Előző fejezet Következő fejezet

{287} Az újjátelepüléstől a polgári forradalomig

A török kiűzésétől a Rákóczi-szabadságharc végéig

(SZAKÁLY FERENC)

 

Az 1683-ban, Bécs sikertelen török ostromával indult, újabb Habsburg—török összecsapássorozat1 — amely Magyarország túlnyomó részén a török kiűzéséhez vezetett — rendkívül gyorsan kiterjedt Makó térségére is. Miután a Szent Liga csapatai 1684 őszén csúfos kudarcot vallottak Budánál, a császári hadvezetés a széleken kezdett hozzá a török megszállás felszámolásához. A császári és a hozzájuk csatlakozott magyar hadak 1685 őszén elűzték Szolnok, Szarvas és Arad török őrségét, mire acsariádiak is elmenekültek, helyükbe magyar hajdúk fészkelték be magukat. A Buda visszafoglalása (1686. szeptember 2.) után déli irányban előretörő császári sereg keleti hadoszlopa — miután sorra visszaverte a nagyvezér eszéki táborából ellene küldött felmentő csapatokat — 1686. október 23-ára megadásra kényszerítette a Makó sorsára oly nagy befolyással bíró Szegedet is.2 Bár a török kézen maradt Gyula, Lippa és Temesvár őrsége még sok nehéz pillanatot okozhatott az itteni lakosságnak, ezzel a Tisza—Maros szöge tulajdonképpen felszabadult a több mint százharminc esztendeje ránehezedő török uralom alól.

Maguk a makóiak azonban nem sokáig örvendhettek a keresztény fegyverek évről évre fényesebb sikereinek és a Félhold leáldozásának. Miközben a török sereg Szeged eleste után visszahúzódott az Al-Duna védővonala mögé, a tatár segédcsapatok Temesvár környékére húzódtak telelni és onnan tűzzel-vassal pusztították Szeged környékét és a Maros-mentét. Makót és Szentlőrincet oly megrendítő erejű csapás érte, hogy lakói szétfutottak, s tizenhárom esztendeig nem is tettek kísérletet arra, hogy elhagyott lakóhelyükre visszaszivárogjanak. Lambion, az e térségben működő császári hadmérnök 1695-ben személyes tapasztalatai alapján azt jelentette Bécsbe, hogy „Makó nincs többé, lakatlan, csak esténként látni itt-ott pásztortüzeket".3

A pusztulás pontos időpontját nem ismerjük. Bökényi János makói lelkész ugyan elmondja rövid önéletírásában, hogy azért menekült Debrecenbe, mert a törökök és a tatárok mindenéből kifosztották, foglyul ejtették és szegénységbe taszították („ab omnibus bonis a Turcis et Tartaris spoliatus (:ut captivus:) et in paupenatem positus"), de az időpontot ő sem közli. Annak alapján, hogy tizennégy esztendős hányattatásairól beszél (mielőtt 1701-ben ismét visszakerült városába)4 a település pusztulását 1686/1687 fordulójára tehetjük.

Egy helyi feljegyzés szerint az elmenekült makóiak főként Debrecenben, Érszentmihályon, Hajdúböszörményben és Tarcalon és Tolcsván találtak menedékre.5 {288}

Akárcsak a „tizenötéves háború" idején, ismét akadtak olyan makóiak is, akik az 1686 után immár viszonylag békés vidékké változott Duna—Tisza közére menekültek. Nagykőrösön 1688-ban hét makóit — név szerint: Baranya Miklóst, Barkas Istvánt, Péter kovácsot, Szabó Ferencet, Simó Istvánt, Tót Andrást és Törő Mátét —,6 Kecskeméten pedig 1689-ben hármat regisztráltak. Az utóbbiakhoz később újabb makói menekülők csatlakoztak, hiszen 1699-ben heten távoztak innét.7 A számok egyszersmind azt is elárulják, hogy nem ez volt a menekülés fő iránya, hiszen a közeli szentesiek nem kevesebb mint negyvenegy fővel képviseltették magukat Nagykőrösön. A szétszéledt makóiaknak jó okuk volt arra, hogy ne siessék el a hazatérést, hiszen — miközben az ország többi részén elült a fegyverzaj — a Maros-mentén még hosszú ideig folytatódtak a harcok. A veszélyesen közeli Lippa több ízben is gazdát cserélt: előbb 1688-ban, majd 1691-ben került császári kézre, 1695-ben maga II. Musztafa szultán foglalta vissza, majd ismét a keresztényeké lett. 1693-ban a tatárok Csanádnál próbálkoztak, de nem boldogultak vele. 1693 májusában Borosjenő, 1693/1694 fordulóján Gyula blokádja miatt változott hadszíntérré a Körös és a Maros köze. 1696-ban a Temesközben csaptak össze a Szent Liga és a Porta főerői, 1698-ban Savoyai Jenő magyarországi főparancsnok Temesvárt ostromolta, amely azonban az előrehaladott béketárgyalások miatt megúszta a bukást és egészen 1716-ig török birtokban maradt.

Mindeközben a magyar urak között is folyt a küzdelem az egyelőre még pusztán álló település birtokjogának megszerzéséért. Miután I. Lipót császár és király régi ismerősünket, gróf Balassa Imrét hűtlenség miatt — immár másodszor — fő- és jószágvesztésre ítélte, Esterházy Pál nádor ugyanaz év november 9-én Hunyady Lászlónak és Andrásnak, valamint Péli Nagy Andrásnak adományozta Makót. Úgy látszik, a Pozsonyi Kamara örökébe lépett Budai Kamarai Adminisztráció sem állott feladata magaslatán, mert a megadományozottak ellentmondás nélkül iktathatták be magukat. Úgy tűnik azonban, hogy a pusztát ténylegesen birtokba venni mégsem tudták, mert a továbbiakban nem hallunk róluk, s a haza készülődő makóiak 1699-ben már a Pozsonyi Kamarához fordultak védelemért.8

Makó újjátelepítéséhez a szerémségi Karlócánál 1699. január 26-án aláírt békeszerződés adta meg a döntő lökést, amely szilárd határokat vont — éppen a Maros vonalánál is — a császár és szultán között, s garanciákat tartalmazott azok tiszteletben tartására is. Így aztán — bár Makó alig karnyújtásnyira feküdt a temesközi török erősségektől — e vidéknek török támadástól a továbbiakban nem kellett tartania. A makóiak kérésére a Pozsonyi Kamara 1699. május 7-én négy esztendőre felmentette a visszatelepülőket mindennemű szolgálat és rendes és rendkívüli adó alól („ab omnibus laboribus et censibus, nec non quibusvis ordinariis et extraordinariis datis"), hogy elpusztult házaikat helyreállíthassák.9 Október 30-án parancs ment a szomszédos császári erősségek: Szeged, Arad és Gyula parancsnokaihoz és azokban működő királyi biztosokhoz és kamarai tiszttartókhoz, hogy a viskóit építgető makóiakat se szállásadásra, se fuvarozásra, ingyenmunka- és robotadásra ne kényszerítsék.10 Ezek hírére azonnal hazaindult hét, Kecskeméten meghúzódott makói, s őket 1702-ben két, 1705-ben egy társuk követte. Hogy a hazaérkezetteket milyen vigasztalan kép fogadta, arról némi fogalmat alkothatunk az úgyszintén 1699-ben újból életre kelt Hódmezővásárhely lelkészének, Szőnyi Benjáminnak 1743-ban írott versezetéből: {289}

„Ezek is ily módon hazakerülének, De mivé vált az hely, rajta elhülének, Itthon szarvast, vadkant, sok rókát leiének, Kiket elkergetvén, végre megülének."11

Az újjáépítés a jelek szerint gyorsan haladt. Amikor Dolny István csanádi püspök mint főispán hozzákezdett Csanád vármegye újjászervezéséhez, már 1700 áprilisában alkalmas állapotban levőnek találta ahhoz, hogy teljhatalmú megbízottjának székhejyül kijelölje. Nyilván a püspök küldött ide 1700-ban — Pesti István személyében — plébánost is, 12 mire a reformátusok is sietve megkeresték és hazahívták akkortájt Bagaméron szolgáló egykori lelkészüket, Bökényi Jánost. Bökényi 1701. április 29-én foglalta el újra a makói tisztet. Újabb makói szolgálata rosszul kezdődött: legott Szegedre rendelték, ott méltatlan körülmények között — magyar és szerb rabokkal együtt — fogságba vetették, ahonnan hívei 200 forintból, 7 rókabőrből, 7 bárányból és más „ajándékokból" álló váltságdíjon szabadították ki.13 Nyilvánvalóan az ezt követő napokban kelt az a — dátum nélküli — levél, amellyel Bökényi, valamint a gyülekezet világi vezetői: Tót András főbíró, Lósa András, Fekete Mihály, Kovács András, Jó István, Kis Mihály és Kaszap Péter (nyilván presbiterek) segítségért fordultak a szerencsésebb sorsú ecclésiákhoz: „Kényszerítteténk azért az Kegyelmetek irgalmasság tételéhez folyamodni, mivel a mi másokon könyörülő jó atyáink a sok siralmak között kimúltak, mi penig a sok siralmas bujdosások között nevekedett fiák, kik már a siralmas bujdosásból haza szabadultunk, jó Isten tiszteletére rendeltetett templom és harang nélkül vagyunk, mel újonnan való építésére, megszerzésére magunktól igen erőtlenek vagyunk (.nem bírván egy darab kővel avagy egy oszlopnak való fával:) a sok pogányoknak sokszori megdúlása, prédálása és sok siralmas bujdosás miatt annyira jutottunk, mely miatt szomorú, a mi lelkünk. Minek okáért alázatosan, de jó Istenünk kedvéért kérjük Kegyelmeteket, hogy minket az Isten házában publicáltatni cselekedjen." A kérelem legalábbis Nagykőrös tanácsánál meghallgatásra talált: 28 tallért utalt ki a makóiaknak. 14

A teljes pusztulásból immár másodszor talpraállott Makó lakosságának még legalább egy évtizedet kellett várnia olyan békés és rendezett viszonyokra, amelyek közepette végre kibontakoztathatta a benne rejlő gazdasági-társadalmi képességeket. Az itt maradt, illetve 1690-ben Arsenije Crnojevic ipeki pátriárka vezetésével Magyarországra menekült szerbektől a bécsi kormányzat ún. határőrvidéket szervezett a törökkel határos területeken, amelyeknek katona-paraszt lakossága — függetlenül az újjászerveződő magyar hatóságoktól — saját egyházi és katonai vezetői irányítása alatt élt, s privilégiumai okán idegen testként ékelődött a magyar társadalomba. A határőrvidék — a Száva, az Al-Duna és a Tisza-vidék mellett — a Maros-mentére is kiterjedt, itt Csanádon, Pécskán, Szemlakon, Aradon, Sólymoson, Nagylakon stb. állomásozott szerb katonaság.15 Makóra ugyan nem települtek szerbek — a mezőváros továbbra is megmaradt „tiszta" magyar közösségnek —, a határőrtelepek közelsége azonban nyilván kedvezőtlenül hatott a környék közbiztonságára. A rakoncátlan szomszédok kihágásaival szemben a település még jó ideig nem számíthatott a csak nehezen újjászerveződő Csanád vármegye támogatására. Még szerencse, hogy — jóllehet tizedeit 1702-ben a csanádi püspök kapta — kamarai birtok lévén élvezte a szegedi kamarai hivatal: a prefektúra és a szegedi kommandánsok védelmét; {290} talán ezzel magyarázható, hogy eddig még nem került elő adat Makó és a szerb határőrök közti komolyabb súrlódásokról.16

Így aztán a szerb határőrök közelsége főként a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kirobbanása (1703) után vált különösen veszélyessé Makó térségére nézve. A kuruc kormányzat ugyanis eredménytelenül próbálkozott a szerbek megnyerésével,17 illetve megtörésével,18 ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a határőrvidékkel szomszédos délnyugati és délkeleti országrészek gyakorlailag kezdettől fogva elvesztek a felkelők számára, s az itteni császári helyőrségek mindvégig szilárdan tarthatták magukat. Végig császári kézen maradtak a Makó sorsának alakulása szempontjából meghatározó fontosságú Körös—Maros-közi várak: a Maros-mentén Arad és Lippa, attól északra Gyula és Jenő.19 Ez komoly stratégiai hátrányt jelentett a kurucok számára, hiszen a bécsi Haditanács rendszerint a Komárom—Buda/Pest—Szeged-Arad—Lippa vonalon küldött erősítéseket Erdélybe — az eredmény valamennyi esetben az ottani kuruc hadak súlyos veresége és a kuruc uralom összeomlása lett —, és hozta ki onnét, ha szükség volt rájuk, erdélyi hadait a Tiszántúlra és a Duna—Tisza közére.20 Érthető, hogy a kuruc hadvezetés az összes hadszíntér közül a leggyakrabban éppen a Maros-mentén igyekezett változtatni a kialakult status quon.

A Lengyelország felől támadó II. Rákóczi Ferencnek még nem sikerült kitörnie az Alföldre, amikor a szegedi kommandánshoz, Johann Friedrich Globitz báróhoz egy gyanús idegen felbukkanásáról érkeztek hírek. „Tegnapelőtt délelőtt érkezett Makóra egy ember világosszürke öltözetben, nagy, már őszbe vegyülő rác szakállal, saját lován — értesítette a csongrádi Schlick-uradalom tiszttartóját 1703. július 10-én —, magát a Neiperg-ezred őrmesterének adva ki s ott egy követet kívánt, és Vásárhelyre ment, ahol a védőrség azt mondja, hogy egy levelet is hozott Schweidler Úrnak ez az őrmester vagy kicsoda, s előadta, hogy 300 ember Rabutin őrnagy vezetése alatt Makóra jött éjjeli szállásra, s ma Vásárhelyre, és hogy pénzért húst kell szerezniük és előfogatot készíteniük." Mivel kiküldötte sem Makón, sem Nagylakon — ahol az „őrmester" elbeszélése szerint saját csapatteste állomásozott — nem talált németeket, Globitz, alighanem teljes joggal, kuruc kémet gyanított benne, s utasította a környékbeli révek őrségét, igyekezzenek kézrekeríteni.21 A komandáns ezután — a kurucok és a rácok lépéseit is szemmel tartó — védőrséget (salvagvardiát) rendelt Makóra.22

Egy hónappal később már nemcsak emisszáriusok, hanem kuruc hadak is működtek a Körös—Maros-közén: Rákóczi legközvetlenebb munkatársának, gróf Bercsényi Miklósnak a vezetésével Gyulát osrtomolták, de a várat — bár a várost felperzselték — nem sikerült bevenniük.23 Nagyobb sikerrel jártak a kurucok Szolnoknál, amely 1703. szeptember 21-én került a birtokukba. Valószínűleg szolnokiak lehettek azok a kurucok is, akik október 29-én Makóra ütöttek, és onnan lovakat és fegyvereket zsákmányoltak.24 Jóllehet Szolnok még a Körös vonalánál is jóval északabbra {290} fekszik, helyőrsége Körös—Maros-közi helységeket is igyekezett élelmiszerbeszolgáltatásra kényszeríteni. Globitz október vége felé — az algyőiek és a tápéiak mellett — a makóiakat is szükségesnek ítélte eltiltani e követelés teljesítésétől.25

Megvédeni azonban nem tudta őket; 1703 legvégén például Vájó Zsigmond ezrede fordult meg Makón.26 Így aztán a Maros-menti települések csakhamar engedni kényszerültek a kuruc követeléseknek. 1704. szeptember 6-án ugyanis II. Rákóczi Ferenc fejedelem védlevelet bocsátott ki a makóiak számára, amelyben eltiltja lovas tisztjeit, hogy tőlük önkényesen ételt vagy italt követeljenek, amit aligha tesz, ha a mezőváros következetesen visszautasítja a kuruc követeléseket. Kitűnik ez abból is, hogy Rákóczi „hűségünk alatt levőnek"-nek mondja Makót, amelynek „lakóinak nem megkárosíttatásokra vagy elpusztíttatásokra és akármiképpen való megnyomoríttatá-sokra, sőt inkább azoknak megmaradásokra, a nagy és elviselhetetlen iga alól való felszabadulásokra istenes elszánt igyekezetünk és elkezdett s naponként boldoguló hadakozásunk és hadaink a haza szolgálatában föl és alá való jövésünk és menésünk egyenesen célozna. "27 Ez már csak azért is meglepő, mert Károlyi generális 1704. november 14-i jelentése szerint Makó szoros német ellenőrzés alatt állott. Egy, a temesvári pasával tervezett só—zab csereakció lehetőségeit fontolgatva a következőket írja: „elsőben az sónak Tiszán való szállítása meglehetne Csongrádig, onnat teszen az puszta tíz mérföldet Makóig, míg azt éri, vagy az zabbal megrakodván visszamegyen Csongrádig, az rácz miá periclitáltátik; hogy híre ne legyen penig, éppen nem lehet, mert az német continuo Makón lakik, annak híre nélkül semmi által nem kel az Maroson. Az bassa is mindeneket hírré teszen Aradra, úgy az csanádi lovas aga is, hanem ha, Kegyelmes Uram, olly mód lenne, hogy az török Csanádra szállítaná az zabot, mi penig Csongrádra, s bzionyos nap praefigáltatnék mindkét részrül, s annak akkora elégséges késérője volna, az ki szükségben két és három ezer embernek megfelelne, mert onnat több ellenség is jön ki, ha ideje vagyon reá, az török földjéről is által takarodván az bassa szabad hada, és az körül való falukrul is özvegyülvén. "28

A következő év februárjában bizonyos rácok Makó alól indultak a kurucok ellen táborba.29 Szükség is volt az elővigyázatosságra, hiszen a tiszántúli kuruc főparancsnok, Károlyi Sándor generális ismét Gyula megostromlására készült. A fejedelem 1705. április 26-án elsősorban Hódmezővásárhelyt, Szentest és Makót jelölte meg olyanként, amelyekről „jeles élés telhetik ki", s utasította a generálist, hogy a commis-sárius által vettessen ki rájuk „proportionaliter élést és vágót".30 Károlyi 1705. május 30-tól június 24-ig ostromolta — sikertelenül — Gyulát, miközben a Szeged felől várható felmentő seregre Nyúzó Mihály ezereskapitány csapatai ügyeltek. Ezek részben Hódmezővásárhelyt, részben Makón állomásozhattak: „remélem, vagy Makórul, vagy Vásárhelyiül még ma számárul és mineműségéről is azon succursusnak informáltatni fogok, útijában lévén azon helységek, ha csak török földben nem megyén fel, ottan is Csanaádon emberem vagyon" — jelentette a generális június 19-én a fejedelemnek, azokra a német és szerb erőkre utalva, amelyeknek tiszai átkeléséről érkeztek hírek.31

Valószínűleg Gyula ostroma idején eshettek azok a kihágások, amelyeket „makai Nagyságod örökös jobbágyi" valamikor 1705 folyamán panaszoltak fel a fejedelmi kancellárián. Ebben kiváltképpen a következőket nehezményezték: Bertóthy István szolnoki kapitány — úgymond a fejedelem parancsára — „heti sorosoknak adására {292} kényszeríti" őket, amit márcsak azért is nehezen viselhetnek, mert a „szegedi várhoz is minden hetenként gyaloghságbul s szekerekbül álló rabotával terheltetnek, két részre való szolgálatra elégtelenek". Seres György szolnoki harmincados mindennemű termésükből dézsmát követel, „mellyet hogy praestállyanak, az némethek és ráczok kívánsági miatt történt nagy szegénységek meg nem engedi". Amikor Károlyi Sándor hadaival beszállott hozzájuk, Lővey Sámuel kapitány azt mondotta a neki bemutatott fejedelmi protectionálisra — nyilván az 1704. évi védlevélről van szó —, hogy az csupán „imitatió", vagyis hamisítvány. Más katonák „minden szánakozás nélkül a szegény lakosokon alkalmatlankodtanak: javaikat felprédálták s ládáikat felhasogatták, vermeiket felszedvén s szekereiket megterhelvén, többeket negyed félszáz szekereknél elvittek". Mivel polgártársuk, Nagy György személyében maga Károlyi is felfedezte köztük egyik szökött jobbágyát, 500 forintot követelt tőlük, majd miután e kívánságát nem teljesíthették, húsz „válogatott" ökörben és tizenkét borjas tehénben egyeztek ki vele. Károlyi távozása után egyik kapitánya visszatért, s a cínteremből nyolc ökrüket és egy lovukat elhajtotta, s „ezen kívül is a militia minden lovaikat elvitte, mellyekkel szolgáltának az postai alkalmatosságokkal egész Tömösvárig, mellyet már el nem követhetik" ezután.32

Maga a lakosság csakhamar odább állt a hadak útjából. „Az nyereségtül az katona penigh nem csömörlik — írta Károlyi június 8-án —, mert... az egész föld Sólymostul fogva Makóigh Maros mentében puszta. Egy borjú fi nincsen, minden az török földjére hajtatott által, és az lakossa is mind oda ment, hanem fegyveressé [értsd: rácoknak] helyei-helyei Marosnak szigettjeiben szorult sáncznak, kiknek minden fele éppen gra-tionális levelemet, szó adatván tőlük. "33

Alig tértek vissza lakóhelyükre, a környékbeli községek ismét a Maros védővonala mögé kényszerültek. Október elején Károlyi költöztette át őket oda, hogy a Szeged felől Erdélybe igyekvő Ludwig von Herbeville előrenyomulását nehezítse: „Mivel hogy az ellenségnek erre felé való nyomulásakor — írja a generális október 8-án Mezőtúrról — kegyelmes urunk őnagyságának parancsolatja ki van adva, szorosan parancsolván őnagysága, hogy mindenütt valamely felé az ellenségnek fordulása megértetődik, városi és falusi bírák az ellenség édesítő és ámító izeneteinek és hitegető leveleinek hitelt nem adván, magok helyükből kibontakozzanak, hogy az által az ellenségnek való élésére alkalmatosságai elvonatván, feltett istentelen szándékját annál csekélyebben vihesse végben. Azok közül lévén makói lakosok is, kik maguk jószáguknak kárával is, hallván az ellenségnek e táján való szándékoskodását, kibontakoztak, lakó helyeket egészen pusztán hagyták, s más helységekben recipiálták magokat." Ezen megparancsolja minden érintett helység elöljáróinak, hogy a menekülő makóiakat fogadják be.34 A császáriak — akárcsak 1706-ban — ez évben is katonai kórházat rendeztek be a romos makói kincstári házban.35

Az 1706. tavaszi nagyszombati béketárgyaláson Makó is a vitás helyek sorában szerepelt, ami — nem lévén erődített hely — önmagában is jelentőségét bizonyítja. Rákóczi utasította biztosait, hogy a mezővárost — a szomszédos helyek közül Jenővel, Gyulával és Szegeddel együtt — engedjék „az ellenkező résznek számára", amennyiben biztosítékot kapnak arra vonatkozólag, „hogy az ellenség se Erdélyben több hadat be {293} ne hozzon és ki ne vigyen. "36 Ennek ellenére 1707. február 20-án Károli generális éppen Makóról indult a csanádi rác sánc ostromára, amelyet el is foglalt és lerombolt, az ott szerzett zsákmányt pedig Makón kótyavetyélte el.37 Miután a környéket ilyképpen biztosította a felkelők számára, Rákóczi azzal a tervvel foglalkozott, hogy a török kereskedőktől vásárolt puskaport Makóra szállíttatja.38 Ennek ellenére a makói lakosság 1707-ben 106 és fél köböl búzával, 12 és fél köböl árpával és 29 akó borral adózott a szegedi kamarai prefektúrához.39

A következő évben azonban ismét a császáriak voltak az urak ezen a vidéken. Az Erdély felé igyekvő Jean-Louis Rabutin de Bussy tábornagy 1708 májusában csaknem két hétig időzött Makónál, ahol az aradi rácok is csatlakoztak hozzá.40 Az 1709. évben mindössze annyi hírünk van Makóról, hogy a városban pestisjárvány tört ki, amit a tilalom ellenére idelátogató kecskemétiek behurcoltak a Duna—Tisza közére is.41

1710 áprilisában ismét császár-párti rácok gyülekezőhelyeként szerepel Makó, ez év nyarán viszont Halász Péter ezereskapitány gyűjtött itt lovakat a kuruc hadsereg számára, s résztvettek a makóiak a kuruc kézen levő szolnoki erősség helyreállításában ís.42 Úgy látszik a térségben ismét erősödött a kuruc befolyás, hiszen a város 1710 szeptemberének végén követeket küldött a fejedelemhez, hogy mint az őket egykor birtokló Rákóczi-család leszármazottjával — vagyis magánföldesurukkal — az általuk lerovandó taxáról megegyezzenek, s kérték a gondviselésükkel megbízott Károlyi generálist, hogy embereik felkísértetéséről gondoskodjék.43 Ebből következik, hogy bár Makó viselte a kuruc állami terheket, eleddig kuruc magánföldesurának, vagyis Rákóczinak nemigen adózott.

Hogy a makóiak követei milyen összegben egyeztek meg Rákóczival, nem tudjuk. Sokáig azonban nem kellett viselniük ezt az újabb terhet, hiszen a szabadságharc 1711. április 30-án — a nagymajtényi síkon történt kuruc fegyverletétellel — véget ért, Rákóczi pedig — nem fogadván el a neki is felkínált amnesztiát — nem tért vissza az országba Lengyelországból, ahol a fegyverletétel időpontjában tartózkodott.44 Ugyanez idő tájig — nyilvánvalóan az előző évi termés után — a makóiak 109 köböl búzát, 48 köböl árpát s — méhtized fejében — 17 forintot szolgáltatott be Szegedre a császári prefektúrának.45

Bár a Maros-mente lényegében véve az egész szabadságharc alatt császári fennhatóság alatt maradt, időről időre — elsősorban a környékbeli császári várak és a rácok ellen intézett nagyobb támadások idején — a kurucok is kiterjesztették ide ellenőrzésüket. Ennek következtében Makó és környéke elszenvedte a határmenti fekvés összes hátrányait: az ingatag helyzetből fakadó létbizonytalanságot, az alkalmi kitelepítéseket és kétfelé adózás gyötrelmeit. Minderről szemléletes képet ad Joseph Comet szegedi prefektusnak a Kamarához intézett, 1711. szeptember 30-i beszámolója. Eszerint Makót részben kálvinista, részben katolikus magyarok lakják; az utóbbiak az elpusztult szomszédos püspöki faluból,  Szentlőrincről származtak ide.  A lakosok {294} kevéssel a „rebellió" előtt tértek vissza ide, s alig rendezkedtek be, amikor újabb károkat kellett elszenvedniük részben a rácoktól, részben a kurucoktól, de az átvonuló német hadaktól és újoncoktól is. Ennek következtében alig terhelhetők: miután a Kamara tizedüket átengedte a csanádi püspöknek, a prefektúrának csupán a szegedi várnál végzendő robot maradt bevételként. Napi három embert, vagy azok megváltásaként napi 12 krajcárt tartoznának adni, de annyira szegények, hogy még ezt sem képesek teljesíteni.46

Mint a fentiekből is kitetszik, a makóiak — akárcsak a török korban — a szabadságharc idején is kétfelé: a császáriaknak is (Szegedre), a kurucoknak is (Szolnokra) szolgáltak, méghozzá ismét csak nem a kedvezőbb, egyösszeges formában (summában), hanem egyfelől természetben és vármunkában, másfelől várrobotban, postaszolgálatban, élelemben és vágómarhában vagy éppen hátaslovakban, amihez a legtöbb esztendőben alighanem még jogtalan követelések is járultak. Így volt ez a környék legerősebb császári vára árnyékában élő Szegeden, is amiből arra kell következtetnünk, hogy maguk a császári hatóságok engedélyezték a fennhatóságuk alá tartozó terület népének a kuruc részre való adózást, hogy a helységek elpusztítását megakadályozzák. Ezzel a gyakorlatban egyszersmind elismerték azt is, hogy nem áll módúkban megvédelmezni azokat.

Ugyanakkor Makó — éppen sajátos, határszéli helyzete folytán —, úgy tűnik, mentesült attól, a tartósan kuruc fennhatóság alatt élő területeket sújtó tehertől, hogy csapatokat kelljen kiállítani. Legalábbis sem a kuruc vitézek folyamodványait ismertető kiadványban,47 sem másutt nincs jele annak, hogy makóiak szolgáltak volna a kuruc hadseregben. Ellentétben a szegediekkel, akik a sikertelen 1704. évi ostrom után nagy számban távoztak a kurucokkal, s a kommandáns felszólításai dacára csaknem a bukásig kitartottak a szabadságharc ügye mellett.48 Bár a szegediek példája látszólag az ellenkezőjét bizonyítja — nevezetesen azt, hogy a dologban szerepe volt a vállalt ügy iránti elkötelezettségnek — tudnivaló, hogy ez inkább kényszerű kötelezettség, semmint önként vállalt részvétel volt azon helységek (pl. Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd)49 és területi egységek (pl. a Jászság) népe számára, akik külön egységekkel képviseltették magukat a kuruc hadseregben. S egyre inkább azzá vált időhaladtával, ahogy a felkelők erejéből immár csupán a védekezésre futotta. A „népfelkelőknek" mégis bizonyos elégtételül szolgálhatott, hogy legalább megpróbáltak tevőlegesen részt venni sorsuk alakításában. A makóiaknak ebből az érzésből sem jutott ki, hiszen a jelek szerint ők nem résztvevői, hanem mindkét félnek kiszolgáltatott szenvedő alanyai voltak annak a harcnak, amely évszázadokra meghatározta az immár csaknem teljes egészében Habsburg-kézre került Magyarország különálló státuszát a Habsburg-birodalmon belül. {295}

 

Lábjegyzetek:

  1. Az egész háborúról: SZAKÁLY FERENC: Eliberata Hungária (Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól, 1683—1718). Budapest, 1986.
  2. SZTII. 15-20.
  3. BOHDANECZKY E. 1940. 11.
  4. REIZNERJ. 1892. és 32. BOROVSZKY S. 1. 310.
  5. BOROVSZKY2. 365.
  6. NOVAK L. 1978. 23.
  7. IVÁNYOSI-SZ. T. 1985. 400. és 410.
  8. BOROVSZKY 1. 310. 2. 365.
  9. BOROVSZKY 1. 311—312. és SZENTKLÁRAY J. 1879. 111.
  10. BOROVSZKY 1. 311.
  11. 11 PALUGYAYI. 1855. 516.
  12. 12 REIZNERJ. 1892.33.
  13. 13 REIZNERJ. 1892. 32.
  14. 14 Sárospataki Füzetek. 1864. 820.
  15. 15 K0R0KNAIÁ. 1974. 11 — 18.
  16. BOROVSZKY 2. 366. és REIZNER J. 1892. 32—33.
  17. BENDA KÁLMÁN: Magyar—rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején. Rákóczitanulmányok. Szerkesztette KÖPECZI BÉLA—HOPP LAJOS—R. VÁRKONYI ÁGNES. Budapest, 1980. 141—157.
  18. HORNYIK J. 1868.
  19. Vö. MÁRKI S. 1895. H/2. 277-294.
  20. SZT 2. 57-58.
  21. ESZE T. 1980. 644—645.
  22. ESZE T. 1980. 667. (1703. aug. 30-i levél; a fordítás hibás: „die salvagvardie von Mako"-t nem lehet „makói várőrség"-nek fordítani)
  23. ESZET. 1980. 622—623.
  24. ESZE T. 1980. 676; 1703. október 20. körül „felesszámú" német és rác éjszakázott Makón: AR I. 171. és 228.
  25. ESZET. 1980. 675.
  26. AR I. 200.
  27. BOROVSZKY 1. 313—314.
  28. BÁNKÚTI I. 1988. 113. N°2.
  29. AR IV. 348.
  30. Károlyi-oklevéltár V. 189. N°CXHII.
  31. BÁNKÚTI I. 1976. 273. N°24.
  32. OL Rákóczi-szabadságharc levéltára. II. 2. i. Protocollum N°377. (A kötetben több 377-es szám található; BÁNKÚTI IMRE szives közlése.)
  33. BÁNKÚTI I. 1976. 264. N°15.; Rákóczi 1705. szeptember 26-án német legeltető helynek mondja Makót, Vásárhelyt és más környékbeli helyeket: AR I. 423.
  34. Károlyi-oklevéltár V. 307—308. N°CCLVII.; Az akciót Nyúzó Mihály ezereskapitány bonyolította le: AR IX. 248. és 249.
  35. BOROVSZKY 1. 315.
  36. Miskolc, 1706. febr. 23. előtt. II. Rákóczi Ferenc instrukciója. Ráday Pál iratai I. 516. N° 110/a.
  37. HORNY1KJ. 1868. 699
  38. Cibó, 1707. márc. 22. Ráday Pál iratai II. 90. N° 11.
  39. BOROVSZKY 1. 315.
  40. ARII. 267.és 271.
  41. MAGYARY-KOSSA GYULA: Magyar orvosi emlékek (Értekezések a magyar orvostörténelem köréből) IV. Budapest, 1940. 35., vö. BALANYI BÉLA: A három város és II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. Fejezetek Pest megye történetéből I. Szentendre, 1979. (Studia Comitatensia 7.) 137—138.
  42. ARIII. 253., 465. és 290.
  43. Makó, 1710. szept. 30. Makó — Károlyi Sándor. BÁNKÚTI I. 1988. 128. N°14.; Hozzávetőleg ugyanez időtájt fordult Károlyihoz adóztatási ügyben Szeged is: Szeged története II. 62.
  44. BÁNKÚTI IMRE: A szatmári béke. Budapest, 1981. (Sorsdöntő történelmi napok 6.)
  45. BOROVSZKY 1. 315.
  46. BOROVSZKY 1. 315.
  47. ESZE TAMÁS: Kuruc vitézek folyamodványai, 1703—1710. Budapest, 1955.
  48. SZT2. 53—57. és 63.
  49. KOSÁRY DOMOKOS:  Pest megye a kuruc korban.  Pest megye  múltjából   1(1965) 9—94. különösen 63—76.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet