Művészetek és sportélet

A színészet

(Papp János)

Az 1850-es évektől 1883-ig, a Színügygyámolító Egyesület megalakulásáig. A makói színészet kezdeteiből, az 1830–1849 közötti évekből négy társulat föllépéséről tudunk.58 E próbálkozásokat is majdnem teljesen megszüntette a szabadságharc bukása után bevezetett Színházi rendtartás, a szigorú cenzúra, amely nemcsak a darabválasztást ellenőrizte, hanem még a jelmezeket is meghatározta; valamint az az intézkedés, mely az igazgatókat csatlakozásra kötelezte a Német Színházi Egylethez.

Minden elismerést megérdemelt az a mintegy 20 vándortársulat (kb. 400 színésszel), amely járta az országot, s előadásaival igyekezett ébren tartani a nemzeti eszmét.

Makót a 19. század 50-es éveitől már több-kevesebb rendszerességgel fölkeresték a színtársulatok. Ezt elsősorban a város kedvező földrajzi helyzetének köszönhette, az Aradról Szegedre (vagy fordított irányba) tartó együttesek ugyanis mintegy átmeneti állomásként általában megálltak itt, és néhány előadást tartottak. Mivel a városháza nagyterme megfelelő körülményeket teremtett, így minden bizonnyal szívesen vállalkoztak itteni föllépésre. {428}

1861 jeles eseménye (ifj.) Lendvay Mártonnak, a Nemzeti Színház művészének makói vendégjátéka volt. Szigeti József darabjának (Csizmadia, mint kísértet) címszerepében nyújtott kiváló alakítása annyira megnyerte a makói csizmadiák tetszését, hogy céhük Lendvayt rendes tagjául választotta, majd néhány nap múlva legénnyé, egy hét elteltével pedig mesterré avatta.

A 60-as évek további időszakából Fekete Pál (1862), Aradi Gerő (1863), Lászi Vilmos (1865), Györffy Antal (1867) valamint Szuper Károly (1868) társulatának föllépéséről tudunk.61

Szuper Károly

A század utolsó harmadának kezdetén szélesebbé vált hazai polgárosodás a vidéki kulturális életben is éreztette jótékony hatását. Ennek makói eredményeként 1870 {429} októberétől Maros címmel hetilap jelent meg. Ezzel lehetőség nyílt a színészeti események ismertetésére, valamint kritikák közlésére is. Erre már az első hetekben alkalom nyílott, mivel éppen e napokban kezdte meg makói évadját Szuper Károly társulata.

A Maros színikritikusa néhány előadás után élesen mutatott rá a tapasztalt hibákra: „Ajánljuk a több készültséget, nem kis hiba az, midőn a súgó ismételt előmondására is csak későn veszi észre magát a szereplő, hogy neki kell ezt felfogni, s azzal még jobban elárulja magát, hogy szüntelen a súgólyukra tekinget…”62  [A színészek részéről] semmi szorgalmat nem tapasztalunk, s ne csodálkozzék akkor igazgató úr, ha a közönség a színügy iránt hideg részvétlenséggel fog viseltetni.”63 Szuper Károly megfogadta a tanácsokat, és több időt fordított a társulat tagjainak fölkészítésére. Ennek köszönhetően sokat javult a látogatottság, így a három hónapos szezon befejezésekor a közönség és az igazgató egyaránt elégedett lehetett. Az újságból tudjuk, hogy 1870-ben a városban műkedvelő színjátszó csoport is működött. A makói műkedvelők előadásai általános sikert arattak, s elismerésüket jelentette, hogy közülük néhányan Szuper Ká-roly társulatának előadásain is fölléptek.

Várady Ferenc

A következő években váltakozó sikerrel szerepeltek a Makóra látogató társulatok. Várady Ferenc (1871) elfogadható, Novák Sándor (1871) gyönge, Tímár János (1872) igen jó, míg Mannsberger Jakab (1872) és Csaby Imre (1874) együttese közepes pártolásban részesült. A legvitatottabb B. Bolgár Gyula (1876) esete volt. Társulatának csaknem két hónapos makói mérlege igen siralmasan alakult. A színészek „jóakaratú igyekezetét” nem méltányolta a közönség. Mint az újság írta: „Színészeink nagyon szomorú napokat élnek Makón. Múlt vasárnap a dalestély miatt nem tartathatott előadás, hétfőn már játszottak volna, de nem volt kinek […] Úrnapja estéjén ismét nem lehetett előadást tartani üres teremnek…”64 Végül az igazgatót az anyagi csődtől csak Tamássy József négy telt házas vendégszereplésének bevétele mentette meg. 1877 mozgalmasnak bizonyult. A színházi szezont Sztupa Andor az aradi társulat legkiválóbb {430} színészeiből alakult konzorcium tagjaival április elején nyitotta meg. Bár a bemutatók színvonala megfelelő volt, az első hetek mégis jelentős ráfizetéssel zárultak: a rossz időjárás miatt előadások maradtak el; nemegyszer előfordult az a szomorú eset, amikor „üres székek tátongtak az üres teremben, alig lézengett itt-ott egy-két néző”.65       

Ebben a kilátástalannak látszó helyzetben a műkedvelő társulat tagjai siettek a színészek megsegítésére. Június 1-én tartott ülésükön kimondták színkör fölépítését közköltségen. Elhatározásuk nyomán hihetetlenül rövid idő – mindössze egy hét alatt! – a Vármegyeház utca elején, a mai Megyeház és Hédervári utca sarkán, a Polgári Kör kertjében elkészült az építmény. Az első előadás már június 9-én megvolt. „Városunk e héten egy szerény, de mindenesetre jelentékeny építménnyel gyarapodott, s ez a nyári színkör” – adta hírül a Maros.66 E „jelentékeny építmény” esetében azonban „csak a színpad volt födött, a nézők a szabad ég alatt egymás mellé elhelyezett fapadokon ültek”.67 Tehát ez a megoldás sem sokat javított az addigi helyzeten. Az időjárás az előadások látogatottságát továbbra is meghatározta. A társulat majdnem három és fél hónapos szezonjának befejezésekor a szomorú mérleget így vonta meg az újság: „Színészeinknek lehetetlenség volt tovább fönntartani magukat Makón […] a mi közönségünk nem pártolá a magyar színészetet; hasztalan volt az operett, balett, hasztalan a kiváló művészi tehetség […] építettünk Arénát, hogy kényelmet is nyújtsunk, – színészeink alig láttak egy pár jó napot”.68   

Novák Sándor

Sztupa Andor

Sztupa Andor ennek ellenére bízott a makói közönségben. Szeptemberben ugyanis – igaz, csak néhány előadásra – ismét visszatért társulatával, és ezúttal estéről estére szép sikert aratott. A műkedvelő csoport tagjai sem csak a színkör fölépítése ügyében hallattak magukról, hanem egy francia vígjáték bemutatásával osztatlan elismerést arattak. {431}

1878 sem szolgált az előzőnél több sikerrel. Mind Jakabffy Gábor igyekvő társulatának két hónapos szezonja, mind pedig a Ruber Antal vezette együttes „páratlan nagy részvétlenség” mellett megtartott néhány előadása jelentős veszteséggel zárult.

Annál nagyobb ünneplésben részesítette a városháza nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség az iparos ifjúság műkedvelőit. „A színielőadás a legvérmesebb várakozáson felül sikerült; a Falu rossza nehéz népszínműt a műkedvelők egyenként és összességükben oly kiváló értelemmel adták; játékukban annyi fesztelen könnyűséget tüntettek elő, hogy egy ösmeretlen kétségen kívül azt hitte volna, hogy jó begyakorolt színészeket lát a színpadon.”69 A sikertelen évadok sora, a közönség esetleges színpártolásának híre sem riasztotta el a hivatásos társulatok igazgatóit, és továbbra is éves rendszerességgel tartottak rövidebb-hosszabb szezonokat Makón. Próbálkozásaikat – az addigiaktól eltérően – többségükben siker koronázta, bár ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ezekben az években a legjobb vidéki társulatok között számon tartott együttesek léptek föl.

Krecsányi Ignác

A sort 1879-ben Krecsányi Ignác nyitotta meg. Jó ajánlásul szolgált, hogy a társulat az akkor elkészült békéscsabai kőszínházat fölavató, sikeres szezon után érkezett Makóra. A közönség szép számban látogatta az előadásokat. Különösen a zenés darabok voltak népszerűek, elsősorban azok, amelyeken vendégként föllépett az igazgató húga, a népszerű énekesnő, Krecsányi Sarolta is.

1880-ban és 1881-ben Aradi Gerő szegedi igazgató 42 tagból álló, saját zenekarral bővült társulatának nagyvárosi színvonalú bemutatói is joggal keltették föl a közönség érdeklődését. Mint ahogyan 1882-ben Jakab Lajos székesfehérvári igazgató társulatának előadásai is „teljesen megnyerték, meghódították a publikumot”.                                                                    

Ilyen színvonalú társulatok mellett a biztos bukás várt (még néhány napos föllépés esetén is) az olyan próbálkozóra, mint Homokai László (1880), aki igénytelen műsorral, szereptudási gondokkal küszködő színészekből álló együttessel próbálkozott. Sajnos jó társulattal, megfelelő előadásokat produkáló igazgatók – Szegedy Mihály (1882) és Miklósy Gyula (1883) – is megbuktak. Az előbbi szezonjában rendre elmaradtak {432} előadások, az utóbbi esetben pedig többször is előfordult a kínos eset: a kongó nézőtér. Tóth Ede A tolonc május 17-i előadásáról a Maros így tudósított: „ha az egyes szereplőkön meglátszott, hogy ma nincsenek kedvező hangulatban, nem igen volt min csodálkoznunk, hisz alig 13 ember előtt játszottak. Kár is volt az előadást megtartani.”70

A 80-as évek kezdetén egyre többször és egyre sürgetőbben mutatkozott meg az igény színpártoló egyesület megalakítására. Az elképzelés szerint: „Városunk lakosságából egy színpártoló társulat vagy egylet alakulna, melybe mindenki beléphet tagnak, bizonyos csekély összeg lefizetésével, mely aztán kebeléből egy szűkebb körű választmányt választana s működnék a társulat nevében saját belátása szerint. A színi választmány adná meg tetszése szerint a helyi engedélyt azon színigazgatónak, kinek a színi választmány többsége odaítéli […] rendelné el a helyárakat s határozná meg a színházi bért”.71 Az elképzelés 1883 őszén megvalósult. Az augusztus 12-re összehívott értekezlet után szeptember 26-án megalakult az egyesület. Elfogadták az alapszabály tervezetét, és megválasztották a vezetőséget. A húsz alapító, tizenhét rendes és egy pártoló taggal megalakult Színügygyámolító Egyesület kapott a színházi ügyek intézésére kizárólagos jogot. Ezzel lezárult a makói színészet történetének sikeres próbálkozásokat, biztató kísérleteket, elszomorító kudarcokat és bukásokat egyaránt produkáló „hőskora”. Ez a mintegy fél évszázad teremtette meg a lehetőséget a makói színházi élet kibontakozásához.                       

Homokay László

A második színkör időszaka: 1884–1902. Ettől kezdve ez a hivatalosan elismert, anyagiakkal is rendelkező testület fogadta vagy utasította el a színigazgatók kérelmét; választotta ki a helyi igényekhez és lehetőségekhez leginkább igazodó játékidőpontokat; tartotta a kapcsolatot az országos színészeti szervekkel; döntött tehát a színjátszással összefüggő minden kérdésben. Már az első határozatok nyomán érzékelni lehetett a szervezett irányítás, az egyesületi munka előnyeit. A Meskó Sándor alispán vezette testület kimondta, hogy a jelentkezők közül a jól szervezett társulattal, saját zenekarral, változatos műsortervvel fölszerelkezett nagyvárosi igazgatókat részesíti előnyben. Meghatározta {433} a színházi szezon legcélszerűbb időtartamát is: a színigazgatóknak a makói körülményeknek leginkább megfelelő 4-5 hetes szezont ajánlotta.

Az Országos Színészegyesület is bízott az új testületben. Tőle remélte a játékhely rendezését; a primitív nyári színkör átépítését, sőt netán hosszabb távon minden igényt kielégítő állandó színházépület fölépítését. Ezt bizonyítja az igazgatótanács 1884. november 4-én kelt átirata: „Makó városa úgy a múltban, mint a jelenben tett észleletek nyomán egyik legszámbavehetőbb nyári állomása lehetne színészetünknek, ha ottan egy művelt közönség igényeinek megfelelő aréna építtetnék, melyben évenként a legjobb társulatok működhetnének, kivált ha az alkalmas helyiség mellett, kegyességtek gyámolítása és eszközlése következtében némi segélyre is lehetne kilátásuk. Nemzeti színészetünk jó ügye érdekében kérjük tehát nagyságodat, úgy mint a vezetése alatt álló tts. [tekintetes] színügyi bizottságot, méltóztassanak kegyesen odahatni, hogy a mostani rozzant helyett egy díszesebb s a kor kívánalmainak megfelelő színkör építtetnék, továbbá, hogy úgy a város, mint a megye áldozatkészsége folytán a jövőre Makón működő színtársulatok néhány száz frt segélyben részesülhessenek…”72        

Szegedy Mihály

A Színügygyámolító Egyesület a város képviselő-testületétől kérte a Sóház (ma Csanád vezér tér) és a Kertész (ma József Attila) utca sarkán lévő telek ingyenes átengedését színházépítésre. A város kezdettől támogatta a célt, azonban csak az 1886. július 14-i közgyűlésen hozta meg kedvező határozatát: a telket  átadja a Színügygyámolító Egyesületnek. Az építkezés megkezdésére ugyan még mintegy másfél évtizedet kellett várni, azonban egy magánvállalkozás keretében addig is sikerült jobb játszási körülményeket teremteni. 1886 tavaszán Cservinszky István, a Polgári Kör helyiségeinek bérlője, a várostól a Vármegyeház utcai deszkaszínkör lebontására és helyén új játszóhely építésére kért engedélyt. Miután a hozzájárulást, valamint a Színügygyámolító Egyesület 500 forintos kölcsönét megkapta, azonnal megkezdte a munkálatokat. {434}

Miklósy Gyula

Az augusztus 24-i  szezonnyitásra elkészült az új nyári színkör. „Egyszerű favázas téglaépítmény volt, nyílt födélszékkel. A nézőtér két oldalán hosszanti falak mentén 8–8 négyüléses páholy volt. A földszint közönsége támlás padokon ült. A padsorok mögött állóhely és az udvar felől vezetett fel a feljáró a karzatra, ahol ülőhelyek egyáltalában nem voltak. Népesebb előadások alkalmával egymás hegyén-hátán szorongott a karzat közönsége. A színháznak úgy utcai, mint udvari oldalán 5–5 ablaka volt. A színpad kicsi, szabálytalan négyszög alakú terület volt. A színház épülete mellett külön deszakbódé állott az öltözők számára”.73 Kétségtelenül nem volt különösebben mutatós és kényelmes építmény, mégis az addigi, deszkából épült, födetlen színkörnél kedvezőbb körülményeket teremtett. Bár a városháza nagyterme továbbra is a társulatok rendelkezésére állt, az elkövetkező másfél évtizedben, a Hollósy Kornélia színház fölépüléséig, ez a színkör adott otthont az előadások többségének.

Aradi Gerő {435}

A Színügygyámolító Egyesület megalakítása kedvezően hatott általában is a helyi színházi életre. Egyrészt az előadásokat látogatók bízhattak abban, hogy a testület a pályázók közül a legjobb társulattal, a legigényesebb műsortervvel jelentkező igazgatónak ad engedélyt. Ugyanakkor a direktorok is joggal remélhették a helyi egyesület erkölcsi és anyagi támogatását. Így 1884-ben négy pályázó közül esett a választás Bogyó Alajos jó hírű igazgatóra. A mintegy félszáz színészből álló, 14 tagú zenekarral kibővült társulat több mint két hónapig játszott Makón, az utolsó két hetet kivéve jelentős látogatottság mellett.

A régi színkörben az utolsó évadot 1885-ben Sághy Zsigmond társulata tartotta. Az egy hónapos szezont – bár az együttes színvonalas előadásokat produkált – a közönség közömbössége jellemezte. Hatástalannak bizonyult a helyi lap drámai hangú fölhívása is. Szerzője bízott abban, „hogy városunk művelt közönsége felhagy indokolatlan közönyével s tömegesebben látogatja az előadásokat”.74 Végül egy nagyszerű vendégjáték mentette meg a kritikus helyzetet: Sághy Zsigmondnak öt estére sikerült megnyernie Blaha Lujzát. Az ő szereplése ezúttal is biztos erkölcsi és anyagi sikert hozott. Érkezésének hírére fölbolydult a város. A lelkes színházbarátok néhány óra alatt megvásárolták a két és félszeres árú jegyek többségét. Az állomáson lelkes tömeg, ünnepi beszédek, gyönyörű csokrok, földíszített fogatok vártak a művésznőre. Blaha Lujza a Koronában elfoglalta szállását és „első útja a színkörhöz vezetett. A művésznőt nagyon meglepte annak primitív berendezése, és csodálkozásának nem is késett kifejezést adni”.75 Lesújtó véleményét később külön cikkben is megírta.76       

A „nemzet csalogányának” alakítását és énekét minden alkalommal hatalmas ováció kísérte. Még a szakadó eső sem riasztotta el a nézőket, noha az utolsó két estén esernyők alatt voltak kénytelenek végignézni az előadást.

Csóka Sándor {436}

Az új színkör, amelytől a színházi élet föllendülését, a látogatottság növekedését várták, kezdetben nem váltotta be a reményeket. Az első két évben (1886–1887) Jakab Lajos jól szervezett társulatának igényes előadásait éppúgy nem látogatta a közönség, mint ahogyan a Thália színészszövetkezet alkalmi együttesének gyönge próbálkozásait is a teljes közöny kísérte.

Aradi Gerő szegedi igazgatónak sikerült először áttörnie a makói közönség közönyének falát: mindkét szezonban (1888, 1890) elégedetten távozhatott a városból. Változatos repertoárra épülő, jó színészekkel, igényes kiállításban bemutatott előadásait pártolták a színházbarátok. Az ellenpólust Szabadhegyi Aladár (1888) valamint Jeszenszky Dezső (1890) társulatának makói szereplése jelentette. Mivel igénytelenség, szervezetlenség, elmaradó előadások, a szezon időleges megszakítása jellemezte „tevékenységüket”, nem csodálkozhattak a közönség teljes közönyén.

E kudarcok fölvetették a Színügygyámolító Egyesület felelősségét is. Hiszen rendszeresen két-három, olykor még több igazgató is pályázott a makói szezon elnyerésére, így megfelelő referenciák beszerzésével megtagadhatta volna a játékengedélyt az eleve bukásra ítélt direktoroktól. Amikor azután bekövetkezett a baj, és a csődbe került társulatnak annyi pénze sem volt, amennyivel új állomáshelyére elutazhatott volna, akkor ismét a Színügygyámolító Egyesületnek kellett közbelépnie, és segély kiutalásával lehetővé tennie a bukott együttes távozását.

Országos jelentőségű színészeti esemény volt az Aradon, Csanádpalotán és Makón 1888. szeptember 8-án megtartott Kelemen László ünnepély. A Hollósy Kornélia védnökségével és neves fővárosi művészek (Márkus Emília, Pálmai Ilka stb.) közreműködésével rendezett emlékműsor osztatlan sikert aratott. Hollósy Kornélia a következő évben műkedvelő előadás rendezésében vállalt szerepet. Az 1889. október 23-i jótékony célú rendezvénnyel „a város egész társadalmát egyesíteni tudta és a kiváló művésznő fáradságot nem ismerő buzgalma tökéletes előadást tudott műkedvelőivel produkáltatni”.77 Ez lett Hollósy Kornélia utolsó szereplése, mivel néhány hónap múlva, 1890. február 10-én, elhunyt. Jeles eseménynek számított a Nemzeti Színház művészeiből alakult alkalmi együttes szép sikerrel zárult makói vendégszereplése is 1890. július 2–5. között.

A Színügygyámolító Egyesület megalakulásától majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, hogy kialakuljon városunk színészeti életének mechanizmusa, legelőnyösebb rendje, szervezeti formája. Ezalatt eldőlt, hogy Makón 4-5 hetes szezonnal a május és a június a legalkalmasabb a színházi évad céljára; hogy megnyugtatóan évente csak egy társulat szereplése vállalható (két együttesre nincs elegendő érdeklődés); hogy a jól szervezett társulattal érkező nagyvárosi igazgatókat kell megnyerni (az igényes együttesek sikerrel szerepeltek, az igénytelenek megbuktak); a még jobb látogatottság érdekében szorgosabb propagandát kell folytatni, mivel „a vagyonos földművelő osztály kitér a kultúrkérdések támogatása elől, színházat egyáltalán nem látogat”.78 Ezeknek a tapasztalatoknak leszűrése alakította ezután az állandó színház megnyitásáig tartó időszak (1891–1902) színészeti eseményeit. A makói színházi élet olyan volt, mint az átmeneti nyári állomásként számon tartott, hasonló nagyságú városok (megyeszékhelyek) többségében. {437}

Csóka Sándor szabadkai igazgató (1891) társulatával megfelelő pártolás mellett színvonalas előadásokat tartott, és háláját azzal is kifejezte, hogy megszervezte a jeles tragikának, Jászai Marinak makói vendégjátékát. A három klasszikus szerepben (Medea, Elektra, Phaedra) föllépő művésznő fogadtatása minden addigit fölülmúlt. 1887 óta Makói Hírlap címmel második helyi lap is megjelent. Ez is, a Maros is vezércikkel köszöntötte;79 a város négyes fogatán hajtatott az állomásról a Koronába; a három előadásra alig két óra alatt minden jegy elővételben elkelt; a művésznő alakításairól terjedelmes elemző kritika jelent meg.80 A művésznő „folytonosan telt házak előtt játszott, de különösen az Elektra előadásán oly zsúfolt ház volt, aminőre még nem emlékezünk. Az igazgató kinyittatta a színház ajtaját, hogy jöjjön be aki akar, mert úgyse fért el már senki sem”.81 Jászai Mari föllépései a nézőkben megerősíthették, hogy „a jelenkor legnagyobb klasszikai művésznőjét” látták a makói színpadon.

A következő évben (1892) Rakodczay Pál jó társulatának előadásait ugyan estéről estére csak kevés néző tekintette meg, az ambiciózus igazgatót  céljától ez sem térítette el. Makón addig sohasem volt klasszikus sorozattal (Shakespeare, Molière) örvendeztette meg az igényes közönséget. Szerencsésen döntött a Színügygyámolító Egyesület választmánya, amikor a folytatásban választása Pesti Ihász Lajos kecskeméti (majd miskolci) színigazgatóra esett. Már bemutatkozó szezonja (1894) is igazolta előzetes jó hírét. A közönség érdeklődése is mindvégig megfelelő volt, így jól szervezett társulatával műfajilag változatos, szép kiállítású előadásokra épülő szezont produkált. A közönség jelentős bérletvásárlással, az előadások látogatásával fejezte ki elismerését, és a viszontlátás reményében búcsúzott az együttestől. Óhaja megegyezett a Színügygyámolító Egyesület elképzelésével. E szerint több éven át rendszeresen visszatérő jó társulatra kellene építeni, így joggal lehetne remélni a közönség pártolását, mivel ismerősként fogadná a színészeket, jutalmazhatná kedvenceit, élvezhetné a stabilitás előnyeit.

Pesti Ihász Lajos társulata négy további szezont (1895, 1899, 1900, 1902) töltött Makón, így joggal tekinthetjük őt az állandó színház fölépüléséig tartó korszak első számú színigazgatójának.

A közbeeső években Baranyai Mihály (1897), Szalkai Lajos (1901) valamint Halasi Béla (1902) társulata tartott sikeres szezont. Egy évtized alatt mindössze három évad végződött sikertelenül. Polgár Károlynak (1893) hiába volt megfelelő társulata, hiába tartott igényes előadásokat, nyolchetes sorozatát szinte mindvégig gyönge látogatottság kísérte. Mint a helyi újságok tudósítói írták: „Valóban érthetetlen a közönség közönye; a bérlőkön kívül alig van a színháznak közönsége. Makón, hol a műélvezeteknek annyira híjával van a közönség, csak örülni kell, hogy egy derék színtársulat látogat el hozzánk. S mégis – dacára a jó előadásoknak és a többnyire új daraboknak – kong a színház az ürességtől.”82      

„Színtársulatunk folyvást a részvétlenség szörnyetegével küszködik […] Hasztalan kerülnek színre a legjobb újdonságok, a legkedvesebb operettek, jóformán üres ház előtt folyik le a szép, kifogástalan előadás […] A Kornevillei harangok fülbemászó,  kedves hangjait sokkal kevesebben hallgatták a színtérről, mint énekelték a színpadon”.83 {438} Az évad egyetlen sikerét helyi szerző darabja jelentette: „Tegnap Madzsar Gusztáv tanárnak a Falu ura című hatásos darabját szépen, telt ház előtt adták, ami ezen színi évadban először történt meg ezen derék és jobb sorsra érdemes színtársulattal […] A szerzőt az első felvonás után háromszor, a második után négyszer s végül ötször hívták ki a lámpák elé és zajosan, lelkesen megéljenezték”.84     

Nem járt szerencsével Peterdi Sándor sem (1896). Ő is jelentős ráfizetéssel távozott Makóról, és tisztes elvonulását is csak Újházi Ede három előadásból álló vendégjátékának jelentős bevétele tette lehetővé. Fekete Bélaviszont 1898-ban saját magát okolhatta csúfos makói bukásáért. Kis létszámú társulatának gyönge előadásai, a bizonytalan játékrend, az elmaradó előadások elriasztották a közönséget. Mindezek ellenére Makóról, az itteni színházi lehetőségekről – néhány színigazgató elmarasztaló véleményét, tapasztalatát, valamint a játékhelyül szolgáló igénytelen színkör kényelmetlenségeit leszámítva – összességében kedvező kép alakulhatott ki. Ezt bizonyította az is, hogy a várost a színikerületi tervezetek összeállításakor nyári állomásként még a országos szervek is számításba vették.

Így 1896-ban Hódmezővásárhely, Szentes, valamint 1900-ban Lugos, Versec, Fehértemplom, Orosháza, Bonyhád, Búziás, Herkulesfürdő fölajánlotta a csatlakozást Makóhoz. A Színügygyámolító Egyesület azonban – arra hivatkozva, hogy kedvezőbb lehetőséget kínál a színigazgató és az időpont megválasztásában a kerületen kívüliség – mindkét esetben elutasította.

Amikor a Színügygyámolító Egyesület 1883-ban megalakult, legfontosabb föladatául az állandó színház mielőbbi fölépítését jelölte meg. Hamarosan sikerült is elérnie, hogy a kivitelezéshez a város megfelelő telket adjon. Később ugyan a gimnázium fölépítése miatt ennek helyét némileg módosították. Ámde anyagi fedezet hiányában az építést el kellett halasztani.

Csaknem másfél évtizedes várakozás után végre úgy látszott, hogy sikerül elmozdulni a holtpontról, és teljesülhet a makóiak régi vágya: fölépülhet az állandó színház.

Ez ügyben az első fontos lépést az 1902. június 8-án megtartott értekezlet jelentette. A Színügygyámolító Egyesület kimondta föloszlását, és bejelentette átalakulását olyan egyesületté, amelynek első és legfontosabb föladatául a színházépítés propagálását, támogatását, hivatalos segítését jelölte.

A cél fontosságát fölismerve a helyi sajtó is serény propagandát fejtett ki: „Ezen fontos kulturális tényező létesítéséhez elkerülhetetlenül szükséges, hogy azt a társadalom minden osztálya eszközeihez mérten elősegítse, az arra hivatottaknak pedig egyenesen feladatát képezi, hogy a fölvetett eszme iránt az érdeklődést mindaddig ébren tartsák, amíg csak a törekvést siker nem koronázza […] Az a színháznak csúfolt magtár […] nem méltó Makó város közönségéhez, s itt az ideje, hogy a színészet ebben a nagy magyar városban is állandó otthonra találjon”.85        

Amikor 1902. július 6-án 23 alapító, 16 rendes és 5 pártoló taggal, Meskó Sándor főispán elnökletével megalakult a Csanádvármegyei Színpártoló Egyesület, ez az esemény a makói színészet történetében két meghatározó momentumot: a második színkör mintegy két évtizedes korszakának lezárását valamint az új állandó színház fölépítésének kezdetét jelentette. A második színkörben az utolsó előadás 1902. július 19-én volt. {439}

Évadok a Hollósy Kornélia színházban 1903–1920. Amikor a Színpártoló Egyesület legfontosabb és legsürgetőbb föladatának az állandó színház mielőbbi fölépítését tekintette, a makói színészet történetének korszakos jelentőségű eseményét kívánta megvalósítani. Fölismerve, hogy a színházépület nyújtotta igényes játékhely vonzza a jobb társulatok igazgatóit és a kedvező színpadi és technikai lehetőségek jelentős mértékben emelik az előadások színvonalát – a minél gyorsabb kivitelezést sürgette. Az egyesület vezetőinek lelkes buzgalmát siker koronázta: alig néhány hét alatt sikerült állami és vármegyei támogatásból, valamint magánszemélyek fölajánlásaiból a munkálatok megkezdéséhez szükséges kezdő tőkét előteremtenie.

Így 1902. október 18-án aláírhatták a szerződést az építési tervet készítő Orbán Ignác városi főmérnökkel, valamint Kövecs Antal makói építési vállalkozóval, és a gimnázium mellett, a Dessewffy (ma Csanád vezér) térnek a Sóház (ma Kossuth) utca felőli részén hamarosan megkezdődött az építkezés.

A lendületesen haladó munkálatokat rövid időre visszavetette, hogy a félig kész építmény 1903. február 13-án egy nagy szélviharban összedőlt. „A faház, mely téglaalapon nyugszik, teljesen készen, beállítva volt, s a zsindelyezés már három nap óta folyt, úgy, hogy a féltető be volt fedve. És ez lett a végzetes szerencsétlenség okozója […] a szél őrült erővel alákapott a féltetőnek, s egy pillanat alatt az egész faalkotmányt összetörve, leborította a földre”.86 „Szomorú képet tűntet fel a leomlott színház. Messze eldobva hevernek a földön gerendák, tört oszlopok, tornyok, díszletek, zsindelyezett tetőrészek” – írta a tudósító.87 A szakértői vizsgálat erősebb téglafallal és szilárdabb tetőszerkezettel készülő átépítést kívánt. Mintegy három hónapos csúszással és jelentős többletkiadással augusztus közepére így is elkészült az épület.

Makó országos viszonylatban elsőrendű, 850 személyes nyári színházhoz jutott. 14 földszinti és 14 emeleti páholy, 60 erkélyszék, 157 támlásszék, 120 karzati ülőhely valamint 120 földszinti és 250 karzati állóhely volt benne. Az építési munkák kisebb kiegészítésekkel és pótlásokkal együtt 57 866 koronába kerültek, a festésre 1 441 koronát fordítottak.88   

Hollósy Kornéla színház {440}

A Színpártoló Egyesület választmánya már az építkezés alatt kidolgozta a színház bérbeadásának föltételeit. A pályázó igazgatóknak vállalniuk kell, hogy legalább három évre kötnek szerződést, és évenként legalább két hónapos szezont tartanak. Minden szerepkör betöltésére alkalmas társulatnak és saját zenekarnak kell lennie. Az új nyári színház bérletét négy pályázó közül három évre Zilahi Gyula nyerte el. Társulata és alapjátékhelye (Arad) eleve garancia volt az előadások színvonalához.

A színházat, Návay Lajos javaslatára Hollósy Kornéliáról nevezték el. Ünnepélyesen 1903. augusztus 18-án avatták föl. „A megnyitó előadás alkalmából a színház zsúfolásig megtelt közönséggel, ott volt nemcsak Makó város, hanem az egész Csanád színe-java, s küldöttségileg képviseltette magát a szomszédos Torontál is, azonkívül a szomszédos környékből is sokan voltak jelen”.89       

Zilahi Gyula társulatával az alkalomhoz illő változatos és színvonalas műsort mutatott be. Az osztatlan sikerrel fogadott programban Váradi Antal prológja után opera (Tannhäuser, Hunyadi László), operett (Cigánybáró) valamint népszínműrészletek (Csikós) szerepeltek. „Ünnepe volt ez az egész város közönségének, mert ezen kultúr-intézmény létesítése érdekében úgy a gazdag, mint a szegény meghozta áldozatát […] Dicsőséget fog szerezni ezen mű létesítése azoknak, kik annak megalkotásán annyi önzetlenséggel és kitartással fáradoztak, mert ezen alkotás mindenkor a kultúra terjesztésének hajléka lesz városunkban”.90       

„A tegnapi megnyitó előadás legyen a mi jövendő színészetünk meg nem szakítható láncolatának első bár, de valóban igaz és értékes láncszeme.”91 A közönség az első naptól érzékelhette, milyen előnyökkel jár az állandó színház: elsőrangú társulat hat- hetes szezonja; operából, operettből, népszínműből, klasszikus prózából álló változatos műsor; nagyvárosi példákat követve naponta műsorfüzet (Makói Színházi Lapok), valamint hetenként Színházi Újság címmel művészeti lap tájékoztat a színészeti eseményekről. Mindez a korábbi évekkel összehasonlítva ugrásszerű előrelépés.

Zilahi igazgató is elégedett lehetett a makói szezon mérlegével: estéről estére megfelelő volt a látogatottság, a 24 előadásra meghirdetett bérletből igen sok kelt el. A színházi bérlők: földszinti páholyok: jobb 1. Borotvás Dezsőné, 2. Dózsa Lajos dr., 3. Fodor József főmérnök, 4. Iritz Mór dr., 5. Sós Bernát dr., 6. Dózsa Simon dr., 7. Farkas Mór főszolgabíró, bal 1. Dessewffy Sándor püspök, 2. Kristóffy János, 3. Barna Sándor, 4. Özv. Tarnay Antalné, 5. Meskó Sándor dr. főispán, 6. Návay Lajos alispán, 7. Hervay István megyei főjegyző; emeleti páholyok: jobb 1. özv. Singer Jakabné, 2. Lukács Mór, 3. Poór Endre, 4. Iritz Sándor, 5. Urbán István, 7. Rónay Aladár, bal 1. Vogel Péter, 3. André László, 4. Földesi János, 5. Berényi József, 6. Praznovszky Ágoston, 7. Rónay Jenő; zsöllyék: Kardos Sámuel, Cseresnyés János, Popeszku József, Reiner Izsó, Husztik Lajos, Kövecs Antal, Jencs Árpád, Mályusz György, Thaisz Géza, Madzsar Gusztáv, Széll Imre, Schwarcz József, Kereskedők Egylete 1 teljes sor, Gazdasági Egyesület 1 teljes sor.92           

A Hollósy Kornélia színház megnyitásával a műkedvelő csoportok is olyan játékhelyhez jutottak, amely lehetővé tette a darabok igényesebb kiállítását, a nézőszám jelentős növelését. Ezekben az években különösen az iparos olvasókör, az építőmunkások valamint az úri műkedvelők csoportja ért el szép sikereket. {441}

Mivel a színház bérlete három évre szólt, a makóiak a viszontlátás és a nyitószezonhoz hasonló sikeres folytatás reményében búcsúztak az aradi színtársulattól. Várakozásukban – sajnos – csalódniuk kellett, mivel 1904-ben Zilahi Gyula társulatával két részletben majdnem három hónapig játszott ugyan Makón, azonban minden tekintetben gyöngébb produkciót nyújtott az előző évinél. Pedig a közönség bízott az ígéretekben, sok bérlet gazdára talált, a látogatottság a bérletszünetes előadásokon is jó volt, idővel azonban tapasztalnia kellett, hogy az igazgató nem különösebben szorgalmazza makói szerződésének megtartását. Talán ezzel is előkészítve fölmentését a harmadik évad megtartásának kötelezettsége alól, ugyanis a következő évtől Arad helyett Debrecent választotta téli állomásul.

A Színpártoló Egyesület választmánya – elfogadva Zilahi Gyula lemondását – 1905-re Pesti Ihász Lajos szabadkai igazgatóval kötött szerződést. A néhány évvel korábbról előnyösen ismert direktor ezúttal is jól szervezett társulattal érkezett Makóra, hathetes szezonja mégis középszerűre sikerült. A közönség pártolása is ennek megfelelően átlag alatti volt. Így nem csodálkozhatunk, hogy az igazgató (a Színpártoló Egyesület hathatós fölszólítására) az őszi szezon megtartásától visszalépett.

Végül a váratlan helyzet a lehető legkedvezőbben oldódott meg. Nádasi József soproni igazgató ugyanis megpályázta és elnyerte a Hollósy Kornélia színház bérletét. Ezzel a döntéssel Makó színháztörténetében csaknem két évtizedig tartó korszak kezdődött. Nádasi József ugyanis két megszakítással nyugdíjba vonulásáig, 1922-ig makói színigazgató maradt. A bemutatkozó szezon (1905) mindenben megfelelt az igényeknek, a társulat igazolta a megelőző jó híreket. „Vidéki viszonylatban a lehető legjobb előadásokat volt alkalma élvezni az állandóan szép számú közönségnek. A rendezés gondos volt […], a társulat szépet és jót nyújtott. A szezont úgy művészi, mint anyagi tekintetben nagy és teljes siker koronázta.”93 1906-ban – ha lehet – még tovább nőtt Nádasi társulatának népszerűsége. Két részletben tartott 11 hetes szezonuk változatos műsora, gondos kiállítású előadásai vonzották a közönséget. Az igazgató azzal is kedveskedett a színházlátogatóknak, hogy rendkívüli vendégjáték-sorozatot szervezett. Még az ország legnagyobb városai is megirigyelhették a makóiak szerencséjét: egy évben nyolc vendégművész játékában gyönyörködhettek. Olyan hírességek léptek föl, mint Küry Klára, a Népszínház primadonnája; Blaha Lujza, a „nemzet csalogánya”; Vízvári Mariska, a Nemzeti Színház művésznője; Tapolczay Dezső, a Vígszínház művésze. Két estén a makói születésű Papp Miska, a Király Színház tagja is bemutatkozott.

1907-ben némileg változott a játék rendje, mivel Nádasi igazgató csak tavasszal tartott nyolchetes szezont, ezúttal is az igényesség és közönségsiker jegyében. Az őszi lehetőséget közös megegyezéssel elcserélte Makó Lajos szegedi direktorral. Még soha nem játszott Makón olyan nagy létszámú, olyan gondosan szervezett társulat, mint a szegedi volt. Egyhónapos szezonjuk mégis ráfizetéssel végződött, pedig „az előadásokon meglátszott a gondos, szakavatott rendezőnek mindenre kiterjedő figyelme; a szereplők komolyan vették szerepüket; a zenekar tudása és játéka ellen semmi kifogást sem lehetett emelni; a színpad díszletezése mindig tetszetős és a darab szellemének megfelelő volt.”94       

Bebizonyosodott, hogy Makó nem bír el egymáshoz közel két hosszabb szezont. Az augusztus itt nem színházi időpont; a színház befogadóképessége még telt ház esetén {442} is kicsi ahhoz, hogy ilyen nagy társulat költségei megtérüljenek. Nem csoda, hogy Makó Lajos 1908-ra nem vállalkozott itteni szezonra, hanem visszaadta a bérletjogot Nádasi Józsefnek. A makóiak régi ismerősként fogadták a színészeket, és estéről estére szép számban látogatták az előadásokat. Így mind a közönség, mind pedig Nádasi igazgató elégedett volt a hathetes szezon mérlegével. A Színpártoló Egyesület választmánya mégis úgy vélekedett, hogy varietas delectat (a változatosság gyönyörködtet) elve alapján célszerű az immár négy éve Makón játszó Nádasi-féle társulatot új együttessel fölváltani. Ezért pályázatot írt ki, és ezt Mariházi Miklós kecskeméti igazgató nyerte el. A pályakezdő direktor évekkel korábban Zilahi Gyula társulatának népszerű színészeként szép sikerrel szerepelt Makón. Együttesével három évben (1908–1910) játszott városunkban. Itteni működésüket Janus-arcúság jellemezte. Az első évben a változatos műsor igényesen bemutatott előadásait pártolta a közönség, és az igazgató is megtalálta számítását. Nem így a második szezonban, amikor – a színvonalas bemutatók ellenére – jelentősen csökkent a színházba járók száma, rendszeresen fél-, negyed ház, sőt nem-egyszer majdnem üres nézőtér előtt játszottak a színészek.

A már-már kritikus helyzetet Ivánfi Jenő vendégjátéka mentette meg. A Nemzeti Színház kiváló művészének föllépései minden alkalommal zsúfolt ház előtt zajlottak le. A bevétel lehetővé tette a társulat tisztes elutazását. Bár az öthetes őszi szezon mérlege némileg kedvezőbb volt, Mariházi Miklós utolsó előadásait viszont már az elkedvetlenedés, a szürkeség jellemezte. Ennek törvényszerű velejárója volt a közönség elmaradása. Ez a vészes hanyatlást mutató jelenség arra késztette a Színpártoló Egyesület választmányát, hogy pályázat mellőzésével ismét a legsikeresebb makói színigazgatónak: Nádasi Józsefnek juttassa a színház bérletét. Ezzel a döntésével mintegy évtizedre eldöntötte városunk színészetének jövőjét, hiszen most már nem kísérletezve tovább, kitartott a makói közönség körében méltán népszerű soproni (majd szabadkai) igazgató mellett.

1911 vendégszerepléssel kezdődött. Könyves Jenő stagione társulata télen 14 előadást tartott az Uránia moziban. A kis létszámú, jó színészekből álló csoport népszerű művekből összeállított műsorát pártolta a közönség. Az év végén ismét visszatértek Makóra és akkor is sikerük volt.

Nádasi József viszont ebben az évben csak hathetes szezont tartott Makón, mivel július 30-án a szombathelyi színház leégett, és a soproni társulat díszletei, hangszerei megsemmisültek. Így Nádasi csak kölcsön fölszereléssel, késve vállalkozhatott rövidített évad megtartására. A közönség azzal is kimutatta szeretetét és ragaszkodását a bajba jutott társulat iránt, hogy estéről estére zsúfolásig megtöltötte a nézőteret.

1912 némi változást hozott. Nádasi József ugyanis soproni társulatát a tavasszal esedékes makói szezon játékjogával együtt átadta Thúry Elemér igazgatónak. Ő pedig új együttest szervezett, és áttette székhelyét Szabadkára. Thúry Elemér jól sikerült nyolchetes sorozatot tartott. A közönség az évek során megismert színészek előadásait ezúttal is szép számban látogatta.

Nádasi József igazi próbatétele az 1912. őszi évad volt. Már mint szabadkai igazgató teljesen új társulattal érkezett Makóra. A siker ezúttal sem maradt el, így a Színpártoló Egyesület választmánya joggal állapíthatta meg, hogy „Makó a jó színházjáró városok sorába került”. Érvényesnek bizonyult ez a megállapítás az elkövetkező hat évre is (1913–1918), amely – egyetlen sikertelen évadot kivéve – a makóiak és a Nádasi társulat kölcsönös egymásra találása és elégedettsége jegyében telt el. A jó színészekből álló együttes színvonalas előadásait szívesen látogatta a közönség. (Az egyetlen kivétel {443} 1914 volt.) Mivel a nagyszámú bérlet megteremtette az anyagi biztonságot, Nádasi igazgató a darabok megválasztásában könnyebben alkalmazkodott a helyi igényekhez. Így amikor azt tapasztalta, hogy a klasszikus prózai művek (Shakespeare, Molière, Schiller) kevésbé népszerűek, több operettből álló szezonokat szervezett; a bérletben bemutatott és sikeresnek bizonyult darabokat többször előadatta; bérletszünetben is alakalomszerűen vendégművészek meghívásával és szerepeltetésével színesítette az előadásokat. Végül olyan szerencsésen alakult a helyzet, hogy a makói színházi életben alig lehetett észrevenni a háborús éveket; minden körülmény a békeidőket idézte.

Azért a történelmi események Makón is jelentősen befolyásolták a körülményeket. Nádasi díszleteit Szabadkán a szerb hatóságok lefoglalták, és a társulatot nem engedték a városból eltávozni. Makó 1919-ben színház nélkül maradt. Ezzel zárult le a makói színészet történetének első jelentős időszaka. Nádasi József „népszerű igazgató volt, akit szeretett az egész város. Mindig jó társulata volt, s a külső kiállításra valamint a rendezésre is gondja volt. Igyekezett a közönség ízlését ellesni, és annak igényeihez formálni színházának képét.”95       

Makó idegen megszállása miatt csak 1919 második felében kerülhetett sor színészeti eseményekre: műkedvelő előadásokra valamint az év végén (a következő évre áthúzódóan) a Korzó moziban az Intim Színház tagjaiból szervezett stagione társulat négyhetes vendégszereplésére.

A Színpártoló Egyesület választmánya – figyelembe véve Nádasi József társulatának akadályoztatását – 1920-tól pályázatot írt ki a Hollósy Kornélia színház bérletére. Ezt Andor Zsigmond székesfehérvári igazgató nyerte el. Az új társulat bemutatkozása a makói színészet történetében is új fejezet kezdete.

Lábjegyzetek: