Előző fejezet Következő fejezet

{200} Török kor

SZAKÁLY FERENC

 

Makó környezete, külső képe és a népessége a 16. században

A Maros és a Körösök köze annak példázataként szerepel a történeti köztudatban, hogy mily barbárul bántak a török hódítók az általuk megszállt területekkel. A szakirodalomban érzékletes leírások olvashatók arról, hogy miként prédálták fel Gyula hosszúra nyúlt ostroma idején (1566. július 21—szeptember 2.) a török sereg segédcsapataiként ideérkezett tatárok a környékbeli falvakat, s hogyan vette vissza a természet rövid idő alatt azt, amit az emberi kéz évszázados munkával tőle elragadott, 1 Az újabban kiadott török állami lakosságfelmérések azonban egyáltalán nem igazolják azt, hogy a 16. században pusztaság és vadvízország terpeszkedett volna ezen, a korábban oly sűrűn lakottnak tetsző vidéken.

A Makót is magában foglaló csanádi náhijében (hozzávetőlegesen a magyar járásnak megfelelő közigazgatási egységben) — amelynek túlnyomó része a Maros jobb partjától északra terült el — 1567-ben 80 lakott és 50 elpusztult települést találtak a török összeírok. Az utóbbiak — néhány kivételtől eltekintve — nem a török hadjáratok, hanem még a nagy 15. századi település-átrendeződés nyomán keletkeztek, s nem is maradtak megműveletlenül. Az 50 elpusztult faluhelyen 34 élő település lakossága osztozkodott; területét vagy legelőként, vagy szántóként hasznosították. A csanádi náhije helységei között egészen kicsik (10 háztartásfő alattiak) és kifejezetten nagyok (100 háztartásfő fölöttiek) egyaránt akadnak.2 Feltűnő, hogy e viszonylag kis területen milyen sok nagy, a környék gazdasági életének szervezésére alkalmas település található. Makótól számított 60 kilométeres körben legalább öt, 100 háztartásfőn felüli közösség volt: Szeged (1581/1582-ben 723), Hódmezővásárhely (1578/1579-ben 182), Szentes (1578/1579-ben 113), Mágócs (1567-ben 129) és Földeák (1579-ben 110).3

Bár éppen a csanádi náhijében a Marostól délre is többségben voltak a magyar falvak — más nemzetiségű községeket itt inkább csak Nagylak vonalától keletre találunk —, a 16. század közepére a Temesköz elszerbesedése gyakorlatilag már befejeződött. Az alábbiakban tapasztalni fogjuk ugyan, hogy a temesvári magyarság végig az egész században szívósan kitartott ,4 e vidéken azonban már csak mutatóban akadtak magyar szórványok. Csanád megyében — elsősorban a Jaksicsok telepítési tevékenysége következtében — már az előző században megjelentek a szerb falvak,5 s számuk a török megszállás alatt tovább növekedett. A szomszédság elrácosodása természetesen kihatott a Marostól északra eső területekre is. A csanádi náhijében 1567-ben csak ők laktak 37-ben, 42 település pedig vegyes lakosságú volt, vagyis: a szerb {201} telepek száma megközelítette az összes felét, ami azonban — mivel a magyar települések általában nagyobbak voltak — nem jelenti azt, hogy a népességen belüli arányszámuk is az összlakosság fele körül mozgott volna. A szerbek gazdálkodása vajmi kevéssé különbözött a magyarokétól, ami egyébként a vegyes lakosságú helységek létében is kifejezésre jut.

Környékünket, sajnos, nagy ívben elkerülték azok a keresztény utazók, akiknek leírásaiból — kivált a Duna vonalán — oly sokat profitálhatunk az egyes hódoltsági helységek külső képét illetően. Balszerencsénkre nem tartotta megörökítésre érdemesnek Makót Evlia Cselebi 17. századi török világutazó sem, aki pedig szorgosan „feltérképezte" a magyarországi hódoltságot is, s valóságos leltárt készített az erősségekről és a jelentősebb településekről.6 Így elesünk a lehetőségtől, hogy — mint általában szokásos — a 17. század közepi képből visszafelé következtethessünk arra, hogyan nézett ki városunk az előző században. Külső képének megrajzolásánál mindössze néhány szórványadatra utalhatunk. Közülük a legfontosabb az 1567. évi és az 1579. évi török szandzsák-összeírás (tahrir defter), amely négy utcába tagoltan sorolja fel Makó lakosságát:7

 

1567 7579  
Csapó utca mahalle: 130 190 adófizetésre kötelezett háztartásfő
Hód utca mahalle: 142 164 adófizetésre kötelezett háztartásfő
Szeghát utca mahalle: 105 195 adófizetésre kötelezett háztartásfő
Tót utca mahalle (Udvarszeggel együtt) 222 161 adófizetésre kötelezett háztartásfő

Az utcaneveknek, sajnos, csekély orientációs értéke van: Tót és Csapó utca számos mezővárosban (pl. Gyöngyösön8 és Szegeden9, illetve Debrecenben10 és Tolnán11) is volt, s ráadásul nehéz megmagyarázni, hogyan kerülhetett ide annyi szlovák vagy szlavóniai — őket is tótoknak nevezték —, hogy utcát neveztek el róluk. (Ugyanez vonatkozik természetesen Szegedre is.) A Szeghát utca és az Udvarszeg elnevezésekkel nem tudunk mit kezdeni, a Hód utca név viszont nyilván a Hódmezővásárhely déli határán terpeszkedő Hód tóra utal, vagyis: ez az utca észak-északnyugati irányú lehetett. 12 Mint látható, a mahalléknak nevet adó utcák közül 1567-ben három megközelítőleg azonos nagyságú, a Tót utca viszont az előbbieknél lényegesen nagyobb volt. 1579-re a helyzet alaposan megváltozott: a korábban legnépesebb Tót utca az utolsó helyre csúszott vissza, s helyette az elébb leggyérebben lakott Szeghát utca került az első helyre. A köztes nagyságú Hód és Csapó utca is helyet cserélt: az előbbi háztartásfő-száma a Tót utcáéhoz, az utóbbié a „vezető" Csapó utcáéhoz közelített.

Ugyanezek az összeírások megemlítik — nyilván, mert ez volt a legszembetűnőbb magán-építmény — az elmenekült magyar földesurak, Makó Gergely fiai: László és {201} Miklós romos kúriáját, amelyhez romos pince és elhanyagolt kert tartozott, s amelyet 1567-ben a kincstár a szomszédos gyulai szandzsákban birtokos Oszmán szpáhinak adományozott. Ezen túlmenőleg csupán egyházi építményekről vannak adataink: egy keresztény templomról — amelyet a különböző protestáns felekezetek közösen használtak13 — és egy muszlim mecsetről,14 amelyhez nyilvánvalóan kisebb minaret is járult (jóllehet erről nem szólnak forrásaink). A legélénkebb hely a piactér és a kikötő lehetett. Az előbbit a század végén főként törökök lakták, s elképzelhető, hogy az itteni házak között emeletes is akadt. A kikötő oly élénk forgalmat bonyolított le, hogy az említett szandzsák-összeírásokban az itt megforduló hajók és kirakott áruk megvá-molásának módját külön szabályrendelet részletezi.

A mezőváros határában összeírtak egy Ködtó nevű halastavat, valamint négy elpusztult faluhelyet és -határt, amelyet a makói közösség hasznosított. A túlparti Velnök földjét Makó Dedemszeggel együttesen használta; mivel az összeírok innen tizedbevételt is vártak, elsősorban szántóul szolgálhatott. A Makó által kizárólagosan birtokolt Igás, Klárafalva és Varsánytó pusztán valószínűleg inkább állattenyésztést folytattak, hiszen ezek után tizedbevételt nem, csupán átalányösszeget (maktut) várt a török kincstár.

Gyula elestéig a magyar hatóságok is gyakran számba vették Makó portaszámát, s így belőlük következtetni lehetett arra, hogy a település lakossága nőtt- vagy csökkent-e, illetve, hogy nagyságrendjét tekintve hol helyezkedett el saját környezetében:

1553:    40 porta15

1556: 101 porta (ez évben 1/2 forintot kellett fizetni és Makóról 50 és 1/2 forint folyt be)16

1560:   170 porta17

1561: 220 porta felett (tételesen említve 217 porta, hiányzik azonban Telegdi Mihály és Miklós portáinak száma, mivel azok „Szentlőrincnél fizetnek" [„ad Zenthle-rincz solverunt"]; négy évvel később mindössze 4 portájuk volt)18

1565:  185 porta19

Mindebből az olvasható ki, hogy Makó gyorsan kiheverte az 1551/1552. évi veszteségeket, lakossága négy esztendőnként (1556-ra, majd 1561-re) hozzávetőleg megduplázódott, utóbb némileg csökkent. Csupán találgathatjuk, hogy mi okozta ezeket a gyors változásokat. Az 1553 és 1556 közti emelkedést alkalmasint az, hogy magukhoz tértek, és így ismét megróhatóvá váltak azok, akiket az 1553. évi portaösszeírás még szegényeknek minősített. Az 1556 és 1561 közöttit talán az, hogy visszaszivárogtak eredeti lakóhelyükre azok a makóiak is, akik hosszabban kivártak azokon a helyeken, ahol 1551/1552-ben meghúzták magukat. Az 1560 és 1561 közti látványos változásnál tévedésről nemigen lehet szó, hiszen az 1561. évi elszámolásban {202} ott szerepelnek a befizetett összegek is. Az emelkedés oka valószínűleg abban keresendő, hogy a dikátorok — akik ezúttal nem hagyatkoztak a bírák bevallásaira, hanem kiszálltak a helyszínre — szorítottak egyet az adóprésen. Vagyis: nem a népesség száma, hanem megterheltsége növekedett meg. Ez esetben az 1565. évi visszaesés sem valóságos; csupán annyit jelent, hogy a lakosoknak sikerült visszaverniük a keményebb adóztatásra irányuló kísérletet. Emellett szól, hogy az 1560. évi és az 1565. évi portaszám feltűnően közel esik egymáshoz.

Szemben azzal a közkeletű felfogással, miszerint a hódoltsági mezővárosok növekedése a környékbeli falvak pusztulásából táplálkozott — közelebbről: azt az összetelepülés okozta. Makó környékén sűrűn sorjáztak a kisebb-nagyobb falvak. Azon településeknek a többsége, amelyekről az 1553. évi portajegyzék készítője még úgy nyilatkozott, hogy „a feljegyzett [Csanád megyei] helységeken [szám szerint húszon] kívül a Tisza folyó és a Maros folyó ezen a részen az egész megye elpusztult és felégett" állapotban van,20 idővel újjáéledt. 1553-ban a közeli Hódmezővásárhelynek még annyi portája volt, mint Makónak, az utóbbi azonban csakhamar jócskán elhúzott az előbbitől, mint ahogy elhúzott — Szegedet nem számítva — a magyar részre Gyulához adóztatott hatalmas hódoltsági tartomány összes többi helységétől is. Az 1560. évi portajegyzék szerint csupán a két, királyi birtokban lévő mezőváros: Békés és Decse közelítette meg (170, 125, illetve 132 porta). A tágabb környék nevezetesebb mezővárosai közül, immár a török adatfelvételek szerint, Simánd (312 háztartásfő) hozzávetőleg fele-,21 Hódmezővásárhely (311 háztartásfő) pedig harmadakkora volt,22 mint Makó.

A század második felében az eddig, sajnos, hiányzó török adóösszeírások lépnek a magyar portajegyzékek helyére. A szandzsákösszeírások messze alkalmasabbak az abszolút népességszám meghatározásához, mint magyar megfelelőik, hiszen az előbbiek elvben tartalmazzák egy-egy helység valamennyi háztartásfőjének nevét, együtt a háztartásukban élő bizonyos kon elén fiúgyermekek(ek)ével, egyéb férfirokon(ok)éval és — ahol regisztrálták őket — szolgá(k)éval.23 Olyan szandzsák-összeírást, amely Makó adatait is tartalmazza, kettőt ismerünk: 1567-ből és 1579-ből.

Makót és az utóbb határába olvadt, de ekkor még „élő" környékbeli falvakat túlnyomórészt magyarok lakták, csupán Csókáson és Rákoson találunk délszláv lakosságot. E falvak két elpusztult helység határát — Tárkonyét Mezőkopáncs, Szentmiklósét Nagytömpös — használták, méghozzá a jelek szerint régtől fogva, hiszen a defterdár ezek várható bevételeit nem tüntette fel külön.

A mai Makó területén 1567-ben, illetve 1579-ben az alábbi számú háztartásfőt regisztrálták:

Makó 595 710
Csókás 18 22
Dálegyház 19 28
Lele 18 16
Mezőkopáncs 21 16
Rákos 22 11
Szentlőrinc 77 139
Tömpös 61 58
összesen 831 1000
{203}

Mivel Makó mai határa 46 713 katasztrális hold, vagyis kereken 269 négyzetkilométer, egy négyzetkilométerre 1567-ben hozzávetőlegesen 3,1, 1579-ben pedig 3,7 háztartásfő esik.

Az itt felhasználthoz hasonló szandzsák-összeírások történeti statisztikai forrásértékének vizsgálata során megállapítást nyen, hogy azokból — különböző okoknál fogva — hozzávetőleg a háztartásfők 20%-a hiányzik.24 Annak meghatározásához, hogy egy-egy háztartásfő mögött átlagosan hány családtag rejtőzik, hozzásegít bennünket a családszerkezet és azon belül kivált a nőtlen fiútestvérek és fiúgyermekek számának „kiterítése". Ez Makón 1567-ben így alakult:

Egyedülálló családfő  
nős családfő 202
nőtlen családfő 4
összesen 206

 

Családfő fiúgyermekével    
1 nőtlen fiúgyermekkel              190            +190
2 nőtlen fiúgyermekkel     100            +200
3 nőtlen fiúgyermekkel      39            +117
4 nőtlen fiúgyermekkel      13              +52
5 nőtlen fiúgyermekkel        1            +5
6 nőtlen fiúgyermekkel        1            +6
összesen    344            +570

 

Családfő testvérével    
1 nőtlen testvérrel 11 +  11
2 nőtlen testvérrel 6 +  12
3 nőtlen testvérrel 1 +    3
összesen 18 + 26

 

Családfő fiúgyermekével és testvérével    
1 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 11 +  22
2 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel   +   18
3 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 3 +   12
4 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 1 +    5
5 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 1 +    6
1 nőtlen fiúgyermekkel és 2 testvérrel 1 +    3
3 nőtlen fiúgyermekkel és 2 testvérrel 1 +    5
összesen 24 + 71

 

Családfő idegennel (idegennel+rokonnal)    
1 szolgával 1 +     1
1 nőtlen fiúgyermekkel és 1 szolgával 1 +    2
3 nőtlen fiúgyermekkel és 1 szolgával 1 +    4
összesen 3 +     7
Mindösszesen 595 +674
{204}

 

A 674 fős növekmény megoszlása:    
a családfő nőtlen fiúgyermeke 619 (91,8%)
a családfő nőtlen testvére 52 (7,7%)
szolga 3 (0,5%)
Ugyanez 1579-ben:    
Egyedülálló családfő    
nős családfő 199  
nőtlen családfő 1  
összesen 200  

 

Családfő nőtlen fiúgyermekkel    
1 nőtlen fiúgyermekkel 170 + 170
2 nőtlen fiúgyermekkel 98 + 196
3 nőtlen fiúgyermekkel 43 + 129
4 nőtlen fiúgyermekkel 12 +  48
5 nőtlen fiúgyermekkel 4 +  20
összesen 327 +563

 

Családfő nőtlen testvérrel    
1 nőtlen testvérrel 19 +  19
2 nőtlen testvérrel 6 +  12
3 nőtlen testvérrel 1 +    3
összesen 26 + 34

 

Családfő nőtlen fiúgyermekkel és testvérrel    
1 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 11 +  22
2 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 3 +    9
4 nőtlen fiúgyermekkel és 1 testvérrel 2 +   10
1 nőtlen fiúgyermekkel és 2 testvérrel 1 +    3
1 nőtlen fiúgyermekkel és 4 testvérrel 2 +   10
2 nőtlen fiúgyermekkel és 2 testvérrel 1 +    4
3 nőtlen fiúgyermekkel és 3 testvérrel 1 +    6
összesen 21 +  64

 

Családfő nőtlen fiúgyermekkel és szolgával    
1 nőtlen fiúgyermekkel és 1 szolgával   35 + 70
2 nőtlen fiúgyermekkel és 1 szolgával    18 + 54
3 nőtlen fiúgyermekkel és 1 szolgával     4 +   16
4 nőtlen fiúgyermekkel és 1 szolgával      1 +    5
1 nőtlen fiúgyermekkel és 2 szolgával     5 +  15
1 nőtlen fiúgyermekkel és 3 szolgával     4 +  16
2 nőtlen fiúgyermekkel és 3 szolgával     2 +   10
2 nőtlen fiúgyermekkel és 4 szolgával      1 +   16
3 nőtlen fiúgyermekkel és 2 szolgával      1 +    5
4 nőtlen fiúgyermekkel és 2 szolgával      1 +    6
összesen    72 +203
{205}

 

Családfő nőtlen testvérrel és idegennel    
1 nőtlen fiútestvérrel és 1 szolgával 10 + 20
1 nőtlen fiútestvérrel és 2 szolgával 3 +    9
2 nőtlen fiútestvérrel és 1 szolgával 1 +    3
összesen 14 + 32

 

Családfő nőtlen fiúgyermekkel, testvérrel és idegennel    
1 nőtlen fiúgyermekkel, 1 testvérrel és 1 szolgával 4 +   12
1 nőtlen fiúgyermekkel, 1 testvérrel és 3 szolgával 1 +    5
1 nőtlen fiúgyermekkel, 2 testvérrel és 2 szolgával 1 +    5
2 nőtlen fiúgyermekkel, 1 testvérrel és 1 szolgával 1 +    4
3 nőtlen fiúgyermekkel, 1 testvérrel és 1 szolgával 2 +   10
összesen 9 + 36

 

Családfő idegennel    
1 szolgával 31 +  31
2 szolgával 12 +  24
3 szolgával 3 +     9
4 szolgával 1 +    4
összesen 47 + 68
Mindösszesen 716 + 1000

(A török összeíró 710 adóra kényszeríthető háztartásfőt regisztrált — az alábbiakban, az egyszerűség kedvéért, ezzel számolunk majd —, a különbség abból adódik, hogy egyes nem önálló családfőt — vőt, testvért — teljes névvel feltüntetett. Ezeket külön „egységnek" vettük.)

Az 1000 fős növekmény megoszlása:    
a családfő nőtlen fiúgyermeke 720 (72,0%)
a családfő nőtlen fiútestvére 89 (8,9%)
szolga 191 (19,1%)

Ami a családszerkezetet illeti: 1567-ben 225, 1579-ben pedig 287 háztartásban — az összes 37,5%, illetve 40%-ában — az összeírás nem jelez gyermeket, közülük 1567-ben 206-ban, 1579-ben pedig 200-ban — az összes 36,1, illetve 28%-ában — más családtagot (nőtlen fiútestvért vagy szolgát) sem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a családok több mint egyharmada valóban gyermektelen volt, hiszen

  1. a török összeírók nem voltak kíváncsiak a leánygyermekek számára, de az őket is regisztráló magyar összeírásokból tudjuk, hogy számuk általában megegyezett a fiú gyermekekével , 25
  2. a szandzsák-összeírások többnyire csak a bizonyos kort — rendszerint a pubertást, vagyis: a 12—15 esztendőt — elén fiúgyermekeket vették számba, de ettől a szabálytól a gyakorlatban jelentős eltérések figyelhetők meg. (A simontornyai szandzsákban például 1570-ben vélhetőleg 4 esztendő volt a korhatár.26) {206}

Mivel a fel nem vett fiúgyermekek száma feltehetőleg megegyezett a regisztráltakéval, a Makón 1567-ben és 1579-ben számba vett 619-ből, illetve 720-ból 1238, illetve 1440 fiúgyermekre, s ugyanennyi leánygyermekkel számolva 2476, illetve 2880 összgyerek-számra következtethetünk. Mindebből kiszámítható, hogy ekkor egy háztartásra átlagosan 1567-ben: 2476:595 = 4,16, kerekítve 4,2 1579-ben: 2880:710 = 4,05, kerekítve 4,1 gyermek esett. Mindehhez azonban még hozzá kell adni:

1) A háztartásfővel együtt élő testvéreket, akiknek száma — mivel köztük természetesen lányok is lehettek — a fenti megfontolás alapján 2x52=104-re, illetve 2x89 = 178-ra becsülhető.

3) Az 1567. évi szandzsák-összeírás olyannyira elenyésző számú szolgát vett számba Makón, hogy az — ismerve az ilyesfajta mezővárosok nagy bérmunka-igényét — eleve gyanút kelt önmaga ellen. Mivel ugyanez megfigyelhető Szegeden is — ahol 1546-ban 1249 háztartásban 670, 1570-ben 651 háztartásban mindössze 5 szolgát írtak össze27 —, e jelenség mögött nem társadalmi, hanem összeírástechnikai változást sejthetünk. Teljesen elképzelhetetlen ugyanis, hogy Szeged gazdái, akiknek ugyanezen 1570-es esztendőben közel 300 pusztai üzemhelyét írták össze a török hatóságok,28 beérték, volna néhány béres szolgálataival, s ugyanez vonatkozik a nagyjában-egészében hasonló termelési szerkezetű Makóra is.

S valóban: az 1579-ben más módszerrel összeírt Makón 191 szolgát találtak a török hatóságok, ami egyszersmind arra is utal, hogy a szegedi arányokat még a hozzá hasonló nagyságú mezővárosokra sem vetíthetjük ki, hiszen míg 1546-ban Szegeden átlag minden második, addig Makón 1579-ben hozzávetőleg csak minden negyedik háztartásra jutott egy szolga. Ebből visszakövetkeztetve úgy véljük, hogy 1567-ben 150 körül mozoghatott a bérmunkások száma.

Ha a fentebb kikalkulált gyermek- és testvérszámhoz e számokat is hozzáadjuk, a következő növekményt kapjuk:

gyermekszám 2476 2880
testvérek száma 104 178
szolgák száma 150 191
összesen 2730 3249

Ebből az következik, hogy Makón 1567-ben egy-egy háztartásra átlagosan

2730:595=4,58, kerekítve 4,6, 1579-ben pedig

3249:170=4,57, kerekítve 4,6

családtag — leszármazott, rokon és idegen — jutott.

A következő kérdés, hogy vajon mindegyik háztartásfő mellett minden esetben számolnunk kell-e feleséggel vagy sem. A legényként összeírt háztartásfők arányszáma oly alacsony, hogy őket nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyhatjuk. Ugyanakkor viszont elképzelhetetlen,  hogy a  „házasként"  szereplő háztartásfők között egyetlen {207} megözvegyült sem akadt volna. Mivel a szandszák-összeírások nem ismerik az „özvegy férfi" fogalmát, arra kell gondolnunk, hogy a török tisztviselő mindenkit „házas"-ként vett fel, aki egyszer már nős volt, függetlenül attól, hogy az adatfelvétel időpontjában élt-e a felesége vagy sem. Ez a magyarázat azonban nem tűnik helytállónak. Az 1551-ben fejenként összeírt Szigetváron mindössze a háztartásfők 6,7%-a élt feleség nélkül,29 vagyis: a megözvegyültek rendkívül gyorsan új asszonyt választottak maguknak. Ezzel, az egyébként is elhanyagolható csoporttal Makón azonban egyáltalán nem kell számolnunk, hiszen a defterből teljességgel hiányoznak a férjük elhalálozása miatt időlegesen vagy — nem lévén leszármazottjuk — véglegesen háztartásfővé „előlépett" özvegyasszonyok, akiknek száma valószínűleg kiegyenlítené, sőt meg is haladná a megözvegyült férfi háztartásfő oldaláról hiányzó asszonyok számát. Mindebből az következik, hogy a családonkénti átlagos gyermek-, nőtlen testvér- és szolga-számhoz 1567-ben is, 1579-ben is még kettőt hozzá kell adnunk (4,6+2=6,6).

A fentebb ismertetett megfontolások alapján Makó 1567. évi és 1579. évi török összeírásából az alábbi módon juthatunk el az abszolút lélekszámhoz:

595 (háztartásfő) x 6,6 (átlagos családtagszám) = 3927
20%-os korrekció (39,27x20) = 785
összesen 4712

 

710 (háztartásfő) x 6,6 (átlagos családtagszám) = 4686
20%-os korrekció (46,86x20) = 937
összesen 5623

Mivel a rendelkezésre álló analógiák alapján a 6,6-os családtagszám — azon belül is különösen a 4,2-es gyermekszám — akkor is kirívóan magasnak minősíthető, ha feltesszük, hogy ezúttal még a csecsemőket is számba vették, a becslést az általánosan elfogadott ötös szorzószámmal is elvégeztük:

595 (háztartásfő) x 5 (átlagos családtagszám) = 2975
20%-os korrekció (29,75x20) = 595
összesen 3570

 

710 (háztartásfő) x 5 (átlagos családtagszám) = 3550
20%-os korrekció (35,50x20) = 710
összesen 4260

Bár a szandszák-összeírások nemcsak a keresztényeket — hanem amennyiben volt ilyen az illető településen — a zsidókat, koptokat, sőt helyenként a török „polgári" lakosságot is összeírták, a rendelkezésünkre álló defterekből elsietett volna arra következtetni, hogy Makón más nemzetiségűek nem éltek. Az itt megtelepedett török kereskedőkről először az 1560-as évek elején — tehát nem sokkal a mezőváros török uralom alá kerülése után — hallunk először, s jelenlétük egészen a század végig folyamatosan nyomon követhető.30 A szórványadatok alapján éppenséggel arra is gon-dolhatnók, hogy  az a néhány török kincstári tisztviselő,  akinek itteni működése {208} úgyszintén folyamatosan igazolható, adta a fejét kereskedésre.31 Ennek a feltevésnek azonban ellentmond, hogy 1593-ban egy hiteles magyar forrás nem kevesebb mint 200 törököt említ Makón.32 Egy rajtaütésről van szó, s jól tudjuk, hogy a magyar végváriak előszeretettel időzítették azt a vásárok idejére, amikor a nagyobb forgalmú találkozóhelyeken sok török kereskedő gyülekezett össze, hogy áruit a magyarokkal elcserélje.33 Bár köztük lehettek persze ide érkezettek is, a makói törökök többsége azonban nem alkalomszerűleg tartózkodott Makón, hiszen a felhasznált forrás házaikat és mecsetjüket is említi. Vagyis: ha Makó abszolút népességére vagyunk kíváncsiak, az itteni törökök — jobb híján 200-ra tehető — számát is figyelembe kell vennünk. Eszerint Makó összlakossága a 16. század utolsó harmadában 5000, óvatosabb becslés szerint 4000 fő körül mozgott, amivel a hódoltság legnagyobb települései között foglalt helyet.

A becslést a Makó mai határai között egykor létezett településekre kiterjesztve is elvégezhetjük. Ez esetben a következő eredményeket kapjuk:

1567:

839 (háztartásfő) x 6,6 (átlagos családtagszám) = 5705
20%-os korrekció (57,05x20) = 1041
összesen 6746

illetve óvatosabb megközelítéssel:

839 (háztartásfő) x 5 (átlagos családtagszám) = 4195
20%-os korrekció (41,95x20) = 839
összesen 5034

1579:

1000 (háztartásfő) x 6,6 (átlagos családtagszám) = 6600
20%-os korrekció (66,00x20) = 1320
összesen 7920

illetve óvatosabb megközelítéssel:

1000 (háztartásfő) x 5 (átlagos családtagszám) = 5000
20%-os korrekció (50,00x20) = 1000
összesen 6000

Az előbbi esetben Makó szűkebb környékének négyzetkilométerenkénti átlagos népsűrűsége — a törököket nem számítva — 1567-ben 25,2, 1579-ben 29,2 főre, az utóbbi esetben pedig 1567-ben 18,7, 1579-ben 22,3 főre tehető, ami hódoltsági viszonylatban kifejezetten magasnak mondható. Ez természetesen elsősorban magának a nagyra duzzadt mezővárosnak „köszönhető".

Hogy az 1567 és 1579 közti, számottevő népességnövekedést mi okozta, nem tudtuk kideríteni. Felettébb valószínű azonban, hogy abban szerepe lehetett Gyula török kézre jutásának, s a környék feletti török uralom zártabbá és egyben biztonságosabbá válásának. {208}

Makó gazdasági szerepének kortársi megítélése

Valamikor 1572. július 12. előtt a váci török jövedelemkezelő (emin) jelentette Isztambulba, „hogy az Érdélhez tartozó Debrecen város, valamint Simánd, Makó, Tura, Kecskemét, Jászberén; Szeged és más városokból és falvakból a kereskedők marhát, lovat, birkát és más árut, amit megvettek, Bécsnek vitték eladni. A meghódítás óta az említett árukkal mindig a váci révhez jöttek, ahol a kincstárt illető vámot megfizették vagy némelyikük [vám]hitellel jött-ment [vagyis: utólagosan, egy összegben rendezte tartozását]. A kincstárnak egy marha és egy ló után egy-egy gurust" és más áruk után a régi szokás szerinti vámot fizették. Mostanában azonban, hogy Budán a hidat megcsinálták, az [ottani] eminek a kereskedőket elcsalogatják oly módon, hogy áruik után, ha a vám 1000 akcse volna, csak 100 akcsét szednek, amivel a kincstárnak kán okoznak. "34 Bár ha valaki, hát a váci emin pontosan tudta, hogy melyek azok a hódoltsági városok, amelyeknek a lakói a leggyakrabban megfordultak e fontos kilépőhelyen, felsorolása nyilvánvalóan ötletszerűen rögzíti a megszállt terület kereskedelmi központjainak névsorát, hiszen egyéb „városokból és falvakból" való kereskedők elmaradását is joggal nehezményezhette volna. Hogy azonban jobbára mégis valóban a hódoltság „fő városait" sorolta fel, tanúsítja az a meglepő egybecsen-gés, ami felterjesztése és egy huszonkét esztendővel később készült magyar vélemény között megfigyelhető.

Az utóbbi megértése végett azonban előre kell bocsátanunk, hogy a magyar végvárak táján és a törökellenes határvédelemért felelős Hadi Tanácsnál időről időre felmerült a kérdés, nem volna-e célszerűbb elpusztítani a török uralom alá került országrészt vagy annak egy részét, s ilyképpen megbénítani az itteni helyőrségek ellátását. Amikor 1564-ben tartani kellett attól, hogy a törökök kiterjesztik uralmukat Debrecen környékére, és a város mellett erősséget emelnek, mind Zay Ferenc felsőmagyarországi (kassai) főkapitány, mind az ebben az országrészben állomásozó mezei hadak főkapitánya, Lazar von Schwendi a mezőváros — és amúgy mellesleg Gyöngyös és Rimaszombat — megsemmisítése mellett voksolt.35 Mindezek után természetesen a „tizenötéves háború" (1593—1606) kezdetén is felmerült a hódoltság elpusztításának gondolata.

A Hadi Tanács ez ügyben kikérte Prépostváry Bálint egri főkapitány és egyben felső-magyarországi főkapitány-helyettes véleményét is, aki 1594. január 24-én csen-geri kúriájából válaszolt. Elismerte, hogy „valami török Magyarországon vagyon, mindazokat feleségekkel, gyermekekkel, szolgáikkal [együtt] mind pénzzel, mind éléssel, ruházattal a szegény hódolt nép hizlalja. Azaz a török császárnak és a hadának minden erejét a szegény hódolt nép viseli, főképpen pedig Tolna, Ráczkeve, Kálmán-cseh, Kecskemét, Halas, Gyöngyös, Makó, Simánd, Békés, Debrecen és több afféle fővárosok, ezekben a városokban vagyon ő nekik nagy segítségek és nekünk nagy romlásunk..." Bár Prépostváry is úgy vélekedett, hogy a hódoltsági nép teljesen elidegenedett a kereszténységtől, nem ajánlatos sem a királyi Magyarországra áttelepíteni — mivel ott eltartásra nincs biztosítva —, sem lakóhelyeiket elpusztítani, mert felégetett földön nem lehet hadakozni. Az utóbbi megoldást Prépostváry csupán a végvárak és a vízi utak mentén tartotta megvalósíthatónak.36 A megnevezett települések közül csak egyik forrásunkban szerepel Békés (Békés m.), Gyöngyös (Heves m.), Jászberény (Jászság), Kálmáncsehi (Somogy m.), Kecskemét (Pest m.), Kiskunhalas (Kiskunság), {210} Mezőtúr (=Tura; Külső-Szolnok m.), Ráckeve (Pilis m.), Szeged (Csongrád m.) és Tolna (Tolna m.), mindkettőben megtalálható Debrecen (Bihar m.), Simánd (Zaránd m.) és a mi városunk, Makó.

Hála turkológusaink szorgos munkálkodásának, ma már több oldalról is ellenőrizni tudjuk ezen információk helyességét. A váci török harmincados 1563 júliusa és 1564 márciusa között nemcsak a vámoltatok nevét, az általuk bejelentett áruk fajtáját és az utánuk lefizetett összeget, hanem kivitel — főként marhahajtás — esetén többnyire lakóhelyét is feltüntette. A szarvasmarhahajtó települések (összesen 74) élmezőnye így alakult (kurzívval az idézett megnyilatkozásokban is szereplő mezővárosok): 37

1) Makó 3175 darab
2) Jászberény 2216 darab
3) Debrecen 2132 darab
4) Szeged 1718 darab
5) Kecskemét 1661 darab
6) Cegléd (Pest m ) 1645 darab
71 Mezőtúr 1419 darab
8) Heves (Heves m.) 1302 darab
9) Nagykőrős (Pest m ) 948 darab
10) Mágócs (Csanád m ) 795 darab
11) Simánd 783 darab

A lovakat elvámoltató helységek (összesen 9) rangsora:

1) Kecskemét 188 darab
2) Cegléd 159 darab
3) Jászberény 103 darab
4) Nagvkőrös 92 darab

Mint látható, a két idézett felsorolásban említett tizenhárom helységnek csaknem a fele hiányzik a Vácon keresztül élőállatot exportálók névsorából. Közülük Békés, Kiskunhalas — s mint a közeli Heves jelenléte mutatja, Gyöngyös is — fekvésénél fogva kereskedhetett volna a királyi Magyarországon Vácon keresztül.  Gyöngyös kereskedelmi kapcsolatait viszonylag jól ismerjük. Már a század dereka táján azon néhány  Dunán  inneni település  közé tartozott,  amelyeknek lakosai  eljutottak az országhatáron kívüli piacokra (pl. Bécsbe) is, s az osztrák és német kereskedőkkel létesített kapcsolataik egészen a század végéig fennmaradtak. Utóbb az északnyugati kereskedelem legfontosabb empóriumához, Nagyszombathoz kapcsolódott: kereskedői ide hajtották fel állataikat,  szállították szekérszámra állatbőreiket, s innen hozták azokat az iparcikkeket (főleg posztót), amiket aztán szétterítettek környékükön; ott, ahonnan a szarvasmarhákat és bőröket is összegyűjtötték.38 A Csepel szigeten fekvő, saját révvel rendelkező Ráckevi kereskedői már természetesen nem Vácon, hanem az Észak-Dunántúlon   keresztül   közelítették   meg   a   nyugati   piacokat.   Szerepük   a gyöngyösiekéhez hasonló, azzal a különbséggel, hogy a jelek szerint ők nem kötődtek oly szorosan Nagyszombathoz, mint az utóbbiak. Kereskedelmi kapcsolatrendszere még feltárásra vár, vélhetőleg Győrrel működött szorosabban együtt.39 {211}

Kálmáncsehi és Tolna a Dél-Dunántúlon fekszik, s így kereskedőinek nemigen volt keresnivalója a váci harmincadnál. (Prépostvárynak viszont dicséretére válik, hogy szemhatára erre, a szolgálati helyétől oly távoli vidékre is kiterjedt.) A 16. század végére erősen visszaesett Kálmáncsehi kereskedelemtörténetét jól ismerjük. Egy ideig ez volt az egész hódoltság legvirágzóbb kereskedővárosa; tőzsérei és kalmárai valósággal monopolizálták a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl felől Karintiába és Krajnába — azon túl pedig Velencébe — tartó marhahajtó út dél-dunántúli szakaszán folyó kereskedelmet. Lakói 1559 márciusa és 1560 februárja között 8551 szarvasmarhát vámoltattak el Szigetváron, többet tehát, mint az 1563/1564. évi váci ranglistát vezető három mezővároséi együttesen. Feltehetőleg a pettaui és a laibachi (ma: Ptuj és Ljubljana, Szlovénia) nagykereskedők pénzét forgatták, de éppoly otthonosan mozogtak Szegeden, sőt Debrecenben — s feltehetőleg Makón — is, mint az osztrák tartományokban.40

Tolna kereskedelemtörténetére vonatkozóan meglehetősen sok adattal rendelkezünk, de azokból egyelőre nehéz egyértelmű kapcsolattörténeti képet alkotni. Nyugat-dunántúli, északnyugati, sőt bécsi kapcsolatairól egyaránt tudunk, az Alföldre azonban — bár a mezőváros közelében több forgalmas dunai rév működött — a jelek szerint nem jártak át. Azért nem, mert az alföldi kereskedők — köztük, mint látni fogjuk majd, a makóiak — a helyükbe hozták a szarvasmarhát, s elszállították tőlük a környékbeli bort és a nyugatról érkezett iparcikkeket.41 A budai pasa Tolnát — és vele együtt Ráckevit, Vácot, Ceglédet és Nagykőröst, valamint a rendkívül élénk nagyszombati kapcsolatokkal rendelkező Nagymarost (Hont m.) — adta kezesül az 1583-ban keresztény fogságba esett koppányi szandszákbégért, ami úgyszintén ennek az öt városnak jelentőségét tanúsítja.42

A korabeli, főként török összeírásokból — ha nem is hézagmentesen — kirajzolódik a hódoltság 16. századi városhálózata s annak nagyságrendi megoszlása. A már a peremvidékhez tartozó Debrecent (1559-ben 1264, 1601-ben 1305 adófizető polgára volt)43, nem számítva az egész hódoltság legnagyobb települése Szeged volt, amely az 1540-es években a maga 1322 összeírt háztartásfőjével44 messze kiemelkedett a mezőnyből. A második helyén Gyöngyös és Tolna vetekedett: az előbbiben 1546-ban 844 háztartásfőt találtak,45 tolnai számot csak 1557-ből ismerünk — ekkor 941 adófizetésre kötelezhetőt regisztráltak itt46 -, meglehet tehát, hogy már korábban is akkora vagy nagyobb volt, mint Gyöngyös. Az eddig kiadott szandzsák-összeírások szerint ezeket — jelentősen leszakadva tőlük — Ráckevi követi (1546: 512 háztartásfő)47. Mint az alábbaikból kitűnik, az ekkor még hódoltságon kívüli tiszántúli részeken több nagy mezőváros létezett. Mivel azonban azt is tapasztalni fogjuk, hogy a népességszám néhány esztendőn belül is hatalmasat változhatott mindkét irányban, a későbbi török összeírásokból nyert adatokat nem mernők visszavetíteni az 1540-es évekre.

A 16. század második felében többször is helycsere történt az élen. Az 1550-es és 1570-es években az egyre növekvő Tolna (1557: 941,  1570: 1139), annak visszaesése {212} után (1576: 760)48 a korábban harmad-negyedvonalbeli (1546: 295, 1562: 400) településből váratlanul hatalmasra duzzadt Kecskemét (1580: 1068), majd — miután csakhamar ez is visszaesett (1580: 595)49 — ismételten Szeged (1580: 803, 1582: 646) rukkolt előre.50 Gyöngyös szilárdan tartotta magát az előkelő második helyen (1570: 758),51 bár ha Makó oly dinamikusan fejlődött, mint ahogy azt az 1567 és 1579 közti növekedés (595: 710) sejteti, meglehet, hogy ez foglalta el az első vagy második helyet. Ez azonban nem valószínű, hiszen nemcsak Gyöngyös (1583: 585), hanem az időközben „nyakára nőtt" más mezővárosok — így Ráckeve (1562: 746)52 és Békés (1567: 582)53 - lakosságszáma is erősen megcsappant az 1580—1590-es évekre. (1580: 499, 1590: 226, illetve 1579/1580: 456). Az okot is ismerjük: a módosabb hódoltsági polgárság tömegesen települt át a biztonságosabb királyi Magyarországra és Erdély pártiumi előterébe.54

Sajnos, az 1572. évi váci török és 1594. évi magyar jelentésben szereplő többi hódoltsági „fő városnak" a településhálózat nagyságrendjében elfoglalt helyéről közel sem tudunk ilyen egyértelműen képet adni. Olyan szandszák-összeírás, amely Mezőtúrt leírná, egyelőre csak a hanyatlás időszakából, 1591-ből ismeretes: ekkor 404 háztartásfőt regisztráltak itt, amiből arra következtethetünk, hogy az előző évtizedekben a fentebb jellemzett Ráckevi és Békés szintjén állhatott.55 Még ennyi támpontunk sincs egyelőre Kiskunhalas népességszámának meghatározásához.

A hatvani szandzsák 1548. évi összeírása szerint nemcsak Gyöngyös, hanem Pásztó is nagyobb volt Jászberénynél (394, illetve 381).56 Utóbb azonban fordult a kocka, hiszen 1562-ben a törökök Jászberényben 591 háztartásfőt írtak össze,57 míg Pásztó tizedfizetőinek száma 1549-ben csupán 250 körül volt.58 Szép számmal akadt nagyobb település a Dél-Dunántúl legjelentősebb kereskedelmi központjánál, Kálmáncsehinél (1554: 117, 1565: 180, 1571: 220 dzsizjeadó fizetésre kötelezett) is: így Danóc (1554: 222), Laskó (1554: 265), Mohács (1554: 239, 1590: 211, ezúttal már háztartásfő), Pécs (1554: 266, 1565: 200, 1582: 210).59 A Maros-menti térségben Makó után mindjárt Simánd következett (1563: 249 tizedfizető, 1567: 315, 1579: 331 háztartásfő),60 megelőzve az emelkedő Hódmezővásárhelyt (1560: 176, 1570: 311 háztartásfő)61 is. Itt azonban óvatosságra int, hogy az 1560. évi magyar állami adóösszeírásban például Decse nagyobbnak mutatkozik Békésnél (132, illetve 125 porta).62 Ezzel nagyjában-egészében fel is soroltuk a hódoltsági települések legnagyobbjait, s nem valószínű, hogy azon szandzsákokban, amelyeknek adatai nem váltak még hozzáférhetővé, akadna náluk nagyobb. {213}

A Csanádi szandzsák (1580 körül)

Összegezve: bizonyítható, hogy mindazok a települések, amelyekkel együtt Makót 1572-ben és 1594-ben felsorolták, valóban a török által megszállt terület gazdasági központjai voltak, ami az esetek többségében — bár nem törvényszerűen — nagyságukban is kifejeződött. Minden további nélkül elfogadhatjuk tehát azon tanúságukat, hogy Makó valóban a hódoltság „fő városai", sőt azok közt is az elsők közé tartozott.

Emellett tanúskodik a török hatóságok és kereskedők — mai kifejezéssel élve: török polgári lakosság — makói jelenléte is. A törökök, egyes jelek szerint, kezdetben a korábban megszerzett Balkánéhoz hasonlóan képzelték el Magyarország megszállt részeinek berendezését is. Olyképpen, hogy minden, mintegy a jelenkori járásnak {214} megfelelő terület (kaza) központjába — a lakosság ellenőrzése és jogügyleteik intézése céljából — kádihivatalt, az összes, kincstári kezelésben tartott városba és forgalmasabb átkelőhelyre török jövedelemkezelőt helyeznek, s a török uralom megszilárdulásával megkezdődhet majd a muszlimok Magyarországra telepítése is. Ez utóbbi elképzelés nyomait véljük felfedezni abban, hogy a szegedi szandzsák Bács megyei részein az 1570-es években fel is bukkannak törökök lakta települések.63

A betelepedési (vagy betelepítési) folyamat azonban csakhamar elakadt: valószínűleg a bácskai török telepek sem lehettek hosszú életűek, a hódoltság más részein pedig nincs nyoma hasonló kísérleteknek. A török közigazgatási apparátus végig a török uralom alatt csonka, befejezetlen maradt. A kádihivatalok jobbára csak a török erősségekben működtek, s ezekben összpontosult a jövedelemkezelő apparátus túlnyomó része is; a katonai védelem nélküli vámhelyeknél általában délszláv és magyar bérlőkkel kezeltették a jövedelmeket. Ott, ahol a török várhálózat sűrűn lefedte az őrizetére bízott területet — mint a Dunántúl jelentős részén — ez nem okozott nagyobb gondot, ott azonban, ahol — például a Duna—Tisza közén — a török erősségek nagy távolságra helyezkedtek el egymástól, komoly szervezési és ellenőrzési problémákhoz vezetett.

Eddigi ismereteink szerint a helyi török apparátus mindössze három, garnizon nélküli hódoltsági mezővárosban tartott fönn kádihivatalt s mellette — szubasi vezetésével — kisebb rendfenntartó erőket: a színmagyar Kecskeméten, a számottevő délszláv és valamicske török kisebbséggel is rendelkező Tolnán és Ráckevén. Vagyis: három olyan helységben, amelyeket a kitűnően tájékozott Prépostváry 1594-ben a hódoltság „fő városai" között szerepeltet. (Negyedikként ide szokás sorolni a jászberényi kádihivatalt is azon az alapon, hogy az a jelek szerint nem az ottani török várban, hanem a Zagyva másik oldalán fekvő polgárvárosban működött.64) Mindez azonban valószínűleg csak a magyar lakta területekre vonatkozik. Mivel a délszlávok bensőségesebb viszonyban voltak a megszállókkal, mint magyar társaik, s így könnyen elképzelhető, hogy a homogén szerb lakosságú Temesközben és a Duna—Tisza köze déli részén, s természetesen a Szerémségben kiépültebb, teljesebb török közigazgatási szervezettel kell számolnunk. 65

A magyar lakosságú vidékekre kitelepített, közvetlen katonai védelem nélküli kádhivatalok számát az újonnan „felfedezett" makóival együtt immár négyre, ha Jászberényt is ide számítjuk, ötre emelhetjük. A makói rajtaütésről beszámoló 1593-as levélben ugyanis ezek az egyértelmű sorok olvashatók: „kétszáz töröknél többet, mondják, hogy vágtak le, többet elevenen el nem vittek az emingnél. Az kádiát levágták, az emingnek az öcsjét sebbe hozták ide, Temesvárra..."66 Bár nem kizárt, hogy a szóban forgó kádi valamelyik környékbeli erősségből szállt ki Makóra és került ott magyar kézre, a beszámoló azonban oly természetességgel utal jelenlétére, hogy valószínűbb: a magyarok tudták, hogy Makón nemcsak „árus törököket", hanem hivatalos személyeket — a kádin kívül az itteni kikötő jövedelemkezelőjét (emmjét) — is foghatnak. A török hatóságokat az bátoríthatta a kádihivatal ide helyezésére, hogy a mezővárost minden oldalról török erősségek védték, amelyeknek elvben meg kellett volna tudni védeniük azt mindennemű magyar támadástól. Még ennél is jelentősebb szempont lehetett, hogy a török végvárrendszer Gyula eleste (1566) óta a Portától függő erdélyi fejedelemség — egyébként is felettébb gyengén kiépített — határvédelmi {215}szervezetévelérintkezett. Efelől már csak azért sem kellett támadásoktól tartani, mert az erdélyiek a „tizenötéves háborúig" nemigen próbálkoztak azzal, hogy befolyásukat a hódoltságnak velük szomszédos részeire kiterjesszék.67

Mivel hasonló fekvésűnek találjuk mindazokat a városokat is, amelyekben helyőrségről nem, török polgári lakosságról azonban tudunk, nyilvánvalóan ez a — mint kiderült, hamis — biztonságérzet vonzotta ide, Makóra a török betelepülőket is, akik vélhetőleg nagyobb kolóniát alkottak, mint akár a tolnai, akár a ráckevi törökök. (Amikor az utóbbiakat 1591-ben magyar támadás érte, a beszámoló mindössze néhány „varga török" elhurcolásáról tudósít.68 Csupán a biztonságérzet persze vajmi keveset ért volna gazdasági vonzerő nélkül, hiszen a hódoltságnak akadtak biztonságosabb sarkai is, mégsem vonzottak török telepeseket. Röviden szólva: maga a török jelenlét is Makó „fő várossága" mellett vall. Az a leletegyüttes: egy török ezüstcsésze, amely, két magyar készítésű későgótikus tölcséres ezüspohár társaságában, Makón került elő,69 pedig azt tanúsítja, hogy az itteni magyarok és törökök szoros kapcsolatokat alakítottak ki egymással.

Mezőgazdaság, kereskedelem és kézművesség a 16. században

Mezőgazdaság

Mindaz, amit a makóiak által a 16. században folytatott földművelésről és állattenyésztésről megtudhatunk, túlnyomórészt a rendelkezésünkre álló két szandzsákösszeírásból ered. Ezek ugyanis a háztartásfők és a velük együtt élő családtagok felsorolása után feltüntetik a várható bevételeket — köztük a búza-, a kétszeres-, a kender-, a káposzta- és a báránytizedet, valamint a sertések és a méhkasok után fizetendő adót — is. A megadott számok az előző három év terméséből és állománygyarapodásából kiinduló becslésen alapulnak. Bár forrásértékük ilyenformán természetesen nem vetekedhet a beszedett tizedekről készült magyar és török jegyzékekével, analógiák segítségével következtethetünk belőlük a lakosság ellátottságára és a településnek a környék termelési szerkezetében elfoglalt helyére. Kivált akkor, ha rendelkezésünkre áll az adókulcsokról és a behajtás módjáról intézkedő törvénykönyv (kanunname) is.

Tapasztalataink szerint a földművelésben elén eredmények révén e korban nem lehetett országos hírnévre vergődni, ám Makó esetében ezzel az eshetőséggel amúgy sem kell számolnunk. A város határában és a hozzá csatolt pusztákon jóideig egyáltalán nem voltak szőlők, s rendkívül gyengének mutatkozik a szántóföldi művelés is. Azon harminckilenc helység adatait tartalmazó összeállításban, amely a gyulai és a Csanádi szandzsák 1567. évi és 1579. évi adatai alapján készült, az egy adózóra jutó gabonatermés-átlag alapján Makó a legutolsók között szerepel. Az átlagok 1567-ben 289 (Arad) és 44 (Makó, Kupa), 1579-ben 468 (Nagykutas) és 23 (Gyula) szóródnak, az utóbbi évben Makó az utolsó előtti helyen állt.70 (Más területekkel egybevetve a legmagasabb átlagok sem mutatkoznak kiemelkedőnek.)71

Hasonló következtetésre jutunk Makó és a környékbeli falvak átlagainak összevetése révén is: {216}

 

búza és kétszeres egy háztartásra eső

 

termés (kile) átlag (kile)

 

1567 1579 7567              7579
Makó 24080   44
Csókás     179                327
Dálegyház   168 225
Mezőkopáncs 3800 181  
Rákos 2460   112
Szentlőrinc 5050 66  
Tömpös 7250   118

A kile nagysága területenként és időszakonként nagyon eltérően alakult: Isztambulban általában 25,65 kilogrammos kilével mértek, a kincstár azonban Magyarországon inkább a 30—40 kilogrammos kile bevezetését szorgalmazta.72 Az utóbbival számolva Makó gabonatermése 1567-ben 722 400 és 963 200 kilogramm között mozoghatott, ami annyit jelent, hogy 7000 lakos esetén egy főre 132—138, 5000 lakos esetén pedig 144—193 kilogramm gabona jutott. Ez ebben az időszakban — amikor a kenyér és a tésztaféleségek nagyobb szerepet játszottak a népélelmezésben, mint manapság — hozzávetőleg fél esztendeig fedezte a szükségletet. Valójában azonban inkább csak negyed esztendeig, hiszen a termésből el kellett különíteni a vetőmagot; ha nem sikerült pénzben megváltani, be kellett adni a tizedet; veszteségek keletkeztek az őr-letésnél; vámot kellett adni a molnárnak, sütésnél pedig elveszett a súlynak mintegy negyed része. Röviden: Makó jelentős gabonabehozatalra szorult, aminek nyomát megtaláljuk a makói kikötő vámszabályzatában is. Ez egyfelől a makói piacra gabonát hozó magyar asszonyokról, másfelől az itteni vásárra szekérrel szállított gabonáról tudósít; a szabályzat 10 kilénél vonta meg azt a határt, ami fölött az eladónak mérlegilletéket kellett fizetnie. A említett magyar asszonyok többsége, úgy tűnik, nem annyira a szomszédos falvakból, hanem távolabbról érkezett. Ahhoz ugyanis, hogy egy településnek eladásra felkínálható feleslege maradjon, legalább a makói átlag háromszorosát kellett megtermelnie, ilyen helység azonban a környéken csak három akadt, s azok is kicsinyek voltak, s így abszolút mértékben csekély mennyiséggel segíthettek Makónak.

Mindehhez képest a makói Maros-szakaszon meglepően sok malomkerék — 1567-ben 10, 1579-ben 14 — forgott. Mivel ugyanekkor a szomszédos Szentlőrincen 7, a szentmiklósi pusztán — tehát Tömpös területén — 2 kereket vettek számba, s így ezek kapacitását aligha kötötte le a környékről őrletés végett ideszállított gabona, nem elképzelhetetlen, hogy a makói malmok egyike-másika kallómalom volt. (Erre a feltevésre, mint alább látni fogjuk, nem annyira a mezővárosban működő csapók száma, hanem a Csapó utcanév jogosít fel.)

A kender-, a káposztatermés, valamint a megadóztatott sertések és méhkasok száma vajmi keveset árul el egy-egy helység mezőgazdaságáról. Valamivel többet a juhszám, illetve a báránytized, amit csak 1567-ben regisztráltak. Az egy háztartásra eső juhszám ekkor így alakult Makó szűkebb környékén:

 

juhszám egy háztartásra esik
Makó 1987 4
Mezőkopáncs 1200 57
Rákos 290 22
Szentlőrinc 0 0
Tömpös 570 9
{217}

A kirívóan alacsony makói juhszámnak megfelel ugyanezen összeírások azon adata, miszerint a defterdár 1567-ben 1472, 1579-ben pedig 1633 akcsét várt a báránytizedből, ami hozzávetőleg százötven darabos bárány szaporulatnak felel meg.

A felhasznált szandzsák-összeírások sem Makón, sem a környékbeli falvakban nem számolnak szőlőművelésből várható bevétellel, vagyis: ezek lakói vagy egyáltalán nem, vagy csak elhanyagolható mennyiségben termeltek bort. Ennek megfelelően a makói „kikötőnek" az összeírások elé bemásolt „törvénykönyvében" több olyan tételt találunk, amely az ide behozott bor elvámolásának módozataival foglalkozik. Amikor tehát 1602-ben azt olvassuk, hogy a Makóért vetekedő földesurak a birtok tartozékai között a város szőleinek használatba vételétől is eltiltották egy mást, 73 arra kell gyanakodnunk, hogy a protestációt rögzítő hiteleshely csupán formulaszerűen utalt a makói szőlőkre anélkül, hogy ilyenek a valóságban léteztek volna.

Mivel a szarvasmarha-állományt rendes körülmények között sem a magyarok, sem a törökök nem adóztatták, az összeírásokból természetesen hiányoznak az erre vonatkozó információk. így aztán nehéz eldönteni, hogy a makóiak — akik, mint fentebb már utaltunk rá, a legtöbb szarvasmarhát vámoltatták Vácnál 1563/1564-ben — saját tenyésztésű vagy másutt összevásárolt állatokkal kereskedtek-é. A makói rév vámszabályzata szerint 10 akcsét kellett fizetni az ott áthajtott ökrök után. A szandzsákösszeírás készítője 1567-ben mindössze 500, 1579-ben pedig 1000 akcsés bevételt várt „ökör- és juhláb vám" címén, amiből következik, hogy a Marostól délre eső területekről nem érkezhetett jelentősebb számú szarvasmarha és juh Makóra. Az itteni tőzsérek azonban a Marostól északra eső, szomszédos falvakban sem vásárolhattak össze nagyobb tételeket, hiszen azok lakóit — meglepően nagy marhaszámokkal — úgyszintén megtaláljuk az 1563/1564. évi váci vámjegyzékben (kimutatásunk csak a Makóhoz közeli helységek adatait tartalmazza):74

Bánhegyes 770 darab
Csatókamarás 334 darab
Csókás 384 darab
Dálegyház 466 darab
összesen 1924 darab

Vagyis: nemcsak Makó, hanem a környékbeli kisebb települések is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a hajtásban résztvevő megyék „rangsorát" is a Csanád megyeiek vezették. Mindezek alapján fel kell tételeznünk, hogy a makóiak jobbára maguk által — valószínűleg a mezővároshoz csatolt Klárafalva, Varsánytó és Igás puszták legelőin — nevelt marhákat kínáltak eladásra észak-magyarországi és nyugati partnereiknek.

Némi jövedelemhez jutottak a makóiak a Maroson folytatott halászatból is, ámbár az 1567. évi szandzsák-összeírás csupán 300 akcsét remélt haltized címén. Bár nem tudni, hogy az adóztató mennyi és milyen fajtájú halat értékelt egy akcsére, e szám erőst alábecsültnek tűnik. Márcsak azért is, mert az 1567. évi összeírásban öt olyan makóit (az összesnek valamivel kevesebb mint 1%-a) találunk, akinek neve halászattal kapcsolatos foglalkozásra utal: három „Halászt", egy „Varsást" és egy keresztnévvel + a török „balik" =halász minősítő jelzővel jelölt személyt. Közülük hárman a Csapó, ketten a Tót utcában laktak, s az egyikük juhosgazda volt. Noha a halászat után várt jövedelem 1579-re a korábbi tízszeresére, 3000 akcsére növekedett, az összeírásból {218} immár hiányoznak a halászatra utaló nevet viselő személyek. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy ez a „termelési" ágazat elhanyagolható szerepet játszott Makó gazdasági életében.

Kereskedelem

A „makói kikötő törvénykönyve'"75 - címével ellentétben — nemcsak az itteni rév, hanem a hetivásár és sokadalom forgalmára vonatkozólag is tartalmaz adalékokat, s így belőle plasztikus kép rajzolódik ki a Makón, illetve a Makón keresztül zajló kereskedelemről (a vámtételek 1567 és 1579 között nem változtak):

  1. Erdély felől természetesen elsősorban — részben hajón, részben szekérben szállított — sót vártak ide a török hatóságok. Amennyiben a szállítók már a török területre lépéskor, Lippánál — lerótták a vámot, az elismervény (tezkere) bemutatása után fizetés nélkül haladhattak tovább nyugat felé, amennyiben nem, úgy a Makóra érkezéskor 100 darab kősó (kita) után 25, ha azt helyben eladták, további 20 akcsét tartoztak fizetni. (Az utóbbi esetben minden egyes vevő 20-20 akcséval tartozott, függetlenül attól, hogy mennyi sót vásárolt.)
  2. A királyi Magyarország felől („Magyarországról") főként réz, ón, szövet, kés, fejsze és ún. eszterhál süveg érkezett nagyobb mennyiségben Makóra. Mindezek után ezer akcsényi értékenként 40-40 akcse vám (gümrük) járt. Hasonlóképpen vámolták meg a „gyaurok oldalára menő" árukat is. Noha ez utóbbiakat a törvénykönyv nem részletezi, nyilvánvalóan itt is az ország — s azon belül kiváltképp a hódoltság — leg fontosabb   kiviteli   cikkeiről:    szarvasmarháról   és   állatbőrökről   van   szó.   Ezek beérkezéséről a törvénykönyv — igaz, más összefüggésből — tételesen is megem lékezik: úgy rendelkezik, hogy az eladásra jövő marha után 10-10 akcsét, 4 juh után l-l akcsét, marhabőr után 2-2, két juhbőr után 1-1 akcsét szedjenek. (Ez a rendelkezés nyilván csak a Makóra máshonnan behozott állatokra és bőrökre vonatkozott,  a helyben tenyésztett állatokat és azok bőrét,  ha kivitelre kerültek,  nyilván akkor vámolták meg, amikor kiléptek a hódoltságból.) Amennyiben a „gyaurok oldalára menő" áruk Makón cseréltek gazdát, úgy ezer akcsénként 30-30 akcse vámot kellett szedni utánuk, s nyilván ez vonatkozik a helyben értékesített behozatali cikkekre is.

3)   A   törvénykönyv   Makónak   a   megszállt   terület   egy   másik   régiójához: „Baranyához" fűződő kapcsolataival foglalkozik a legbehatóbban. Az itteni kikötőkbe hajón befutott baranyai borszállítmányok részben továbbhaladtak innen a Maroson felfelé, részben pedig itt kerültek eladásra egyfelől a környékbeli, másfelől a Maroson túli   falvak   lakosainak.   Az   előbbi   esetben   mindössze   8-8   akcse,   amennyiben értékesítésre került, 25-25 akcse vámot szedtek hordónként. Ha a megvásárolt bort a Temesköz felé vitték tovább, úgy gazdáiknak még 8-8 akcse átkelési illetéket (reszm-i dümen) is kellett fizetni.

A „Baranya" felé üres hordókkal megrakodva induló hajók 4-4 akcsét fizettek, ha azonban rájuk sót, gabonát, gyapjút, ún. kébe posztót, élelmiszert vagy ruhaneműt raknának, úgy ezek után is meg kellett adni az ezer akcse érték után járó 30 akcsés vámot.

4) A Temesköz felé és felől, úgy tűnik, egyébként is élénk forgalommal kell szá molnunk. A törvénykönyv ugyanis az alábbi átkelési illetékeket említi: {219}

megterhelt kocsi 4 vagy 8 akcse
teli boroshordóval megrakott kocsi 25 akcse
üres kocsi 4 akcse
lovas ember 2 akcse
gyalogos ember 1 akcse
sertés 2 akcse

5) A makói hetipiacra üres és megrakott kocsik egyaránt érkeztek (vámjuk: 8, illetve 4 akcse). Az utóbbiakon elsősorban valami, közelebbről nem ismert vászonféleség vagy alsóruha (gejszi; 1000 akcse érték után 40 akcse), marha- és juhbőr (2, illetve 1/2 akcse darabonként), gabona (10 kilénél több után 2 akcse), ún. csuka szövet (végenként 10 akcse) érkezett. Azoktól, akik apróbb cikkeket (hurdevát) kínáltak eladásra, csupán helypénzt szedtek (1 akcse).

Külön is megemlékezik a törvénykönyv a helyi kereskedőkről és szűcsökről (kürkdzsi). Az előbbiek az évi országos vásárok (panajir) alkalmával minden vászonruha után 4-4, más „magyar áruk" után pedig 100 akcsénként 3-3 pénzzel tartoztak. Az utóbbiak némi kedvezényt kaptak az általuk Makóra beszállított bőrök után, amennyiben 100 darabonként csupán 20 akcsét fizettek. Ugyanők ún. imroz kebét is árusítottak, amelynek eladásakor végenként 5-5 pénz járt.

Mint látható, a Makón keresztül folyó távolsági kereskedelem az ország külkereskedelmi megoszlását tükrözi: a behozatalt itt is a szövetféleségek, vas- és szatócsáruk uralták, amiknek ellenértékeként innen is élőállatot és állatbőröket vittek ki, ahogy az az ország más határmenti és belső vámhelyeinél is megfigyelhető.76 Két eltérés azonban mindazonáltal mégis megfigyelhető.

  1. Abból, hogy a „makói kikötő törvénykönyve" nem tartja szükségesnek rész letezni az ide behozott nyugati szövetfajtákat, arra kell következtetnünk, hogy ezek választéka meglehetősen szegényes lehetett, s a piacot a helyi és környékbeli, háziipari előállítású szövetek (csuka, kébe stb.) uralták.77
  2. A magyar határállomásoknál a réz- és ónkivitel nemigen ragadható meg, hiszen azt a Besztercebánya környéki rézbányákat bérlő Fugger-társaság vámfizetés nélkül szállította ki az országból a feldolgozó és felvevő helyekre.78 Makón keresztül viszont — mint arra az alábbaikban még visszatérünk — élénk nemesfémkereskedelem folyt a Balkán és a Török Birodalom belsőbb részei felé. Állíthatjuk ezt még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ide csupán az alsó-magyarországi bányavárosokban kitermelt réz töredéke juthatott, feltehetőleg nem is egészen legális úton-módon. A magyar törvény hozás ugyanis szigorúan tiltotta minden olyan árucikk kivitelét a Török Birodalom felé,   amelyből   fegyvert   lehetett   gyártani,   illetve   amelyet   fegyverként   lehetett használni.79

A törvénykönyv és a szandzsák-összeírás tervezett bevételi „rovatának" összevetésével — ha nem is könnyen, hiszen az utóbbi tételei nem mindig azonosíthatók egyértelműen az előbbi egyes pontjaival — némi fogalmat alkothatunk a makói kereskedelem egyes szektorainak egymáshoz való viszonyáról és forgalmon belüli súlyáról: {220}

 

1567

1579

Helyi forgalom:

 

 

piaci vám és kile-illeték

5400

5000

vásári illeték (resm-i sergi)

54

500

összesen

5454

5500

 

A Temesközzel lebonyolított forgalom: révátkelési illeték 3144 5144
A baranyai borvidékkel lebonyolított forgalom: hordó-illeték 4000 6300
boros kocsik vámilletéke 3000 4000
összesen 7000 10300

 

Az Erdéllyel lebonyolított forgalom: sóvám- és illeték 4050 10000
A királyi Magyarországgal lebonyolított forgalom:    
ökör- és juhláb vámja 500 1000
ökör- és juhbőrök vámilletéke 3000 4000
kereskedők holmijai, eszterháljai és szövetei utáni vámilleték 5000 5000
összesen 8500 10000
Mindösszesen 28148 40944

 

A szektorok közti %-os megoszlás:    
  1567 1579
helyi forgalom 19,4 13,4
temesközi forgalom 11,2 13,4
„baranyai" forgalom 24,9 25,2
erdélyi forgalom 14,4 24,4
királyi magyarországi forgalom 30,2 24,4

Bár ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a szektorba sorolás sok esetben bizonytalan, megnyugtatólag hat, hogy a forgalom — kivált 1579-ben — kiegyensúlyozottnak mutatkozik. Leszámítva az e szempontból érdektelen helyi forgalmat, ezt a kiegyensúlyozottságot tükrözi ugyanis a makóiak által bonyolított távolsági kereskedelem irányok szerinti megoszlásának behatóbb vizsgálata is.

Nyugat: a Dél-Dunántúl

A gróf Zrínyi Miklós dunántúli és egyben szigetvári főkapitány ellen 1565-ben lefolytatott nagyszabású kamarai vizsgálat során a bátaiak (Tolna m.) küldöttei előadták, hogy bírájuk azért került csaknem két hónapra a szigetvári tömlöcbe, mert Zrínyi parancsa ellenére vámfizetés nélkül engedte áthaladni a bátai réven a makói és szegedi hajósokat. A főkapitány ugyanis — akit egyáltalán nem zavart az, hogy Báta és környéke török megszállás alatt áll s jókora távolságra fekszik Szigetvártól — oly {221} magasra szabta a borral megrakott hajók illetékét, hogy az veszélyeztetni kezdte a bátaiak, valamint a makóiak és szegediek közt kialakult — mint alább látni fogjuk: felettébb élénk — kereskedelmi kapcsolatokat. Korábban a borszállító hajók után 12 dénár „kormánypénz" járt magyar részre, függetlenül attól, hogy a hajón hány és milyen űr-tartalmú hordó volt. Zrínyi ezt a tételt egységesen 1 hordóra emelte, de megesett, hogy még ennél is többet követelt: két makói és egy szegedi hajó — meg nem nevezett — tulajdonosaitól 100, Tálas Gergely — az 1557/1558. évi dzsizje-összeírás szerint — makói kereskedő és Söre János hajóiról pedig 2 hordóban 97 köböl bon vett el.80 Jó okunk van tehát feltételezni, hogy a hatalmas borforgalmat lebonyolító Délkelet-Tolna megyei révek (Báta, Dombori és Tolna) 1544/1545. évi és 1553. évi török vámjegyzékeiben lakóhelyük megnevezése nélkül szereplő rengeteg borhajós közt nagy számban bújhatnak meg makóiak és szegediek. A hajók többsége 1—5 hordót szállított, akadt azonban köztük olyan is, amelyre 15, sőt 21 hordó is felfért.81

Mivel a keletről érkezett sószállítmányoknak Báta — és mellette Tolna — volt a dunántúli elosztóközpontja,82 legott emlékezetünkbe ötlik, hogy az 1567. évi szandzsák-összeírás 4050, az 1579. évi pedig 10000 akcsés sóvámbevétellel — vagyis: legalább 16 200, illetve 40 000 sókockával számol. Ennek figyelembevételével a Dél-Dunántúl és a Maros-mente közti kereskedelmi kapcsolatrendszer ekként rekonstruálható: A makói — és vélhetőleg ugyanígy a szegedi — hajósok üres hordókkal megrakodva indultak útnak a Tolna megyei dunai átkelők felé, a hajókon azonban maradt hely arra is, hogy sót, zsiradékot és más élelmiszert szállítsanak magukkal. A vámszabályzat egyértelműen megjelöli a célállomást, hiszen részben „Baranya felől" érkezett borról, részben pedig „Baranya felé" szállított üres hordókról beszél, márpedig Felső-Baranyán ez idő tájt Tolna megye délkeleti részét értették. A debreceni tanács 1589-ben panaszt tett a szolnoki török hatóságoknál, hogy a szolnoki zsidó vámbérlő „új hordóadót követel tőlünk a Szekszárd felé eső baranyai náhijéből szállított borok után".83

A makói és szegedi hajósok Bátán és Tolnán megszabadultak sóterhüktől,84 s vagy már a helyszínen megrakodtak borral, vagy felhajóztak a Sárvízen a „baranyai" borok legfőbb termőhelyéig, a szekszárdi dombvidékig. Bátától és Tolnától ugyanazon a víziúton — vagyis: a Dunán, a Tiszán és a Maroson — tértek vissza, amelyen érkeztek. Mint az idézett 1589. évi debreceni panasz sejteti, sokan nem álltak meg lakóhelyüknél, hanem tovább eveztek a Tiszán északnak, s — vélhetőleg Szolnokon keresztül — egészen Debrecenig eljuttatták szállítmányaikat, amelyek a tetemes szállítási költségek dacára még a század végén is versenyképesek voltak ott a közelebb fekvő Hegyalja borával. A magára Makóra beérkezett bor egy részét továbbszállították keletnek a Maroson, vagy pedig szekéren vitték tovább ismeretlen állomások felé. Abból, hogy 1567-ben a hordó-illetéket 4000, a boros kocsik vámilletékét pedig 3000, 1579-ben pedig 6300, illetve 4000 akcsére becsülték, sajnos, sem a {222} beérkezett, sem a továbbszállított bormennyiségre nem lehet következtetni, hiszen a hordókat — attól függően, hogy honnan érkeztek és hová tartottak, illetve hogy üresek vagy teltek voltak-e — 4, 8 és 25 akcsével vámolták.

A jelek szerint a makóiak a Dél-Dunántúl irányában nem hajtottak marhacsordákat. 85 Legalábbis ez következik abból, hogy az 1559. évi szigetvári vámjegyzékben szereplő legjelentősebb kálmáncsehi marhakereskedők — például Tűjártó Bálint és Simon, Mészáros Mihály és Szívós [Bálint] — maguk gyűjtötték össze Szeged, sőt Debrecen környékén a kivitelre szánt marhákat, s vélhetőleg eljutottak Makó vidékére is.86

Eszak-északnyugat: Győr és Bécs felé

A budai hídon keresztül, Győr és Bécs irányában folytatott makói kereskedelemről csupán az idézett, 1572. évi váci panaszlevélből értesülünk Magyar fordításban is hozzáférhető ugyan a budai és pesti vám 1571. február 26. és 1574. január 23.; valamint 1579. november 21. és 1580. november 8. közt vezetett naplója, ez azonban a bejegyzett kereskedők lakóhelyét nem közli, s így nem erősítheti meg a fenti közlést.87

Észak-északnyugat: Nagyszombat és Morvaország felé

A Vácon keresztül a Dunától északra eső részekre marhát hajtó és onnan iparcikkekkel hazafelé igyekvő makóiakat viszont szerencsére két XVI. századi vámjegyzékben is „tetten érhetjük". A sorrendben az első, fentebb már többször hasznosított, 1563. július 22. és 1564. március 9. közti váci jegyzékben az alábbiakat találjuk (a név után, zárójelben: mely utcában írták össze az 1567. évi defterben, s kiket regisztráltak vele együtt)-.88

Hajtó neve Marhák száma Vámösszeg (akcse)
1563. július 26.: Szűcs Bálint (1567: a Szeghát utcában 2 legény testvérével) 144 7200
1563. augusztus 7.: Rásó Jakab (1567: a Hód utcában; 1 nőtlen fiával) 83 4150
Dénes Imre 167 8350
Kántor Márton (1567: a Tót utcában; 2 nőtlen fiával) 103 5150
Lopó Lukács (1567: a Tót utcában; 2 nőtlen fiával) 147 7350
     
1563. augusztus 8.: Csapó Péter 116 5800
1563. augusztus 26.: 152 7600
Szucs Bálint (ld.feljebb) Nagy Bálint (1567: a Tót utcában) 139 6950
Nagy Bálint (sic!) 117 5850
Tód Dénes (1567: a Szeghát utcában; 2 nőtlen fiával) {223} 111 5550
Kasza Mihály (1567: a Hód utcában; 1 nőtlen testvérrel) 113 5650
Pópa Máté 110 5500
Csapó Balázs 147 7350
1563. augusztus 28.: Hárhidi (?=Harmadi?) Benedek 1567: a Csapó utcában) 185 9250
1563. augusztus 30.: Nagy Miklós (1567: a Hód utcában; 1 nőtlen testvér) 128 6400
1563. szeptember 22.: Darabos Ferenc 68 3400
1563. szeptember 23.: Szűr Pál 96 4800
Udvari Tamás 76 3800
1563. október 22.: Bárán András 101 5050
Bokcsa Ferenc 139 6950
Kántor Márton (ld. feljebb) 162 8100
Kasza Mihály (ld. feljebb) 123 6150
1563. október 23.: Ákos István 112 5600
1563. október 25.: Harmadi Benedek (ld. feljebb) 202 10100
Hajtó Miklós 31 1550
Hajtó Miklós 103 5150
összesen 3175 158 750

Mivel más helységből való marhahajtók között a vámjegyzékben nem találunk Nagy Bálint nevűt, valószínűleg ide sorolandó a lakóhely nélküli hajtók közül:

1563. december 3.:    
Nagy Bálint (ld. feljebb) 112 5600
ez esetben: összesen 3287 164 350

Miként arra más összefüggésben, fentebb már utaltunk, Makó az utóbbi tétel nélkül is toronymagasan vezette a marhahajtók rangsorát, több mint kilencszáz darabbal megelőzve az utána következő Jászberényt. Egy-egy makói hajtó átlagosan 122 darabos csordával jelentkezett a váci vámhelynél. A váci vámjegyzék — immár a lakóhely feltüntetése nélkül — közli azon kereskedők névsorát is, akik „visszárut": posztót és egyéb iparcikket szállítottak be a hódoltságba. Ezek névsorában egyetlen olyat sem találunk, akit valamelyik marhahajtóval azonosíthatnánk. Más forrásokból egyébként is tudjuk, hogy — néhány debrecenit és gyöngyösit leszámítva — többségük jól ismert nagyszombati nagykereskedő volt. Ezek egyike-másika egészen Makóig eljutott: az 1563. augusztus 8-án Vácnál 32 vég kisnicér és 25 vég karasia posztóval, valamint 32 arany értékű lámpával áthaladt89 Szolnoky Balázs valamikor 1571. december 19. előtt megjelent a makói tanács előtt és ott — Nagy Urbán főbíró (az 1567. évi defterben: a Hód utcában; 5 nőtlen fiával), valamint Szűz Pál és Ihos István (az 1567. évi defterben: a Csapó utcában) tanácstagok jelenlétében — kötéslevelet állított ki {224} Harmati Benedeknek azon 217 forintról, amellyel adósa maradt. (Mind Harmati — aki az 1567. évi defterben: a Csapó utcában, családtag nélkül — mind pedig Szűz — Szűr Pálként — szerepel az 1563/1564. évi váci marhahajtók között.) Ebben kijelentette, hogy amennyiben a rékasi Péterffy Pál, akire adósságát áthárítani igyekezett, Szent Erzsébet napig (1571. november 19.) nem elégítené ki Harmatit, köteles alájönni Mezőtúrra és személyesen megfizetni hitelezőjének. Szíj Bálint makói főbíró 1571. december 19-én azért fordult a nagyszombati tanácshoz, mert Szolnoky annak ellenére nem hajlandó megjelenni, hogy Péterffy azt állítja: az utolsó pénzig rendezte Szol-nokyval szemben korrábban valóban fennálló adósságát.90

A másik vámjegyzéket, amelyben makóiak találhatók, magyar oldalon fektették fel azokról, akik az Érsekújvár melletti jatói Nyitra-hídon állataikkal vagy szekerekkel átkeltek. A marhahajtási jegyzék a környékbeli vásárok szerint csoportosítva a tőzséreket, a szekereseknél azonban nem jegyzi fel, hogy hol szerezték be a náluk talált árucikkeket. Furcsamód az 1586. évi jegyzékben csak marhahajtó,91 az 1587/1588. éviben92 pedig csupán szekerező makóiakat találunk. Névsoruk a következő:

 

1586. június 20. (Cél: Szered) 1586. augusztus 27. (Cél: Nyárhid)
Kovács Gergely 50 ökör
Pap János 75 ökör
Tóth Tamás 32 ökör
összesen 50 ökör 107 ökör= 157 ökör
Mindösszesen:   157 ökör

1587. december 1. és 1588. november 30. között áthaladt makói szekeresek:

 

május 30 június 1. augusztus 20.  október 7. október 8. október 10.
Szűcs Mátyás 1 ötlovas          
Szabó Jakab 1 ötlovas          
Nagy András   1 négylovas 1 ötlovas      
Nagy Sebestyén   1 hatlovas        
Angyal Mihály     1 ötlovas   1 hatlovas  
Tóth András     1 négylovas      
Bella Gergely     1 négylovas      
Kónya Gergely     1 hatlovas      
Zörgő János     1 hatlovas      
Kövesdi Gergely       1 nyolclovas    
Tóth Tamás           1 hétlovas
összesen 2 szekér 10 lóval 2 szekér 10 lóval 6 szekér 30 lóval 1 szekér 8 lóval 1 szekér 6 lóval 1 szekér 7 lóval
Mindösszesen 13 szekér 71 lóval        
{225}

 

Az érsekújvári hídvámjegyzékek összesítő értékelése még nem készült el, s így egyelőre nem tudható, hogy Makó hol helyezkedett el a marhahajtók és szekeresek rangsorában. A makóiak által áthajtott szarvasmarhák csekély száma önmagában is sejteti, hogy elvesztette korábbi előkelő helyezését, s ugyanez derül ki az eddig már publikált jászberényi és mezőtúri adatokból is, hiszen a vámjegyzékben mindkét másik „fő város" jóval nagyobb tételekkel szerepel nála.93

Az 1563/1564. évi váci és az 1586/1588. évi érsekújvári vámjegyzék mechanikus összevetéséből hajlamosak lennénk arra következtetni, hogy a makóiaknak a hódoltsági kereskedelem szervezésében betöltött szerepe alaposan megváltozott az eltelt kerek húsz esztendő alatt. Míg korábban az élőállatok kijuttatásában, később inkább a behozatal lebonyolításában jeleskedtek. Bár az 1586. évi és 1587/1588. évi adatok összevetése önmagában is cáfolni látszik ezt a feltevést, kétségtelen, hogy a hódoltsági kereskedők a század vége felé nagyobb részt vállaltak a behozatalból, mint a század dereka táján. Rákényszerültek pedig erre azért, mert a királyi magyarországi — köztük a korábban oly aktív nagyszombati — árusok egyre ritkábban vállalkoztak hódoltsági beutazásra, s lakóhelyükön várták be, hogy a hódoltsági magyar kereskedők hozzájuk a szarvamarhákat felhajtsák és tőlük a nyugati iparcikkeket el vigyék. 94

Több szórvány adat azonban arra utal, hogy a makói tőzsérek részesedése az északnyugati irányú marhahajtásból valójában aligha lehetett oly csekély, mint azt az 1586/1588. évi érsekújvári vámjegyzék alapján vélhetnők. 1585. március 18-án Oszmán aga váci török főharmincados a következő ügyben fordult felvilágosításért Nagyszombat városához: két-három évvel korábban Székely Gáspár makói lakos hajtotta át a váci harmincadon Csütörtök Lukács közel száz csődörét. Mivel az adóslevelet annak a nevére szokás kiállítani, aki az állatokat áthajtja, Oszmán most azzal a kéréssel fordult a nagyszombati tanácshoz, hogy — miután Székely nem hajlandó magára vállalni a fizetési kötelezettséget — kényszerítsék rá Csütörtök Lukácsot a harmincadösszeg lerovására.95 A Pozsonyi Kamara tanácsosai 1589. június 21-én felterjesztésben sérelmezték azokat a kártételeket, amelyeket az ország alsóbb részeiből, a török hódoltságból („ex partibus huius regni inferioribus, ex Turcica ditione") érkezett tőzséreknek a királyi Magyarországon a legkülönbözőbb hatalmaskodók okoztak. A felterjesztés tulajdonképpen a makói és Makó környéki kereskedők panaszait általánosította, akiket Kovács Ferenc surányi katona több ízben megkárosított részben úgy, hogy állataikat, részben úgy, hogy azok árát lefoglaltatta. A Kamara ezt különösen azért tartotta sajnálatosnak, mert úgymond Makón és a vele szomszédos falvakban több olyan tőzsér akad, aki nagy marhacsordákat hajtana fel a királyi Magyarországra („audimus autem plurimos esse in prefato Mako et aliis locis illi vicinis questui boario adsvetos, qui multam pecorum copiam ad has partes adducturi essent"), ha nem rettegnének Kovácstól. Némi fogalmat alkothatunk a letartóztatott összegek és áruk nagyságáról abból, hogy ugyanezen felterjesztés szerint Zeleméry István érsekújvári provizor nem kevesebb mint 1050 forintot vett el Révay Mihályné ismeretlen helyen lakos hódoltsági jobbágyától, Pap Jánostól, amelyet az általa felhajtott marhák árában kapott.96

A fentiekből kiderül, hogy Makót Pozsonyban a 16. század utolsó negyedében is a jelentős marhakereskedő-központok közé sorolták. Az, hogy a makóiak által bonyolított marhaexport jóval jelentősebb mértékű lehetett, mint ahogy azt az érsekújvári jegyzékek alapján gondolhatnánk, paradox módon benne rejlik ugyanezen jegyzékekben {226} is. Nagy Gergely pereskutasi „kereskedő tőzsér" kivételesen részleteiben is megismerhető 1588. évi ügyleteiből kiderül, hogy a Csanád megyei jobbágykereskedők egészen a morvaországi vásárhelyekig eljutottak marháikkal, s azok árán ott posztót vásároltak, amit aztán bérelt szekéren szállítottak hazafelé.97 Nyilván ugyanígy jártak el az 1587/1588-ban Érsekújvárnál csupán „visszáruval" jelentkező makóiak is, akik marhahajtóként vélhetőleg azért hiányoznak az ottani vámjegyzékből, mert állataikkal más úton — Érsekújvárt elkerülve — közelítették meg az alsó-magyarországi és morvaországi piacokat, visszafelé viszont már annak érintésével igyekeztek.98 Ez persze nem változtat azon a valószínű tényen, hogy 1563/1564-hez képest Makó hátrébb szorult a többi nagy mezővárossal — köztük Jászberénnyel és Mezőtúrral folytatott „versenyben", hiszen ezek kereskedői előtt éppúgy nyitva álltak a feltételezett kerülőutak, mint a makóiak előtt.

Makó és az északnyugat-magyarországi térség élénk kereskedelmi kapcsoltait tanúsítja az is, hogy tudunk olyan makóiról, aki — midőn a hódoltság leggazdagabb parasztpolgárainak a királyi Magyarországra menekülése tömeges méreteket öltött — Nagyszombatban telepedett le. Értő Mártonon — akiről az alábbiakban még hallani fogunk — 1584. december 27-én Oszmán aga váci főharmincados azokat az adósságokat kereste, „mellyel az elmenetelekoron [tehát: mivel alább látni fogjuk, 1580-ban még Makón élt, valamikor 1580 és 1584 között] maradott volt adóssa az makai áros törököknek". Felkérte Nagyszombat tanácsát, hogy kényszerítsék a fizetésre, mert különben szultáni parancsra kénytelen lesz lefoglalni valamelyik nagyszombati hasonló értékű áruját vagy kinnlevőségét. Mivel az Értőnek hitelező makói törökök közül „mindenik volt nekem adós némely summa pénzzel", az „az pénz az hatalmas császáré", a tenger fenekéről is elő kell kerülnie.99

Értő előkelő helyet foglalt el a befogadó szabad királyi város társadalmában is, ami — mivel tekintélyt parancsoló vagyonát nyilvánvalóan nem a Nagyszombatban töltött néhány évben, hanem még Makón halmozta fel — elsősorban a makóiak által folytatott kereskedelem ütőképességét és tőkeképességét tanúsítja. A kereskedelmi tevékenységük után 1584-ben külön is megadóztatott 99 nagyszombati polgár között a kilencfős élcsoportba: a 30 forintnál nagyobb összeggel megróttak közé tartozott. Igaz, ott másodmagával a legközelebb esett az alsó határhoz: 32 aranyat fizetett. 100 Ugyanabba a csoportba sorolták tehát, amelyet néhány évvel korábban (1579) — igaz, messze kiemelkedve e csoportból is (100 Ft) — a magyar kereskedők „doyenje", Thököly Sebestyén vezetett. 101

Északkelet: Debrecen felé

A   makói   török   és   magyar   kereskedők   továbbra   is   rendkívül   intenzív kapcsolatokat tartottak fenn az Erdélyből a királyi Magyarország nyugati része — és {227} azon túl a cseh és osztrák tartományok — felé vezető utak csomópontján elhelyezkedő Debrecennel.

Az 1565. évi Habsburg—erdélyi háborúskodás idején a királyi sereg egyes egységei Debrecenre ütöttek, s — vezérük, Székely Antal főkapitány ígérete ellenére — végigfosztogatták az ottani boltokat. A rajtaütés során a nem kevesebb mint öt bolttal rendelkező Baracskai Szabó Mátét érte a legnagyobb kár; egymaga valami 36 000 forinttal „részesedett" a település 100 000 forintra becsült veszteségeiből. Hiába követte a sereget kárvallott társaival együtt Tokajon át Szatmárra, majd onnan Beregszászra, alig valamicskét sikerült visszaszereznie elrabolt portékáiból. Az ügyben felvett terjedelmes tanúvallomásokból kiderül, hogy Szabó Máté és a vele hasonszőrű debreceni kereskedők rézért keleti szöveteket, patyolatgyolcsot, selymet, szőnyegeket és fűszereket cseréltek a makói, nándorfehérvári (belgrádi), szegedi és szolnoki törökökkel. Amikor Szabó Máté kereskedő társasága az 1560-as évek elején 65, majd 90 szekér rezet vásárolt Besztercebányán, azt jóelőre igyekezett lekötni a makói és a szegedi török kereskedőknél. Vesztükre éppen a fosztogatás előtt érkezett számukra Szegedről és Szolnokról 21 175 forint értékű keleti árucikk, nem csoda hát, hogy a hírek szerint a prédáló katonák állítólag térdig gázoltak a kiömlőtt borsban, s 40 bála patyolatgyolcsot zsákmányoltak.102

A Makón, 1569 novemberében elhunyt Hüszein kereskedő 123 750 akcsés (=2475 forintos) hagyatékát — ami ilyenformán meghaladta a mezőváros 1567. évi török földesúri adóbevételét — két debreceni polgárnál levő kintlevőség alkotta. Fehér Péter — nyilván már korábban leszállított keleti portékákért — 30 000 akcséval tartozott neki, Veres Máténál pedig 125 mázsa reze várt hazaszállításra (értéke 93 750 akcse, ebből 3250 akcse vám járt a török kincstárnak).103

A debreceni tanácsülési jegyzőkönyvekben az áttelepültekre vonatkozó, már hasznosított adatokon túlmenően is bőven maradt nyoma a makói magyarok itteni kapcsolatainak. A debreceniekkel szembeni követeléseknek első fokon a városi bíróság előtt lehetett érvényt szerezni, ezek természetéről azonban a bejegyzések jobbára csak általánosságban szólnak. Az eddig megjelent kivonatok közül csupán makói Kádas Mihály 1567. április 19-én benyújtott és 1567. július 27-én megismételt keresetéből derül ki, hogy a Kormányos Györggyel és Ambrussal szembeni, 65 forint 25 dénáros követelése árueladásból származott.104 Ama, 1567. január 9-i bejegyzésből, miszerint Faragó Boldizsár megfizette azt az összeget, amelyért makói Harmati Benedek és szentesi Virágos András a vagyonára tiltást jelentett be, ugyanez inkább csak sejthető.105 Azon az alapon, hogy a hitelezők különböző helyeken laktak, ami inkább kereskedelmi társulásra, mint rokoni kapcsolatra utal. Hasonló a helyzet azzal az 1571. április 9-i bejegyzéssel is, miszerint a debreceni Kádas György felesége 12 forint erejéig tiltott makói Szíjgyártó Gergelynek az úgyszintén debreceni Kocsis Fábiánnál levő pénzéből, bizonyos ló ára fejében.106 Ugyancsak kereskedelmi ügylet folyományaként keletkezhetett az a 14 dénár híján 500 forintos tartozás is, amit 1568. január 6-án a makói Fóris István Czene András — Kovács András kezébe került — vagyonából magának követelt.107 Amennyiben ugyanis Fóris a rokonsági okon kívánt volna részesülni Czene hagyatékából, úgy nyilván kerekebb összegre vagy — még inkább — ingatlanra vagy ingóságokra jelenti be igényét. (Fóris 1571 márciusában — megbízottja, {228} Földes György útján — 17 forintért perelte Cseres Ambrust a debreceni tanács előtt.108) Nyilvánvalóan kereskedelmi ügylet révén került egymással szembe a debreceni törvényszék előtt a makói Nagy Kelemen és a mosoni Huszár János is: a bíróság azzal szabadította fel a Nagy által letartóztatott Huszárt, hogy a makói az alperes lakóhelyén keressen orvoslást sérelmére.109

1568. július 31-én makói Paksi Ferenc 20 dénár híján 10 forintig tiltotta le Kalmár Lászlónak anyjánál, Kalmár Ferenc anyósánál lévő javait,110 ami egyaránt lehet kereskedelmi, illetve rokoni kapcsolat következménye. Abban a makói („Makoiensis") András deákban viszont, akit a tanács 1556. március 10-én néhai Kormányos Ferenc végrendeletének végrehajtójaként idézett meg — s aki megígérte, hogy mihelyt visszatér ungvári útjáról, számot ad a rábízott javakról111 — alighanem már Debrecenbe szakadt, egykori makóit kell látnunk. A makóiak áttelepülése egyébként — ha nem is oly mértékben, mint a Maros-mente török uralom alá jutását követően — Gyula eleste után is folytatódott. 1567. október 4-én makói Pécsi György jegyeztette be magát a debreceni polgárok közé.112

Mint a fentebb már említett Harmati—Szolnoky ügyből látható, a makóiak megfordultak a Debrecen felé vezető út másik fontos kereskedelmi központjában, Mezőtúron is. A két mezőváros közti kapcsolat szorosságára utal, hogy Makó török összeírásaiban feltűnően sok „Túri" nevűre akadunk. Ha hihetünk az 1565—1567. évi tokaji révkönyv tanúságánaki113 — melyben egyetlen idevalósit sem találunk — a makóiak Debrecenen túlra már nemigen jutottak el, ami egyszersmind arra is utal, hogy a mezőváros korábban meglehetősen élénk kassai kapcsolatai az idők folyamán meglazultak. (Igaz, Kassa e századbeli története olyannyira feltáratlan, hogy számolnunk kell meglepetésekkel is.)

Ahhoz képest, hogy Debrecen és a makói török kereskedők együttműködése csupán két szórványadat tükrében is milyen gyümölcsözőnek, sőt — bizton állítható — kiterjedtnek mutatkozik, ugyanezt az itteni magyarokról annak ellenére sem mondhatjuk el, hogy — mint láthattuk — korábban veszélyhelyzetben Debrecent tekintették első számú menedékhelyüknek.

Dél: Temesvár és Raguza (Dubrovnik) felé

A temesvári tanács — Hertling István főbíró és „több polgár társai" — 1581. június 25-én magyar nyelvű levélben értesítette Nagyszombat városát, hogy a dubrovniki illetékességű Olasz Tamás — makói Értő Márton levelére hivatkozva, miszerint az utóbbi neki két vég karasia posztóval és 10 forint készpénzzel adós — a temesvári magisztrátus elé idézte Olasz Lászlót, aki azonban eskü alatt tagadta, hogy Értőnek bármivel is tartoznék. Értő azt is írta, hogy bizonyos Gyurkó nevű szolgánál — talán éppen Olasz László alkalmazottjánál — is van 29 forintnyi kintlevősége. Megállapították azonban, hogy míg az Olasz Tamás és Értő Márton közti ügylet {229} mindössze másfél esztendeje — vagyis 1580 elején — jött létre, a megnevezett szolga pedig már hat esztendeje halott.114

Ezt — az első pillantásra oly homályosnak tűnő — híradást analógiák segítségével meglehetősen könnyen meg lehet „fejteni". Értő Márton — még makói lakosként — ismeretlen áruféleségeket vett át a dalmata kereskedőktől; nyilván nem Raguzában, hanem valamelyik lakóhelye környéki vásárhelyen, meglehet, éppen Temesvárott. Értő közvetve igyekezett leróni tartozását; hatalmat adott hitelezőjének, hogy azokon a temesváriakon vegye meg a neki átadott áruk ellenértékét, akiknek ő hitelezett, -s akiket ő — időközben már átköltözvén a hódoltságból Nagyszombatba — immár nehezen érhet el. (Az, hogy Olasz László temesvári polgár volt, abból derül ki, hogy az ottani tanács előtt nyújtottak be keresetet ellene, az pedig, hogy Értő időközben áttelepült a királyi Magyarországra, abból, hogy Temesvár nem a makói, hanem a nagyszombati tanácsnak számol be az esetről, vagyis: a „makói" jelző immár nem Értő lakó-, hanem származási helyére utal.) Az Értő által javasolt út nem bizonyult járthatónak: a temesvári bíróság megállapítása szerint másik ügyfele: Olasz László nem tartozott neki, harmadik ügyfele: Gyurkó pedig már jóval az előtt elhunyt, hogy ebbe az ügyletbe belebonyolódhatott volna.

Akárkinek is volt igaza ebben a konkrét adósságügyben, annyi egyértelműen kiderül belőle, hogy Értő több szálon kötődött a temesvári dalmata kereskedő kolóniához. S nyilván nem ő volt az egyetlen déli kapcsolatokkal (is) rendelkező makói magyar kereskedő. 1565. március 24-én Kerecsényi László gyulai főkapitány 2 forintot fizetett Dragman Sebestyén makói lakosnak — a település 1560. évi tórájának — a kémszolgálatra fenntartott keretből, mert őt úgymond Temesvár és Csanád felé küldte („versus Themesvar et Chanad misso").115 Mivel az ilyesfajta hírhozók általában a kereskedés örve alatt szoktak bejutni azokra a helyekre, ahol információkat kaphattak, nyilvánvaló, hogy Dragomant is temesvári és csanádi kalmár-kapcsolatai tették alkalmassá e feladat ellátására.

Makónak a Temesköz Tisza felé eső részeivel létesített kereskedelmi összeköttetéseiről egy újabb irány kapcsán szólunk:

Kelet: Erdély, közelebbről Kolozsvár felé

Arról, hogy a makóiak Kolozsvárott is megfordultak kereskedés céljából („questus gratia") egy, még a fentebb idézett temesvárinál is bonyolultabbnak tűnő, 1589. évi ügylet kapcsán értesülünk. Kolozsvári tartózkodása alatt két hódoltsági tőzsér („duo negotiatores boarii115): egyfelől Szabó Pál becskereki lakos, másfelől egy — meg nem nevezett — makói polgár megállapodtak bizonyos adósság ügyében, s azt a kolozsvári bíróval írásba foglaltatták. Miután azonban Szabó ennek ellenére sem tudott pénzéhez jutni, a kolozsvári polgárokat kezdte zaklatni, és áruikat letartóztatni, jóllehet az ottani bíró bizonyságlevelében erre semminő ok nem található, s kolozsvári polgáron amúgy sincs követeinivalója. („Inter quos non iudicium iudex Claudipolensis celebravit, sed tantum testimoniales litteras pacti inibi dedit.") Szabó követelésének Maráz Tamás kolozsvári polgár esett áldozatul; Csuzi Pál érsekújvári lovas katonával 40 ökrét foglaltatta le, amelyet a Pozsonyi Kamara — a Szepesi Kamara előterjesztése alapján — 1589. március 17-én visszaadatni rendelt.116 Bármennyire bizonygatták is a kolozsváriak, hogy nekik semmiféle ügyletük nem volt Szabóval („nec cum aliquo cive Claudiopolitano ipsi creditori res est"), ugyanez nem feltétlenül vonatkozik a transakcióban {230} szereplő makóira. Az eset ugyanis csakis úgy értelmezhető, hogy neki akadtak adósai a kolozsváriak között, s a becskereki a kolozsváriak arestálása útján tulajdonképpen az ő kintlevőségéhez kívánt hozzáférni.

Bármennyire nehézkes és szakadozott is bizonyítási eljárásunk, a fentiekből egyértelműen kiderül, hogy Makó magyar és török lakosai minden létező irányban belekapcsolódtak a politikailag széttagolt Magyarország részeit gazdaságilag összekötő távolsági kereskedelembe. Az általuk áthidalt távolság — talán csak a déli irányt leszámítva — mindenfelé meghaladta a 150, északnyugat felé a 300 — s amennyiben, mint feltehető, Morvaországba is eljutottak — a 400—450 kilométert. Mindennek alapján Makót nemcsak a hódoltsági, hanem az országos kereskedelem legfontosabb szervező központjai közé kell sorolnunk, hiszen a vele vetekedő hódoltsági empóriu-mok kapcsolatrendszere általában nem tűnik ilyen sokrétűnek. Az utóbbiak ugyanis egy-egy nagy ausztriai, királyi magyarországi vagy pártiumi központ — Kálmáncsehi Pettau, Tolna és Gyöngyös Nagyszombat — kiszolgálására koncentrálták energiáikat.

Kiemelkedő helyet biztosított Makó számára, hogy igazolhatóképp részt vett a magyar külkereskedelemben szereplő valamennyi export- és importcikk, sőt a „csupán" a belkereskedelemben számottevő áruféleség forgalmazásában. Az utóbbiakon kezdve: Szegeddel együttműködve kiemelkedő szerephez jutott a tordai bányákban kitermelt és a Maroson az ország belső része felé továbbított erdélyi só, illetve — az ellenkező irányban — a Szekszárd környékén termelt borok alföldi szétterítésében. Oroszlánrészt vállalt az ország legfontosabb kiviteli cikke: a környékén nagy tömegben tenyésztett szarvasmarha, illetve nyilvánvalóan az állatbőrök nyugatra juttatásában, aminek ellenértékeként nagy mennyiségű posztót, vas- és szatócsárut hozott be a hódoltságba és értékesített ott. Török kereskedői révén azon hódoltsági kereskedelmi központok közé tartozott, amelyek a különböző külföldi bérlők által monopolizált rézhez is hozzájuthattak, s azt a Török Birodalom belseje felé továbbszállították, s vélhetőleg fegyvercsempészéssel is foglalkoztak. A Makón összegyűjtött és innen elosztott keleti árucikkek iránt az országon belül és kívül egyaránt biztos kereslet mutatkozott.

Egyelőre nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy a makói magyar és török kereskedők együttműködtek volna egymással, sőt a konkrét esetek egyenest ellentmondani látszanak a feltételezésnek. Valójában azonban a török árusnép nem lehetett el magyar „kollégái" segítsége nélkül, hiszen míg az utóbbiak szabadon mozoghattak mind a hódoltságban, mind pedig azon kívül, a törökök, sőt a törökkel cimborálónak minősített dalmaták sem léphettek ki kereskedés céljából a királyi Magyarország területére. Köztük, illetve a kinti magyar és külföldi kereskedők között a hódoltsági magyaroknak kellett tartani a kapcsolatot, ami odavezetett, hogy ők a török kereskedők pénzét is forgatták.117 Így kell érteni a váci főharmincados azon kijelentését is, miszerint a Nagyszombatba áttelepült Értő Márton „maradott volt adóssá az makai árkos törököknek". Biztosra vehető, hogy Makó felemelkedéséhez nagyban hozzájárult, hogy olyan török árukat kínálhatott partnereinek, amilyenekkel a többi hódoltsági központ — nem lévén saját török lakossága, s így legfeljebb csak közvetve juthatott hozzá keleti cikkekhez — tömegesen nem szolgálhatott.

A sokszor idézett szandzsák-összeírásokban egyébként az alábbi számú és arányszámú olyan családfőt találunk, akinek „vezetékneve" kereskedőre utal: {231}

 

1567 1579
kádas (mai fogalmak szerint: szatócs)118 9 13
kalmár (mai fogalmak szerint: az előbbinél valamivel nagyobb forgalmú kereskedő) 119 8 8
posztós 1 1
diák (akik között tapasztalataink szerint igen sok távolsági kereskedő akadt)120 3 9
összesen 21 30

A makói „diákok" természetesen nem lehettek mindannyian kereskedők — sőt az 1563/1564. évi váci és 1586/1588. évi érsekújvári vámjegyzékben regisztráltak közül egyetlen makói sem viseli ezt a minősítő jelzőt —, mégis nyugodt szívvel soroltuk őket a kereskedők közé. Nemcsak azért, mert a „diákok" közt ez idő tájt mindenütt feltűnően nagy számmal akadtak kereskedők, hanem azért is, mert a jobbára kereskedéssel is foglalkozó „mészárosokat" nem soroltuk ide; velük majd a kézművesek közt foglalkozunk. (Megjegyzendő azonban, hogy az említett vámjegyzékekben „Mészáros" vezetéknevű makói kereskedő sem található.)

Kézművesség

Azon helységekben, amelyeknek török kori levéltári anyaga megsemmisült, — márpedig a hódoltságiak 99%-a ilyennek tekinthető — csupán a máshonnan előkerült névsorokból következtethetünk a foglalkozási megoszlásra és azon belül a kézművesség színvonalára. Abból kiindulva, hogy a családnevek ekkortájt még nem szilárdultak meg oly mértékben, hogy a gyerekek feltétlenül továbbörökítették volna az apjuk által használt vezetéknevet, illetve abból, hogy a ma szokásosnál lényegesen nagyobb arányban folytatták apjuk mesterségét. Az adóztatási célzattal készített összeírásokkal persze óvatosan kell bánnunk a következtetések levonásánál, hiszen magukban a névsorokban is találhatók olyan utalások, amelyek e módszer használhatósága ellen szólnak. Így például a makói török összeírásokban is akadnak olyan kovácsok és vargák, akik keresztnévvel+foglalkozásnévvel szerepelnek, s így joggal gondolhatnánk arra, hogy azok a személyek, akik a „Kovács" vagy „Varga" vezetéknevet viselték, nem a foglalkozásuk, hanem csupán a nevük szerint voltak „kovácsok" és „vargák". E gyanúnkat látszik erősíteni, hogy egyes összeírások kivételesen a foglalkozást is jelzik a teljes családnév+keresztnév mellett, s a családnév nem fedi a foglalkozás-megjelölést. Még feltűnőbb, hogy az 1567. évi defter Makón nem kevesebb mint tíz vízimalmot jelez, de a névsorban egyetlen „Molnár" nevűt sem találunk.

E kétségtelen nehézségek ellenére a „családnevek" foglalkozás-meghatározására való felhasználhatóságáról folytatott hosszas vitában bebizonyosodott, hogy

  1. az adott településtípuson mindazok a kézműves foglalkozások előfordultak, amelyeknek jelenléte a családnév-anyagban tükröződik, {232}
  2. hogy az előfordulási arány is nagyjában-egészében megfelel az egyes ágazatok máshonnan is kikövetkeztethető arányának
  3. vagyis: hogy a családnévhasználatban a valóságnak megfelelően tükröződik az adott település iparcikkekkel és szolgáltatásokkal való ellátottsága. 121

A jelenleg  rendelkezésünkre  álló  török  összeírásokban  —  mahallénként  is elkülönítve — az alábbi kézművesek foglalkozásra utaló családneveket találjuk:

1567

 

Csapó u. Hód u. Szeghát u. (Udvarszeggel) Tót u. Összesen Az összes iparűző %
Ruházati ipar:            
szabó 18 18 5 10 51 26,6
szűcs 11 4 5 4 24 12,5
varga 15 2 2 3 22 11,5
varró     1 1 0,5
összesen 44 24 12 18 98 51,1
Élelmiszeripar:            
mészáros 1 3 2 1 7 3,6
olajos 2 2 1,0
boros 1 1 2 1,0
sóvágó 2 2 1,0
sós 1 1 0,5
sózó 1 1 0,5
borsos 1 1 -i 0,5
seres 1 1 0,5
borégető 1 1 0,5
összesen 3 4 3 8 18 9,1
Fémipar:            
kovács* 1 3 3 2 9                4,9
ötvös 1 4 3 1 9               4,9
sarkanyús 1 1                0,5
csiszár 1 1                 0,5
vasgyártó 1 ------ 1                0,5
összesen 4 7 6 4 21              11.3
{233}

* Négyen kereszt-+mesterségnévvel, öten „Kovács" vezetéknévvel

Bőripar:            
szíjgyártó 1 3 10 1 15 7,8
erszénygyártó 1 3 4 2,1
összesen 2 3 10 4 19 9,9
Építő- és agyagipar:            
gerendás     1 1 2 1,0
ács     1 1 0,5
cserepes     1 1 0,5
összesen     1 3 4 2,0
Faipar:            
karikás** 3 4 2 9 4,9
kerekes*** __ __ 3 3 1,6
pintér 2 2 1,0
asztalgyártó 1 1 0,5
összesen 3 1 4 7 15 8,0

 

** Értsd hordókészítő, közülük 5 „Karika" vezetéknévvel *** Mindhárom „Kerék" vezetéknévvel **** Egyikük „Nyírős" vezetéknévvel

Textilipar:            
csapó 1 5 6 3,1
nyíró**** 1 1 __ __ 2 1,0
takács 1 1 0,5
összesen 2 2 5 9 3,7
Egyéb:            
borbély 4 2 6 3,1
szitás 1 3 4 2,1
összesen 1 7 2 10 5,2
Mindösszesen 59 48 36 51 192  

Ugyanez 1579-ben

 

Csapó u. Hód u. Szeghát u. (Udvarszeggel) Tótu. Összesen Az összes iparűző %
Ruházati ipar:            
szabó 30 16 12 10 68 28,3
szűcs 8 8 5 5 26 13,5
varga 13 11 7 31 16,1
varró 1 1 0,4
összesen 51 24 29 22 126 58,3
{234}

 

Élelmiszeripar:     3      
mészáros 1 2 3 - 6 2,5
olajos -   2 1 3 1,3
főző 2     ___ 2 0,8
sóvágó 2     - 2 0,8
seres     1 1 1 0,4
borégető ----     - 1 0,4
összesen 5 2 6 2 15 6,2
Fémipar:            
kovács 1 3 2 2 8 3,3
ötvös 4 6 2   12 5,0
lakatos - 2 1   3 1,6
kannagyártó - 1 -   1 0,4
sarkantyús - 1 - 1 2 0,8
puskás - - - 1 1 0,4
összesen 5 13 5 4 27 11,5
Bőripar:            
szíjgyártó - 3 13 2 18 7,5
erszénygyártó 6 3 3 2 14 5,8
nyereggyártó 2   -   2 0,8
összesen 8 6 16 4 34 14,1
Építő- és ugyagipar:     1      
ács 1 1 1 1 3 1,3
összesen 1 1 1   3 1,3
Faipar:       2 8 3,3
karikás 2 - l   3 1,3
kerekes 1 1   1 1 0,4
faragó -     1 0,4
asztalgyártó   1     1 0,4
pintér   1        
összesen 3 3 5 3 14 5,8
Textilipar:     1 1 4 1,7
csapó 2 2   1 2 0,8
nyirő - 1     1 0,4
takács                       
összesen 2 3 1 1 7 2,9 {235}
Egyéb:            
borbély 1 9   1 11 4,6
jártó   1     1 0,4
tálas   1 1   2 0,8
összesen 1 11 1 1 14 5,8
Mindösszesen 76 63 64 37 240  

Miként az egyéb tekintetben kiemelkedőnek tűnő gazdasági helyzete alapján várható volt, Makó mind a családnevekben tükröződő foglalkozások száma — 1567-ben 32, 1579/1580-ben 31 —, mind az ilyen nevet viselőknek az összlakosságon belüli arányszáma — 1567-ben: 30%, 1579/1580-ban 34% — a hódoltság „legiparosodot-tabb" települései közé tartozott, hiszen másutt ezek a mutatószámok csak ritkán — a Makóhoz hasonló „fő városokban" — haladták meg a 20%-, illetve a 22%-ot.122 Mintegy „negatív lenyomatként" a makói kézműipar ereje — közelebbről az, hogy egymaga ki tudta elégíteni a szomszédos falvak helyben előállított iparcikkek iránti igényét — tükröződik a környékbeli falvak szembetűnően alacsony fokú „iparosultságában" is. Míg másutt a nagyobb falvakban a kézművesek arányszáma általában közelített az átlagos mezővárosokéhoz, Makó két népesebb szomszédjában — Szentlőrincen és Nagytömpösön — alig haladta meg a 10%-ot. Különösen szembetűnő, hogy — jóllehet ezekből a legkisebb falvakban is elő szokott fordulni egy-kettő — bennük milyen kevés szabó, varga és kovács tudott megélni mesterségéből:

 

Szentlőrinc Nagytömpós

 

1557/58            1567 1557/58           1567
Ruházati ipar:    
szabó 5 2 1 2
szűcs 1 - 1
varga 1 - - -
összesen 6 3 1 3
Élelmiszeripar:        
molnár 2 1
sós 1 2
boros 3
összesen 5 1 1 2
Fémipar:        
kovács 1
összesen 1
Építő- és agyagipar:        
ács 1 2
cserepes ---- ---- 1
összesen 1 2 1 {236}
Faipar:        
faragó 2    
karikás ---- 1
kerekes 1 ---- -
összesen 1 2 1
Mindösszesen 14 8 2 7
Iparűzők aránya: 23,9% 13,9% 5,5% 11,5%

A makói kézműipar struktúrája nagyjában-egészében megfelel a nagy hódoltsági mezővárosokban tapasztalhatónak. Mint másutt, itt is toronymagasan kiemelkedik a ruházati ágazat, míg azonban egyebütt ezt — persze messze leszakadva — az élelmiszer-, majd a vas- és fémipar követi, addig ezeket Makón — a szíjgyártók kiugró száma miatt — a 3—4. helyre szorítja a bőripar. Megjegyzendő egyébként, hogy az általunk is alapul vett, hagyományos ágazati besorolás eltakarja az állettenyésztéshez kapcsolódó mesterségek kiemelkedő jelentőségét, vagyis: azt a tényt, hogy e települések kézművességét is a gazdaság egész szerkezetét meghatározó állattenyésztés nyersanyagkínálata formálta. Ezért az egyébként a ruházati, illetve a bőriparhoz sorolandó bőrfeldolgozó ágazatok, valamint az élelmiszeriparhoz tartozó mészárosmesterség makói adatait külön is összesítettük:

 

Csapó u. Hód ú. Szeghát u. Tói tu. Összesen Az összes

 

                    iparűző %
szűcs 11 8 4 8 5 5 4 5 24 26 12,4 10,8
varga 15 13 2   2 11 3 3 1 7 22 7 31 6 11,4 3,6 12,9 2,5
mészáros 1 1 3 2 2   1 2 15 18 7,8 7,5
szíjgyártó 1   3 3 10 13 3 2 4 14 2,1 5,8
erszénygyártó 1 6   3   3         1 « 0 8
nyereggyártó 2 ---   - 3   3 z 1,0  
összesen 29 30 12 16 19 35 15 16 75 97 38,7 40,4

Vagyis: 1567-ben az összes kézművesek 38,7%-a, 1579-ben pedig 40,4%-a használt közvetlenül az állattenyésztésből származó „alapanyagokat". Érdekes módon kevesebb, mint a tenyésztőterületektől viszonylag távolabb eső Kálmáncsehin és Pécsett, ahol ez az arányszám jóval 50% felett mozgott. 123

Visszatérve a makói kézműipar belső megoszlásához, megnyugodva tapasztalhatjuk, hogy — miként az egy borkereskedelemben jeleskedő településhez illik — a mezővárosban megfelelő számú hordókészítő („karikás") talált megélhetést. A kerekesek csekély száma, illetve a szekérgyártók teljes hiánya viszont azt jelzi, hogy a makóiak túlnyomórészt hajón, s nem pedig, mint a gyöngyösiek — ahol 1546-ban nem kevesebb, mint 8 szekérgyártót regisztráltak124 — szekérháton szállították a bort. A „Sós", „Sózó" stb. nevek viszont olyan alacsony számban fordulnak elő, hogy belőlük aligha következtethetnénk jelentősebb sóforgalomra.

Az építőipar csaknem valamennyi parasztvárosban felettébb gyengén, Makón még {237} az átlagosnál is gyengébben volt képviselve, s ugyanezt mondhatjuk a textiliparról is. Egy olyan helységben, amelyben létezett Csapó utca, bizony keveselnünk kell e mesterség egyetlen képviselőjét. A gazdagabb polgárság nemesfém tárgyak iránti igényét valamennyi jelentősebb hódoltsági mezővárosban több ötvös szolgálta, számuk azonban — Ráckevit leszámítva — sehol sem közelítette meg annyira a kovácsokét, mint Makón. 125 Mivel a makói ötvösökről alább még kiderül, hogy messze földön jó hírnévnek örvendtek,126 éppenséggel az sem elképzelhetetlen: testületet, céhet alkottak, bár ezt a benyomásunkat egyelőre közvetett adattal sem tudjuk megtámogatni.

Az „iparosodottság" és „iparosultság" kifejezéseket — megkerülni nem tudván — nemcsak azért tettük következetesen idézőjelbe, mert merőben más szervezeti formákat takarnak, mint manapság, hanem elsősorban azért is, mert Magyarországon és azon belül is kivált a hódoltságban nem annyira „iparosodottságról", hanem „ipartalanságról" kellene beszélnünk. Az ország ugyanis azért szorult hatalmas mennyiségű, viszonylag egyszerűen előállítható iparcikk — köztük kések, tűk stb. — behozatalára, mert nemcsak a fejlettség alacsonyabb szintjén álló települések, hanem a szabad királyi városok kézműipara is messze visszamaradt a nyugatiaké mögött, s ezt a lemaradást, ha lehet, a török jelenlét bénító hatása még tovább fokozta. Amikor tehát megállapíthatjuk, hogy Makó e téren is kiemelkedett a mezőnyből, e rang viszonylagosságát is erősen hangoztatnunk kell. A kép nyilván akkor sem változna, ha ismernénk a törökség megoszlását is, hiszen a török kézműipar még a magyarnál is visszamaradottabb volt, 127 s a behozott nyugati iparcikkek egy része továbbvándorolt a birodalom belsőbb részei felé.

Megfelelő támpontok híján vajmi kevés fogalmat alkothatunk arról, hogy a kézművesek hol helyezkedtek el a makói társadalom palettáján. Az 1557/1558. évi török összeírásban,128 amely nem az összes fellelhető háztartásfőt, hanem közülük csupán azokat tüntette fel, akiket — lévén némileg módosabbak — állami adó (dzsizje) fizetésére lehetett kötelezni, a következő kézművesneveket találjuk (a második szám az összes iparűzőn belüli arányukat mutatja):

Ruházati ipar: szabó 15 23,4
  szűcs 9 13,2
  varga 14 21,9
  összesen 38 59,4
Élelmiszeripar: boros 1 1,6
  mészáros 5 7,8
  olajos 1 1,6
  sós 1 1,6
  sóvágó 2 3,1
  sörös 1 1,6
  összesen 11 17,2 {238}
Fémipar: kovács 3 4,7
  ötvös 3 4,7
  összesen 6 9,4
Bőripar: nyereggyártó 1 1,6
  szíjgyártó 1 1,6
  összesen 2 3,2
Építő- és agyagipar: ács 2 3,1
  fazekas 1 1,6
  összesen 3 4,7
Egyéb: borbély 1 1,6
  „mester" 1 1,6
  szitás 1 1,6
  tálas 1 1,6
  összesen 4 6,2
Mindösszesen:   64  

Leszámítva az ezúttal jellegtelennek mutatkozó bőripart, az 1557/ 1558-ban — természetesen alacsonyabb számmal — előforduló mesterségek és az ágazati megoszlás tulajdonképpen megegyezik az 1567. évivel és 1579. évivel. Ha emellett azt tapasztalhatjuk, hogy az iparűzők arányszáma 1567-ben és 1579-ben egyaránt kereken 33% — vagyis hozzávetőleg ugyanannyi, mint tíz és húsz esztendővel később —, úgy ebből arra kell következtetnünk, hogy a kézművesek többsége rendelkezett a megrovás alapjául szolgáló 300 akcse=6 forint értékű ingósággal és készlettel. Másként fogalmazva: a település tehetősebb lakosai közé tartozott.

Kísérlet a lakosság belső megoszlásának feltárására

Némi további lehetőséget kínál a makói lakosság tagolására — vagyis: egyfajta társadalmi következtetések levonására — az a szerencsés körülmény, hogy az 1579/1580. évi defterbe a szolgákat is felvették:

1 szolga volt 107 családban = 107 szolga
2 szolga volt   23 családban = 46 szolga
3 szolga volt   10 családban = 30 szolga
4 szolga volt     2 családban = 8 szolga
összesen         142 családban = 191 szolga

Ugyanez utcánkénti megoszlásban

 

szolgák száma háztartások száma szolgát tartó háztartások szolgát tartók az összes háztartáshoz
Csapó utca 32 190 22 viszonyiiva 11 6
Hód utca 62 164 37 22,6
Szeghát utca 52 195 43 22,1
Tót utca 46 161 38 23,6
összesen 191 710 140 19,7

„Szolgán" persze nem szabad automatikusan valaminő, a háztartásfő gazdaságában tevékenykedő bérmunkást: bérest, kocsist, juhászt, gulyást stb. értenünk, bár nyilvánvaló, hogy többségük e minőségben vállalt munkát. Gyanúnk szerint „szolgaként" írták össze a kézművesek inasait és legényeit, s bizonyítékunk van rá, hogy a „szolgák" között megbújtak nagy kereskedelmi tapasztalattal rendelkező alkalmazottak is. 129 A szolgatárs tényéből egyébként sem helyes mechanikusan az adott gazdaság magasabb színvonalára és arra következtetni, hogy a háztartásfő jobb módban élt, mint szolgát nem foglalkoztató társai. Egyfelől: azon családok, amelyekben több felserdült fiúgyermek és testvér élt, szolga nélkül, maguk is el tudták látni a felmerülő munkákat. Másfelől: azon családok, amelyekben nem voltak munkára fogható korú gyerekek és testvérek, akkor is rászorultak idegenek szolgálataira, ha körülményeik nem alakultak valami fényesen. A kosztot, a kvártélyt és a szerény ruházást — a paraszti háztartásba befogadott szolgáknak ennél több ugyanis aligha járt — a szerényebb alapokkal rendelkező családok is biztosítani tudták. Sajnos, a más forrásokból, mintegy működés közben is ismert makóiak közül alig néhányat tudunk azonosítani az 1579. évi defterben szereplő családfőkkel. Mégis megnyugtatólag hat a módszer felhasználhatóságát illetően, hogy a szórványadatok alapján bízvást nagykereskedőnek minősíthető Értő Mártont nem kevesebb mint 4 szolga társaságában találjuk. Az 1586/1588. évi érsekújvári hídvámjegyzékben felbukkanó Szabó Jakabnak 1 szolgája volt, Tóth Tamást pedig nem kevesebb mint 4, Zörgő Jánost pedig 2 fiúgyermek segítette. A szolgatartók közt szerepel 1579-ben az 1560. évi bíró fiának tűnő Dragomán Péter is.

Ha elfogadjuk azon feltevést, miszerint a korabeli családnevek a foglalkozásról árulkodnak, a szolgaszám alapján a kézművesek, a kereskedők, valamint a diákok csoportját jellemezhetjük a legplasztikusabban. A szolgáknak jóval több mint felét (107) a kézműves foglalkozásra utaló nevet viselő háztartásfők foglalkoztatták, az alábbi megoszlásban:

 

egy két három négy összes szolga összes háztartásfő egyre jut szolga
    szolgával        
Ruházati ipar:            
szabó 10 2 1   17 68 0,25
szűcs 4 2 1 1 15 26 0,58
varga 8 3 -   1 31 0,47
Élelmiszeripar.            
mészáros 3 - 3 6 0,50 b {240}
Fémipar:              
kovács 2 2 10 0,20
ötvös 2 2 1 9 12 0,75
lakatos 1 1 3 0,33
puskás 1 1 1 1,00
kannagyártó 1 2 1 2,00
Bőripar:              
szíjgyártó 3 2 7 18 0,38
erszénygyártó 2 2 1 9 13 0,69
Faipar:              
asztalgyártó _ 1 2 1 2,00
karikás 2 2 8 0,25
faragó 1 1 1 1,00
Textilipar:              
csapó 1 1 4 0,25
Egyéb:              
borbély 6 2 1 11 11 1,00

A fenti kimutatás megerősíti az 1557/1558. évi és az 1579/1580. évi defter összevetéséből levont — igaz, meglehetősen ingatag alapon álló — következtetést, miszerint a makói kézművesek a módosabbak közé sorolhatók. Emellett arról is árulkodik, hogy mely mesterségek biztosítottak jó megélhetést művelőiknek. Az egy-egy személlyel reprezentált mesterségeket a nagy tévedési lehetőség miatt itt nem számítva, a fentiek alapján az alábbi rangsort állíthatjuk fel:

„Vezetnek" a borbélyok; csoportjukban átlagosan minden mesternek volt szolgája. Jól állnak az ötvösök és az erszénygyártók, akiknél a mesterek háromnegyed, illetve megközelítőleg háromnegyed része, valamint — egy kicsit hátrébb — a szűcsök és a mészárosok, akiknél a mestereknek a fele vagy több mint fele tartott valaminő alkalmazottat. Az utóbbi arányszámhoz közelít a vargák által foglalkoztatott átlagos szolgaszám is. Rajtuk kívül csupán a szíjgyártók és a lakatosok kerültek az egyharmados érték fölé. A többieknek szerényebb megélhetést biztosított mesterségük, s vélhetőleg kevesebb tanulót is vonzott hozzájuk. A fenti rangsor ismét csak alkalmas arra, hogy az alkalmazott módszer helyességét visszaigazoljuk, hiszen azt azok a mesterségek vezetik, amelyeknek művelői szokatlanul nagy számban bukkannak fel az összeírásban. Eszerint ugyanis ez azt jelenti, hogy termékeikre, illetve szolgáltatásaik iránt különösen nagy kereslet mutatkozott a környéken.

Érdekes módon a város gazdasági életében oly meghatározó jelentőségű kereskedelmi tevékenységre utaló nevűek feltűnően kevés szolgát foglalkoztattak:

 

egy két három szolgával négy összes szolga összes háztartásfő egyre jut szolga
kalmár 3 3 8 0,37
kádas 1 1 13 0,07

Az elhanyagolható szolgaszám a kádasok esetében ugyanazt tanúsítja, amit nevük is sejtet: olyan kiskereskedők — későbbi kifejezéssel élve: szatócsok — voltak, akik maguk is elbírtak a kicsinyke „boltjukban" és a beszerzések körül adódó feladatokkal, s olyan  szerény  földművelést folytattak,   amellyel  maguk és  családtagjaik is  elboldogultak. Meglepőbb viszont a kalmár családoknál mutatkozó, viszonylag alacsony szolgaszám, hiszen nekik többnyire úton kellett lenniük, aminek nyomán logikusan elvárhatnók, hogy több idegen segítségre volt szükségük. Ezen a ponton utalnunk kell egy eddig tudatosan mellőzött furcsa jelenségre: az 1563/1564-ben Vácnál és az 1586/1588-ban Érsekújvárnál marhahajtóként vagy szekeres kereskedőként regisztrált makóiak között egyetlen „Kádas" vagy „Kalmár" nevű, de még „diák" sem akadt, ami más helységekre éppen nem jellemző. 130 Hogy a dolog még bonyolultabb Jegyen, makói „kádast" és „diákot" találunk a debreceni jegyzőkönyben, „kalmárt" azonban ebben sem. E jelentőségre egyelőre nem tudunk magyarázatot adni, annyi azonban valószínűnek tűnik, hogy a makói „kalmárok" is inkább a helybe hozott áruk szétosztásával foglalatoskodtak. Vagyis ugyanaz vonatkozik rájuk is, mint a „kádasokra".

Nem mutatkoznak különösen jómódúnak a „diákok" sem, akik közt — mint említettük — éppúgy lehettek nagyobbrészt kereskedéssel és mással foglalkozó, valaminő iskolázottságot szerzett személyek is. Ők ilyennek mutatkoznak az egy háztartásra eső szolgaszám tükrében:

egy két három szolgával négy összes szolga összes háztartásfő egyre jut szolga
2 1 4 9 0,44

Ezen tulmenőleg a Makó belső társadalmi megoszlásáról körülményesen leszűrt ismereteket — jobbára inkább csak feltevéseket —, csupán azzal egészíthetjük ki, hogy a mezővárosban meghúzódtak nemesek is. Legalább egy bizonyosan, hiszen a többször emlegetett Harmati Benedek 1566-ban azért pereskedett egy debrecenivel, mert az nem akarta megadni a neki mint nemesnek kijáró tiszteletet. 131

Török és magyar fennhatóság

Török fennhatóság és adó

Az 1552-ben török megszállás alá került Makót és környékét a vele szemben fekvő Csanád vára köré szervezett szandzsákba, azon belül pedig a csanádi náhijéba sorolták, amely a Maros mindkét oldalára kiterjedt. A csanádi szandzsák — a vele egyidőben létrehozott aradival és lippaival egyetemben — az úgyszintén 1552 után keletkezett temesvári ejálathez tartozott. (A Porta eleinte úgy tervezte, hogy a temesvári pasa az Al-Duna jobb oldalán levő smederevoi, aladzsa hiszári és vidini szandzsákot irányítja majd.) A helyzet 1566-ot, az utolsó környékbeli királyi végvár, Gyula török kézre kerülését követően annyiban változott, hogy a csanádi, a lippai mellé az aradi helyébe kialakították a gyulai szandzsákot. Ez a felosztás aztán egészen a török kiűzéséig nem változott.132 {242}

Mint azt fentebb már említettük, Makó városában török bíró (kádi) és jövedelembiztos (emin) képviselte a megszálló hatalmat. Bár a kádi ide helyezését, nyilvánvaló, a török lakosság jelenléte indokolja, természetesen belefolyt olyan ügyekbe is, amelyek a helyi magyar városi tanács feladatkörébe tartoztak, pontosabban: amelyeket az ő közreműködése nélkül is el lehetett volna intézni. Az egyetlen név szerint is ismert makói kádi, Musza bin Ali mollah 1579. évi kiadványa például arról tanúskodik, hogy Farkas András itteni lakos nősülni kívánó fia, Pál felbecsültette vele azokat a nászajándékokat, amelyekkel leendő feleségének, „Kalcsa" István makói polgár lányának átadott.133 (Kalocsa Istvánt, mert hisz nyilvánvalóan ő búvik meg az eltorzult „Kalcsa" névalak mögött, mindkét összeírásban megtaláljuk: 1567-ben családtag nélkül, 1579-ben egy legény fiával írták össze a Szeghát utcában. András és Pál keresztnevűt viszont nem találtunk a makói „Farkasok" közt.)

Talán ebből az egyetlen utalásból sem elsietett arra következtetni, hogy a makói kádi is olyannyira magához ragadott minden jogszolgáltatási ügyet, mint kecskeméti kollégája, az egyetlen olyan török bíró a magyarországi hódoltságban, akinek működése a város irataiban jól nyomon követhető."134 Mellette a városi tanácsnak csupán a másodhegedűs — a közreműködő és végrehajtó — szerepe juthatott, s önállóan csak olyan szerződéseket foglalhatott írásba — a fentiekben már utaltunk ilyenekre —, amelyekben az elsősorban a bevételi források felkutatására összpontosító török hatóságok nem voltak érdekeltek.

Az emin — aki nyilván éppúgy árverésen nyerte el az itteni jövedelmek beszedésének jogát, ahogy az birodalomszerte szokásban volt135 — feladatköréből maga a tisztségnév (jövedelemkezelő) is árulkodik. Mivel a többi jövedelemforrással csak időről időre — a cenzusfizetés és a betakarítás táján — akadt dolga, többnyire nyilván a Maros-révnél tartózkodott, hogy az átkelőktől és a kirakodóktól az illetékeket behajtsa. E tevékenysége közben mutatja be egyetlen — igaz, már a következő századból — ránk maradt kiadványa: Héjas Ambrus nevű zimmi (keresztény alattvaló) 20 bála posztó és egyéb szatócsáru után a kincstárt illető harmincadot és egyéb illetéket Makón lefizetvén, Mahmud emin 1615 októberében az ezt igazoló nyugtát neki kiadta.136

A szakirodalom azon az egyöntetű állásponton van, hogy Makó a kincstár kezelésében tartott települések közé tartozott, vagyis: szultáni hász-birtok volt, amelynek jövedelmeit vagy alkalmi vállalkozók szedték (előre befizetvén utána az árverésen kialkudott bérösszeget), vagy pedig valamelyik szandzsákbég kapta meg időlegesen szolgálati birtokul. Mivel olyan defter, amely a környékbeli jövedelemforrások felosztásáról tanúskodnék (ruznamcse), még nem vált ismertté, ez persze csak feltevés, amely azon alapszik, hogy az ilyesfajta, nagy egységeket a kincstár nem szokta felosztani a hűbérbirtokosok között, hanem azokat megtartotta saját kezelésében. (A hűbér-birtok évi jövedelme elvben nem haladhatta meg a 99 999 akcsés határt.)

A szomszédos gyulai szandzsákbégek szolgálati birtokainak jövedelme az 1570-es {243} években 350 és 450 000 akcse között ingadozott, 1582-ben és 1583-ban azonban valamivel 300 000 akcse alatt maradt, ami még mindig jó átlagosnak minősíthető.137 Makó évi várható bevételeit

1567-ben 111506

1579-ben 190000 akcsére becsülte a csanádi szandzsákot összeíró szultáni megbízott, ami önmagában is fedezhette az említett szandzsákbégi „fizetés" egyharmadát, majd felét. Szemben a közkeletű felfogással, miszerint a hódítók szinte már az önérdekük diktálta határon túlmenőleg agyonsanyargatták az uralmuk alá került'magyar lakosságot, Makó előirányzott adóterhei kifejezetten — úgy is mondhatnék: érthetetlenül — alacsonynak mutatkoznak. Figyelmen kívül hagyva a kereskedelmi forgalomból származó, végül is esetleges bevételeket (1567-ben 28 598, 1579-ben 41 944 akcse) — amelyeket már csak azért sem vetíthetünk ki városban levő háztartások számára, mert azokat nemcsak a helyi lakosoktól szedték — egy háztartás tervezett megterhelése

1567-ben 156 akcsére — kereken 3 forintra

1579-ben 210 akcsére — kereken 4,2 forintra rúg, amihez még háztartásonként hozzá kell számítani az 50 akcsés—1 forintos állami adót (dzsizjét) is. Bizonyára jócskán akadtak olyan makóiak, akiknek ennek az átlagosan 4, majd 5 forintra becsülhető összegnek az előteremtése komoly gondot okozott, nyomasztóan súlyosnak azonban semmiképpen sem minősíthetjük. Már csak azért sem, mert az összes adózónak csupán az 50 akcsés = 1 forintos „egyenes adót" (kapuadót) — ebből 1567-ben 29 750, 1579-ben 35 000 akcsét vártak — és ezzel azonos dzsizje-adót kellett viselnie, a többi a tényleges termés és állomány után igazodott. Vagyis: az fizetett többet, akinek többje is volt.

Némi elképedéssel kell tapasztalnunk, hogy a szomszédos falvakat a törökök lényegesen jobban megterhelték, mint a környék gazdasági központjának tekinthető — s ennek következtében nyilvánvalóan teherbíróbb — Makót. Az utóbb részben a mezőváros határába olvadt falvakban az egy háztartásra jutó összeg a következőképp alakult:

 

a tervezett bevétel összeírt háztartás egy háztartás megterheltsége

 

 

1567     1579 1567 1579 1567 1579
Csókás 4806   10000 18 22 267 455 akcse
Dálegyház 4892     8005 19 28 257 286 akcse
Lele 6769     8000 18 16 367 500 akcse
Mezőkopács 7205     7205 21 16 343 600 akcse
Rákos 4175     6274 22 11 194 570 akcse
Szentlőrinc 12360 18422 77 139 174 239 akcse
Tömpös 13725 13725 61 58 225 235 akcse
összesen 53932 71631 236 290    
átlagosan       262 412 akcse

A csanádi és a gyulai szandzsák 55 mezővárosáról és falujáról készült hasonló célzatú kimutatás hasonló egyenetlenségeket mutat. Két szélső érték — Endrőd 1567-ben 588 akcse/háztartás, 1579-ben 1281 akcse/háztartás, illetve Gyula 98 akcse/háztartás,  1579-ben 138 akcse/háztartás között rendkívül nagy a szóródás, s {244}Makóval együtt a kevésbé megterheltek közt találunk olyan jelentős mezővárosokat, mint Békés, Decse, Simánd és Mosdós. Káldy-Nagy Gyula ezt a jelenséget éppen a társadalmi differenciálódás előrehaladottságával magyarázza: „Megállapítható viszont — írja —, hogy Gyula, Békés, Simánd, Csanád, Makó, Becse, Mosdós és Becskerek városokban, valamint Nagybesnyőn és a Makó melletti Szentlőrinc faluban a gabonatermelés családonkénti átlaga a többinél jóval alacsonyabb volt, mert a kézművesek, a kereskedők és főleg a zsellérsorban élők száma inkább ezeken a helyeken növekedhetett. Ezek többletszámának tudható be az is, hogy a földesúri adók és tizedek családonként (az elvi számítás szerint) fizetett átlaga, Becskerek kivételével, a felsorolt helyeken a legalacsonyabb. "138 Ehhez csupán annyit tehetünk hozzá, hogy a török adminisztráció nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel a kereskedésből, a nagyállattenyésztésből és a kézművességből szerezhető jövedelmet helyben megadóztathatta volna. Meglehet, úgy okoskodott, hogy a város lakói a vámfizetésen keresztül amúgy is jócskán hozzájárultak a kincstár bevételeihez. Ha felidézzük azt az adatot, miszerint a makóiak csupán az általuk kihajtott állatok után és csak Vácnál jóval több vámot (158750 vagy 164350) akcsét) fizettek háromnegyed esztendő leforgása alatt,139 mint — beleértve ezúttal a helyi forgalmi illetékeket is — a város egész évi becsült jövedelme, az utóbbi megállapításánál tanúsított mérsékletüket ugyancsak indokoltnak minősíthetjük. (Még akkor is, ha — mint tapasztalhattuk — a Makónál jobban megterhelt Csanád megyei falvak úgyszintén alaposan kivették részüket a forgalom lebonyolításából és a vámfizetésből.) Aligha tévedünk, ha feltesszük: a makóiak által török részre fizetett vám — ideértve immár a más kilépőhelyeknél, illetve visszatéréskor az import után fizetettet is — jócskán meghaladta a 300 000 akcsét, a város 1567-ben tervezett bevételeinek háromszorosát.

Persze a makóiak „helyi" török adóztatása sem volt feltétlenül olyan mérsékelt, miként azt az előirányzatból vélhetnők. Egy, 1587-ben idevetődött jezsuita mindenesetre úgy találta, hogy a város ugyan nagy és bővelkedik minden szükséges árucikkben, de a törökök nagy adókkal nyomorgatják.140

Magyar földesurak és magyar adó

Immár közismert, hogy a királyi Magyarországra és Erdélybe menekült földesurak egyetlen pillanatra sem mondtak le török uralom alá került birtokaikról, s jogigényüknek általában adóztatás formájában is érvényt tudtak szerezni.141 Így a hódoltsági birtokokra szóló királyi (és fejedelmi) adományok és megerősítések, az egy-egy birtokért vetekedő kinti földesurak közti megegyezések és perek nem csupán a jövőre — a török kiűzése utáni időszakra — szóló jogbiztosítást célozták, hanem közvetlenül is befolyásolták a hódoltságban élő jobbágyközösségek életét. Makó 16. századi magyar birtoklástörténete viszonylag jól nyomon követhető; végig azok a családok — illetve az azokba beházasodás útján bekerült családok — vetekedtek érte, amelyek a középkor végén is birtokolták azt. Vagyis: a Makók és Telegdiek egyenes és oldalági leszármazottai.

Mivel a Makófalvából időközben tekintélyes mezővárossá növekedett település legnagyobb része — 1561-ben 220 portából 180,142 egy 1564-es információ szerint, {245} amely éppen a legilletékesebbtől, az ez évben magyar állami adószedőként működő másik makói földesúrtól, Telegdi Istvántól származik, a porták kétharmada143 — a magát innen nevező, Csanád-nembeli Makó családé volt, az ő sorsukon illik kezdeni. A Mohács körüli években Gergely volta kiterjedt család Makót birtokló ágának a feje, bár meglehet, hogy 1526-ot már csak fia, Miklós érte meg, akinek két fiáról: Miklósról és Lászlóról, valamint egy lányáról: Ilonáról tudunk.144 (Eszerint azok a makóiak, akik 1567-ben a török összeírót a mezővárosban álló romos kúria tulajdonosairól tájékoztatták, kifeledtek egy szemet a leszármazási sorból, hiszen a defter Makói Gergely fiairól: Miklósról és Lászlóról beszél.)

Gergely fia Miklós korán elhalálozhatott, hiszen felesége: Albisi Zólyomi Klára még két ízben férjhez ment. Először pakosi Paksy Ferenchez, másodszor a sziléziai származású nopsici Varkoch Tamáshoz,145 aki második felesége, Telegdi Katalin révén (1552-től) is érdekelt volt Makón.146 Varkoch korábban Perényi Péter szolgálatában állott: 1542 és 1548 közt, a vár királyi kézre kerültéig Eger várnagya volt.147 Mivel ura bécsi fogsága idején is megtartotta számára a várat, nem sok babér termett számára a Habsburg-országrészben: Erdélybe távozott és Fráter György szolgálatába állott. Ez idő szerint testvére, Miklós töltötte be a nagyváradi kapitány és a bihari főispán tisztét, amely méltóságokban ő követte. Mint fentebb láthattuk, 1550 őszén ő mentette fel Csanádot a török ostrom alól, s alaposan kivette részét az 1551/1552. évi török háború egyéb összecsapásaiból is. Fráter György meggyilkolása után Ferdinándtól is megkapta a bihari főispán tisztét és vele együtt a megürült váradi püspökség birtokainak kezelői jogát is. Utóbb megunta az erdélyi Habsburg-adminisztráció tehetetlenségét, s azokhoz csatlakozott, akik Izabella királyné és János Zsigmond visszahívásától — vagyis: a török függés helyreállításától — várták a fejedelemség sorsának rendeződését. 1556-ban ő irányította a Nagyváradot ostromló Izabella-párti hadat, s azt 1557 májusában sikerült is bevennie, mire a hazatért királyné ismételten kinevezte őt e fontos erősség főkapitányává és tiszttartójává (azaz jövedelemkezelőjévé).148

Mindezt azért adtuk elő ilyen részletesen, hogy érzékeltessük: Varkoch mint a tágabb környék legerősebb vára parancsnoka és a környéken gyakorta megforduló hadvezér könnyűszerrel a birtokhoz fűződő jogainak tényleges elismerése kényszeríthette Makót. Ez sem magyarázza azonban, hogy miért az ő — előbb kizárólagos, majd a Telegdiekkel közös — birtokaként írták össze 1552 és 1560 közt a várost.149 Kivált nem magyarázza 1556 után, amikor Ferdinánd királynak minden lehetősége megvolt arra, hogy a környéket uraló Gyula katonáival azt tőle visszafoglaltassa, miként azt valamikor az 1560-as és az 1561-es portaösszeírás közt eltelt esztendőben meg is tette. Az utóbbi évben ugyanis az uralkodó utasította gyulai prefektusát, hogy a várhoz foglalt birtokokat, köztük Makót, szolgáltassa vissza Makó Lászlónak.150

Mint ebből is kitetszik, Varkoch nem gyámfiai halála útján jutott Makóhoz, {246} hiszen nemcsak László, hanem az idősebb Miklós is igazolhatóképpen az élők sorában volt. Az utóbbit Ferdinánd 1558. október 22-én, hűséges szolgálataira hivatkozva, több Csanád megyei birtokkal jutalmazta, s így kétszeresen érthetetlen, mién nem tett lépéseket annak érdekében, hogy ezt az értékes fekvőséget — ha nem is Gyulának, de jogos tulajdonosának visszaszerezze. Néhány év múlva, úgy tűnik, azonban Makó Miklós is átállt János Zsigmond pártjára, mert a király 1561. március 27-én elkobozta tőle valamennyi Bihar- és Csanád megyei birtokát, s azt azonnal továbbadományozta testvérének, Lászlónak. Ezt követte az a fentebb idézett királyi rendelkezés, amely Makót és tartozékait visszabocsátani parancsolta a gyulai várbirtokok közül.151

Így is történt, hiszen az 1561. évi portális összeírásban Makó nagyobbik része valóban Makó László nevén szerepel.152 Közeledni érezvén halálát, ő 1563-ban a leleszi konvent előtt úgy végrendelkezett, hogy mindennemű jószágát húgára és unoka-öccsére, az előbbi Szokoly Jánostól született fiára: Györgyre hagyja.153

Hogy a dolog még bonyolultabb legyen: jóllehet az uralkodó 1564-ben oltalomlevelet bocsátott ki Szokoly György számára a végrendeleti úton hozzá került birtokokra, ugyanaz évben is, 1565-ben is királyra szállott birtokként írák össze Makó ezen részét, azon indoklással, hogy az magszakadás után a koronára szállott.154 Ismét fellépett jogigénylőként Varkoch Tamás is. Miután János Zsigmond — azon a címen, hogy a birtok megüresedett, s ha nem így történt volna, akkor is elkobozza Makó Lászlótól annak „a némethez való ragaszkodása" miatt — neki adományozta a szóbanforgó makói részt, 1562. augusztus 10-én Nagyváradon, a váradhegyfoki káptalan közreműködésével megkísérelte magát beiktattatni annak birtokába. Ennek azonban számosan — köztük Telegdi Mihály és Miklós, valamint az ő gyermekeik és nejeik — ellentmondtak.155 A protestálók közt Makó Miklóst vagy leszármazottját nem találjuk, amiből következik, hogy időközben a család ezen ága is kihalt. De kitűnik ebből az ügyletből az is, hogy Varkochnak nem volt korábbi adománylevele a Makójavakra; ellenkező esetben ugyanis csak új adományért folyamodott volna az erdélyi fejedelemhez.

Egyelőre nem tudhatni, hogyan végződött az ilyetén tiltakozásokat menetrendszerűen követő pereskedés, a jelek szerint azonban Varkochnak nem sikerült Makó tényleges birtokába kerülnie, s egyelőre más sem kapta meg a Makó családot illető részt. Pedig Miklós és László ágával maga a Makó család nem halt ki. Amikor Rudolf király 1582-ben kísérletet tett Makó státuszának rendezésére — erre a mozzanatra alább még visszatérünk —, jelentkezett a Bihar megyei Asszonyvásárán, sajátosképp itt is a Telegdiek és Varkoch Tamás birtokán élő Makay György, aki éppen az előző évben nyert ármálist az uralkodótól. A kihalt ághoz fűződő rokonságra vonatkozó iratai azonban nemigen lehettek meggyőzőek, hiszen az uralkodó 1582. április 15-én egy kúriával és két pár jobbágytelekkel szúrta ki a szemét. Bár leszármaztatása támadhatatlannak tűnik, s a Csanád-nemzetségből való származására utal lakóhelye is, „kielégítésének" módja felkelti gyanúnkat: vajon nem valamely, Makóról megfutott jobbágy vagy kisnemes igyekezett-e feltolni magát — a származáshelyére utaló vezetéknevére hivatkozva — a birtokos família tagjai közé? E gyanút csak erősíti, hogy Makay György valamikor a „tizenötéves háborút" megelőzően visszaköltözött Makóra, és ott 17. századi visszaemlékezések szerint bizonyos Kis György szomszédságában éldegélt.156 (Kis György nevű háztartásfőt találunk Makó 1579. évi összeírásában: a Tót utcában {247} lakott, s egy nőtlen fiúgyermekével írták össze.) Mindez arra utal: e szerény adomány is kapóra jött neki, hogy feltehetőleg szegényes viszonyai közül menekülhessen.

Így a korábbi birtoklási rend a XVI. század hatvanas éveitől fogva csak a Telegdi család oldalán folytatódott tovább. Ideje tehát, hogy e család makói kapcsolataival is megismerkedjünk: Az úgyszintén a Csanád-nembeli, de a Makónál tekintélyesebb és kiterjedtebb Telegdi-család makói birtoklástörténetét közel sem ismerjük olyan hézagmentesen, mint a velük egyébként szorosan összefonódott Makókét. Közvetlenül a török megszállás előtt a család zombori ágához tartozó Ambrus gyermekei kö2t kitört viszálykodásról értesülünk. Ambrus Palatics Jánoshoz férjhez ment leánya, Katalin számára Makón hasította ki a köteles részt, s miután az asszony meghalt, férje fiaik: Ferenc és György számára igyekezett bebiztosítani a birtokrészhez való jogot. E törekvése sógorai: Telegdi László és György szívós ellenállásába ütközött. Mivel azonban az utóbbiak — talán, mert ekkor éppen Ferdinánd pártján álltak — többszöri idézésre sem jelentek meg az illetékes erdélyi fórumok előtt, 1547-ben Fráter György kormányzó a vitatott rész kiadására kötelezte őket, s makacsságuk miatt birtokaikat elkobozta. Ez nem történt meg; a peres felek időközben kiegyeztek egymással, s a Palatics-fiúk 1549-ben valóban megkapták az őket anyjuk után megillető részt. Ezt követően Telegdi Lászlóról és Györgyről tíz esztendő múltán hallunk, amikor is 1559. október 9-én Ferdinánd király, hűtlenségük miatt, összes Csanád és Temes megyei birtokaikat Bélavári János gyulai udvarbírónak és Telegdi Gáspárnak adományozta.157

Ezeket a fejleményeket meglehetősen nehéz összeegyeztetni a korabeli portális összeírások — vagyis a tényleges birtoklási viszonyokat a legpontosabban tükröző források — tanúságával. Bennük ugyanis Makó 1553-ban Varkoch Tamás kizárólagos birtokaként tűnik elénk, a Telegdiek csak 1556-ban — a keresztnevük említése nélkül, mint „nobiles Telegdi" — bukkannak fel. Az utóbbiak közt ugyan ott lehetett Telegdi László és György is, az 1560. évi dikális összeírásban azonban sem őket, sem Bélaváriékat nem találjuk: Varkoch Tamás mellett Telegdi István szerepel (129, illetve 41 portával). 1561-re alaposan megváltozott a helyzet. Nemcsak azért, mert Makó László visszaszerezte magának az addig Varkoch által használt nagyobbik részt, hanem azért is, mert Telegdi István mellett (34 porta) újabb Telegdiek tűnnek fel — Mihály és Miklós —, akik azonban itteni csekély birtokrészüket a szomszédos Szentlőrinchez csatolva használták. Időközben Palatics Jánosnak is sikerült 3 itteni porta tényleges birtokába jutnia, s a helyzet 1565-re csupán annyiban változott, hogy Makó László helyett immár az uralkodó (132 porta) lett Telegdi István (44 porta), Telegdi Mihály és Miklós (2-2 porta), valamint Palatics János (5 porta) osztozkodópartnere.158

Ezek az adatok egyáltalán nem könnyítik meg a tisztánlátást, hiszen sem Istvánt, sem Mihályt és Miklóst nem tudjuk megnyugtatóan elhelyezni a Telegdiek első pillantásra oly meggyőzően kidolgozottnak tűnő családfáján. Annyi bizonyos: semmiképpen sem lehettek oly közeli rokonok, hogy birtokaikat közösen kezeljék. A család monográfusa Istvánt „a fentebb említett Miklós fiának" mondja, értve ez alatt azt a Miklóst — bár ez közel sem egyértelmű —, aki 1546-ban Telegdi Ambrussal együtt kapott Csanád megyei birtokokat Izabella királynétól.159 Testvérek nemigen lehettek, hiszen Ambrus felmenőit és fivéreit — igaz, egy 1507. évi oklevélből — ismerjük, s egyikük-másikuk sorsának alakulását nyomon is tudjuk követni.160 Telegdi István Gyulán élt, s 1564-ben ő készítette el Csanád megye portális összeírását. Ebben ugyan Makóról részletesen szól — bár ezek a portaszámot természetesen nem befolyásolták, megemlékezik a Makó család „régi kastélyáról" és a révről is —, családja itteni birtoldásáról {248} mindössze annyit mond, hogy a mezőváros egyharmada a Telegdieké. Ugyanő ez évben 14 Csanád megyei helységben 183 és 1/2 portával rendelkezett: ő volt a család zombori ága ősi birtokainak — köztük a névadó Zombornak — potior birtokosa, s az esetek többségében ugyanazokkal — a leggyakrabban Palatics Jánossal, többször a Makókkal és Telegdi Mihályékkal — osztozott egy-egy falun, akikkel Makón is.161 Mindebből egyfelől arra következtethetünk, hogy ő vitte tovább a zombori ág fővonalát, másfelől arra, hogy érintve volt az osztozkodásban is, amelynek révén a Telegdi-birtokok egy része Palatics-kézre került. Ha beilleszthető lenne az időrendbe, arra gondolhatnánk, hogy inkább az 1559-ben megadományozott Telegdi Gáspár fia volt (hiszen a Lászlótól és Györgytől elkobzott birtokok közt ezek jó része szerepel).

A portális összeírásokban említett két Telegdi-testvér: Ferenc fia Mihály és Miklós a család másik ágából származott. Mindkettejüknek meggyűlt a baja Ferdinánd királlyal, s ezért birtokaik — köztük makói részük — elvesztésével fizettek. Miklósét azért rendelte el 1560. május 18-án elkobozni s Paulóczy Sebestyénnek, Darnóczy Istvánnak, Farkas Györgynek és Stubiczay Kelemennek adni, mert a szentjobbi bencés kolostort megtámadta és a benne talált hét barátot legyilkolta. Mihályét 1561. július 12-én Nádasdy Tamás nádor kobozta el és adta Kerecsényi László gyulai kapitánynak, mert János Zsigmondhoz csatlakozva — ahol utóbb a székelyek főkapitánya és a székelyudvarhelyi vámagy tisztét töltötte be — hűtlenségbe esett. Megfoghatatlan, hogyan tudták — például a nagy hatalmú Kerecsényi, a kor egyik legszorgosabb birtokszerzője ellenében — mégis átmenteni e birtokaikat.162 Egy későbbi hiteles elbeszélés szerint Kerecsényi állítólag önként adta vissza Makót a Telegdieknek: „Kerechéni László is megkírte volt egísz makói jószágunkat hozzá tartozóval — írja 1589-ben Telegdi Mihály fia: János öccsének, Pálnak. — Ez ismét az szegíny úrnak nemrég elhunyt atyjuknak megadta volt, kinek minden levelit ím oda küldtem volt."163 Vagyis: Kerecsényi hivatalos1 formában is lemondott a Telegdiek javára valamikor 1566-ban bekövetkezett halála előtt.

Miután a Makókat követően, valamikor 1565. április 4-e előtt164 István — úgy tűnik, utódok hátrahagyása nélkül — elhunyt, s a jelek szerint Varkoch leszármazottai sem tudtak érvényt szerezni jogigényüknek, a Palaticsok társaságában Telegdi Miklós és Mihály egy időre egyedül maradt a küzdőtéren. Valami nagy egyetértés nem uralkodott köztük: Mihálynak 1572-ben hosszú pereskedéssel kellett kényszeríteni fivérét, hogy számára a családi jogbiztosító iratok — köztük a Makóra vonatkozóak —' másolatát kiadja.165 Mihályra egyébként rossz idők jártak: a János Zsigmond halála (1570) után trónharcokban a vesztes oldalra, Báthori Istvánnak szemben, Bekes Gáspár trónkövetelő mellé állt, s annak bukása után a királyi Magyarországra menekült, birtokait pedig az erdélyi országgyűlés elkobozta.166 Időközben a Makó-rész nyilván továbbra is királyi birtokban maradt; elvben tehát a Szepesi Kamara kezelte, hogy azonban volt-e valami kapcsolata vele, egyelőre nem tudjuk eldönteni. Jogosan járt el tehát Rudolf király, amikor 1582. április 5-én azt Bojnicsics Horváth János szendrői lovaskapitánynak adományozta, ami ellen az érdekeltek — Telegdi Mihály, Telegdi László fia Balázs és Palatics György — 1584-ben tiltakozással éltek a leleszi konvent előtt.167 Utóbb Bojnicsics és Telegdi Mihály között mégis nemcsak barátságos kapcsolat, {249} hanem érdekszövetség keletkezett: rokonságra hivatkozva együttesen kérték fel a zempléni Makók úgyszintén megüresedett birtokait: Zétény várát és tartozékait. Ennek a következménye lehetett, hogy Bojnicsics előbb Zétényről (1587), majd makói részéről (1588) is lemondott Mihály javára. (Eszerint Miklós közben elhunyt, s Palatics nem tartotta fenn igény ét.)168

Ezek után Makó Telegdi Mihály ágán öröklődött tovább. Két fia közül János maradt a zétényi kúriában és a szentmiklósi kastélyban, de őrá maradt a közös birtokok igazgatásának gondja is, miközben öccse, Pál Báthori István országbíró ecsedi udvarában vállalt szolgálatot. A Telegdi testvérek figyelme Makóra is kiterjedt anélkül azonban, hogy azt szilárdan kézben tudták volna tartani. 1589-ben éppen egyik makói polgár borainak letartóztatása ügyében váltottak levelet egymással, amelyből az is kitetszik, hogy az illető korábban János fogságában volt, s hogy vele — szabadon engedvén — levelet küldött Makónak: „és levelet is írtam az makaiaknak mind az kettőnk szavával és egy hónapot hagytam... feljövísekre, hogy Szentmiklósra jüjjenek".169 A nyilván fenyegető hangvételű levélnek nem volt foganatja: a következő levélváltásból már arról értesülünk, hogy közös költségen katonákat küldtek Makóra és a lakosok közül felhozattak.170 a Telegdiek megbízására hivatkozott Kovács Ferenc surányi katona is, aki — mint fentebb említettük — 1589 kora nyarán makói kereskedőket tartóztatott fel a Felvidéken. Azért cselekedett így — állította —, mert a makóiak nem hajlandók elismerni megbízóit uruknak, s más úton-módon sem lehet őket engedelmességre kényszeríteni. („Factoque suo hanc causam pretendit, quod essem coloni Michaelis Telegdi eiusque dominium refugerent, nec ad obedientiam prestandam alia ratione compelli possunt.")171

Ebből arra kell következtetnünk, hogy Makót ekkortájt Szokoly Péter adóztatta, aki Makó László végrendelete alapján formált jogot rá. Telegdi János előző levele ugyanis többször visszatér bizonyos vele folytatott vagy éppen indítandó perre: „írta kegyelmed, hogy az makai leveleket kegyelmednek küldením, megbocsássa kegyelmed: nem tudom mírt kéri most kegyelmed oda, mert oly leveleket embernek mutogatni üdőnek előtt nem alkolmas, nem varasnak való azt mutatni, hanem országgyűlésben octaván [perszakon] ... úgy, hogy ha Zokoli Péterke perlene bennünket, nem jó levelünket mutogatnunk, bár elhigyje kegyelmed, hanem mikor [ideje] és módja líszen, akkor mutassuk." „Annak felette, mikor ott fenn perle bennönket császár az pínzírt, ím annak is-törvínben költ levelit oda küldtem kegyelmednek, akkor is az áruló Zokoli semmi gondjokat nem viselte, hanem mi búsultunk miatta, hogy megeskudtünk vala az káptalanban is, kirül levelet adtunk. lm oda küldtem azt is. Tilalum levelet is küldtem, kiben mi tiltottuk, nem Zokoli Péter. Ezeket az leveleket,ha megmutatja, ... nem ártnak, hanem használnak, de az Istenért uram, valami levél el ne vesszen."172

Hogy a birtokviszály ezen „fordulója" hogyan végződött, egyelőre nem tudni. Annyi azonban bizonyos, hogy Szokolyt nem sikerült visszalépésre bírni, sőt a századfordulón ő kerekedett fölül.- Telegdi János az 1596. október 26—28-i mezőkeresztesi  csatában esett el, s néhány nap múlva öccse is követte a sírba.173 Így aztán a fő nélkül maradt Telegdi család nevében 1600-ban rokonunk, Méhkeréki Sápi Gáspár jelentett be tiltakozást az egri káptalan előtt, hogy — többek közt — makói részbirtokukat bárki felkérje a királytól és magának foglalja. A Szepesi Kamara azonban bizonyítottnak {250} találta Szokoly azon állítását, hogy Makó őstől öröklött birtoka s annak mind felmenői, mind pedig ő maga igazolhatóképpen békés birtokában voltak. Javasolta a királynak, hogy a Szokoly Görgynek Ferdinánd által 1564-ben kibocsátott oltalomlevelet adja ki és utasítsa a környékbeli végvári kapitányokat a Szokoly-jogok megvédelmezésére. Rudolf ezen felterjesztés alapján 1601. augusztus 24-én új adományként az egéz Makóra kiterjesztette Szokoly Péter fennhatóságát, akit az esztergomi káptalan 1602. májusában Nagyváradon be is vezetett abba. Itt ellentmondás nem történt, az érdekelt Telegdiek — vélhetőleg a hadas idők zavarai következtében — nem a beiktatás helyszínén és az azt végző káptalannál, hanem utóbb, a leleszi konvent előtt tiltakoztak a jogaikat sértő eljárás ellen.174 Bár kétségkívül igazuk volt — hiszen Rudolf jogtalanul adott nova donatiot az ő részeikre is —, intervenciójuk eredménytelen maradt. A 17. században nem hallunk többet Makóval kapcsolatos igényeikről, amit a Szokolyak viszont továbbra is fenntartottak.

1587-ben a gyulai vár örökére áhítozó Eger,175 1590-ben Szegedi Pál csanádi püspök is igyekezett megszerezni Makót,176 törekvésük azonban a jelek szerint nem járt sikerrel.

Ami a Makó város által a 16. században használt puszták, illetve az akkor még élő, később azonban annak határába olvadt szomszédos falvak birtoklástörténetét illeti: Varsányié (puszta 1526 körültői) a Makó család, Lele és Tömpös a Makó és a Telegdi családok, Alvelnök (puszta már 1526 előtt), Igás (puszta 1550 körültői) és Szentlőrinc (ahol kastélyuk is volt; igaz, romos állapotban) a Telegdiek két ága makói részének — fentebb részletesen ismertetett — sorsában osztozott. Igáson, Klárafalván, Leién és Tomposon az 1560-as években általában zombori Telegdi István volt a legnagyobb birtokos, de voltak ezekben érdekeltségei a Vezsenyieknek — akik az 1540-es években peres úton szereztek részeket a Telegdiektől — és a Czibakoknak is. Szentlőrincen — kivételesen — sikerült megvetnie a lábát azon új birtokosok egyikének-másikának (Darnóczy Istvánnak és Paulóczy Sebestyénnek) is, akik 1561-ben a Telegdi Miklóstól elkobzott birtokokból részesültek, sőt feltűnnek olyanok (Forgách Imre, gyulai Gaál András és Vízkelety Jakab, valamint Székely Márton) is, akik nem szerepelnek az adományosok között. Az utóbbiak itteni birtoklására vonatkozó utalást azonban Gyula eleste után egyelőre nem találtunk.

Az eredetileg a csanádi székeskáptalan birtokai közé tartozó, a testület feloszlása után uratlanul maradt Csókásra, Dálegyházra és Mezőkopáncsra Olcsárevics Demeter szerb származású gyulai kapitány tenyereit rá, s azokat 1556. szeptember 6-án „hivatalosan" is elnyerte a királytól. Miután Olcsárevics Gyula védelmében 1566-ban életét vesztette, újabb birtokosáról nincs tudomásunk. 1590-ben Szegedi Pál csanádi püspök terjesztette ki rájuk fennhatóságát, Mezőkopáncsra azonban 1592-ben — Kopáncsy Simon és Csókásy János magvaszakadtára hivatkozva (a köztes időszakban talán valóban ők birtokolták e falut) — szentmártoni Bonczos János és ramocsaházi Ramocsaházy István is kapott adománylevelet Rudolf király helytartójától, Fejérkövy István nyitrai püspöktől. Királyhegyes — amely 1563-ban báránytizedet adott Gyulára —, valamint Rákos a Jaksicsok nagylaki uradalmához tartozott, leányágon öröklődött tovább: felesége után az előbbire Zeleméri László érsekújvári provizor és Dóczy Miklós, az utóbbira csupán Zeleméri formált igényt.177

Az olyasfajta „fő városok" magyar részre adóztatásáról, mint amilyen Makó is volt — kivált, ha a legfontosabb végvárak (Sziget, Eger, Gyula) befolyási övezetébe tartoztak — általában bőséges anyaggal rendelkezünk. Ez a sommás megállapítás, sajnos, Makóra nem vonatkozik, s ennek oka abban keresendő, hogy — a sok elkobzás dacára — a gyulai provizornak csupán időlegesen sikerült a várhoz foglalnia a mezővárost, magánbirtokosai után pedig semminő elszámolás vagy urbárium nem maradt ránk. Az 1552-ben királyi kézre került Gyula első főkapitánya, Mágóchy Gáspár (1552—1559) a jelek szerint rendszeresen és eléggé keményen adóztatta Makót, nyilvánvalóan azon indokkal, hogy a település nagyobbik részét birtokló Varkoch Tamás — akit egyébként nem sikerült kiszorítania innen — az erdélyi ellenpárthoz csatlakozott, s így Bécs felfogása szerint elvesztette ahhoz való jogát. Makó terheiről egyelőre leginkább azon „hiányjegyzékből" tájékozódhatunk, amelyet a kamarai biztosok 1560-ban Mágóchy elszámolásához csatoltak. Eszerint Mágóchy számadásából a következő makói tételek hiányoztak:178

Az ismeretlen évben befizetett földesúri pénzadóból, a cenzusból 207 Ft
Az ismeretlen időpontban beszolgáltatott földesúri terményadóból (kilencedből=nónából) a gabona ára 125 Ft
Az Aracsi Péter bíró által az 1556. évre befizetett Szent György és Szent Mihály napi cenzusból — amit egyébként korábban Varkoch is behajtott tőlük —, valamint a kilencedből és bizonyos „seminatura" — vélhetőleg a gyulai várbirtokon elvégzendő robot vakságaként — befizetett összegből 208 Ft
Az ismeretlen időpontban befizetett, ismeretlen rendeltetésű pénzváltság („ratione proventus ductilis") 20 Ft
A Nagy Orbán bíró által az 1555. évre befizetett Szent Mihály napi- cenzus 35 Ft
A Varkoch Tamás által otthagyott búza és árpa ára 28 Ft
A Fábián Albert által bíró befizetett 1558. évi rendkívüli taxa 100 Ft
A 20 gyulai gyalogos zsoldjára tőlük behajtott 80 Ft
A különböző alkalmakkor beszolgáltatott 7 hordó bor  
összesen (legalább) 886 Ft

Mint látható, Makónak nem sikerült kivívnia azt a jogot magának, hogy mindennemű földesúri tartozását egyetlen szabott évi összeggel (summával+meghatározott ajándékokkal) válthassa meg, s továbbra is a hagyományos, a telekállomány szerint osztott formában rótta le adóját mind a gyulai provizornak, mind pedig —ramikorrér?-pen hozzájuk férkőzhetett — földesurának, Varkoch Tamásnak. A makói jobbágyok áz évi két részletben lerovandó pénzadó mellett, szántóföldi terményeikből ---- amelyek közt ezúttal sem szerepel a bor — a termés egytized részével (kilenced) vagy annak megváltásával, valamint robottal vagy annak pénzbeli megváltásával tartoztak, s vállalniuk kellett rendkívüli adókat (rendkívüli taxát, zsoldfizetést stb.) is. Emellett' a lakosság évről évre rendszeresen fizette az állami adót (dikát), amely rendszerint úgyszintén a gyulai várhoz folyt be, és annak fenntartását könnyítetté. A szórványosan ránk maradt környékbeli tizedjegyzékek közt, sajnos, nem akadtunk makóira, nem lennénk azonban meglepve, ha kiderülne: az itteni jobbágyoknak időről időre a szántóföldi termények és bárány után járó „másik" tized (a decimá) beadásával vagy megváltásával az egyháznak járó adót is le kellett róniuk. Vagyis: mindennemű földesúri, állami és egyházi adóterhet viselnie kellett, amit magyar részről egyáltalán követelhettek tőle.

A helyzet, úgy tűnik, a következő főkapitány, Bornemissza Benedek időszakában (1559—1560) sem változott lényegesen, hiszen egy kimutatás szerint a rendes évi adón kívül a makóiaknak 16 forint ára borsót és lencsét kellett venniük a vár számára, ahová 24 kocsi szénát, 65 köböl árpát, 107 forint rendkívüli taxát és 13,50 forint bírságpénzt is beszolgáltattak.179 Egy másik vizsgálat során kiderült, hogy az 1559. évi bíró, Nagy Orbán 139 forintot fizetett be Gyulára stb.180 Kerecsényi László főkapitánysága (1561—1566) alatt Makó nem szerepel többé a gyulai vár számadásaiban, vagyis: a továbbiakban már valóban a jogos birtokosok adóztattak ott. Hogy azonban miként, arról egyelőre fogalmunk nincs. Abból, hogy Olcsárevics — akinek minden módja és eszköze megvolt birtokai keményebb megterhelésére — Csókáson, Dálegyházon és Mezőkopáncson beérve a néhány forintos évi summával,181 arra kell következtetnünk, hogy a Makók és a Telegdiek sem tettek másként.

Így lehetett ez a Gyula eleste utáni évtizedekben is, jóllehet az ekkor folytatott adóztatási gyakorlatról, sajnos, semmit sem tudunk. Abból az 1617. évi tanúvallatásból, amely a Szokolyak makói jogait volt hivatott bizonyítani, s amelyben azt olvassuk, hogy a lakosok egy-egy paplant, szőnyeget, csizmát, patyolat keszkenőt, darutol-lat, némi borsot, gyömbért és sáfrányt, néhány lovat vittek nekik ajándékba,182 csupán az adóztatás tényére következtethetünk, annak formájára azonban nem. Ilyesféle felsorolásokat ugyanis rendszerint akkor olvashatunk, amikor a tanúk emlékeztek ugyan a kapcsolattartás tényére, arról azonban fogalmuk sem volt, hogy az adó valójában miből is állott. Az említett tárgyak mind az ún. ajándékok sorába tartoznak, s mint ilyenek a „komolyabb adónemek kiegészítésére szolgáltak. Zavarólag hat továbbá, hogy a tanúk nem az egyéb forrásokban makói jogkövetelőként fellépő Szokoly Péten, hanem az ekkortájt valóban Ecseden élő Szokoly Györgyöt nevezik meg adóztatóként. Ugyanakkor éppen a leginkább gyanút keltő tétel: a darutoll viszont az elmondottak hitelét erősíti, hiszen az alábbiakban tapasztalni fogjuk majd, hogy ennek beszolgáltatása valóban a makóiak kiemelt kötelezettségei közé tartozott.183

Vallások és egyházak

A tárgyalt korszak vallási és kulturális tekintetben egyaránt a reformáció előretörése, sőt győzelemre jutása és a protestáns felekezetek egymás közti küzdelmeinek jegyében telt el. A lutheri (ágostai) hitelvek már a meghirdetésük (Augsburg, 1517.) utáni években terjedni kezdtek Magyarországon; előbb — nyelvi okokból — természetesen az itteni németek körében, majd — főként a külföldi univerzitásokról hazatért egyháziak ösztönzésére — egyre több főúr környezetében is. A magyar mezővárosok é$ falvak — beleértve a török megszállás alá kerülteket is — jóval később, az 1540-es években csatlakoztak az új valláshoz. Akkor azonban oly tömegesen,, hogy a század második felében már alig akadt köztük olyan, amely megmaradt volna apái hitén. Ezek többsége már nem a reformáció lutheri, hanem annak radikálisabb kálvini (helvét, sacramentárius) irányzatát követték, amelynek egyes országrészeken kemény pozícióharcot kellett vívnia a nála is radikálisabb szeriháromságtagadókkal (antitrinitáriusokkal, unitáriusokkal). A jobbára anyanyelven lefolytatott hitviták élénk közönségérdeklődés mellett zajlottak, s általában is megtermékenyítőleg hatottak ia magyar irodalom és azon keresztül a magyar kultúra egészére.184

A környékbeli katolikus egyházi testületek — a csanádi székes- és az aradi társaskáptalan, a szegedi, a csanádi, a lippai és a gyulai ferences és más rendi kolostorok —, úgy tűnik, miként a korábbi évszázadokban, 1526 után sem gyakoroltak számottevő vonzerőt a makói ifjúságra.185 Különösen feltűnő ez a ferences rendházak esetében, amelyek tagsága — 16. század eleji névsoraik tanúsága szerint — zömmel a Makóhoz hasonló településekből verbuválódott; igaz, elsősorban azokból, amelyekben működtek.186 A helyzet a reformáció terjedésével sem változott: nem találunk „Makói" vezetéknevűt sem az új hit élharcosai, sem közkatonái között.187 Jellemző például, hogy a wittenbergi egyetemre egyetlen makói sem iratkozott be, jóllehet annak számos, e környékről való — csanádi, lippai, pankotai — hallgatója is volt. Mivel ezt — a korábbi századoktól eltérően — immár aligha magyarázhatjuk azzal, hogy a település nem volt elég nagy és gazdag egyházi értelmiség „kitermelésére", ebből arra kell következtetnünk, hogy a lakossága kevesebb érdeklődét tanúsított a vallási kérdések iránt, mint a hozzá hasonló nagyságú és gazdasági mentalitású mezővárosoké, amelyek például Wittenbergben számos hallgatóval képviseltették magukat.188

Amit a makói reformáció kezdeteiről tudni lehet, azt már a 19. század első felében rendszerbe szedte és kritikusan megrostálta a város első történetírója, Szirbik Miklós itteni református lelkész. A kiváló történetírói adottságokkal megáldott Szirbik csupán közvetett logikai bizonyítékokkal szolgálhatott azon feltételezés alátámasztására, amely szerint Makó a többi magyar helységgel egyidőben, tehát az 1530—1540-es években fogadta be a reformációt: „Hogy a reformáció Makóra jókor bejött, csak abból is gondolhatni, hogy ez mintegy a közepén esett azoknak a helyeknek, melyekről tudjuk, hogy bennek a reformáció mindjárt annak kezdetiben erős lábra kapott." Abból indul ki, hogy Makót minden oldalról olyan városok — keletről Békés, Gyula, Lippa és Nagylak, délről Temesvár és nyugatról Szeged — vették körül, amelyekben igazolhatóan már korán híres reformátorok tevékenykedtek, s amelyeknek földesurai közismerten a reformáció első felkarolói közé tartoztak. Példáit szerencsésen válogatta ki; azokat az adatok iránt kritikusabb jelenkori történetírás is helytállónak minősítheti. Egyet kell értenünk vele abban, hogy „az előszámlált környűállásokból tehát Makónak jókori reformációját kihozhatni".

Kevésbé helytállónak tűnik Szirbik azon utalása, miszerint Makó már kezdetben komoly ösztönzéseket kaphatott Erdély s azon belül a szász városok felől is. „Ugyanezt, sőt hogy itt, legalább e tájon még hamarébb kezdődött a reformáció, mint az országnak más részeiben, igen természetesen következtethetni onnan, hogy mindjárt Luthernek feltűnte után az ő könyvei a lipsiai [lipcsei] vásárokra járó erdélyi szász, nevezetesen szebeni kereskedők által lehozattatván, s így a reformáció legalábbis ott ütvén ki magát, az ezen résznek Erdélyhez való akkori kapcsoltatásánál s a sónak a Maroson Erdélyből Szegedig való szüntelen szállításánál fogva ide legkönnyebben és leghamarébb eljuthatott." Csupán kis szépséghiba, hogy a lipcsei vásárok a 16. század derekán még közel sem voltak oly jelentősek, mint azt Szirbik — saját korának tapasztalatai alapján — véli. Komolyabb ellenérv feltevése ellen, hogy a lutheránus szászok zárt közösséget alkottak s nemigen foglalkoztak más területek vallási ügyeivel. Kétségtelen tény, hogy a sókereskedelem szoros kapcsolatokat teremtett Erdély és a Maros-mente között, azt azonban, hogy ez a szász városokra is kiterjedt volna, kereskedelemtörténeti adataink nem támasztják alá. A Szirbik által felhozott azon bizonyság, miszerint egyes erdélyi arisztokraták ajándékokkal segélyezték a szomszédos hódmezővásárhelyi református egyházközséget, a 17. század végéről való, s így belőle a 16. századra következtetéseket levonni aligha lenne szerencsés.

„Meg kell jegyezni — írja méltányosan Szirbik —., hogy valamint az országnak egyéb részeiben, úgy ezen a vidéken is eleinte a Luther tudománya terjedt el, a zwinglius és kálvinus értelme szerént való reformata vallás pedig ezen a részen Szegedi Kis István, a debreceni és túri vidéken pedig Kálmáncsehi Márton munkája által kezdett a XVI-ik század közepén elhatalmazni." Bár a történetíró tájékozottsága ezúttal is kifogásolhatatlan, ezen utalása csakis az esetben állna meg, ha Makó valóban a legelsők között tért volna át az új vallásra. Ez azonban nem igazolható, sőt a makóiak feltételezett érdektelensége a lelkészi pálya iránt, kifejezetten elhúzódó recepcióra enged következtetni. Nevezetesen arra, hogy a lakosság sokáig megtűrte katolikus papjait — a választóvonal katolikus és protestáns között egyébként is tisztázatlan maradt —, s nagyobb zökkenők nélkül tért át, immár nem az evangélikus, hanem a református vallásra.

Ami a szerveződőben levő új egyház első makói szolgáit illeti, róluk ma sem tudunk többet annál, amit Szirbik forrásaiból kihüvelyezett. „Csak azokról az egyházi szolgáiról tudunk valamit a makai ref. ekklézsiának — írja —, akik ebben a reformáció lábra állása után szolgáltak, kik közül a 16. és 17. századbelieket Ember Pál Ekkl. Históriájából, és Szathmár Németi Mihálynak Dominicái elibe tett... praefatiójából lehet kitapogatni."189 Vagyis: mindmáig nem sikerült meghaladnunk azt, amit a 17—18. század fordulóján működött Debreceni Ember Pál História ecclesiae refor-matae in Hungaria et Transsylvania című alapművében lefektetett, hiszen kortársa, Szatmárnémeti Mihály Dominica cathechetica című művének (Kolozsvár, 1677) ajánlóleveléből Szirbik csupán más természetű adatokat merített.190 s ez bizony nem sok: név szerint mindössze két makói református prédikátort ismerünk. Az 1565-ben Wittenbergben tanult Endrődi Zsigmond részt vett az 1569. október 20. és 25. között fejedelmi parancsra megrendezett nagyváradi hitvitán — ahol a reformátusokat Méliusz Juhász Péter debreceni püspök, az unitáriusokat Giorgio Blandrata és Dávid Ferenc kolozsvári püspök vezette — s aláírásávával igazolta, hogy az előbbieket irányzatát követi.191 Itthon szerezte képesítését Pankotai János, aki 1589-től legalább három esztendeig töltötte be a makói prédikátor tisztét. Szirbik szerint „ennek idejében 1589-ik esztendőben a Körös—Maros-közi districtusban Synodus tartatott, melyben az egyházi szolgálatról disputáltak", s nyilván ő volt az a makói esperes, aki a Gergely-féle naptárreform behozatala ellen tiltakozó, 1591. évi nagykárolyi zsinat végzéseit jóváhagyólag aláírta.192

Mint a fentiekből is kitűnik, Makó a református egyházszervezeten belül a tiszántúli egyházkerülethez (szuperintendenciához), s azon belül a makóinak vagy békésinek nevezett egyházmegyéhez (tractus) tartozott, Hogy jelentősége és nagysága ellenére Makó már a 16. században sem tudott tartósan a környék református egyházi központjáyá válni, az itteni eklézsia viszonylagos gyengeségére, a lakosság közömbösségére utal, s ugyanezt a következtetést vonhatjuk le csupán nevükről és aláírásukról ismén prédikátorai szembetűnően hiányos névsorából is.193 Ez utóbbiak teljesítményével alighanem híveik sem lehettek elégedettek, máskülönben aligha tudott volna meggyökerezni itt a helvét irányzatúakkal heves küzdelmet folytató antitrinita-rizmus.

1570 tavaszán ugyanis Basilius István nagyváradi lelkész vezetésével — akit a wittenbergi magyar kálvinista diákokat számbavevő Laskói Csókás Péter így marasztalt el: „végül a hazába visszatérve igaz hitét és vallását megtagadta és átmenekült az unitáriusok táborába, neve és lelke örök kárára"194 - ütőképes rohamcsapat élén indult meg a kálvinisták Maros-menti bástyáinak meghódoltatására. Az „erdélyi ifjakból" álló kicsiny, de elszánt különítmény Belényest, Békést, Simándot, Temesvárt, Csanádot, Hódmezővásárhelyt és Szegedet érintve, útba ejtette Makót is, s fellépése a legtöbb helyen sikerrel járt. „Futnak — írja Basilius esküdt ellensége, Károlyi Péter nagyváradi református lelkész — nagy erősen sok ecclésiákban hivatal [hívás] nélkül: sok jámbor tanítókat helyekből kiűzvén, mint Basilius István Belényesből Basilius Nagyfalvit, a mi atyánkfiát, mindaddig forgolódék, hogy kiexcutiálá [kiűzte] hideg télben, háza népével; Makóról azonképpen, Simándról, Temesvárról és nagy sok helyekről."195 Dávid Ferencnek az 1569. októberi, második debreceni hitvitáról írott drámájából megismerhetjük az általuk követett eljárást is.196

Eleddig — egy bizonyos Tordai Máté személyében — név szerint is ismerni véltünk egy makói unitárius lelkészt, akiről a reformáció-történeti szakirodalomban az olvasható, hogy marosvásárhelyi tanítóként még a szentháromság-tant védelmezők oldalán vett részt az 1569. évi nagyváradi hitvitán, majd 1570-től 1599-ig töltötte be a makó tisztet.197 Bár feltűnő, hogy Laskói Csókás ezt a Tordai Mátét elfeledte megróni vallásváltoztatásáén — amiből alkalmasint persze csak annyi következik, hogy nem volt eléggé jelentős, szem előtt levő személyiség198 - azonosítani szokás azzal a Tordai Mátéval, aki 1560-ban látogatta a wittenbergi univerzitást, s akiről feltehető, hogy az 1544. évi óvári zsinaton szatmári szuperintendenssé választott Tordai Demeter fia volt.

Az 1599-es dátum azonban önmagában is gyanút kelt ezen „életrajz" hitelessége iránt, hiszen — mint alább látni fogjuk — Makó 1596-tól fogva pusztán állott. Vannak azonban vele más, súlyosabb problémák is, hiszen az újabb kutatások bizonyították, hogy benne legalább három Tordai adatai keverednek. Tordai Máté szerepeltetése az 1569. évi nagyváradi hitvitán egyszerű félreolvasáson alapul. Az azon résztvevő marosvásárhelyi rektort ugyanis nem Máténak, hanem Ádámnak hívták. A Tordai Máténak tulajdonított 1599. évi kolozsvári hitvallást — ezen alapszik feltételezett makói szolgálati idejének meghatározása — pedig nem a wittenbergi egyetemet megjárt, hanem egy nála lényegesen fiatalabb Tordai Máté deák írta, aki egyébként kolozsvári városi tisztviselőként és egyházfiként tetten is érhető a levéltári forrásokban.199

Az itteni lelkészként Tordai Máténkat tulajdonképpen semmi más nem kapcsolja Makóhoz, mint hogy Az Izraelnek egy Istenéről, és annak Szent Fiáról, az Jézus Krisztusról és a Szentlélekről való ének című hosszú költeménye — amelynek versfőibe rejtve megnevezi magát — e sorokkal végződik:

Sírkő a szentlőrinci temetőből (1644?)

„Könyörögjünk immáron az élő Istennek,

Hogy ő legyen kegyelmes minden tévelygőknek.

Adjon szent lelket nékik, hogy megférhessenek,

Velük örök életet ők is nyerhessenek.

 

Az ki örömmel ezeket kiadta,

Isten oltalma alá minden dolgát hagyta,

Makón szent szeretetnek zálogául hagyta,

Mert hívek épülését szemeivel látta. "200

A kutatás az utolsó előtti sorból következtette vissza, hogy Basilius István 1570ben Makóra behelyezett — sem akkor, sem később meg nem nevezett — unitárius lelkészt Tordai Máténak hívták. Ezt a feltevést azonban más adat nem támogatja, sőt a költemény datálása körüli problémák kifejezetten cáfolni látszanak azt.

A költemény, sajnos, datálatlan, s azok a megfontolások, amelyeknek segítségével keletkezési időpontjához közelíthetünk, erősen kétessé teszik, hogy a „mi" Makónkon születhetett volna. Az irodalomtörténet megállapítása szerint Tordai költeménye Enyedi György Explícation Locorum Veteris et Novi testamenti című vaskos, latin nyelvű prózai értekezését szedte versekbe, amely a bibliának a szentháromságtagadók elveit támogató helyeit ismerteti és értékeli.201 a baj csupán az, hogy ez a . munka 1598-ban — vagyis: akkor, amikor a Maros-menti Makó már elpusztult a „tizenötéves háború" csapásai alatt — jelent meg Kolozsvárott, ami megadja Tordai költeménye keletkezésének „dátum post quem"-jét is.

Enyedi György művét Báthori Zsigmond fejedelem betiltotta, és belőle számos példányt köztéren megégettetett. Az 1598. évi kiadás sajtó alá rendezője, Thoroczkai Máté kolozsvári unitárius pap magyarra fordította és 1619-ben, ismét csak a cenzúra megkerülésével, Kolozsvárott kinyomtatta. 202 Mivei Tordai Máté költeménye ugyanezen Thoroczkai 1632-ben, posthumusz megjelentetett kátéjához csatolva látott napvilágot,203 nem vethetjük azonban el azt a lehetőséget sem, hogy szerzője nem a latin, hanem a magyar Enyedi-kiadás alapján dolgozott, vagyis: azt 1619 után írta, amivel már áthidalhaiatlanul nagy távolságra lendültünk az 1560-ban Wittenbergában tanuló Tordai Mátétól, akit Lask'ói Csókás, meglehet, azért nem rótt meg unitáriussá válásáért, mert ez nem is történt meg. Mivel a költeményszerző Tordai Mátét minden szál Torockaihoz és rajta keresztül Kolozsvárhoz köti, nagyon is elképzelhető, hogy e költeményt is az 1599. évi hitvallást szerző kolozsvári Tordai Máté írta, aki a 16.

század végén még fiatal embernek tűnik, s éppen 1619 után lehetett ereje teljében. Továbbra is fennmarad azonban a kérdés, hogyan került a „Makó" helynév a költemény utolsó előtti sorába. A felhalmozódott ellentmondások feloldására két magyarázat kínálkozik:

1.) A „mi" Makónkon az újjátelepülés után is működött unitárius lelkész, s ezt — nem pedig a vallást ide behozót — nevezték Tordai Máténak. E feltevést azonban semmi sem támogatja, ellentmond viszont neki, hogy Tordai minden esetben erdélyi környezetben bukkan fel.

2) Más olyan — erdélyi, lehetőleg Kolozsvár környéki — helység után kell tehát néznünk,  amelynek névalakja legalábbis közelít a Maros-menti Makóéhoz,  s ahol unitárius egyházközség található. A helységet fel is leljük a Kolozs megyei Mákóban (Makó falvában, ma: Macau)204 anélkül azonban, hogy unitárius egyház itteni létezését bizonyítani tudnók. Ha Tordai költeménye a 17. század elején keletkezett — ami nagyon is valószínű —, úgy nyilván kézenfekvőbb a Kolozsvárral szomszédos Mákóra, semmint a távoli Makóra gondolnunk keletkezési helyül.   E hipotézist csupán az zavarja, hogy az erdélyi és magyarországi unitárizmus történetének legkiválóbb ismerője,  a  18.  század végén működött Kénosi Tőzsér János nem Mákóra,  hanem Makóra gondolt.205  Ez azonban nem jelent  többet,  mint hogy  az elébb kifejteit hipotézisünk után mindaddig kérdőjel kívánkozik, mígnem Tordai Máté és Makó kapcsolatára fény nem derül. Az azonban mindenképpen bizonyosra vehető; mindörökre búcsút kell mondanunk annak a csábító lehetőségnek, hogy Tordai Máté személyében bemutathassuk olvasóinknak Makó első olyan, név szerint is ismén tollforgatóját, aki után ma is olvasható alkotás maradt.205/a

Török kori ezüst kincslelet

Noha eszerint immár egyetlen makói unitárius lelkész nevét sem ismerjük, maga riak az itteni unitárius egyházközségnek a léte egyértelműen, s lényegében egészen a mezőváros ló. szazad végi pusztulásáig bizonyítható. Az 1570-es evek második felében meghasonlás támadt az erdélyi antitrinitáriusok körében, miután Dávid Ferenc kolozsvári püspök levonta a szentháromságtagadó gondolatmenet konzekvenciáit es helytelenítette Krisztus imádását [non-adorantista irányzat) és a gyermekkeresztelést, egykori harcostársai elfordultak tőle. Megsokallta az újításokat az erdélyi államhatalom is: Batthori Kristóf — a Lengyelországba távozott Báthori István fejedelem hely tanéi a — elfogatta es bebörtönöztette Dávidot, akit 1580-ban fogságban ért a halál. Mindebben komoly szerepet játszottak az unitárizmus ún. adorantista szárnyának vezéralakjai, köztük Giorgio Biaedrata és Basilius István is. Az utóbbira várt a feladat, hogy az általa létesített Maros-menti és temesközi antitrinítárius közösségeket a történlek elfogadására és Dávid nézeteitől való elpártolásra bírja.

A feladat egyáltalán nem ígérkezett könnyűnek, Dávid meghurcoltatásának es halálának híre mérhetetlen elkeseredést és felháborodást váltott ki a hódoltsági gyülekezetek körében. Az itteni antitrinitáriusok feje, Karádi Pál temesvári lelkész 1579. november 9-án fájdalomtól dűlt hangvételű levelet intézett kolozsvári lelkésztársaihoz. amelyben hol Judás ískariotes"-nek, hol „Káin atyjafiainak", hol pedig egyszerűen csak ,,gyilkosoknak" űtulálja és Dávid „elveszejtéséveP vádolja azokat. Hasonló levelei kapott Basilius Óvári Benedek simándi lelkésztől is, aki óva intette attól, hogy hoz-zájuk utazzék, és az ő körükben is „háborúságot" támasszon. Basilius mégis vállalkozott az útra, amelynek során Simánd, Temesvár, Hódmezővásárhely, Csanád és Szeged mellett Makón is. sőt „a Makóval szomszédos több helységben" is megfordult, ahová időközben nyilván Makóról sugározhatott ki az antitrinitárizmus, tanúsítva az itteni lelkész munkájának eredményességét.

Saját beszámolójaszerint az alföldiek ugyan tisztelettel, sőt szeretettel fogadták Basiliust, de eredményt nem tudott elérni, „Tudakozódon azon egyházi férfiak iránt,akik el vannak telve azon zsidózó vélekedésekkel, amelyekért Dávid Ferenc elítéltetett Sokat beszélgetett velük és amennyire csak kiteli tőle, ellentmondott nekik, de annyira meglepte őket a halálos nyavalya, hosz hasztalan". Sőt, a nézeteltérés szakításhoz vezeteti: a hódoltsági gyülekezetek beleértve a baranyaiakat is — külön egyházkerületté alakultak Karádi, majd Óvári irányítása alatt,206 Áz új kerület papsága és népe — ha hihetünk Basiliusnak — megindult az antitrinitáriusból a judaizáló szombatossá válás útján, amely utóbb, a 17. század elején Pécsi Simon kancellár útmutatásai alapján különült el az unitárizmusból.207 Erre mulat egyébként az is, hogy — niint alább, a „tízenötéves háború" eseményeinek elbeszélése során látni fogjuk — az elmenekült makóiak egy része a szombatosok fellegvárában, Marosvásárhelyt talált menedéket.208

Meglehet, hogy az antitrinítáriusok 1570. évi csapásai alatt a makói református gyülekezet időlegesen valóban feloszlott, a mezőváros azonban a jelek szerint nem sokáig maradt kálvinista igehirdető nélkül. Kiderül ez abból, hogy 1589-ből ismét név szerint ismerjük az itteni református lelkészt, de rnéginkább kiderül Marko Pitacic jezsuita atya helyszíni tapasztalatok alapján készült 1583, július 18-i beszámolójában, A horvát, közelebbről sziszeki származású szerzetest a gyulai hívek hívták meg hódoltsági látogatásra a nagyváradi rendházból, aki innen elvetődött Makóra is. Az utóbbi jóval nagyobb benyomást tett Pitacicra, mint Gyula: úgy találta, hogy ez az egész Körös és Maros közti vidék központja („est civitas praecipua in eo tractu vocabulo Makoum"). A jezsuita leírása szerint a városban két „plébános" működik, az egyikük kálvinista, a másik antitrinitárius —-, akik sűrűn megvitatják egymással a két vallás egymástól eltérő elveit; mivel csak egy templom van, olyképpen, hogy az egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon prédikál („cognoví eam habere duos parochos, alterum calvinistam, arrianum alterum, qui crebro inter se de religiooibus suis falsís disceptani, seseque perstringuot, altér ab uno latere, altér ab altero eiusdem templi concionando").209 Abból, hogy az antitrinitarizmus behozatala után húsz esztendő sem volt elegendő a hitviták elcsendesedéséhez, alkalmasint arra kell következtetnünk, hogy a református egyház nemrégiben alakult újjá, vélhetőleg Pankotai idekerülésével. Ellenkező esetben ugyanis már nyilván mindketten belenyugodtak volna abba, hogy el kell tűrniük a másik jelenlétéi s célszerűbb, ha békén megférnek egymással, hiszen az ilyesféle nézeteltérések könnyen török beavatkozást és annak nyomán bírságolási vonhattak maguk után. E feltevést valószínűsíti a közös templomhasználaí Is, hiszen ilyesfajta kényszerű együttélés210 — amely a reformáció térnyerésének időszakára volt jellemző — általában nem tartott évtizedekig. Persze lehet, hogy csupán annyi történt, hogy — Pankotai személyében -— energikusabb református lelkész került a városba, s fellépése a hitviták fellángolásához vezeteti.

Számunkra nagyon fontos Pitacic azon közlése is, miszerint mindkét felekezetnek virágzó iskolája működött a városban. A szükség a katolikus szülőket is arra kényszerítette, hogy tanulni vágyó gyermekeiket — veszélyeztetve ezzel „igazabb" hitüket — ezekbe az iskolákba járassák. („Sectarios autem utramque... suos bucicinaíores et sco-las frequentes habere, ad quas etiam catholici suos filios inopia compuisi literis erudi-endoss sed verius haeresi imbuendos tradunt.") E megfigyelés alátámasztja az egyház-történeti szakirodalom azon állítását, miszerint Makón középfokú {triviális) református iskola létezetten ami viszont elletmond azon feltevésnek, miszerint az itteni református egyház működése hosszabban szünetelt volna. Hasonló színvonalon állhatott az unitárius iskola is, amelynek létezéséről csupán Pitacic jelentéséből tudunk.

Pitacic' úgy találta, hogy a város lakosságának mintegy negyede — vagyis: legalább ezer fő — maradt meg katolikusnak, mivel azonban nincsen papjuk, még a nagy kort megért öregek sem hallottak vasánapi prédikációt, s nem ismerik a katolikus szimbólumokat sem. Többen olyannyira járatlanok a vallás dolgaiban, hogy csaknem elvadultnak tekinthetők. Sokan még egyáltalán nem hallottak az istenfia születéséről és haláláról. Amikor egy csaknem negyven esztendős férfinak megmutatta a keresztre feszített Krisztus képét, és megkérdezte tőle: tudja-e, kit ábrázolt, az teljesen tanácstalannak mutatkozott. Nagy számmal akadtak olyanok, akik prédikációját meghallgatván, úgy nyilatkoztak, hogy már nem képesek az ott hallottak megtanulására. („Magnus est numerus talium, qui cum orationem dominicam inculcarem, se senem iam non posse discere aiebat".)

Pitacic hozzávetőleg négy hetet töltött Makón s mivel a rendelkezésre álló egyetlen templomban — nyilván a protestáns lelkészek ellenállása miatt — nem sikerült igehirdetési lehetőséghez jutnia, a szomszédos faluban levő katolikus templomba vonult ki híveivel. („Pagus quidam fere coniungitur ei civitati, in quo est templum catholicorum. In eo ego ter concionatus sum...") E közlését nyilván úgy kell értelmezni, hogy valamelyik, katolikus hiten megmaradt környékbeli helységben talált egy használható templomot, amelyben már emberemlékezet óta nem tartottak istentiszteletet. Ha ugyanis a szóban forgó templomban belátható időn belül lett volna katolikus igehirdetés, úgy a város lakosai nyilván kijárnak oda, s nem bizonyulnak olyan tudatlannak vallási kérdésekben, amilyeneknek a jezsuita leírta őket. Az eszerint üresen álló templomból, valamint abból, hogy Pitacic jelentése szerint mindenfelől vagy nyolc mérföldnyi távolságról sereglettek hozzá a katolikus hívek, arra kell következtetnünk, hogy az antitrinitáriusok offenzívája közel sem lehetett olyan eredményes, miként azt a Basilius 1580. évi útjára vonatkozó adatokból vélhetnők.

Az öröm, amellyel az évtizedek óta magukra hagyott katolikus hívek őt fogadták, arról győzte meg Pitaíicot, hogy fáradozásai nem vesznek kárba. Az első feltételnek azt tartotta, hogy iskolát állíthasson fel, s miután megvigasztalta és a hitben megerősítette őket, kioktatta híveit, milyen lépéseket tegyenek ennek érdekében a nagyváradi superiornál. Úgy vélekedett, hogy egy hódoltsági jezsuita rendház felállítására Makónál keresve sem találni alkalmasabb helyet. („Adire a nostratibus possent facile si ibi residentia Societatis conderetur, nec quicquam posset desiderari, nec in meliore loco poni.") Ettől a lépéstől nem kevesebbet várt, mint hogy ezt a gazdag vidéket („optimum tractum") néhány esztendő leforgása alatt visszavezeti a katolikus közösségbe, jóllehet a lakosság, mint tapasztalta, eddigelé mit sem hallott a Jézus-társaságról. Az itteni rezidencia kapu lehetne Törökország további részei felé is, ahol a ferencesekkel együttműködve úgyszintén csakhamar meg lehetne szüntetni a protestáns befolyást. Mivel úgy gondolja, hogy a nép, amennyiben jobban megismeri a jezsuitákat, maga fogja kérni ideküldésüket, nem győz csodálkozni azon, hogy az egyház ezt a területet olyannyira elhanyagolta. Az atyák megélhetését a szabad területekétől eltérően kell biztosítani; nem tudhatni ugyanis, hogy itt számíthatnak-e biztos cenzusra, abban azonban bizonyos, hogy a hívek adományaiból és — vélhetőleg egyházi — adójából fenntarthatják magukat. („Ratio vivendi nostrorum in Turcia diversa esset fortasse a fundationibus in terris liberis usitata. Ignoro enim, an possit esse census aliquis certus, sed more Societatis professae ex elemosynis et contributione catholicorum sufficienter nobis necessaria tribuerentur.")

A megszállóktól nincs mit tartani, hiszen a törökök maguk sürgetik, hogy a katolikus alattvalók maguknak „régi hiten" levő papokat szerezzenek. („Metus Turcae nullus est, imo urget Turca catholicos, ut sacerdotes sibi antiquae fiei providant.") Megfigyelése nem volt alaptalan, hiszen már az 1570-es eseményekből is kiderülhetett, hogy a lakosság önállóan, maga döntött vallási hovatartozásáról, abba a törökök nem kívántak beleavatkozni. Pitacié e magatartás okát is tudni véli: a megszállóknak tapasztalniuk kellett, hogy a magyarok szívesebben maradnak eredeti lakóhelyükön, ha papjuk van, ellenkező esetben viszont — az isteni ige iránti éhségtől vezettetve — sokan olyan helyekre települnek át, ahol papot — Pitacic értelmezéséban persze: katolikus papot — találnak.

Bár Pitacic azzal is igyekezett alátámasztani javaslatait, hogy sokkalta nagyobb szükség volna itt a Társaság atyáira, mint a távoli Indiában, a római központ nem karolta fel kezdeményezését. A korszak részleteiben ismert hatalmas jezsuita anyagában többé nem találjuk jelét annak, hogy az Erdélyben munkálkodó jezsuiták kiszálltak volna a hódoltságba.212

A jezsuita ugyan nem számol be a Makón élő muzulmánok lelki gondozásáról, néhány odavetett szóval azonban utal jelenlétükre. A protestáns felekezetek viszonyairól szólva megjegyzi, hogy az itteni törököket hallgatással mellőzi: „ut turci-cam [értsd: sectam] taceam" — írja. Ezzel ő is megerősíti a törökök jelenlétére vonatkozó adatokat anélkül, hogy akár templomukról szólna.

Az ún. „tizenötéves háború" (1591—1606) sodrában

A 16. és a 17. század fordulóján minden addiginál és későbbinél hosszabb és pusztítóbb háború zajlott Bécs és Isztambul között, amelybe Erdély és a román fejedelemségek is belebonyolódtak. Az elhúzódó összecsapássorozat 1591-ben a boszniai török, illetve a horvátországi keresztény erők közti helyi konfliktusként indult, s csak Szinán nagyvezér 1593. nyári dunántúli támadásával terjedt át Magyarországra és alakult át a két birodalom nyúlt háborújává. (Ezt magyarázza, hogy ugyan a magyar-oszági hadszíntéren is „tizenötéves háborúról" beszélünk, de azt 1593-tól számítjuk.)

Bár Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem kezdettől fogva szimpatizált a Bécs vezetésével formálódó Szent Szövetséghez való csatlakozás gondolatával, s ennek jegyében elszabotálta a nagyvezér hadba szólító parancsát, Erdély tényleges átállására csak — hosszas tárgyalások után és véres körülmények közepette — 1595-ben került sor.213 Ennek ellenére Makót már 1593-ban meglegyintette a közelgő háborúskodás szele. Hogy ez miként történt, azt a mezővárosban jogigénylőként is érdekelt Palatics György Báthori Zsigmondhoz intézett, 1593. november 8-i jelentéséből tudjuk, amelyre a fentiekben is többször hivatkoztunk már, s amelynek vonatkozó passzusait — fontosságára tekintettel — itt teljes egészében idézzük: „Kegyelmes Uram, Nagyságodnak alázatosan adhatom értésére, hogy az elmúlt pénteken [november 2-án] az magyarok nappal Makóra vetődtek szinte délben, mikor a' törökök a' mecsetben mentene volt; az lovas három száz lóalja nép volt, gyalogjok is volt; két száz töröknél többet, mondják, hogy vágtak le, többet elevenen el nem vittek az emingnél. A' kádiát is levágták, az emingnek az öcsjét sebbe hozták ide Temesvárra, az ott való lakos törököknek pedig, minthogy ott a' piaczon volt azoknak háza, azokat fel gyújtották.

Az Úristen szerencsével elvitte őket. "214 Ezt a híradást úgy értelmezhetnék, hogy maga Palatics küldött rá Makóra, és így saját embereinek sikeréről számol be. Ez az értelmezés márcsak azért is kézenfekvőnek tűnik, mert akkortájt Karánsebes és Lugos volt a hódoltság szóban forgó részéhez, benne Makóhoz legközelebb eső, két keresztény erősség. Ugyanakkor az időpont kifejezetten az ilyetén értelmezés ellen szól. Bár — mint említettük — az erdélyiek akkortájt még nemigen merték adózásra kényszeríteni a török uralom alatt álló helységeket, az még éppenséggel elképzelhető lenne, hogy Palatics valamilyen nézeteltérés folyamányaként megsarcoltatta a makói magyarokat, annál kevésbé viszont az, hogy vállalkozott volna az egész makói török kolónia — benne a török tisztviselők — lemészárlására. A Bécs felé tájékozódó Báthori Zsigmondnak a legkevésbé sem állt érdekében, hogy a Porta haragját egy ilyen elsietett, ráadásul értelmetlen lépéssel idő előtt magára vonja.

A beszámolót — amelynek már a szűkszavúsága is szembeötlő — figyelmesebben végigolvasva az a benyomásunk támad, hogy Palatics ezúttal nem a saját emberei, hanem mások alciójáról értesítette a fejedelmet a hozzá — többek között Temesvárról — befutott hírek alapján. Feltűnik az is, hogy a „magyarok" Makóra vetődéséről, valamint arról ír, hogy „az Úristen jó szerencsével elvitte őket", jóllehet ellenkező esetben a csapatok kiküldéséről és hazatéréséről kellett volna szólnia, valahogy ilykép-pen: „az Úristen jó szerencsével meghozá őket". Minden jel arra mutat tehát, hogy Palatics levele valaminő, idevetődött királyi magyarországi csapat tetteiről szól. Ez az eshetőség egyfelől jól beleillik a „tizenötéves háború" adott hónapjainak eseménymenetébe — a magyar hadak ekkortájt kezdtek a nógrádi várak visszavételéhez —, másfelől nem zárja ki az a tény sem, hogy a „legközelebbi" királyi magyarországi várak — így például Nagykálló és Ecsed (ahol Makó egyik földesura is élt) — is több mint kétszáz kilométerre feküdtek Makótól. Ami az utóbbit illeti: a Telegdiek fentebb ismertetett 1594. évi büntető akciója (is) tanúsítja, hogy ez a távolság még kisebb csapatoknak sem jelentett leküzdhetetlen akadályt. Még kevésbé egy olyan — 300 lovasból álló, gyalogságtól is támogatott — kisebb seregnek, amilyennek a Makót megtámadók Palatics beszámolójában mutatkoznak.

Ami a királyi magyarországiak itteni benyomulásának lehetőségét illeti: amikor 1594 tavaszán a Temesvár környéki szerbek fellázadtak a török uralom ellen, Báthori Zsigmond a „német-pártiakra" igyekezett hárítani annak ódiumát. „Úgy adják bizonnyal értenem, hogy szinte onnan felől az nímet pártrul az nímetek hadábul jöttének alá valami haramiák — írja 1594. június 24-én ismeretlen címzettnek —, és az föld népét, kiváltképpen az rácságot, ki Tömösvár táján, Dunán innen vagyon, azok támasztották föl, kik annyira meg is sokasodtak volna, hogy immár ugyan haddal járnának és naponként többültön-többülnének és ide mifelénk is szándékoznának."215 Őmaga sem tagadhatta azonban, hogy Erdély felől is érik támadások a hódoltsági területet, hiszen a környékbeli törökök egyenest az ország generálisát, Geszty Ferencet vádolták meg azok indításával. Báthori azzal védekezett, hogy a háborús időkben köztudottan mindkét oldalon megszaporodnak a latrok, akiket egy olyan erdős országban, mint amilyen Erdély, senki emberfia nem tud féken tartani. Bár ezekért természetesen nem vállalhat felelősséget, megnyugtatásul közölte: megparancsolta a lugosi bánnak — vagyis: levélírónknak, Palatics Györgynek —, hogy azokat az latrokat mindenütt kikerestessék és megbüntessék".216 E megnyilatkozások arra figyelmeztetnek, hogy végül is nem vethetjük el teljesen azt a lehetőséget sem, hogy a makói török kolóniát, ha nem is Lugos környékéről indult, de valamely erdélyi csapat semmisítette meg. E feltevésnek azonban továbbra is ellentmond az ilyen — ráadásul ilyen korai — akcióval járó kockázat, és kiváltképpen az, hogy amennyiben erdélyiek lettek volna a támadók, Palatics nyilván tudja és tudatja a fejedelemmel, ki indította a vállalkozást, s nem számol be róla oly hűvös tárgyilagossággal, mint ahogy azt tette. Nagy valószínűséggel állíthatjuk tehát, hogy a levélben nem Karánsebesről vagy Lúgosról, hanem Északkelet-Magyarország valamelyik erősségéből217 indult megfélemlítő támadásról esik szó, amelynek fő célja egyébként feltehetőleg a környékbeli török erősségek ellenállóképességének felmérése lehetett.

A makói lakosság — bár, mint láthattuk, gazdaságilag jócskán összefonódott az itt élő törökökkel — vélhetően megkönnyebbülten észlelte, hogy az akció ezúttal nem ellene, hanem a törökök ellen irányul. (Egyébként ez zárja ki azt a csábító lehetőséget, hogy a vállalkozás mögött magukat a Telegdieket sejtsük: azon túlmenőleg, hogy ők aligha verbuválhattak össze ekkora erőt, nekik semminő érdekük sem fűződött a törökök elpusztításához.) Kevésbé lehetett ínyükre, hogy Báthori Zsigmond — megakadályozandó a hajók török kézre kerülését — visszafogta a hódoltságba irányuló erdélyi sószállítást, ami nyilván érzékenyen érintette őket is. Szinán nagyvezér azon vádjára, miszerint „az sóhajókat nem akarom alá bocsátani Lippára", szemforgató módon azt válaszolta: „Senki azt inkább nem akarná, mint én, ha az sónak kelete volna, de mi is csudáljuk, mi legyen az oka, hogy immár egy néhány időtül fogva semmi sót innen alá nem szállítottak, mert én azt akarnám, hogy az hatalmas császár birodalmának is abbul ne legyen fogyatkozása, nekem is hasznom lenne belőle. Nagyságod azért hagyja meg mind Lippára, s mind Tömösvárra azoknak, azkik sóval kereskednek, hogy jöjjenek reá, mi itt mindennek, igaz, ölég sót adatunk, mert nekünk is abbul volna több hasznunk, ha az sónak keleti volna, hogynem mind veszteg állana, nem tudom, miért tartóztatnák itt az hajókat, holott nekünk semmi szükségünk nincsen reá, hanem inkább Nagyságod az mostani háború időnek állapotjának tulajdonítsa, kiért az cellérek [=sóhajósok] nem mernek járni, és talán attul is tartanak, hogy azmint egyébkor is történt, ott alatt mind sovakban, s mind egyéb marhájokban sákmánt hánynák ki."218 Amiből a törökök is, a sóval kereskedő hódoltsági magyarok is megérthették: akkor kapnak sót, ha felmennek érte Erdélybe.

Báthori Zsigmond fejedelem törökkel szembeforduló politikájának nemcsak a felsőbb körökben, hanem a polgárságból is akadtak ellenfelei. Különösen a szombatos vallás követői között, akiket az 1595 áprilisi gyulafehérvári országgyűlés — amely a Portával szakítást is becikkelyezte — kiirtani rendelt.219 A marosvásárhelyi „törökösök" összeesküvéséről Borsos Tamás — később a város polgármestere és Bethlen Gábor egyik legügyesebb portai diplomatája — ekként számol be Önéletírásában: „Ugyanebben az esztendőben szőkék bé nyelvemetütt [nyelvemetélt] János deák Ötves Györggyel együtt a Portára. Azkiknek onnat való lator praktikájokba én is csak úgy beleelegyedtem vala, mivelhogy Ötves György Ötves Miklósnak szolgája volt, és az praktikával haza talált volt jőni, és énnekem megmutatta volt. Hogy csak azt eltitkoltam, megtudódék és engem megfogának, fogva vittenek Fejérvárra Jósika Istvánhoz, minthogy ő vala locumtenens [helytartó] Fejérváratt, azmég az fejedelem Havasalföldében jára. Onnat én elszökém, és oztán három egész holnapig bú-dostam az országban széllel, ki miatt mindenemet elvesztem, és nagy dologgal sza-badulhaték meg. Ebben praktikában nékem egyéb semmi bűnöm nem volt, hanem mikor az az Ötves György azzal a portai praktikával hazajött volt, és is tudtam, de láttam, hogy semmi dolgok, és csak merő bolondság. Szántam Ötves Györgyöt, hogy ha kimondom dolgát, igen rútul lészen dolga. Hogy azt eltitkoltam, az én fejemre térüle, és csak alighogy úgy nem járék, azmint szokták mondani, hogy: Kegyelmes tolvajnak nyárs a seggibe. Ő kiszabadula, én beleesem az nyomorúságba. "220

Hogy a Borsos által lekicsinylőleg emlegetett „praktika" valójában miben állott, el sem tudjuk képzelni. Annál is kevésbé, mert ránk maradt a marosvásárhelyi szombatosoknak 1595. július 15-én a budai pasához intézett levele, amelyben közlik, hogy „mi is a disznóhúst meg nem esszük, sem egyéb fertelmes állatot, és egy Istent vallunk, nem hármat" — vagyis: vallásuk közel áll a törökökéhez —, és amelyben hitet tesznek a törökbarátság mellett, s kérik a pasát, hogy amennyiben a török hadak elfoglalnák Erdélyt, kíméljék meg az ő jellel megkülönböztetett házaikat. Leszámítva a hűségnyilatkozatot, e levél — amelyet maga Borsos is aláírt — nem több, mint preventív önvédelmi akció arra az esetre, ha a háborúban a törökök kerekednének felül, amire nagy esély volt, hiszen ez évben maga Szinán nagyvezér indult meg Havasalföldön keresztül Erdély ellen. Számunkra azonban ezen összefüggésnél fontosabb, hogy Borsos mellett — aki eszerint jócskán megszépítette a múltat: a „praktikákban" játszott szerepét — az aláírók közt ott találjuk makói Eötvös Miklóst és Pétert is.221 Ráadásul Borsos unokaöccsének, Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgárnak krónikájából az is kiderül, hogy az akciónak egyéb Makó vonatkozásai is voltak:

„Ennek a levélnek elküldésében peniglen ilyen alkalmatosságot találtak volt: hogy a fenn megírt Eötves Miklós és Eötves Péter makóiak voltanak, és volt Makón nékik egy attyokfia, akivel egyik voltanak ugyan; és azt a levelet akarták annak az attyokfioknak méltatni [értsd eljuttatni] Makóra, hogy az bevigye az bassának Tömösvárra, és onnét osztán küldjék el azt a budai vezérnek. Mely levelet mikor egy embertől elküldöttenek volna innet, az útban valami módon kézbe akadott, és mindjárást küldöttek Báthori Sigmond fejedelem után Havasalföldébe. [A fejedelem inkább humorosnak, semmint veszélyesnek találta a dolgot, s csak hosszas rábeszélés után szánta rá magát, hogy parancsot küld lefogatásukra.]

...Ezt én, Nagy Szabó Ferenc láttam és tudom, nem mástól hallottam, mert időmben tellék el ez a tragoedia a szombatosokon, melyet azért irék itt meg, hogy Borsos Sebestyén szüle-atyám írása ad reá alkalmatosságot, és nem akarám múlatni, hanem hogy tudhassa, aki nem tudja: micsoda formán lött légyen a hitbéli változás mindenütt a keresztények között nagy csuda bódulással és tébolygással és visszavonással, mihelyt a régi megrögzött tudományát a régi anyaszentegyháznak [a szerző ugyanis katolikus volt] Luther Márton, Calvinus János és több újságtalálók megvetették."222

Ha a szombatos összeesküvésről ránk maradt két beszámolót — amelyek az események más és más oldalát emeli ki — egymással összekapcsolva vizsgáljuk, legott kiderül, hogy a Marosvásárhelyre költözött makóiak kulcsszerepet játszottak abban. Azon túlmenően, hogy az öt aláíró közül kettő makói volt, bízvást feltehető ez Ötvös Miklósnak a Portán megfordult „szolgájáról", Ötvös Györgyről is. S az ő feladatuk volt a levél Budára juttatása is azon Makón élő rokonuk révén, aki úgyszintén be volt avatva az összeesküvésbe („akivel egyek is voltanak ugyan"). Ha Makó ilyen harcos szombatosokat kölcsönzött Marosvásárhelynek, az erdélyi szombatosság központjának, úgy méltán feltételezhetjük, hogy magában a mezővárosban is erős judaizáló közösség működött, sőt — Basilius István idézett 1580. évi megjegyzését idevonva — azt is, hogy az itteni antitrinitárius gyülekezet valóban átalakult szombatossá. Mivel Nagy Szabó Ferenc a három Ötvöst nem említi a fejedelem parancsára letartóztatottak között, elképzelhető az is, hogy ők — megneszelvén a veszedelmet — kimenekültek Makóra.

Amikor a fejedelem megkérdezte egyik tanácsosát, „ha kell-é félni valamit azoktól az árulóktól?", az a következő szavakkal ütötte el a dolgot: „Kegyelmes felséges uram! Semmit ne azoktól bátor, mert aki szűcs, ki szabó, ki ötves, ki pedig egyébféle míves emberek",223 olyanok tehát, akiknek nincsen politikai súlya. E párbeszéd egyértelműen igazolja, hogy a levelet aláíró makói szombatosoknak nemcsak a neve, hanem a foglalkozása is „ötvös", a Portát megjárt Ötvös György pedig valójában nem „szolga", hanem mesterlegény volt. A makói rokon nevét Nagy Szabó Ferenc nem közli és vélhetőleg nem is ismerte. Felmerül azonban a gyanú, hogy nem az az Ötvös Dávid volt-e a marosvásárhelyi ötvösök „makói kapcsolata", akinek viselt dolgairól az alábbiakban szólunk majd. Ez ugyanis a csanádi bég íródeákja és kémje volt, s így — márcsak a név- és foglalkozásazonosság okán is — joggal feltételezhető róla, hogy ő volt az az „attyakfia", akitől a marosvásárhelyiek levelüknek előbb Temesvárra, majd Budára „méltatását" remélték. Mindezen megfontolásokból következtettünk a fentiekben vissza arra, hogy a makói ötvösök alkalmasint a céhszerveződésig is eljutottak, s e gondolatsort már azzal is megtoldhatjuk: ha működött Makón ötvöscéh, úgy az nyilván a marosvásárhelyi anyacéh „filiáléja" volt.

Alighogy Erdély nyíltan is csatlakozott a törökellenes táborhoz, Makó környéke máris újfent a hadszíntér kellős közepén találta magát, s — bár erre vonatkozólag inkább csak közvetett adataink vannak — 1595-től fogva folyamatosan szenvedett az ide vetődött török, tatár, illetve keresztény katonáktól. Miközben maga a fejedelmi sereg a megtámadott Havasalföld megsegítésére készült — e hadjárat október 29-én Gyurgyevónál a keresztény szövetség egyik legnagyobb győzelmével végződött —, a megerősített végvidéki hadak tehermentesítő támadást indítottak a Maros-mente török erősségei ellen. A veterán Borbély György lugosi bán vezette erdélyi csapatok augusztus 18-án visszavették Lippát, mire a törökök a többi környékbeli erősséget — Aradot, Csanádot, Fellakot, Feltótot, Nagylakot, Pankotát és Sirit — kiürítették. Ezután Borosjenőre került sor, amelyenk őrségét — több mint egy hónapos ostrom után — október 22-én kényszerítették megadásra. Az egész Tiszántúlon mindössze Gyula és néhány kisebb fiókvára, valamint Szolnok és környéke maradt török kézen; ez utóbbit sikertelenül ostromolták az erdélyiekkel összehangoltan fellépő királyi magyarországi erők.

A következő évben a temesvári pasa Lippa visszavételével kísérletezett, de a fejedelmi had közeledtének hírére sietve visszavonult (1596. május 6—11.). Báthori Zsigmond erre Temesvár alá vezette csapatait, de ezzel meg ő nem boldogult. Pontosabban: kedveszegetten abbahagyta az ostromot, mielőtt boldogulhatott volna vele, s Erdélybe visszatérőben is beérte a jelentéktelen Fellak visszaszerzésével (1596. július 4.). Az indokolatlanul gyors elvonulásnak tudható be, hogy ez az év ebben a térségben a lippai kudarc ellenére is török sikereket hozott. Nyilvánvalóan még Lippa ostroma előtt történt, hogy a törökök visszaszerezték a Maros-menti várak többségét, s ezek visszavételére 1596 őszén — októberben Mezőkeresztesnél nagy török győzelem született — nem futotta az erdélyiek erejéből. Az újonnan kinevezett lippai' kapitány, Szelestei János ugyan megpróbálkozott Csanáddal, de a temesvári pasa megszalasztotta.

Amikor a Szelestei helyére lippai kapitánnyá kinevezett Borbély Györgynek tudomására jutott, hogy az erdélyi hadak — ezúttal Jósika István vezetésével — ismét Temesvár ellen készülnek, 1597 októberében „nem várja be Jósika jövetelét, hanem gyors csapatával előrenyomulva Arad várát, valamivel később Csanádot is elfoglalja és őrséggel erősiti meg." Az erdélyi sereg ezúttal is mindössze tíz napig (október 17—27.) időzött Temesvár alatt, majd miután „megerősítette Csanádot és Aradot", „nagy veszteséggel és szégyennel ki-ki a legközelebbi téli szállásra vonult vissza."224 Mivel Báthori Zsigmond 1597 decemberében Rudolf király javára lemondott Erdély birtokáról, a visszaszerzett várak felett immár a Habsburg-adminisztráció rendelkezett, amely Lugosi Ferencet nevezte ki Csanád élére.

Csanád ezúttal is szűk egy esztendeig maradt keresztény kézen. A temesvári törökök már 1598 június 18-án megpróbálkoztak visszavételével, de a Váradról és Jófőről érkezett segédcsapatok visszavonulásra kényszerítették őket. Szeptemberben e térségbe érkezett az Erdély visszavételére kiküldött Szaturdzsi Mehmed szerdár pasa 50 000 fős serege. Első célpontjuk éppen Csanád volt, amelynek kapitánya egy hétig vitézül tartotta magát, miután azonban belátta, hogy az ellenállás kilátástalan, egy éjszaka kilopta és Lippára menekítette a gondjaira bízott őrséget. Ekkor az üresen maradt Arad és Nagylak is török kézre került, s ott is maradt egészen a török kiűzéséig.225

Az 1595. évi erdélyi támadás — Lippa és Jenő visszavételével — alaposan megkurtította az Erdély délnyugati előterében terpeszkedő hódoltsági területet. Mivel azonban a Lippától nyugatabbra eső várakat az erdélyiek csupán ideig-óráig tudták tartani, Gyula visszafoglalásával pedig meg sem próbálkoztak, az erdélyi végvárrendszer előtt jó nyolcvan kilométerre fekvő Makó-környék is megszállt terület maradt. Ráadásul olyan megszállt terület, amelyet továbbra is minden lehetséges oldalról török erősségek őriztek. Ez — mint alább látni fogjuk — természetesen nem akadályozta az erejük és a törökkel szembeni lehetőségeik tudatára ébredt erdélyieket, hogy fennhatóságukat — részben birtokadományozás, részben effektív adóztatás formájában — e vidékre is kiterjesszék. A kérdés az, hogy Makó környékén meddig találtak olyan települést, amelyre a fennhatóságukat ráerőltethetik.

Makó viszonylag sokáig állta a hullámzó háborúskodás csapásait, amelyeknek mértékéről némi fogalmat alkothatunk Baranyai Decsi János krónikájának alábbi soraiból: „Ezért és több más okból — meséli az 1596. évi lippai török ostrom előzményeiről szólva — a tömösvári basa — vagy önként, vagy császári parancsra — üd-vösebbnek tartotta, ha ő maga indít háborút, mint hogy bevárja, amíg ellene indítanak, a tatárok maradékait magához szólította Győrből, ahol a telet töltötték, és ahol széltében-hosszában minden tüzzel-vassal pusztítottak. A tatárok jövetelükkel félelmet akartak kelteni mind az erdélyiekben, mind a magyarokban, béke idején váratlanul végigpusztították a Körös és Maros közé zárt területet..., a töröknek alárendelt lakosságot részint legyilkolták, részint rabságba hurcolták, és iszonyatosan kipusztították az egész vidéket, fővárosával Békéssel, meg a többi mezővárossal egyetemben.226 Hogy az a tatárjárás Makót sem kímélte, az nemcsak logikusan feltételezhető, hanem forrásszerűen is igazolható. Amikor Báthori Gábor erdélyi fejedelem 1608. május 3-án védlevelet adott ki az újjátelepülőben levő város számára, kitért arra is, hogy annak romlását a „különböző nemzetiségű katonák, különösen pedig a tatárok állandó elnéptelenítései és prédálásai" okozták („ipsi superioribus bellorum et distur-biorum temporibus a diversarum nationum militibus, signanter verő tartarorum fre-quentibus depopulationibus et depraedationibus devenisse perhibentur").227 Amiből egyszersmind az is kitűnik, hogy a tatárok nemcsak 1598-ban látogattak el Makóra, hanem folyamatosan sanyargatták annak lakosságát, valamint az, hogy — ha szerényebb mértékben is — az egyéb, közte a keresztény katonaság is kivette részét a pusztítás művéből.

Bár Báthori nem a település elpusztulásával, hanem „szükségével és elszegényedésével" („ob respectum inopiae, miseriae et commiseratione") indokolta védlevelét, bizonyítható, hogy Makó éveken keresztül pusztán állott. Maga Nagy Orbán bíró és esküdtjei írták 1615. április 12-i levelükben a Pozsonyi Kamarának, „hogy hét esztendeig állott pusztán az mü nyomorodott lakóhelyünk".228 Hogy azonban mely hét esztendőről van szó, azt persze nem könnyű meghatározni. Kezdetét hajlamosak lennénk elsőre 1596. évre tenni — hiszen a más nemzetiségű katonaságnak 1595-ben is, a visszatelepülés után is bőven volt ideje Makó megnyomorítására —, másodjára pedig a leghadasabb évekre: tehát 1595 és 1598 közt bármelyikre tippelhetnénk.

A város XVII. században használatos pecsétjén az 1603. évi dátum olvasható,229 amiből következik, hogy a település akkor már ismét létezett, s innen kell visszaszámlálnunk a pusztulás hét esztendejét, természetesen az ilyetén közléseknél szokásos egykét esztendős eltéréssel. Felmerülhet persze a gyanú, hogy a visszatelepülök nem azonnal vésettek új pecsétet maguknak a nyilván a menekülésükkor elveszelődött régi helyett. Ezt az aggályt azonban eloszlathatja azon meggondolás, hogy mivel a település — mint fentebb láthattuk — 1595-ben még minden bizonnyal létezett, a visszatelepülés időpontját az esetben is csupán egy vagy két esztendővel helyezhetjük 1603 elé, ha feltételezzük: Makó nem egész hét esztendeig állott pusztán.

1597-ből két, Makóra vonatkoztatható adatunk van; sajnos, egyikük sem hasznosítható körülményes forráskritikai kitérő beiktatás nélkül. A marosvásárhelyi szombatos összeesküvéssel kapcsolatban már említett makói Ötvös Dávid — nyilvánvalóan kínpadon — az alábbiakat vallotta az ismeretlen magyar katonai hatóság előtt:

Elszegődött kémnek a csanádi Ali béghez, aki megígérte neki, „hogy ő énnekem, csak őnekie hirt vigyek, és mit látok, mindeneket megmondjam, hát mindem holnapban harminc forintot ad, anélkül megajándékoz". (A megállapodás után 4 arannyal, amikor bizonyos gyerekeket vitt számára, 11 forinttal jutalmazta.) A bég azzal csití-totta a pribék lelkiismeretét, hogy nagyobb urak is szolgálnak hírekkel neki („nám tenáladnál nagyobb urak vadnak Magyarországban, mégis énnekem hírt adnak és levelet küldenek"), s azzal kecsegtette, hogy „bizony úrrá tészen..., bizon néköd jobb megcselekednőd, hogynem mint az nagy szegínységben élnöd el; Isten úgy segéljen, hogy úrrá teszlek, ha az én beszédemben eljársz egynéhányszor".

Részben ő fogalmazta Ali bégnek a környékbeli magyar végvári tisztekhez intézett leveleit is, s így tudomása volt róla, hogy milyen természetű kapcsolatot tartottak egymással:

Szelestei Jánosnak azon alkalommal írtak, hogy a bég neki is, a feleségének is egy-egy keszkenőt küldött ajándékba s megkérte Szelesteit, hogy cserébe két „vastag" erdélyi paripát szerezzen számára, mert vannak ugyan „fő lovai", de azok „a sok tétovában elhullottanak". Hasonló szolgálatra ő is kész, amennyiben Szelestei viszonzásul törökföldi lovat kívánna magának. Egyébként a kém úgy tudta, hogy több „levelek járt össze", mint amennyit ő ismer, mert Ali bégnek másik magyar deákja is volt: „ott lakott [Csanádon] Marthalaz Pezanban, Jakab deák nevű, Dervis bég demlecia, hol az magyarázta a levelet, hol én".

Ugyanez idő tájt Ali bég Király Györgynek is küldött levelet Nagyváradra: az újévi jókívánságokhoz ezúttal is két szép és drága keszkenőt mellékelt. Egyszersmind megkérte Királyt, hogy számára pénzért egy szép kocsit vásároljon. A megtorturázott kém úgy hallotta, hogy a bég a kocsit valóban megkapta, de továbbadományozta azt a „tatár császárnak" — vagyis: nyilvánvalóan a magyarországi hadszintéren harcoló tatár alakulatok vezérének (kánjának) — lovastól, szerszámostól. A kém mindebből arra következtet, hogy — akárcsak Szelestei — Király is „jó barátja az bégnek".

A lippai Nagy Páltól Ali bég sót kapott ajándékba, amelyért a megajándékozott egy szederjes színű száras csizmát küldött. Ő maga is látta Nagynak Alihoz intézett levelét, s hallotta, amikor a bég kijelentette, „hogy jó barátja".

Többször váltott levelet Ali bég Pribék Péterrel is. A bég ezúttal is száras csizmát mellékelt egyik leveléhez, s felszólította Pribéket: „kérem azon, mint szomszéd társo-mat, valamikor csak parancsol, szolgálok mint barátomnak".

Ali bég váradi Kovács Jánosnak egy paplant és egy csizmát küldött ajándékba, s — az Ötvös Dáviddal fogalmaztatott levelében — kifejezte azon reményét, hogy „ezt vegye jó néven kegyelmed, édes barátom, ha az Isten adja, ezután többel leszök mint szomszéd barátomnak".

Mindezen leveleket Szegeden, az Alsóvárosban lakos Nagy István kézbesítette mind Lippára, mind Nagyváradra, sőt a gyulafehérvári fejedelmi udvarba is („szinte az erdőli fejedelem udvarában járt, úgy mondta ott minekünk, kérdeztük, de nem mondott minekünk semmit"). Ötvös pontos személyleírást adott Nagyról: „Nagy István szegedi, kit tudom bizonnyal, hogy az bég kémje, ki kisded ember, az szakálla ősz, szakállú ember [sic!], jobb szeme fölett egy kicsiny billeg vagyon; az Alsóvárosban, Tisza parton vagyon háza."

A kém kínjában azt is bevallotta, hogy Rajkán (Mosón m.) — ahová marhakereskedés céljából vetődött el — Illay György házában egy gyerekkel förtelmeskedett, s hogy ugyanott megölt egy Barbély János nevű emben, mivel azt hallotta róla, hogy sok aranya van. A dologba be volt avatva Barbély felesége is, aki azonban szerette volna, ha Ötvös beéri férje kirablásával, de életben hagyja. Nem tudni miért, bűnei között sorolta fel azt is, hogy „hittak vala azelőtt valami szegény hajdúkkal korcsomára, még valami rákot is hoztak vala". Mindeközben nem győzött fohászkodni — immár csak túlvilági — bűnbocsánatért: „kérem az én Istenemet, hogy őfölsége bocsássa az én bűneimet és az én bünes lelkemet őfelsége adjon boldog szabadulást, adja meg az Isten énnekem az örök boldogságot, azkit az Christus szerzött az híveknek" — kezdi vallomását, s a fohász egyes elemeit minden bűntettének beismerése után megismétli.230

A vallomásban foglaltak nagy részét viszonylag könnyen datálni tudjuk, hiszen azok közül, akiket a kém Ali csanádi bég levelezőpartnereként megnevezett, nem nehéz felismerni Király György nagyváradi, valamint Szelestei János lippai kapitányt. Mivel Király 1596—1598-ban,231 Szelestei 1596 közepétől 1597 elejéig töltötte be a nevezett tisztet,232 Csanád pedig az így behatárolt időszakban 1596 tavaszától 1597 októberéig volt ismét török kézen, nyilvánvalóan az említett levélváltásokra is ekkortájt került sor, méghozzá — hiszen Ali bég „jó szerencsét az újesztendőben" kívánt Királynak — 1596/1597 fordulóján.

Az Ötvös Dávid ellen lefolytatott eljárás tulajdonképpen a Szelestei Jánossal szemben felmerült gyanút volt hivatott alátámasztani vagy megcáfolni. Az „inkább szeles vakmerőségéről, mint hadi jártasságáról híres" Szelestei kellemetlen helyzetbe került az elpuskázott 1596. évi csanádi támadás következtében. Azok, akik szívesen a helyére léptek volna, elterjesztették, hogy „meggondolatlan ember, önhitt, szoknyabolond, arra nem illő időben is dorbézolásra hajlamos, ami pedig a legnagyobb, titkos ügyleteket folytat a tömösvári basával Lippa barbár kézre adásáról". Erre a lippai gyűlés határozata alapján elfogták és vizsgálat céljából Gyulafehérvárra szállították. „Ártatlansága tudatában mit sem félt, hanem nyugodt lélekkel várta az ítélet napját. Mikor ez eljött, és a kijelölt bírák az egész ügyet szabályosan kivizsgálták, Szelesteit fölmentették. Így szabadult meg a fej- és jószágvesztéstől, adományul kapta az aradi várbirtokot, és aztán [láthattuk: éppen Csanádról] sokkal több óvatossággal végezte őrjáratait a barbárok ellen, mint azelőtt. "233 Ha a Szelestei elleni perben tényleg felhasználták — mint hisszük — a makói pribéktől kicsikart vallomásokat, úgy a vád nem sokat profitálhatott belőlük, hiszen a levelekben foglaltak nem mentek túl a szembenálló magyar, illetve török végházak kapitányai közt szokásos udvariaskodáson és ajándékcserén, ami — máshonnét is tudjuk — a hadas időkben sem szünetelt.

Az Ötvös Dávid elleni vizsgálatból és a hozzá kapcsolódó egyéb adatokból sok mindent megtudhatunk a Makó környékén uralkodó viszonyokról — s mellesleg bepillanthatunk egy, töröknek „dolgozó" makói hírszerző visszataszító ügyleteibe is —, csak éppen a számunkra ehelyütt legfontosabb kérdésre nem kapunk választ: hogy városunk létezett-e még ekkortájt vagy már pusztán állott? Abból még ugyanis, hogy Ötvös Dávid „makainak" mondja magát, egyáltalán nem következik, hogy maga a városban lakott volna, sőt „elszólásaiból" éppen az ellenkezőjére, vagyis arra következtethetünk, hogy rendszeresen a csanádi bég környezetében tartózkodott. Az a tény pedig, hogy a kém szóba sem hozza származási helyét, kifejezetten arra utal, hogy a történtek idején, vagyis: 1596/1597 fordulóján Makó pusztán állott.

Ugyanerre enged következtetni Székely Miklós 1597. december 2-án, Szamosújvárról Istvánffy Miklós nádori helytartóhoz intézett levele, amelyben az Erdély előterében történtekről számol be a hírekre éhes történetírónak. Szól bizonyos Makó környéki eseményekről is, előadását azonban a papír elrongyolódása miatt nem könnyű rekonstruálni. Ami biztonsággal kiolvasható belőle, az a következő: Bizonyos „Omár janicsár" — aki a közeli években menekült a törökök közül a magyarokhoz, s aki a köréje gyülekezett rác tömeggel egészen Belgrád környékéig szokott elportyázni — Makónál ezer gyalogosa (más néven: szabad hajdú) élén győzelmet aratott és hatalmas zsákmányt szerzett. Nyilvánvalóan valamelyik környékbeli török helyőrség katonái felett; az ellenfeleire vonatkozó szavak azonban, sajnos, kiszakadtak. Omár egyébként Makón, a templomból kialakított erődben — amelyet igen mély árokkal vett körül — ütötte fel hadi szállását, minek következtében a környékbeli törökök oly szorult helyzetbe kerültek, hogy sem falaikon kívül tartózkodni, sem pedig állatot legeltetni nem merészeltek.234 Székely Miklós beszámolójának utóbbi szavai összecsengenek Bethlen Gábor fejedelem azon visszatekintő értékelésével, miszerint a török váraknak „a hajdúság úgy betötte vala kapujokat, hogy még az máiéban sem ehetnek vala eleget" a bennük szolgálók. Bethlen a megnevezett török várak közt Csanádot is említi.235 amiből az következnék, hogy a makói hajdúbázis még Csanád török kézre kerülése (1598) után is létezett, messze kiterjesztvén ezzel a magyar ellenőrzést a Körös—Maros köze szíve irányába, sőt talán egészen Szegedig. Mivel azonban Bethlen sorai negyedszázaddal az események után keltek, valószínűbb, hogy a magyar végvárrendszer 1598-ban bekövetkezett visszaszorulásával ezt is feladni kényszerültek. Annál is inkább, mert a Szaturdzsi Mehmeddel érkezett tatár hadak a Körös—Maros közén töltötték 1598/1599 telét.236

Székely Miklós az „ad oppidum Mako" kifejezést használja, ami élő települést sejtet — az elpusztultra az „ad praedium Mako" megjelölés illett volna —, mégsem tartjuk elképzelhetőnek, hogy egy időben parasztváros és hajdúerőd létezhetett volna egymás mellett. A magyar parasztok ugyanis hovatovább jobban tartottak a hódoltságban szerén-szerte kóborló hajdúktól, mint a törököktől, sőt — egyes országrészekben — még a tatárokat is „szívesebben" látták, mint a hajdúkat, s hanyatt-homlok menekültek előlük.237 Az persze nem kizárt, hogy egyes makóiak maguk is kedvet kaptak a katonaéletre, az azonban igen, hogy megmaradtak volna egy csapat hajdú árnyékában. Az utóbbiak nyilván azért választották ezt a — közeli kikötő miatt — kedvező fekvésű helyet, mert azt üresen találták, temploma pedig a legalkalmasabb volt megerődítésre, s Székely csupán tájékozatlanságból használta rá az „oppidum" kifejezést, bár a tekintetben kétségtelenül jogosan, hogy azt az idegyűlt hajdúk valóban „lakták".

A fentieket összefoglalva arra az eredményre jutunk, hogy Makó a legnagyobb valószínűséggel az 1596 késő tavaszi tatárjárás következtében vagy az azt követő hónapokban pusztult el, s 1596 és 1597 fordulóján már nem létezett.238 Vagyis a makói tanács 1615-ben kifogástalanul pontosan emlékezett vissza arra, hogy Makó hét esztendőn keresztül — vélhetőleg 1596 őszétől 1603-ig — állt üresen.239

Visszatérve a makói hajdúbázisra: ennek léte arra is utal, hogy ekkortájt már nemigen lehettek a Körös—Maros közén élő települések, s ha netán mégis megbújt imitt-amott egy-két ilyen, úgy azt a hajdúk pusztították el. S kevés akadt, amely olyan gyorsan újjátelepült volna, mint Makó, hiszen például a szomszédos Hódmezővásárhely is jóval hosszabb ideig állott pusztán, a Makó határában levő helységek többsége végleg elpusztult, s azokban is csak évtizedek múltán kezdett el pislákolni az élet lángja, amelyek végül is új életre keltek.

Sajnos, a menekülő makóiak útját egyelőre nem tudjuk nyomon követni. Érdekes módon akadtak olyanok is, akik a hódoltság belseje felé vették útjukat. Mint például az a makai Lábadi János, akit Kecskemét város tanácsa 1597-ben (!) kénytelen volt megregulázni, mert az utcán puskával lövöldözött s valóságos csoda, hogy az eltalált lakosnak csak az ingét gyújtotta meg.240

Hármas fennhatóság alatt

A birodalom általános hanyatlásának jeleként a 17. században immár a török hatóságok sem mérték fel oly rendszeresen és módszeresen az uralmuk alatt élő magyar területek népességét, mint az előzőben,241 s az így keletkezett hiányt Makó esetében magyar forrásokkal sem tudjuk kitölteni. Egyetlen olyan névsorunk sincs, amelyből a mezőváros nagyságára, társadalmi és etnikai összetételére és termelési viszonyaira akár áttételesen is következtetni tudnánk. (Mivel a temesvári pasalik forrásanyaga jóval feltáratlanabb, mint a budaié, persze nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy idővel előkerül majd egy tized- vagy állami adójegyzék, esetleg pénztári napló, amely közelebb segíti a kutatást e kérdések megoldásához. Ugyanez a tüzetesebben feltárt magyar anyagról kevésbé feltételezhető.)

Azt is csak egy véletlen elszólásból tudjuk meg, hogy 1671-ben a Pozsonyi Kamara — vélhetőleg a fentjárt makóiak bemondása alapján — 500-ra vagy annál is többre taksálta Makó lakosságát,242 amiből az első pillantásra hajlamosak lennénk arra következtetni, hogy a mezőváros az előző századhoz képest önmaga 1/10-ére zsugorodott össze. Ez a következtetés azonban alighanem merőben elsietett lenne hiszen ugyanezen időszakban a szomszédos és Makóhoz minden tekintetben hasonlónak tűnő Hódmezővásárhelyen 321 tizedfizetőt írtak össze a törökök.243 Mivel teljességgel elképzelhetetlen, hogy Hódmezővásárhely hét-nyolcszor nagyobb lett volna Makónál — 321 tizedfizetőből ugyanis mintegy 3500-as összlakosságra következtethetünk —, nyilvánvaló, hogy a Kamara informátorai nem az összlakosság, hanem a hozzá--vetőleges háztartásszámot közölték.

Ha viszont e fejtésünk helytálló, úgy a két szomszéd-„metropolis" közül változatlanul Makó maradt a nagyobb, s lélekszáma közelített az előző századihoz.

Egyébként a ránk maradt szórványadatok is inkább csupán a településre irányuló külső — erdélyi és királyi magyarországi — erők módosulásáról tudósítanak; ezek is anélkül azonban, hogy belőlük az adóztatás tényén túlmenően a viselt terheket is megfelelőképp jellemezni tudnók.

Miként azt futólagosan már említettük, az erdélyi állam és az ott élő földesurak, illetve a hódoltság viszonyában a „tizenötéves háború" döntő változásokat hozott. Miután az erdélyi hadak végre összemérhették fegyvereiket a törökökkel, és kiderült, hogy éppúgy rá tudják kényszeríteni akaratukat mind a hódoltsági népre, mind a török hatóságokra, mint a királyi magyarországiak, szakítottak a -hódoltsággal szembeni, korábban visszafogott és tartózkodó magatartásukkal. S felfogásuk immár azután sem változott, hogy a fejedelemség visszatért a Porta hűségére. A 17. század első évtizedében inkább az erdélyiek, mint a királyi magyarországiak gyakorolták a tiszántúli hódoltság felett a magyar fennhatóságot, sőt befolyási övezetüket időlegesen a Duna—Tisza köze keleti részeire is kiterjesztették. Mivel közben a királyi magyarországiak sem mondtak le jogigényükről, gyakorta került sor köztük összetűzésekre, s még gyakrabban elkeseredett vitákra, aminek rendszerint a vétlen jobbágyok adták meg az árát. A királyi magyarországiak és az erdélyiek rivalizálása — amelyben idő haladtával ismét az előbbiek kerültek fölénybe — azonban nem gyengítette, hanem éppen ellenkezőleg: erősítette a hódoltság feletti magyar ellenőrzést.244

Báthori Gábor fejedelem 1608. május 3-án Makó számára kibocsátott, említett védlevele ugyan fejedelmi birtoknak („oppidum nostrum") mondja a várost, arról azonban, hogy azt miként hasznosítja, nem nyilatkozik.245 Gyanítható, hogy újjátelepítésétől fogva a lippai uradalomhoz tartozott (erre azonban csak 1613-ból van bizonyítékunk). Vagyis: mind Báthori, mind Bethlen Gábor túlontúl értékes fekvő-ségnek ítélte, semhogy magánkézre engedje Makót, ami alkamasint arra is utal, hogy a település viszonylag gyorsan megerősödött, és vélhetőleg jelentős mértékben hozzájárult a lippai végvár fenntartásához. Ugyanezt mutatja az is, hogy szokatlanul korán megakadt rajta a királyi magyarországi jogkövetelőknek a szeme is.246

A Makó család leszármazottjaként makói birtokossá lett Szokoly György kérésére Szabolcs vármegye univerzitása 1613-ban a következőképpen utasította a pozsonyi országgyűlésre induló követeit: „Panaszkodék azon az mi urunk és atyánkfia, Zokolj György, hogy őkegyelmének őstül maradt jószágát, úgy mint Makót és ahhoz tartozó falut őfelsége az erdélyi fejedelem ím nem régen Lippa várához foglaltatta és bírnia nem engedé, mely jószágot régtül fogva pacifice bírt őkegyelme. Őfelsége arról is traktáljon az erdélyi fejedelem őfelsége követeivel, hogy az megírt jószág restituál-tassék Zokoly György urunknak. "247 Talán éppen Szokoly mozgolódása irányította rá Makóra a Pozsonyban élő Herovics Mátyás csanádi püspök figyelmét, aki valamikor 1614. július 28. előtt, mint a püspökség jobbágyait adózásra szólította fel a mezőváros lakosait. A makóiak Bethlen Gábor fejedelemhez fordultak, aki — nyilván, mert nem tudta, hogy Makó sohasem volt püspöki birtok, Herovics keresztényi könyö-rületességére hivatkozva — visszalépésre szólította fel a püspököt: „Nyilván lévén mindenek előtt — írja a mondott napon —, minemű ínségben, szolgálatban és sarcolta-tásban legyenek az török miatt, nekünk is arra kegyelmes tekintetünk lévén, valami szolgálattal és adózással eddég lippai várunkhoz tartoztanak, éppen teljességgel nekiek megengedtük, hogy ezután semmit oda ne szolgáljanak, se fizessenek. Kegyelmedet is akarók ez levelünkkel megtalálni, pro suo affectu Christiano meggondolván, minemű ínségek lehessen az pogányok között, az mi tekéntetünkért is ne háborgassa és szolgáltassa őket; érkezhessenek el az töröknek kedve keresésében inkább, ne kellessék, sőt ne kényszeríttessenek hazájokból, lakóhelyükről az sokfelé való szolgáltatás miatt elbúdosni és pusztán hadni."248

Nagyobb veszélyt rejtett magában, hogy — mivel az ilyesfajta vitás kérdésekben ez volt az illetékes fórum szakvélemény adására — a Pozsonyi Kamara is felfigyelt Makóra. Az ügy tisztázása végett a kamarai tanácsosok magukat a makóiakat is felrendelték Pozsonyba, akik — mint 1615. április 12-i levelükben jelentették — nem merték teljesíteni a parancsot anélkül, hogy előzetesen ki ne kérték volna a fejedelem endedé-lyét. „Őnagysága az erdélyi fejedelem úgy parancsolta, a lippai kapitánynak, hogy szabadságot adjon nekünk most az fölmönetelre Nagyságtok eleiben, mört ő nagyságának is ott lesznek felös fő embörei, úgymint az kanczellárius őnagysága több felös urakkal és azok előtt lönne az mü dolgunknak mindön véghöz való möneteli, hogy így két felé ne lönne az mü dolgunk." Az erdélyi urak felmenetelére vonatkozó utalás nyilvánvalóan az 1615. május 6-án Nagyszombaton kezdődött értekezlet értendő, amelynek eredményeként II. Mátyás és Bethlen Gábor kölcsönösen elismerték egymást, kölcsönösen segélynyújtási szerződést kötöttek egymással.

Hogy a Kamara a csanádi püspök vagy saját jogigényének alátámasztására kívánte adatokat gyűjteni, az e levélből nem világlik ki egyértelműen. A makóiak ugyan részletesen foglalkoznak a csanádi püspök felszólításával és cáfolják annak jogosságát, kétségeinket mégsem oszlathatják el, hiszen az erre vonatkozó bekezdés így kezdődik: „a csanádi püspök őnagysága is írt ennekelőtte való üdökben", amit aligha emelnek ki, ha Pozsonyi Kamara a püspök jogainak védelmében lép fel.249

A makóiaknak egyébként tökéletesen mindegy volt, hogy magyar részre kinek adóznak, attól viszont nagyon féltek, hogy ügyükben nem születik megegyezése, és kettős magyar adózásra kényszerülnek: „Az Istenért kérjük Nagyságtokat és Uraság-tokat, hogy Nagyságtok és Uraságtok cseleködjék körösztyéni módon az szögény községgel, hogy igy kétfelé ne szakasszon Nagyságtok bennünket, mört sömmiképen mög nem szenvedhetjük, ha Nagyságotok kétfelé szakaszt, hanem el köll ismét pusztulnunk, mint annakelőtte hogy hét esztendeig állott pusztán az mü nyomorult lakóhelyünk. Mégis ugyan az élő Istenért és jó szerencsétökén kérjük Nagyságtokat és Uraságtokat, cseleködjék Nagyságtok mindön jót velünk, kiért Nagyságtoknak mondhassuk életünkben mindön jót. "250

A királyi Magyarország felől fenyegető veszélyt azonban, úgy tűnik, hogy komolyabbnak ítélték, mert nem azt hangsúlyoztatták, hogy az erdélyi fejedelem nem fogja őket hagyni oda is adózni, hanem azt, hogy Lippa és Jenő visszavételéig sohasem tartoztak Erdélyhez, hanem mindig Felső-Magyarországról bírták őket. Legalábbis ezt az eredményt hozta — aligha a megrendelők szándéka ellenére — az a tanúvallomás, amelyet a makóiak kérésére a hódmezővásárhelyi tanács 1615. június l-jén vett ki azon lakosoktól, akik koruknál fogva emlékezhettek Makó előző századbeli viszonyaira. A három kihallgatott tanú egyetértett abban, „hogy Makót az felső-magyarországi urak bírták szintén addiglan is, azmíg az Úristen Lippát és Jenőt magyar és keresztyén kézhez adta; immár az két végvárak keresztyén kézhez fordulván, azolta fogva szolgáltának az makaiak Erdélyhez, mert az sok nyomorúság miatt és ellenségnek regnálása miatt, és ez mellett kénszerejtés alatt hajtattanak arra, hogy Erdélyhez szolgáljanak és fizessenek. "251

Lippa török kézre adásával (1616. június 14.) — az erősséget maga Betlen ostromolta vissza saját katonáitól, hogy a fejedelemmé tételének feltételéül vállalt kötelezettségének végre eleget tehessen —, úgy tűnt, véglegesen rendeződött Makó hovatartozásának kérdése is. A Pozsonyi Kamara 1616. november 15-i levelében közölte: „értettük leveletekbül kivánságtokat, mellybül kitetszik, hogy ti császár és magyarországi király, az mi kegyelmes fejedelmünk és urunk őfelségére és a Szent Coronára szállottatok." Tiszttanójukul Erős Bálint váci hadnagyot, a szegedi ispánt rendelte, „kire addig, amig őfelségének és nekünk tetszik, gondviselésül benneteket bíztunk". Évi adójukat — „ennek utána jobban értekezvén állapotukrul" — később fogják meghatározni, addig is felszólítják a tanácsot: „Ti viszontak, mint jámbor jobbágyokhoz illik, magatokat úgy viseljétek és aztévők legyetek azki tinektek az őfelsége és az mi nevünkkel megparancsoltatik."

Bár a Kamara hangsúlyozta, hogy „nincs is egyebeknek tihozzátok semmi közök, azkiknek háborgatásokrul az megnevezett polgártársaitok nekünk bőségesen szóllot-tak",252 csakhamar jelentkezett Szokoly György is. 1617. szeptember 22-i levelében felszólította a makóiakat, hogy a következő húsvétkor őt Nagyváradon, Böjti Benedek házában keressék fel. Ha engedelmeskednek, „mint örökös uratok úgy végzek veletek, azki nektek is károtokra nem leszen", ellenkező esetben viszont „bizonyosak legyetek benne, hogy reátok küldök, oly formán pedig, hogy bizony még az gyermeketek is megemlegeti; én azután oka ne legyek se Isten előtt, se pedig ez világi emberek előtt". Emlékezteti őket, hogy néhány hónappal korábban már küldött rájuk katonákat — ez 1617. július 20-a előtt történt: a Szokoly és Berentei Gáspár Borsod megyei alispán által kiküldött katonák 70 ökröt és embereket hajtottak el —, s közli: hiába hivatkoznak az erdélyi fejedelmektől kapott protekcionális levelükre. Megkereste ugyanis Bethlent is, aki kedvező választ adott neki: „Őnagysága mint igazságszerető fejedelem senki jószágát el nem veszi, igazságát meglátván, hanem őnagysága mindennek békességesen bírni hagyja. "253

Szokoly mindeközben a királyi Magyarországon törvényes úton is érvényesíteni igyekezett jogigényét. A városi tanács 1617. december 9-én riasztotta a Pozsonyi Kamarát: mivel értésükre esett, hogy Szokoly úgymond „különb-különbféle méltatlan bizonyságokat" kíván elébük terjeszteni, ismételten kijelentik, hogy megkérdezték a köztük élő idős embereket, de azok sem hallották hírét sem, nemhogy valaha is adót fizettek volna neki. (Ami, mint láthattuk, nem felel meg a valóságnak.) Szokoly valóban lépéseket tett, hogy Makó ügye az 1617. december 13-án megnyitni tervezett országgyűlés elé kerüljön; ezúttal Zemplén vármegye követei vállalták fel, hogy azt az uralkodó és a rendek elé terjesztik.254

A Szokolynak tett állítólagos ígéret dacára az erdélyi fejedelem sem volt hajlandó lemondani Makóról, így annak hovatartozása napirenden szerepelt az ilyesfajta viták rendezésére hivatott, hosszan húzódó nagykárolyi értekezleten is. Meghallgatták itt a makóiak küldötteit is, akik nagyon nehezményezték a Kamarához intézett 1617. augusztus 17-i levelükben, hogy bár kétszer is felfárasztották őket, sorsukat mégsem sikerült rendezni. Bár azt szeretnék — írják —, ha királyi részre foglalnák őket, megjegyzik, hogy míg Erdélybe adóztak, olyan nagy kár nem esett rajtuk, mint amilyet Szokoly nekik okozott.

A fejedelmi és királyi biztosok végül sem tudtak dűlőre jutni Makó és a többi Maros-menti vitás falu kérdésében: „Mi pedig Makó mezővásosát s a Zaránd, Arad és Csanád vármegyékben a törököknek behódolt egyéb jószágokat illeti — olvassuk az 1619. március 26-án létrejött megállapodás 2. pontjában —, melyekre nézve vetekedés van őfelsége s a méltóságos erdélyi fejedelem között, fenntartja jogait őcsászári-királyi felsége, a méltóságos erdélyi fejedelem pedig némi egyezkedésre hivatkozik, mely néhai Báthori Zsigmond fejedelem s dicsőült Rudolf császár között történt, s melynek mi is, ők is más-más értelmet tulajdonítanak. Mihezképest a mondott megyékben fekvő jószágokra nézve a kiegyenlités közakarattal elhalasztatott."255

A nagykárolyi értekezletet követően, sajnos, sokáig kevésbé világos nyomokon kell haladnunk. Annyi azonban ezekből is meglehetősen egyértelműen kiolvasható, hogy Makó — meglepetésre, hiszen akkortájt a királyi magyarországiak előretörését észlelhetjük — inkább erdélyi részre adózott. Míg az utóbbiak fennhatósága igazolható, addig a „felső pártiak" részéről hosszú ideig inkább sikertelen alávetési kísérletekről értesülhetünk. 1630. február 7-én Brandenburgi Katalin fejedelemasszony Bornemissza Pál borosjenei kapitánynak engedte át azt a 40 darutollat, amelyet Makó — eszerint a mindenkori fejedelemnek — évente beszolgáltatni köteles.256

Bornemissza azután is megmaradt Makó birtokában, hogy eltávozott Borosjenőről és az udvari lovashadak főkapitánya lett. 1641. augusztus 13-án Szilágyi András — talán Bornemissza birtokkezelője — értesítette őt, hogy két, Borosjenőre érkezet makói legénytől megtudta: bizonyos csavargók 14 ökröt hajtottak el a városból, „azokat is szekerek elől kapdosták el".257 1642-ben maga Esterházy Miklós nádor közvetített a Makóén vetélkedő Bornemissza és a „másik párti" Szokolyak között, akik eszerint ismét hallattak magukról: „én ugyan meghagytam azért nekik kassai generális uram által — értesítette Bornemisszát január 5-én —, hogy semmit interim ne hatal-maskodjanak, se semmi exactióval ne terheljék az szegénységet, ki ellen ha cselekszenek, animadvesiót vesznek érette". Ez ügyben Bornemissza fel is utazott Kassára, de a döntést nem várta be: „az Szokolyak nem arra offerálták volt magokat,' hogy valami egy avagy másfél hét alatt készek producálni igazságokat s törvényt is recipi-tálni" — írta neheztelve a nádor.258

Bornemissza egyébként úgy maradt meg a makóiak emlékezetében, mint akinek fennhatósága alatt a település adóterhei nagyon megnövekedtek. Ez vélhetőleg 1644-ig, Bornemissza haláláig tartott, jóllehet 1643-ban a frissen kinevezett Csanádi püspök, Szelepcsényi György is magához rendelte a makóiakat. Hogy miről tárgyalt velük, azt éppen csak sejthetjük; leginkább abból, hogy utóda Zongor Zsigmond 1646. augusztus 10-én úgyszintén megkereste őket, s „mind szép szóval, s mind fenyegetődzéssel intette őket az hozzá való felmenetelre és adajoknak is adminisztrálására". A polgárok azonban egyenest I. Rákóczi György fejedelemhez továbbították a levelet, aki sietett kioktatni a püspököt, hogy Makó mindig is (!) az erdélyi fejedelemnek tartozott adóval, s ezért hagyjon fel zaklatásával.

Ennek ellenére, a püspöki birtokok kezelésével megbízott szegedi gvárdián Makót is felvette jegyzékébe, mert úgy vélekedett, hogy a mezőváros csak újabban és önszántából került a fejedelemhez, s név szerint is megjelölte Ábrahám Mihály itteni lakost, „ki által maguk magukat kötötték az makóiak az erdélyi fejedelemre". (Közben, önmagával is ellentmondásba keveredve, megjegyezte, hogy a város a „király számára való", vagyis: birtokjoga nem a csanádi püspököt, hanem a Pozsonyi Kamarát illetné meg.) A püspökök meglehetősen ötletszerű kísérletei azonban vajmi keveset változtattak a tényleges helyzeten: azon, hogy Makó fejedelmi birtok maradt, s továbbra is a borosjenei vár bevételeit gyarapította annak elestéig (1658. szep. 3-ig). Legalábbis ez derül ki Haller Gábor kapitány 1657. június 5-i leveléből, amelyben értesíti a fejedelmet, hogy ugyanaz nap írt a makóiaknak az adó végett, s érdeklődik II. Rákóczi György fejedelemnél, hogy ha befolyik, „hová fordítsam, vagy ki kezéhez adjam" .259

1636-ban a Szerencsen lakos Makay György is fontolgatta, hogy feleleveníti jogigényét azon makói kúriát és két pár telket illetően, amelyet annak idején Rudolf királytól kapott. Másra ugyanis nem magyarázható az a tanúvallatási jegyzőkönyv, amelyet Békés vármegye hódoltságban élő tisztségviselői: Marosi István szolgabíró és Fejér György esküdt Makón, 1636. június 5-én vettek fel, s amelynek során az alábbi kérdésekre kerestek választ:

„Primo: Tudja-e avagy hallotta-e bizonyosan az tanú, hogy mostan tekintetes nemes Zemplény vármegyében, nemes Mező-Szerencs városában lakozó nemzetes Makai György attya, üdösbik Makay György micsoda privilégiummal bírta az tekintetes nemes Békés vármegyében [sic!] nemes Makó városában levő egy curiát?

Secundo: Micsoda rendbéli embernek tartatott ez família nemes Békés vármegyében, potiornak-e vagy csak taxás nemes embernek?

Tertio: Micsoda jussa vagyon nemes Szálási Gergelynek megírt nemes curiához és tartatott-e ez potiornak az vármegyében vagy csak taxás nemes embernek?"

Makai és „vér szerint való atyjafia", Szállási Gergely elégedett lehetett az eredménnyel: mind a négy megszólaltatott makói tanú — Szentesi János (90 éves), Nagy János (75 éves), Kis György (60 éves) és Várhelyi István (68 éves) — egyhangúan „potiornak", tehát tényleges birtokosnak vallotta őket. Kis György, Makai atyjának szomszédságában lakván, látta is Rudolf adomány levelét.260 Hogy a tanúvallatást, amely nyilvánvaló perindítás céljából készült, milyen lépések követték, egyelőre nem tudjuk; akármilyenek is, eredményre nem vezettek.

Mielőtt folytatnók a Makóért vetekedő királyi magyarországi és erdélyi birtokosok felsorolását, röviden ki kell térnünk a Makó határába olvadt környékbeli falvak és puszták birtoklástörténetére is.261 (Ezután ugyanis olyan változások történnek majd, amelyeknek eredményeként ezek — részben ismét — ugyanazon birtokosok kezére kerültek, akik Makó is adóztatták vagy adóztatni szerették volna.) A hét, az előző században még létező falu közül mindössze kettő éledt újjá a „tizenötéves háború" után: Csókás 1651-ben 2 pár karmazsin csizmával, 1654 után ugyanazzal és 8 tallérral, Szentlőrinc pedig 60 tallérral és 2 csizmával rótta le tartozását a csanádi püspöknek.

Leszámítva Jármy Andrást — aki 1647-ben a szegi Dóczynak leányági örököseként formált jogot Csókásra és Rákosra — a 17. század első felében olyan birtokosokat találunk itt, akiknek korábban semmi közük sem volt az általuk birtokolt faluhoz vagy pusztához. Vagyis: a birtoklás folytonossága nemcsak Makón, hanem a környékbeli falvakban is megszakadt. Fejedelmi adományként kapta 1609-ben Kovács Péter, Kovács Ambrus, Nagy Gárpár, Rózsa Pál és Szőke János — valamennyien hadházi hajdúvitézek — „ Szeged város mellett levő Tömpös puszta birtokot", 1644-ben Bihari Kerekes János Leiét, 1646-ban Derecskei Erdélyi Gáspár Tömpös korábban Kovács Péter által birtokolt részét, s nyilván ugyanilyen módon — ismeretlen időpontban — jutott Csókás birtokába Körösszegi Hajnal István, Dálegyházéba Bakai István és Szentlőrincébe a borosjenői Bornemisszák (mindhármuk említése: 1647. vagy akörül). Az 1640-es és az 1650-es években a királyi magyarországiak is felfigyeltek az itteni birtokszerzési lehetőségekre. Királyi vagy nádori adományozás révén jutott 1646-ban Kovács János, Széli Mihály, Török Bálint és Zólyomi György — mind a négyen szend-rői (Borsod m.) katonák — Dálegyház és Tömpös, 1650 előtt Fodor István és Széki Péter Mezőkopáncs és Rákos, 1657-ben Kresics György, Szalatnai György és Ten-turich István — a Nagy Gáspár hatházi hajdú fia: Balázs palkonyai kapitány halálával megürült — Lele és Tömpös birtokába.

Mint látható, a megadományozottak nagyobbrész erdélyi vagy királyi magyarországi végvárakban szolgáló katonák és tisztek voltak. Ez érthető, hiszen a birtokadományozást általában a megadományozott kezdeményezte, s a hódoltságban elsősorban az ott portyázó végbelieknek volt lehetősége arra, hogy a gazdátlan vagy kétes jogon birtokolt fekvőségekre felfigyeljenek és azokat maguknak felkérjék. E tekintetben is különös figyelmet érdemel Széli Mihály, aki — korábban nem lévén makói birtokos — csakis úgy juthatott a „Makai" előnévhez, hogy vagy valamelyik felmenője, vagy őmaga Makóról származott el. E feltevést valószínűsíti, hogy 1579-ben élt a mezővárosban — közelebbről a Hód utcában — ilyen nevű család,262 s hogy Wesselényi Ferenc nádor 1657-ben azért volt kénytelen megsemmisíteni egyik, Széli javára tett adományát, mert kiderült, hogy a megadományozott csak utóbb szerzett magának nemeslevelet. Ha Széli valóban makói származású volt, úgy a helyismeret magyarázza, hogy a környéken ő szerezte a legtöbb birtokot ezekben az években.263

Hogy a párhuzamos adományozási gyakorlat milyen zavarokhoz vezetett, azt leginkább Tömpös példáján lehet szemléltetni. A puszta Rózsa Pál és hatházi Szőke János halálával megürült részét I. Rákóczi György 1647. március 28-án Kis Márton körösszegi kapitánynak adta tovább. Ez azonban egyáltalán nem zavarta sem III. Ferdinánd királyt, sem Wesselényi nádort, hogy az egész Tompost 1646-ban, illetve 1657-ben mint gazdátlant eladományozza. Kis azonban — aki a jelek szerint egyedül maradt a porondon az 1609-ben megadományozott hatházi hajdúk leszármazottai és utódai közül — résen volt: mindkét alkalommal sikerült megakadályoznia, az újabb igénylők birtokba helyezését, sőt azt is elérte, hogy a nádor az adománylevelet visszavonja.

Újabb zavarok forrásává vált a csanádi püspökök jelentkezése is, akik 1647-ben nagyvonalúan csaknem valamennyi Makó kömyékebeli falura bejelentették igényüket, s — mint jeleztük — a két lakott települést sikerült is adózásra kényszeriteniük. A sors fintora, hogy pontosan azt a kettőt, amelyhez igazában nem volt semmiféle közük, s érdekes az is, hogy terjeszkedésük ellen éppen Dálegyház adománybirtokosai léptek fel a leghevesebben, jóllehet ez a puszta valóban egyházi birtok volt; ha nem is a csanádi püspöké, de a káptalané, ami — nem lévén csanádi káptalan — egyre megy.

Visszatérve magára Makóra: mivel az 1658—1663. évi háborúban Erdély elvesztette a pártiumi várakat, megszűnt érdeklődni a Maros-mente iránt. A fejedelemségből kicsöppent Rákóczi család azonban nem volt hajlandó lemondani Makóról, jóllehet annak birtoklására vonatkozólag sem adomány-, sem megerősítő, sem pedig iktatólevelet nem tudott felmutatni. Nem is tudhatott, hiszen korábban nem magánbirtokosként, hanem uralkodóként használta azt. A Pozsonyi Kamara 1671-ben úgy magyarázta a dolgot, hogy mivel a mezőváros mindig is az erdélyi fejedelmet illette, II. Rákóczi György bukása után a tanács továbbra is a királyi Magyarországra, Sárospatakra költözött fiához, I. Rákóczi Ferenchez folyamodott oltalomért — rendkívüli veszélyeket rejtett ugyanis magában, ha egy település a megvédésében érdekelt magyar úr nélkül maradt —, s ennek fejében vállalta a neki fizetendő adót is.

1662-ben Wesselényi Ferenc nádor gróf Balassa Imrének, Pest-Pilis-Solt vármegye főispánjának adományozta Makót és — többek között — Csókást, Leiét, Rákost, Szentlőrincet és Tompost. Makót illető részében az adományozás teljesen jogszerűnek tűnik, hiszen a mezővárost kétségtelen jogon birtokló családok már évtizedekkel korábban kihaltak, ritkán hallunk oldalági leszármazottjaikról is, érvényesnek tekinthető eladományozás pedig nem történt. A baj csak az, hogy Makó önmagában is messze meghaladta azt a határt (32 telek), ameddig a nádor adományozási joga terjedt. Balassa makói „legitimus possessor"-sága mégsem ezen a formai hibán, hanem I. Rákóczi Ferenc ellenállásán bukott meg, aki természetesen azonnal tiltakozást jelentett be, amikor a garamszentbenedeki konvent 1662. október 2-án Bala-ssát be akarta iktatni a nevezett birtokokba. (A tiltakozáshoz Macripodári Jácint csanádi püspök, valamint a környékbeli falvak és puszták számos birtokosa is csatlakozott.)

Miután a makóiak a „rendelkezésükre álló" földesurak közül Rákóczit „választották", természetesen nem kerülték el Balassa megtorlását. Balassa először csak fenyegetőzött: ha nem hódolnak meg neki, jószágukat felprédáltatja, a lakosságot pedig kardélre hányatja — ígérte. Aztán, hogy nem hajlottak a „jó szóra", száznál több katonát küldött rájuk, akik az összefogdosott marhákat és embereket egészen a Körösig hurcolták, ahonnan 100 tallér váltságdíjon bocsátották vissza őket. (Az érintettek ezt úgy teremtették elő, hogy marháikat féláron elkótyavetyélték.) Mivel a másik oldalról Rákóczi is kemény fenyegetésekkel tiltotta őket attól, a makóiak akkor sem engedhettek volna Balassának, ha akarnak. A következmény az lett, mint az előző évben: a mezővárosra küldött katonák a környékbeli pusztákra hurcolták az összefogdosott embereket; mivel senki sem mert kezességet vállalni értük, végül a töröktől uzsorakamatra felvett váltságdíjon szabadultak. Ugyancsak török hitelezőktől származott az a 600 tallér is, amelyen a hamadik esztendőben a makóiak bírájukat és a vele együtt lefogott két embert kiváltották. (Ami jól mutatja a török hatóságoknak a nekik alávetett lakossággal szembeni tehetetlenségét és közömbösségét.)

Balassa időközben a vele szomszédos nógrádi birtokosok ellen elkövetett hatal-maskodásai miatt a hűtlenség bűnébe esett, s Erdélybe menekült. Mindez megértőbbé tette a nádort ellenfelei irányában: az általa bemutatott iratokból megállapítani vélte, hogy Makó Rákóczit illeti, s 1665. november 10-én visszavonta a Balassának tett adományát, és utasította a lakosságot, hogy mást, mint Rákóczit ne uraljanak. Mivel a Balassától elkobzott divényi uradalom kamarai kezelésbe került, 1667. január 5-én megtiltotta az ottani prefektusnak is, hogy Makót adózásra kényszeríteni megpróbálja. A helység neve ugyan ott szerepel a divényi uradalom 1671. évi urbáriumában is,264 de azzal a megjegyzéssel, hogy azt Balassa erőszakkal szerezte meg a jogos birtokos Rákócziaktól, s adót nem kapott tőle. Azzal, hogy ily módon elismerte Rákóczi Makóhoz való jogát, Wesselényi újabbal tetézte korábbi hibáit, hiszen a benyújtott iratok legfeljebb arról győzhették meg, hogy I. és II. Rákóczi György erdélyi fejedelemként tényleg rendelkeztek a mezővárossal, amiből nem következik, hogy II. Rákóczi György  bukása után  a család  magánföldesúrként  is jogosult  lett volna hasznosítani.

Miután a vele szemben oly elnézően előzékeny Wesselényiről elnevezett reni mozgalomba I. Rákóczi Ferenc is belekeveredett, sőt csatlakozott a Habsburgok elleni 1670. évi fegyveres felkeléshez is, de az azt követő megtorlástól — igaz, jókora váltságdíjon — sikerült megmenekülnie, a kormányszervek figyelmesebben kezdték vizs-gálgatni a Makóra vonatkozó bizonyítékait. Közben a makóiak is megunták, hogy Rákóczi inkább csak fenyegeti, de nem védelmezi őket, s a divényi tiszttartó közvetítésével jelezték a Pozsonyi Kamarának: a következő országgyűlésen őfelsége elébe járulnak, s akit ő kijelöl számukra, azt fogják uralni, „mert különben sem leszön, azt mint látják, megmaradásuk".

Erre aztán a Kamara is komolyabban kezdett foglalkozni az üggyel: a királyi határozatot előkészítendő úgy informálta felettesét, az Udvari Kamarát, hogy Makó — a felrendelt helyi öregek véleménye szerint is — az erdélyi fejedelemséggel jutott a Rákócziak birtokába. Úgy vélekedett, hogy az 1662. évi adomány erejével ugyan Balassának nagyobb „igazsága" volna hozzá, de valójában Makó egyiküket sem, hanem vagy a királyt, vagy az erdélyi fejedelmet illetné. Ennek ellenére adott még egy esélyt Rákóczi Ferenc anyjának, az udvarban ellenreformációs tevékenysége miatt nagy becsben álló Báthori Zsófiának. Miután azonban ő is csupán a már ismert gyengécske bizonyítékokkal hozakodott elő, kérvényét — némi bizonytalankodás után — 1672. március 5-én azzal terjesztette fel az Udvari Kamarához, hogy mindaddig, amíg a beígért nyomósabb bizonyítékokat nem szolgáltatja be, tiltsák el Makó birtoklásától.

Rákóczi ijesztéssel igyekezett menteni a menthetőt. Valamikor 1672. április 25-öt megelőzően nagy számú katona érkezett a városba, s — mint Cseh István főbíró segélykérő levelében olvasható — „azt tudakozván, hogy kit uralunk mi, azt felelvén arra, hogy császár és koronás király urunk őfelsége tárháza kamarájára foglaltatván és foglalván helyünket". Mire a katonák a következő — fenyegető — kérdést intézték hozzájuk: „Rákóczi Ferenc őnagyságát hát miért nem keresitök meg, és miért nem uraljátok, meglátjátok, hogy rövid nap, hogy nyakatokba hozzuk az ünagysága rájatok kiadott dúló levelét, úgy lészöm dolgotok, hogy egynéhányat magatokban felviszünk, s minden javaitokban, marháitokban zsákmányt vetünk. "265 A Kamara rosszalló levelére Rákóczi azzal védekezett, hogy mióta a vizsgálat folyik, semminemű szolgálatra és adóra nem kényszerítette a makóiakat, s egyszersmind megismételte azon kérését, hogy helyezzék vissza őt a város háborítatlan birodalmába.

Hiába volt azonban az ijesztgetés és a kérvényezés, a felelősségre vonás alól nagynehezen mentesült I. Rákóczi Ferencnek nem sok esélye volt a megnövekedett hatalmú pénzügyigazgatási szervekkel szemben; a család vélhetőleg 1676 júliusában bekövetkezett halálával esett ki — immár végképp — a Makóért vetélkedők sorából. Időközben ismét hallattak magukról a Szokolyak is, a Pozsonyi Kamara azonban többé nem engedte ki kezéből a mezővárost. (Hogy kit bízott meg annak kezelésével, arra vonatkozólag egyelőre nem került elő adat.) A kamarai tanácsosok 1673. március 20-án úgy állapodtak meg a város küldötteivel: Keszői Nagy Jánossal és Török Istvánnal, hogy a közösség egy összegben, évi 100 tallérral rója le tartozásait, ami Pozsonyban 150, Makó környékén 180 forintnak felel meg. Ezt két részletben: Szent Iván (június 24.) és Karácsony napján (december 25.) kellett beszolgáltatniuk.266 Két esztendő múltán Makó azzal a kéréssel fordult új uraihoz, hogy a szomszédos libertinusokhoz — Szeged, Martonos, Tápé és Földeák lakóihoz — hasonlóan meghatározott számú halban róhassa le adóját. Hogy kérésük meghallgatásra talált-e, egyelőre nem tudjuk.

Makó lakosai már azt hihették, hogy végre viszonylagos nyugalomban élhetnek a nagy hatalmú Kamara védőszárnyai alatt, amikor újfent meggyűlt a bajuk gróf Balassa Imrével.267 A nyughatatlan főúr 1677-ben a Bécs ellen küzdő kurucokhoz csatlakozott,268 s ezáltal különösen veszélyessé vált a mezővárosra nézve. A kurucok ugyanis — mivel saját felségterülettel ekkortájt még nem rendelkeztek — a harcok szüneteiben a török kézen levő Nagyvárad előterébe húzódtak vissza és ott is teleltek. Balassa többnyire Mezőtúron tartózkodott, ahonnan játszva elérhette az alig száz kilométernyire fekvő Makót, s ahol — megfelelő részesedés ellenében — bőven találhatott olyan „unatkozó" katonákat, akik egy-egy büntető-kényszerítő akció lebonyolítására vállalkoztak. Kamarai megtorlástól immár nem kellett tartania, hiszen királyi magyarországi és hódoltsági birtokait hűtlenség címén már amúgy is elkobozták, s így nem volt vesztenivalója. Nem volt félnivalója az őket befogadó törököktől sem, hiszen jól tudta: a Portának nem áll érdekében elidegeníteni őket azzal, hogy hódoltsági fekvőségeik birtoklásában korlátozza őket. Mint éppen Balassa írta az egyik helyi török tisztségviselőnek, „az Fényes Porta minden kuruc uraknak és nemes embernek megengedte az maga jószágát, mint az előtt".

A Körös—Maros közén élő jobbágyságot „az hatalmas borosjenei vezér basa" úgy próbálta megoltalmazni, hogy felajánlotta Balassának (és nyilván más uraknak is): ő maga beszedi és „felszolgáltatja" a neki járó adót ottani helységeitől. Mivel azonban ígéretét nem teljesítette, a gróf előbb egy, Mezőtúron átutazó földeáki jobbágyot fogatott meg, „mivel... Makó varasát tizenkilenc határral, melyek között Földeák nevű falu is van számlálva, felém sem gyünnek, adajokat meg nem adják, szófogadatlanok". Miután azonban ez sem hozta meg a kívánt eredményt, katonákat fogadott Makóra, akik ezer tallér sarcot vettek a városon, jóllehet egyébként csak 200 forintot és 40 darutollat követelt tőlük. „Ezer tallérral — jegyzi meg cinikusan Balassa — tíz esztendeig érték volna be... Az mennyit nekem három-négy esztendő alatt fizettek [vagyis: nem ez volt az első ráküldés], beérték volna negyven esztendeig vele, de én is fele nyereségben fogadtam az katonákat s kéntelen voltam ezzel." Mivel azonban, úgy tűnik, török részről szemrehányás érte, 1680. július 27-én a következő egyezséget ajánlotta Mulyko szarvasi agának: „Ha kegyelmed körös—marosi jószágomnak illendő adaját kezemben szolgáltatja, mindenbül az tizedik tallért kegyelmednek hagyom. "269

1680 után nem hallunk többé Balassa erőszakoskodásairól — ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy felhagyott azokkal —, 1682 koratavaszán viszont Balogh Miklós csanádi püspök fenyegette a makóiakat, hogy amennyiben nem adóznak és szolgálnak neki, katonákat küld rájuk. Ő azonban nem volt oly veszedelmes jogkövetelő, mint Balassa: a makói tanács felszólamlására a Pozsonyi Kamara 1682. április 9-én rövid úton leintette. Feltehetőleg erre az időszakra vonatkozik a makóiak azon 1710. évi megjegyzése, miszerint „kegyelmes Rákóczi György fejedelmünknek életével Isten megelégedvén, sok méltóságok annak utána urainkká lőttének, de nem hogy uraink, sőt inkább eleinknek, atyáinknak sok ízben károsítói voltának mindaddig, míg a felséges magyarországi királyi corona mint régi igaz anya pártunkat nem fogta, ennek utána oda bírván bennünket, mint hogy mások jussokat nem mondhattak hozzánk, kezdettünk nyugodni és épülni. "270

Makó bonyodalmas 17. századi birtoklástörténetét az alábbiak szerint summázhatjuk: A mezővárosnak rendkívül nagy kárára vált, hogy bizonytalan függési viszonyok közepette, a jogai védelmében hathatósan tenni képes földesúr nélkül lépte át a 17. század küszöbét, ami mintegy vonzotta az erőszakos foglalókat és jogkövetelőket. Az erdélyi fejedelemségnek az 1660-as években bekövetkezett hanyatlásáig leginkább erdélyi koronabirtoknak tekintették, ami ugyan nem tartotta távol tőle a királyi magyarországiakat, de a jelek szerint némi védelmet és stabilitást biztosított számára. A század utolsó harmadában a királyi magyarországiak kezén hányódott-vetődött, a meggondolatlan és előkészítetlen nádori intézkedések és a Pozsonyi Kamara erélytelensége miatt csak ritkán „örvendhetett" rendezett függési viszonyoknak. Egy helyett rendszerint két magyar — a törökkel együtt három — földesura volt, ami állandó megpróbáltatásoknak tette ki a lakosságot.

Az utóbb Makó határába olvadt falvak és puszták birtoklására jórészt ugyanaz vonatkozik, mint Makóéra: Mezőkopáncsot kivéve valamennyi benne szerepelt a Balas-sának adott adománylevélben, sorsuk azonban annyiban mégis különbözött Makóétól, hogy — mivel az erdélyiek visszaszorulása után is mindegyiknek volt törvényes magyar birtokosa — mint gazdátlanokra a Pozsonyi Kamara ezekre nem terjesztette, nem terjeszthette ki a maga joghatóságát. Vagyis: ezek birtoklásáért Balassának nem a Kamarával, hanem testületekkel és magánbirtokosokkal: a lakott helyek közül Csókásért — melyet többször is megdúlatott és Szentlőrincért a csanádi püspökkel (1668-ban bizonyos Fodor János is igényt tartott rá), a puszták közül Dálegyházáért ugyanazzal, Leiéért Szőlősi Mihályné: Rácz Erzsébettel és Borbély Ferencné: Rácz Katával — valószínűleg Rácz János szécsényi hadnagy leszármazottai, aki korábban a püspöki birtokok jószágkezelője voltai —, Szentlőrincért ismét a csanádi püspökkel, Tomposért pedig Kis Márton körösszegi kapitány utódaival kellett megvívnia.

A Makó által magyar részre fizetett summát akkor sem ítélhetjük nyomasztónak, ha ugyanazon esztendőben a Pozsonyi Kamarának járó 100 tallért, illetve a Balassa által követelt 200 tallért és 40 darutollat is le kellett rónia. Ha — miként az fentebb valószínűsítettük — legalább 500 háztartásból állott, úgy egy-egy háztartásra alig esett több 1—1 forintnál. Azokban az években pedig, amikor csak Pozsonyba fizettek, mindössze 36 dénár körüli összeg jutott egy-egy háztartásra. Különösen alacsonynak tetszik ez a szám, ha figyelembe vesszük, hogy az összehasonlíthatatlanul kisebbnek tetsző Szentlőrinc már 1654-ben is 60 tallérral tartozott a csanádi püspöknek.

Időben visszafelé haladva, erdélyi uralom alatt feltehetőleg még csekélyebb — immár bízvást mondhatni: jelképes — adóval tartozott. Erre kell következtetnünk abból, hogy Brandenburgi Katalin fejedelemasszony 1630-ban érdemesnek tartotta külön rendelkezni az általuk beszolgáltatandó 40 darab darutollról, ami éppúgy lehetett az egész kötelezettség, mint annak egy része. Az utóbbit tartjuk valószínűbbnek, bár Bethlen Gábor 1618-ban — a jenei kapitány és alkapitány tájékoztatása alapján — azt állította, hogy „Makót, Vásárhelt magunk is tudjuk eleitől fogva, hogy az magyar uraknak is valami kevés ajándékkal kedveket keresték ez okon, hogy az sok csavargó latroktól az szegény népet az magyar urak is oltalmazzák. "272 Persze nem feledhetjük azt sem, hogy a hódoltsági lakosokat — kit időről időre, kit rendszeresen — a közeli végváraknál teljesítendő ingyenmunka-kötelezettség is terhelte. „Szintén a Nagyságod levele is jött énhozzám — írja 1620. január 5-én Ibrahim temesvári pasa Bethlen István kormányzónak —, hogy a Maros két fele behódolnának a magyar nemeseknek... és Körös—Maros-közi várak épületire bejárnának a kapitányokhoz, amikor kivántatnéjok. Ezek peniglen a hatalmas császár atnaméja ellen vannak. Mindenek abban tartsák magokat, amit őfelsége császárnak fogadott, mert én innen jobbágyot senkihez bé nem bocsátók sáncolni a mi határunkból, sem Erdély határából senkinek nem hagyok jobbágyot hódoltatni."273 Az ilyesfajta tiltások persze egyáltalán nem tartották vissza az erdélyi végvári kapitányokat, hogy a hódoltsági népet váraikhoz berendeljék vagy behajtsák. A Maros-mente nyugati része inkább csak Lippának esett igazán kézre, de annak eleste után be lehetett kényszeríteni Borosjenőhöz is. Az 1658-ban, illetve 1660-ban elveszett Borosjenő és Nagyvárad örökébe lépett következő erdélyi végvárvonal (központja e részen: Sebesvár volt) azonban túlontúl messze esett Makótól, semmint feltételezhető lenne, hogy megerősítéséből részt kellett vállalnia.274 Bár Pálffy Tamás 1654-ben élénken érdeklődött az iránt, hogy ki szedi a makói dézsmát, bizonyosra vehető, hogy a magyar tizedszedés a környékre a XVII. század folyamán egyáltalán nem terjedt ki, ami — főként, hogy ennek hiánya nem tükröződött a kivetett summában — nagy könnyebbségére szolgált az itteni lakosságnak.

Azon túlmenőleg, hogy a tanács az 1670-es években a török táborok számára való élelemszolgáltatás és szekerezés miatt panaszkodott, a török részre teljesítendő szolgálatról csupán általánosságokat olvashatunk. Olyasféle, sirámokat, miszerint „sanyargattatunk, sarcoltattatunk és sok adófizetéssel súlyosabban, hogy nem mint más némöly helységek, ez idegönöknek nehéz igájok és nyomorgatások miá igön elpusztult szegény nyomorék helyünk",275 akkor sem szabad szó szerint vennünk, ha előfordult, hogy a makói tanács felszólította a Kamarát, kiküldöttje útján győződjék meg állításaik igazáról. Máshonnan tudjuk, hogy a hódoltsági helységek ebben az évszázadban általában már szabott összeggel (summával) rótták le tartozásukat mind török, mind magyar földesuraiknak. A török állami adót területenként változó, de mindenütt jóval nagyobb egységekre vetették ki, mint az lelőző században; igaz viszont, hogy az adóegységenként (hane) fizetendő összeg is magasabb volt, mint korábban. Úgy tűnik, hogy — a rendkívüli szolgáltatáson'és sarcolásokon túlmenőleg — valóban az török állam számára végzendő yárrobot és egyéb szekerezés nyomasztotta a legjobban a lakosságot.276  

Ali .csanádi alajbégnek a Pozsonyi Kamarához intézett, 1642. évi panaszlevele szerint a makóiak - szövetkezve a hódmezővásárhelyiekkel — azzal fenyegették az általa a környékre telepített szerbeket, hogy amennyiben el nem takarodnak onnét, „megnyúzzák őket vagy mögsütögetik".277 Ahhoz képest, hogy ebből az adatból — márcsak a jelentős XVI. századi makói marhaexport miatt is — joggal következtethetnénk arra: valamennyi, elérhető távolságban fekvő üres határra igényt tartottak, meglepően kevés olyan pusztáról 'tudunk, amelyet a makóiak béreltek vagy más úton-módon megszereztek.278 1651..- szeptember 8-án a városi tanács 180 talléron megvásárolta áz általa már ,az előző században is használt Igás puszta azon részét, amelyet Esterházy Miklós nádor 1642-ben Olasz János szendrői alkapitánynak adományozott, s amely tőle Olasz Illésre háramlott. A puszta másik magyar földesurától, Széll Mihálytól azonban továbbra is évi bérért kellett megváltaniuk a használati jogot.

Időközben azonban a birtokai után nyomozó Pálffy Tamás csanádi püspök szeme is megakadt e fekvőségen, s 1653. május 15-én hódoltató levelet küldött a városra, majd miután az nem engedelmeskedett — Szegedi György és Rácz János szécsényi hadnagyok vezetésével — ráküldött a pusztára. A katonák elhajtották Doktor László, Gera Miklós, Hegyesdi Gergely, Nagy János, Varga István, Török György, Cseh István, Szőcs János, Borbás István, Gazdag Jakab és Olasz György ott legelő marháit; a felét — „munkájuk" díjaként — megtartották maguknak, a másik felét pedig átadták a püspök birtokkezelőjének, Dienes György szécsényi tiszttartónak.279 Dienes kezeslevél ellenében adta vissza a marhákat, amelyben a makói gazdák 1000 tallér terhe alatt megfogadták, hogy bizonyítani fogják: van ugyan egy másik Igáshoz hasonló nevű puszta, s lehetséges, hogy az a püspöké, amelyet azonban ők használnak, nem az. Úgy állapodtak meg, hogy amennyiben nem tudnák bizonyítani ezen állításuka, a püspök bárhol feltartóztathatja és mindaddig fogságban tarthatja őket, míg az 1000 tallért meg nem fizetik, amennyiben viszont kitűnnék, hogy igazuk volt, úgy a továbbiakban se tartozzanak a püspöknek semmivel.

Úgy látszik, a vizsgálat a makóiakat igazolta, mert ha a püspök részéről továbbra is veszély fenyegeti őket, a városi tanács aligha áldoz 1654. szeptember 9-én újabb 140 ezüst tallért arra, hogy immár Széli Mihály részét is megvásárolja. (A vizsgálatot felt-hetőleg Békés vagy — mivel a szomszédos Vásárhelyen többször is végzett tanúvallatást — a Borsoddal egyesített Csongrád megye hódoltsági esküdtei végezték.)

Ugyanez évben Makó a csanádi püspöktől — évi 70 tallérért — Dálegyház és Mezőkopáncs, Széli Mihálytól ugyanez idő tájt — évi 10 tallérért — Leiét, lakosai közül pedig Szénási István és Hajósi István Batidát bérelte (az utóbbit évi három pokrócén és 1 pár csizmáért). Bár az maga is lakott volt, adóztak a makóiak a csanádi püspöknek a Szentlőrinc határában levő négy malom után is- (6 tallér). Az történhetett:, hogy a makóiak akkor szerezték meg e malmokat, amikor Szentlőrinc még pusztán ál-, lőtt, s az itteni lakosok visszatérésük után sem tudták kiszorítani innen őket.

Egy 1717. évi feljegyzés szerint a makóiak a fentieken kívül Csókás, Földeák és Tömpös földjeit is használták. Pusztáik száma így sem haladta meg a tizet, amivel nemcsak a szomdszédos Hódmezővásárhely és az olyan nagy mezővásoroktól, mint Kecskemét és Nagykőrös mögött maradtak el, hanem egyes náluknál jóval kisebb falvak mögött is.280 Mindebből arra kell következtetnünk, hogy állattenyésztésük az előző századhoz képest erősen visszaesett, amit az a tény is igazol, hogy eddig egyetlen adatot sem sikerült találnunk a XVII. században távolsági kereskedelemmel foglalkozó makóiról. Pedig Báthori Gábor fejedelem már többször idézett, 1608. évi védlevele szerint a visszatelepedett makóiak még igencsak bizakodtak korábbi kereskedelmi kapcsolataik helyreállíthatóságában. E kiadványt a szakirodalom általában „szabadalomlevélként" szokta emlegetni. Valójában azonban semmire sem jogosította fel a mezővárost, hanem védelmet kívánt nyújtani lakosai számára azon bevett gyakorlat ellen, hogy utazásaik során más környékbeliek adóssága miatt („pro debitis et ex-cessibus aliorum") letartóztassák és megkárosítsák őket.281 Az volt ugyanis a szokás, hogy az erdélyi és a királyi magyarországi kereskedők azok helyett, akikhez másként nem tudtak hozáférni, valamelyik arra vetődött környékbelire hárították át vélt vagy valós kárukat. Abból kiindulva, hogy a büntetlenül megkárosított otthon könnyebben érvényt szerezhet követelésének, mint ők a távolból. A védlevél egyébként egyértelműen megmondja, hogy a különböző országrészekben kereskedő makóiakat az ilyetén jogtalanságokkal szemben kívánja megvédeni.

Abból, hogy Nagykőrös tanácsa 1639-ben viszonylag nagy tételben (16 fertály) vásárolt búzát makói emberektől,282 arra kell következtetnünk, hogy településünk — legalábbis egyes években — gabonafelesleggel, vagyis: olyan kiterjedt szántókkal rendelkezett, amelyeknek termése fedezte a lakosság szükségleteit. (Makó volt a legtávolabbi hely, ahonnan Nagykőrös árpát vagy búzát szerzett be.)

A fentieken túlmenőleg az eddig előkerült adatokból csupán egy — általánosságban mozgó és felettébb hiányos — egyháztörténeti áttekintésre telik. E századból öt makói református lelkész nevét ismerjük: Kerelői Istvánét (1633—1665), Ráckevi Mátéét (1635—1657), a külhoni akadémiákat járt Békési Mártonét (1657), Tyukodi Mártonét (1666) és Bökényi Jakabét (1675-től), ami arra utal, hogy az itteni kálvinista gyülekezet az újjátelepülés után gyorsan helyreállott, s végig az egész XVII. században folyamatosan — talán mondhatni: zökkenőmentesen — működött. Borovszky Samu szerint „I. Rákóczi György pártfogásának köszönhette a gyarapodó város, hogy itt 1633-ban második lelkész állás is szerveztetett, melyre a tasnádi közzsinat a fejedelem emberét, az erdélyi születésű Kerelői Istvánt ordinálta".283 Mivel forráshelyet nem ad, illetve amit ad, nem másodlelkészségére vonatkozik, félő, hogy a kitűnő kutató pusztán a prédikátorok működési adatai közt mutatkozó átfedésekből következtetett. Erre azonban más magyarázat is kínálkozik, pl. hogy az illető időközben másuvá távozott, majd ismét visszatért Makóra, vagy hogy egyszerűen téves dátummal van dolgunk. Bökényi, aki viszonylag részletes önéletrajzot hagyott maga után, mindenesetre nem említi, hogy 1675-ben másodlelkésznek hozták volna Makóra, vagy hogy mellette másik lelkész is tevékenykedett volna ott.

Az utóbbit leszámítva a felsorolt lelkészekről mást sem tudunk, mint hogy makói lelkésszé ordinálták őket, vagy valamely zsinaton megjelentek és ott a végzéseket aláírták. Bár közülük Kerelői, Ráckevi és Bökényi elnyerte a változatlanul a tiszántúli egyházkerülethez tartozó Körös—Maros-közi tractus esperesi tisztét, az előző századhoz hasonlóan ez a hivatal továbbra sem tudott megragadni Makón, hanem időről időre békési és vásárhelyi lelkészekre szállott át.284 A Pitacic által 1588-ban látogatottnak jellemzett református iskola e században is működött, sőt a jelek szerint belőle több, az egyházi pálya iránt érdeklődő fiatal került a debreceni főiskolára, mint az előző században. Kocsi Csergő Bálintnak a református egyház 1646 és 1676 közti helyzetéről készített egykorú leírása azonban csupán Szegeden, Békésen, Békésszentandráson, Öcsödön és Mezőtúron jelez latin nyelvet is oktató, ún. triviális iskolát — nyilvánvalóan a debreceni kollégium partikuláját —, Makón nem.285 Az viszont, hogy a debreceni matrikula szerint valamikor 1660 után Kaposfalvi János feltehetőleg tanítónak távozott Makóra,286 mégis középfokú iskolát sejtet, hiszen az alacsonyabb fokú iskolákba nemigen jutott debreceni tógátus; az utóbbiak tanító-szükségletét a csupán partikulát végzettekből biztosították.287

I. Apafi Mihály fejedelem felesége, Bornemissza Anna gazdasági naplójában, 1681. június 4-nél az alábbi bejegyzést olvashatjuk: „Batizi János [zalatnai udvarbíró] hozott fél mázsa kénesőt... Ennek felét Belényesinek adtuk, fizetésiben, felét makai ecclésiához."288 Bár itt is fennáll a tévedés lehetősége, valószínű, hogy ehelyütt nem az erdélyi makói, hanem a makói református egyház számára nyújtott alkalmi segítségről van szó; márcsak azért is, mert az előbbiből nemigen lehet „makai" melléknévi alakot képezni. Bár a gazdasági naplóban nincs nyoma, hogy Apafi más hódoltsági egyházközséget is támogatott volna, másunnan tudjuk, hogy például a távoli Vác reformátusai is tőle vártak közbelépést a Portán a török hatóságok által betiltott harangozás újbóli engedélyezése végett.289 Az azonosításnak nem mond ellent, hogy a megtámogatott gyülekezet nem pénzsegélyt, hanem higanyt kapott, hiszen egy, ugyanazon lapon olvasható bejegyzés szerint a higany igencsak kapós volt a hódoltságban is: 1681. szeptember 18-án Batizi nem kevesebb, mint 1800 forintot vett át a karánsebesi káditól 12 mázsa kéneső árában. Maga Makó sem tagadta meg a segítséget a bajba jutottaktól: az itteni „keresztények" jelentős összeggel járultak hozzá azon 2000 tallérhoz, amivel Vígkedvű Mihály debreceni főbíró 1659-ben meg akarta engesztelni a Temesvarott tartózkodó Szejdi Ahmed budai pasát.290 (Az ilyesféle hozzájáruláson persze szabályos kölcsönt kell érteni.)

Az újjátelepült Makón továbbra is számottevő katolikus kisebbség élhetett, hiszen a bolgár származású Gabriele Thomassi ferences 1650. évi jegyzéke név szerint is megemlíti Makót (Macova) azon helységek sorában, amelyek pap nélkül szűkölködnek. A makói katolikusok mégsem maradtak teljesen lelki vigasz nélkül, hiszen a szegedi rendház szorgalmas ferences atyái ide is kiterjesztették működési területüket. Legalábbis ez gyanítható abból, hogy amikor Pálffy Tamás 1653. szeptember 2-án Nagyszombatból plébánost küldött ide, szükségesnek látta meginteni, hogy a szegedi gvárdiánnal jó viszonyt tartson. Hogy megérkezett-e ez a királyi magyarországi pap, nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy itteni működése — akárcsak az 1631-ben ide helyezett plébánosé — akkor is kérészéletű lehetett, ha eljutott idáig.291

1653. szeptember 20-án mindenesetre még nem volt itt, hiszen Matija Benlic belgrádi missziós püspök e napon megfordult itt — ő is „Machova"-nak írja Makót — és viszonylag részletes feljegyzést készített itteni tapasztalatairól. Benlic Szentlőrincről érkezett — ahol szép templomot talált és harangot is szentelt (eszerint Szentlőrinc lehetett az a Makó melletti helység, amelyben Pitacic 1588-ban kijárt misézni) — Makóra, ahol 272 katolikust bérmáit meg és sikerült áttéríteni egy reformátust. Bár megemlékezik arról, hogy a szegedi ferencesek kijárnak ide, de úgy találta, hogy a környéken inkább ún. licenciátusok végzik a szertartásokat: olyan világiak, akik — némi előképzés után — püspöki engedéllyel keresztelnek, esketnek és prédikálnak. Benlic ugyanúgy vélekedett, mint vele szinte egyazon pillanatban Pálffy püspök: Makóra plébánost kellene helyezni, méghozzá olyat, aki magyarul és szlávul is tud.292 (A délszláv nyelvtudásra nyilván nem a Makón élők, hanem a környékbeliek miatt lenne szükség.)

 

Lábjegyzet:

  1. HÓMAN—SZEKFŰ 1935. 3. 424.
  2. CSMÉ 1. 148—151. (tévesen 1579-re datálva)
  3. CSMÉ 1. 149-151. és 161-162.
  4. JUHÁSZ K. 1921. 11—12. és GYETVAI P. 1987. 137—139.
  5. BOROVSZKY 1—2. passim
  6. KARÁCSON IMRE: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660—1664. Budapest. 1904. és Evlia Cselebi magyarországi utazásainak folytatólagos leírása az 1664—1666 közti évekből. Budapest, 1908. (TMTE I. Okmánytárak IV—V.); Hallgat róla a vele egy időben erre járt Ottendorf is: HERMANN EGYED: Budáról Belgrádba 1663-ban (Ottendorf Henrik képes útleírása). Pécs, 1943. (Tolna megye múltjából 7.)
  7. Isztambul, Basbakanlik Arsivi. Tapo defteri N° 580 és N" 585. (alább idézendő, ez évi adataink mind ezekből származnak, az alábbiakban csak akkor hivatkozunk rá, ha az adat lelőhelye nem kézen fekvő).
  8. FEKETE LAJOS: A hatvani szndzsák 1550. évi adóösszeírása. Jászberény, 1968. (Jászsági füzetek 4.) 40. és BÁN P. 1988. 237-238.
  9. PÉTER L. 1974.
  10. DT 1. passim
  11. KÁLDY-NAGY GY. 1962. 599.
  12. SZIRBIK MIKLÓS (1926. 27.) szerint a Hód = Hold utca onnan kapta a nevét, hogy „fél hold formájú" volt.
  13. Érthetetlen, hogy FENYVESI LÁSZLÓ (1989. 28.) miért írja, hogy Makón „két parókia áll, melyek közül az egyik a kálvinista, a másik pedig az arianus papé", amikor az általa idézett szakirodalom egyértelműen egy, közösen használt templomról beszél (vö. a   lappal).
  14. FENYVESI L. 1989. 29.
  15. CSMÉ 1. 144.
  16. „Perceptio secundi subsidy medy floreni ad festum purificatíonis Marié 1556". OL, MKA CD Tomus LXIV. N° 8.
  17. „Regesrum connumerationis comitatuum Bekes, Zarand, Chanad, Arad, Chongrad, Zolnok exterioris anno 1560". Uo. N° 9.
  18. „Regesrum primi subsidy Sacr[atissimae] Caesjareae] ac Regiae M[aiesta]tis per florenum unum ac denarios decem anno domini 1561 edicti cum nova colonorum connumeratione factum in comitatibus Zarand, Bekes, Chanad, Zolnok exteriori, Chongrad per egr[egium] Stephanum Feldwary dicatorem et exactorem". Uo. N°10.
  19. „Restantiae sex comitatuum Gywlae annexorum utpote comitatuum Zarand, Békés, Csanád, Zolnok exterioris, Chongrad et Orod de anno 1565." Uo. N° 11.
  20. CSMÉ 1. 144.
  21. KÁLDY-NAGY GY. 1968. 34.
  22. VASS E. 1980. 38—43.
  23. KÁLDY-NAGY GY. 1970. 18—55. passim.
  24. KÁLDY-NAGY GY. 1970. 89—101.
  25. SZAKÁLY F. 1970. 72.
  26. DÁVID G. 1982. 51-57.
  27. SZT 1. 542-547.
  28. SZT 1. 599
  29. SZAKÁLY F. 1970. 72.
  30. Vö. a 227. lappal
  31. Vö. a 261. lappal
  32. Fenyvesi l. 1989. 29.
  33. TAKÁTS SÁNDOR: Vásárütés. Rajzok a török világból. I. Budapest, 1915. 353—376. G[ÖMÖRY] G[USZTÁV]: A turai kincs (Rajtaütés 1585. augusztus 24-én). HK 7 (1894) 680—685.
  34. KÁLDY-NAGY GY. 1968. 91. 52. jegyzet.
  35. TAKÁTS SÁNDOR: Duskás Ferenc debreceni főbíró. A magyar múlt tarlójáról. Budapest, é. n. 61.
  36. MARKÓ ÁRPÁD: A Hadtörténelmi Levéltár iratanyagából. Magyar levelek a török hódoltság idejéből. Magyar Katonai Közlöny 17 (1929) 922., idézi — még az eredetiből — TAKÁTS SÁNDOR is: Prépostvári Bálint főkapitány. Régi kapitányok és generálisok. Második kiadás. Budapest, é. n. 363.
  37. KÁLDY-NAGY GY. 1968. 34-35.
  38. SZAKÁLY FERENC: Balázs deák gyöngyösi kereskedő üzleti könyvei (Adalékok a hódoltsági terület kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVI. század végén). AtSz 14(1972) 354—386. és UŐ.: Adalékok   Gyöngyös   XVI.   századi   kereskedelmi   kapcsolatainak   történetéhez.   Archívum  12(1990).122-145.
  39. FENYVESI LÁSZLÓ: Ráckeve kereskedő-mezőváros gazdasági-társadalmi potenciálja a 15—16. században. AtSz (megjelenés előtt).
  40. SZAKÁLY FERENC: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. Levéltári évkönyv Somogy megye múltjából 4(1973) 55—112., különösen 81—87.
  41. SZAKÁLY F. 1969. 39—43., SZAKÁLY F. 1979. 12—24., és Tolna mezőváros monográfiája. Szerkesztette GLÓSZ JÓZSEF és V. KÁPOLNÁS MÁRIA. Tolna, 1992. 122—127. Vö. a 220—222. lappal.
  42. SZAKÁLY FERENC: Ali koppány bég sarca (Adalékok a hódoltsági magyar kereskedelem problematikájához). Fólia Historica 2(1973) 35—56.
  43. DT 1. 265—294
  44. SZT 1. 548.
  45. SZAKÁLY F. 1984. 149.
  46. KÁLDY-NAGY GY. 1962. 585.
  47. KÁLDY-NAGY GY. 1985. 505.
  48. KÁLDY-NAGY GY. 1970. 84.; Az 1570. évi szám tévesen: FENYVESI L. 1989. 19.
  49. KÁLDY-NAGY GY. 1985. 347.
  50. SZT 1. 549—550.
  51. SZAKÁLY F. 1984. 150—151.
  52. KÁLDY-NAGY GY. 1985. 505.
  53. KÁLDY-NAGY GY. 1982. 26.
  54. SZAKÁLY F. 1973.
  55. ÁGOSTON GÁBOR: A szolnoki szandzsák 1591—92. évi összeírása. II. rész. Zounuk (A Szolnok Megyei Levéltár évkönyve) 4 (1989) 202—207.
  56. FEKETE LAJOS: A hatvani szandszák 1550. évi adóösszeírása. Jászberény, 1968. (Jászsági füzetek 4.) 64-67. és 73—81.
  57. KÁLDY-NAGY GY. 1968. 33.
  58. BÁN P. 1988. 88-89. és 288-296.
  59. KÁLDY-NAGY GY. Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Budapest, 1960. (Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 103.) 13—14., 65—67. és 114—115., VASS ELŐD: Mohács hódoltsági kori történetének török forrásai. Baranyai Helytörténetírás 1976. 32—34.
  60. KÁLDY-NAGY GY. 1982. 27.
  61. VASS E. 1980. 26—29. és 38—42.
  62. OL MKA CD Tomus LXIV. N° 9. (id. dikajegyzék).
  63. TIBOR HALASI-KUN: Sexteenth-century Turkish settlements in Southern Hungary. Belleten 1964.
  64. Minderről: HEGYI KLÁRA: Török közigazgatás és jogszolgáltatás magyar városi autonómia. TSz 28(1985) 227-234. és 240-245.
  65. Vö.   HEGYI   KLÁRA:   Egy   világbirodalom   végvidékén.   Budapest,   1976.   (Magyar  história) 182—191.
  66. VERESS E. 1932. 39—40. és FENYVESI L. 1989. 29.
  67. SZAKÁLY F. 1981. 134—140.
  68. SZAKÁLY F. 1973.48.
  69. FEKETE LAJOS: Budapest a törökkorban. Budapest, 1944. (Budapest története III.) 365.
  70. KÁLDY-NAGY GY. 1982. 26-28.
  71. Vö. KÁLDY-NAGY GY. 1985. passim.
  72. KÁLDY-NAGY GY. 1970. 27.
  73. BOROVSZKY 2. 355—356.
  74. KÁLDY-NAGY GY. 1968. 32—34.
  75. Bejegyezve a III. fejezet 7. jegyzetében idézett, 1567. évi és 1579. évi szandzsák-összeírásba. A vámszabályzat kétféle szekeret különböztet meg egymástól: araba-x és koci-t. Abból következőleg, hogy a heti vásárra igyekvő megrakott arába után kétszer annyi vámot szedtek, mint a megrakott koci után, nyilván az előbbi volt a nagyobb befogadó képességű.
  76. EMBER GY. 1988. passim.
  77. Különösen szembetűnővé válik ez a szegedi választékkal való összevetésből: SZT 1. 573.
  78. EMBER GY. 1988. 166. és 171.
  79. WSZAKÁLYF. 1990. 136—137.
  80. SZAKÁLY F. 1969. 41. és SZAKÁLY F. 1979.
  81. VELICS  A.—KAMMERER  E.   1866—1890.   I.   29—30.   és  Évszázadokon  át  (Tolna  megye történetének olvasókönyve I.). Szerkesztette K. BALOGH JÁNOS. H. és é. n. 130—134.
  82. SZAKÁLY F. 1973. 107. 95—96. jegyzet és UŐ.: Egy végvári kapitány hétköznapjai (Horváth Márk szigeti  kapitány  levelezése Nádasdy  Tamás  nádorral  és  szervitoraival,   1556—1561).  Levéltári évkönyv Somogy megye múltjából 18(1987) 101. N° 51.
  83. ZOLTAI  LAJOS:  A  debreczeniek  szőlőműveléséről  és  szőlőskertjeiről.  A  Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának értesítője 15(1914) 57.
  84. A Maroson folytatott sószállítás központjairól szólva megemlékezik Makóról — de, sajnos, csupán annyi mondandója van róla, hogy „mezőváros" és hogy „néhány nemesemberé" — Hans Dernschwam Fugger-faktornak az erdélyi sóbányászatról készített 1528. évi beszámolója is. HANS DERNSCHWAM: Erdély—Besztercebánya—Törökországi útinapló. Közreadja TARDY LAJOS. Budapest, 1984. (Bibliotheca Historica) 87.
  85. SZAKÁLY F. 1973. passim.
  86. SZAKÁLY F.1973. 84 és 1553. szept. 9. DVJK 1553/1554. 86 N°475/9., 1555/1556. 19. No 652/6.
  87. FEKETE L.-KÁLDY-NAGY GY. 1962. 40-276. 88 KÁLDY-NAGY GY. 1968. 47—87. passim
  88. KÁLDY-NAGY GY. 1968. 53.
  89. SOAvT Nagyszombat város lt. Misszilisek (a jelzett dátumnál).
  90. „Partiale regestum telonii Vyvariensis annuatim abegentium bouum, equorum ac ovium pro anno 86. (Teioniatores Stephanus Koues et Petrus Zobonya)." OL MKA Miscellanea Dominalia. Fasc. 31. Tomus 35. Érsekújvár.
  91. „Regestum partiale super abactionem boum, equorum et ouuium ac super transeuntione curruum oneratorum per pontem Wyvariensem a prima die Decembris Anni 1587 vsque ad ultimum Novembris Anno 1588 facta". A szekeresek jegyzéke külön: „Partiale curruum euntium per pontem Vyvariensem pro anno 86." Uo. Mindkettőt kiadta KOCSIS GY. 1993. 287—359.
  92. KOCSIS GYULA: Szolnok megyei települések állatkereskedelme és „szekerezése" a XVI. század második felében. Zounuk (A Szolnok megyei levéltár évkönyve) 1 (1986) 25—52. passim.
  93. SZAKÁLY F. 1972. passim.
  94. SOAvT Nagyszombat város It. Misszilisek (a jelzett dátumnál).
  95. OL MKR EC (a megfelelő évnél; éven belül rendezetlen); vö. a Pozsonyi Kamara 1589. jún. 20-i felterjesztésével. Uo.
  96. SZAKÁLY F. 1990. 134-135.
  97. A számbavehető vámhelyekről:  HARALD, PRICKLER—ZIMÁNYI VERA: Konjunktúra és depresszió a XVI—XVIII. századi Magyarországon az ártörténet és a harmincadbevételek tanúságai alapján, kitekintés a XVII. századra. ATSz 16(1974) 87.; Ez 1574-ben a jászberényiekről igazolható is: SZAKÁLY F. 1990. 35. jegyzet.
  98. SOAvT Nagyszombat város lt. Misszilisek (a jelzett dátumnál).
  99. JSTEFAN KAZ1M1R: Obchod Trnavy v. 16. storocí. In: Trnava. Okres a mesto (Studie). Zostavfl JOZEF SlMONCIC. Bratislava, 1980. 228.; Érdekes, hogy ugyanakkor 1584-ben még nem sikerült saját házat szereznie Nagyszombatban: MÁRIA BOTT'ÁNKOVÁ: K lopografii mesta Trnavy v 16. storocí. Uo. 61—146. (Meglehet persze, hogy azon egyik három piacién ház egyikét birtokolta, amelynek ^tulajdonosát — éppen a városháza mellett — még nem sikerült azonosítani); Nagyszombati ügyleteihez vö. St. KAZIMIR i. m. 237.
  100. ZIMÁNYI  VERA:  Adalékok Thököly  Sebestyén és partnerei kereskedelmi tevékenységének történetéhez. TSz 1984. 61—66.
  101. RONCSIK JENŐ: Egy debreceni kereskedő cég pusztulása (Barachkai Szabó Máté et Comp.) Debreceni Képes Kalendárium 1927. 54—57.
  102. VELICS A.-KAMMERER E. 1886—1890. 2. 381—382.
  103. DVJK 1566/67. 67—68. N° 168/5. és DVJK 1567/68. 27. N° 191/2.
  104. DVJK 1566/67. 45. N° 145/10.
  105. DVJK 1571. N° 135/4.
  106. DVJK 1567/68. 50. N° 218/1.
  107. DVJK 1571. N° 88/2. (1567-ben a Szeghát utcában összeírva)
  108. DVJK 1571. N° 102/3. (1567-ben — Nagy Tamás legény fiaként — a Szeghát utcában összeírva; hogy valóban azonos személyről van szó, tanúsítja, hogy 1579-ben ugyanott házasként, de gyermek nélkülírták össze, vagyis: 1567-ben friss házas volt.)
  109. DVJK 1568/69. 23. N°258/3.
  110. DVJK 1555/56. 42. N°648/4.; vö. még DVJK 1573. 52-53. N° 399/2.
  111. DVJK 1567/68. 38. N°204/2.; Több áttelepült makóit viszont nem találunk. Vö. ZOLTAI LAJOS: Vidékeik beköltözése Debreczenbe 1564—1640. között. Debrecen, 1902.
  112. „Regestrum partiale super proventibus Vádi Tokaiensis". OL MKA Városi és kamarai iratok Fol. Lat. 1365. (Elemzésén HARASZTI GYÖRGY dolgozik.); vö. SZABÓ ISTVÁN: Debrecen és a tokaji rév 1565—67-ben. Debreceni Képes Kalendárium 1933. 98—97.
  113. SOAvT Nagyszombat város lt. Misszilisek (a jelzett dátumnál)
  114. MOL MKA Miscellanea. Dominalia Fasc. 31. N°7. Gyula; Dragman bíróságáról: Uo. N°3. 719/A.
  115. MOL MKR EC (tévesen 1581-hez sorolva)
  116. Vö. SZAKÁLY F. 1990. 140.
  117. TAKÁTS SÁNDOR: Nyilas és kádas kalmárok. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 12(1905) 380—381.
  118. PACH ZSIGMOND PÁL: Szófejtés és gazdaságtörténet. Crom—cromer— kalmár. Magyar Nyelv 72(1976) 422—429.
  119. A Budánál vámoltató magyar kereskedőknek 1571. február 26. és 1572. június 20. között 14,7%-a, 1573. február 4. és 1574. január 23-a között 18,5%-a, 1579. november 21. és 1580. november 8. között 20,8%-a szerepel keresztnévvel + „diák" jelzővel (FEKETE L.—KÁLDY-NAGY GY. 1962. passim; nem a neveket, hanem az eseteket számoltuk). Ez a tízszerese—tizenyolcszorosa a „diákok" egyes településeken belüli arányszámának.
  120. SZABÓ ISTVÁN: Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből. Budapest, 1954. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 86.) 6—15.; Uő. Jobbágyok—parasztok (Értekezések a magyar parasztság történetéből). Sajtó alá rendezte FÜR LAJOS. Budapest, 1976. 223—236.; SZŰCS JENŐ: Városok és kézművesség a XVI. századi Magyarországon. Budapest, 1955. 45. 107. jegyzet; BÁCSKAI VERA: Magyar mezővárosok a XV. században. Budapest, 1965. (Értekezések ÚS. 37.); SZÉKELY GYÖRGY: Középkori kézműves foglalkozások és a családnevek alakulása. In: A magyar nyelv története és rendszere. Szerkesztette: Imre Samu és Szatmári István. Budapest, 1967. 206—210.; KULCSÁR PÉTER: Az 1522-es szegedi tizedjegyzék mint történeti forrás. Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8(1984) 18-27.; SZAKÁLY F. 1985. 7-31.
  121. SZAKÁLY F. 1985. 15. és 25.
  122. SZAKÁLY FERENC: Zur Kontinuitátsfrage der Wirtschaftsstruktur in den ungarischen Mark-flecken unter der Türkenherrschaft. Die wirstschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege. Herausgegeben von OTHMAR PICKL. Graz, 1971. (Grazer Forschungen zur Wirtschaft- und Sozialgeschichte 1.) 256.
  123. SZAKÁLY F. 1985. 18., 20. és 22. (a kimutatások megfelelő rovatában)
  124. SZAKÁLY F. 1985. 17—22. (a kimutatások megfelelő rovatában) 126 Vö. a 264. lappal
  125. HEGYI KLÁRA: Török iparosok a hódoltságban. V. Kézművestörténeti Szimpózium (Veszprém, 1984.   november 20—21.)  Szerkesztők:   NAGYBÁKAY  PÉTER és  NÉMETH  GÁBOR.   Veszprém,   1985. 32-44., vö. SZT 1. 609.
  126. BOROVSZKY 2. 352—353.
  127. SZT 1. 612—618.
  128. Az 1571 — 1574. évi és 1579—1580. évi budai vámnaplóban nem kevesebb mint 23 „kádast" és 13 „kalmárt" érhetünk tetten átkelés közben. FEKETE L.—KÁLDY-NAGY GY. 1962. névmutató.
  129. DVJK 1565-1566. 51. N"102/7.
  130. BOROVSZKY  1.  216—217.:   „A Porta  nem a  temesvári,  hanem  a budai  —  addig  csak  a Duna-Tisza-közére és egy keskeny dunántúli sávra kiterjedő — tartományába olvasztotta be, csanádi szandzsák néven, az újonnan megszállt vidéket. Nyilvánvaló tehát, hogy a hadászatilag nem indokolható lépés mögött mindenekelőtt gazdasági megfontolások húzódtak meg" — írja FENYVESI LÁSZLÓ (1989. 12—13.) az általa idézett szakirodalom (KÁLDY-NAGY GY. 1977. 13. és KÁLDY-NAGY GY. 1982. 10.) azonban Csanád hovatartozásáról egyáltalán nem szól. Alátámasztani látszik viszont megfigyelését a török számadáskönyv azon — minden eddigi ismeretünknek ellentmondó, egyedülálló — bejegyzés, miszerint 1559. okt. 1-én 6240 akcsét utaltak ki Budáról „a Szegedin-i livához tartozó Csanád vára martalócainak zsoldjára".   FEKETE  L.—KÁLDY-NAGY  GY.   1962.   437.   (ezt  FENYVESI   L.   nem  idézi).   Ebből   az következik, hogy Csanád ekkortájt nem szandzsákszékhely, hanem a szegedi szandzsákhoz tartozó vár és ialán náhije-székhely volt. Ennek viszont kategorikusan ellentmond az a tény, hogy 1557/1558-ban Mehmed temesvári kádi végezte el a szandzsák dzsizje-fizetőinek összeírását. Mivel már 1549-ben — amikor a „mi" Csanádunk még igazolhatóképp magyar kézen volt — is szerepel egy Csanád nevű helység azon helyek sorában, ahol a törökök martalőcokat állomásoztattak, e probléma további vizsgálatot igényel: meglehet, hogy volt egy másik írásképében „Csanádéhoz" hasonló nevű török erősség. (MlLAN VASIC: Martolosi u jugoslovenskim zemljana pod turskom vladavinom. Sarajevo, 1967. [Akademija nauka i umjetnosti Bosne is Hercegovine. Djela. XXIX. Odjeljenje istorijsko-filoloskih nauka 17.] 58., 74., 76.).
  131. FENYVESI L. 1989. 14.
  132. Vö. SCHWAB MÁRIA: Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. Budapest, 1939. passim.
  133. SZILÁGYI MIHÁLY: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna-mentén a török hódoltság korában. Tanulmányok Tolna megye történetéből 8(1978). 58—69.
  134. SZILÁDY Á.—SZILÁGYI S. 1863. II. 299. N°20.
  135. DÁVID GÉZA: Aradi és gyulai szandzsákbégek (sajtó alatt; TSz). A kisebb simontornyai szandzsákban a bég szolgálati járandósága ugyanezen időszakban 200 000 és 300 000 akcse között mozgott. DÁVID G. 1982. 28—30.
  136. KÁLDY-NAGY Gy. 1982. 26—28., az idézet: 28.
  137. Vö. a 223—224. lappal
  138. „Est illud oppidum magnum et rebus necessariis abundans, nisi magnis tributis a Turca fatigaretur." L. LUKÁCS, 1976-1981. III. 164.
  139. SZAKÁLY F. 1981. passim.
  140. OL, MKA CD Tomus LXIV. N°10. (id. dikajegyzék).
  141. BOROVSZKY 1. 210. 144 MAKAY D. 1896. 31.
  142. MAKAY D. 1896. 31.; végrendelete: Nagyvárad, 1551. júl. 23. SZABÓ T. ATTILA: Wesselényilevéltár és XVI. századi magyar iratai. Levéltári Közlemények 16(1938) 209—210.
  143. MAKAY D. 1895. 184., tévesen Varkoch első feleségének mondja: MAKAY D. 1896. 31.
  144. SZTÁRA1 MIHÁLY: História Perényi Ferenc kiszabadulásáról — Perényi Péter élete és halála. Válogatta, a szöveget gondozta, bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta TÉGLÁSY IMRE. Budapest, 1985. (Magyar ritkaságok) passim.
  145. BALOGH JOLÁN: Varadinum — Várad vára. Budapest, 1982. (Művészettörténeti füzetek 13/2.) 64—70. passim és VERESS ENDRE: Izabella királyné (1519—1559) Budapest, 1901. (Magyar történeti életrajzok) 434-435.
  146. OL MKA CD Tomus LXIV. N°l., 7. és 9., valamint CSMÉ 1. 144.
  147. VERESS E. 1938. 351. N°431. és CSMÉ 1. 147. N°91. (Bár az itt idézett urbáriumra utólag ráírták, hogy 1559-ben kelt, nyilvánvaló, hogy inkább 1561-re datálandó).
  148. MAKAY D. 1896. 31. és BOROVSZKY 1. 294.
  149. OL MKA CD Tomus LXIV. N°ll. (id. dikajegyzék)
  150. MAKAY D. 1896. 31. és BOROVSZKY 2. 354.
  151. OL MKA CD Tomus LXIV. N°ll. (id. dikajegyzék)
  152. MAKAY D. 1896. 31. és BOROVSZKY 2. 354.
  153. MAKAY D. 1896. 77.
  154. 157 MAKAY D. 1895. 174—175. és BOROVSZKY 2. 351. és 353. (1558. évi dátummal).
  155. OL MKA CD Tomus LXIV. N°l., 7., 9-11. (id. dikajegyzék) és a BOROVSZKY 1. 210.
  156. MAKAY D. 1895. 175.; a leszármazási tábla: 197.
  157. MAKAY D. 1895. 174.
  158. BOROVSZKY 1. 210—214. passim
  159. MAKAY D. 1895. 183. és 185.; BOROVSZKY 1. 204. és 2. 353.
  160. ECKHARDT S. 1944. 71. N°40.
  161. BOROVSZKY 2. 209.
  162. BOROVSZKY 1. 205.
  163. MAKAY D. 1895. 186-187.; vö. SZÁDECZKY LAJOS: Kornyáti Békés Gáspár (1520—1579). Budapest, 1887. (Magyar történeti életrajzok) 56—59. (Telegdit nem említi Bekes főbb hívei között).
  164. MAKAY D. 1896. 31-32. és BOROVSZKY 2. 354.
  165. MAKAY D. 1895. 188.
  166. ECKHARDT S. 1944. 71. N°40. (napi dátum nélkül)
  167. ECKHARDT S. 1944. 73. N° 41. (napi dátum nélkül)
  168. OL MKR EC 1589. jún. 21. (id. kamarai felterjesztés)
  169. ECKHARDT S. 1944. 71—72. (id. levél).
  170. ECKHARDT S. 1944. 7—9.
  171. REIZNER J. 1892. 104—108. N°l—2.; BOROVSZKY 2. 355-356.
  172. KANDRA KABOS: Az egri főegyház Szent János könyve. Adatok az egri egyházmegye történelméhez 3(1986) 530.
  173. BOROVSZKY 2. 355.
  174. BOROVSZKY 2. 12., 114., 125—126., 248., 284., 331—332., 393., 454—455., 503., 563—564. és 622
  175. „Exemplum secundi generis defectuum in rationibus Magochianis depraehensorum". OL MKA Conscriptiones diversae. Fasc. 7. N°3.
  176. BOROVSZKY 1. 196.; vö. VERESS E. 1938. 302. N° 526.
  177. VERESS E. 1938. 321. N°431.
  178. BOROVSZKY 2. 114., 125—126. és 393.
  179. BOROVSZKY 2. 354—355.
  180. Vö. a 274. lappal
  181. MT2. 543-555.
  182. BOROVSZKY 1. 337—436. 186 KARÁCSONYI J. 1—2. passim.
  183. ZOVÁNYI J. 1977/a. (ld. a névmutatót).
  184. LASKÓI CSÓKÁS P. 1973. 1017-1021.
  185. SZIRBIK M. 1979. 45-47.
  186. Ezekről: ZOVÁNYI J. 1977/b. 137—138. és 578.
  187. KATHONA G. 1979. 169—171.
  188. SZIRBIK M. 1979. 47., BOROVSZKY 1. 295—296., 449., 2. 378. Bár SZIRBIK nyomatékosan utal rá (47.), hogy Szegedi Kis István „itt való megfordulása tsak történetből esett", vagyis: véletlenszerű volt, BOROVSZKY  óta szívósan tartja magát az a téves nézet,  hogy  Szegedi  Kis  lett volna Makó reformátora. Legújabban: FENYVESI L. 1989. 27. Ő még azt is tudni véli, hogy Szegedi Kis „kisegítőként helyettesített" a református iskolában, mert az iskolamesteri állás be volt töltve". A hivatkozott helyen, Skaricza Máté Szegedi Kis-életrajzában — KATHONA GÉZA: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből.  Budapest,   1974.   121.  — nincs szó  sem makói iskolamesterről,  sem az itt tartózkodás minőségéről, s végképp nincs a FENYVESI LÁSZLÓ által úgyszintén említett református egyházközségről, templomról, parókiáról.
  189. BOROVSZKY 1. 439—440.
  190. LASKÓI CSÓKÁS P. 1973. 1018.
  191. KANYARÓ F. 1891. 82—84.
  192. Régi magyar drámai emlékek. I. Szerkesztette KARDOS TIBOR. Budapest, 1960. 704—790., vö. KANYARÓ F. 1891. 83.
  193. ZOVÁNYI J. 1977/b. 649.
  194. LASKÓI CSÓKÁS P. 1973. 1019.
  195. Régi magyar költők tára XVII/4. 523—524.
  196. Régi magyar költők tára XVII/4. 9—20.
  197. Régi magyar nyomtatványok I. N° 836.
  198. Régj magyar nyomtatványok II. Nc 1187. és 1222.; vö. TÓTH KÁLMÁN: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár—Bukarest, 1957. 218—226.
  199. Régi magyar nyomtatványok II. N° 1544.
  200. VERESS ENDRE: Carillo Alfonz jezsuita atya levelezése és iratai (1591—1618). II. Budapest, 1943. (MHH Scriptores XLIV.) 220. N° 122. és L. LUKÁCS, 1976—1981. II. 73. N° 39.
  201. Régi magyar költők tára XVII/4. 524.
    205/a vö. SZAKÁLY FERENC: Hány Tordai Máté nevű unitárius író működött a 16—17. század fordulóján (Egy téves datálás és azonosítás genezise.). Irodalomtörténeti Közlemények 95(1991) 622—630.
  202. KANYARÓ F. 1891. 100-108. és ZOVÁNYI J.   1977/a. 111-222.
  203. DÁN RÓBERT: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon, Budapest.  1087   (Humanizmus és reformáció 13.) 67,
  204. Vö. a 263—265. lappal
  205. Nagyvárad,   1588. júl,  18.  Claudio  Acquaviva generálihoz.  L.   LUKÁCS.   1976—1981.   III 163—165. Nc 62. (E levélből szármáznak alábbi idézeteink is.)
  206. Téves FENYVESI LÁSZLÓ (1989.28,i a/iM- állítása, miszerintMakón ,,kt parókia áll".
  207. ZOVÁNYI J. 1977/a. 357.
  208. Ezt Piacié már korábban is felvetette: Nagyvárad, 1588. jún. 10. Georg Bader provinciálishoz írott levelében: L. LUKÁCS, 1976-1981. III. 24. N" 14.
  209. BENDA KÁLMÁN: Erdély végzetes asszonya (Báthory Zsigmondné/Habsburg Mária Krisztierna). Budapest, év nélkül (Labirintus).
  210. VERESS E. 1932. IV. 39—40.; A levélben található dátum feloldása (nov. 5.) hibás, amit átvesz: FENYVESI L. 1989. 29.
  211. A. IV1C 1929. 447., 449.
  212. A. IV1C 1929. 445—446.
  213. FENYVESI LÁSZLÓ szerint (1989. 29.) a támadók a kassai generalátus területéről érkeztek, ami — bár állítását még logikai érvekkel sem igazolja — helytállónak látszik.
  214. A. IVIC 1929. 444-446.
  215. DÁN R. 1987. 85-88.
  216. BORSOS TAMÁS: Vásárhelytől a Fényes Portáig (Emlékiratok, levelek). Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és jegyzeteket írta KOCZIÁNY LÁSZLÓ. Bukarest, 1972. 44—45.
  217. NAGY SZABÓ F. 1861. 31.
  218. NAGY SZABÓ F. 1861. 31—33.
  219. Nagy Szabó F. 1861. 32.
  220. BARANYAI D. J. 1982. 358.
  221. Az egész esemény menetre: MÁRKI S. 1895. II/2. 18—30.. BOROVSZKY 1. 218—220., LUKI- NICH I. 1918. 187-193. és FENYVESI L. 1989. 32-33., 35.
  222. BARANYAI D. J. 1982. 307-308.
  223. REIZNERJ. 1892. 104—105. N°l.
  224. FENYVESI L. 1989. 37.
  225. BOROVSZKY 2. 356.; A pecsétet — egy 1658. évi lenyomat alapján — leírta THALY KÁLMÁN is: Régi községi pecsétek. Századok 3 (1869) 572—573.
  226. Hadtörténeti Intézet levéltára, Budapest. Törökkori iratok gyűjteménye 1597. N° 23. (közelebbi dátum nélkül); Vö: FENYVESI L. 1989. 33—35.
  227. TÓTH-SZABŐ PÁL: Nagyvárad az erdélyi fejedelmek és a török uralom korában. Nagyvárad, 1904. 83. és BALÁS MARGIT: A váradi kapitányság története. Nagyvárad, 1917. 18.
  228. MÁRKI S. 1895. 11/1. 30.
  229. BARANYAI DECSI J. 1892. 353—354.
  230. „Ad oppidum Mako, inter Zegedinum, Giulam, Zolnok et Chanadium situm, cum mille peditibus vel potius Iiberis hajdonibus ...necant, predam Omer janchiar... em collocaverit, qui hisce annis a Turcis ad nostros aufugerat, et iam aliquoties maxima Turcis damna intulit, ad Belgrad usque vici... divagat, cui magna Rascianorum multitudo sese adiunxit, quorum opera in excursionibus utitur. Et iam so angustiarum devenerunt Turcae in circum vicinis confiniis et arcibus, ut nemo extra muros audeat vei commorari, vei ulla pecora alere, templum oppidi ferunt eos fossa praealta, sepibusque magnó laboré in fortalicii formam munivisse, quod certe omnibus hic círcumvicinis Turcarum confiniis maximo est impedimento [igy!], cum undeque comeatus illorum intercepere potest." SZERÉMI [ODESCHALCHI ARTHUR]: A Draskovichok trakostyáni levéltárából. TT 1893. 356. N° XII.; Vö. FENYVESI L. 1989. 35—36.; Nyilvánvalóan igaza van FENYVESInek, hogy ő az a magyar származású „janicsár horarius", akinek tetteiről — alaposan túlszínezve azokat — BARANYAI DECSI JÁNOS is beszámol anélkül, hogy nevét megadná (1982. 345—346.).
  231. SZILÁGYI SÁNDOR Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei, 1613—1629. Budapest, 1879. 440-441. (1627. júl. 7.)
  232. márki S. 1895. II/2. 31.
  233. SZAKÁLY FERENC: Amikor a bárány a farkassal társalgott... (Bocskai István és Lalla Mehmed nagyvezír rákosmezei találkozójának hátteréről). In: Bocskai kíséretében a Rákosmezőn (Emlékiratok és iratok Bocskai István fejedelem és Lalla Mehmed nagyvezír találkozájáról, 1605. november 11.) Közreadja CSONKA FERENC és SZAKÁLY FERENC. Budapest, 1988. (Bibliotheca historica) 16—19.
  234. Ezzel visszajutottunk a BOROVSZKY SAMU által kikalkulált dátumhoz (1. 355.). FENYVESI LÁSZLÓ (1989. 37.) az év végére szavaz.
  235. Igaza lehet FENYVESI LÁSZLÓnak (1989. 37.), hogy az 1603. okbóber 25-én a debreceni református főiskolára beiratkozott Makai Máté már az újjánépesült Makóról érkezett. Ha ez így van — bár megjegyzendő, hogy a beiratkozottnak csak a vezetékneve volt Makai —, a visszatelepülés „ante quem"-je: 1603. október.; Korábban tévesen gondoltuk, hogy Makó 1601. és 1608. között pusztán állt. SZAKÁLY F. 1981. 152.
  236. HORNYIK JÁNOS: Kecskemét története oklevéltárral. II. Kecskemét, 1861. 208.
  237. A hanyatlás okairól és jeleiről: KÁLDY-NAGY GY. 1970. 53—54.
  238. BOROVSZKY 2. 361.
  239. KÁLDY-NAGY GYULA: Szeged környéki szultáni khász-birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. ATSz 5. (1961) 466—468.
  240. SZAKÁLY F. 1981. 350—405. és 467.
  241. REIZNER J. 1892. 108—110. N° 3.
  242. Makó birtoklástörténetét már BOROVSZKY SAMU a lehetséges mértékig tisztázta. Mivel a kutatás azóta sem tudta számottevően kiegészíteni és korrigálni eredményeit (vő. JUHÁSZ K. 1936. 12—13., 51., 63., 73-79., 91-92. és 110.; SZAKÁLY F. 1981. 309—310. és 355—356.), az ő előadását követjük: BOROVSZKY 1. 298—304., 306—309. és 2. 356—365. (E munkákat az alábbiakban csak az esetben idézzük, ha a bennük foglaltakkal kapcsolatban valami igazítani vagy kiegészíteni való akad.)
  243. 1613. február 15. KOMÁROMY ANDRÁS: Magyar országgyűlési emlékek. TT 1908. 528.
  244. BOROVSZKY 2. 356—357
  245. BOROVSZKY 1. 300.
  246. BOROVSZKY 1. 301.; vö. I. 229. (tévesen, 1614. ápr. 12-es dátummal)
  247. BOROVSZKY 1. 302.
  248. OL, MKR EC Fasc. 109. f. 506.
  249. BOROVSZKY 1. 303.
  250. NAGY IVÁN: Követi utasítás az 1617. évi országgyűlésre. TT 1881. 85.
  251. Galántai gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora. I. 1582—1622. Pest, 1863. 40. és latinul: SZILÁGYI SÁNDOR (szerk.): Erdélyi országgyűlési emlékek. VII. 1614—1621. Budapest, 1881. (MHH Országgyűlési emlékek B.7.) 502.
  252. LUKINICH I. 1918. 336. 5. jegyzet.
  253. TMKÁO IV. 381—382. Pótlék N° IX.
  254. Erdélyi történelmi adatok IV. 371. N° IX.
  255. SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború (Levelek és iratok). II. Budapest, 1891. (Transsylvania et bellum boreoorientale. Acta et documenta II.) 411.
  256. BAZmL Sátoraljaújhelyi fióklevéltára. Zemplén vármegye közgyűlési iratai. Fasc. 5. N°656. (az egri káptalan 1727. ápr. 19-i átiratában; egyszerű másolat)
  257. Minderre: BOROVSZKY 2.  114-115., 126—127., 332-333.. 393—394., 455—456., 503. és 564.
  258. Az idézett török szandzsák-összeírásban.
  259. BOROVSZKY 1. 242
  260. BOROVSZKYnál (2. 360. és 362.) „Dévény"; bár a Nógrád megyei Divény nevét is szokták így írni, c forma használata félrevezető, hiszen az olvasó könnyen a Pozsony megyei Dévényre gondolhat.
  261. CSMÉ I. 177. N" 111.
  262. SZENTKLÁRAY JENŐ: Csanád megyei Régészeti és Történelmi Társulat évkönyve III. 20. és RE1ZNER J. 1892. 110—111. N° 4. egyaránt az 1673. évre keltezve. Jóllehet az eredeti iraton (OL MKA NRA Fasc. 954. N° 63.) magunk is 1673-at látunk, BOROVSZKY SAMU (1. 308.) 1675-re keltezte.
  263. Balassa a teljesen illetéktelen Pest-Pilis-Solt vm. 1668. ápr. 12—13-i közgyűlésén is tiltakozott az ellen, hogy Macripodari Jácint csanádi püspök tőle Makót elfoglalja. BOROSY ANDRÁS: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái,  1638—1711. II.  1666—1680. Budapest,  1984. (Pest megyei levéltári füzetek 7) 51. N° 1217.
  264. PÁLMÁNY BÉLA: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663—1703). Salgótarján, 1986. (A Nógrád megyei múzeumok évkönyve XII.) 62—63.
  265. SZAKÁLY F. 1981. 310—311. és UŐ.: Az 1670-es évek Habsburg-ellenes mozgalmai és a hódoltsági magyar feudalizmus. A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette BENCZÉDI LÁSZLÓ 1983. 62—63.
  266. BÁNKÚTI I. 1988. 128. N° 14.
  267. A 35. jegyzetben idézett helyen; Rácz Jánosra: BOROVSZKY 1. 230. és 378.
  268. Dés, 1618. jan. 6. SZILÁGYI S. 1881. 620—621.
  269. Erdélyi történelmi adatok III. 336—337.
  270. SZAKÁLY F. 1981. 350—405. passim, különösen 391—393.
  271. BOROVSZKY 2. 363
  272. HEGYI KLÁRA: A török birodalom magyarországi jövedelemforrásai. Sz 117(1983) 368—377.
  273. BOROVSZKY SAMU: Egy alajbég telepítései (Adatok az Alföld XVII. századi történetéhez). Budapest, 1901. (Értekezések X1X/6.)
  274. Összes adatunk BOROVSZKY SAMUtól származik: 1. 230-231., 233—234., 2. 248-249. és 359.
  275. Dienesről: JAKUS LAJOS: Fejezetek Szécsény XVI—XVII. századi történetéből. Tanulmányok Szécsény múltjából 7(1985) 124. és 131.
  276. SZAKÁLY F.  1981. 410—444. passim; vö. NYAKAS MIKLÓS: Querela comitatus Bihariensis (Adatok a bihari hódoltság történetéhez a Várad eleste utáni időkből). Bihari Múzeum évkönyve 4—5(1986) 182.
  277. „dum et quandocunque ac quotiescunque dicti cives incolas, hospites ac inhabitatores... oppidi nostri Makó, aut homines et familiares ipsorum pro necessaria victuum suorum acquisitione, diversae ditionis nostrae partes perlustrando cum mercibus suis et rebus suis quibusvis ad vestras terras pervenerint". REIZNERJ. 1892. 109.
  278. BÚZA  JÁNOS:  Árak  és áruforgalmi  adatok a  török uralom  alatt élő  parasztság  gabona termesztéséről (Nagykőrös 1626—1682). ATSz 27(1985) 55.
  279. BOROVSZKY 2. 377.; Tyukodira vö. még: THURY E.  1908. 124.: „contrascriba creatus, 21. Mártii verő senior. Pastor Makoiensis" — olvasható a debreceni kollégium matrikulájában 1657-néI.
  280. BOROVSZKY 1. 440—446., 449., 2. 378.
  281. SZEREMLEI SÁMUEL: A hódmezővásárhelyi református egyház története (Tekintettel az ország és a  vidék  egyházi  állapotára  és főbb  eseményeire).   Sajtó alá  rendezte  TEREH  GYULA.   I.  Hódmezővásárhely, 1927. 90.
  282. a debreceni matrikulában 1660-nál: „Secundus recepitur ductus Macoinum." (THURY E. 1908. 132; itt „Kafalvinak" olvasva, amit ZOVÁNYI JENŐ a saját példányán — BENDA KÁLMÁN tulajdonában—„Kaposfalvira" javított). Abból gondoljuk, hogy ő nem lelkészként, hanem tanítóként működött Makón, mert nemigen van hely számára a lelkészek sorában. Amennyiben — mint BOROVSZKY SAMU véli (ld. feljebb) — Makón valóban volt segédlelkészi állás is, hipotézisünk elesik. Megjegyzendő: 1603 és 1683 közön öt „Makai" vezetéknevű diák ina alá a debreceni iskola törvényeit: THURY E. 1908. 101., 104., 106., 108. és 151.
  283. Vö.   SZAKÁLY   FERENC:   Egy   mezővárosi   tanító-nótárius   életútja   (Váradi   György   fel jegyzőkönyve, 1630—1670). Magyar Herold (Forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv) 1(1984) 263-266.
  284. SZÁDECZKY BÉLA (szerk.): I. Apafi Mihály fejedelem udvartartása. I. Bornemissza Anna gazdasági naplói (1667—1690). Budapest, 1911. 333—334.
  285. Vác, 1671. márc. 3. TMKÁO V. 10—12.
  286. SZŰCS I. 1871—1872. 2. 362.
  287. SZABÓ GYÖRGY PlUSZ: Ferencrendiek a magyar történelemben (Adalékok a magyar ferencrendiek történetéhez). Budapest, 1921. 151. és JUHÁSZ K. 1936. 77—78.
  288. GYETVAIP. 1987. 117.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet