tanítást f. évi július hó 6-án kezdem meg a következő tánctanítási sorrenddel:

1. Csárdás (lassú és friss) 2. Rezgő polka 3. Gyors polka 4. Polka Noblesse 5. Salon Noblesse 6. Keringő (walzer) 7. Francia négyes 8. Pas-de-Quatre 9. Magyar keringő 10. Körmagyar 11 Pas - de - patineö módosítva 12. Sormagyar. Kérésem megújítása mellett, vagyok teljes tisztelettel Schwartcz Miksa okl. tánctanító  {1089}

Az újsághirdetésekből és a táncvigalmi engedélyek iktatókönyvéből tudjuk, hogy rövidebb, hosszabb ideig Makón tanított még 1870-ben Spatz Vilmos, 1895-ben Molnár József, 1906-ban Alföldi Gyula táncmester. Az 1920-as évektől a táncmesterek száma egyre szaporodott a városban, s a Makóról kirajzó tánctanítók tevékenysége nyomán környező falvakban is megkezdődtek a tánciskolák. Az 1890-es évektől a táncvigalmi engedélyek iktatókönyve szerint a tanyai iskolák épületeiben is tartottak nyilvános táncalkalmakat. A szűkebb baráti, szomszédi körben tartott citorabálakról, citorabiakokról, azonban csak ritkán maradt fenn irat a városi levéltárban, mert nem volt hivatalos engedélyhez kötve.  E ritka iratok közül való Vásárhelyi Miklós árvaszéki elnök fölirata 1925-ből:

74. ábra. Táncrend az evangélikus táncestélyen (1908)
A hölgy ebbe jegyezte be, hogy melyik táncot kinek ígérte oda.

Kádár János (Türr utca) és Kiss Lajos állami elemi iskolai igazgató (Bajza utcai iskola) tudomásomra hozták, hogy a Honvéd és Cigánybécs városrészekben vasárnaponként du. 3 órától másnap reggel 2–3 óráig ún. biakokban ún. ’citorabálakat’ tartanak. Ezen bálok résztvevői 15–19 éves fiúk és 13–16 éves leányok minden szülői felügyelet nélkül. A jelenlévők belépődíjakat nem fizetnek, ennélfogva ezek a bálok látszólag nem nyilvánosak, hanem magán- vagy családi mulatságok jellegét viselik, s mint ilyenek rendőri engedélyhez nincsenek kötve, s a rendőri ellenőrzést könnyen kikerülik. A fiatalság ezeken a mulatságokon titokban szeszesitalt fogyaszt, lerészegszik, erkölcstelen magaviseletet tanúsít, trágár beszédeket folytat, hazárd kártyajátékokkal, vad, szilaj táncokkal szórakozik, veszekszik, összeverekszik, amikor a legények bicskákat, késeket rántanak és egymást megsebesítik.

Ezen citorabálak – ha bent a báli helyiségben nem is, de kint a helyiség udvarán – titkos kéjelgési alkalmak is, egyszóval melegágyai a közerkölccsel ellenkező sok veszedelmes szociális, közegészségügyi, nemzetgazdasági, sőt mi több, honvédelmi és kulturális bajnak, visszafejlődésnek, mert a fiatalság megszokja a könnyelmű, léha, egészségre káros, erkölcsökre veszélyes, zülött életmódot; szolgálatba állni nem akar, mert ott hiányzik neki a meghitt s a hozzá hasonló fajsúlyú társaság, az iskolában elalszik - egy része ugyanis a mulatóknak még iskolaköteles. Elszomorító dolog, hogy a fiatalság a szülök tudtával és beleegyezésével ilyen feslett életet él. Különösen a Ágyú u. 19. számú házban, a Kmetty utcában özv. Kovács Istvánné sz. Kovács Julianna házában és a Honvéd utcában Cs. Nagy Istvánné házában tartják leggyakrabban ezeket a mulatságokat.

Felkérem a M. Kir. Államrendőr kapitányságot, szíveskedjék a citorabálokat figyelemmel kísérni, s rendőr járőröket, őrszemeket és különösen a detektíveket utasítani, hogy ezeket a bálokat különösen ellenőrizzék, és azokban razziákat tartsanak, mert ezen városrészek jobb érzésű lakossága

maga is kellemetlennek és szégyenletesnek tartja a biakokban lévő állapotokat. Kérem végül a rendőrkapitányságot, hogy az ellenőrzést már a legközelebbi vasárnapon szíveskedjék megkezdeni.

Makón, 1925. I. 24.           Dr. Vásárhelyi Miklós árvaszéki elnök.53

Az ügy közérdekű voltát jelzi, hogy a biakokkal a helyi sajtó is foglalkozott: „A citera biakok alkonya. A városi szociális bizottság nemrég, egyik bizottsági ülésén elhatározta, hogy megkereséssel fordul az államrendőrség vezetőjéhez, hogy a város külterületén, főképpen a Honvédban veszedelmesen elszaporodott úgynevezett citerabiakokat szűntesse be s akadályozza meg az ilyen biakok tartását. Az ilyen dugott táncmulatságok ugyanis, amelyekből {1090} csaknem minden napra jut egy-egy – nagymértékben hozzájárulnak a fiatalság erkölcseinek lezüllesztéséhez. Az ott megjelent egészen fiatal legények többnyire lerészegednek, duhajkodnak, trágár szavakat használnak, s hovatovább megszokják a könnyelmű léha életet. Az átiratra most adta meg a rendőrség a választ, mely szerint a tőle telhető minden eszközzel azon lesz, hogy az ilyen erkölcs romboló biakoknak véget vessen, lehetetlenné tegye azok jövőbeni megtartását.”54

75. ábra. Műsoros est és táncmulatság
a felsőkereskedelmi iskolában (1932)

A második világháború utáni korszak makói táncélete szorosan összefonódik a színpadi néptáncmozgalom országos eseményeivel.  A központilag irányított és szabályozott művelődéspolitikai keretben a néptánc volt az, a magyarországi tánckultúra területei közül, amely a legtöbb támogatásban részesült. Ezáltal, ha egyoldalú módon is, de ez által a színpadi táncművészet, a makói színház története során tapasztalt szinte teljes negligáció után, Makón érvényt szerzett magának. Ennek tevékeny résztvevője a ma is működő Maros Táncegyüttes, amelynek szakemberei (Kovácsné Joó Margit, Döme Mária és tanítványaik) a makói fiatalok ezreibe oltotta bele az esztétikus mozgás és a hagyományos tánckultúra szeretetét. Ma, a politikai változások hatására a város táncélete központi irányítás és meghatározottság nélkül működik a maga sokszínűségében a piaci viszonyok között.

Összefoglalás

A csaknem ötven itt bemutatott, válogatott történeti forrás alapján szemléletes képet kaphattunk egy sajátos történeti sorsú mezőváros táncéletéről. A kép szemléletes, de kényszerűen vázlatos. A dolgozat azonban így is sok tanulságot hordoz, azok számára, akik Makó művelődéstörténete iránt érdeklődnek.

Az egyik legfőbb tanulság, hogy a tánc, mint kinesztetikus (a szép mozgásra törekvő) kifejezési forma, s a táncolás, mint más kifejezési formákkal (zenével, költészettel, tárgyalkotó művészetekkel) szétválaszthatatlanul összefonódó társas tevékenység szoros kapcsolatban van a mindenkori helyi közösségek társadalmi-kulturális életével. Élénken reagál minden változásra, s jól látható módon jelzi a történeti változásokat. Minden korra jellemző, hogy a tánc milyen szerepet tölt be a közösségi életben, s a helyi törvényhozó-végrehajtó hatalom milyen mértékben avatkozik be táncolás (mint társas szórakozási alkalom és tevékenység) lefolyásába. Az újkori kelet-európai „mezővárosok” és ezek legújabbkori formái nagyon jó terepet jelentenek e téma kutatásához, s Makó a maga társadalmi, nemzetiségi sokszínűségével, sajátos történeti múltjával különösen sok érdekes tanulságot kínál e témában. Jól nyomon követhető, hogy a város egyre fejlődő-bonyolódó közigazgatási rendszere hogyan igyekszik ellenőrzése alá vonni a makóiak társadalmi rétegenként, városrészenként, generációnként, {1091} vallási hovatartozás és foglalkozás szerint polarizálódó táncéletét. Úgy látszik, hogy a befolyásra, szabályozásra való törekvés fő mozgatórugói egyrészt a közbiztonság, közerkölcs fönntartása, másrészt a közélet e területének polgári minták szerinti modernizálása volt.     

76. ábra. Meghívó a katolikus kör táncestélyére (1907)

A modernséget e korban a „nyilvános” szórakozási alkalmak jelentették, amelyek a táncmesterek által elterjesztett új, könnyed táncformák (a 19. századi páros táncok: valcer, polka, mazurka, schottisch stb.), az új polgári etikett révén határozottan különböztek mind a parasztság, mind az arisztokrácia táncideáljától. Az új ideálok megjelenésének előidézője a „társas szórakozás”, mint társadalmi-kulturális funkció megjelenése volt, amely fokozatosan áthatotta a polgárság, az arisztokrácia és a parasztság felső rétegeinek táncéletét. A „nyilvános szórakozás”, mint önálló funkció a paraszti közösségekben nem létezett még ebben az időben, s nem volt jellemző a nyilvános és privát szféra ilyen határozott megkülönböztetése az életükben. A 19. sz. második felében a „kocsmai mulatságok” szabályozása, majd a 20. sz. elején a „biakok” (házi mulatságok) „dugott bállá” vagyis engedély nélkül tartott nyilvános mulatsággá való minősítése jól jelzik e szemléletet Makón.

Kelet-európai sajátságként értékelhetjük a mezővárosok, köztük Makó táncéletében is a táncos mozgás politikai szimpátiák és nemzeti ideológiák szerint kialakított formavilágát, amelyben megfért egymás mellett a nemesi-paraszti formákra visszavezethető mű-magyar táncok, a 19. sz. polgári társastáncok, az amerikai kontinensről származó divattáncok (tangó, boston, one step, fox stb.), s a sajátos külön úton alakuló magyar paraszti tánchagyomány új stílusának típusai (verbunk, csárdás). A változó társadalmi ideológiák hatását jelzik Makón a paraszti tánchagyomány iránti kitüntetett érdeklődés más társadalmi osztályok, rétegek részéről. {1092} Ezzel magyarázható az is, hogy a színpadi tánckultúra keretében a „báli nyitótáncok”, operettek, zenés játékok táncbetétjei mellett a paraszti tánchagyomány formanyelvét használó „színpadi néptánc” kapták (és kapják ma is) a legtöbb figyelmet.             

77. ábra. Meghívó egyetemi bálra (1936)
{1093}

 

Lábjegyzet:

1. Szirbik Miklós 1979.

2. Palugyay Imre 1854.

3. Havas Csilla 2003.

4. Eperjessy Kálmán 1928. 14., 34.

5. Uo. 34.

6. Szabályrendelet a községi bírák és Nótáriusok részére. ML tü. jkv. 22/1825.

7. A lakosság száma 1774-ben 9306, 1839-ben már 20 644. Reizner János 1892. 83.

8. Szirbik Miklós 1979. 35, 38.

9. Uo. 37.

10. ML Megbüntetettek jegyzőkönyve. 1832–52. Kelemen Ferenc 1970.

11. MNyTESz 2. 655.

12. Felföldi László 1975. 

13. Tóth Ferenc 1973 d.

14. Csokonai Vitéz Mihály 1987. 449.

15. Jókai Mór 1908. 24.

16. Jókai Mór 1895. 2. 76–77. Első megjelenése 1877.

17. Jókai Mór 1912. 139–141. Első megjelenése 1879. 

18. Arany János 1986. 2. 383.

19. Arany János 1986. 2. 387.

20. Arany János 1986. 1. 410.

21. Tömörkény István 1914. 238.

22. Illésy János 1887. 333.

23. Nyakas János 1923., Implom József, 1915–1960.

24. Stromp József 1891. 287.

25. Weiner Imre 1905. 219.

26. Réthei Prikkel Marián 1906. 1924., Lehr Albert 1907.

27. Szentpál Olga 1954., Pesovár Ernő 1985.

28. Regélő 1. 1842. A Regélő Tárcája 144.

29. Honderű 2 (1844) I. 166.

30. Tóth Ferenc 1973 d.

31. Kassai Vidor 1940. 25.

32. Kodály Zoltán 1960. 40–41.        

33. Major Ervin 1933. 4–5, Tappert, Wilhelm 1874.

34. Palugyay Imre 1855. 80.

35. Uo. 79.

36. Uo.

37. ML Tü jkv. 1597/1855.

38. ML Tü. jkv. 45/1838.

39. ML Tü. jkv. 2376/1859.

40. ML Tü. jkv. 699/1863.

41. ML Tü. jkv. 1142/1866.

42. M 1873. jan. 26.

43. Urbanics Mihály 1873.   

44. Szabályrendelet az üzletszerű tánczvigalmakról (Kalákákról) Makó, 1893.

45. M 1888. május 3. Újdonságok rovat

46. M 1889. jan. 8. Újdonságok c. rovat.

47. M 1889. jan. 17. Újdonságok c. rovat.

48. Erdei Ferenc 1934. 37.

49. Vályi Rózsi 1969. 191., Róka Pál 1900. 170–171.

50. Róka Pál 1923. 242. 

51. Uo.

52. Ma Síp u. 19.

53. ML PH ir. 1411/1925.

54. MFrÚ 1925. febr. 21.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet