{149} Közrendészet, közbiztonság és tűzvédelem

(Gilicze János)

A betyárvilág fölszámolása

Csanád megyét a szabadságharc utolsó napjaiban foglalták el az osztrák csapatok. A megye határát 1849. augusztus 4-re virradóra lépték át, és még aznap elfoglalták annak székhelyét, Makót. Megérkezésük után azonnal életbe léptették az 1848. július 1-jén Győrött kihirdetett, az ellenállókra és fegyverrejtegetőkre vonatkozó politikai statáriumot. Ezzel egy időben, hivatkozva a gyakran előforduló rablásokra és jószágelhajtásokra, bevezették a vagyonvédelmi, rendészeti rögtönbíráskodást. 1849. november 17-én Gyulai Gaál Edwárd kerületi főbiztos, Haynau parancsa alapján elrendelte a statáriális bíráskodást az egész kerületben. A rendelet tolvajokra, rablókra és útonállókra terjedt ki, az elfogottaknak kivétel nélkül akasztófát helyezve kilátásba. A rendelkezések szerint a halálos ítéletet a bíróság összeülésétől számított három napon belül végre kellett hajtani, föllebbezésről szó sem lehetett. A halálraítélt mindössze három órát kapott az „utolsó útra” való fölkészülésre.1 

1849. december 1-jén a kerületi főbiztos utasítására, az általa kinevezett Lonovics László elnökletével, Makón megalakult a megyei bűnfenyítő törvényszék, amelynek tagja lett Sánka Zsigmond és Pákh Mihály ülnökként, Szabó István szolgabíró, Cseresnyés István vádlóként, Petes Gábor védő ügyészként és Mátéffy Lajos jegyzőként.2

A szigorú intézkedések ellenére előfordultak bűnesetek. Hofbauer Sándor református-kovácsházi tanyájáról december 5-én éjjel sertéseket loptak el. A tolvajlással vádolt Igaz András, nemes Nagy István, nemes Nagy Mihály, nemes Sárkány Antal és Kocsis Mihály makói lakosokat Mátéffy Károly csendbiztos fogta el. Ugyanakkor vizsgálatot indítottak Babáj László makói, volt honvéd ellen, akit azzal vádoltak, hogy a magyaroknak Lugos felé vonulása idején a neki előfogatként rendelt lovakat erőszakkal elrabolta. December 20-án Ferenczi Andrást gyilkossággal vádolták, ugyancsak vizsgálat indult Farkas Kolompár László és társai ellen, akiket több ló elkötésével gyanúsítottak.3

Az új rendszer egyik fontos, de a lakosság által legjobban gyűlölt intézkedése a csendőrség, 1850–51. évi megszervezése volt. A csendőrök föladatát nem csak a bűnösök üldözése és elfogása képezte, de sokszor politikai föladatok, (48-as eszmék üldözése, besúgóhálózat működtetése) végrehajtására vették igénybe. Szabó László a főbiztos helyettese 1850. március 22-én javaslatot kért olyan helységekre, ahol kell és lehet {150} csendőröket állomásoztatni, továbbá jelentkezőket kért az állományba. Csanád megyében nem akadt egy ember sem, aki jelentkezett volna a csendőrség tagjai közé, támogatásukra mindössze hat személy áldozott hat forintot. Makón, ahová Földeák, Apátfalva, Csanád, Kis- és Nagykirályhegyes valamint Beka tartozott, egy hadnagy parancsnoksága alatt, négy lovas és tizenhárom gyalogos csendőrt helyeztek el. Csanád megyében, 1853-ban összesen ötvenhat csendőr teljesített szolgálatot a makói hadnagy parancsnoksága alatt. Csanád, Csongrád és Békés megyékben a nagyváradi katonai parancsnokság még az év elején hat század gyalogos katonát kívánt elhelyezni. Posonyi Ferenc a megye kormánybiztosa azt válaszolta, hogy a Makón tartózkodó lovasszázad elegendő, és a városban nincs olyan épület, ahol az újabb katonai egységeket el lehetne helyezni, az esetleges beszállásolás pedig nagy terhet róna a lakosságra. Néhány hét múlva azonban már ő maga kért két századot az egyre gyakoribbá váló rablások megakadályozására, ugyanis a megyében és a városban működő három csendbiztos és tizenhét üldöző legény erre a föladatra kevésnek bizonyult.4

1850 elején a vásárhelyi származású Szilágyi Jancsi vezetésével nagy létszámú banda garázdálkodott vidékünkön. Számlájukat több rablás, lopás, lókötés terhelte. Április 8-án a Szilágyi köré csoportosult társaság egy része országosan hírhedtté vált rablást követett el. Kifosztották a Pest-Arad-Nagyszeben között közlekedő postakocsit. Ez a tett fordulópontot jelentett a Makó vidéki betyárvilág szabadságharc utáni korszakában. A közbiztonság teljes fölbomlásától félő császári hatóságok, katonai erők bevonásával módszeresen kezdtek hozzá a betyárvilág fölszámolásához. Ekkor a császári adminisztráció a betyárkérdést már részben katonai kérdésnek tekintette. A postakocsi rablóinak földerítésére és más bujdosók elfogására több megyés hajtóvadászat indult. Makóról negyven lovas osztrákot rendeltek Orosházára, akik portyázásuk során a vásárhelyi határban a makói csendbiztossal együtt tizenkét gyanúsítottat fogtak el. Az év legnagyobb általános üldözését május 22–31-e között tartották. Elsődleges célként a betyárok kézrekerítésén túl a katonaszökevények összefogását, fegyverek és forradalmi dokumentumok elkobzását jelölték meg. A razzia három megyére terjedt ki, teljes mértékben katonai akcióként. Összesen negyvenkét személyt vettek őrizetbe, köztük huszonnégy bujdosó honvédet. Elkoboztak több fegyvert és 2027 forint értékű Kossuth-bankót.5

Az általános hajtóvadászatok elől a maroslelei rétség, nádas, zsombékos területére húzódtak vissza az üldözött szegénylegények. Az elért eredményekkel elégedett hatóságok meglepve vették azt a hírt, miszerint a lelei rétségben Faragó János makói csendbiztost a betyárok megtámadták, és legényeivel egyetemben lefegyverezték. Faragót kivégzéssel fenyegették, arra kényszeríttették, hogy a lelei kocsmában velük mulasson. Szorult helyzetéből a megérkező katonaság mentette meg. A betyárok a fegyvereket összegyűjtve eltűntek a hatalmas nádasban. A csendbiztos jelentésében megemlítette, hogy a kocsmáros az általa adott jelek dacára sem segített rajta, a kertészközség bírái futni engedték a betyárokat, akiket a lakosok élelemmel láttak el.6

1850 nyarán Lonovics Károly főbíró azt a hírt vette, hogy Rózsa Sándor a Makó felé eső Vetyeháton egy nőnél lakik, ahonnan gyakran bejár a makói hetivásárba. A főbíró titokban egy este négy üldöző emberével meglepte a tanyát, de ott nem talált senkit. Akciójáról jelentést tett a kormánybiztosnak azzal a megjegyzéssel, hogy értesülései {151} szerint Rózsa Sándor már a Kunságban tartózkodik, de ha visszatér, azt megbízható emberei jelentik.7 

Makó város tanácsa 1850. november 14-én tartott ülésén Szalóki Mihály bíró arra hivatkozva, hogy a „közbátorság rossz lábon lévén, a rablások napirenden vannak” javasolta még egy csendbiztos fölvételét. Kijelentette, hogy elgondolásával Lonovics Károly közigazgatási főszolgabíró szóban egyetértett. A tanács elfogadta az előterjesztést, egyúttal jegyzőkönyvbe foglalták, hogy azt a biztost, aki kötelességében hanyag vagy hatalmával visszaél, börtönnel büntetik. A csendbiztosi teendőkkel – a korábban már ezt a hivatalt betöltő – Ambrus Ferencet bízták meg. Utasították a jegyzőt, hogy tiltsa meg a tanyákon az éjjeli lóháton járást, és a tilalmat hirdesse ki. Elrendelték, hogy azok, akik éjjel a városban járnak, kötelesek az őrök fölszólításra megállni, és magukat igazolni, szigorú büntetés terhe mellett.8

1851. január 13-án, Makón, rögtönítélő bíróság elé állították Fáta Szabó Mihály volt honvédet és társát, Szalai Mihályt, akiket január 11-én fogtak el a makói Balogi István házánál. Azzal vádolták őket, hogy fegyveres kézzel kirabolták a tanyáján tartózkodó Gera Ferencet. Az elkövetők szerencséjére – formai okok miatt – ügyüket áttették rendes bírósági eljárásra, ahol néhány hónap múlva hirdették ki az ítéletet. Fáta Szabó ötévi, Szalai pedig háromévi, vasban, közmunkában, hetenként kétnapi böjttel súlyosbított börtönt kapott.9

1851. január 16-án kelt jelentésében Faragó János csendbiztos arról számolt be, hogy a „gonosztévők” annyira elszaporodtak, hogy négy csapatban, nyolc-tíz taggal, jól fölfegyverkezve kószálnak a vidéken. Ellenük a kis létszámú és kedvetlen legényeivel semmit sem tud tenni. Elpanaszolta, hogy a betyárok bejárnak Makóra, éjszaka kilesik legényeit, akiket otthonukban zaklatnak, fegyvereiket elszedik és a főbíróhoz, csendbiztoshoz szemtelenül beüzengetnek, hogy lőkupakokat küldjenek ki nekik. Jelentette, hogy a tanyákon, pusztákon, hodályoknál és a kertészfalvakban már vakmerően nappal is megjelennek, maguknak élelmet, lovaiknak abrakot zsarolnak ki a gazdáktól, akik rettegve a bosszútól, nem mernek följelentést tenni. A megyefőnök a nagyváradi kerületi főispánhoz továbbította a jelentést azzal, hogy részéről a szükséges intézkedéseket megtette.10

Ezen intézkedésként, a szomszédos megyékkel összhangban, katonaság igénybevételével Békés megyéből indulva, nagyszabású hajtóvadászat kezdődött február 9-én, amit az e célra kinevezett polgári biztos, Kajdacsi Antal vezetett. A csapás iránya Makó és környéke volt, azzal a céllal, hogy azon a vidéken fölszámolják a betyárok uralmát. Útközben átvizsgálták a szentesi és a vásárhelyi tanyákat.11 A razziával mit sem törődve február 10-én éjjel, a Szentandrás és Kunszentmárton közötti bábockai puszta határában, a Szilágyi Jancsi csoportjához tartozó Marsi Mihály híres makói betyár vezetésével négy lovas kirabolta a szentmártoni országos vásárból hazafelé tartó Schwartz Márton és Stern Jakab szarvasi kereskedőket. Marsit és Hernyák Mihály vásárhelyi származású társát néhány nap múlva elfogták. Makón rögtönítélő bíróság előtt feleltek tetteikért, és február 24-én a szegedi hóhér végrehajtotta rajtuk a halálos ítéletet, kötél által.12 (Neveiket {152} népballada is megőrizte. Halálos ítéletüket elrettentésül kinyomtatták, és széles körben ismertették.)

A térségünkben egyre romló közbiztonsági helyzet miatt elégedetlen kerületi főispán február 21-én elrendelte, hogy a közigazgatási hivatalnokokat szigorúan szorítsák kötelességük teljesítésére. Fölszólította a főszolgabírókat, hogy a szervezés alatt álló csendőrséget, katonaságot és saját erőiket összehangoltan vessék be a „gaz merényletek” fölszámolására, „hogy az annyira veszélyeztetett személy és vagyon bátorság ismét helyreállíttassék.” A községek elöljáróit figyelmeztette a bejelentési kötelezettségük teljesítésére, pénzbírság kilátásba helyezésével. Azokat a hivatalnokokat, akik föladatukat nem teljesítik vagy elhanyagolják, el kell bocsátani állásukból. Szorgalmazta, hogy újólag alkalmazzanak pandúrokat, tűzzenek ki jutalmakat a veszedelmes gonosztevők elfogására. Az intézkedésekről és az elért eredményekről kéthetenkénti jelentést kért.13

Március elején, Makó környékén és a szegedi járásban próbálták befogni Szilágyi Jancsit és társait. A makói tanyákon ugyan a nyomukba értek, de orgazdáik segítségével ismét kisiklottak a hálóból. A májusban megtartott újabb nagyszabású razzia nem sok eredményt hozott. A betyárok a Tisza és Maros megközelíthetetlen nádasaiban, a réteken levő szigetekben, száraz helyeken csoportokba verődve húzták meg magukat, ahonnan éjjelente csónakokra ülve újabb rablásokat követtek el. A hasonló esetek megakadályozására elrendelték, hogy minden ladikot és csónakot számmal kell ellátni. A csónaktulajdonosok csak megfelelő papírokkal rendelkezőket vihettek át a folyón vagy kölcsönözhettek részükre csónakokat. A csendbiztosok és perzekutoraik kötelességévé tették, hogy razziázzák végig a réteket, és egyúttal szedjék össze az ott talált csónakokat. Azokat, akik a rendeletet megszegik, azonnal le kellett tartóztatni. Az intézkedések hatására a makói határ kingéczi részén két betyárt elfogtak. Mátéffy Károly nagylaki csendbiztos a rétben folytatott üldözés során, július 30-án, kézre kerítette Lőre Szalai István mártélyi kanászbojtárt, aki éjjelente többed magával csónakkal járt fosztogatni. Lőre részese és egyik kitervelője volt a gajdosi csárda július 15-én elkövetetett kirablásának, aztán két nap múlva csónakokkal Lelére érkezett, ott állig fölfegyverzett társaival a muzsikusokat házaikból erőszakosan kihajtotta, majd folytonos fenyegetések, verések és rugdosások mellett, letérdepeltetve, fejük fölötti lövöldözésekkel állandó zenélésre kényszeríttette őket. Nemcsak a zenészek voltak szorult helyzetben, hanem a község elöljárói, akiktől pénzüket elvették, sőt majd két napig mulattatták őket Kurai Pere kocsmájában. A vigalomnak a július 18-án megérkezett csendőrség vetett véget, amikor a betyárok sűrű lövöldözések közepette csónakokkal elmenekültek. Szalait tetteiért 1853-ban háromévi rabsággal „jutalmazták”.14 1851 októberében még egy nagyszabású „üldözést” (razziát) tartottak. A föladat megszervezésével és irányításával a csabai járás főszolgabíróját bízták meg. A „hajtást” Békés megyéből indították, célul tűzték ki a csanádi és az Arad megyei határszél „megtisztítását”.15 Az év végére a csendbiztosok, pandúrok föladatai teljesen a katonai szervezésű csendőrök kezébe kerültek, a pandúrokat elbocsátották.

Közbiztonság tekintetéből az 1852. év sem kezdődött kedvezőbben, mint a korábbi. Februárban Makón az utcákból pallókat, kerítéseket, korlátfákat, sőt istállófákat loptak. Barta István tanyájáról marhákat hajtottak el. Április 19-én este kifosztották Horváth Mihály apátfalvi plébános házát. A paplakot a plébános távollétében megtámadták, {153} és az ott tartózkodó személyzetet megkötözték. A négy-öt fős banda módszeresen dolgozott: ketten a plébános értékeit keresték, egy vigyázott az összekötözöttekre, a többiek pedig a ház előtt őrködtek. A szegénylegények 3021 forint értékben papír- és aranypénzt, valamint igen sok ruhaneműt vittek el a paplakból. A tett elkövetésével többek között a makói Kúsz Jánost is gyanúsították. Ősszel Fazekas János makói házát ásták ki ismeretlenek. Ötszáz forint és a ruhaneműk eltulajdonításával a beszállásolt katonákat gyanúsították. Október 3-án Gombó Mózes kereskedő házát támadta meg két betyár Makón. A támadók valószínűleg adósai lehettek, mert az adósleveleket keresték. November 16-án a csanádi Marjanucz Vazult saját házában gyilkolta meg és fosztotta ki két ismeretlen.16

Országosan tömegesen nőtt az elkövetett bűnesetek száma. 1852 őszére az osztrákok elérkezettnek látták az időt arra, hogy Magyarország több vidékén véglegesen fölszámolják az évek óta erős betyárvilágot, és ország-világ előtt bizonyítsák az új rend stabilitását. Az országos, a megyei és a helyi hatóságok példátlan szigorú, mindenre kiterjedő intézkedéseket léptettek életbe, amelyek néhány hónap múlva lehetetlenné tették a tömeges betyárkodást. Szigorúan utasítottak minden elöljáróságot arra, hogy területükön gyanús vagy útlevél nélküli embereket ne tűrjenek, azokat fogják el. Tolvajok elfogásáért vagy följelentésükért 10-40 forint közötti jutalmat kellett kitűzni. Utasították a csendőrséget, hogy főszolgabírói kérésre, segítséget nyújtsanak a helyi hatóságoknak. Minden település határában legalább hat főből álló cirkáló lovas őröket kellett fölfogadni. A Maros-partra, a vásárhelyi útra és Lele felé őröket kellett fölállítani. Szigorították az útlevelek kiadását. Egyik településről a másikra csak engedéllyel, azaz útlevéllel lehetett közlekedni. Makón és a megye valamennyi járásában név- és házszám szerint szigorú fölügyelet alá vették a gyanús embereket. Az első osztályú gyanúsaknak kötelezővé tették, szigorú fölügyelettel, a város- vagy községházán való, este nyolctól, reggeli öt óráig tartó alvást. A többieknek, többszörös ellenőrzés mellett éjjel otthon kellett tartózkodni. Az első osztályba sorolt egyénektől beszedték az útleveleiket, és a település határát semmi szín alatt nem léphették át. A másodosztályba tartozó gyanúsak, rendkívül indokolt esetben, csak a megye területére kaphattak úti okmányt, oly móddal, hogy abban meghatározták az útvonalat, az út időtartamát, valamint rávezették, hogy gyanús, rendőri fölügyelet alatt álló emberről van szó. Az utazás célállomásán az okmányt láttamoztatni kellett. Minden révnél fizetéses biztost kellett alkalmazni, akinek kötelességévé tették az okmányok ellenőrzését és a gyanús személyek letartóztatását. Minden vízimolnárt, testi büntetés kilátásba helyezésével, eltiltottak attól, hogy a Maroson idegen embereket csónakjaikkal átszállítsanak, azokat lánccal a malomhoz kellett lakatolniuk. Nem tartották elegendőnek a betyárok föltűnésének jelentését, az ilyen esetekben elrendelték az azonnali üldözés megkezdését.17 Makón az éjjeli őrök mellé lakosokat rendeltek, akiknek büntetés vagy kártérítés fizetése mellett kötelezővé tették a szolgálat ellátását. A határban, tanyák között cirkáló őröket fegyverrel látták el. Szállást kérőket, még ha azok rokonok voltak is, tizenkét óra alatt be kellett jelenteni, aki ennek nem tett eleget, haditörvényszék elé állították. Szigorúan elrendelték, hogy este hat óra után az utcákon csak lámpással lehet közlekedni, és a kapukat éjjelre be kell zárni.18 {154} 1852 október végén a polgári statárium helyébe mindenütt a katonai rögtönbíráskodás lépett életbe, amely a betyárok és a katonaszökevények támogatóira egyaránt kiterjedt.19

A nagyváradi kerület főispánja 1852. december 7-én újólag, kilenc paragrafusból álló rendeletet adott ki. Ebben ismételten szabályozta az úti okmányok kiadásának rendjét. Elrendelte a csárdák összeírását, és a szükségleten fölüliek lebontását. A Dél-Alföld három megyéjében összesen harminchat csárda lerombolását határozták el. Ebből Csanádra öt, Csongrádra kilenc, és Békés megyére huszonkettő esett. Magányos tanyákon történő italmérés folytatását külön engedélyhez kötötte. A csikósok nem távozhattak el ménesüktől, saját lovat és nyeregszerszámot nem tarthattak. Gulyások, kanászok, juhászok közlekedésre csak szamarat használhattak. Megismételte és részletezte az elöljárók kötelmeit. Díjak kitűzésével kívánta ösztönözni a följelentési kedvet. Ezek szerint egy közönséges útonálló vagy veszélyes tolvaj besúgásáért száz forint járt. Aki különösen veszélyes rablót jelentett fel, aki cinkosaival együtt több bűntényt elkövetett, háromszáz forintot kaphatott. Bandafőnökért ezer, egy egész banda vagy legalább tíz tagjának föladásáért, ugyancsak ezer forint jutalmat remélhettek. A föladó személyét titokban tartották és személyes védelmet kapott. A folyókon, így a Maroson is, csak bizonyos számú átkelőhelyet engedélyeztek, de csak állandó katonasági, csendőri fölügyelettel. Akire rábizonyult, hogy rablót, gyilkost vagy gyújtogatót szállított, azt katonai rögtönítélő bíróság elé állítással fenyegették.20

Az 1853. év elején folytatódott a drákói rendszabályalkotás. Január 16-án Makón a templomok előtt kihirdették az éjjeliőrök kötelezettségeire vonatkozó újabb előírásokat, testi büntetések kilátásba helyezésével. Előírták, hogy a lakodalmakat és más mulatságokat csak délután öt óráig lehet tartani. Táncvigalmat csak külön főszolgabírói engedéllyel rendezhettek. Tilalmazták a halászatot és a Maroson való átkelést. Január végén újólag elrendelték a gyanús személyek összeírását, megismételve a tartózkodás és az utazás föltételeit. Makón harminchárom első és ötvenhárom másodosztályú gyanús személyt lajstromoztak. Az első osztályba soroltakat csak abban az esetben mentesítették a városházán való alvástól, ha azok nevezetes betyárt, gyilkost, orgazdát följelentettek vagy elfogásukban segédkezet nyújtottak. Idegen személyeket a gazdák nem fogadhattak föl cselédnek. Azok az idegenek, akik engedéllyel, de huszonnégy órán túl a városban tartózkodtak, tartózkodási jegyet kaptak. Összeíratták a csikósokat, pásztorokat. A pásztorok pásztorlevelet kaptak, adataikat a városházán nyilvántartásba vették. A tanyán élőket, csárdalakókat a helyszínen ellenőrizték. Valamennyiükről formanyomtatványt töltöttek ki, amit csendőri ellenőrzéskor föl kellett mutatni. Makó határában öt tanyai kapitány alá 936 tanya, három csárda és három malom tartozott. Rögtönítélő bíróság elé állították azt, aki engedély nélkül fegyvert viselt vagy tartott magánál. A betyárok rejtegetőire hasonló sors várt. Májusban újból megengedték a marosi halászatot, de a túlparti kikötést vagy kiszállást ötven botbüntetés terhe alatt tilalmazták. A csónakokat éjjelente egy helyen, lánccal összekötözve, lelakatolva kellett tartani. A halászok kötelesek voltak engedélyeiket maguknál tartani.21

Makón 1853-ban magánosoknál beszállásolva 137 katona tartózkodott 137 lóval, egy kapitány és két alhadnagy parancsnoksága alatt. A lakosokra nagy terhet rótt a katonatartás, hiszen azokat élelemmel és abrakkal kellett ellátni. Többen fölvetették egy laktanya építésének az ötletét. A megyei és a kerületi hatóságok nem zárkóztak el az {155} építéstől, de azt egyelőre kivitelezhetetlennek tartották. Azt azonban engedélyezték, hogy a város saját költségén kétszáz pengő-forintért tervet készíttessen.22

1853. október 25–29 között, a megyei főnökség cirkálást rendelt el Makó és a megyehatár környékére. Szalay főszolgabíró – ezt megtoldva – utasította a települések jegyzőit arra, hogy 30-án és 31-én éjjel egy órakor Makón és minden községben ellenőriztessék a kocsmákat, az ott lévőket motoztassák meg, egyúttal vizsgálják át a tanyákat, melléképületeket, istállókat és csűröket. A hatékonyság érdekében a város kocsmáit motozók mellé egy-egy elöljárót osztottak be. A tanyákat ellenőrző lovas csapat vezetésével a makói Szabó Jánost bízták meg. Fő célul az összehangolt, egy időbeni rajtaütést tűzték ki. Az akcióról jelentést kellett készíteni.23

Az ismertetett, részletes, mindenre kiterjedő kemény rendszabályok bevezetése rendkívül megnehezítette a betyárok és vándorló elemek dolgát. Az intézkedések a települések belterületén megszilárdították a közbiztonságot. A külterületekre kiszorított szegénylegényekkel, az egymás után megrendezett razziák segítségével, már könnyebben leszámolhattak a hatóságok. Az alkalmazott rendelkezések azonban a betyárélet gazdasági-társadalmi alapjain nem változtattak, mindössze a lehetőségeit szűkítették le. 1852 végétől, 1853-tól kezdve, a tömeges betyárkodás megszűnt, az majd csak 1862-64-ben éledt föl ismét.24 

A császári hatóságok 1853-tól, minden jelentősebb rablási, lopási eset tettesei után nagy erőkkel nyomoztak, így sikerült jelentős eredményeket elérniük. Vidékünkön elsősorban Rózsa Sándor kézre kerítése volt a cél. Ennek érdekében Szegeden külön biztonsági csapatparancsnokságot állítottak föl. 1853. június 12-én a rétben élő betyárok kifosztották Földeákon Návay Tamást és Návay Károlynét. A tizenegy rabló 30 000 forint értéket vitt el a Tisza és Maros kiáradása miatt minden oldalról vízzel övezett kúriák lakóitól. Az azonnal megindult nyomozás nem sok eredményre vezetett. A tett elkövetésével Rózsa Sándort vádolták, aki a folytonos körözés ellenére, egy rokoni veszekedés nyomán csak 1857. május 9-én került csendőrkézre.25 1853 és 1862 között elvétve akadtak betyárkodók vidékünkön. 1854. novemberében a kovácsházi pusztán követtek el több tolvajlást, 10-én pedig, nem messze Battonyától egy zsidó kalmárt raboltak ki. A makói tanyák között, a komlósi úton december 13-án négy lovas betyár a postalegényt támadta meg, akitől nyolcvan forintot és a lovát vették el. A tetteseket a csendőrség eredménytelenül üldözte.26 1855-ben újra kihirdették a statáriumot, és az üldözöttek fejére magas díjakat tűztek ki. Polner Lajos szolgabíró, 1856. január 5-én, a tanyák között előfordult többszöri rablások miatt utasította Makó elöljáróit, hogy a tanyákon lakó második osztályba sorolt gyanús személyeket gyűjtsék össze a városházán, valamint kötelezzék őket arra, hogy három-öt napon belül költözzenek be a városba. Éjszakai otthonlétüket állandóan ellenőrizték. Aki a költözésnek nem tett eleget, átsorolták az első osztályú kategóriába, akiknek újólag a városházán kellett tölteniük az éjszakát. Három év múlva szolgabírói utasításra – hivatkozva a romló közbiztonságra – Makón és a makói járásban ismét összeírták és két osztályba sorolták a gyanús életmódot folytató egyéneket. A városban huszonhárom személyt első, tizenhetet második csoportba soroltak, a tanyai lakosok közül pedig huszonöten kerültek a megróttak közé. {156} Apátfalván tizenegy, Nagylakon tizenöt, Sajtényban szintén tizenöt, Palotán tíz, Földeákon két gyanús személyt írtak össze. A lajstromba vettek száma gyakran változott, egyesek fölkerültek, másokat töröltek a listákról. Egy valami nem változott: ellenőrzésük és kötelmeik hasonlóan az előző évek gyakorlatához, rendkívül szigorú maradt.27 

Polner szolgabíró 1856. év elején értesítette a várost, hogy újra lehetőség nyílt a szabadságharc után megszüntetett, politikailag megbízhatatlannak ítélt vármegyei irányítású közbiztonsági szervezet visszaállítására, azaz két csendbiztosi és hat lovas perzekutori állás szervezésére. Az elöljáróktól nyilatkozatot kért az éves költségvonzatra. A közbiztonság szempontjából fontos intézmény fölállítására azonban csak 1858-ban került sor. Csendbiztosnak alkalmazták Gerzanits Istvánt négyszáz forintos éves fizetéssel. A fölfogadott hat perzekutor évente kétszáz forintos javadalmazásban részesült. Fegyverzetüket fejenként egy karabély, két pisztoly, egy fokos és egy karikás ostor alkotta. Az osztrák csendőrség, aminek tagjai zömében nem magyar származásúakból toborzódott, és a perzekutorok között nem volt felhőtlen a viszony. Egy ilyen esetről tett jelentést Gerzanits csendbiztos a makói szolgabírói hivatalnak. Elpanaszolta, hogy legényei közül négyet Hódmezővásárhelyre rendelt az október 10-i országos vásárra. Föladatukul tűzte ki a Makóra vezető út éjjeli ellenőrzését, mivel ott hasonló alkalmakkor már több rablás történt. A vásárba érkezett makói perzekutorokat a csendőrök megtámadták és fegyvereiket az előmutatott fegyvertartási engedélyek dacára „kezükből ezen illetlen kifejezések közt – szarunk rá, még arra is, aki adta – kiütötték, szóval velük, amiért fegyvereiket kezükből ki nem adták, a legnagyobb gorombaságokat elkövetni nem átallottak.” Ez még mindig nem volt elég. Este a csendőrök az út mellett magányosan őrködő Jámbor Ferenc makói perzekutort elfogták, aki fegyverét nem adta át, ezért mint föltételezett betyárt, vásárhelyi kaszárnyájukba zárták. Másnap átkísérték a szolgabírói hivatalba, ahonnan csak jelentkezési kötelezettség terhe mellett engedték szabadon. A csendbiztos kérte a szolgabírót, hogy intézkedjen illetékes helyeken a csendőrség hasonló tetteinek megakadályozása érdekében. 1860-ban Makón és a járásban összesen tizenhárman látták el a közbiztonsági föladatokat, mert a csendőrség működése már megszűnt. A közrendet a megyei vezetés alatt álló pandúrok (perzekutorok) biztosították. A városban maradt a hat fős perzekutori létszám, Nagylakon egy őrvezető- segéd parancsnoksága alá három legényt osztottak be, Csanádon és Palotán pedig egy-egy perzekutor tartózkodott. Az egységet Gerzanits István őrvezető-csendbiztos vezette, fegyverzetük nem változott.28

1854 és 1862 között elég ritkán, elvétve akadtak betyárkodók vidékünkön köszönhetően a szigorú, mondhatni kegyetlen rendszabályoknak. Természetesen akadtak kivételek. 1858. márciusában Török Ferenc makói lakos tanyájára ütött hat ismeretlen tettes. A tanyáról minden mozdíthatót magukkal vittek. 1859. március 14-én Jámbor Ferenc makói tanyáját fosztotta ki öt betyár. Kiss József, Botrocsán János és Bagaméri Imre szegénylegények 1859 október végén Hanvai Ferenc tanyai szállását rabolták ki. Ugyanebben az évben Szöllősi Mihály perzekutor alól, az általa üldözött betyárok kilőtték a lovát, pisztolyait pedig elvették. 1860. február 11-én este nyolc óra körül ismeretlenek kirabolták a földeáki Steigenberger Vilmos szatócsüzletét. A tetteseket rövid időn belül elfogták, és március 21-én rögtönítélő bíróság előtt feleltek tettükért. A három makói legényt, a huszonkét éves Gazdag Mihályt, a huszonegy éves Czene Istvánt és a {157} huszonnégy éves szabadságos katona Martonosi Istvánt a Makón összeült gyulai statáriális bíróság kötél általi halálra kárhoztatta. Az ítéletet március 24-én nagy nyilvánosság előtt végrehajtották. A rablásban részt vevő másik két személyt, figyelembe véve fiatal korukat, több éves börtönre ítélték. A bírósági döntésről, ismertetve a rablás körülményeit, nyomtatványt készítettek és azokat elrettentésül valamennyi templom előtt kihirdették, a közhelyeken, csárdákban kifüggesztették.29 1862 júniusában a makói elöljárók jutalmazásra javasolták Pandó János csendbiztost. Érdemeként megemlítették, hogy testi épségét sem kímélve, alig két év alatt összesen 125 „gonosztevőt” fogott el. Működése a betyároknak természetesen nem tetszett. Május 29-én éjjel ismeretlenek belőttek Pandó makói házának ablakán. A három lövésből egy súlyosan megsebesítette a csendbiztost.30 

1863 tavaszától az országos aszály hatásaként és az éhínség erősödése következtében gyakoribbá váltak a tolvajlások, rablások, népi bosszúállások. A hatóságok ismét az adminisztratív megtorlás eszközeihez nyúltak. Részletesen szabályozták az úti okmányok kiadásának rendjét, az idegenek fölötti őrködést, a vándorló cigányokkal való bánásmódot, a toloncolási rendszert, a fegyver és lőszerbirtoklás föltételeit, a pásztorok nyilvántartását, a csárdák, valamint a tanyák fölötti őrködés módjait. Külön őriztették a vasútvonalakat, távírdákat, a postajáratok mellé védőőröket rendeltek. Javasolták, hogy a rovott múltú személyeket, csavargókat, pásztorokat fogják kényszermunkára. Nagylakon ideiglenes csendőrségi parancsnokságot helyeztek el, és a Szeged–Makó–Nagylak–Arad útvonalon állandó csendőri cirkálást rendeltek el. 1864. január 18-án, magyar és román nyelven nyomtatott hirdetményen tették közhírré Makón a rögtönítélő bíróság fölállítását, aminek hatálya rablókra, gyilkosokra, bűntársakra, bűnrészesekre, orgazdákra és gyújtogatókra terjedt ki.31 A szigorú rendelkezések ellenére 1864. február 15-én az esti órákban négy betyár kirabolta a lelei határban Szkála Mihály és Varga Tót Mihály uradalmi csőszöket, akiktől elvették fegyvereiket és elhajtottak tőlük egy tehenet. Az elkövetőket és más bűncselekményekben is részt vett társaikat, májusban elfogták. A Makón összeült rögtönítélő bíróság Hódi Istvánt, Szurkos Kis Pált és Erdélyi Mátyást mint tetteseket és Opletán Fehér Györgyöt mint orgazdát akasztófára ítélte, amit aznap végrehajtottak. Varga Pál Mihályt mint kevésbé terhelt tettest tizenöt, Kiss Orbán Jánost pedig mint bűnrészest tizenkét év súlyos rabságra ítélték.32

1864 derekára lényegében lezárult a nagyobb mérvű betyárkodás 1862. év végén kezdődő szakasza. Méreteit és tömegességét tekintve ezen időszak történései meg sem közelítették az 1849–1853-as időszakot. 1864 utáni néhány évben általában jónak lehet ítélni a közbiztonságot. Makó város elöljárósága 1867. március 7-re, „a városban és annak határán mindinkább elterjedő lopások és tolvajlások meggátlása tekintetéből” népgyűlést hívott össze. A tanácskozást Gaál Sándor főszolgabíró vezette. Elhatározták, hogy megszüntetik az addig működött éjjeliőri, mezőrendőri és mezei csőszi hálózatot. Helyette felelős őröket állítottak föl, akiket egyévi időtartamra foglalkoztattak. Föladatukat, működésüket tizenhét pontban részletesen szabályozták. A működéshez szükséges pénzt úgy kívánták előteremteni, hogy a város lakosait házszám szerint hat vagyoni osztályba sorolták és az után kellett a megállapított hozzájárulást fizetni. A tanyaföldek holdjai után tíz, az ugarok és járandók után pedig ötven krajcárt vetettek ki, így 12 830 {158} forint állhatott rendelkezésre.33 1868. március 2-án újból kihirdették a rögtönbíráskodás szabályait Csanád megyében. A rablók üldözésére a megye – szükség esetén – katonai segítséget vehetett igénybe. A postautakon a járatokat többször megtámadták, ezért a vagyon és személybiztonság érdekében ezekre a helyekre őrjáratokat rendeltek ki.

Hirdetmény a betyárok elfogására

A megyében garázdálkodó betyárok elfogására két „cirkáló körzetet” hoztak létre. A palotai–battonyai képezte az egyiket, a makói–nagylaki a másikat. A csendbizto-sok éjjel-nappal járőröztek, s hetenként jelentettek a főszolgabírónak. Ismét szabályozták a Maroson való halászatot, csónakhasználatot. A folyó mentére legalább tíz cirkáló őrt állítottak.34

1868-ban országosan nagy hírnévre tett szert a makói Babáj Gyurka és bandája, akiknek üldözése öt megye perzekutorainak okozott gondot. Alakja balladai hőssé vált. A Babáj-banda néhány hónapos garázdálkodása a szegénylegényvilág fénykorára emlékeztetett. Májustól Csanád, Torontál, Arad és Temes megyék némely részén tűntek fel. Júniustól kezdve egymást érték Szeged környékén a rablások, amiket Babáj és emberei számlájára írtak. Június 10-én a Makó és Palota közötti csárdában, az ott pihenő csendbiztost és két legényét megtámadták és lefegyverezték, az arra menő kocsikat nem engedték tovább. Június 21-én este üldözőiktől szorongatva kocsikkal keresztülhajtottak Szeged városán, majd az őrökkel teli hídon, egy nyomukba érő pandúrt lelőttek. Az újszegedi oldalon egy elébük ugró Torontál megyei hajdút is leterítettek, „s aztán tovahajtottak az összecsődült népség szemeláttára, az újszegedi utca végén már vígan dalolva, mint valami lakodalmas nép, robogtak el.” Július 20-án, majd 22-én, Babájt és társait több mint száz, több megyéből összevont fegyveres kereste hiába. A második perzekúció {159} Szegedről indult és Klárafalva körül keresték a betyárokat, akik abban az időben, a szőregi vasútállomáson a Temesvárra tartó vonatot akarták megtámadni. A terv a közben megérkező katonaság miatt meghiúsult. A híressé vált betyárbanda néhány nap múlva Békés megyében a csorvási tanyákon tűnt fel. Július végén a medgyesi pusztán látták őket. Augusztus 5-én a Csorvásra tartó Novák csendbiztos három emberével a csorvási út melletti csárdánál meglepte Babájt és társait. A kialakult tűzharcban a biztos lelőtte a vezért és még két társát. A bandához tartozó Vajda Bandi és Marsi Pista makói elhíresedett betyárokat a közbiztonsági közegek tovább üldözték.35

Csanád megye csendbiztosai 1878-ban

A Babáj-banda működése és a megyei hatóságok tehetetlensége érvként szolgált ahhoz a törekvéshez, hogy föl kell számolni az idejét múlt és nem kellő hatékonysággal működő helyi perzekutorság intézményét, és helyette országos, központilag irányított, fölszerelt és kiképzett közrendészeti szervezetet, a csendőrséget kell létrehozni. A megyék és több város ellenezte a közrendészet államosítását. A kérdést sikerült egy ideig elodázni, de mégis 1869. január 4-én Ráday Gedeon grófot királyi biztosként, széles-körű jogosítvánnyal fölruházva, megbízták az Alföld déli részén megbomlott közbiztonság helyreállításával, azaz a betyárvilág fölszámolásával.36 A kinevezésről február 10-én kapott értesítést Makó város. Egyik első intézkedése a kormánybiztosnak a hatóságok által még kézre nem kerített ismert betyárok befogására történt. Vajda Bandi makói, Tóth János és Szilágyi Károly hódmezővásárhelyi szegénylegények fejére ezer, míg három társukra kétszáz forint vérdíjat tűzött ki. A hirdetmény makói közzétételekor március 6-án este, nyolc-kilenc óra között Vajda Bandit, Erdei Miklós csendbiztos legényeivel {160} együtt a makói Fodor János házánál meglepte. Vajda annak ellenére, hogy a házba égő szalmacsóvákat dobtak be, és erős paprikával is belövöldöztek az ablakon, sokáig kitartott. Megsebesülve sem adta meg magát. Amikor lőszere elfogyott, utolsó töltésével mellbe lőtte magát.37 Ráday augusztusi leiratában kötelezővé tette, hogy a gyanús személyekről listát készítsenek, és azt küldjék meg hivatalának. A föl nem derített bűneseteket 1849-ig visszamenően újólag vizsgálták, az ügyiratokat kiemelték a vármegyék irattáraiból. Bekérték valamennyi tanyán élő cseléd, pásztor, állandó munkás személyi adatait, személyleírását.38 A kormánybiztos vizsgálóbírái és beosztottjai jó munkát végeztek. Néhány hónapi vizsgálódás után megkezdődtek a tömeges letartóztatások, és egyre több embert idéztek be a rettegett szegedi várba, a biztosság székhelyére. Makón már 1869 szeptemberében följelentették a már korábban többször elítélt, rablással és orgazdasággal vádolt módos parasztgazdát, Vér Antalt, akit ennek ellenére csak 1870 augusztusában tartóztattak le. Néhány nap múlva felesége, Kelemen Julis, gyilkosság vádjával ura sorsára jutott. Sok rovott múltú vagy gyanúba fogott makói követte őket. Többen a várba zártak közül soha sem kerültek vissza szülővárosukba. Vér Antal, nem bírva a kihallgatás borzalmait, öngyilkos lett, felesége Márianosztrán, fegyházban halt meg. A vizsgálati fogságban, az élete jó részét tömlöcben leélt híres makói szegénylegény Glogovici Szabó Imre hatvan, nemes Sárkány János pedig negyven évesen távozott az élők sorából.39

Ráday gróf 1871 augusztusában Makóra látogatott. A megyeházán fogadták. A város lakói közbiztonsági intézkedései miatt, „igazi jótevőként” fáklyás fölvonulással ünnepelték. Az üdvözlőbeszédet Török Imre tiszti főügyész tartotta, aki „áldásnak nevezte a grófot, mert erélye, lankadatlan figyelme és kutatása megszabadított bennünket a gazok körmei közül, helyre állította a vidék s mondhatni az ország alapjában mélyen megrendült vagyon és személy biztonságát, […] a törvényt tiszteltté s rettegetté tette.”40 Három tucat makói polgár még ennél is tovább ment, ők már I. Ferenc József császárnak és királynak köszönték meg a királyi biztos kinevezését.41 A hódoló föliratok ellenére egyre több bírálat érte a biztosság működését, részben embertelen módszerei miatt. Nagy visszhangot váltott ki az, hogy a sokszor alkalmazott középkori barbár vallatási módszerek mellett, kegyetlen és számító lélektani eszközök is szerepeltek a nyomozás módszerei között. A kormánybiztosság működését végül 1872. október 31-ével megszüntették.42 

A városi rendőrség

Makó rendezett tanácsi jogainak visszaállítása idején kezdődött meg a városi rendőrség szervezése. A város első főkapitányát, Halász Jánost, az 1870. április 29-én tartott népgyűlésen választották meg.43 A kapitányi hivatalhoz egy biztost és négy csendlegényt osztottak be.44 A biztost a városi képviselő-testület választotta, míg a {161} csendlegényeket a tanács fogadta föl. Ez a létszám a város nagyságához képest elenyésző, erejükből csak a főtér és a piac rendjének ellenőrzésére tellett. A polgármester és a bíró után rangban a főkapitány következett. Fizetése évi nyolcszáz forintot tett ki. A csendbiztos éves javadalmazása háromszáz forintra rúgott. A csendlegények az évi 140 forint mellett egy öltöny posztóruhát kaptak.45 Fegyverzetről maguknak kellett gondoskodni.

A vagyonbiztonságra a város harminchat tizedében az ott lakó polgárok által tizedenként állított egy-egy fegyvertelen éjjeliőr vigyázott. Ezek az őrök jobbára öreg, nyomorék, beteges emberek voltak, más munkára alkalmatlanok, akiket kevés pénzért meg lehetett fogadni. Ennek ellenére a létszám kevésnek bizonyult. A szegényebb fertályban lévő tizedekben lakók nem akartak őröket állítani, hivatkozva arra, hogy tőlük nincs mit ellopni. A kapitányi hivatal fölállítása után az igazságügyi minisztérium 10 147/1870. sz. rendeletére és a megyei alispán utasítására, hivatkozva a város bírájának sokrétű föladataira, a mezőrendőri ügyeket a város bírájától áttették a kapitányi hivatal hatáskörébe. Ezekkel az intézkedésekkel, küszködve a létszámhiánnyal, kezdte meg működését a városi rendőrség.46 Halász főkapitány a rendőrség hatáskörének külterületre való bővítéséért két lovas csendlegény fölfogadásának engedélyezését kérte. Érdekes, hogy a létszám emelését nem közbiztonsági okokkal indokolta, hanem a tanyai kézbesítés gyorsabbá tételét jelölte meg célként. A hivatalos iratok kézbesítését korábban  tanyai kapitányok végezték, akik azonban jószerivel hetenként csak egyszer jelentek meg a városházán, így a mezőrendőri kihágások ügyeinek intézése meglehetősen elhúzódott. A kérelmet a képviselő-testület, hivatkozva a város rossz anyagi körülményeire, elutasította.47

Az 1871. XVIII. törvény rendelkezései alapján a város függetlenné vált a főszolgabírótól és közvetlenül megyei, alispáni irányítás alá került. A jogszabály alapján a város elkészítette első szabályrendeletét, amelyet a képviselő-testület 1872. március 12-én jóváhagyott. Ez a rendelet már meghatározta a városi rendőrség teendőit és létszámát. A rendőrség élén a kapitány állt, a személyzetet egy biztos, egy kapitánysági írnok, három gyalog- és három lovas pandúr alkotta.

A kapitány első fokon gyakorolta a törvényben meghatározott rendőri fölügyeletet és hatóságot, nevezetesen eljárt piaci, mezei, szőlőhegyi, városi, építészeti és közegészségi, szegényügyekben. Intézte a gazdák és cselédek közötti szolgálati viszonyból keletkezett vitás ügyeket. Kiadta az útleveleket és vándorlási engedélyeket. Kivizsgálta az italmérési gyakorlat áthágásából származó panaszokat. Eljárt a marhajárlatok körüli visszaéléseknél és mindazon esetekben, ahol a csend és rend, a vagyon- és személybiztonság azt megkívánta. Hozzá tartozott a nyilvános előadások, táncvigalmak engedélyezése. A kapitány önálló hatóságként járt el, határozatai ellen a megye alispánjához lehetett föllebbezni. Munkáját a képviselő-testület fölügyelte, illetve a polgármester beszámoltathatta.

A rendőrbiztos és a pandúrok elsődleges föladatát a közrendre, vagyon és személybiztonságra való ügyelés a bűncselekmények megelőzése, illetve azok tetteseinek kinyomozása képezte. Ennek érdekében kapitányi utasítás szerint őrjáratokat tartottak. {162} Az őrjáratokról ellenőrző könyvet vezettek, amelyet az ellenőrzött csárdák, kocsmák vagy tanyai lakosok láttamoztak.48

Halász főkapitány helyett 1872-ben, a nálánál rátermettebb Vertics Gyula került a rendőrség élére.49 Egyik első intézkedéseként a rendőrkapitányság huszonegy pontból álló hirdetményt bocsátott ki, amiben, közegészségi ügyekben, élet- és a vagyonbiztonság tekintetében, közbotrány megakadályozására, tűzesetek elhárítására, közvagyon megóvására és piaci rendtartásra határozott meg tilalmakat. Az előírásokból érdekes képet kaphatunk a korabeli Makó viselkedési normáiról. Többek között tilalmazták a döglött állatok utcára történő kidobását, a trágya, szemét utcára hordását, a lakodalmakban és más vigalmak során előforduló lövöldözést, a kocsikkal való sebes hajtást, a hazárd kártya és más játékot, az istenkáromlást, általában a részegeskedést, az éjszakai csavargást és kiabálást, a nyilvános helyen történő meztelen fürdést, a tűzveszélyes kémények építését stb.50

A gróf Ráday Gedeon által vezetett szegedi kormánybiztosság 1872 október végére beszüntette működését. Térségünkben csökkent a katonaság létszáma. A város vezetősége, azonban kénytelen volt a kormánytól kérni a katonaság Makón való tartózkodásának meghosszabbítását, a belső rend megszilárdítása érdekében. Vertics Gyula a kapitányi hivatal nehéz helyzetének orvoslása céljából a város képviselő-testületéhez fordult. Beadványának megírására késztette egyrészt a biztosság megszűnése, másrészt pedig az, hogy a közbiztonsági föladatok teljes ellátása a törvényhatóságokra hárult. Kérelméhez csatolta a Közrendészeti Lap 1872. szeptember 22-i számát, mely arról tudósított, hogy Szeged vezetősége már megszervezte a város és nagykiterjedésű tanyavilágának rendfönntartását biztosítani tudó, nagyobb létszámú rendőrségét, ugyanakkor a tanyai kapitányok hatáskörét a rendészeti föladatok ellátásával bővítette. A lap beszámolt arról, hogy Arad és Kecskemét városa szintén megfelelő rendőri szervezetet hozott létre.

Vertics az általános helyzetről a következőket írta: „Alig terjedt el a hír, hogy a királyi biztosság működési köre beszűnik, a közbiztonság már is méltóságos Tarnay Antal úr és Onossi Sándor kárára lakföltöréssel párosult tolvajlással háboríttatott meg. S hogy oly hamar s rövid időközben annyi bátorsággal hajtatott végre, az okot fejtörés nélkül kitalálhatni, ha meggondoljuk azt, hogy ily nagy terjedelmű városnak éjjeli őrei nincsenek, rendőrsége pedig három lovas és három gyalog pandúrból áll. Eme nagy számú rendőrség feladata lenne, tehát a majd négy négyzetmérföld területű határában 1036 tanya szétszórva van és ezer kataszteri hold belterületén 4264 házban 27 749 lélek közt a rendet felügyelni a személy, és vagyonbiztonságot megőrizni és fenntartani”51 Ezek után leszögezte, hogy a föladat végrehajtása ilyen létszámmal akkor, amikor a megyei bűnözés kétharmada Makóra esik, fizikai lehetetlenség. A kapitány kérte, hogy a külső lovas rendőrök létszámát háromról emeljék hat főre. Hasonló módon kérte a gyalogrendőrök létszámának megduplázását. Sürgette a rendszeres éjjeliőri hálózat fölállítását. Szükségesnek tartotta, hogy a rendőrök fölvételéről és elbocsátásáról ő dönthessen, utólagos bejelentés terhével.52 Indítványainak csupán annyi sikere lett, hogy egy lovas rendőrrel fölemelték a létszámot és az állomány megfelelő fegyverzetet kapott. {163} A rendőrök fegyverzetét a városi tanács által kijelölt bizottság állapította meg. A lovasok és a gyalogosok egyaránt egy hátultöltős rövid szuronyos puskát, egy öt- vagy hatlövetű revolvert és tölténytartókat, valamint kard helyett fokost kaptak. A megrendelt fegyvereket 1873. július 7-én vették át a szőregi vasútállomáson.53

Megváltozott az éjjeliőri szolgálat rendje. A korábban tizedenként alkalmazott egy-egy, összesen harminchat őr helyett, három tizedenként egy, vagyis tizenkét őr fölvételét határozták el. Ezzel a módszerrel az őrök fizetése háromszorosra emelkedett. Ezért a pénzért már munkaképes embereket tudtak fölfogadni. Egy év után azonban visszatértek az eredeti állapothoz, mert egyes tizedek lakói továbbra sem fizették rendszeresen a hozzájárulást, így a más munkára alkalmas éjjeliőrök jövedelmezőbb foglalkozást választottak.54

A városi rendőrség szervezete és létszáma 1881-ig nem változott. Az 1881. évi III. törvénycikk rendelkezett a közbiztonsági szolgálat, azaz a csendőrség megszervezéséről. Csanád megyét a II. csendőrkerületbe osztották. A parancsnokság székhelye Szeged lett.55 Makó város vezetése úgy vélte, hogy a rendőrség teendői jelentősen csökkenni fognak, ezért a létszámot le lehet szállítani. A város közgyűlése öttagú bizottságot választott, akiket megbízott a rendőrség átszervezésének kidolgozásával. A képviselőtestület 1881. november 14-én tárgyalta a bizottság javaslatát, amit elfogadott. Az újjászervezett rendőrség állománya a következőkből állt: egy főkapitány, egy alkapitány, egy éjjeliőr felügyelő, három gyalogpandúr és tizennégy éjjeliőr. A közgyűlés a javaslat alapján megszüntette a rendőrbiztosi állást, elbocsátott egy gyalog- és három lovas pandúrt. Ezzel az intézkedéssel a külterület ellenőrzése véglegesen átkerült a csendőrség hatáskörébe. A bizottság elkészítette az éjjeliőrök szabályrendeletét. Részletesen meghatározták föladataikat. Kötelességük közé tartozott az éjjeli csend, rend és vagyonbiztonság figyelemmel kísérése, az utcán kódorgó gyanús egyének, szabad nők letartóztatása, bekísérése. Az esetekről a kapitányi hivatalnak írásban jelentést tettek. Jogukban állt a kocsmák, bordélyházak és egyéb nyilvános helyek ellenőrzése. Az éjjeliőrök nyári és téli egyenruhát, fegyvert, fokost és sípot kaptak. Fizetésük évi kétszáz forintot tett ki, természetben kaptak még egy pár csizmát és egy kalapot. Őr lehetett minden huszonnegyedik életévét betöltött, de negyvenediket még nem átlépett, becsületes, lehetőleg katonaviselt makói férfi.56

Rövidesen kiderült, hogy a rendőrség a megállapított létszámmal nem képes ellátni föladatait. 1886-ban az általános közbiztonság annyira megromlott, és az ügyviteli teendők úgy megnőttek, hogy a város vezetősége elhatározta a rendőrség létszámának felemelését. A létszámot egy rendőrfogalmazó, egy rendőrbiztos, egy írnok és egy rendőr felvételével bővítették.57

A kapitányi hivatal föladatait a városi szervezési szabályrendelet alapján látta el, annak ellenére, hogy az 1881. évi XXXVII. törvénycikk előírása értelmében csak a belügyminiszter által jóváhagyott szabályzat szerint működhetett volna. A törvénysértő állapot megszüntetésére Makó város közgyűlése újabb bizottságot hozott létre, azzal a föladattal, hogy alkossák meg, a jogszabály előírásainak megfelelően, a városi rendőrség szervezeti és szolgálati utasításának tervezetét. A város képviselő-testülete 1887. {164} augusztus 19-én tartott közgyűlésén vitatta meg és fogadta el a bizottsági javaslatot, amit a fölsőbb szervek jóváhagyása után 1888. június 8-án léptettek életbe. A kiadott utasítás kilencvennégy paragrafusa részletesen szabályozta a városi rendőrség valamennyi tagjának jogait és kötelességeit.58

A társadalmi és gazdasági élet gyorsütemű fejlődésével a közigazgatás alig tudott lépést tartani. A város szinte évenként adott ki vagy módosított szabályrendeleteket. A Dél-Alföldön egyre terebélyesedő agrárszocialista mozgalmak Makón is éreztették hatásukat. Ezek az okok szinte parancsolólag sürgették a rendőrség létszámának növelését. Az 1890-ben kiadott városi szervezési szabályrendelet már a következők szerint határozta meg a rendőrség létszámát: egy főkapitány, egy alkapitány, egy rendőri iktató és kiadó, egy rendőrbiztos, egy rendőrőrmester és húsz rendőr. A rendőrség létszáma az ügykezelésben dolgozó tisztviselő és a tisztikar kivételével 1912-ig változatlan maradt. A városi szabályrendelet értelmében a rendőrség fölügyeleti hatásköre kiterjedt hat városi tűzoltóra, ezen kívül hat lovas mezőrendőrre (tanyai kapitányok), valamint  három fő gyalog mezőőrre.

A Békési-útféli olvasókör polgárőrei a román megszállás idején

Az első világháborút megelőző években újra napirendre került a rendőrségi létszám fejlesztésének kérdése. A kapitányi hivatal éves jelentéseiben visszatérő igényként jelent meg a bővítés óhaja. Érvként jelölték meg Makó városának rohamos fejlődését és a 36 000-re növekedett lélekszámot. A város legtöbbször anyagi gondokkal küszködött, ezért a képviselő-testület csak végső esetekben vállalt újabb terheket. A város önkormányzata végül belügyminiszteri rendeletre és alispáni utasításra 1912. február 12-én tartott testületi ülésén tíz fő legénységi és a szükségnek megfelelő számú rendőrtiszti és tisztviselői állás szervezését hagyta jóvá. Az állások egy részét, hat fő legénységi állományát, még március hónapban betöltötték, a többire fokozatosan került sor. 1914 év elején három szervezeti egységre tagozódott a kapitányi hivatal. Az első a fogalmazói szak, amely a rendőrkapitányból, két alkapitányból, egy-egy első és másodosztályú rendőrfogalmazóból állt. A második egységet a segédszemélyzet, azaz három írnok és négy díjnok alkotta. A harmadikba, a csapatba tartozott két rendőrbiztos, két rendőrellenőr, {165} huszonhét rendőr, három detektív, nyolc tűzoltó és egy hivatalszolga.59 Ez a létszám a háború alatt többször változott. A rendőrtisztek és tisztviselők száma a hadigazdálkodás és a növekvő bürokrácia miatt emelkedett, de egy fővel növelték a detektívek számát is.

A háború kitörése után a rendőrség állományából két detektív és tizenöt rendőr hadbavonult. Pótlásukra és bizonyos rendőri föladatok elvégzésére megalakították a polgárőrséget. A polgárőrség négy évig működött. Vezető állású városi és megyei tisztviselők töltötték be a parancsnoki posztot. Létszáma állandóan változott, tagjai közül csak tizenketten teljesítettek négy éven keresztül szolgálatot. A rendőrkapitány belügyminiszteri engedéllyel a polgárőrségen kívül járványok elfojtására és piaci ellenőrzésekre még hatvankét személyt rendelhetett ki eseti szolgálatra.

A városi rendőrség szervezeti fejlődése Makón a háború végére befejeződött. Az őszirózsás forradalom hatalomra jutása után megszervezték a nemzetőrséget, megalakult a munkástanács és a katonatanács. 1919 február elején a munkástanács „öntudatos, megbízható szakszervezeti tagokból” létrehozta a polgárőrséget, más nevén a munkásőrséget, amelynek tagjai fölváltva adtak szolgálatot. Ebből a karhatalmi egységből fejlődött ki a vörös védőrség.60

A Tanácsköztársaság megdöntése után, 1919. október 1-én jelent meg az 5047. ME. számú rendelet, amelyik országosan megszüntette a városi rendőrségeket. A törvényhatósági jogú és rendezett tanácsú városokban, továbbiakban a rendőrhatósági föladatokat az államrendőrség szervei látták el.61 Makón azonban a rendelet végrehajtására csak a román csapatok kivonulása után kerülhetett sor. Az antantcsapatok Makón tartózkodása idején a rendészeti föladatokat leszerelt katonákból álló Rendőri Karhatalmi Parancsnokság látta el. A kiadott rendelet szerint az államosított rendőrségnek minden kapcsolata megszűnt a városi közigazgatással. A városi irányítást a belügyminisztérium vidéki főkapitányságának irányítása váltotta fel.

A városi tűzvédelem szervezete és működése

A 19. század közepétől az épületekben és lélekszámban jelentősen gyarapodó városban nagy gondot jelentett a tűzveszély. (Korszakunkban 1852-ben volt az első jelentősebb tűz, 1855-ben a második. Szerencsére nem sok ház égett le.) A vagyon- és életbiztonság érdekében egyre több intézkedés történt. 1855-ben, hivatkozva az újonnan kibocsátott építészeti szabályrendeletre, szolgabírói utasításra Makón, a tűzesetek megelőzése céljából, számba vették a városban található tűzveszélyes nádkéményeket. Az összeírók 558 darabot találtak ebből az építményből. A tulajdonosokat kötelezték a sürgős átépítésre.62 Még ebben az évben a szolgabírói hivatal javasolta, hogy Urbanics Antalt nevezzék ki tűzbiztosnak, és állapítsanak meg részére fizetést. A város elöljárósága szükségtelennek tartotta a szolgálatbeliek gyarapítását. Véleményük szerint az ajánlott föladatot bármelyik elöljáró képes ellátni. Javasolták, hogy inkább alkalmazzanak egy városi rendőrbiztost, akire a tűzbiztossági föladatokat rá lehet bízni. Elismerték, hogy Urbanics jártas a tűzoltó eszközök kezelésében, és ha ragaszkodnak kinevezéséhez, akkor hajlandók neki jutalmat adni. {166}

Polner Lajos szolgabíró tűzrendészeti ellenőrzésének tapasztalatairól 1856. február 13-án értesítette a város elöljáróságát. Megállapította, hogy a tilalom ellenére az udvarokban gyúlékony anyagokat tárolnak, amelyek igen veszélyesek, mert a városi házak nagy többségének tetői könnyen gyulladó anyagból készültek. Előírta, hogy az udvarokban fölhalmozott széna, szalma, nád, gyékény, kukoricaszár és egyéb anyagokat tizenkét napon belül helyezzék födél alá vagy vigyék városon kívülre. Nem teljesítés esetére öttől-huszonöt forintig terjedő bírságot helyezett kilátásba. Rendeletét kihirdették a templomok előtt, és valamennyi utcában kidobolták. Az intézkedésekről jelentést kért, az esetlegesen bekövetkező károkért a városi elöljárókat tette felelőssé. A végrehajtás fölügyeletével Gerzanits István csendbiztost bízta meg. A szigorú intézkedésnek nem sok eredménye lett. Az elöljáróság február 29-ei válaszában jelentette, hogy a rendeletet megfelelő módon kihirdette, de mivel február hónapban rendkívül sok csapadék esett, a járhatatlan utak miatt a lakosok nem voltak képesek a gyúlékony anyagok eltávolítására. Akadályt jelentett még, hogy az esők miatt, tetemes kár nélkül, nem tudták a kazlakat és boglyákat megbontani.63

1858. május 5-én gyerekjátékból tűzeset keletkezett. Másnap a helyettes főbíró megtiltotta a kereskedőknek, szigorú büntetés terhe mellett, hogy tíz éven aluli gyermekeknek gyufát adjanak el. A rendelkezést a város huszonhét kereskedője láttamozta. A bekövetkezett tűzesetek után leszűrt tapasztalatok arra késztették a város vezetőit, hogy számba vegyék, illetve pótolják a tűzoltáshoz használt eszközöket. Egy 1858-ban fölvett leltárból megtudhatjuk, hogy egy esetleges tűz alkalmából hét vízipuska, hat szekér hordóval, tizenhét csáklya, tizenegy bőrveder és huszonöt lajtorja állt a tüzet oltók rendelkezésére.64 Hét év múlva már némileg javult az eszközellátottság. Vízipuskából kettőt a városházánál, hármat templomoknál, egyet a Vörös Ökör kocsmánál és egyet pedig az Aradi utcában helyeztek el. Egy csáklyákat szállító és négy lajtkocsit állandóan a városházánál tartottak. Két lajtkocsit a református és a katolikus templomnál helyeztek el. Negyvenhat csáklyából tízet a városházán tároltak, harminchatot pedig kiosztottak a tizedekbe. Öt lajtorját és tíz bőrvedret a városházán lehetett igénybe venni.65

Makó város tanácsa 1863-ban megállapította, hogy a gyakori tűzesetek jó része nem véletlenül és nem gondatlanságból keletkezett, hanem szándékos gyújtogatásból, ezért szigorú intézkedések megtételét kérte. A város képviselő-testülete 1863. december 28-án tartott közgyűlésén foglalkozott az igen jelentős üggyel. Elhatározták, hogy a tizedesek mellé háromtagú őrséget rendelnek naponta, akiket a tizedesek jelölnek ki házról-házra a lakosok közül. Éjszakai cirkálás képezte föladatukat, amiért pénzt nem kaptak, de cserébe mentesítették őket a közmunkavégzés alól. Fölügyeletükkel három esküdtet bíztak meg, akik éjjelenként a városi csendbiztossal és a csendlegényekkel együtt járőröztek. Gyújtogató elfogását kettőszáz, tolvaj vagy rabló bejelentését pedig, az elkövetett tett minőségétől függően, tíztől száz forintig jutalmazták.66

1864-ben a Csanád megyei főispáni helytartó rendeletére Török Imre főszolgabíró átfogó tűzrendészeti intézkedésre szólította fel Makó városát. A rendeletben előírták, hogy tűzrendőri föladatokkal bízzanak meg egy elöljárósági tagot, széles körű ellenőrzési jogosítványokkal. Szorgalmazták a tűzoltó társulatok megalakítását, az oltóeszközök gyarapítását. Szükségesnek tartották, hogy az épületeket, illetve azok tetőzetét tűzmentes {167} anyagokból készítsék, ennek érdekében építészeti bizottságok létrehozását sürgették. Előírták, hogy a középületek, templomok, iskolák, gyárak, magtárak, tűzveszélyes műhelyek, szállodák csak cseréppel vagy palatetővel fedettek lehetnek. Fontosnak tartották, hogy az épületek közé fákat ültessenek, amik meggátolhatják a tűz továbbterjedését.

A város 1865. március 28-án tartott testületi ülésén foglalkozott a megyei, illetve főszolgabírói rendelettel. Elhatározták, hogy a várost kilenc szakaszra osztják, azaz a harminchat tizedet négy tizedre, és kilenc esküdtet bíznak meg a fölügyelettel, akiknek kötelességükké tették, hogy lajstromozzák a tizedeikben található tűzveszélyes kéményeket, tetőket, és tegyenek javaslatot azok esetleges lebontására. A tűzoltó társulat megszervezésével kapcsolatban azt találták célszerűnek, hogy a városban működő céhmesterek tartsanak gyűlést, azok buzdítsák a tagságot a társaság megalakítására, és írják össze a jelentkezőket. Újra életrehozták az építészeti, egyszersmind szépítészeti bizottságot Urbanecz Imre városi főbíró elnökletével.67 

Vertics Gyula rendőrkapitány 1872. augusztus 9-i beadványában ecsetelte, hogy a vagyon- és életbiztonság szempontjából mennyire szükséges lenne egy tűzoltóegylet létrehozása. Javasolta, hogy a közgyűlés fogadja el, és elvileg mondja ki az önkéntes tűzoltó egylet fölállítását. Kérte, hogy elfogadás esetén a város szerezze be a működéshez szükséges eszközöket, valamint az egylet fönntartásához pénzbeli segítséggel járuljon. Fontosnak tartotta, hogy a város költségén egy önkéntes tűzoltót Pesten, Szegeden vagy Hódmezővásárhelyen képezzenek ki, aki majd a többi egyleti tagot betaníthatja. Végül javasolta, hogy a közgyűlés válasszon egy bizottságot az egyesület megalakítására és alapszabályának megalkotására. A beadványt már augusztus 13-i gyűlésén tárgyalta a képviselő-testület. Az indítványt örömmel üdvözölték, az egylet fölállítását elfogadták, de a pénzügyi támogatást a jóváhagyott alapszabály bemutatásától tették függővé.68 Vertics a következő évben, már mint az önkéntes tűzoltó egylet elnöke, bejelentette a városi közgyűlésnek, hogy 1872. október 6-án elfogadták az egylet alapszabályát, amit jóváhagyás céljából megküldtek a Belügyminisztériumnak. Emlékeztette a testületet a támogatásra tett ígéretre. Az 1873. július 14-én tartott közgyűlésen a képviselők 1503 forint 80 krajcárt megszavaztak a tűzoltóeszközök beszerzésére. Ennek eredményeként megvásároltak hat mászó és húsz szivattyús tűzoltónak a teljes fölszerelését, egy modern vízipuskát, hat vízhordó szekeret, huszonnégy bőrvedret, tizenkét csáklyát, egy szerelvény kocsit és két háromöles létrát.69

1874. áprilisában a városi képviselő-testület újabb intézkedéseket tett tűzrendészeti ügyekben. Előírták, hogy szeles és száraz időben a tűzoltószerek szállítására elegendő előfogat álljon rendelkezésre. Beszereztek tíz könnyű vedret és megrendeltek további huszonnégyet. Rendbe hozattatták a csáklyákat, és vettek még négy darabot. Kötelezték a lakosokat az udvaraikban levő kutak kitisztítására, azok mellett vízzel teli hordót vagy dézsát kellett elhelyezni. Minden portán akkora létrát kellett tartani, amin föl lehetett mászni a háztetőre. Az udvarokból hat nap alatt ki kellett takarítani a szalmát, takarmányt; tilalmazták az izzó hamu és pernye udvarra történő kihordását. Újólag utasították az éjjeliőröket az őrjáratok éber, hajnali harangszóig tartó teljesítésére. A rendelkezések ellenőrzésével a városi rendőrkapitányt bízták meg.70 {168}

A kezdeti lendület után nehezen érthető, miért jutott zsákutcába az önkéntes tűzoltó egyesület ügye. Valószínű, hogy egyrészt elhúzódott az alapszabály engedélyezése, másrészt bonyodalmak támadtak a tűzoltófecskendő kifizetése körül, a leglényegesebb pedig harmadrészt az lehetett, hogy az agilis Vertics Gyula eltávozott a városból. Az egyesület ügye 1882-ben került ismét fölszínre: Nagy Dániel makói lakatosmester több polgártársa nevében bejelentette a városi tanácsnak, hogy tűzoltóegyletet alakítanak és kérte egyúttal az anyagi támogatást eszközök beszerzésére. A közgyűlés elviekben egyetértett az egyesület megalakításával, azonban a segély megadását ismételten az alapszabály jóváhagyásától tette függővé.71

Az egyesület alapszabályát a fölsőbb szervek két év múlva hagyták jóvá. A Makói Önkéntes Tűzoltó Egyesület 1884-ben kezdte meg a működését negyven taggal. Az egyesület legénységi állományát iparosok, kereskedők, kéményseprők alkották; a tisztikar városi tisztviselőkből került ki. Az egyesület elnökévé Nagy János rendőrkapitányt választották. Az egyesületnek tiszteletbeli-, alapító-, pártoló-, rendes és ideiglenes tagjai lettek. Élén a közgyűlés által választott elnök illetve főparancsnok állt. Helyettese az alparancsnok. A jegyzőkönyveket a titkár vezette, és ő intézte a pénzügyeket. Az egyesület tagjai két szivattyús és egy mászó szakaszban teljesítettek szolgálatot. A gyakorlatokat minden vasárnap reggel, két vagy három óra időtartamban, Pákh László Úri utcai házának tágas udvarán tartották évi húsz korona bérleti díjért.72 Az egyesületi őrszobát 1891-től jelzőcsengővonal kötötte össze a két református templom tornyában levő őrhellyel. Az esetleges tüzet a toronyőrök és harangozók jelentették tűzrendészeti kerületi beosztás szerint. A három harang közül a legnagyobbat félreverték, a másikkal időnként annyit kongattak, ahányadik kerületben volt a tűz. A harmadik harangot csak akkor szólaltatták meg, ha a város másik végében is tűz ütött ki. A harangok a vész elmúltáig szóltak73

1885-ben öt fejezetből álló szabályzatot adott ki a polgármesteri hivatal. A város területén a tűzrendészetet az elöljáróság vagy annak egyik megbízott tagja gyakorolta. „mérsékelt” díjazásért. Megelőző rendszabályokat írt elő, rendelkezett a tűzjelzésről, az oltás utáni teendőkről, valamint arról, hogy a rendelet megszegőit ötven forintig terjedő pénzbüntetéssel sújthatja. Az önkéntes tűzoltóság föladatát csak annyiban határozta meg, hogy azok tűz esetén kötelesek a helyszínre sietni és ott közreműködni.74

Makó város első részletes, mindenre kiterjedő tűzrendészeti szabályrendeletét az 1889. május 14-én tartott képviselő-testületi közgyűlésen fogadták el, amit a belügyminiszter még azon év július 8-án jóváhagyott. A rendelet szerint a tűzrendészeti föladatokat a város területén a kapitányi hivatal gyakorolta széles körű ellenőrzési jogosítványokkal. Szabályozták a tűzjelzés módját. Kötelezték a gyárak, üzletek, fatelepek tulajdonosait tűzvédelmi eszközök beszerzésére. A tűzoltást az önkéntes tűzoltó egyesület föladatává tették, tagjai saját szolgálati utasítás alapján látták el azt. Az önkéntesek adták a tűzőrséget, de föladatuk könnyítése érdekében a város általa fölszerelt, rendes éves fizetéssel ellátott hat tűzoltót alkalmazott, akik külön egyenruhát kaptak. Részletesen szabályozták az alkalmazás módjait, az önkéntes tűzoltók esetenkénti jutalmazását, balesetbiztosításukat, a lakosság kötelezettségeit. Ez a rendelet már megfelelően szabályozta {169} és koordinálta a város, a polgárok és az egyesület tennivalóit a tűzrendészetet illetően.75 

Az önkéntes tűzoltó egyesület működésében egyre több gond merült föl. A város a hivatásos tűzoltók alkalmazásával csökkentette a pénzügyi támogatást, sőt azt 1897 áprilisában beszüntette. Nagy Antal alparancsnok elnökletével május 9-én közgyűlést tartottak, ahol egyhangú szavazással kimondták az egyesület ellehetetlenülését és föloszlását. A polgármesteri hivatal a bejelentést tudomásul vette, és egyúttal kötelezte az egyesületet vagyonának átadására, valamint hosszas pénzügyi vizsgálatot kezdett, amit csak tizenöt év múlva fejezett be.76

1902. október 5-én harmincnégyen gyűltek össze, hogy az önkéntes tűzoltó egyesületet újjáalakítsák. Az ülés elnöke Szalay György városi árvaszéki ülnök vázolta az ügy fontosságát, majd arra a kérdésére, akarják-e az egyesület megalakítását, valamennyien igennel feleltek. Az alakuló ülésen dr. Návay Lajost, Csanád megye alispánját választották meg elnöknek. Elfogadták az egyesület huszonhárom paragrafusból álló alapszabályát, ami rendelkezett az egylet címéről, céljáról, tagsággal összefüggő kérdésekről, jogokról és kötelességekről, a tagsági viszony megszűnéséről, a székhelyről, pecsétről, bevételekről, az egylet fórumairól, tisztikarról, egyenruháról, tűzoltási tennivalókról. 1903. év közepére már hetvenegy tagból állt a testület. Fölépítése a következő: tisztikar elnök, alelnök, parancsnok, titkár, segédtiszt, két orvos, ügyész, pénztáros és ellenőr, legénység négy fő szakaszvezető, egy fő őrvezető, két fő csővezető, egy fő kürtös, negyvenkilenc tűzoltó és négy pártoló tag. Az alapszabályt a belügyminiszter jóváhagyta. 77

Az egyesület szépen fejlődött, 1904-ben már hatvan fő a tűzoltók száma. Működésüket segítette a város hat fizetett tűzoltója. A tűzbiztonság érdekében éjjel és nappal két-két fő tartott ügyeletet. Fölszereltségük jelentősen gyarapodott, de 1906. évre már újólag kevésnek bizonyult, ezért az egyesület parancsnoka kérelemmel fordult a város képviselő-testületéhez. Javaslatát három pontban foglalta össze. Egyrészt kérte, hogy a városházán levő tűzőrségi laktanyát kapcsolják be a telefonhálózatba, így egy esetleges tűzről gyorsan kapnának hírt, másrészt indítványozta, hogy a város négy főbb helyén létesítsenek tűzjelző állomást, végezetül szorgalmazta, hogy a kiképzéshez nélkülözhetetlen mászótornyot állítsanak föl, és a gyakorláshoz szükséges eszközöket szerezzék be. A képviselő-testület az indítványt helyesléssel elfogadta.78 Makó város tűzvédelmi szervezete az első világháború végéig már lényegesen nem változott.

Lábjegyzetek: