Előző fejezet Következő fejezet

{005} Makó gazdasága a két világháború között

 

A gazdaság általános helyzete

Makó számára közvetlen tapasztalat volt a trianoni szerződés következménye, hogy ti. Magyarország – adottságait tekintve – földművelő állam lett. Minden közjó csak a termelésből sarjadhatott, tehát a termelés számára kellett a fejlődési lehetőséget előteremteni. Megfosztották iparunkat nyersanyagtermő vidékeitől, elvesztettük a vasút, a szénkészlet nagy részét, a sóbányák egészét, elvesztettük az állattenyésztés összes feltételét. A gazdaság talpra állításának lehetőségeit keresve nem jöhetett számításba az ipari termékek erőteljes exportja, mely garantálta volna az állam szükséges bevételeit. Nem jelentett megoldást a mezőgazdasági termékek nagyarányú kivitele sem, mert az egyoldalú agrárexport Magyarországot hátrányba hozta volna az ipari államokkal szemben. A mezőgazdasági termékekért külföldön csak a nyersanyag árát fizették, míg az iparcikkek vásárlásakor Magyarország az ipari földolgozás árát, a nyersanyaghoz adott tudásértéket egyenlítette ki. A kibontakozás egyik útját a mezőgazdasági ipartelepek létesítése jelentette. Magyarországnak sok ipari földolgozásra alkalmas terméke volt. Búza helyett lisztet, burgonya helyett burgonyaszeszt, len és kender helyett vásznat, répa helyett cukrot, gyümölcs helyett különféle gyümölcsízeket, lekvárt javasoltak kivitelre. Ezek a nemzetgazdasági összefüggések különös súllyal estek latba Makón.

Makó mezőváros. Városi minőségének összetevői fejlett mezőgazdasági kultúrájában találhatók meg. Ez a sajátossága napjainkig megmaradt, de a városi lét ipari és kereskedelmi mutatói is javultak a két világháború között.

Makónak az ország új határaihoz alkalmazkodó társadalomgazdasági berendezkedése 1920 után kezdődhetett meg. Ez a folyamat a hagyományos piacaitól elvágott, a forradalmak és a román megszállás által sújtott városban nem lehetett zavartalan. Az 1920-szal kezdődő korszak első évtizede sajátos konjunktúrának látszott, mert a földreform és a jobb értékesítés az inflációs esztendők kiszámíthatatlan fordulatai ellenére életet vitt a mezőgazdaságba. A pengő bevezetése javított a konjunktúrán, de ennek a gazdasági világválság vetett véget. Makó legfontosabb gazdasági ága, a mezőgazdaság exportnehézségek közé került, termékeinek árzuhanása, az agrárolló szétnyílása a minimumra nyomta le jövedelmezőségét. Ezért nem javulhatott a mezőgazdaság népességeltartó képessége. A válság szanálása utáni újabb föllendülést pedig a második világháború {006} kitörése törte ketté. Makó e negyedszázad alatt gazdaságilag sokat fejlődött. Mezővárosi alapvonása megmaradt, de tagadhatatlan földművelő jellegének valamelyest visszafejlődése és a modern gazdasági ágazatok megerősödése. Mindezekre bizonyítóanyagot szolgáltatnak az őstermelés, ipar, kereskedelem és az értelmiség foglalkoztatottjainak létszámadatai.

A gazdaság demográfiai hátterének fontos mutatója az össznépesség alakulása.

Makó össznépességének alakulása1
1900 33 722
1910 34 918
1920 37 141
1930 35 824
1941 35 703
{007}

  A fönti számsorok fő tanulsága, hogy az első világháború után, nemhogy csökkent volna, de nőtt a lakosság száma. Ez elsősorban a határon túlról érkezett menekülők nagy számával magyarázható. Ha ezt a rendkívüli növekményt nem számítjuk, akkor is a két világháború között egyenletesen nőtt a népesség. Makó gazdaságának népességeltartó képessége lassú, de folyamatos bővülést tett lehetővé. A második világháború első évének kis megtorpanása elhanyagolható, mert az első világháború előtti utolsó békeévhez képest az 1941. évi népszámlálási adat növekedést mutatott. A lakosság számának 40 év alatti szerény növekedése (kb. 2000 fő), és 35 ezer fölötti stabilizálódása azt mutatja, hogy a földművelés népességi kapacitása igen enyhe volt, de elég ahhoz, hogy a fejlődő ipari-forgalmi szektorral együtt a társadalom megkapaszkodásához megfelelő alapot nyújtson.

Makó gazdasági helyzetének fontos aspektusa a népesség foglalkozási megoszlása. Táblázatunk három népszámlálás adataira támaszkodva vázolja föl a foglalkozási statisztika összefüggéseit.

A népesség foglalkozási megoszlása2

  1920 1930 1941

 

Kerső Eltartott Kerső Eltartott Kerső Eltartott
Össznép 18 498 18 643 17 673 18 151 17 303 18 400
Őstermelő 11 802 11 180 9 756 9 755 10 114 9 601
Ipar 2 796 3 038 3 167 ? 2 387 3 357
Keresked. 1 312 2 011 ? ? 2 604 2 536
Értelm. 872 1 300 ? ? 1 323 1 563
Napszámos 302 162 3 195 3 768    

A népesség ama részének megjelölésére, mely fizető munkával foglalkozott, a „kereső”, és a munkájuk eredményéből élőkre az „eltartott” kategóriáját alkalmaztuk. A lakosság e két csoportját Makón nehezen lehetett elválasztani, mert a keresők többsége mezőgazdasággal foglalkozott, ahol a családfőnek segítő családtagként sokan bedolgoztak. Pl. 1920-ban az önálló birtokosok és bérlők száma 3459-re rúgott, miközben segítő családtagjaiké 2604-re. Ők együtt 5881-főt tartottak el. Nem világos azonban a statisztikai besorolás, hogy a segítő családtagokat végül is milyen arányban sorolták be az őstermelés összes keresői és eltartottai közé. Ha megnézzük, hogy a város összes keresőihez vagy eltartottjaihoz miként viszonyult az őstermelők ilyen megoszlása, azt látjuk, hogy mindkét esetben kiegyenlítettek az arányok. Míg a lakosságon belül a keresők, az őstermelők közt az eltartottak voltak kevesebben. Utóbbi általános országos jelenség volt a háború után, mert az őstermelő kereső népesség száma nőtt, de ezen belül az őstermeléssel foglakozó önállóké még jobban. 1920-ban 3459, 1930-ban 3848, 1941-ben 4081 mezőgazdasági foglalkozású önállót számláltak meg. Az „önálló” azt jelentette, hogy tulajdona volt, ha csak egy hold is. Az önállók számának növekedése pedig együtt járt a segítő családtagok bevonásával a munkába. 1920-tól az a tendencia érvényesült, hogy a kisbirtokosoknak és részes földműveseknek – különösen női – családtagjai, kik nem csak háztartási teendőket végző eltartottak voltak, hanem az őstermelés részesei is, gazdaságilag segítő családtagnak minősültek. 1930-ban ezért egyenlítődött ki annyira a kereső-eltartott arány, amely 1941-re is csak 500 fős különbséget mutatott az előbbiek javára.

A Makó életét meghatározó mezőgazdasági jellegnek köszönhetően a kereső népességen belüli önállók nagy aránya mindig előtérben maradt. 1930-ban az összes kereső 37%-a „saját lábán állt”. Ezzel szemben a mezőgazdasági segédszemélyzet aránya kisebbedett. A „mezőgazdasági segédszemélyzet” megnevezés különböző foglalkozásokat, eltérő munkanemeket takart (földműves napszámosok, gazdasági cselédek, tisztviselő, munkás). 1920-ban még 21 tisztviselő, 761 cseléd, és 4592 munkás (napszámos) dolgozott keresőként a mezőgazdaságban, ugyanez 1930-ban a következőképp alakult: 6, 617, 3195. Végeredményben a mezőgazdasági keresők száma a korszak egészét tekintve kisebb lett, de ezen belül a birtokos és bérlő társadalom nagysága nőtt, csak a függő helyzetűeké csökkent. 1930-ban a segítő családtagok egy részét eltartottnak minősítették, és ez szintén apasztotta a keresőként nyilvántartott csoportokat. Az önállók növekedése pedig azzal függött össze, hogy 1930-ban az 1-10 holdas kisbirtokos vagy kisbérlő napszámosokat még abban az esetben is az önállók közé sorolták, ha magukat a számlálólapon földműves napszámosoknak nevezték. Korábban 5 hold felső határig az önbesorolás volt irányadó a foglalkozási csoportosításban, ezt most eltörölték. Növelte az önállók számát az 1920. XXXVI. tc.-en alapuló földreform végrehajtása is. Sok új gazda jutott birtokhoz akkor, de a kis parcellákon összezsugorodott a földbirtok-jövedelem, s így alig növekedett a mezőgazdaság népességeltartó képessége. Makón tehát a földtulajdonban részesedők gyarapodásával fokozódott a gazdasági széttagoltság, de ez szociális (munka, megélhetés) szempontból pozitív változás, még ha gazdasági racionalitása megkérdőjelezhető is.

Az iparral foglalkozó népességet a két világháború közötti népszámlálások az iparűzés módja alapján 3 kategóriába sorolták. A „tulajdonképpeni ipart” a kézmű- és gyáripar jelentette, külön taglalta a házi vagy népipar és a vándoripar kereső tagjait. Nagy népesedési jelentősége az elsőnek volt, a házi- és a vándoriparban foglalkoztatottak {008} száma elenyésző: 1920-ban 19 valamint 13, 1930-ban 7 és 9 kereső tartozott e csoportokba.

A háziiparnak megvolt Makón a létjogosultsága a télen kevéssé elfoglalt lakosság foglalkoztatásában, valamint az elszegényedett rétegek keresethez juttatásában, különösen a nád-, vesszőfonásban. Mindkét háziipari tevékenységhez kellő ügyesség és művészi ízlés kellett, ami a makóiakban megvolt. Mégis megfelelő üzleti szervezés híján, talán a városi támogatás elégtelensége miatt is nem futott be nagy fejlődési pályát. A vándoripar szerepe a közlekedési viszonyok rohamos javulása miatt megcsappant. Az összegző számok azt mutatják, hogy a „tulajdonképpeni ipar” alkalmasabb volt több ember eltartására, mint a mezőgazdaság. Míg 1920-ban alig 300 fő különbséget tapasztalunk a két mutató között, 1941-re már 1000 főre növekedett. Vagyis ennyivel többen voltak az ipari foglalkozású keresők eltartottjai. 1920-ban az összes ipari keresőn (2796) belül az önálló iparosok aránya 1191 főt tett ki.

Foglalkozási viszonyát tekintve az ipari keresők kevesebb mint fele mondhatta magát önálló mesternek, pár százzal többen (1573) segédszemélyzetnek (tisztviselő, tanonc, munkás) minősültek. 1930-ra jelentősen megnőtt az iparban dolgozók száma (3167), majd 1941-re drasztikusan 2387 főre apadt. Ez azonban csak az összes keresőre vonatkozott, a számok változása mögött lappangó lényeg ennél fontosabb. Az önálló mesterek száma ugyanis 10 év alatt valamelyest csökkent (1163-ra), de a segédszemélyzet 2004 főre szaporodott, és ez egyharmados növekedést mutatott, szemben a mesterek lassú „fogyásával”. Vagyis fokozatosan több segéd jutott egy mesterre, ami az üzemnagyság növekedésére utalt. A kereső segédszemélyzet főbb kategóriáinak a vizsgálata rávilágít a társadalmi-gazdasági erőeltolódások szerkezetében és a munkamegosztásban bekövetkezett változásokra: miközben a tanoncok száma csökkent, a tisztviselőké és a segédeké nőtt.

A keresők százalékos alakulása foglalkozási főcsoportok szerint3

  1920 1941
Őstermelők 63,0 59,0
Iparosok 15,0 14,0
Kereskedők 7,0 15,0
Értelmiség 4,7 7,6
Egyéb 10,3 5,4
Összesen 100,0 100,0

  Mivel az ipar Makón alapjában kisipar, a szektor megerősödésére, a mesterutánpótlást szolgáló szakmai állomány növekedésére köveztethetünk. Segítő családtagot is föltüntethettek kereső segédszemélyzetként, de épp a kézműipar tudásigénye a tanoncból lett mesterlegények nagy számát valószínűsíti. Nem tudjuk a pontos okát a tanoncszám visszaesésének (az 1920-i 503-ról az 1930-i 378-ra). Ez önmagában kedvezőtlen tünet, {009} mert hátrányosan befolyásolhatta a segéddé válást. Vagyis a tanult munkásság szakmai utánpótlásának bázisa szűkült ezzel. Ennek lehettek demográfiai okai (a háborús szülöttek tanonckorba jutása) és társadalmiak (a gépipar felé fordulás). 1941-ben az ipar keresői 2387-en voltak, ebből 992-en számítottak önállónak, a többiek (1395) különféle beosztású segédszemélyzetnek. Az előző évtized növekedési szerkezete nem folytatódott, a visszaesés egyaránt sújtotta a mestereket és segédeket. Önálló iparos csak az lehetett, akinek az adott ipari szakma főfoglalkozása volt. Ez a vágy áthatotta a makói segédeket is. A csökkenést valószínűleg a zsidótörvények végrehajtása okozta. Az ipari segédszemélyzet 1930-i fölfutása összefüggött azzal, hogy a mezőgazdaságból a válság miatt kirekedt munkaerő-fölösleg tekintélyes részének keresethez juttatásáról az ipar gondoskodott.

A foglalkozási szerkezet megoszlása Makó gazdaságának korszerűsödését mutatja. 20 év alatt csökkent a mezőgazdaságból élők száma, de megduplázódott a kereskedők és több mint 50%-kal nőtt az értelmiség aránya. Az értelmiség városias koncentrálódása modern társadalmi jelenség. 1920 és 1941 között majdnem a kétszeresére nőtt. Társadalmi súlyát a csoport lélekszámadatai különösen kidomborították, az ágazat eltartóképessége a legjobbnak számított. Több mint felét a közszolgálat és a magángazdaság különféle ágaiban szolgáló tisztviselők tették ki, s a klasszikus szabad foglalkozású (diplomás) intelligencia (ügyvéd, orvos, mérnök, művész) kisebb súlyt képviselt. Az egyéb kategóriába sorolt forgalmi szektorral és járadékos réteggel együtt Makónak 1941-re polgárosultabb gazdasági és társadalmi szerkezete lett, mint 1920-ban. A kereskedelem is a nagy eltartó képességű állások közé tartozott. Bár köztük az 1941-es népszámlálás több keresőt mutatott ki, mint eltartottat. E mögött a segítő családtag keresővé minősítése és a réteg nagyfokú foglalkoztatottsága állt.

 

A háború következményei

A gazdaság átállása

A vesztett háború után Makó ugyanazokkal az általános problémákkal nézett szembe, mint az ország: az általános elszegényedés, a fogyasztás redukálása, nyersanyaghiány, a korona elértéktelenedése. Mindezek fölforgatták az életet, s a gazdasági összeroppanás után következett az életszínvonal drasztikus süllyedése.

A háborút nagyon megsínylette Makó. Helyi gazdasági szakemberek úgy vélték, hogy a világégés „minden theoriát megdöntött” mind hadviselésben, mind a közgazdaságban. Nem ilyennek jósolták a háború tartamát, eszközeit, lefolyását. Következményei közül legsúlyosabb volt az, hogy pénzzel telítette a közgazdaságot, ami Makón a betétek nagy emelkedésében és a fölvett kölcsönök gyors és nagyarányú visszafizetésében nyilvánult meg. Gyakorlatilag megszűnt az áruhitel, és csökkent a kereskedelmi forgalomból származó váltóüzlet. A háborús viszonyok és a háborús valutáris intézkedések megszüntették a kereskedést a külföldi fizetési eszközökkel, jelentősen megnövekedett a költség az adóteher és a drágaság miatt. Az emberek arra törekedtek, hogy mindenkor értékesíthető javak alkossák vagyonukat: megőrizték ingatlanjaikat és jobb értékpapírjaikat.4 {010} Mindenki azzal számolt, hogy a háború befejezése után megindulnak az újabb beruházások, ez élénkebb üzleti forgalmat idéz elő, és föllendíti a gazdasági életet. A pangás egyik biztos jele volt, hogy a pénzintézetek pénzbőségben szenvedtek, azaz kis tér kínálkozott az újabb kihelyezésekhez, üzleteket csak szórványosan lehetett kötni. Sőt a nagy pénzbőség következtében az ügyfelek kölcsöneiket a szokottnál jóval hamarább fizették vissza készpénzben, és ez csökkentette a banki üzletágak forgalmát, mert visszafogta az üzleti forgalommal járó privát szükségleteket. A konjunkturális helyzetnek és nem az ipar általános föllendülésének lehet tulajdonítani, hogy 1916-ban egyszerre két ipartelepre is kértek engedélyt. Morgenstern Adolf a Deák Ferenc utcában létesítendő szappangyárnak kért telepengedélyt, amelyet a hatóság azért helytelenített, mert a nagy bűzzel járó szappanfőzést a város egyik legforgalmasabb helyén kívánta megvalósítani. Egyidejűleg a Zeitler-malom is telepengedélyt kért háromemeletes műmalom létesítéséhez.5 Nagy konjunkturális érzékre vall, hogy a Zeitler-malom a Pataky-féle gőzmalom leégése után két nappal már üzemének tetemes bővítésére gondolt, mert tudta, hogy a lisztszükséglet változatlan marad, míg a szükséglet kielégítésére szolgáló üzemek száma csökkent.

A kezdeti nehézségek után azonban a gazdaság magára talált, olajozottan működő piacgazdaság jött létre, még ha növekedési rátája nem érte is el a dualizmus korit. 1920-ban véget ért az idegen megszállás, lassan helyre állt a közlekedés is, és az év vége felé sokat fejlődött az üzleti forgalom. A föllendülés sajátossága, hogy folyamatos áremelkedések közepett következett be. Az áruhiány, a bizonytalan átkelés a demarkációs vonalon, valamint az árak maximálása növelte a lánckereskedők és csempészek számát. Ugyanakkor a drága árak és az élénk kereskedelmi forgalom nagy pénzkeresletet idéztek elő, emiatt a pénz állandóan drágult. Különösen a gabonaneműek és a hagyma ára emelkedett, ez pedig nagy tőkék igénybevételére kényszerítette a lakosságot. A Makói Takarékpénztár Rt. állta a sarat, s ennek a nagy pénzkeresletnek eleget tudott tenni, mert a makóiak növekvő betétei kellő födözetet nyújtottak a hitelezéshez.6 Az áremelkedés ütemét szemlélteti alábbi táblázatunk, két számoszlopban adva meg koronában az 1922. és az 1923. évi árakat.

Az áremelkedés üteme koronában

  1922 1923
Egy métermázsa búza 3150 19 000
Egy métermázsa kukorica 3300 11 000
Egy kiló liszt 44 285
Egy kiló sertéshús 160 1100
Egy kiló szalonna 190 1200
Egy liter tej 14 90
Egy kiló vöröshagyma 100 70
Egy kiló fokhagyma 24 30
{011}

 

A búza hatszorosan, a kenyér hétszeresen, és a többi termék ára is többszörösen haladta meg az előző évi árakat. A pénzromlás iszonyú méreteket öltött.

A határszéli helyzet

A trianoni területcsonkítás Makóból határmenti települést faragott. Természetes hátországának, a Bánságnak elvesztésével gyöngült a Maroson folytatott szállítások üteme is. A Monarchia korának lendületesen fejlődő délvidéki régiója, Maros-menti fontos gócpontjai (Makó, Arad), de ide sorolhatjuk Szegedet és Temesvárt is, megszűntek egységes gazdasági területnek lenni, fejlődésük megtorpant, sőt 1945 után már csak vegetáltak a határ két oldalán, az egykor európai mintájú és sodratú gyarapodást megélt Maros partján.

A két világháború között azonban még csak a területvesztés, a forradalmak és a román megszállás közvetlen következményei hatottak, megingatva kezdetben a gazdálkodást. 1918-ban és 1919-ben szinte teljesen megbénult a forgalom, sem a vállalkozások, sem a pénzintézetek nem számolhattak rendes üzletmenettel. Körülményes volt a közlekedés is. Utazni, helyet változtatni csak igazolvánnyal lehetett, de néha még az sem volt elegendő. Különösen a marosi átkeléskor mutatkoztak nehézségek. A megszálló katonaság nem respektálta az elöljárói utasítást: a káplár vagy őrmester szeszélye szerint tiltotta meg vagy engedélyezte az átkelést a folyón. Pedig a makóiaknak különösen fontos volt Maros-hídi átjárás, mert sok családnak feküdt az ingatlana vagy bérelt földje a Maros bal oldalán. Számukra létkérdés volt a szabad közlekedés, de ezt a románok és szerbek közötti rossz viszony miatt gyakran fölfüggesztették.7

Az átlag polgárt a trianoni békeszerződés elsősorban magánjogi kapcsolataiban érintette. Ilyennek tekinthetjük pl. a községi illetőség kérdését. Élhetett Makón is olyan, akinek illetősége 1921. július 26-án (a békeszerződés életbelépésének a napján) az elszakított területen volt, s ez magyar állampolgárságának megszűnését okozhatta. Azok, akik addig az elcsatolt területen éltek, de magyar állampolgárok akartak maradni, új belföldi községi illetőséget kellett kérvényezniük, azaz számukra a hatóságok új illetőségi községet jelöltek ki. Makó lakossága szép számmal gyarapodott ezen az úton.8

Trianon hatással volt a társadalmi életre és az egyének gazdasági helyzetére is. A békeszerződés rendelkezései közé foglalt különböző korlátozások érintették az egyesületek, pénzintézetek, klubok működését. Csak úgy működhetett bármely polgári szervezet, ha az új körülményeket figyelembe vevő alapszabályait a belügyminiszter jóváhagyta vagy az illetékes szakminiszter (pl. takarékpénztárak esetében a pénzügyminiszter) láttamozta. A városban létesült polgári szervezetekről a nemzetközi korlátozó szabályok értelmében 1922-től minden évben kimutatást kellett készíteni. Klebersberg Kunó belügyminiszter erre a kötelességükre emlékeztette az ország településeinek vezetőit – így Makó polgármesterét is – 1922. március 27-i körlevelében.9

A trianoni szerződés megkövetelte az ingóságok bejelentését is. Az ezt szabályozó miniszterelnöki rendelet kimondta: bejelentési kötelezettség alá esnek az ékszerek, műkincsek, régiségek, festmények, szőnyegek, tudományos könyvek, hivatalos iratok és okmányok. Az okára a Makó polgármesteréhez intézett levelében mutatott rá Csanád {012} vármegye alispánja. Eszerint a békeszerződés 168. pontjában felsorolt ingóságok bejelentését és zár alá vételét a győztesek igényelték. Magyarországnak vissza kellett szolgáltatnia mindazt a készpénzt, állatállományt, melyek a Szövetséges és Társult Hatalmak fönnhatósága alá tartoztak vagy a magyarok lakta területekről származtak. Visszaszármaztatni akkor kellett az így lefoglalt tárgyakat, ha az azonosság megállapítása Magyarország egykori és mai illetve szövetségeseinek a területén lehetséges volt.

Ugyan e paragrafus visszaszolgáltatandónak mondta az elfoglalt területekről elszállított valamennyi műkincset és hivatalos dokumentumot függetlenül attól, hogy ezek a tárgyak akkor – 1922-ben – az államnak vagy tartományoknak, községeknek vagy testületeknek, egyházaknak vagy egyéb köz- és magánjogi intézményeknek voltak a tulajdonában.

Ebben a rendelkezésben az a figyelemre méltó, hogy a 176. pont a Magyarországtól erőszakosan elszakított területeket is „a magyarok által megszállt” részeknek minősítette, ha az „elszállítás” 1914. június 1. után történt. Pl. gépek, géprészek, mezőgazdasági eszközök, szerszámok vasúti és szállítási anyag, bútor, készpénz, értékpapírok bejelentési kötelezettségének a végrehajtásától várták az utódállamok vezetői a „jogtalanul” elvitt vagyon visszaszerzését.10

Makó esetében a fönti rendelkezéseket kiegészítették a román megszállás jelentette gazdasági nehézségek. Ezek közé tartozott a kettős birtokosok kálváriája. Azok a szerencsétlen földtulajdonosok, akiknek földjük egy része a megszállt területen maradt, a magyar és a román kormány között létrejött megállapodás értelmében az elsőfokú rendőrhatóságtól beszerezhették az átkeléshez szükséges igazolványokat. Célszerű volt ezt télen megejteni, nehogy a késedelmes ügyintézés hátráltassa a tavaszi munkák megkezdését. Sajnos a román hatóságok a makói államrendőrség által 1924-ben átküldött igazolványokat nem érvényesítették. Annyit garantáltak, hogy akik már 1923-ban is rendelkeztek az átkeléshez szükséges fényképes igazolvánnyal, azokat átengedik az apátfalvi hídon földjeik megmunkálására. Az átkeléshez azonban csak ezt a hidat használhatták. Előtte jelentkezniük kellett az apátfalvi vámőrségnél, azután az őscsanádi vámhivatal főnökénél, végül a megszállt területen lévő földjük utáni adó megfizetése végett az őscsanádi csendőrparancsnokságnál.11 Nehéz helyzetbe kerültek a makói földtulajdonosok, hisz többszörös procedúrát kellett elszenvedniük, melynek végén ott állt a román csendőrség, mint adóbeszedő hivatal, ami magyar ember számára ismeretlen fogalomként hatott.

Ezen kívül a románok kihasználták a hagymaszállításból adódó előnyöket is. Petrovics György polgármester 1922-ben jelentette a tanácsnak, hogy 1920-ban a román megszállás idején Motorka Romulus tanácsi határozattal engedélyt kapott 100 vagon vöröshagyma kiszállítására. Fedezetül 50 000 koronát helyezett letétbe a főpénztárban, hogy a városi tanács bármely célra fölhasználhatja. Az apropó, ami miatt az egykori tranzakció fölvetődött, a karácsony közeledte. Sokan kezdeményeztek gyűjtést a szegények megsegítésére, de kevés pénz gyűlt össze, ezért a polgármester az 1920-ban elhelyezett és még érintetlen pénzügyi betét fölhasználását javasolta. A társadalmi szolidaritás e szép példája ugyanakkor fölvillantotta a szállítási akció politikai, gazdasági hátterét. {013}

Motorka Romulus erdélyi nagybirtokos volt, aki társaival 100 vagon hagymát adott el Csehszlovákiának 1919 végén. A szállítás azonban meghiúsult, mert Michalescu tábornok 1920 januárjában mindennemű Szolnokon túlra irányuló szállítást betiltott. Emiatt az eladott hagymát elszállítani nem lehetett. Csak 1922-ben kapták meg a kiviteli engedélyt, de eközben a város kiviteli pótilletéket állapított meg a vöröshagymára, mázsánként 20 koronát. A szállítók ezt a kivetést nemcsak jogtalannak, de anyagilag is károsnak tartották, mert az eladás időpontjában még szó sem volt pótilletékről, így összegét a vevő terhére nem tudták a hagyma árában érvényesíteni. Panasszal fordultak a katonai prefektushoz, de ez az ügyet döntés végett a városi tanács elé utalta. Mivel a tanács a megfizetés mellett döntött, Motorka kénytelen volt fizetni. Ám kijelentette, hogy tisztán jóindulatból fizet a városnak 50 000 K-t, de a pótilleték jogosságát továbbra sem ismeri el. Így lett a szállítási vállalkozót terhelő közületi illetékből szabadon fölhasználható 50 000 koronás magánadomány.12

Hasonló problémába ütközött a Hoffmann és Wéber cég. 1919 végén 19 vagon vörös- és 2,5 vagon fokhagyma szállítására kaptak megbízást Budapestről. Az áruért vámilletéket (49 000 koronát) kellett befizetni Makó közpénztárába 30 napon belül az 1920. február 26-i szállítás után. Már maga a transzport is tanulságos. A cégtelepről a Maros-híd kiszombori oldalára fuvarozták, ahová Kiszombor állomásról nyitott vagonok jöttek. Ezekbe berakodtak, s a szerelvény visszament a kiszombori állomásra. Onnan a cég budapesti Központi Vásárcsarnokába lett volna továbbítandó, de a megszálló szerb katonaság az elszállítást nem engedélyezte. Napokig állt a hagymarakomány a nyitott kocsikban, mert Belgrádból kellett a fuvarengedélyt beszerezni. Az igazolványt március 12-én kapták meg, de addigra 4 vagon hagyma megromlott, ugyanis a rendkívül hideg februárt enyhe március követte. Maradt 15 vagon vörös- és 2,5 vagon fokhagyma, de ebből meg a szerbek kapcsoltak le 5 vagonnyi árut. Budapestre tehát 19 helyett csak 10 vagon vöröshagymát szállítottak el. Ezáltal 95 000 K veszteség keletkezett. Ezért a vásárcsarnok az illeték elengedését kérte. 1 mázsa hagyma árösszetételét az alábbiakban adta meg a cég:

A hagyma árösszetétele mázsánként koronában

Vételár 130
Városi illeték 6
Kocsira felrakás 2
Román szállítási igazolvány 2000
Zsákbetét 20
Szerb vám 65
Fuvar Budapestre 15
Két zsák 36
Zsákolás 3
Kocsin szállítás Kiszomborra 12
Román vám 30
Lerakás Kiszomboron 3
Fuvar Szegedre 30
Összesen 542
{014}

Figyelemre méltó, hogy a Szegedre fuvarozás kétszer olyan drága volt mint Budapestre, holott a távolság meg épp fordítva arányos. De az is, hogy a tulajdonképpeni vételárra (fölvásárlói árra) különféle illetékekből és járulékos munkavégzésből, anyagköltségből csaknem háromszoros összeg rakódott. A város ennek ellenére nem engedett. Hivatkozott arra, hogy a cég tudatosan vállalta a kötelezettséget, amikor nyilatkozatban vette tudomásul Makó határozatát a pótilletékről. Sőt az Ehrenfeld és Spitz makói cég készfizetési jótállást írt alá. Mulasztás esetén Makó jogosult közigazgatási úton érvényt szerezni határozatának, és erre a város el is szánta magát.13

Az adógabona

A háborús évek legsúlyosabb következménye a közélelmezésben mutatkozott meg. Vass József közélelmezésügyi miniszter föltétlenül intézkedni akart a közalkalmazottak és munkások olcsóbb lisztellátásáról. Ezért azt javasolta, hogy a gabona szabad forgalma mellett gabonaadót rójanak ki a gazdákra. Terve szerint holdanként egy métermázsa lett volna a gabonaadó, melyet minden gazda kötelezően fizet, s az efölötti terméssel szabadon rendelkezik. Erről rendeletet adott ki, amely a termelőt a birtok terjedelme arányában különböző mennyiségű adógabona beadására kötelezte. Aki ezt nem szolgáltatta be, annak gabonaváltságdíjat kellett fizetnie, az adóbúza mázsájaként 2000, az adókukoricáért 1000 K-t.14 1920-ban a minisztérium gabona-kormánybiztosi kirendeltséget telepített Makóra, hogy a fönti rendelet szellemében adót vessen ki a gabonára és tengerire. Különválasztották a 100 hold alatti és afölötti gazdákat, kevesebbel terhelve az előbbieket. Az adógabonát és adótengerit vagy termékben rótták le, vagy a helyette kiszabott váltságösszeget fizették be. Nagyon elkeseredtek a gazdák, mert terményeiket csak a szabadforgalomban kívánták eladni. 1923-ban a kormánykirendeltség átadta a helyi Adóhivatalnak azoknak a 100 holdon felüli gazdáknak a névsorát, akik gabonaváltság-hátralékukat nem rendezték. Az adóhivatal levélben hívta föl a polgármester figyelmét, hogy a hátralékokat haladéktalanul be kell hajtani és a Csanád Megyei Szövetkezeti Áruforgalmi Rt. főpénztáránál el kell számolni.15

Pecsétje szerint „A m. kir. közélelmezésügyi miniszter Makói kirendeltsége”-t a főszolgabíró vezette. Ő foglalkozott azokkal a kérelmekkel, melyek a városi adóhivatal eljárását kárhoztatták. Az ugyanis sok termelőtől a rájuk kiszabott gabonaváltság befizetését kérte számon, holott a kormányhivatal az illetők tartozását jogerős határozattal elengedte. A hiba ott volt, hogy a makói közélelmezési ügyosztály a gabonaváltság elengedését tartalmazó határozatokat nem vezette be a kivetési lajstromba és a „zaklatott gazdák” panaszáradata a főszolgabírón csapódott le. Különösen a 100 hold feletti termelők hátralékos adógabona-váltságának behajtása okozott sok gondot, ez ment a leglassabban.16

1920-tól jól fölszaporodott a hátralék mind gabonában, mind váltságösszegben. A megváltozott értékviszonyok miatt azonban 1923-ban főleg a pénzben vállalt adógabona-váltság nem jelenthetett már méltánytalan megterhelést. Ennek megállapítására {015} elég egy pillantást vetnünk az 1920-as váltságösszeg nagyságára: minden 100 kg hátralékos gabona után 2000 K, minden 100 kg hátralékos tengeri után 1000 K váltságpénzt kellett fizetni. Ezek névleges értéke 1923-ig semmit nem változott, noha közben az infláció az eredeti vásárlóértéket 1/6-ára mérsékelte. Vagyis az eredeti teher 1/6-át kellett csak befizetni. Behajtandók voltak a 100 holdon alul gazdálkodók hátralékai is, csak náluk figyelembe vették, kik az önhibájukon kívüli nem fizetők. A kormányutasításban szerepelt, hogy „a kisegzisztenciáktól nem kell a váltságösszeg kérlelhetetlen behajtását forszírozni”, s akiket még a megváltozott értékviszonyok mellett is anyagi létükben támadná meg e kis összeg befizetése, függesszék föl beszedését. A kormány lényegében csak a fizetőképes hátralékosoktól követelte határozottan a teljesítést.17

A Makón lakó, de földeáki birtokán gazdálkodó 1922-ben úgy érte el a mentességet, hogy bizonyította: a rá Földeák községben kivetett 30 kg adóbúzát azért nem tudja beszolgáltatni, mert az 1919/20-i gazdasági évben csak 1 holdon termelt búzát. Ezért mint 3 holdon aluli termelő a kivetett 30 kg adógabona beadására nem kényszeríthető. 1921-ben meg jégkárt szenvedett, amelyet igazolni tudott.18

A 100 holdon felüli termelők búzaadó-hátraléka kg-ban

Zsarkó Mihály Vásárhelyi u. 63. 80
Vajda Péter Szent János tér 1000
Kiss József Tanya 534 467
Mágori Antal Justh Gyula u. 34. 300
Csorba István Kálvária u. 16. 333
Szalai János Kossuth u. 46. 68
Bugyi József Tanya 314. 333
Kiss János Nagycsillag u. 51. 100
Pap Mihály Tanya 421. 100

Ha számításba vesszük, hogy az 1920-as években egy katasztrális holdon átlag 8 mázsa búza termett, s itt a százholdas gazdák terheit adtuk meg, elviselhető mértékűnek látszik az adógabona mennyisége. Nyilván a több mázsával tartozó termelőnek arányosan nagyobb földje volt, de meghatározott területre vonatkozó adókivetési kulcsot nem találtunk.19 Nem lehetett minden esetben kideríteni, hogy az adósok gabonában vagy pénzben törlesztettek. A hivatalos listák ugyanis a gabonában mutatkozó hátralékokat tüntették föl, miközben az eljáró hivatal mindig összegről beszélt. Dékán Imre 300 kg, Molnár Mihály 300 kg és Benák Antal 685 kg búzahátralékát rendkívüli jogorvoslattal elengedték. Azok kérhették az alispántól a váltságdíjösszeg mérséklését vagy elengedését, akik igazolták, hogy a kivetett adót gyönge termésük miatt vagy önhibájukon kívül nem tudták befizetni. A Közélelmezési Minisztérium makói irodaigazgatója egyébként is fölhívta az alispán figyelmét, hogy a váltságösszeg elengedése végett beadott kérelmek elbírálásakor a legmesszebbmenően vegyék figyelembe a termelők érdekeit. {016} S ha csak rosszhiszemű fölhasználás vagy üzérkedés nem bizonyosodott be, elengedték a tartozásokat.20

 

A bérespiac

A béresfogadás napja a cselédpiacon január 1. volt. Általában tanyaiak szegődtek el, akik leendő gazdájukkal újév napján beszélték meg az elszegődés föltételeit. Mindkét fél egyforma foglalkozást űzött, de nagyok voltak a vagyoni különbségek. Ennek ellenére az alkudozások nem tartottak sokáig. Az ekkoriban szokásos évi juttatás így alakult: 100 000 K készpénz, 12 mázsa búza, 6 mázsa árpa, 20 kg szalonna, 1 hold bevetett föld, 1 pár boksz bőrcsizma, 1 választási malac, 1 kocsi ízék és ellátás. Az inflációs időben ez a kommenció már nem elégítette ki a gazdasági cselédeket, és élesebbé váltak a fölfogadási viták.21 A családos tanyásbéres teljes ellátást, 200 000 K készpénzt, 30 mázsa búzát, 15 mázsa árpát, 3 kishold földet kukoricával bevetve, 50 kiló szalonnát, 2 pár csizmát, naponta 2 liter tejet , 40 kg sót és 16 tyúk tartását kapta. Ha nyáron részes lett, még külön 2 mázsa búza illette. Az egyedül álló, fiatal (kb. 20 éves) béresnek nagyjából ennek a fele járt.22 Több gazda sokallta a fizetséget, ám még drága pénzen is alig kaptak bérest. 1925-ben egy 25 holdas birtokosnak 6 hold teljes termését kellett átengedni ahhoz, hogy a béres vállalja a munkát. Előfordult, hogy a bérespiacon alig akadt egy-egy béres a sok gazda között.23

 

Mezőgazdaság

A Makói Gazdasági Egylet

A mezőgazdaság szakszerű fejlődését két nagy múltú egyesület segítette. Egyik az 1863-i alapítású Csanád Megyei Gazdasági Egyesület, mely 1924-ben Maros Menti Gazdák címmel közlönyt is megjelentetett. A másik az 1900-ban alakult Makói Gazdasági Egyesület. Eredete az 1870-es évekig nyúlt vissza, amikor a Tokár-féle házban megalakult a Polgári Kör. Návay Tamás főispán lelkesen támogatta az első gazdatársadalmi alakulatot. Székházuk elvesztése után 1883-ban alakult újjá a kör a Borotvás-féle házban, Borotvás Dezső kórházi főorvos elnöklete alatt. Személyes ellentétek miatt ez az egyesület is fölbomlott. Az újabb egyesület 1900 április 6-án tartotta alakuló ülését a városi széképület nagytermében. A megválasztott elnök, Návay Lajos székfoglalójában a földművelő osztály anyagi boldogulását tűzte ki célul, s ennek alapjául a szövetkezeti gondolatot tette meg. Meg volt győződve a szövetkezet előnyeiről, különösen hitel- és {017} áruszövetkezet fölállítását ajánlotta. Ez azonban az első világháborúig elmaradt. 1924-ben viszont az egyesület vezetői az egylet kebelén belül fölállították a hitelszövetkezetet. Székhelyük ideiglenesen a Korona Szálló emeleti nagyterme lett évi 1000 K bérért.24

Az egyesületnek a világháború után olyan kiemelkedő elnökei voltak, mint Petrovics György és S. Bálint György. Elsősorban az ő tevékenységüknek volt köszönhető, hogy a kör érdemes munkát végző, közérdekű társadalmi egyesület lett. Gaál Gaszton 1923 karácsonyán megjelent híres cikkéhez igazodva az „összes földmíves érdekeltség” fölkarolását vállalták. Fölfogásuk szerint a gazdaérdekek nem álltak ellentétben a többi osztály érdekeivel, mert Makó társadalmi összetétele miatt a paraszt boldogulásától függött minden más réteg boldogulása. Hangsúlyozták a „szövetkezésben az erő” gondolatát, amin konkrétan a „vagyonilag előbbrevalók” nagyobb áldozatkézségét, a „szellemileg nemesebbek” segítő tudását értették.25 1925-ben ünnepelte az egyesület 25 éves jubileumát. Az ünnepi díszközgyűlésre Petrovics György nemzetgyűlési képviselő és egyleti elnök neves személyiségeket hívott meg: Schandl Károly államtitkárt, Purgly Emil főispánt, Tarnay Ivor alispánt, Rubinek István nemzetgyűlési képviselőt és a Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamara küldötteit. Az ünnepség végkicsengése az volt, hogy a gazdaérdekeknek az egyesület a leghatékonyabb védelmezője és előmozdítója.26

S. Bálint György egyesületi elnök

Hasznos tevékenységét több eredmény dicséri. Így D'Orsay Olivér a tájfajta ló kialakításában ért el jelentős sikereket. A Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamara és az egyesület Breuer Gusztáv tanyáján kísérleti telepet létesített a különféle búzafajták {018} tulajdonságainak vizsgálatára. Állandósult a műtrágya kiosztása a tagok között, és a vetőmagakció. Rendszeressé váltak a tapasztalatcserével egybekötött kirándulások Mezőhegyesre és Bánkútra, valamint a téli gazdasági tanfolyamok. Makó és környékének gazdatársadalma bizalommal vette igénybe a mezőhegyesi szakértők tanácsát a lótenyésztéshez. Ennek a kitartó szakmai érdeklődésnek és D'Orsay fáradhatatlan munkájának lett köszönhető, hogy a Mezőhegyesvidéki Tájfajta Lótenyésztő Szövetkezet 1928-ban már a Makói Gazdasági Egyesület szakosztályaként működött. Országos hírű mintatelepet létesítettek, amelyet az állam a személyzet ellátásával, takarmánnyal és ménállománnyal támogatott. Kimagasló színvonalának híre eljutott Oroszországba, Törökországba, Lengyelországba, sőt Olaszországba is, és a makói telepről vásároltak lovakat katonai célokra. D'Orsay Olivér és Petrovics György országgyűlési képviselő indítványára Makó városa az egész világra kiterjedő propagandát vezetett a makói ló megismertetésére. Ennek köszönhető, hogy a török kormány érdeklődést mutatott makói lovak megvásárlására. Az üzlet azonban nehezen alakult, mert a gazdák túl nagy árat kívántak lovaikért. Ez közvetve a magyar lótenyésztés jövőjét is veszélyeztette. Figyelembe kellett venni, hogy a világon sok volt az eladó portéka és kevés a vevő. A magyar Lótenyésztők Szövetségének csak diplomáciai bravúrral sikerült a török kormányt mint vevőt a magyar gazdák számára megszerezni. A török sajnos könnyen beszélhetett, mert ha drágállta itt a lovat, tovább állt Jugoszláviába: Szabadkán féláron vehette meg a hasonló minőségű lovat. Sőt Kanadában egész méneseket vásárolhatott kilóra, mint Magyarországon csirkét.27 A török vásárlással lehetett újra piacot és nevet teremteni a magyar lónak. Ez pedig azzal járt, hogy a gazdáknak is áldozatot kellett hozniuk a magyar lótenyésztés fejlesztéséért árigényeik leszállításával. Ezzel akkor kerültek szembe a makói gazdák, mikor a török földművelésügyi minisztérium tisztviselői megkeresték őket. A törökök 600 ló vásárlását tervezték. Az ügylet lebonyolításához megszervezték a lótulajdonos gazdák jelentkezését a makói méntelepnél.28 Ennek a külföldi érdeklődésnek és vásárlásnak lett a következménye, hogy a sovány árak miatt elkedvetlenedett gazdák újra nyereségessé váltak.

Dr Petrovics György egyesületi elnök
{019}

A Makói Gazdasági Egyesület tulajdonában levő méntelep később is sűrűn rendezett lóvásárokat. A makói lókereskedelem Európában is ismert kereskedő cégek megalakulásához vezetett. Ilyennek ismerjük Csala Ferenc és Traum Gyula vállalkozását. Dr. Petrovics 1925-ben a gazdák hiteligényeinek kielégítésére az egyesületen belül megalakult a Makói Gazdasági Hitelszövetkezet. A Makói Gazdasági Egyesületnek 1928-ban 968 tagja volt, ám szakmai-érdekvédelmi munkája 2000 kisgazda megélhetését segítette.

Többek között a gazdasági egyesület érdeme, hogy Makót sajátos értékei alapján a magyar gazdavárosok sorában előkelő helyen rangsorolták. A makói mezőgazdasági kultúra különleges táji kultúra, melynek kialakításában és terjesztésében az egylet fontos szerepet játszott. E különleges értékek megtekintésére 1943. július 5-én népes, 87 tagú küldöttség érkezett a dunántúli vármegyékből és a Felvidékről. A csoportot Kiss Tóth József, Baranya vármegye Parasztszövetségének elnöke vezette. Tagjai között volt többek között Vörös Vince, a Parasztszövetség országos titkára és Darvas József író. Programjuk során különösen a méntelepen, valamint Diós Antal mintagazdaságában és a hagymakísérleti telepen folyó munkát tanulmányozták figyelmesen.29

A hagymatermesztés

A makói hagyma, mint kereskedelmi áru a világ első hagymája. Kerekded alakú, többrétegű bronzvörös héjazatú, egyedülálló íz- és zamattartalmú, magas szárazanyag- tartalmú, fehér húsú áru. Világhírű exportcikk, mely mind a fűszer-, mind az étkező hagymák tulajdonságait egyesíti magában, vagyis édes és erős. Vegyi összetétele és íze a legjobban felelt meg a világpiac követelményeinek. Makón és környékén 1930-ban 6000 holdat ültettek be hagymával. Termelésével 10-12 000 munkás foglalkozott, de tisztán hagymatermesztésből mintegy 4000 család élt meg. Ők a törzshagymások. A többiek a hagymatermesztésen kívül a kertészet más ágaival is foglalkoztak. A vöröshagyma fölül sötétbarna, alul sárga, átmosott lösz- vagy vályogtalajban tenyészett a legjobban, s Makó határát nagyrészt e talajnem alkotta. Éghajlata is kiválóan alkalmas a hagymatermelésre. Világhírnevének megalapozásában azonban legfőképp termesztésének módja játszott közre. Makón ugyanis a hagymafejet nem egy, hanem két év alatt fejlesztették ki. A makói termelőmód szerint a vöröshagyma nem két- hanem hároméves növény. Ez a minőségre tett hatásán kívül azért is fontos, mert így 4-5 héttel hamarabb került a piacra, mint a nyugati hagymák. A nagy gazdasági világválság előtt Makón és környékén évente átlag 6000 vagon vöröshagyma termett, melyből kb. 800 vagon elégítette ki a belföld, főleg Budapest szükségletét. De legfőbb piacait Ausztria, Németország, Csehszlovákia, Lengyelország, Svájc, Jugoszlávia, Hollandia, Belgium, Anglia és a skandináv államok alkották. Mivel a hagyma sok embernek adott megélhetést, nem sokkal a háború után a földkérdés központi problémája lett a makóiaknak.

A hagyma a makói táj fő növénye.30 Karrierjét a kiváló talajviszonyoknak és a város sajátos birtokrendszerének köszönhette. Előbbi előnyös természetrajzi adottság, utóbbi pedig abból fakadt, hogy az újratelepült Makó határában nem alakult ki nagybirtokrendszer. A latifundium mindenütt akadálya a munkaigényes növényi kultúrák elterjedésének. {020} Segítette a hagyma elterjedését az 1821-i árvíz is. A Maros hatalmas területeket öntött el, és kipusztította a szőlőket. Bár a város vezetése szorgalmazta a szőlők újratelepítését, a szőlősgazdák inkább áttértek a zöldségtermelésre. Ezen belül vált vezető művelési ággá a hagymatermesztés, mely a kis földtulajdonosok és a kis földet bérlők hasznot hajtó vállalkozása lett. Szirbik Miklós az 1830-as években arról írt, hogy a né
hány lánc földön dolgozó hagymatermelő, különbül él, mint a teljes jobbágytelekkel bíró gazda. A magyar háztartásokban kétféle hagymát használtak: leggyakrabban a vörös- és fokhagymát. De ezen kívül a hagymának még 300-nál is több változata létezett.

A képviselőház tisztikara 1932-ben
Álló sorban jobbról a 2. dr. Petrovics György

A hagymatermeléssel párhuzamosan alakult ki a hagymapiac. Kezdetben maguk a termelők szállították terményüket a Bánátba és Erdélybe, később azonban már kereskedők. Jól szervezett kereskedői hálózat jött létre a 19–20. század fordulójára, zömében zsidókból. Általában úgy vásároltak, hogy a kockázat mindig a termelőé maradjon. Az árakat a fölvásárlók diktálták, csak a legritkább esetben fordulhatott elő, hogy egyik vagy másik kereskedő ráígért volna. Viszont bejáratott fölvásárlói és értékesítési rendszer működött, amely kiszámíthatóvá tette a termelők számára is a befektetést. Ennek ellenére sem a termelés, sem az értékesítés nem volt zökkenőmentes, ahogy adódtak jó és rossz évek mindkét területen. Egyszer vagonszámra kellett az eladhatatlan hagymát a várost övező laposokba és kubikgödrökbe önteni, máskor pedig egy kiló hagymáért is csillagászati összeget kellett fizetni. A háború előtt és alatt a hagymakertészek hajlottak a zöldtermés eladására, azaz előzetesen lekötötték hagymájukat valamelyik kereskedőnek. Azok ugyanis olyan árat ígértek érte, mely megingatta a termelőket, s a jó üzlet tudatában végül is eladta hagymatermését már előre a kialkudott áron. Közgazdasági szempontból kétélű dolog volt ez: ha idővel még magasabbak lettek az árak, a kertész elbukta a számára kedvező különbözetet, de nagyobb baj származott abból, ha az ár a kialkudott szint alá süllyedt. Ekkor ugyanis a kereskedő élt a szerződésbe foglalt „anstandolás” (kifogás) jogával. Minőségi okokra hivatkozva nem vette át a hagymát. A kertész legnagyobb igyekezetével sem tudta úgy kiállítani a zöldhagymát, hogy ne lehessen „belekötni”. S a kifogásolás mindig akkor következett be, mikor a hagyma olcsóbb lett, mint előzetes ára. A makói hagymakertész nem sokra ment az „anstandolt” hagymával: újra eldugni nem lehetett, maga piaci árusként el nem csomózhatta, általában a nyakán {021} maradt. Erre a veszélyre figyelmeztetett A Hagymakertész c. hetilap 1914. június 21-i száma.31

D’Orsay Olivér arcképének leleplezése 1924. június 9-én
Középütt Purgly Emil, D’Orsay Olivér és Petrovics György

A háború utáni gazdasági életben kulcsszerepet játszott a Makói Hagyma-, Zöldség-, Kertészeti és Gazdasági Terménykereskedelmi Részvénytársaság. Az 1923. május 15-én tartott rendkívüli közgyűlésén 100 000 K alaptőkéjét részben lépést tartva a pénzromlás ütemével, részben a megnövekedett forgalom tőkehátterének födözetéül 5 millió K-ra emelte. Mivel szindikátusként működött, a termelők között nem volt népszerű. Lényegében kartellt alkotott, amely kezében tartotta az értékesítést. Elvileg tagja lehetett minden termelő, a gyakorlatban mégsem, mert a tagoknak föl kellett adniuk önállóságuk egy részét, s a szindikátus határozatait magukra nézve kötelezőnek kellett elismerniük. Hátrányos hatása abban mutatkozott meg, hogy kontingentálhatta a termelést, s a verseny csökkentésével igyekezett magas árat elérni.

Az élénkülő forgalom jelei mutatkoztak 1923-ban, mikor megindult a zöldhagymakivitel. Nagy kereslet támadt ugyanis irántuk. A szárától megfosztott zöldhagymának kilójáért 100 K-t fizettek, ami nem túl nagy ár, de az export kifejlődésével még emelkedett. Az akkor észlelt nagy kínálat korainak bizonyult, s nem használt az ár kialakulásának. Az első zöldhagymaszállítmány Makóról külföldre 10-12 vagont tett ki, s Ausztriában, Németországban, Csehszlovákiában kötött ki. Megkezdődött a fokhagyma kivitele is, de tárolni egyelőre csak a Maros-parti gödrökbe szállították. Még a tavalyi fokhagyma egy része is ott volt, s romlani kezdett. Értékesítésére egyre kevesebb remény nyílott.32

A hagyma legnagyobb válsága 1936–37-ben következett be. Ekkor 500-6000 tonna hagyma rohadt el a kubikokban. Ez meggyőzte a termelők zömét, hogy csak szervezetten lehet a hagymát biztonságosan értékesíteni. Piackutatás és elfogadható ár nélkül csak kudarcok érték őket. Néhány gazda a nagyobb ár reményében, de kellő tájékozódás nélkül Bécs és London piacait telítette egyszerre, de a hagyma megromlott a raktárakban, {022} mert a külföldi kereskedők a nagy kínálatot nem vették át vagy csak nagyon csekély árért.33

A hagymások sorsa végül is a piactól függött, a piac pedig a minőségtől. Erdei Ferenc a megoldást a szövetkezeti forma megerősítésében látta. Koncepcióját megvilágítja az általa 1934-ben szervezett előadássorozat. Központi témái a szövetkezet s ennek világgazdasági összefüggései (Haller József, Surányi Unger Tivadar), a hagymanemesítés (Márton József makói vegyészmérnök egyetemi hallgató) valamint a hagymaértékesítés (Erdei Ferenc) voltak. Kiindulópont tehát a szövetkezet, mely koordinálja a független, önálló termelők munkáját, és segít az értékesítésben.34 E gondolkodásmód kialakulására hatott az az 1935/1936-i tanulmányút is, melyet Erdei Ferenc a Földművelésügyi Minisztérium tudományos ösztöndíjával tett Németországban, Svájcban és Hollandiában a hagymaértékesítés külföldi tapasztalatainak tanulmányozása végett.35 Erdei hagymakertész családból származott, a termesztés mesterségbeli részét otthon tanulta, egyetemi tanulmányai alatt pedig Surányi Unger Tivadar professzor vezetésével megismerkedett a gazdaságtudományi kérdésekkel. Ennek alapján a minisztérium 250, a szövetkezet 500, az egyesület 300 P-t folyósított neki a 4 hónapos tanulmányútra. 1937-ben nyílt levélben fordult a hagymakertészekhez.36 Szerinte a Makói Hagymaszövetkezet vezetői nem harcoltak kellő kitartással a kertészek érdekeiért. A hagymatermelés a szántóföldi kertészet tipikus ága, melyben családi termelők dolgoztak, s eladásra, fogyasztásra szövetkeztek egymással. Makón a hagymaértékesítés monopóliumát az 1930-as évek második felétől a Metesz gyakorolta, s „egykéz üzeméből” teljesen kizárta a Hagymakertészek Szövetkezetét. Erdei szövetkezeti vezetőként a szabad forgalom helyreállítását követelte, s nem érdekelte, hogy személye akadály a két egyesület közötti közeledésben. Csak a termelők többségének szavazata foszthatta meg őt a vezetői poszttól. Erdei 1936-ban „Utazás a hagyma körül” címmel cikksorozatban fejtette ki nézeteit.37 Kiinduló tétele, hogy Makón a hagymát kisgazdaságok termelik, nagyüzemi termelésre nincs lehetőség. A nagyüzem előnyeit a kisgazdaságok különféle egyesülési formái helyettesíthetik. Kiemeli közülük a holland termelőszövetkezeteket, amelyek azonban nem a közösön gazdálkodó kolhozok, hanem a saját tulajdonú földön egyénileg dolgozó tagok írányító-segítő testülete. Erdei azért nevezte őket termelőszövetkezetnek, mert főleg az anyag- és magbeszerzésben segítettek a termelőknek. Úgy látta, ezekből a termelőszervezetekből Makón még semmi nincs. Egyedül a kertészek tömörülése képviselte – szerinte – a termelés szervezésére irányuló törekvéseket. Kétségtelen, hogy a magyarországi hagymatermelés 75%-a a makói termőtájra összpontosult, és ez mindenképp indokolttá tette az egyéni termelők valamilyen együttműködését. A hagymatermelésben ugyanazok a kockázatok léptek föl, mint más terméknél: kiszámíthatatlan és bizonytalan volt mind a megtermelt mennyiség, mind a piaci szükséglet. Jelentősebb tömörülésre kényszerített a hagymakivitel: 3-4000 termelő minden szervezés és védelem nélkül kínálta áruját a piacon, míg vele szemben 20-30 exportőr cég vásárolt. Erdei nem azt kifogásolta, hogy kevesebb a fölvásárló cég, hanem azt, hogy ők egymás közt kizárták vagy csökkentették a versenyt, a külföldi és a pesti árak megszabták a hagyma felső árhatárát. Viszont a {023} termelők oldaláról semmi sem állott útjában annak, hogy lefelé süllyedjen az ár, mert a hagymakertészek minden esetben ki voltak szolgáltatva a gyilkos versengésnek. Fennállott ugyan a Makói Hagymakertészek Szövetkezete több mint 3000 hagymatermelő taggal, de ezt „elvtelenül alkalmazkodó” vezetői miatt nem tartotta hatékony szervezetnek. Létezett a termelők és kereskedők közös értékesítő szerve, a Metesz, de Erdei ezt is csak látszatmegoldásnak tekintette. A Metesz ugyanis a kivitel monopóliuma mellett a makói piacon is monopolhelyzetet élvezett. Így egyik oldalon maradt az 5000 termelő szétszórt kínálata, másik oldalon pedig az egyetlen nagy kereskedő szervezet érdeke, amely a termelőkkel közösen végrehajtandó ármegállapítási jogot a vásárlás megtagadásával meghiúsíthatta. Erdei ez ellen csak a szövetkezeti „orvosságot” ismerte. „Igazi termelői szövetkezésben” gondolkodott, melynek föladatai közé sorolta a fajtanemesítést, új termelési ágak bevezetését és a termelési költségek csökkentését szövetkezeti bérlettel, szántással és fuvaroztatással. Ez a koncepció föltételezte tehát, hogy a szövetkezetnek van bérbe adható vagyontárgya, amely lehetett föld vagy üzlethelység, gép stb. Természetesen nem volt szó közös földtulajdonról, de a szövetkezet egyéb módon is hozzájuthatott földhöz.

Erdei Ferenc jelentése külföldi tanulmányútjáról
 
Espersit Jánosnak dedikált kötet

Amikor 1936. október 1-jén fölavatták a hagymaházat, Erdei ahhoz kérte a jelenlévő miniszterelnök-helyettes segítségét, hogy a szövetkezet bérelhessen a mezőhegyesi uradalomból egy tagban legalább 50 holdat, amelyet aztán kisbérletként nyereség nélkül kiosztana szegény tagjai között.38 Míg az autonóm termelői csoportosulásról úgy fogalmazott, hogy képes termelési feladatokat is megoldani, az értékesítési funkcióról azt mondta, hogy a szövetkezet ennek megvalósítására hivatott. Ő is érezte tehát, hogy a szövetkezeti termelés esetleg képes megoldani valamit, de tulajdonképpeni hivatása az értékesítés, a tagok segítése. Legfontosabbnak a tagok érdekvédelmét tartotta a kínálat egységesítésével és informálását a piac állásáról.39 Fölfogásában a szövetkezeti társulás alapja az önfenntartás, a hasonló körülmények miatt oltalomra szorulók egymásrautaltsága. {024} Ennélfogva gondot fordított arra, hogy céljainak elérését (jelen esetben a szabad zöldségforgalom visszaállítását) ne zavarják meg ellenkező érdekű elemek. Márpedig a szövetkezet vezetőit és a Meteszt ilyen ellenérdekelt csoportnak gondolta. Kétségtelen, hogy a szövetkezet inkább személyi, mint tőketársulás jellegű volt, épp ezért a külső segítség igénybevételét a tőkeszegény hagymaszövetkezet sem nélkülözhette. Ebben nem egyezett Erdei Ferenc autonomista és a többi vezető meg a Metesz „igazodó” véleménye.

Erdei ugyanakkor sokat tett a makói hagyma külföldi sikeréért. Bizonyíték erre Mandl Zsigmond hozzá írt levele 1937 májusában. A Bázelban élő üzletember információkat várt Erdeitől a hagymatermelés állapotáról, egyben tájékoztatta őt a holland és német piaci viszonyokról. Utóbbiról megjegyezte, hogy ott magról tenyésztenek, „nemigen tudnak semmit”. Olaszországban sok fokhagymát és hagymát termesztettek, de csak a fokhagyma elfogadható minőségű, a vöröshagyma gyöngébb. Sikerült viszont a makói hagyma svájci forgalmát növelni, az új fokhagymatermésből jelentős tételt előre eladni. A Siegmund Mandl és Fia Társaság az 1937-i szezonban 300 vagon magyar krumplit is forgalmazott. Ennek alapján a cég vezetője megemlítette Erdeinek, hogy ha érettebb lesz a rózsakrumpli, június első felében jó piacát látja. Valamit hallhatott a svájci partner a makói belvitáról, mert levele végén azt írta: „olyasvalamit süssenek ki, hogy a termelő meglelje számítását”.40 Nem ismeretlen egyébként a burgonya szövetkezeti értékesítése. A makói termelők pl. 1938-ban is úgy döntöttek, hogy a korai burgonyát a hagymaszövetkezet útján értékesítik bizományosi alapon. Ez azt jelentette, hogy a hagymaszövetkezet megbízásból a saját nevében, de a burgonyatermelők (a megbízók) részére kereskedelmi ügyletet bonyolított le. A lebonyolításhoz szervezett értekezletre, a hagymaházba eljöttek az apátfalvi termelők is, és megkérték Diós Ferenc elnököt, hogy magyarázza el nekik: mit jelent bizományosi alapon értékesíteni.41 Közben a hagymások létszáma is állandóan változott, az állandó termelők mellett mindig megjelentek időleges termesztők {025} is, akik foglalkozásukból gyors pénzt reméltek. Csakhogy a hagymatermelést folyamatosan kellett végezni, viszonylag nagy munkaráfordítással, mert csak így hozott megélhetést.

A hagymatermesztés nem csak a piaci értékesítés nemzetközi gyakorlatának megismerését igényelte, hanem a nemesítéshez szükséges városi hozzájárulást is. 1935. október 25-én a Makó és Vidéke Hagymakertészek Szövetkezete és a Hagymakertészek Egyesülete bemutatót tartott. Ezen látható volt, hogy mennyiben őrizte meg a vöröshagyma a makói fajta tulajdonságait, és milyen keresztezések, elfajzások mutathatók ki benne. De azt is prezentálták, milyen érdemes változatokat sikerült a makói fajtán belül elérni.42

A Platter cég

Az egyik legismertebb fölvásárlással és termeltetéssel foglalkozó kereskedő cég a kecskeméti Platter János volt. Hivatalos neve így hangzott: „Platter János Konzervipari és Kereskedelmi Rt”. Konzervgyárukat 1921-ben alapították Kecskeméten, ahová Olasz-országból kerültek. Eredetileg az Ausztriához tartozó Dél-Tirolban éltek, de amikor a világháború után ez a terület Olaszországhoz került, ők is olasz állampolgárok lettek. Hamarosan azonban Magyarországra költöztek, és létrehozták a kecskeméti konzervgyárat. Az üzemben Platter János 90%, Platter Henrik 10% tőkével volt érdekelve. Gyáruk 3000 munkásnak adott munkát. Kellőképp megfizették őket, gondjaikra mindig odafigyeltek. Ezért sosem volt munkaerő-problémájuk.

A konzervgyár kora tavasztól teljes kapacitással dolgozott, készítményeihez zöldborsót, zöldbabot, paradicsomot, paprikát és más zöldségeket dolgozott föl. A nyersanyagokat kereskedők közvetítésével és a nagybirtokosoktól közvetlenül szerezte be. Nem sokkal a gyár megindulása után Makó is kapcsolódott a beszállítók közé. Hosszú éveken keresztül Berger Hermann makói hagymakereskedő képviselte a cég érdekeit. Valószínű, hogy ez a közvetlen üzleti érintkezés szolgált alapul ahhoz a vélekedéshez, hogy a Platterek zsidók. Később pedig az a hír terjedt el, hogy előleget lehet fölvenni „a zsidónál”, ami valóban jellemezte a zsidók üzletpolitikáját, de Platterék nem voltak azok. Sőt számukra egyenesen a zsidótörvények teremtették meg annak lehetőségét, hogy a korlátozásokkal keletkezett kereskedelmi vákuumot direkt makói vállalkozásukkal részben kitöltsék. 1939-ben kirendeltséget alapítottak Makón. Platter Henrik a Deák Ferenc u. 1. szám alatt irodát rendezett be, és itt munkatársával, Bücker Edével hagyma fölvásárlásával foglalkoztak.

A zsidótörvények további szigorítása után már bővíteni volt kénytelen a tevékenységét, ezért a Délvidéki Független Napilap 1940. szeptember 27-i számában hirdetést tett közé irodavezetői állásra. Erre Széll István „keresztény, tanult kereskedő” ajánlotta személyét mint leendő fölvásárló. A Platter cégnek azonban nem kezdőre volt szüksége, hanem a hagymapiac minden részletét átlátó, a fölvásárlásban járatos üzletkötőre. Ezt Kiss Károly személyében találta meg.

Az átvevőnek sokrétű volt a feladata. Gondoskodott a hagyma ütemes átvételéről, a megkívánt minőség szerinti válogatásáról, vagonba rakásáról és föladásáról. De kezében forgott a pénz is, amellyel az átvétel és vagonba rakás után azonnal kifizette az átvett árut. Augusztustól vették föl a napszámosokat, és december 31-ig dolgoztatták {026} őket. A napszámosok hagymaválogatást, dughagymaosztályozást, zsákválogatást és vagonrakodást végeztek. Naponta általában 7-8 fő dolgozott, az év végére azonban mindig fölment a számuk átlag 35-re.

Az irodafejlesztést tehát a megnövekedett munka tette szükségessé, de a gyár hagymaüzletét is áttette teljesen Makóra. Sajátos fölvásárlói hálózatot hoztak létre. A fölvásárlók nem függtek a cégtől, nem tekinthetők alkalmazottainak, csupán megbízottak voltak. Fölhajtották a hagymát, vagonba rakatták és feladták Kecskemétre. Tevékenységükért a fölvásárolt áru értékének 1%-át kapták. Több fölvásárló maga is termelt hagymát és zöldséget, s csak mellékállásként foglalkozott hagymakereskedéssel.

A Platter cég kitűnt pontos fizetéseivel, mert célja volt, hogy a termelő találja meg számítását, hisz később is venni kívánt tőle. Gyakran személyesen keresték föl a nagyobb birtokosokat és bérgazdaságokat hagyma- és zöldségvásárlás végett. Az 1940-es években a konzervgyár hagymaszükségletének jelentős részét az enyingi bérgazdaságtól szerezték be. Kimutatásokkal igazolható, hogy a kecskeméti konzervgyár legjelentősebb beszállítója a háború első éveiben a dr. Szegő Miklós által bérelt enyingi uradalmi gazdaság volt. 1940-ben pl. 1800 tonna hagymát szállított Kecskemétre.43 Mivel a kecskeméti központ az összes hagymaügyletet átadta Makónak, az enyingi üzletet is Makóról bonyolították le. Kezdetben Platter János fia, ifjabb Platter János volt a székesfehérvári átvevő, ám egyetemi tanulmányai befejeztével ő is a cég hagymaüzletének központjába, Makóra települt át. Helyette a makói Marsi Ferenc lett a székesfehérvári üzletkötő. A forgalom lebonyolításához szükséges pénzt a Makói Takarékpénztár Platter Henrik megbízása alapján utalta át postacsekken, sürgős esetben táviratilag. Ez az intenzív kapcsolat a háború vége felé megszakadt.

A háború kitörése után a Platter céget hadiüzemmé nyilvánították, ami könnyítette a fölvásárlást. A céggel felesbérlői szerződéses viszonyban álló makói Moravszky Ferenc fölvásárlói tevékenységet is végzett. Egy újság 1941-i közleménye szerint a kormány maximálta a zöldségfölvásárlási árakat, a sárgarépáét pl. 5 pengőben. Vagyis ennél többet nem volt szabad érte fizetni. Platter Henrik eddig 8 pengőért vásárolta, és ezt továbbra is tartotta, mert a Magyar Közlönyben egyelőre nem jelent meg a rendelet. Ennek megvolt az a gazdasági előnye, hogy még néhány héten át – a kormány szándékának hivatalos közléséig – a termelők hozzá vitték répájukat: vagon számra látták el a kecskeméti gyárat jó minőségű földolgozandó alapanyaggal. A gyár folyamatos termeléséről gondoskodva a cég termelési szerződéseket kötött a kistermelőkkel. Termelési előleget adott, sőt néhány beszállítónak még a földhaszonbért is megelőlegezte.

Mivel a háborús helyzet előre vetítette a hagymafölvásárlás korlátozását, tervet készítettek a rendkívüli körülmények között is működő hagymatermeltetési gépezet fölállítására. Több változatban dolgozták ki a hagymatermelés menetét, az elrakástól a vagonba pakolásig. Egyik módozata abban állt, hogy a Platter cég egy tagban bérli a földet, és kiméri termelői között. De készültek tervek más termeltetői eljárásra is. Közülük az maradt fönn, amely a 800 négyszögöles területre kalkulált változatokat tartalmazza. Az elképzelések az alábbi csoportosítást tették lehetővé:

1. Harmados hagyma: a földet, magot a Platter cég adja.

2. Felesbérlemény: magot a termelő, földet a cég ad.

3. Haszonbéres termelés: a magot a termelő adja, ő veszi bérbe a földet, ehhez a haszonbért a cég megelőlegezi. {027}

4. Szerződéses termelés: saját földdel bíró gazdák a Platter cégtől kapják a vetőmagot, s a termést a cégnek adják el. A vetőmagot kifizetik, vagy a termény értékéből utólag vonják le.

Különösen a harmados és feles bérlemény érintette legközelebbről a város szegény rétegeit. Előbbinél a termelő végeredményben csak munkaerejét adta, és a termés harmadának értékét megkapta. Felesgazdálkodáskor a termelő a termés fele részéért vállalta a munkát a vetéstől a fölszedésig. Nem részes bérlő, mert a feles mindig csak egyes terményt vállalt – esetünkben hagymát –, míg a részes teljes üzemet vagy gazdaságot. Platterék feles termelője csak vetőmaggal bírt, földet a cég bérelte területből mértek ki számára. A termés felével a bérlő rendelkezett, de általában a cég napi áron fölvásárolta tőle. A haszonbéres termelés lényegét az adta, hogy a termelő valakitől kisebb területet bérelt hagyma alá, mert magja volt, de pénze a bérleti díjra nem. Platter Henrik ilyenkor megelőlegezte a bért, a termelő pedig kötelezte magát, hogy a hagymát a cégnek adja el.

Sipos István írása a Platter-cégről

Hasonló föltételek mellett művelték a püspöklelei uradalom földjeit is. 1941-ben a hagymatermelők nagyválasztmánya Diós Ferencet küldte ki tárgyalni a hagymások és az uradalom közötti haszonbér kérdéseiről. Két dologról folyt a vita: mennyi haszonbért, és hogyan fizessenek a hagymások. Szirányi főintéző az uradalom képviseletében nem tért el a természetben fizetendő haszonbérektől, mert méltányosabbnak tartotta a termelő számára, mint a készpénzes fizetést. Haszonbértervezetük szerint az uradalom három táblát ( 160 hold) adott haszonbérbe hagyma- és zöldségtermelésre. A fokhagymatermelésre kiadott földek után a haszonbéres földkimérés és talaj-előkészítés címén 40 pengőt fizetett, majd 100 négyszögölenként fél haszonbért (az első félévi haszonbért), azaz 20 kg első osztályú és 12 kg középminőségű fokhagyma árát szeptemberben, majd ugyanezt a mennyiséget 1941. augusztus 1–10 között második félévi haszonbér címén. A vöröshagyma-termelésre kiadott föld haszonbére részben megegyezett az előzővel (40 pengő az előkészítésért), de 100 négyszögölönként itt első félévi haszonbérnek 85 kg exportminőségű hagyma hivatalosan megállapított ára számított, és ezt követte a következő év {028} nyári befizetése. Ezen kívül haszonbér fejében fizetni kellett mindkét terület után 20 kg zöldség és 12 kg sárgarépa makói piaci árát, de csak az első félévre.44

A Platter-üzemben folyt tulajdonosi gazdálkodás is. Ezt a szerződéses termelők végezték. Ők csak a vetőmagot kapták a cégtől, egyébként a hagymát saját területükön termeltették. Kötelezettségük abban állt, hogy a meghitelezett vetőmag ellenében terményüket a cégnek adták el. A megmaradt kalkuláció, melynek költségszámításaiban Moravszky Ferenc is részt vett, harmados termelési módra készült.45

Kiadási tétel 800 négyszögölös földre

Költséghely Költség: Pengő/800 n. öl Megjegyzés
Bér 50,– +20
Dughagyma 100,–  
Gyökérmag 10,– ½ liter a 800 n. ölre
Sárgarépa mag 7,5 1 liter 800 n. ölre
Magszárítás 3,–  
Elrakás 20,– Vöröshagyma
3-X-i takarítás 60,– vh.
Kiszedés 25,– vh.
Vh. szállítás állomásra per 50 q 30,– + munkabér
Személyi útiköltség 20,– vh.
Sárgarépa és gyökérszedés 84,–  
Gúzsbakötés 8,40,–  
Munkadíj, fuvardíj, útiköltség s. répa miatt 46,– Petrezselyem és sárgarépa
  463,90  
50 q v. hagyma   Ára: 8,– P/q = 400,–
12 q gyökér   Ára: 8,– P/q=96,–
30 q s. répa   Ára: 4,– P/q=120,–
Összesen   616,–
Tervezett bevétel 616,-  
Összes költség 463,90  
Bevételből levonva az összes költség 152,10 + 30,– Pengő hozzáadva
{029}

Minden költséget fölszámítva 152 P a nyereség e kalkuláció alapján. A valóságos nyereség ennél nagyobb lehetett, mert a termények árát nagyon alacsonyan számították. Már említettük a répát, melyet 1941-ben még 8 pengőért értékesítettek mázsánként. A fölvásárlási jegyek alapján az is megállapítható, hogy a hagyma ára 14-15 pengő körül mozgott. Mindenesetre a bérlő megtalálta számításait. A személyes útiköltség kiadási tétel Platter Henrik gépkocsihasználatát jelentette: naponta ellenőrizte a táblákon a munkát. A gúzsbakötés szállítási módot takart, az e célra készült kalodában vagy fölfordított sámliba fölváltva (hogy mindkét végén legyen zöldje) helyezték a gyökeret és hajlékony fűzvesszővel (gúzzsal) kötötték össze, hogy jól tárolható és könnyen mozgatható legyen.

Nem volt hiábavaló a fönti tervezés és a földek kibérlése, mert 1941 végén egy kormányrendelet megszüntette a hagyma szabad forgalmát, csak a Futura Rt. vásárolhatta fel, Makón pedig a Mezőgazdasági Termelők Egyesült Szövetkezete (Metesz), mint a Futura főbizományosa. A Platter cég lekötötte területekre kiadott termelési előlegeket már a Metesz vonta le a leadott vöröshagyma árából, és utalta vissza a makói kirendeltség számlájára.

Moravszky Ferenc, aki Mezőhegyesen bérelt földet, fölvásárlással is foglalkozott, és gyakran nagyobb forgalmat bonyolított le, mint a hivatásos kereskedők. Platter Henrik erre tekintettel saját pénzén váltotta ki számára az iparengedélyt zöldségkereskedelemre. Bármelyik bérlő bizalommal fordulhatott hozzá, sőt a feles és harmados bérlők részére létrehozta a Platter cég „háztáji” föld juttatását. Az volt ugyanis a bérlők kérése, hogy termelhessenek a bérelt földön saját szükségletre, kis burgonyát, dinnyét, babot meg más kerti növényeket. Akik ezt igényelték, 40-160 négyszögöl területet kaptak erre a célra. Nem kellett érte haszonbért fizetni.

A cég segítőkészsége széles körű bizalmat keltett üzletfeleiben. Még a zsidótörvényeket is igyekezett enyhíteni azzal, hogy éveken keresztül segítették Berger Hermannt, makói hagymakereskedőt és hagymatermelőt a földek bérlésében, mikor hivatalosan inkább ügyfelének a megtagadását várták el tőle. Hagymatermeltetési rendszerük pedig egyedülálló alkotásnak számított az egész országban. Néhány módszerét az 1970-es években a termelőszövetkezetek is kezdték alkalmazni.

A hagymások és hagymakereskedők között gyakran feszült ellentét a fölvásárlási árak miatt. 1940-ben Erdei Ferenc és Diós Ferenc járt a hagymások nevében a polgármesternél. Azt a kívánságukat terjesztették elő, hogy a város rendeletben tiltsa meg a magánkereskedőknek a kissé fagyott hagyma fölvásárlását hivatalos ár alatt. A polgármester erre nem vállalkozhatott, mert a legtermészetesebb ellentétről, az eladó és vevő érdekkülönbségéről volt szó. Előbb a hagymakereskedőkkel kellett tárgyalnia a helyzet tisztázása végett.

1944-ben a hagymarendelet értelmében január 16-tól a gazdasági év végéig a legmagasabb árak léptek érvénybe. A hagymaházi vásárlási irodában a termelők az alábbi árakkal adhatták el termékeiket.

Rendelet 1944-ben a legmagasabb hagymaárakról (Mázsa/Pengő)

Elsőrendű export vöröshagyma 26
Másodrendű export vöröshagyma 20
Első osztályú fokhagyma 88
Középnagyságú fokhagyma 75
Másodosztályú fokhagyma 64
{030}

A földreform

Népjóléti szempontból a gazdasági ágak közül a mezőgazdaság játszotta a legfontosabb szerepet. Ezért tekinthető hátrányosnak Makó lakói számára, hogy az első világháború utáni földbirtokreform a jogosult igénylőkre nézve teljes eredménytelenséggel végződött. Az 1921. évi földbirtoktörvény megváltási eljárás alá vonta a csanádi püspökség egész lelei birtokát, hogy kiosszák a makói földigénylők között. Ám erről csak 1924-ben tárgyalt először a közgyűlés, mikor végre napirendre tűzte a törvény végrehajtását. A népnek föld kellett, a hagymatermelőknek pedig különösen, mert a leleiek időközben már kimérettek maguknak 1000 holdat a püspöki birtokból. Vigyázni kellett, hogy a szomszéd nagybirtokból leadott váltsági földek további kiosztásakor most már a makóiak következzenek. Két szempont is a továbblépésre ösztökélt: a házhelyek kiosztására törvény kötelezte a hatóságot, ugyanakkor a földnélküli hagymakertészeket és a földműveseket is földhöz kellett juttatni. A földmunkás nem kisgazda, azaz semmilyen földet nem birtokolt, napszámosként vagy szakmányosként dolgozott. Mindkettő munkáskategória, egyik napi, a másik többhavi szerződéssel kereste kenyerét. Nekik létszükséglet volt a kiosztandó föld, ezért a reform végrehajtása elsőrangú szociális jelentőséggel bírt.46

A dolog lassan haladt, mert a püspöki uradalom kishaszonbérleteit kellett megszüntetni ahhoz, hogy az igényjogosultak váltságföldhöz jussanak. Nikelszky Jenő polgármester javasolta is Pesten az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak, hogy a kishaszonbérleteket 1925-től ne hosszabbítsák meg, és kitelepítéssel minél hamarabb juttassák földhöz a földigénylőket.47 Márpedig a haszonbérlet az uradalmi föld hasznosításának egyik módja volt, mivel a püspökség nem vesződött minden földjén a házi kezeléssel. A haszonbér fejében átengedett földön mások gazdálkodtak vállalkozásszerűen, ők viszont ragaszkodtak a bérlet meghosszabbításához. A földtulajdonos (püspökség) és az üzemtőke-tulajdonos (az állatokkal, gépekkel, forgótőkével rendelkező haszonbérlő), fix bevételben gondolkodott, és ettől eleshetett vagy ami csökkenhetett a földbirtoktörvény végrehajtásával. A fő gond abból fakadt, hogy Makó határában nem volt megváltható föld. Ezért kényszerültek a makói lakosok megváltási jogosultságukat a lelei uradalomra is kiterjeszteni, vagyis részesülni a törvény szerint juttatható földbirtokból. A két dolog, a kishaszonbérletek kérdése és a földbirtokreform végrehajtása közvetve függött össze. Makó élt a törvény adta lehetőséggel, mely váltságalap híján engedélyezte a nagyobb birtokokon meghonosodott kishaszonbérletek meghosszabbításának megszüntetését. A város 1922. március 22-én nyújtott be kérvényt az Országos Földrendező Bíróságnak a helybéli földnélküliek földhöz juttatása végett. Nikelszky polgármester legalább 200 hold kiosztására jelentette be igényét. Arra kérte a bíróságot, rendelje el a lelei püspöki birtok megváltását makói földigénylők részére.48 Kéréséhez mellékelte azoknak a makóiaknak a névsorát, akik 1920/21-ben a lelei uradalom kishaszonélvezői voltak. Összesen 374 fő bérelt átlag 1 holdat. A haszonbér holdanként a lelei- és a földeáki út mentén 140 kg búza, a Dániel-féle területen 112 kg búza volt, vagy ennek tőzsdei forgalmi középára {031} 4 részletben fizetve. Ezekbe már beszámították az adó- és közterheket, kivéve a személyi jövedelemadót.

Az Országos Földrendező Bíróság válasza azonban késett, a kérelmet 1924. június 26-án meg kellett ismételni.49 Az indítvány új eleme a csereföldre vonatkozó javaslat, azaz az ingatlanokat a püspökségtől ne pénzzel, hanem cserefölddel válthassák meg. Mivel nem találtak megfelelő csereingatlant, Petrovics György elnöklete alatt városi képviselők tanulmányozták, hogy a környékbéli nagybirtokok mennyire hajlandók a makói földigénylők kéréseit kielégíteni, a házhelykiosztásban segítségükre lenni. 1924 végén a képviselő-testület kimondta, hogy a földigénylők részére megváltásra kért püspöklelei birtokért cserébe a Mezőgazdasági Kenderipar Rt szegedi cég Kiszombor határában fekvő földterületét jelöli meg. Ha az uradalom ezt nem fogadja el alkutárgynak, akkor a bíróság hozzon határozatot a kiszombor–porgányi birtok megváltásáról. Az ügyet a bíróság 1925-ben azzal zárta le, hogy Makó kérelme nem teljesíthető, mert a püspöki uradalomból a vagyonváltságként leadott földdarabokon kívül más területek már nem vehetők igénybe. Vagyis a püspökségnek már nem volt olyan birtokrésze, mely a törvény szerint megváltható. Így a makóiak végleg elestek ettől a lehetőségtől.

A kishaszonbérletek mellett akadtak nagyobb területen gazdálkodók is. 1927-ben a püspöki uradalom bérlőinek száma 86-ra, a haszonbérlőké 93 főre rúgott. Az átlagos bérelt földterület nagysága 2 hold, a haszonbérelté 15 hold volt. A bérelt terület két szélső értéke: 1 és 107 hold. A nagyobb földterületeket társaságok vették igénybe, pl. Szabó Péter és Társai 107 holdat, Ágoston István és Társai 44 holdat. Magánosok általában csak pár holdas parcellát műveltek. A föld fekvése és minősége szerint különbözött a haszonbér nagysága. Volt tábla, amelyért holdanként 200 kg búza évi haszonbért fizettek. Máshol ez az arány 360 kg-ra emelkedett, de ismerünk közbülső változatokat is.50

A gazdálkodásnak ez a módja nemcsak azért terjedt el, mert a tulajdonosnak nem volt elegendő tőkéje vagy szakértelme, hanem azért is, mert elsőrendű szociális igényt elégített ki: a földnélkülieknek szinte egyedüli megélhetési lehetősége volt. Ezt példázza Katona Mihály Indítvány és kérelem c. beadványa a képviselő-testülethez.51 Rokkant földnélküliként óvatosságra intette a „püspök föld” nagybérlőit, kiknek „földkapzsisága” nem engedte a „kis embert is földhöz jutni”. Megállapította: „nekünk is jogunk van a földhöz és az élethez, mint a Haza Védelméhez”. Egyszer majd „fordul a kocka és föld sanyarúságunkért ütni fog az óra”. Arra kérte a közgyűlést, kérelmét továbbítsák a Földrendező Bírósághoz. Eszerint a nagybirtoknak abból a részéből, amelyen a püspök nem gazdálkodik, a bíróság méressen ki 5–10 holdas parcellákat „12 évre terjedő időre” változatlan haszonbérrel. Azt is vállalta, hogy a fél haszonbért előre kifizeti a „bélyeg illetékkel együtt”, a földre „egy kis viskót” fog építeni, állatokat nevel és termel. Így ő valódi „Föld-Termelő” lesz. Sok házigénylő is lemondana helyéről egy nagyobb földparcella javára. A kincstárnak szintén több haszna lenne, ha a makóiaknak a Csanád megyei uradalmi földekből többet fölparcelláznának. S itt már nemcsak a püspöki földet hozta szóba, hanem a Makó város tulajdonában levő kaszaperi birtokot is, ahol a Blaskovics-, Dózsa- és Landesmann-féle bérletek terültek el. Ezek – állítása szerint – csak „pangtak”, mint Návay Margit 500 holdas tulajdona, melyet a „Lóránd-cég” bérelt, {032} de valójában „csak adogatta ki nyereségre albérletbe", azaz a föld használatát tovább adta albérlőknek. Katona Mihály ezen kifakadva állította: „holott azt a haszonbért mi is meg tudnánk fizetni”. Érvelése tipikus, nem azt hangsúlyozta, hogy ők is tudnák jól művelni a földet, hanem hogy a haszonbért a földművesek is képesek és hajlandók lennének fizetni. A makói majort már a háború előtt is 10 éves haszonbérben művelték. De a háború után a „Makó-féle 200 holdat” nem a jogosult földigénylők között osztották ki, hanem „csak tőkések mehettek bele”. „De mi is az ilyen földekbe óhajtunk menni” – folytatta a kérvényező –, mert addig kell a föld „míg élünk, csak hosszú bérletbe”. A bíróság teljesítse óhajtásaikat, és juttassa hosszú bérlethez a rokkantakat, hadiárvákat és özvegyeket. A hadirokkantak még nyugdíjukról is lemondanának, ha sikerülne a „hosszú bérlet”. A földosztást ugyanis úgy fogták föl, hogy az állam a kiosztott parcellával „oltalmazást adott végkielégítésül hátra lévő napjaikra”. Azaz a nyugdíjjal való gondoskodást fölváltja a termelésből származó jövedelem, mert a földön a rokkantak megtalálnák „örök alkalmazásukat”. A kérvény beadója 25%-os hadirokkant volt, tehát még tudott dolgozni. Sokan voltak azonban 50%-os hadirokkantak, akik már nem bírták a munkát. Katona Mihály 25%-os hadirokkant a következőképp fejezte be levelét: „Isten velünk, hogy egymásnak ellensége ne legyünk”.

Sem a lelei püspöki uradalom átcserélése, sem a mezőhegyesi birtokból igényelt terület lecsatolása és a makóiak között való kiosztása nem valósult meg. Így külső területből nem állt elő megváltható terület. Sikerült ellenben belterületen megoldani a házhelykérdést. A törvény értelmében házhelyet is kellett osztani a jogosultak között, s ehhez értelemszerűen csak belterületi földek jöhettek számításba. A jogos igények azonban itt is beleütköztek a realitásokba: a helyszűkébe. Igénybe kellett venni a Sovány, Bánom, Verebes egész területét, a Girizdes felét s a Kenyérvágó kisebb részét. Ezek Makó belső területrészei voltak, ahol már sokan laktak. Így az igénybe vett földterület tulajdonosait készpénzzel vagy cserefölddel kellett kártalanítani. De kiknek? A helyzet furcsasága abban állt, hogy a kisajátított lakók többségében ugyanolyan szegény, a város támogatására szoruló polgárok voltak, mint akiknek odaadták a földet. Másik gond, hogy a házhelyhez járó telek (átlag 250 négyszögöl) a lakástól messzebb, mintegy 10 percnyi járásra esett. Onnan kellett tehát „hazatalicskázni a salátát és egyebet a malacnak, tyúknak”. Az új tulajdonosnak pénze nem volt, de ezzel az állam és Makó sem tudott szolgálni. Maradt a csereföldmegoldás. Az elsőnek fölkínált Gerliczy-föld nehéz kötött talajú volt, amelyen gazdálkodni képtelenség. A város hullámtere sem kellett senkinek. Végül a Lelén túl eső 300 holdas püspöki földet fogadták el, jóllehet ez meg vizenyősnek bizonyult. Ezt kínálták a Sovány és Bánom földekért cserébe.52

Makó határának földbirtokmegoszlása viszont egyenletes maradt, közép- vagy nagybirtok híján a föld túlnyomórészt kisembereké volt. Mindössze annyi baj származott belőle, hogy a határ telítettsége miatt a mintegy 3000 jogosult nem jutott földhöz. Körükben a földbirtokreform sikertelensége sérelmet okozott. Próbálkoztak a kitelepítés útján való földhöz juttatással is, sikerre azonban ez sem vezetett. Némiképp enyhített a bajon, hogy a Földművelésügyi Minisztérium a Kiszombor határához tartozó Sándor-majori 900 holdra élt elővételi jogával a makóiak javára. Azaz megvette, és a makóiak között kiosztotta. E birtokon 124 makói lakos kapott 1-25 holdas parcellát.53 {033}

Minthogy a város gazdasági érdeke és lakosságának megélhetése egyaránt szükségessé tette a kisemberek további földhöz juttatását, ezt Makó a törvényes keretek között mindig napirenden tartotta. Ilyennek tekinthetjük a báró Gerliczy Ferenc deszki uradalmának eladásakor támasztott makói igényeket, melyek részsikereket hoztak. 1927-ben, a makói földigénylők Gerliczy báró 5300 holdjából lejegyeztek 1500 holdat. Ez már nem megváltáson, hanem sima adásvételen alapult. Viszont mutatja a föld iránti nagy érdeklődést, a föld szűke miatt föllépett birtokkeresletet. Pedig elterjedt a hír, hogy az uradalom összes földjét „lejegyezte a Deszk és Szőreg környéki torontáli nép”, ám a helybeleiek tőkeereje csak pár száz hold megváltását fedezte. A makóiak előjegyzésben kaptak 100 hold árterületet, 600 hold príma szántót, 400 hold elsőrendű legelőt, s a Fehértó környékén 500 hold jó minőségű szántót. Érdekes, hogy előbb a nagyobb osztatlan legelők keltek el. Akik a föld parcellázásában gondolkodtak, reménykedtek, hogy a jó szántó elviszi a legelőt is, ám csalatkoztak, mert fordítva történt: a legelőnek kellett elvinnie a szántót. Általában 10–50 holdas parcellákat vettek meg. Inkább kisgazdák kötöttek adásvételi szerződést, mint kertészek. A makói kertész nem bízott a deszki föld minőségében, másrészt nem szívesen vállalta a távolságot, netán az elköltözést. Makó város sem proponálta a deszki földvásárlást, mert nem volt mindegy, hogy a makói polgár hol költi el a pénzét.54

A megélhetés azonban nagy kényszer. A fönti példák azt bizonyítják, hogy a makaiak egzisztenciájuk megteremtéséért távoli helyeken is vállalták volna, sőt néhányan vállalták is a birtokbavételt és gazdálkodást, legyen az Püspöklele, Mezőhegyes vagy Deszk.55

Tóth Ferenc (1900–1956) birtoknyilvántartó
{034}

 

Birtokszerkezet

Magyarország birtokviszonyait a korszak legfontosabb mezőgazdasági statisztikája az 1935. február 28-i állapot szerint tüntette föl. Az összeírás csak azokra a földbirtokokra terjedt ki, amelyekhez földadó alá eső terület (szántóföld, kert, rét, szőlő, legelő, erdő vagy nádas) tartozott. Makón a földbirtokok száma nagyságcsoportok szerint az alábbi megoszlást tükrözte:

A földbirtokok száma nagyságcsoportok szerint56

Összes 6384
1 holdnál kisebb szántó nélkül 1719
1 holdnál kisebb szántóval 894
1–5 holdas 1721
5–50 holdas 1949
50–100 holdas 78
100–500 holdas 21
500–1000 holdas 1
1000–3000 holdas 1

  Az 1 holdnál kisebb tulajdonú földek az összes birtok 41%-át tették ki, s ez az uralkodó birtoknagyságot is jelentette. Nagyon elaprózódott tehát a föld. Egy részük a birtokrendezéskor kiosztott házhelyekkel keletkezett, melyek nagysága gyakran alig érte el az 1 holdat. Még e minigazdaságok kétharmadának sem volt szántója, valójában apró telekkel járó házhelynek fogható föl. A parcellatulajdonosok ily mértékű megszaporodása kompenzálta a földműves napszámosok és gazdasági cselédek körében megfigyelhető csökkenést. Vagyis sokan a mezőgazdasági munkássorból kerültek föl a földtulajdonosok közé, ha a munkáséletmódtól elszakadni nem is tudtak. Az 1–5 hold közötti törpebirtokok aránya 27% volt. Ez a kategória az előbbivel együtt a hagymakertészek jellemző birtoknagyságát adta, melyet vegyes művelésre használtak. Régi tapasztalat, hogy több lábon állva nagyobb a biztonság. A makói törpebirtokosok többsége sajátos önellátó gazdálkodást folytatott. Egy holdat hagymával vetett be, a többin saját szükségletre gabonát és takarmányt termelt. Piacra csak hagymát szánt, s ha jó ára volt, sikeres évet zárt, készpénzbevételei gyarapodtak. Ha nem, akkor sem kellett tartani az éhezéstől, mert a gazdaság az alapigények fedezetét megtermelte. Ahogy a pár holdas szőlő másutt, úgy itt a szintén törpebirtok hagymaföld nyújtotta számos családnak a megélhetést. A kis terület általában nem tette lehetővé tulajdonosának a gondtalan életet, minimális szociális függetlenséget is csak akkor, ha birtokának hasznán kívül munkaerejét is értékesítette. Ez a makói hagymakertészeket is jellemezte, de közöttük keresetkiegészítésként nem annyira az elszegődés, mint inkább a kishaszonbérlet dívott. Bizonyítja ezt a haszonbérbe adott földbirtokok száma nagyságcsoportok szerint. Az egy hold alatti földekből 364 birtokot haszonbéreltek, ez a csoporton belül 20%-ot tett ki. Már az is figyelemre méltó, hogy kertnyi nagyságú területeket vettek haszonbérbe. De az igazi haszonbéres birtokcsoport az 5–50 hold közötti volt. Ebben a kategóriában 871 haszonbérleti földet tüntettek föl, amely a birtokcsoport számának a 44,5 százalékát tette ki. Vagyis az ebbe a nagyságcsoportba sorolt birtokok majdnem felét egészben vagy részben haszonbérbe adták ki. Hasonlóan nagy volt ez az arány az 1–5 holdas birtokkategóriánál is (28,5 százalék). Az 50–100 hold közötti és az afölötti tulajdonokat már felerészt bérletben {035} hasznosították. Ha összevetjük a számokat, kiderül, 1363 nagyobb birtokot részben vagy egészében haszonbérben műveltek. Nagy valószínűséggel a haszonbéresek zöme az 1 hold alatti földtulajdonosokból került ki, így a két adat mintegy kiegészíti egymást.

A kisbirtoknak tekinthető 5–50 holdas csoportba a birtokok 30,5 százaléka tartozott, valamivel nagyobb területen működött az üzemek jelentős hányada. Akinek ekkora földje volt, az már megélt a sajátjából, nem kényszerült más munka vállalására. De a kisbirtokos tulajdonos is csak úgy tudott családja megélhetéséről gondoskodni, ha velük együtt maga is termelőmunkát végzett. Ezzel nemcsak az üzemben fekvő tőkék kamatát, de a termelés körüli munkák bérét is ugyanaz a család élvezte. Ez megmagyarázza az említett segítő családtagok magas számát.

A makói kisbirtokosok már piacra is termeltek, elsősorban gabonát, de ennek egy részét saját szükségletük fedezésére fordították. A takarmányt viszont szinte mindenki elsődlegesen saját háztartásának állította elő.

A számsorok azt mutatják, hogy Makón nem volt érdemleges súlyú középbirtok. Ha az országos mércét alkalmazzuk, 100 hold fölött 23 birtokot találunk. Ez összevetve a több ezer kert-, törpe- és kisbirtokkal, elenyésző. Minél életerősebb típus felé haladunk, annál kisebb a birtokok száma. A fönti birtokstatisztikát más szempontból árnyalja a gazdaságok statisztikája.

A gazdaságok száma nagyságcsoportok szerint57

Összes gazdaság 6955
1 holdnál kisebb 3465
1–5 holdas 1548
5–10 holdas 669
10–20 holdas 696
20–50 holdas 496
50–100 holdas 102
100–200 holdas 14
200–500 holdas 2
500–1000 holdas 2

Az összes gazdaság száma több százzal fölülmúlta az összes birtokét. A különbség abból adódott, hogy a földbirtok-statisztika a népesség és föld viszonyát kizárólag a tulajdon szempontjából nézte, s nem volt tekintettel azokra a további kapcsolatokra, melyek a mezőgazdasági népességet az általa művelt területhez fűzték. A mezőgazdasági üzemek statisztikája ellenben a tényleges gazdálkodási viszonyokat vette figyelembe. Egysége a földbirtokkal szemben a gazdaság, a mezőgazdasági üzem. Míg a földbir­tokok nagyságmegoszlása mennyiségi tagolást tükröz, a gazdaságok nagyság szerinti tagozódása a termelőüzemeket rangsorolja. Így még inkább kidomborodik a makói mezőgazdaság üzemi széttagoltsága: a 6384 birtokon 6955 gazdaság szerveződött. Az üzemi többletet részben a nagy kiterjedésű haszonbérleti viszonyok okozták, részben pedig a hagymakertészek számának nagymérvű megemelkedése. Általános folyamat volt Magyarországon, hogy a városokban és környékén nőtt az önálló kertészek száma. De az 1920–1930 közötti országos többlet zöme Makóra esett, ahol ebben az időben a hagymatermelésre {036} virradt jobb napok hatását láthatjuk.58 Ennek tudható be, hogy az összes gazdaságok csaknem fele (49,8%) kertméretű volt. Esetükben a földbirtok mint tulajdonjogi és a gazdaság mint üzemi egység egybeesett, mert ők a tenyérnyi birtokból nem adtak haszonbérbe. Ellenben haszonbérbe vettek földet, amely külön gazdaságnak számított. Gazdaságnak az összeírás során csak a családi felszereléssel kezelt és önálló egységet alkotó üzemet tekintették. Ha ezt más földjén végezte valaki, külön gazdaságként tüntették föl. Figyelemre méltó, hogy a törpe- (1–5) és kisbirtokokon (5–100) szerveződött gazdaságok száma (3511) meghaladta a kertészetek számát. Makón a kisbirtokos gazdálkodói réteg tekinthető dominánsnak, mégha felét a törpebirtok tette is ki.

A mezőgazdasági statisztika 409 fő haszonélvezőt jegyzett föl. Összesen 35 hold 1507 négyszögölön gazdálkodtak, gyakorlatilag egyetlen 150 négyszögöles kis kertben. A gazdaságot háromféle jogcímen vezették: tulajdonosi, haszonbérlői és haszonélvezői minőségben. Utóbbi esetben a hangsúly a föld hasznának az élvezetére helyeződött, a haszonélvezet tárgyának – pl. egy kertnek – minden gyümölcsét szedhette. Ez tehát nem haszonbéres művelés, hanem egy bizonyos földvagyon hasznosítása haszonélvezettel.59

Az összes megművelt terület 46 178 holdra rúgott. Ebből a kertészségek 989, a törpebirtokok 3900, az 5–50 hold közöttiek 29 471, az 50–100 holdas gazdaságok 6793, az afölöttiek 3644 katasztrális holdat foglaltak el. Egybevéve az 5–100 holdon gazdálkodó üzemeket, területük Makó határának 78,5%-át tették ki. Ez erről az oldalról is alátámasztja a kisbirtok uralkodó jellegéről mondottakat.60

A város legnagyobb birtokosainak nevét az 1935. évi Gazdacímtár közli. A 100 katasztrális hold és annál nagyobb földbirtokok és földbérletek tulajdonosait az alábbi kimutatás tünteti föl.

 

100 holdnál nagyobb földbirtokosok és földbérlők61

 

  M ű v e l é s i á g
Terület Szántó Kert Rét Szőlő Legelő Erdő Nádas Adóm  
Angol–Magyar Bank Bp. 78 71 1 3 3
Börcsök Bálint Makó 107 97 1 7 1 3
Csanád vármegye Makó 274 20 254
Csorba János Makó 145 135 1 3 3 3
Dégi Antal Makó 111 44 2 62 3
Dobsa Imre és Testv. Makó 105 50 1 5 47 2
Dun–Tiszaközi Mg. Kecskemét 116 34 1 9 71 1
Görbe Sámuel Makó 112 60 51 1
Görbe Sándor Makó 102 55 43 4
Héjja Péter Makó 97 88 5 2 2
Igaz Ferenc Makó 111 106 1 1 1 2
Jenei Imre Makó 123 70 1 5 43 4
Kárász Mihály Ambrózfalva 13 13 {036}
Korcsmáros Imre és neje Makó 1 1
Kovács Károly Makó 4 3 1
Köblös Sándor és neje Makó 82 78 1 1 2
Körös–Tisza–Maros Árm. T. Szentes 389 9 4 99 277
Lehoczky György Tótkomlós 53 20 32 1
Lukács István Szeged 66 63 1 1 1
Magyar–Olasz Bank Budapest 36 27 1 2 5 1
Makó mezőváros Makó 1895 504 146 64 23 54 143 3 958
Görög Kat. Egyház Makó 173 159 1 5 1 7
Református Egyház Makó 292 225 5 14 1 14 33
Római Kat. Egyház Makó 214 192 5 1 16
Makói Tehénjárási Közbirt. Makó 623 67 554 2
Mészáros János Makó 107 79 1 26 1
Montágh József Örök. N.bánhegyes 307 17 284 6
Nacsa József Makó 167 63 1 101 2
Özv. Nagy Ferencné Makó 167 99 1 4 58 3 2
D. Nagy János Makó 170 136 1 5 22 6
Országos Földhitelintézet Bp. 8 6 1 1
Papp Jánosné Makó 27 24 2 1
Pipis András és Társai Tótkomlós 96 59 36 1
Szarka Sámuelné Kunágota 1 1
Széll Imre és neje Makó 55 55 1
Szemes Sámuel Makó 151 77 15 56 1 2
Szilágyi Sándor Makó 151
Szirbik Sándor Makó 120 7 112 1
Tőzsér Lajos Makó 3 2 1
Csanádi Püspökség Makó 1 1
Csanádi Püspökség Püspöklele 5176 4222 17 88 13 632 50 8 146

 

A fönti lista azokat a középbirtokosokat tartalmazza, akiknek Makó határában voltak a földjeik. Többfajta birtokost vettünk számba: természetes és jogi személyeket. További tagolódást jelentett a birtoklás címe: tulajdonos vagy bérlő. Makón a középbirtoknak nem volt súlya. A tulajdonosok többsége maga gazdálkodott, mert a százholdas birtokok is megkívánták a személyes részvételt az üzem vezetésében, ellenőrzésében. Néhány magánszemélyt találtunk, akik tulajdonuk egy részét – általában a kisebbik felét – kisbérletként másokkal műveltették. Igaz Ferenc 111 hold kiterjedésű földjéből 40 holdat kisbérletbe adott. Hasonlóan járt el Görbe Sándor és Jenei Imre. Az intézményi, főleg egyházi tulajdonokra szinte teljes egészében haszonbérleti szerződést kötöttek. Kivétel a Tehénjárási Közbirtokosság, mely a közcélokat szolgáló legelőivel nem nyerészkedhetett.

Legnagyobb birtoka Makó városnak volt, 1896 hold. Az ingatlanokból származó jövedelmét a közszükségletek kielégítésére és a közigazgatás költségeire használta. A nagyobbik rész ( 958 hold 15 279 aranykorona kataszteri jövedelemmel) nem esett földadó alá, tehát olyan községi területnek számított, mely kizárólag közcélokat (mintagazdaság, lótenyésztés, faiskola stb.) szolgált, így bevétele sem származhatott belőle a városnak. A községi ingatlan nagyobbik felét Makó nem kereskedésre és jövedelemszerzésre tartotta fönn, hanem a köz érdekében működtette. A másik feléből 504 hold jutott szántóra, 146 kertre és 143 legelőre. Ezeket túlnyomórészt (498 holdat) kisbérletben hasznosította, enyhítve vele a földéhséget és gyarapítva saját bevételeit. A fönnmaradó területet házi kezelésben tartotta. Makó mezővárosnak ezenkívül birtoka volt Földeákon ( 24 hold), és Nagybánhegyesen ( 435 hold), így összesen a községi ingatlan nagysága {037} 2354 holdra tehető. Külső tulajdonát szinte teljes egészében bérletbe adta. Kataszteri tiszta jövedelme elérte a 8161 aranykoronát.

Több olyan birtokos is szerepel a listán, kinek a földterülete nem érte el a 100 holdat. A nagybánhegyesi Dobsa Péternek pl. 1 hold szántója akadt Makón, Kárász Mihály ambrózfalvai lakosnak 13, Korcsmáros Imre makói lakosnak 1, Széll Imre makói lakosnak 55. Nem arról volt szó, hogy kisebb birtokkal is bekerülhetett valaki a gazdacímtárba, hanem arról, hogy az adatfelmérés azokra is kiterjedt, kiknek több tagban feküdtek vagy több község határába estek a földjei. Szirbik Sándor Makón pl. 120, Kiszombor határában 94 holddal bírt, ellenben Tőzsér Lajos lakóhelyének határában csak 3, Kiszombor határában 100 holdat mondhatott magáénak. Tehát gazdának kell tekintenünk azt a makait is, akinek birtoka más községek határában feküdt, illetve azt a más községbelit, akinek viszont Makó határában terültek el a birtokai. Következő táblázatunk néhány jelentősebb makói birtokos külső tulajdoni területét tünteti föl:

  Makói birtokosok földterületei más községek határában62

Birtokos Helység Hold  
Kovács Károly Csanádpalota 98
Szirbik Sándor Csanádpalota 103
Dózsa Ferenc Földeák 216
Haász Sándorné Makó 205
Korcsmáros Imre Földeák 146
Makó mezőváros Földeák 24
Makói Mezőgazd. Rt. Földeák 1978
Návay Zoltán és Testv. Földeák 175
Széll Imre Földeák 45
Szirbik Sándor Kiszombor 94
Tőzsér Lajos Kiszombor 100
Héjja Péter Nagykopáncs 25
Köblös Sándor Nagykopáncs 79
Papos Jánosné Nagykopáncs 75
Vén Jakab Csanádapáca 118

A makóiak leginkább Földeák határában vásároltak vagy béreltek földet. Ez összefüggött a közelséggel és a föld jó minőségével. Pl. Korcsmáros Imre 146 holdjának kataszteri tiszta jövedelme 2311 aranykorona volt, Kovács Károly harmaddal kisebb csanádpalotai birtoka kevesebb, mint felét érte aranykoronában (1022). A külső tulajdonosok egy része kisbérletben műveltette földjét, mint Haász Sándorné, aki földeáki földjét teljes egészében kisbérletbe adta. Ugyanígy haszonbérletbe adták földjeiket a pesti székhelyű makói pénzintézetek, melyeknek az ország különféle pontjain voltak birtokaik. Vén Jakab makói földtulajdonos 118 holdas orosházi ingatlanát Kiss László bérlőnek engedte át művelésre. A haszonbérlet érthető eljárás a középbirtokosok számára. Földjük már akkora gazdasági erő, hogy tulajdonosát kiterjedésénél fogva fölmentette a {038} kétkezi munka alól, s az esetleges nagy távolság miatt a hasznosítást is csak külső közreműködő (haszonbérlő, bérlő) alkalmazásával érhette el.

A gazdaságok művelési ágak szerinti megoszlása63

Összes terület Szántó Kert Rét Szőlő Legelő Erdő Nádas
46 178 36 868 736 940 104 4423 268 66

Az összes terület 79,8%-án szántóföldi gazdálkodást folytattak. Ez az arány megfelelt nemzetgazdasági és népességeltartó súlyának. Kiemelkedő fontosságát az adta, hogy ebben a művelési ágban tudta a gazda a termelést mind minőség, mind mennyiség szempontjából a legjobban irányítani. Makón a szántóföldi termelés nem jelentette a gabonatermelés kizárólagosságát. Túlsúlya itt sem tagadható, hiszen a kenyérgabona termelésének elsősége még a kisebb birtokokon is régi hagyomány volt, de hagymát és más zöldséget is termesztettek szántóföldön. A „kertként” föltüntetett művelési ág mezei kertészetet takart, főként a piacra termelő hagymakertészetet. A rét Makó kaszáló övezetét jelentette. Területe nagyobb a mezei kerteknél, de nem érte el, csak megközelítette az 1000 holdat. Ez a határ 1,5%-ára terjedt ki, és az állattenyésztés erős visszaszorulását bizonyítja a mezőgazdaságon belül. A kaszáló ugyanis állandó fűtermő terület volt, termését, a szénát állatokkal etették meg. Különösen a híres lótartás igényelte a jó minőségű szénát, amelyet ez a viszonylag nem túl jelentős művelési ág teremtett elő. A legelő viszont a határ 10%-át tette ki. Ebbe beletartozott a magánosok legelője éppúgy, mint a város közlegelője. Az első világháború előtt részben a szemtermesztés kiterjesztésével, részben a hagymakertészet fejlődésével föltörték a legelőket. Művelésben alig részesült, éppen ezért csekély volt az üzemtőke-szükséglete. Mivel a háziállatok legeltetésére továbbra is szükség mutatkozott, elsősorban a föllendült marhatenyésztés végett, Makó művelési rendszerében kellő területet juttattak az állattenyésztés számára.

Földbirtokmegoszlás 1935-ben

Hold Négyszögöl Őstermelő Iparos Kereskedő Szabad

 

0–600 326 70 18 101

 

600–1600 376 30 9 40
1–2   477 38 12 54
2–5   714 42 18 53
5–10   646 20 7 38
10–20   574 17 7 42
20–50   324 4 7 25
50–100   73 1 4 12 {040}
100–200   15 1 3
200–500   2 1
500 fölött   2
  Összesen 3530 222 83 371

Makó határa 46 000 katasztrális holdat tett ki és ebből 36 000 hold jutott szántóra. Ezt tekinthetjük a megélhetés alapjának. A város birtokszerkezete olyan volt, hogy a földosztásnak nem hagyott teret, mert a drága makói televény nagyon elaprózódott, és a gazdaságok között a kis- és középbirtok uralkodott. Statisztikai kimutatásunk az 1935-ös földbirtok-összeírás adatai alapján készült és a birtokosok társadalmi megoszlását tükrözi.

Két holdon fölüli birtokkal 2351 termelő rendelkezett, nagyságuk szerkezetét a táblázat tükrözi.

A gazdaságok %-os megoszlása

Hold %
2–5 30,5
5–10 27,5
10–20 24,4
20–50 17,7
50–100 3,1
100–200 0,7
200–500 0,2
500 fölött
{041}

  A közgazdaságtan elfogadott nézete, hogy annak idején egy család biztonságos megélhetéséhez legkevesebb 10–20 holdat kellett művelni. Ezt alapul véve Makón az életképes (10–20 holdas) kisbirtok aránya az egész földbirtoknak negyedrészét tette ki. Ehhez képest nagyon szétforgácsolódott parcellabirtokok uralták a határt. Rajtuk még belterjes kultúrával is alig élhetett meg ennyi termelő. Az uralkodó birtokcsoportok üzemméretéből és a földművelés hagyományaiból következőleg zömmel szemtermelés folyt. A középbirtokon ( 100 hold fölül) foglalkoztak állattenyésztéssel is, de a kisbirtok jellemező megélhetési formája a magtermelés maradt a család testi erejének igénybevételével. A kisbirtokok elsődleges feladata a családi szükséglet fedezése volt, és csak fölöslegét vitték piacra. Ha a föld nagyságával összefüggő gazdasági törvényszerűségeket és a különböző birtokkategóriákhoz kapcsolódó szociális funkciót nézzük, Makó földbirtokmegoszlása egészségesnek volt mondható. Legfontosabb sajátossága, hogy hiányzott a nagybirtok, kiegyensúlyozó eleme pedig a kis- és középbirtokok túlsúlya. Csak egy szempontból szorult javításra ez a birtokszerkezet: a megindult fölaprózódás miatt csökkent az életképes birtokok aránya. Ennek következménye a két hold alatti birtoküzemek viszonylag nagy száma: az őstermelők mintegy negyede (702 fő) mondhatott ilyet a magáénak. Az ő sorsuk a tenyérnyi parcelláikon folytatott intenzív hagymatermeléstől függött. Mezei kertészetnek is hívták gazdaságukat, amely nem azonos a konyhakertészettel, hanem sajátos mezőgazdasági üzem, amelyben szántóföldön hagymát vagy más zöldséget termesztettek nagy tételben.

Mivel az őstermelés alapja a földtulajdon, szembetűnő vonás, hogy Makón jelentős számban foglalkoztak földműveléssel a nem mezőgazdasági szektor keresői. Összesen 4206 birtokost írtak össze, túlnyomó többségük főfoglalkozású őstermelő volt. Ámde 222 iparost földbirtokosként is nyilván tartottak, igaz, nagyjából a fele (100 fő) csak négyszögölben kifejezhető földön gazdálkodott. A birtokstatisztikába viszont fölvették, mert ezen a kis parcellán belterjes kertgazdaságot űzött. Az iparosok másik csoportja a törpebirtokosok kategóriájába tartozott, vagyis a kerti méreteket alig meghaladó 1-2 holdas szántón folytatott zöldség- vagy hagymatermelést. Ami igazán figyelemre méltó, hogy a kisbirtokcsoportokban is igen szép számmal találhatunk iparosokat: közülük 22-en kifejezetten életképes birtoküzemek tulajdonosai voltak. Itt már elgondolkodtató a birtokosi státus és a hivatalos társadalmi állás (az iparosfoglalkozás) közötti összhang. Nagy valószínűséggel állítható, hogy egy 50 holdas kézműves inkább birtokából és nem képesített szakmájából élt. {042}

A birtokos kereskedők nagyobbik része a magasabb földbirtokcsoportokban foglalt helyet. 27-en kerti méretekben, 30-an törpebirtokon (1–5 hold), a többiek (26) már rendes családi kis- és középbirtokon (5–200 hold) gazdálkodtak. Az első két csoport esetében kiegészítő jövedelemforrásnak tekinthetjük a földművelést a kereskedői szakma mellett. Az a tény, hogy a kereskedő földtulajdonosok belső megoszlásában viszonylag jelentős súlyt képviseltek a nagyobb birtokosok, az ingó tőke mezőgazdasági befektetését igazolja. Részben presztízs-, részben vállalkozói megfontolásból pénzt fektettek földvásárlásba, amely vagy társadalmi, vagy pénzügyi hasznot hozott tulajdonosa számára.

Nagy Ernő gazdasági tanácsos

Föltűnő vonása a helyi birtokstruktúrának a szabad foglalkozásúak nagy száma a tulajdonosok között. Még annál is érdekesebb, hogy a nagy középbirtoknak számító 500 holdas és az afölötti csoportban, csak őket látjuk. Ennek oka, hogy a nagy kiterjedésű táblák tulajdonosai nem makói illetőségű személyek voltak, birtokuknak csupán egy része terült el a makói határban.64

Állattenyésztés

Marhatartás

Nagy hagyományai nem voltak a marhatenyésztésnek Makón. A lakosság inkább kiegészítő foglalkozásnak tekintette a földművelés mellett. A kisgazdákat nehezen lehetett {043} meggyőzni arról, hogy a marhatenyésztés mily hasznot hozó, mennyi anyagi előnyt nyújtó üzemága a kisgazdaságnak. Fejlesztéséért az első világháborúig nem sokat tettek, az utána mutatkozó eredmények mögött a kitartó egyéni munka mellett ott volt a bőséges állami segítség. Addig Makó városi közbirtokossága is köztenyésztés céljaira csak magyarfajta bikákat tartott. A magyarfajta szarvasmarha kiváló tulajdonságait nem lehet tagadni. Edzettsége, végtelen igénytelensége olyan tulajdonság, melyekkel a nyugati fajta marha sohasem rendelkezett. A makói kisgazdáknak mégis át kellett térniük a korszerűbb tenyészállatokra, mert igázásra állandóan és csakis lovat használtak, s nekik a bevétel mindig sürgős, a jövedelem pedig mindig kevés volt. Csanád vármegyében feküdt Mezőhegyes az állami ménesbirtokkal, amelynek szarvasmarha-tenyésztése már a háború előtt magas színvonalon állt. Mezőhegyesnek köszönhető, hogy különösen a telepes községeknek juttatott kiváló tenyészanyaggal megkezdhették a megyében, így Makón is a vöröstarka marha tenyésztését. Makó ráadásul közvetlenül Svájcból hozatta a kitűnő teheneket és néhány kiváló apaállatot javítási és nemesítési célra.65

Ezzel az állattenyésztés egyre belterjesebbé vált, mert az igénytelenebb, ridegen tartható állatok helyett túlsúlyba kerültek az igényesebb tartást megháláló fajták. A daruszőrű magyar szürke lassan eltűnt az állományból. Ehhez az átalakult fogyasztói szokások mellett a legelőterület csökkenése is hozzájárult. Nagy szerepet játszott ebben a Makói Gazdasági Egyesület állattenyésztési szakosztálya, mely a szarvasmarha-tenyésztés kérdését tudatosította a gazdákban, s elősegítette a korszerű feltételek megteremtését.

Tamasi János aranyokleveles Laci nevű bikája 1924-ben

Makó és környéke 1906-ban ismerte meg a svájci szimentáli szarvasmarhát, s a következő évben már 13 vagon érkezett Csanád megye területére. Hatására gyorsan végbement az áttérés az új fajta tartására. Míg 1911-ben 5422 darabból 1419 volt magyarfajta, 1929-ben már szinte kizárólag pirostarkát tenyésztettek. Az akkori tenyészcél tehenenként 3000- 3500 liter évi tejhozam elérése volt. Ezt Makó teljesítette, s ezzel a megye legfejlettebb részének számított. A gazdasági egyesület állattenyésztési szakosztálya 1920–1924 között minden évben rendezett tenyészbikavásárt. Míg az elsőre 9 {044} bikát hajtottak föl, s közülük csak egy felelt meg, az 1924-i vásárra már 29 db saját nevelésű bikát, melyekből 16 volt alkalmas. Ezekből tízet a város vásárolt meg köztenyésztésre. Makó gazdatársadalma fejlődőképes volt, akart és tudott haladni a helyes irányba. A gazdák ugyanis saját jól fölfogott érdekükből karolták föl a marhatenyésztést, mert kimeríthetetlen térnek mutatkozott, ahol a többtermelés szinte vég nélkül volt fokozható. 1924-ben 140 taggal megalakult a Tájfajta Szarvasmarha-tenyésztő Szövetkezet. Ekkor Makón 2683 db tehenet és 1400 db üszőt (növendék-marhát) írtak össze. Vagyis 10 holdra jutott átlag 1 tehén. Ha ehhez a számarányhoz hozzáadjuk a 6400 lovat és az 1200 juhot, kérdéses, vajon a takarmánytermelési arány megfelelt-e ennek az állatállománynak. Ehhez az állattartáshoz mérve a szántóföldi termelés belső szerkezetében kis helyet foglalt el a takarmánytermesztés, s kicsinek bizonyult a közlegelő is.66

A jelentősebb marhatenyésztés 1925-ben kezdődött, amikor Merényi Elemér gazdasági felügyelő vezetésével megalakult a Szarvasmarha-tenyésztők Szakosztálya. A gazdák addig kellő tapasztalatra és szakértelemre tettek szert, de hiányzott a piacismeretük. A szarvasmarha-tenyésztés fejlődését ugyanis alapvetően befolyásolta, hogy a tejtermékeknek sikerül-e megfelelő piacot kialakítani. S ez sokáig nem sikerült. A marhaállomány mégis tovább szaporodott, főleg a ló rovására, s a tehén értéke lassan megelőzte a lóét és a sertését is. Makón 1928-ban 4491 marhát írtak össze, ebből mindössze 41 volt régi magyarfajta, a többi szimentáli pirostarka. A számok oldaláról nézve megállapíthatjuk, hogy a egyre több makói gazda foglalkozott marhatartással, amely biztos hasznot hozott, talajukat javította jövedelmüket emelte, és vagyonukat gyarapította.

Sertéstenyésztés

Magyarországon a 18. századig a legjobban az ősi bakonyi és szalontai sertésfajták terjedtek el. Utána jelent meg a „török” néven ismert mangalica, mely egy évszázad alatt teljesen kiszorította a régi fajtákat, mert hizlalásra és az akkori szállítási módnak, a lábon hajtásnak jobban megfelelt. Ez a fajtaváltás tette lehetővé, hogy a 19. század 70-es éveitől a sertéstenyésztés elkülönült az iparszerű hizlalástól, mely városi telephelyeken és kizárólag vásárolt süldőkre és takarmányra alapozva korszerű tőkésvállalat formájában működött.

Régi följegyzések szerint a „Makaiak Szerviába és Oláh Országba jártak át vásárolni sertéseket”. Nagy falkákban, szinte kereskedelemszerűen bonyolították le. A sertésimport gazdasági okai között első Makónak és környékének jelentős kukoricatermesztése: a megtermelt tengerit lényegében a sertésekkel etették meg. A makói sertésállomány 1895-ben 22 768, 1911-ben 23 676, 1928-ban 14 930 darab. Egyelőre nem ismerjük pontos okát, hogy az első világháború után miért csökkent ilyen drasztikusan a sertésállomány. Összetétele sem volt már túl korszerű. A 14 390 darabból ugyanis mangalica 13 867 volt, a többi hússertés. Köztenyésztésre is csak mangalica kanokat engedélyeztek. Pedig már akkor megállapították, hogy a hússertések tartása és tenyésztése éppen Makón indokolt volna, mivel a nagy tanyavilágban alig volt legelő. Kereskedők már 1928-ban kiderítették, hogy az exportpiacok mindinkább keresik a bacont, azaz a császárhúst, amelyet pedig csak hússertésből lehet előállítani. Maradt azonban a mangalicák túlsúlya, közülük is a fehér szőrű, gyöngébb csontozatú bánsági fajta számított {045} Makón általánosnak. Ez igencsak öblös testű volt, mely kitűnt hízékonyságával, és kizárólag a kukoricatáplálékhoz alkalmazkodott.

Nagy kérdés, hogy melyiket lehetett gazdaságosabban tartani. Ezenkívül tapasztalható volt a gazdák idegenkedése is „az idegen minőségű hústól”. Az angol sertéseket nagyobbára a Felvidéken, a Bánságban és a Dunántúlon tartottak, tehát olyan helyen, ahol tejtermeléssel is foglalkoztak. De a Bánságban pl. odajutottak, hogy a 4-5 mázsás hatalmas állatokat nem tudták értékesíteni. Tagadhatatlanul szép eredmény, hogy az angol sertés egyéves korára éppen kétszeresét nyomta a mangalicának, de ez a fehérje- dús táplálkozásnak köszönhető. Az alföldi legelőkön és a kukoricával etetés mellett nem fejlődhetett ki naggyá a mangalica. Vagyis a hússertés tartásához az Alföldön hiányoztak a megfelelő feltételek. Hússertést ekkor a föld minden táján tartottak, de eredményesen csak ott tenyésztették, ahol tejneműek, olajpogácsafélék, vérneműek, a sörtörköly rendelkezésre álltak. Ahol fehérjedús takarmányokat nem tudtak előállítani, ott nem volt érdemes kísérletezni a hússertés tenyésztésével.67 Két szempont ütközött itt egymással: a piaci értékesíthetőség meg a természetrajzi adottság. A mangalicatenyésztés csaknem addig uralta a piacot, míg a legeltetésre megfelelő tér nyílott.

A legelők föltörése és a szemtermelésre való áttérés, valamint a hagymakertészet térhódítása az állattenyésztés ágai közül leginkább a juhtenyésztést vetette vissza. A hajdan tízezreket kitevő juhnyájakból 1928-ra 742 db maradt. Ez az ágazat a kisgazdák kiegészítő foglalkozásává vált, tízesével-húszasával tenyésztették a birkákat, hogy a silányabb takarmányt s a tarlót, a szikes legelőket jobban kihasználhassák. Itt is megfigyelhető a fajtaváltás: a 19. század elején még elterjedt gyapjújuh, a pödrött szarvú, hófehér magyarfajta nyájak végleg eltűntek. Helyettük a racka és az angol merinó keresztezését tenyésztették Makón.

Mindhárom állattenyésztési ágra az volt a jellemző, hogy a háború után egyetlen fajta tenyésztésénél állapodtak meg. Így vált általánossá a lovak közt a nóniusz, szarvasmarhában a szimentáli, a juhban a merinói és a sertésekben a mangalica. Bár ez utóbbiban történtek kísérletek a yorkshire-i fajta meghonosítására is.

Lónemesítés

Nemzetközi hírnévre tett szert Makó a híres lóvásáraival. A gazdasági egyesület méntelepe több-kevesebb sikerrel sűrűn rendezett lóvásárokat. A gazdák általában nem voltak megelégedve a vásárok sikerével. Nem foglalkoztak azzal, hogy az általános sikertelenség az általános gazdasági viszonyokban lelte magyarázatát. Viszont szó nélkül tudomásul vették, hogy a méntelep kötelékében eladott lovak után átlag 15%-kal nagyobb árat kaptak, mint a telepen kívül. Az árak helyes és a gazda szempontjából célirányos befolyásolása a méntelepnek csak egyik föladata volt. Föladatai közé tartozott még a makói ló hírnevének terjesztése. Ennek volt legfontosabb eszköze a vásár. Az e sokadalmakon megjelent magyarországi és külhoni kereskedők hírét vitték a makói lónak. Ennek köszönhetően Törökországban éppen úgy ismerték, mint Oroszországban vagy Németországban. 1927 végén Székesfehérvárra vittek 13 db tenyészállatot, a honvéd Ludovikára kettőt, Újkígyósra egy mént. Fontosabb volt azonban ennél az oroszok megjelenése a méntelep udvarán. Az országosan ismert Csala cég már 1926-ban érintkezésbe {046} lépett a Wertnyik és Társa bécsi lókereskedő céggel Oroszország részére szállítandó mintegy 3000 ló megvásárlására és leszállítására. Magát a vásárlást Szovjet-Oroszország Lóátvételi Technikai Bizottsága bonyolította le. A tranzakciót legfelsőbb szinten a moszkvai külkereskedelmi népbiztosság lóvásárlási szakértője Iván Gromov vezette. Tagja volt még Gregor Voranyec, a moszkvai földművelésügyi népbiztosság ménesügyek szakértője és egy állatorvos. Ők látogattak Magyarországra a bécsi közvetítő cég küldöttével 1927. január 22-én. Amikor megkérdezték tőlük, mi jövetelük célja, elmondták, hogy az orosz forradalomban elpusztult lóállományt akarják vásárlással pótolni. Hogy miért épp nálunk? Erre azt válaszolták, hogy Magyarországon találják meg a Don-vidéki lovak hasonmását. Könnyű pusztai lovakat, éppen olyanokat, mint amilyenek a híres kozák lovak voltak. Rajongással és szeretettel beszéltek a kozák lóról, melynek „csak éppen, hogy lelke nem volt”.68 A lóvásárló bizottság könnyű pusztai lovakat és telivéreket jött keresni Makóra és környékére. A Makón látottakkal rendkívül meg voltak elégedve, a lovak minősége fölülmúlta várakozásaikat. Arról azonban nem tudtak véglegest mondani, hogy a 900 és 1400 pengő között mozgó árakat megfelelőnek tartják-e. Csak azt közölték, hogy visszatérnek a konkrét megbízatással, és annyi makói lovat vesznek meg, amennyinek az árában meg tudnak egyezni.69 Sajnos nem tudjuk, az üzlet megvalósult-e.

első Koczkás István díjat nyert Nonius anyakancája 1924-ben

Megélénkült ezek után a makói lovak iránti kereslet. A külföldi érdeklődők mellett megjelentek a hazaiak is. 1927 őszén a városba érkeztek az egri főkáptalan megbízottai csikót vásárolni. A vásár jól sikerült, a méntelep udvarára fölhajtott éves és egy éven aluli csikókkal a legteljesebb mértékben meg voltak elégedve. Sajnos, az árak alatta maradtak annak, amely mellett még hasznot hajtó foglalkozásnak lehet minősíteni {047} a csikónevelést. Elkelt 12 kancacsikó átlag 380 pengőért. Mivel az addig vásárolt makói lovak jól beváltak Eger vidékén, a főkáptalan uradalmának kiküldöttei további nagyobb lószállítmány megvásárlását helyezték kilátásba.70 Végeredményről sajnos itt sem tudunk beszámolni.

Tóth Arisztid, a Városi Gazdasági Egyesület titkára

A gazdasági válság csökkentette a ló iránti keresletet, de utána is sok gondot okozott az értékesítés. 1936-ban a Duna–Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara értekezletet szervezett Kecskeméten a lótenyésztésről. Megállapították, hogy a legnagyobb gond az értékesítés megszervezése, mert a tenyésztés és a piacravitel teljesen kettévált. A két ügyet egyesíteni kell vagy a minisztériumban vagy a Kamarában – hangzott el a javaslat. Kifogásolták a katonaság számára vásárolt lovak csekély árát, és sürgős fölemelését követelték. Nagy Ernő, a Makó és Vidéke Nónius Lótenyésztők Egyesületének elnöke szóvá tette a Hangya lóvásárlási szokásait, melyek ugyanazt az eljárást követték, mint a közvetítő kereskedelem. Elővételben lekötötték a lovakat, majd az elvitt járlatot bizottság elé állíttatták. Ha ott megfelelt a kínálat, és elvitték a portékát, akkor a Hangya is fizetett. A gazdaközönség csalódott a Hangya áraiban is, mert 4-500 P körül mozogtak, holott a fajtaállatok többet értek.71 Kétségtelen, hogy a motorizáció háttérbe szorította a ló értékét, de bebizonyosodott, hogy a mezőgazdaság és a hadsereg sem nélkülözhette. Szerinte a megújulás egyik föltétele a lótenyésztési körzetek revízió alá vétele. Azaz csak ott folyjék lótenyésztés, ahol a törzskönyvezett tenyészállomány kiváló minőségű, és a legelő, takarmány- és klimatikus viszonyok megfelelőek. Makó ilyen körzet. A tenyészcél pedig: a nemes alkatú, meleg vérű, erős testű, kiegyenlített, hibátlan küllemű lófajta, amely egyaránt alkalmas gazdasági, igás munkára, hadi és sportcélra.72 Tehát az ideál a mindenre használható ló lett, mert a gazdának nem csak jól futó és egyéb versenycéloknak is megfelelő ló kellett, hanem olyan is, amelyik az igát húzza. A másik {048} gond az értékesítés körül adódott. Ezt nagyon megnehezítették a Trianon után fölhúzott vámsorompók, mert a lovat vásárló külföldi szinte nem tudta kiszállítani az állatokat. Csak 1935-ben sikerült a magyar kormánynak kiviteli szerződéseket kötni különféle államokkal, s így megkezdődhetett a lókivitel. 1936. február elején a HM arról értesítette Makót, hogy 20-án osztrák katonai lóvásárló-bizottság jön Makóra. Az osztrákok kívánsága: 164 cm-nél magasabb 3, 4, 5 éves katonai célokra alkalmas hátaslovak vásárlása. Akinek e föltételeknek megfelelő lovaik vannak – a szürke színűek kivételével, írta a Honvédelmi Minisztérium – vezessék föl az állatvásártérre.73 Az export azonnal éreztette hatását, mert a kereslet megindulásával kezdtek fölfelé menni az árak. Változtatni kellett azonban a fölvásárlás mechanizmusán, a kereskedők ugyanis 30-50%-os haszonnal vásárolták össze a megszorult termelőktől a jó lóanyagot. A tenyésztő, aki a csikónevelés és lótartás minden kockázatát viselte, alig kapott lováért valamit. Gyakran 150-200 pengős áron alkudták ki a megszorult tenyésztők lovát a pénzsóvár kupecek, közvetítők. De még ennyit is csak akkor fizettek érte, ha a ló megbízóiknak megfelelt, akiknek viszont ők 5-600 P-ért adták tovább. Ez újabb esete a termelő és kereskedő ellentétének, s ebben is a kiszolgáltatott tenyésztő érdekeinek védelme látszott fontosabbnak. Az alkalmazott fölvásárlói gyakorlat ugyanis a megszorult, és sok esetben tájékozatlan vidéki és tanyai kistenyésztők kiuzsorázását jelentette. Ezt tetézte, hogy még a magyar honvédség részére szükséges lóanyagot is a vásárló bizottságok közvetítők révén szerezték be. A közvetítő kereskedelem túlkapásait Nagy Ernő országos nyilvántartó rendszerrel vélte leküzdeni. Gyorsan és pontos adatok alapján kikereshető az a körzet és az a fajta, amelyre a vevőnek szüksége van.74

Dr. Nagy Zoltán állatorvos feleségével

A méntelepen kívüli lóvásárokon kis tételben folyamatos adásvétel zajlott. A háború utáni évek piacain a lovak legjava 1000 pengő körüli áron kelt, de a gazdák inkább az igáslovat keresték, s ezért 600-700 pengőt is megadtak.75 {049}

Ipar

Kisipar

Mesterek és legények

Makót is jellemezte az az országos folyamat, mely szerint a háború hatásaként az ipar centralizációja megakadt és decentralizációja erősödött. Vagyis inkább az önálló kisiparosok, valamint a kisebb üzemek térfoglalása vált általánossá és nem a nagyiparé. Csak a segéd nélküli vagy a legföljebb egyetlen segéddel dolgozó műhelyek szaporodtak.

Makón a kis- vagy kézműipar jelentette a tulajdonképpeni ipart. Az ipari termelésnek azt az ágát alkotta, ahol csak korlátozott létszámú segéddel (legföljebb 20 fővel) és kisebb gépekkel lehetett dolgozni. A tulajdonos maga is dolgozott, egy személyben volt műhelyének, üzemének vezetője és előmunkása. Jövedelmét a törvény munkabérkeresetként tartotta számon, amely az üzlet jövedelmének lényeges részét alkotta. Itt tehát nem profitnak mondták az elért jövedelmet, mint a vállalkozóknál, hanem keresetnek. A háború után szaporodtak a segéd nélküli vagy egy segéddel dolgozó kisipari műhelyek, miközben a nagyobb létszámú üzemek tönkrementek. Ez látszott ipari decentralizációnak: azaz a kisebb üzemek térfoglalásának a nagyobbak rovására. Az önálló iparosok szaporodásával szemben állt a segédek, a segédszemélyzet fogyása.

Bittner Róbert ipartestületi titkár

A kézművesség helyzetének javítása állandó kérdés maradt. Székesfehérvárott 1927. augusztus 22-én országos iparos kongresszust tartottak. Makót Papp József ipartestületi elnök, Kucses Károly alelnök, Bittner Róbert titkár, Diós Antal és Zombori Lajos küldöttek képviselték. A makóiak fő gondja a tőkeforrás hiánya volt. Javasolták a kisiparosság hiteligényeinek kielégítését az Iparosok Országos Központi Szövetkezete (IOKSZ) révén, továbbá ingójelzálog-intézmény létesítését, kisipari export sürgős megoldását, a közszállítási sérelmek orvoslását és az anyagi csőd felé haladó iparosság válságos helyzetének szanálását. Ez utóbbit az állam dolgának tekintették.76 {050}

Biri Imre – számlafejléc
 
Bodor Sándor – számlafejléc
 
Gudlin Mátyás hirdetése

A makói ipartestület ez ügyben már 1925. március 4-én közgyűlést tartott. Nagy eredményként értékelték, hogy a vezetőség javított az iparosság társadalmi helyzetén. Már nemcsak „a főispán és alispán fog kezet az iparossággal, de kinyílik előttük még a miniszter ajtaja is”.77 Vívmányként könyvelték el az iparostanonc-otthon elkészülését a régi számtartói lakás helyén. A modern képzési hely az egyesített vármegye legkiválóbb és legtöbbet ígérő iparostanulóinak nyújtott barátságos otthont. Beke Gyula tanár, az otthon vezetője mondta a megnyitón: „Minden mesterségnek arany a feneke”. E mondásának társadalmi háttere az volt, hogy a közelmúltig az iparos túlnyomóan a vagyontalan osztályból került ki. A vagyontalan szülő, hogy gyermeke megélhetését elősegítse, örült ha gyermekét elhelyezhette valamelyik iparosnál, aki még a ruházattal is ellátta. Gyakori volt az olyan megállapodás mester és szülő között, amely 5–6 évre kiszolgáltatta a tanoncot a mester szeszélyének. Ez idő alatt a tanonc gyakran tömérdek sanyarúságot élt át. Évek teltek anélkül, hogy szakmájában valamire haladt volna, mert mindennel foglakoztatták, csak az iparával nem. Nem ritkán „belőle telt ki a szárazdajka meg a béres”. Valóságos mindenesnek számított, de szakmáját nem tanulhatta. Ezért volt üdvös újítás a tanoncotthon.78 A helyi iparért végzett fáradozásainak eredményeként Fáy István főispán Papp Józsefnek, az ipartestület elnökének átadta a kormányfőtanácsosi kinevezéséről szóló okiratot.79 {051}

Iritz Miksa likőrgyáros

A második világháború kitörésének évében makói iparosok arról érdeklődtek, miként telepedhetnének le a Kárpátalján! Ekkor zajlott ugyanis az iparigazolványok revíziója, és az 1939. IV. tc. végrehajtása folytán önálló keresztény iparosok számára elhelyezkedési lehetőségek kínálkoztak.80

A háború éveiben megszaporodtak a mestervizsgák, mert az 1939. IV. tc. korlátozó rendelkezései alá eső zsidó iparosok kiszorultak a szakmából, pótlásukról gondoskodni kellett. A képesítéshez kötött iparok esetében az önálló iparűzést mestervizsgához kötötték. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara, mint minősítő hatóság bonyolította le ezeket a képesítő eljárásokat. Irataiban tucatjával találhatunk makói jelentkezőket. A mestervizsgára váró jelölt rendesen a polgármesternek nyújtotta be kérvényét, ő pedig a mellékletekkel véleménynyilvánítás végett tovább küldte az iparkamarának. Barna János kérelme pl. hagyma- és zöldségkereskedői iparengedély kiadására irányult. Mellékletként adta be katonai elbocsátólevelét, makói illetőségét bizonyító polgármesteri igazolást, segédlevelét (tanoncbizonyítványt) és munkakönyvét. Az obsittal jelezte, hogy 60. életévét betöltötte, és már nem volt rá szükség mint bakára, a munkakönyv alapján pedig a szakhatóság kiszámította, hogy hány hónapos (éves) gyakorlata van az illetőnek a kérvényezett szakmában. Ezen felül mellékelni kellett anyakönyvi kivonatot: a saját keresztlevelét, házassági anyakönyvét, illetve a szülők és nagyszülők keresztleveleit. A hatóságok ezek alapján bírálták el, hogy a kérvényező a zsidótörvények hatálya alól mentesülhet-e vagy sem. Barna Jánosnak emiatt kivonatot kellett kérnie a hajdúdorogi egyházmegyébe tartozó, de Csanád vármegyébe kebelezett „Szűz Mária oltalma görög katolikus anyaegyház” kereszteltek és bérmáltak anyakönyveiből szüleinek bejegyzéséről. Ugyanitt megkapta az apai nagyszülők 1847. évi és az anyai felmenők 1854. évi keresztelési adatait. Mindez kiegészült hatósági erkölcsi bizonyítvánnyal, és utjára indulhatott a kérelem. Barna János viszonylag kései iparűzési szándékát a Mezőgazdasági Termelők Egyesült Szövetkezete Makói Kirendeltségének terve motiválta, mert a társaság {052} Barnát kereskedő tagként kívánta százalékos alapon alkalmazni szervezetükben. Ehhez viszont iparigazolványra volt szükség.81

Topcsy László fodrász, városi képviselő
 
Frank Ferenc női fodrász

Akadtak kérelmek, melyeket a szegedi iparkamara további véleményes javaslat kialakítása végett Budapestre küldött. Ilyen volt Király János, György Vilmosné és Mészáros István „hagyma-, zöldség- és zöldfőzelék-szárító és -konzerváló ipar” gyakorlására beadott igénye. Üzletüket közkereseti társaság formájában kívánták vinni, s iparjogosító igazolvány iránti kérelmüket a polgármesternek nyújtották be. Kijelentették, hogy a gyümölcs földolgozásához cukrot nem igényelnek, a gyümölcsöt félgyártmánynak állítják elő. Ezért a Magyar Királyi Ipari Anyaghivatal hozzájárulása az iparigazolvány kiadásához nem szükséges. A törvény előírta szolgálati úton a kérelem hamarosan a kamarai tisztviselőknél landolt. Hiába volt a folyamodók állítása a cukormentes technológiáról, a kamara kérvényüket továbbküldte Budapestre az anyaghivatalba további véleményezésre. Aláhúzta, hogy Makón ilyen üzem nem található, a kérvényezők megfelelő üzemi berendezéssel és forgótőkével el vannak látva, ezért kérelmük teljesítése közérdekből is kívánatos. Annál inkább, mert a gyümölcsföldolgozó üzemek általános tapasztalat szerint mindenütt fölvették a környékbeli termelés fölöslegeit. {053}

Kucses Károly géplakatos hirdetlése
 
Kucses Károly

A mestervizsga előtt jegyzőkönyvet vettek föl a vizsgára bocsáthatóság föltételeinek teljesítéséről. Utána összeállt a bizottság két szakmabelivel és egy kamarai képviselővel. A jelöltek a vizsga első részében rajzolási, tervezési és költségvetési föladatot kaptak. Kővári György asztalosnak pl. le kellett rajzolnia a „Befelé nyíló ablakok belső táblákkal” föladatot. Utána következett a munka műhelyrajzi és kivitelezési munkálata. A szervezési, kereseti és kiadási költségvetés megtervezését senki nem úszhatta meg, ez minden vizsgázó kötelező föladatai közé tartozott. Ez is bizonyítja, hogy a szakmai tudás mellett jártasnak kellett lenni a költségkalkulációban is. Pedig mestervizsgáért értelemszerűen a segédek folyamodtak, nekik pedig az elemi iskola pár osztálya volt legmagasabb iskolai végzettségük. Nagy István sütősegéd öt elemi után Holcz József mester sütőműhelyében végezte a tanonci szakba vágó munkát 1935–38 között. A záróvizsgán jó előmenetelt tanúsított, segéddé nyilvánították. Ezt hivatalos okmányban ismerte el a Makó és Vidéke Ipartestület nevében Ráth Ferenc elnök. Általános szabály volt, hogy a jelölt legalább 30 hónapos szakmai gyakorlatot tudjon fölmutatni. Ezt munkakönyve alapján lehetett kiszámítani. Nagy Istvánnak is 30 hónap gyakorlatot írtak jóvá, ennek egy részét a M. Kir. 7. honvédségélelmező raktárparancsnokságnál eltöltött idő után. Az onnan nyert Igazolvány tanúsította, hogy Nagy István a sütőüzemben kapott katonai beosztást. Csávás Sándor lakatos jegyzőkönyvébe azt írták: „munkakönyvét 30 hónál hosszabb gyakorlattal csatolta”. Ezekből pontosan nem állapítható meg, hogy a mesterré válni kívánó segédek hány évet töltöttek szakmájukban, mert csak a minimumot kellett a igazolniuk. Nincs kizárva, hogy néhányuk csak ezt a legkisebb időt szentelte tanult foglalkozásának, egyébként másból élt.

A föladatul kapott költségvetési terv elkészítése viszonylag egyszerű számításokat igényelt, de föltételezte az anyagárakról és az élőmunka-ráfordításról szerzett tapasztalatokat. Csávás Sándor lakatos „mellrészrács rajza és költségszámítása” az alábbi fontosabb tételeket tartalmazta. Anyagárszámítást végzett négyzetvasra, lapvasra, szegecsekre és rozsdamaró festékre, összesen 96,90 pengő kiadást állapítva meg. Ehhez jött a munkadíj kiszámítása a mester 2, a segéd 12, a tanonc 4 és a motor 2 órás munkáját alapul véve 24,12 pengő értékben. A két költség együttesen kiadta a termelői árat: 121,02 pengőt. További kiadást jelentett a 12,54 P-re rugó üzemköltség (rezsi). A termék összköltsége így 133,56 P. Mivel a késztermék piaci áron 157,60 P-t ért, a különbség jelentette a hasznot: 24,04 P-t. {054}

Míg a segédlevelet városi ipartestület hitelesítette, a mesterlevelet a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara adta ki. Ettől kezdve a segédúr jogosult lett az iparos vagy mester cím használatára. Burunkai János 1944. augusztus 14-én tett sikeres vizsgát a „Makón működő mészáros és hentes ipari mestervizsgáló bizottság előtt”. Ennek alapján mészáros és hentes mesternek nyilvánították. Ha eleget tett a törvényben meghatározott egyéb kellékeknek, megkaphatta a húsüzlet nyitásához szükséges jogosítványt.

Az „egyéb törvényes kellékek” nem a képesítéssel függtek össze, hanem az ipari miniszter e tárgyban kiadott 1943-i rendeletével. Eszerint újabb iparigazolványt csak a közérdekkel indokolt, kivételes esetekben lehetett kiadni. Mivel Burunkai folyamodványában az iparkamara pusztán a polgármesteri átirat alapján nem látta „ezen kivételes előfeltételeket fennforogni”, részletesebb kidolgozásra visszaküldte a kérelmet. A kitöltendő kérdőív egyik rovata a zsidótörvény hatálya alá tartozást tudakolta házastársával kapcsolatban is. Következtek a szakmai előélet adatai, a kétéves tanonckodás, a 18 éves segédi gyakorlat és az egyéves önálló iparosság bizonyítása. Lényeges szempont volt a kérelmező anyagi fölkészültsége. Ennek alátámasztását minden jelölttől elvárták. Esetünkben a mészárossegéd 10 000 P tőkét tudott fölmutatni, és eredetét a saját és felesége keresetében jelölte meg. Ezen kívül rendelkezett felesége ingatlanára terhelhető 20 000 P-s biztosított hitelkerettel bármely makói pénzintézetben. Állításait a telekkönyv hiteles másolatával igazolta. Dokumentálta az évi 1200 P-be kerülő műhelynek alkalmas bérelt helyiség meglétét a Dessewffy tér 12. szám alatt. Itt korábban is húsüzem működött, de megszűnt. A pályázó úgy vélte, hogy a húsipar folytatása a régi telephelyen, tekintettel a helyi és körzeti ellátás fontosságára, közérdekből szükséges. Ezzel a város is egyetértett, ezért javasolták a kérelem teljesítését. Figyelembe véve, hogy Burunkai János 1927-ben már kapott iparjogosítványt, azaz már volt önálló húsiparos, kiváló szakember, hisz a megszűnt üzem szakvezetőjeként dolgozott, megadták neki a mesterfokot és a működési engedélyt.

Az ipartestület

Az ipartestület a képesítéshez kötött mesterségekkel foglalkozó iparosok szakmai-érdekvédelmi önkormányzati szervezeteként működött. Föladatát az 1922. XII. tc. szabta meg. Minden mester kötelezően lett tagja az ipartestületnek, de a kereskedőket, gyárosokat, részvénytársaságokat, általában a vállalkozókat nem kényszeríthették a belépésre.

A Makói Ipartestület jelentős tevékenységet végzett. Mivel fönnállását sokan a kényszertagsággal azonosították, kritizálták is. 1922. évi zárszámadását több iparos megtámadta, kifogásolván, hogy nem reális, adatai nem pontosak. Az elégedetlenek nevében Széll József ácsmester levelet írt a tanácsnak, rámutatva a zárszámadás alaki hibáira és tartalmi hiányosságaira. Többek között arra, hogy az italmérésből származó bevétel (20 000 K) valótlan, mert Lélek István ipartestületi elnök szóban elismerte, hogy 37 000 K folyt be. Ha az előbbi az igaz, akkor mi után fizettek 19 000 K forgalmi adót. Nincs föltüntetve az Iparhitel Szövetkezet bérleti összege, a szórakoztató estélyek bevétele, és hiányzik a titkárnak, Bíró Albertnak kifizetett 3000 K drágasági pótlék, valamint az italméréshez szükséges edényekre adott kiadás. Sérelmezte továbbá, hogy a közgyűlésen jelen levő 200 iparos 1923-ra olyan költségelőirányzatot fogadott el, mely a jelen nem levő 900 főre, közülük is a segéd nélküli és kereset nélküli iparosokra nézve sérelmes, {055} mert a szükségtelen és aránytalanul fölemelt fizetések födözésére olyan magas tagsági díjat állapított meg, hogy képtelenek befizetni. Ezért a panaszos arra kérte a tanácsot, semmisítse meg az ipartestület 1923. április 11-i közgyűlésén hozott határozatot, s rendelje el új közgyűlés megtartását. Ettől azt remélték, hogy reális és megfelelő címletek alapján összeállítja az 1922. évi zárszámadást, és helyesbíti az 1923. évi költségtervezetet.82

Hasonló tartalmú kérelmet intéztek a tanácshoz a különféle iparok képviselői, pl. Kovács József ácsmester, Érsek Antal kőműves. Kérelmük közös eleme, hogy a városi hatóságnak meg kell semmisítenie a megemelt tagdíjakat. Valóban kérdéses volt: akinek a heti bevétele alig érte el a 3000–4000 K-t, hogyan fizessen 500 K tagdíjat. Ehhez ugyanis még egyéb terhek járultak, kereseti adó, iparűzési illetékek stb. Javaslatuk szerint a nagyiparos fizessen 1000 K, a kisiparos 500 és a „legkisebb iparos” 200 K tagsági díjat.83

A polgármester elutasította a beadványokat, mivel az ipartestület elöljáróságának véleményét fogadta el. Formai okok már eleve gyöngítették a panaszosok kérelmét, a zárszámadást és költség-előirányzatot ugyanis napokkal a közgyűlés előtt kifüggesztették, mindenki számára hozzáférhető volt. Sem a közgyűlés időpontjáig, sem pedig a közgyűlésen nem fűzött hozzá véleményt senki. A vezetőség pontról pontra cáfolta a tagok egy részéről emelt kifogásokat. Így az italméréssel kapcsolatban leszögezte, hogy 20 000 K-t fizettek be az ipartestület pénztárába, de a tárgyévi aktív tétel vagyonával (17 850 K) együtt valóban 37 950 K-t tett ki. Kiderült, hogy a hitelszövetkezet semmilyen bérleti összeget nem fizetett, mert ezt pótolta a fűtésért és világításért adott havi 3 000 K térítés. Szórakoztató rendezvényeket pedig 1922-ben alig tartottak, zömük 1923-ban zajlott le. Maradt a tagdíjfizetés, amelyet az elöljáróság úgy oldott meg, hogy differenciálta mértékét. A segédekkel dolgozó, magasabb képzettségű nagyobb iparosok többet, az egyedül dolgozó, alacsonyabb képzettségű mesterek kevesebbet fizettek. Az Ipartestület terheinek viselésében a progresszivitás érvényesült.84

A város és az Ipartestület jó kapcsolatát mutatja, hogy az utóbbi meghívta Makó tisztikarát és tanácsát ünnepi társasvacsorájára. Az alkalmat Lélek István elnöknek, a koronás arany érdemkereszt tulajdonosának és Topcsy László pénztárosnak az arany érdemkereszt tulajdonosának köszöntése kínálta. Az ipartestület a szolgálatában és az ipari közügyekben évtizedek óta kifejtett, hosszú, eredményes működésük elismerése és tisztelete jeléül az ünnepeltek arcképeit a maga számára olajfestményben örökítette meg. Ugyancsak Lélek István cukrászt, Fodor Sándor cipészt, Antal József szabót és Szabó Lajos kovácsot „ipari jelentőségükért” az Országos Iparegyesület díszoklevéllel tüntette ki. Az arcképek ünnepélyes leleplezésére és az elismerő oklevelek átadására 1923. szeptember 8-án díszközgyűlést tartottak az Ipartestület székházában, amelyet társasvacsora követett. Erre volt hivatalos Makó város teljes tisztikara.85 Lélek István ipartestületi elnöki széke azonban hamar elárvult, mert 1924. június 19-én meghalt. 30 évig állt a makói iparosok élén, székházat szerzett nekik, megszervezte az 1901. évi országos kiállítást Makón. Nagyszentmiklósi cukrászinasból küzdötte föl magát német- és franciaországi tanulmányutak után a makói önálló kisiparosig.86 {056}

Jelentős elismerésben részesült az ipartestület, mikor 1926. augusztus 18-án küldöttségüket fogadta a kereskedelemügyi miniszter. A makóiak kívánságát, hogy a jövő iparos generáció anyagi és értelmi színvonalának emeléséhez adjon az állam pénzügyi támogatást, a miniszter méltányolta. 600 millió K utalványozására tett ígéretet az iparos tanonciskola felállításához.87

Kolumbán Gergely lakatos

Szükség is volt erre a beruházásra, mert az 1920-as évek számadatai már a makói ipar sorvadásáról tanúskodtak. Vidor tanácsjegyző 1924-ről is elkészítette a kiadott új iparengedélyek és a lemondás miatt megszüntetett, visszaadott iparok jegyzékét. Eszerint az elmúlt évekhez képest minden iparágban visszaesés figyelhető meg, mely még a háborús időket is fölülmúlta. A visszaesést egyértelműen a kereslet határozott megcsappanása okozta. Ez pedig a torontáli részeknek a fogyasztók táborából való teljes kikapcsolásában lelte magyarázatát. Az 1925–26. év statisztikai adatai igazolták a fejlődő és haladni vágyó város iparának rohamos hanyatlását. Pontos okai nehezen kibogozhatók. Papp József ipartestületi elnök szerint elsősorban a legtöbb iparost foglalkoztató építkezés pangása a ludas, másrészt pedig a bánáti piacok elvesztése.88

A képesítéshez kötött iparok számának alakulása89

  Új iparengedély Megszűnt
1923 79 61
1924 52 63
1925 85 60
1926 60 58

Az új iparengedélyért folyamodók száma hullámzott, de iránya mégis csökkenő. A két szélső szám közötti különbség 20, vagyis ennyivel kevesebben akartak kisiparosok lenni 1926-ban, mint 1923-ban. Az abszolút számokat tekintve a visszaadott iparok aránya mintha változatlan szinten maradt volna, de viszonylag ez is csökkent. Itt ugyanis nem az egyik év állt szemben a másikkal, hanem a frissen engedélyezett és a párhuzamosan lemondott iparok adatait vetették egybe. Ebből a szempontból 1924 volt a legrosszabb év: többen fordítottak hátat az iparnak, mint ahányan belevágtak. 1926-ban már kiegyenlítődést mutattak a számok. {057}

A kereskedők közt hasonló helyzetet tapasztalunk. 1923-ban 250-en kértek kereskedésre engedélyt, 1924-ben csak 124-en. Közben lemondott ebbéli jogáról 120 kereskedő. Vegyeskereskedésre 1923-ban 63 engedélyt adtak ki, 1924-ben ugyanez a szám 24, de ugyanennyien le is mondtak. Az engedélyhez kötött iparok gyakorlására 1923-ban 54 igazolványt adtak ki, míg egy évvel később csak 46-ot, miközben 30-an visszaadták jogosítványukat. Az 1924-ben kiadott összes új iparengedély mélyen alatta maradt az egy évvel korábbinak, miközben a lemondott iparosok száma meghaladta az újakét.

Hasonló következtetésekre jutunk a további évek statisztikájának elemzésekor. 1925-ben a nem képesítéshez kötött iparra 120-an, 1926-ban már csak 100-an váltottak engedélyt, miközben 85-en visszaadták. Képesítéshez kötött mesterségre 1925-ben 85-en váltottak engedélyt, 1926-ban csak 60-an, de legalább ugyanennyien le is mondtak róla, ami korábban nem fordult elő. A kisebb iparra az 1925. évi 53 engedéllyel szemben 1926-ban mindössze 22 engedélyt adott ki a tanács, gyáriparra pedig a korábbi 4 engedéllyel szemben most csak egyet. Emelkedést egyedül az engedélyhez kötött iparág mutatott föl, mert kocsma- és vendéglőnyitásra 65 alkalommal került sor, tízzel többször, mint az előző évben.

Terítékre kerültek ezek a kérdések a magyar iparosok budapesti nagygyűlésén 1924. január végén. A Makói Ipartestület küldöttségét Szabó Lajos kovácsmester vezette, és memorandumban tette közzé iparos társainak javaslatát. Munkakönyvet csak annak javasoltak adni, aki az iparossegédi vizsgát sikerrel letette. Ez sok adminisztráció-val járt, hisz a munkakönyv tartalmilag egy igazolókönyv, mely a szolgálati szerződést és a bizonyítványt pótolta. Kereskedősegédeknek és fontos teendőkkel megbízott iparossegédeknek (könyvvivők, pénztárosok, munkavezetők) munkakönyvre nem volt szükségük. A javaslatot beterjesztők nyilván egyszerűsítették volna az adminisztrációt. Bár hangot adtak azon véleményüknek is, hogy a munkakönyvbe jegyezzék be a tulajdonos vallását, ipari szakképzettségét, szorgalmát és magaviseletét, ám ez inkább már növelte volna az adminisztrációt. Pedig ez ellen újabb kérést fogalmaztak meg: a sok időveszteséggel, költséggel és kellemetlenséggel járó adózási könyvvezetés alól az átalányadó behozatalával mentesítsék őket. Az ipari és kereskedelmi üzletből származó jövedelem az általános kereseti adó alá tartozott. Tehát a kisiparost általános kereseti adó megfizetésére kötelezték, amelynek kulcsát 5%-ban állapították meg. Közterhének kiegyenlítését könyvvezetési kényszernek alávetve végezte: mert az önálló kisiparosnak megrendelési könyvet, pénztárkönyvet és anyagbeszerzési könyvet kellett vezetnie. Ezt sokan időrablónak és fáradtságosnak érezték, ezért kezdeményezték az átalányadózást.

Kérték továbbá, hogy a gyárszerű malmokat és más ipari vállalatokat is kötelezzenek belépésre az ipartestületbe. De ezeknek a működése más alapon állt: az üzletvitelt nem képesítéshez, hanem engedélyhez kötötték. Ezen kívül a malom és más kis létszámú gyári vállalkozás, ha nem foglalkoztatott is mindig legalább 20 munkást, de termelési módszere, a termelt cikkek tömegszerűsége és értéke miatt gyárjellege kétségtelen volt. És ez már kereseti foglalkozásnak számított más adózással, más termelési föltételekkel, nem pedig iparos hivatásnak.90

A fönti kérelmek teljesítése a pénzügyminiszteren múlott, de a könyvvezetésre vonatkozó rendelet megadta a lehetőséget, hogy a területi pénzügyigazgatóságok belátásuk szerint enyhítsék a könyvvezetési előírásokat. Gondot okozott még a forgalmi adó ellenőrzésének módja, de erről is a makói pénzügy-igazgatóság vezetőjével, Derzsy Ede {058} miniszteri tanácsossal kellett tárgyalni. A tanácsos 1924. február 8-án fogadta a makói iparosok 100 tagú küldöttségét. Könnyítést helyezett kilátásba, attól függően, ki milyen mértékben űzte az ipart, és milyenek a vagyoni viszonyai. Az iparosok kívánságai között szerepelt helyi központi iparos szövetkezet fölállítása. Föladatait a következőkben állapították meg: a kézműves iparosokat munkaalkalmak és nyersanyag beszerzésében támogatni, a részvételi lehetőséget a közszállításokban előmozdítani, s az ipari hitel problémáját megoldani.91

Ez tehát az iparosok anyagi érdekeit szolgálta volna, míg az ipartestület elsősorban szakmai önkormányzati szerv volt. Néha olyan konfliktusokkal is foglalkozott, melyek a foglalkozási csoportok között keletkeztek. Ilyen volt a pékek és a kenyérsütő asszonyok hosszú évek óta folytatódó harca. A pékek panaszkodtak, hivatkozva a képesítéssel szerzett jogaikra és befizetett nagy adóikra, kérték a tanácstól az asszonyok eltiltását az iparszerű kenyérsütéstől. Maczán Jánosné kenyérsütő kofa tevékenységét korlátozta is a tanács, míg az asszony bizottság előtt szakvizsgát nem tett.92 Az asszonyok tiltakoztak az eljárás ellen. Érvként hozták föl, hogy foglalkozásukat csak a háziipar kereteit meg nem haladó mértékben űzik, s termékeiket, a szép dagadó makói kenyeret minden nap reggel az Arad–Csanádi Takarékpénztár előtt árusítják. A kenyérsütést háziiparnak akkor tekintették, ha az asszony csak a házi szükségleteinek födözésére sütött, és csupán fölöslegét vitte piacra. Vidor tanácsjegyző végül az ellentét megoldását az iparkamarától várta. Ez meg rendeletben mondta ki: továbbra is megengedi a háziiparszerű kenyérsütést, de szakvizsgához és iparigazolvány kiváltásához kötötte. Iparigazolvánnyal viszont eddig is el voltak látva, mert a városháza minden esetben kiadta. Az asszonyok helyzete tehát csak annyiban változott, hogy pótlólag szakvizsga megszerzésére kötelezték őket.93 A „kenyérharc” még 1936-ban is folytatódott, de már nem a pékek és a sütőasszonyok, hanem a pékek és a lakosság között. Kotroczó József törvényhatósági bizottsági tag a megyegyűlésen „pékkartell ügyben” interpellált. A jó búzatermés és a drága kenyérár közötti ellentétet firtatta. Az ipartestület sütőszakosztálya válaszában tagadta a pékkartell létezését, és arra hívta föl a figyelmet, hogy a kenyér árát ne a búza árával vessék össze, mert ez így demagógia. Sokan csempészett, azaz adózatlan liszttel dolgoznak, ahhoz képest persze drágább a kenyér. De drágította még a búza forgalmi adója a malomrezsi, melyek miatt az eredetileg 16 P-be kerülő búza, mire lisztként a pékhez került 23 P-t kóstált. Ebből nem lehetett olyan olcsó kenyeret sütni, mint az adózatlan lisztből. A megye szerint a vevők (a kereskedők) rajonírozva (körzetesítve) voltak. Nehéz azonban elképzelni, hogy egy önálló kereskedőt kényszeríteni lehetett, hol vásároljon. A pékek meg valószínűleg nem jártak egymás kereskedőjéhez alákínálni, mert majd mindegyik pék a tönk szélén állt. Makón ekkor 50-80 sütőmunkást foglalkoztattak a pékek. Az aláígérgetés áruprédálásnak látszott, amely nem segített fizetni az OTI-t (a társadalombiztosítást), az adót a munkás bérét. Éppen ezért a kereskedők, ha drágállották az árut, csak nagyon nehezen tudtak péket váltani, mert mindenki ugyanabban a cipőben járt.94

Fölülről hajtották viszont végre az iparosok kötelező nyugdíjbiztosítását. Kormányzati cél volt, hogy az iparosok öregkori és rokkantsági ellátásáról intézményesen gondoskodjanak. A népjóléti miniszter a kötelező nyugdíjbiztosítás hívének mondta magát, mert az önkéntes biztosítás félmunkának bizonyult. A fiatalabb iparosok elhanyagolták érdekeiket, és nem sokan léptek be az intézményekbe. Ezért szükségessé vált a garantált öregkori biztosítás az iparosok számára is, amit 1928-ban vezettek be.95 {059}

A gazdasági válság következtében megkétszereződött az ipartestület taglétszáma. z ipartestület, melynek hatásköre eddig kizárólag Makó város 1100 iparosára terjedt ki, magába olvasztotta a központi járásba tartozó községeket. A város iparosainak szervezetét ezentúl így hívták: Makó és Vidéke Ipartestület. Működési területe Makóra, Apátfalva, Földeák, Püspöklele, Magyarcsanád, Királyhegyes és Nagykopáncs falvakra terjedt ki.96 A változás anyagi következményei sem jelentéktelenek, mert a falvak iparosai beléptek az új szervezetbe, s a belépési díjat 25 P-ben állapították meg. Ez ellen tiltakozott Gardi Ferenc földeáki malomtulajdonos, s indítványozta, hogy az azonnal belépő tagoknak engedjék el. Határozat végül is arról született, hogy a felét engedik el. Kifogásolták a vidéki iparosok azt is, hogy az ipartestület magasabb tagdíj-kategóriába sorolta az egy hónapig segédet tartó iparost is. Javasolták, hogy a segédtartás csak akkor váljék minősítő esetté, ha legalább 6 hónapon keresztül tart.97

 A kisipar szerkezete

Az iparból élő lakosságot a hatóságok különböző kategóriákba csoportosították. Az 1930-ban készült kimutatás közölte az „Iparosok és Kereskedők névsorát”.98 A jegyzék minden iparost az 1930. május 21-i állapotnak megfelelően foglalkozásával, tevékenységének kezdési időpontjával tüntette föl. Makón 1110 iparost írtak össze. Túlnyomó többségük a hagyományos kisipari ágakban helyezkedett el: ács, asztalos, bognár, cipész, kőműves, kovács, lakatos stb. Sőt néhány kivesző ipar gyakorlóit is regisztrálták: üstfoltozó, teknővájó, béltisztító, németszűcs, cipőfoltozó stb. Kivételesen ritka mesterség volt Schwartz Sámuelné fésülőnő, Seres Kálmánné hímző és előnyomó kisiparosé, Sóki Gábor sodronyfonóé és Szabó Zoltán lómészárosé. Különlegességnek számított Schön Jakab cukorkafőző, Varga András hangszerkészítő és Zuber Gyula mézesbábos ipara. Ez utóbbi szakmában összesen hárman dolgoztak. A makói tájfajta lótenyésztés hívta életre a lómészáros iránti keresletet. Megjelentek ugyanakkor a modern szakmák művelői is: a fogtechnikusok, bérautósok, teherfuvarozók, vegytisztítók, fényképészek, fegyverműhelyt fönntartó géplakatosok stb. Nagyobb üzemek működtek a malom-, nyomda- és a téglaiparban. Az összeírás ebbe a körbe tartozóként jegyezte be az Emília Hengermalom, a Gőzmalom és Gőzfűrész Rt.-t, Landeszmann Henrik malombérlő üzemét. Nagyobb nyomdát tartott fönn a Szabó és Társai cég, a Friss Újság Nyomda és Lapkiadó Vállalat, valamint B. Nagy Ferenc könyvnyomdász. A téglaiparban párhuzamosan álltak fönn a városi regálé alapján dolgozó közüzemek és magánvállalkozások. Makó Város Téglagyára a foglalkoztatott munkások arányát tekintve megelőzte a többit, és cserépégetéssel is foglalkozott. A munkanélküliséget enyhítette, és főleg a téli időkben megszerezhető keresetet nyújtott Makó Város Kosárfonó Üzeme. A Kálvária Tégla- és Cserépégetés a szakma nagyobb magánvállalkozásának számított. Az egyéb magángyárak között írták össze a Makói Autóüzem, Hattyú Mosó és Vasaló Intézet, a Láncboronagyár Rt., a Villamos és Közlekedési Vállalkozás Rt., a Seprőgyár Rt. üzemeket. Közülük csak az első (Barna Lóránt Testvére és Gaál) meg az utolsó cég üzemeltetőjét (Rubinstein Márton és Fiai) ismerjük, a többi „gyárost” jogi személyként jegyezték be. Leipnik Sándorné bőrgyártási ipara nem tömegtermelést folytató gyárat takart, hanem nagyobb műhelyt.

Iparűzőként vettek föl néhány olvasókört és társalgási egyletet (pl. a Bogárzói Gazdakört, az Igási Olvasóegyletet), mert hivatalos iparengedélyt kaptak kocsmára. Sőt tudunk a Makói Vendéglősök, Korcsmárosok és Italmérők Szövetkezetéről, mely szikvízgyártással is foglalkozott.

Mivel a törvény a kereskedelmet is iparnak, azaz igazolvány kiváltása után folytatható gazdasági tevékenységnek tartotta, őket is regisztrálták az iparűzési jegyzékben. A kereskedők létszáma 1930-ban 864 főt számlált, tehát valamivel kevesebben voltak, mint az iparosok. Túlnyomó többségüknek a mezőgazdaság adott megélhetést, mert kereskedelmük tárgya termény, főként a hagyma volt. Kereskedői szakmának tekintették az ügynök, alkusz, bizományos és a különféle bérmunkavállaló tevékenységét is. Ahány mezőgazdasági terményfajta, annyiféle ügynök, alkusz dolgozott a fölvásárlói és értékesítési folyamatban. De akadt ügynöke a biztosításnak, kölcsönközvetítésnek, üzleteltek az edényházalók, az állatalkuszok, és kínálták magukat a bérfavágók. {060}

A nagyobb árukészlettel és szélesebb vevőkörrel működő kereskedői iparosokat az alábbiakban soroljuk fel:

Szélesebb vevőkörrel működő kereskedői iparosok

Első Makói Sertéshizlaló és Húsipari Rt.

Export–Import Kereskedelmi Rt.

Export Szállítmányozási Vállalat

Goldinger Mayer Cipőcsarnok

Hungária Terményforgalmi Társulás

Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek

Magyar Élelmiszerszállító és Árukereskedelmi Rt.

Magyar Köztisztviselők Fogyasztási, Termelési és Értékesítési Szövetkezet

Magyar Távirati Iroda Fiókja

Makói Első Keresztény Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet

Makói Gazdasági Egylet Rt.

Makói Gazdasági Hitelszövetkezet

Makói Hagyma és Terményértékesítési Szövetkezet

Makói Forgalmi Egyesülés Szövetkezet

Makói Termelők Szövetkezete

Makói Zöldség Kertészeti és Gazdasági Termény Kereskedelmi Rt.

Makói Hagyma Gazdasági Szövetkezet

Makói Hirdetési Vállalat

Makói Ipari Hitelszövetkezet

Makói Kereskedelmi Rt.

Makói Mezőgazdasági Rt.

Makói Őstermelők Rt.

Makó-Rákosi Első Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet

Makó Város Temetkezési Vállalata

Marosvidéki Sajtóvállalat Rt.

Mezőgazdasági Fűszerüzlet

Mezőgazdasági Gép és Olajkereskedelmi Vállalat

Mezőgazdasági Kereskedelmi Rt.

Pátria Cipőgyár

Versenyáruház

Polgári Sörkereskedelmi Vállalat

Cipő Különlegességi Áruház

Unió Makói Hagyma és Terménykereskedés Rt.

Victuália Kereskedelmi Rt.

A társas kereskedelmi cégek zöme mezőgazdasági terménykereskedelemre szerveződött. Szinte mindegyik forgalmazott hagymát vagy zöldséget. A fogyasztási szövetkezetek közös alaptevékenysége a vegyeskereskedés volt, de ez jellemezte az általános kereskedelmi társaságokat is. Ebbe a vas- és élelmiszercikkek forgalomba hozatala éppúgy beletartozott, mint a festékeké. A Gazdasági és Ipari Hitelszövetkezet profilja kimerítette a bankszerű tevékenységet. Négy intézmény országos vagy pesti székhelyű cégek helyi fiókjaiként működött vegyeskereskedelmet vagy sörfőző és {061} eladási ipart folytatva. Polgár Sámuel Hódmezővásárhelyen alapította a Pátria Cipőgyárat, Makón csak fióküzemet tartott fönn. A Magyar Távirati Iroda fiókja lapkiadást végzett. Szabó Imre és Saitos Gyula hirdetési vállalata modern hirdetőirodaként működött, és magánvállalatnak számított. Tevékenysége kimerült a helyi lapok számára toborzott hirdetések fölvételében. E közvetítő működésért a lapoktól átlag 15% rabatot élveztek, ez volt a nyereségük. A Marosvidéki Sajtóvállalat tevékenységi körébe a sajtótermékek árusítását, könyv és papírkereskedést sorolták, de végzett híranyagbeszerzést is. Meghatározott újságnak kész lapanyagot szállított vállalkozói alapon.

Gulácsi János lakatos, gépkereskedő
 
Gulácsi János – számlafejléc

A kereskedők közül kiemelkedett Iritz Nándor, a Hungária Társulás tulajdonosa, Tranger Károly, az Expressz Szállítmányozás vezetője, Gál Samu olajkereskedelmi cége, a Perlmutter-testvérek (Ábrahám és Izsák) textil-, divatárut forgalmazó versenyáruháza, Ráth Jenő és Szöllősi Jenő polgári sörkereskedése, valamint Sándor Róza cipőkülönlegességet árusító üzlete. A polgárosodás szülte a pénzkölcsön-közvetítő (Frebkel Miklós) és a cselédelhelyező (Megyesi Kristóf) foglalkozást. Előbbi {062} megkülönböztetendő a pénzkölcsönzőipartól, mert olyan is volt csak Makón, nem gyakorolták. A közvetítés részben pénzkihelyezés, részben a pénzszerzés gondjait oldotta meg. Pusztán kölcsönzésre azonban csak akkor adtak ki ipart, ha a már létező ilyen üzletek a szükségleteket nem elégítették volna ki. Makón nem állt elő ez a helyzet. A népiesen „cselédszerzésnek” nevezett ipart is különleges engedélyhez kötötték. Gyakorlójának az iparűzés általános föltételein kívül megbízhatóságát is igazolnia kellett. A közvetítésért hatóságilag megállapított díj járt, és ezt a tanács ellenőrizte.

Az ipar szakmai összetételére kitűnő forrás az elsőfokú iparhatóságnál (a tanácson) vezetett iparlajstrom. Ebbe minden iparbejelentést és telepengedélyt bevezettek, az ipar álladékában bekövetkezett minden változást beiktattak. Külön jegyzékekben tüntették fel a képesítéshez kötött iparok (A lajstrom), az engedélyhez kötött iparok (B), a gyárak (C), kereskedők (D) és a szabad iparok (E) jegyzékét.

Schelb Balázs cipész

A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara iratai között megtaláltuk Makó polgármesterének kimutatását az 1939. IV. tc. végrehajtásáról. Ez a törvény a zsidók korlátozását szabta meg a különféle gazdasági ágakban. Az adminisztratív szabályozás kidolgozásához ismerni kellett a konkrét állapotot: hány iparos és kereskedő dolgozott Makón, ebből mennyi a zsidó. A város összeállítást készített a teendők meghatározása végett.99 A vizsgálat legfontosabb eredményei: 1939-ben 1991 iparjogosítvánnyal bíró személy tett bejelentést törvényi kötelezettségének megfelelően. Ebből a zsidóknak kiadott érvényes iparigazolványok száma 563, az iparjogosítvánnyal ellátott zsidók száma 365. Mindkét adat az adott csoport létszámának 25%-át tette ki. Táblázatunk a bejelentett iparjogosítványok tulajdonosait vallásuk szerint elkülönítve és szakmánként sorolja föl az iparűzési kategóriákon belül. {063}

Az „A” lajstromba fölvett keresztény iparosok megoszlása

ács 2
agyagipar, kályhás 1
bádogos 8
bocskorkészítő 1
bodnár 2
bognár 7
borbély és női fodrász 8
borbély 23
bútor és épületlakatos 1
címfestő 3
cipész és csizmadia 10
cipész 98
cipő- és cipőfelsőrész-készítő 3
cukrász 2
csizmadia 17
daráló malom 1
ékszerész, órás, látszerész 5
elektrotechnikus 1
épület és géplakatos 3
faesztergályos 2
fazekas és kályhás 2
fazekas 1
fehér- és gyermekruha-készítő 1
felső- és alsóruha készítés 1
fényező, mázoló 1
fényképész és fotocikkek 2
fényképész 4
fésűsmester 1
fodrász 15
gépészkovács 2
géplakatos 11
géplakatos, műszerész, bércséplő 1
hentes 7
kádár 2
kalapos 3
kárpitos 2
kefe-, meszelő-, ecsetkészítő 1
kefekötő 2
kelmefestő és vegytisztító 3
kenyérsütő 1
kerékgyártó 16
késes, köszörűs 2
kocsifényező és kárpitos 1
kocsigyártó 1
kosárfonó 1
kovács 35
kozmetikus 4
kőfaragó 1
kőműves 1
könyvkötő 1
kötélgyártó 3
kötszövő 1
kövező 3
lakatos és mérlegkészítő 1
lakatos 7
leánykaruha-készítő 1
mészáros és hentes 21
mészáros 6
mézeskalácsos 1
molnár 11
mű- és géplakatos, kútcsináló 1
műkőkészítő és betoniparos 1
műszerész és mérlegkészítő 1
műszerész 2
női kalap-készítő 2
női szabó 46
nyerges 1
nyomdász 3
órás 5
paplanos 3
papucsos 22
pék 3
puskaműves és műszerész 2
reszelővágó 2
rosta, szita, nádszövő és sodrony-készítő 2
sütőiparos 5
szabó 66
szélmolnár 1
szerelő 1
szíjgyártó 5
szobafestő 26
szűcs 19
szűrszabó 1
takács 5
tímár 1
úri- és hölgyfodrász 19
üveges és képkeretező 2
varrónő 2
vendéglős 1
villanyszerelő 2
víz- és gőzszerelő 1
vízvezeték szerelő 1

  A képesítéshez kötött iparok csoportjában 659 iparos 94 fajta szakmát gyakorolt. A számok egyértelműen bizonyítják, hogy a hagyományos mesterségek nyújtották még mindig a legtöbb kenyérkereseti lehetőséget. Legnagyobb számban a szabók váltottak ki működési engedélyt: a férfi- és női szabók száma együttesen 112 főt tett ki, az összes iparosnak majdnem 20%-át. A szabók magas aránya az iparűzőkön belül általános városi jelenség, az előrehaladott polgárosodásnak a mutatója, mert a méretre készített ruha a finomabb ízlést, az öltözködési kultúrával szemben támasztott magasabb {064} igényeket jelentette. Ezeknek a várakozásoknak a konfekció kevésbé tudott megfelelni, s a fizetőképes kereslet sokáig a tömegtermelés idején is életben tartotta a szabóipart. Ugyanakkor a ruházati ipar belső differenciálódását és a mögötte meghúzódó különleges polgári szükségleteket bizonyítja a különböző, önálló iparként megjelenő speciális ruhafajtákat gyártó tevékenység: lánykaruha-, gyerekruha-, fehérruha-, felső- és alsóruha-készítés. Az 1922. évi XII. ipartörvény megengedte, hogy a divatirányokat követő gyerekruha-készítés, a szabósághoz hasonlóan iparigazolvány alapján űzhető képesítéshez kötött ipar legyen. Valójában egy-két mesterről volt szó, akik úgy döntöttek, hogy ezt az általában vállalkozás formájában működtetett üzletet kisiparosként folytassák. Szerénynek tekinthetjük a varrónők számát (2) is, akik ugyan géppel varrtak, de csak viszonylag egyszerűbb ruhákat.

Szentmiklósy Ferenc – számlafejléc
 
Goldner Nándor – számlafejléc
{065}

Sorrendben gazdasági súlyukat tekintve a cipészek (98), az asztalosok (38) és a kovácsok (35) következtek. A suszter többnyire egyedül dolgozott műhelyében, s fönnmaradását annak köszönhette, hogy a lakosság számára fontos szolgáltatást végzett. Néhány mester vállalt lábbelikészítést is, de általában javítottak. Cipő- vagy cipőfelsőrész-készítőként hárman regisztráltatták magukat, műhelyük termelő kisüzemként működött. Hasonlóan a 17 csizmadiához és a mindkét szakmára ipart kiváltó 10 cipész-csizmadiához. Ha ezeket összeadjuk, az egész cipőszakmában 128-an dolgoztak, többen mint a ruházati iparban. A csizmadiák viszonylag nagy száma azért figyelemre méltó, mert a két világháború között kiszorult a városi foglalkozások közül, s inkább a vidéki igények kielégítését szolgálta. Erőteljesebb makói jelenlétét az magyarázza, hogy a kizárólag bőrcsizmákat készítő szakmát a széles kisgazdaréteg miatt érdemes volt kisiparszerűen és önálló foglalkozásként űzni. A kovácsok nagy száma is a gazdatársadalom szerszámszükségletével hozható összefüggésbe.

Szabó Zsigmond kocsigyáros
 
Elek Lajos kocsigyártó bélyegzője

Jelentős a fodrászok és borbélyok aránya: 23 borbély, 15 fodrász, 8 borbély és fodrász, 19 úri- és hölgyfodrász, összesen 65-en helyezkedtek el a hajiparban. Természetesen ők már nem a régi, a sebészet több nemével (érvágás, foghúzás) is foglalkozó borbélyok voltak. A borbély- és fodrászipar kisipari foglalkozás lett. A {066} borbélyok mestersége hajvágásra és borotválásra szorítkozott, de a borbély-fodrászoké már egyértelműen a szép külső megformálását célozta. Ha idevesszük a 4 kozmetikust, akkor a „szépségiparban” dolgozók aránya még inkább kidomborodik, és szerkezete is korszerűbb. A kozmetikusi kisipar gyári termékeket és szereket használt föl, a bőr, haj sőt a fogak ápolására és tisztítására.

Nagyobb létszámot képviseltek még a papucsosok (22), a szobafestők-mázolók (26), hentes-mészárosok (21) és a szűcsök (19). Utóbbi a szőrme iránti tartós keresletről tanúskodik. A kikészített és félig kész szőrme, a prémszőr kedvelt viseleti darab volt a vagyonos osztályok öltözködésében. Magyarország egyik legelterjedtebb iparának számított a hentesség. Míg a mészáros általában az élő állat iparszerű leölésével, a hentes csak sertésvágással, a belőle készült húsneműek árusításával foglalkozott. Makón dolgoztak csak mészárosok (pl. Nedelkov Mihály) vagy csak hentesek (pl. Sáfri József, aki egyben juhokat is vágott), de a többség együtt űzte a két mesterséget; Makón szinte mindenki tartott állatokat, a földolgozott hústermék iránt nem volt olyan nagy a kereslet, hogy a hentesipar önállóan megélt volna, ezért inkább közös hentes-mészáros ipart váltottak ki.

Ezek a szakmák adták ki a teljes iparszerkezet 4/5-ét. Nagyon sok mesterséget csak 1–1 iparos képviselt. Olyan kihaló „céheket”, mint a tímár- vagy takácskézművességet, a szűrszabó, a szélmolnár és a nyerges szakmáját. E tradicionális kézműiparnak a gyári termelés vagy a modernebb eljárások jelentették a legnagyobb versenyt, és lassan összezsugorodtak. A másik oldalon viszont megjelentek a polgári kor szükségleteitől életre hívott iparok, még ha nem oly nagy számban is: a fényképész, a vízvezeték-szerelő, kárpitos, műszerész, villanyszerelő stb. Voltak kísérletek a régi tudás újjal kombinálására: Janek András szíjgyártó bőröndös ipart váltott ki, Lipták István lakatos géplakatos és gépész kisiparos lett, vagy Burdán Sándor faesztergályos, aki iparát és műhelyét mint „Az első magyar seprűnyélgyárat” jelentette be.

A keresztény kereskedő iparosok megoszlása

ablak, redőnyárusítás 1
ablaktisztító 1
alkusz 15
ásványolaj- és ecetgyár 1
bádogos és zománcedény árus 3
bank és pénzváltóüzlet 3
baromfi és tojás ker. 43
baromfi kofa 2
baromfiszedés 1
bérarató 1
bércséplés 15
bérfavágás motorral 2
bérmorzsolás 3
bérszántó 1
bőr és cipész kellék ker. 2
bőr ker. 2
bútor 2
cipőkereskedés 1
cipőkrémkészítő 1
cserépedény-házaló 1
déligyümölcs 14
divatáru (női, férfi) 5
dohánycikk eladás 14
élelmiszer-kereskedő 17
élő- és művirág kereskedés 1
előnyomda 3
építési vállalkozó 5
épületfa és tüzelőanyag-kereskedés 8
falfestőminta árusítás és készítés 1
fehérnemű készítés és eladás 5
fehérnemű piaci árusítása 1
fehérnemű varrónő 7
festékkereskedő 2
fuvaros 4
fürdő- vendéglő ipar 1
fűszer- és vegyeskereskedés 51
gazdasági cikkek, vas- műszaki szerszám 7
gazdasági és tengermagvak árusítása 2
géplakatos, gépkovács 1
gumi-vulkanizáló 1
gyümölcsfeldolgozó ipar 1
hagyma- és terménykereskedő 4
hagyma- és zöldség árusítás 28
hagyma- és zöldségkereskedés 53
halárusítás 1
hangszerárusítás 2
hús sütés és árusítás 1
IBUSZ Rt. bizományos 1
játékkártya- és papírkereskedés 1
kékfestő, kékítő árus 1
kenyér árusító 5
képkeretező, képkészítő 1
kerékpár-, varrógép és rádiókereskedés 8
kereskedelmi ügynökség, ügynök 3
kész kosárfonó ipari gyártmányok 2
kész női- és gyermekruha-kereskedés 1
kész sapka és kalap piaci árusítása 1
kézimunka-kereskedés 1
korcsma 2
kölcsönkönyvtár, hírlap iroda 3
könyv- és papírkereskedés 4
könyvkereskedés, piaci könyvárusítás 1
lókereskedő 1
malátakávé-készítés és forgalmazás 1
mosó és fényvasaló 1
mosó, vasaló 1
műszaki- és gépkereskedés (mg.) 2
nyomdász 1
ócskavas-kereskedő 1
olajárúk, petróleumkereskedés 4
paprikakereskedés 2
paprikaárus 9
piaci sátorban kávémérés és kifőzés 1
rádió- és műszaki cikkek kereskedés 1
rőfös és rövidáru-kereskedés 7
rőfös, rövid-kötött áruk 5
sajtótermékek árusítása és terjesztése 1
sertéskereskedő 8
sovány-sertéskereskedő 1
sör, bor, pálinka nagybani árusítása 3
szappan, pipere, illatszer 3
szatócs 73
szénakereskedő 1
szobafestő és mázoló 1
tápszerek, növényvédő szerek 1
tarhonya, liszt terményárusító 1
temetkezési vállalat 3
termény és liszt piaci árusítása 5
terménykereskedés 8
termény-őrleménykereskedés 1
textilkereskedés 2
tollkereskedő 7
törtpaprika árus 5
tűzifa, mész, koksz, cement 7
üzlet-, lakás- és ingatlanközvetítő 1
vadkereskedés 1
vágottbaromfi-kereskedő 3
vándorszerű baromfi és hagyma 3
varró, tűzőár, bazári cikkek 2
vas, szerszám, műszaki, házt. cikkek 3
vetőmagok és mg. fogy. cikk ker. 9
virág és konyhakerti termékárus 2
zöldség- és gyümölcskereskedés. 19

A források alapján 104 kereskedői szakmát állítottunk össze. Ez a szám a későbbi korok egyszerűbb és szegényes kínálatához képest a forgalommal összefüggő keresetmódok valóságos tömkelegét jelentette. Ezt a széles kínálatot 585 kereskedő iparos képviselte. Arányát tekintve legtöbben a szatócsok (73) voltak. Vele rokon szakma a szintén széles körben gyakorolt fűszer- és vegyeskereskedés (51) A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara nem is látott lényeges különbséget a két foglalkozás között: olyan kereskedőknek tekintette őket, akik nemcsak élelmiszerárut hoztak forgalomba. Mindkét ipar üzletköre hasonló volt vagy megegyezett, mert ugyanazokat az árukat kínálták. Makón pl. a szatócsüzlet tulajdonosát föltétlenül megillette a háztartás és a gazdálkodás körébe tartozó tárgyak árusítása, de a vegyeskereskedő is forgalomba bocsáthatta mindazokat az árucikkeket, melyek a „gazdálkodás és háztartás körül sűrűn használatban voltak, ennélfogva a nép elsőrendű szükségletének tárgyai”. Nagy számuk közvetve annak bizonyítéka, hogy a speciális szaküzletek még nem terjedtek el, funkciójukat jórészt a „mindenes” szatócsboltok és vegyeskereskedések látták el. Fő árucikkük természetesen az élelmiszer és a mezőgazdasági termény volt, de foglalkoztak az üzletük körébe tartozó bármely iparcikk árusításával. Így vas- és fémáru, üveg és porcelán, sőt építőanyag kerülhetett a pultra.

Rendkívül tagolt képet mutatott a hagyma- és zöldségkereskedelem. Váltottak ki iparigazolványt zöldség- és hagymaárusításra, -kereskedelmre. Ugyanígy volt zöldség és gyümölcsárusítás, -kereskedelem. Előbbi a piacra vonatkozott, ahol a termelők árusítottak, utóbbi pedig a boltra, ahol a lakosság a mindennapi élelmet kicsiben állandóan beszerezte. Az, hogy hagyma- és zöldségkereskedésből 53, piaci árusításából {067} 28 iparos élt, a város pezsgő kereskedelmi életéről tanúskodik. Az emberek nagy gondot fordítottak a kerti növények beszerzésére állandó és folyamatos nyílt elárusító helyen. A piacot is, a boltot is üzleti célokra használták, de egyiket termelői, a másikat kereskedői minőségben. A hagymán kívül még konyhakerti növényeket árultak, mint káposztaféléket, salátákat és gyökérféléket.

Külön jegyezték be a hagyma terménykereskedelmét és a terménykereskedelmet. Mindkettő nagybani fölvásárlást föltételezett, előbbi csak hagymából, utóbbi pedig gabonakereskedés végett. Ide tartozott a lisztárusítás is, amelyet szoktak „terményőrlemény-eladási iparnak” nevezni. Az összes kereskedő közt azonban szerény létszámot képviseltek: mindössze 4 hagymafölvásárlónak és 10 gabonakereskedőnek volt engedélye. Közülük hárman vándorszerű fölvásárlással foglalkoztak. Ez is nagybani forgalom, csak közvetlenül a termelőtől vitték el az árut a kereskedőhöz. Számuk alapján elmondható, egyik szakma sem tartozott a keresztény lakosság fő profiljához

Makón a gyümölcspiac ketté vált: külön üzletláncot alkotott a déligyümölcs-kereskedelem 14 üzlettel és a gyümölcsárusítás, -kereskedelem (19). Utóbbi elsősorban a hazai gyümölcsök forgalomba hozatalát jelentette. Széles kereskedelmi terítése a helyesebb lakossági táplálkozás miatt városi érdek is volt. Sőt a MÁV 1930-ban a gyümölcsszállítás támogatására forgalmi könnyítéseket léptetett életbe, többek között a budapesti piacra szállítandó termékek részére. Makóról is indultak „gyümölcsvonatok”, ezek azonban a város „gyümölcsét”, a hagymát szállították. Nemcsak Budapestre, hanem Münchenbe is, sőt Passaun át Északnyugat-Németországba. Ugyanekkor Kecskemétről valódi gyümölcs- és „főzelékvonatok” indultak ugyanezen irányokba.

Nagyon elterjedt kereskedői vállalkozás volt a bérért végzett munka. Leggyakrabban bércséplést, utána bérszántást, béraratást, majd bérfavágást sőt bérmorzsolást is végeztek az ilyen ipart kiváltók. E munkakörök klasszikus bérmunkát takartak abban az értelemben, hogy a bért itt is a munkateljesítmény áraként kapták meg. Mégsem volt ez azonos azzal, amikor a gyáros kifizette munkásait, mert Makón főleg a kisgazdák, mások dolgainak a használatáért fizették ki az ellenértéket. Csépléskor pl. ez azt jelentette, hogy a gazda részért végeztette a gabonaszemek elválasztását a szalmától. Sok gazdának nem érte meg saját cséplőgép beszerzése, ezért cséplőrész fejében a cséplőgép-tulajdonostól bérelte a gépet 10%-ért, ha a vállalkozó a géphez munkásokat is adott. Míg a tulajdonos 10%-os részért adta a gépet, a vele dolgozó munkásoknak 3-4% szakmány járt. A szakmánymunka díjazása – ellentétben a napszámbérrel vagy időbérrel – a végzett munka mennyisége szerint történt. Vagyis a munkás nagyobb szorgalma és ügyessége révén többet keresett. A gazdák szívesen alkalmazták ezt a munkamódot, mert így olcsóbban jutottak a teljesítményhez: a szakmánybér gyorsabb cséplésre ösztönözte a munkásokat.

Hasonlóan végezték a többi „bérmunkát” is. A cséplőgép dobrendszere alapján működő nagy teljesítményű tengerimorzsolóval napi 500 mázsa szemet nyertek, míg a házi vagy kisüzemi kézihajtású gépekkel csak 20-25 mázsát lehetett elérni. A bérmorzsolási üzletet egy család monopolizálta: mind a három bejegyzés a Majsai családhoz kapcsolódott. S hogy itt nem munkáról, hanem a tulajdonosok tárgyának használatáról, „gép” bérbeadásáról volt szó, igazolja az üzlet regisztrálása az asszonyok nevére: Majsai Mihályné Faragó Rozália, Majsai Pálné Bátori Lídia, és Majsai Imréné Batka Mária. A bérszántást és béraratást motoros mezőgazdasági gépekkel teljesítették. Már az, hogy ezekre az iparokra 12 fő váltott ki engedélyt, mutatja: a nagyobb {068} birtokosok állandó keresletet támasztottak ilyesfajta szolgáltatások iránt. A motoros mezőgazdasági gépek közül főleg a gőzekék, a traktorok és a motoros aratógépek terjedtek el. Makón ezekkel vállalt bérmunkát egy tucat géptulajdonos. A motorüzemű gépekkel végzett munka nemcsak olcsóbb, de jobb minőségű is volt.

Találunk azonban a listán hagyományos bérmunkát is: a mosó és vasaló tevékenységet. Mivel a foglalkozást közelebbről nem nevezték meg, joggal feltételezhetjük, hogy a házi mosásban nyitottak üzletet, amelyhez a vasalás is hozzátartozott.

A régi kereskedőkön (rőfös, rövidáru, bőr stb.) kívül megtaláljuk a listán a modern közvetítő üzlet valamennyi ágát. Így az alkuszokat, ügynököket, bizományosokat. Szinte valamennyi alkusz ló- vagy sertéskereskedést bonyolított le. Iparszerűen foglalkozott a kereskedelmi ügyletek megkötésének közvetítésével. Előfordult, hogy egy alkusz a hetivásáron gabonát vásárolt, de a többség lovakkal foglalkozott. A híres makói lótenyészetet általában mustra szerinti eladással értékesítették: a megállapodást megbízója nevében az alkusz dolgozta ki. Jó lóalkusz hírében állt Petrovics György, Jankó Antal és Jankovics Bóna. A sertésalkuszok általában sertéskereskedők is voltak, tehát nemcsak közvetítettek a megbízó és eladó között, de maguk is forgalmaztak. (Pl. Bánszky Károly.) Nem sok keresztény ügynök működött Makón, az a néhány, aki kiváltotta az ipart, főleg áruügynökként dolgozott, mint Petri Lajos, akit az árucikk pontos megnevezése nélkül regisztráltak. Állandó megbízása „ügyletkötési alkalom felkutatására” vonatkozott díjazás ellenében. Nagyon sok az 1-2 fővel jegyzett kereskedelmi szakma (pl. béltisztító, ablak- és redőnykészítő, talicskakészítő stb.). Ezek jelzik, hogy bizonyos szolgáltatásokra vagy kereskedelmi cikkekre mekkora igény mutatkozott Makón.

Az mindenesetre megállapítható, hogy széles skálán mozgott a kereskedelmi ipar, a hagyományos munkaformákon kívül erőteljes ütemben jegyezték be a modern üzletekkel foglalkozókat (fényképészek, műszaki cikkek, könyv-, papír- és írószerboltok, nyomdaipar stb.) Ebbe az irányba mutatott egy-egy kereskedelmi ág belső tagolódása is: a sertéskereskedelem kiegészült a soványsertés kereskedésével, a baromfi és tojásüzlet a vágott szárnyasok eladásával. Modernizálódó kereskedelmi összetétel, differenciált igényekre szerveződött bolti és termékkereskedelem – ez a lajstrom adataiból levonható legfőbb tanulság. S ezek a polgárosodás velejárói. Ugyanakkor fönnmaradtak a piaci árusítás régebbi formái, sőt ez még szélesedett is bizonyos iparcikkek piaci árusításának a lehetőségével, ami nem mondott ellent a polgárosodásnak, csak a megélhetési lehetőségeket bővítette.

 A keresztény iparűzők az engedélyhez kötött iparok csoportjában

ács 32
bérautó fuvarozó 7
bérautós 14
bércséplő és bérszántó 1
bérkocsis 6
beton-, műkő-, fakereskedés 1
bor-, sör-, égetett szeszesital-kereskedés 1
cselédközvetítő 1
drogéria 1
építő mester 3
fogtechnikus 2 {069}
gyárszerű nyomda 1
italmérés 12
kávémérés 2
kéményseprő 1
kéményseprő 2
kifőzés 1
kisebb kőműves 2
korcsma és kifőzés 1
korcsma 21
korlátlan italmérés 3
kovács és bognár 1
kőfaragó 1
kőfaragó, műkő- és betonkészítő 1
kőműves mester 38
ló-, szarvasmarha- és sertéskereskedő 3
lókereskedő 1
műszerész 1
ócskaruha-árus 1
ószeres 1
pecsenyesütő és kávémérés 3
pék 1
piaci zsibárus és toll 1
sertésalkusz 1
sertéskereskedő 3
sütőmester 8
szálloda és vendéglős 2
szatócs 1
szikvíz- és üdítőital-kereskedő 2
szikvízkészítő 1
tégla- és cserépgyártás, eladás 2
temetkezési vállalkozó 3
vámőrlés, gőzmalom és jéggyártás 1
vándor üstfoltozó 1
vendéglős 14
villanyszerelő 2
zsibárus 20
{070}

A B lajstromba az összeírók 47 szakmát jegyeztek föl 229 iparossal. Ezek voltak azok az iparok, amelyeknek gyakorlását képesítéshez nem, csak engedélyhez kötötték. Az ószeres vagy zsibárus az iparűzés megkezdése előtt hatósági engedélyért folyamodott, mert csak ennek birtokában kezdhette meg tevékenységét. Föltűnő, hogy ebben a csoportban milyen nagy súllyal szerepelt néhány hagyományos szakma. Közülük az ácsok és a kőművesek aránya kiemelkedően nagy. Az 1922. ipartörvény ugyan mindkét mesterséget képesítéshez kötötte, de ez nem kívánt meg olyan szakmai vizsgákat, melyek önálló iparűzésre jogosítottak föl. Így az ács- és kőművesmesterség az építőmesterség fogalma alá tartozott, gyakorlását megszabott képzettség alapján kiadható engedélyhez kötötték. Mivel effajta tudás iránt mutatkozott meg a legnagyobb kereslet, a legtöbb iparos igyekezett a mesterség gyakorlásához minimálisan elegendő képzettség megszerzése után az engedélyt beszerezni. Az ácsmester elvégezhetett minden, finomabb kidolgozást nem kívánó famunkát a tetőszerkezetben, födém, állvány készítésében. Ugyanígy a kőművesmester is építhetett egyszerű földszintes lakóházat és gazdasági épületet építőmester közbejötte nélkül saját felelősségére, szakmájára azonban teljes körű önálló iparűzési jogosultságot nem szerzett. Nem véletlen, hogy az építőmesterek egy része és gyakran a vele kombinált „építési vállalkozó” ipar inkább az A lajstromban szerepelt, mert önálló viteléhez magasabb iskolai végzettséget követeltek meg. Az ácsok és kőművesek esetében elegendő volt az engedélyhez egy-két év szakmai tanulmány, főleg a már megszerzett tapasztalat bizonyítása. Ezért találjuk e tipikus városi iparosfoglalkozást nagy számban a B lajstromban. Jól egészítette ki a két tömeges szakmát a különböző anyagiparral foglalkozók csoportja: a kőfaragók, műkő- és betonkészítők, cserépgyártók. A beton megjelenése arra utal, hogy az építészetben kezdett elterjedni a modern építőanyag, míg a tégla- és cserépgyártás a nélkülözhetetlen mezővárosi iparokhoz tartozott. Ezeket összefoglalóan kő- és agyagiparnak nevezték, s fejlődése direkt függött az építkezési viszonyoktól. Az 1920-i népszámlálás szerint az építőipar növekedése minden országrészben csökkent, egyedül a Tisza–Maros szöge jelentett kivételt: itt megélénkült a kőműves- és ácstevékenység. Makón a két mesterség kiugró száma alátámasztja a statisztikai megállapítást.

Újfajta tevékenységnek számított a bérautózás, a bérautó-fuvarozás és bérkocsiipar. Bérautósnak 14 engedélyt adtak ki. A bérkocsis is bérkocsiipart űzött, csak nem gépjárművel, hanem lófogatú hintóval. A kettő aránya igencsak eltolódott a {071} fejlettebb közlekedési módot jelentő taxizás javára, mert konflissal már csak 6 vállalkozó szállította az utasokat. Bár hajtási jogosítványt a kocsisnak is kellett szereznie. A szedhető díjakat a városi közgyűlés állapította meg. Ugyanez vonatkozott a bérautó-fuvarozásra is. Erre a motorüzemű teherszállításra 7-en váltottak ki ipart. Kadlecz István igazolványába a „telephelyről bérautó fuvarozó” minősítést jegyezték be. Loós Károlyné Kópiás Etel férjének bérautó fuvarozását vitte tovább. Kovács Lajos bérkocsi-fuvarozási ipara a hagyományos stráfkocsit jelentette. A fuvarozás nem haladta meg a kisipar körét, ezért valamennyi válfaját kiskereskedői tevékenységnek tekintették.

Sokan voltak a zsibárusok. Árulhattak olcsó használt portékákat, de műbecsű és tudományos értékű tárgyakat is. Meglepően ebbe a csoportba tartozott az italmérés és korcsmáltatás! 21 kocsma mellett 12 italmérés működött. Feudális jogunkban mindkét iparág földesúri jog volt, de az újabb ipartörvények állami egyedárusággá változtatták őket. Ezért a legtipikusabb engedélyhez kötött iparnak tartották. Makón, legalábbis az ipari regisztráció szerint, a kocsmárosok nagy része nő volt. Tehát nem véletlen a népdalok gyakori megszólítása: „Kocsmárosné…” Csikós Ferenc korlátlan italméréssel és korlátolt dohányárusítással rendelkezett. Társaságok, mint pl. Makó Újvárosi Katolikus Legényegylet a kocsmai kimérést csak tagjai részére kapta meg, s e jog gyakorlásával Kristóf Sándor üzletvezetőt bízták meg. Mások (pl. Gyuricza Piroska) a kocsmáltatást kifőzéssel kötötte egybe. A kifőzés szinte minden esetben kapcsolódott a kávéméréshez, de a pecsenyesütő-helyeken is mértek kávét.

Lélek István cukrász, ipartestületi elnök
 
Lélek István hirdetése
{072}

Nagyon rövid a C lajstrom, azaz a gyáripari nyilvántartás. A kisipar körét meghaladó nagyobb üzemek három területen keletkeztek: szikvíz- és üdítőital-készítés (Felberbauer Ignácz, Rozsnyai Imre), tégla- és cserépgyártás (özv. Kiss Pálné Ádok Emerenczia, Mészáros Mihály), gőzmalom, vámőrlés és jéggyártás (Tóth Ferenc és Társai Rt.). Mindhárom termék gyártása nagyban történt, s a termelés tömegszerűsége miatt a gyáripari tevékenységek közé sorolták őket.

Az utolsó iparcsoport (E) a szabad iparok listáját tartalmazta. Gyakorlásukat sem képesítéshez, sem engedélyhez nem kötötték. Csak bejelentési kötelezettség alá estek, mint az iparigazolvány beszerzésének egyetlen föltétele. E kategóriában 83 iparost tartottak nyilván 29 féle foglalkozásban. Néhány keresetmóddal már találkoztunk a kereskedői iparok (bércséplés, fuvarozás, kenyérsütés, fehérnemű-varrás) között is. Hogy valaki milyen jogcímen kívánta gyakorolni iparát, függött családi hagyományaitól (egyszerű továbbvitelről volt-e szó?), illetve az igazolvány beszerezhetőségének föltételeitől, az egy-egy jogcímhez kapcsolódó hatósági kedvezményektől. Bizonyos iparokat két, akár három jogcímen is ki lehetett váltani. Mindig a kérelmező konkrét helyzete döntötte el – ha erre megvolt a törvényes mérlegelési lehetősége –, hogy melyik csoportba vétesse föl magát. Legtöbben (29) a bércséplést és bérszántást gyakorolták. Ez híven tükrözte Makó gazdasági szerkezetét: a megélhetést adó szabad iparok zöme is a mezőgazdasághoz kapcsolódott. Olyan súllyal szerepelt a földművelés Makó gazdasági életében, hogy legfontosabb munkafázisait érdemes volt bérvállalkozásban ellátni. A szabad ipar tipikus keresetmódjai közé sorolhatjuk még a banküzletet (Arad Csanádi Takarékpénztár), a béltisztítást (Tóth Mária), a fehérnemű-készítést és annak piaci árusítását (özv. Dán Jánosné), mosást-vasalást (Csertus Rozália), fuvarozást (Mészáros Testvérek), házikenyérsütést és -árulást (Paku Lidia), szikvízgyártást (Szűcs Antal), kékítőárust (Turán Lajos), olajmalom- és darálómalomipart (Horváth István) és a talicskakészítést (Majsai Mihály).

Az előzőekkel megegyező tagolásban, de külön listára vették fel az izraelita vallású iparűzőket. A képesítéshez kötött iparokban (A) elhelyezkedett zsidók foglalkozását táblázatunk mutatja.

Zsidó iparűzők az engedélyhez kötött iparok csoportjában

asztalos 3
bádogos 2
borbély és fodrász 1
cipész 7
cukrász 1
esernyő-, mellfűző-készítő 1
fehérneműkészítő 2
fehértímár 1
fényképész 1
fűzőkészítő 5
kárpitos 2
kenyérsütés és eladás 1
könyvkötő 1
lakatos 1
látszerész 1
mészáros és hentes 1
női fodrász 1
női kalap 3
női szabó 13
nyomdász 1
órás, ékszerész 4
paplanos 1
pék 2
rézműves 1
sütőipar, kenyérsütés, eladás 3
szabó 4
szobafestő, mázoló 1
szűcs és sapkás 1
üveges és képkeretező 2

Összesen 84 zsidó iparos 29 szakmában helyezkedett el. Fölfedezhetünk hasonlóságokat a keresztény iparosok foglalkozásszerkezetével. A szabó- és cipészmesterség a zsidók közül is a legtöbb iparost foglalkoztatta, igaz, a női szabók {073} többen voltak, mint férfi szabók. A ruházati iparban jobban kielégítette az egyéni ízlést a kisipar, mint a konfekció. Jól látszik ez a polgárnők egyik legfontosabb öltözködési kellékének készítésénél: 5 kisiparos dolgozott a fűzőkészítő iparban. Ez a szakma a benne dolgozók létszáma alapján a harmadik legnagyobbnak számított, de igazi jelentősége abból adódott, hogy a keresztény iparosok lajstromában nem találtunk ilyen foglalkozást. Ezek szerint ezt a speciálisan női és polgári ruhadarab-szükségletet kizárólag zsidó iparosok elégítették ki.

Összességében korszerűbb szakmaszerkezet jellemezte a zsidó iparosok lajstromát, mert csiszoltabb polgári igényeket tükröző mesterségeket folytattak. Közéjük tartozott a fehértímár, azaz a fehér színű bőr készítője, a fényképész, a fotócikkek kereskedésével, a kárpitos, rézműves, esernyő és mellfűző-készítő, cukrász stb. A kárpitosszakma és a rézművesség a lakás szebbé tételével függött össze. A kárpitozott bútorok a polgári lakásbelső legdíszesebb elemei közé tartoztak, a rézmetszetek pedig már kifejezetten az igényesebb lakáskultúra részei.

Az engedélyhez kötött iparokban (B) működő zsidó vállalkozók

Frankfurter Mártonné (Tevan Veron) zsibárus
Geigner Istvánné zsibárus
Hirsch Bernát ószeres
Iritz László kocsma
Iritz Miksa kocsmáros
Keleti Simon kocsmáros
Klein Béla ószeres
Messinger Pál bérautó
Paskesz Antal kocsmáros
Porjesz Vilmos bérkocsi
Rubinstein Benjamin és Dóra cipőkenőcs-készítés
Rubinstein Szerén zsibárus
Spitzer Elza zsibárus
Újhelyi Adolf bérkocsis
Újhelyi Etelka zsibárus
Wiener Károly fogműves

A zsidóságra jellemző rokonfoglalkozásokat födözhetünk föl a listán: a zsibárus és az ószeres hasonló tevékenységet rejtett magában. Mindkettőhöz a tanács adott iparengedélyt, amely az illetőt használt ruhák és egyéb ócska cikkek összevásárlására és eladására jogosította föl. Lényegében házalókereskedést jelentett, hisz a használt árukat házról-házra járva vásárolta föl és értékesítette. Tipikusnak tekinthetjük a kocsmáltatást is, ami régi megélhetési forrása a regálékat bérlő zsidóságnak. Wiener Károly „fogműves” szakmája pedig megegyezett a mai fogtechnikusi állással.

A C lajstromba, azaz a gyáripari jegyzékbe mindössze csak 3 zsidó iparos került: Halbert Mór szikvízgyáros, dr. Leipnik László műjégkészítő és Weinberger József malomiparos, lisztkereskedő. Szikvizet – közönséges nevén szódavizet – nagy tételben gyártottak, nagy nyomás alatt állították elő, és ehhez gépeket alkalmaztak. Lényegében közönséges folyó-, kút- vagy forrásvizet telítettek folyós széndioxiddal. Leipnik László műjégkészítése is azért került a gyáripar kategóriájába, mert a jeget mesterségesen természetes vízből állította elő kompressziós jéggéppel és a könnyen cseppfolyósítható {074} ammónia felhasználásával. Mindkét esetben a gépek adták a gyáripari jelleget, hiszen ezek nagyobb beruházást kívántak. A zsidó iparosok legnépesebb csoportját a kereskedők (D) alkották.

A zsidó kereskedők

 

baromfialkusz 1
baromfi és tojáskereskedő 3
baromfi és toll piaci árus 1
benzin és olaj bizományos 1
bor, sör, égetett szeszesitalok árusitása 2
bőr- díszárukereskedés. 1
bőr- és cipészeti kellék kereskedő 4
bőrkereskedő 3
cementáru-gyártás, építő- és tüzelőanyag 2
cipő és divatáru ker. 2
cipő és harisnya ker. 3
cipő-, posztókereskedés, talpbőr ker. 2
cukor nagykereskedő 1
cukrászati cikkek, fagylaltkészítés 1
csokoládé, cukorka, tea, kávé, málnaszörp 1
dara- és takarmánykereskedés 1
déligyümölcs, cukorka, sütemény eladás 5
divatáru 1
dohányzási cikkek, sportcikkek 1
élelmiszer-kereskedő 5
fa- és építőanyagok fuvarozása 1
fa és hagyma ügynök 1
fehérnemű-készítés, -kereskedés 3
fehérnemű-készítő és -kereskedő 1
festék-, vegyiáru, illatszer, piperecikkek 1
foto cikkek kereskedése 1
fuvarozás 2
fűszer- és csemegekereskedés 1
fűszer- és vegyeskereskedés 11
fűszer-, gyarmatáru, ásványolaj 5
gabonatermény-, őrleménykereskedés 3
gabonatermény- és hagymaügynökség 1
gőzfűrész- és fakereskedés 3
hagyma- és terménykereskedő 26
hagyma-, zöldség- és terményárus 1
hagymamag és más magvak kereskedése 2
halkereskedő 1
halkonzerv gyártása 1
házaló tollszedő 1
házaló 1
hírlapárusítás 1
kalapkereskedő 1
kendő-, pestiárú-kereskedelem 1
kereskedelmi ügynök 1
kész női ruha- és gyermekruha-kereskedő 3
kóser baromfikereskedő 1
könyv-, papírkereskedés 2
kötött-szövöttáru kereskedő 6
malomipar 1
marha-, sertés-, juhalkusz 1
mész-, szén-, tűzifa-kereskedő 8
mezőgazdasági terménykereskedő 8
mindennemű szappan árusítása 1
műszaki cikkek 1
művirágkészítés és eladás 1
női és férfi konfekció 3
nürnbergi árúk és kézimunka 3
nyersbőr-, gyapjú-, rongy-, szőrmekereskedő 1
ócskavas- és zsákzsibárus 1
orvosi műszer, betegápolási cikkek 1
paprikakereskedő 1
rőfös kereskedő 15
rövid bazár 5
rövidárú cikkek piaci árusítása 5
rövidárú és női divat 2
rövidárukereskedés 10
ruházati cikkek piaci árusítása 1
szálastakarmánykereskedő 1
szatócs 8
toll-, tojás-, gyapjú-, nyersbőrkereskedő 6
úri és női divatcikkek 2
üveg-, porcelán- és háztartási cikkek 4
vadkereskedés 1
vágott szárnyas-, baromfikereskedő 3
vajkereskedelem és közvetítés 2
vándorszerű baromfi- és tojáskereskedés 2
vándorszerű toll- és bőrkereskedés 1
varrógép-kereskedő 1
vas-, fém-, háztartási-, műszakikereskedés 1
vetemény-, hüvelyesek, burgonyakeresk. 2
vörös- és fokhagymakereskedő 9
zománc-, edényárus 2
zománc- és vasárú, villanyernyő 1
zöldség- és gyümölcskereskedő 18
zöldség-, gyümölcs-, szén- és mészkereskedő 1
zsákkereskedés 2
zsák kölcsönző 1
zsiradékkereskedés 1

 95 fajta kereskedésben 262 izraelita vallású makói lakos váltotta ki az iparigazolványt. Ha a mezőgazdasági terménnyel és a velük kapcsolatos iparral (pl. zsákkészítés, ponyvaeladás stb.) foglalkozó kereskedőket összeszámoljuk, 70-re rúg azok száma, akik így vagy úgy a mezőgazdasághoz kapcsolódtak, az összes kereskedő több mint kétharmada. Ezek alapján elmondható, hogy a makói gazdák terményeinek {075} értékesítését jórészt zsidó kereskedők bonyolították le. Összehasonlítva a keresztény iparosokkal, sokkal kisebb csoportot alkottak a szatócsok és vegyeskereskedők. Ugyanakkor többen váltottak ki modern szolgáltatások nyújtására és cikkek forgalmazására iparengedélyt. Az orvosi műszerek és betegápolási cikkek kereskedése vagy a műszaki árueladásban tapasztalható nagymértékű differenciálódás a legmodernebb szerkezeti sajátosságnak tekinthető. Csak egyetlen iparos, özv. Engel Hugóné foglalkozott „mindennemű szappan” és Früchling Ábrahám „kendő, pestiáru” kereskedéssel. A „pestiáru” fogalmába a finom női kelmék, kendők, harisnyák, kalapok tartoztak, részben eredetük és irányt adó divatjellegük miatt. Jellemző volt a kereskedelmi hálózatra, hogy nagy súlyt képviseltek a divatáru üzletek, a bolti kereskedés igyekezett a legkényesebb ízlésnek is megfelelni. Guttmann Lipót kézmű-, rövidáru- és női divatszalonja, Grosz Adolfné „úri és női divatcikkek” boltja, vagy Klopfer Béla „kötött szövött rövidáru, kész férfi és női ruhák és ehhez tartozó férfi és női konfekció” üzlete már a differenciált polgári igényeknek megfelelően szakosodott. Néhány kereskedés egész széles skálán árusított háztartási és szórakozási cikkeket. A Mezőgazdasági Kereskedelmi Rt. „mezőgazdasági cikkek, gépek, eszközök anyagok, műszaki cikkek, vasáruk, termények, magvak egyéb mezőgazdaság körébe tartozó áruk eladása és javítása” címmel hirdette üzletét, amely a kínálat sokfélesége miatt valóságos áruház lehetett. Nemes Károlyné Ábelesz Róza a dohányzási kellékek mellett sportcikkeket és papírárut hozott forgalomba, de hírlapot is árusított. Kevés kereskedő működött tiszta profillal, szinte mindegyik többféle áru eladására váltotta ki engedélyét. Pl. a déligyümölcs forgalmazását is összekötötték egyéb dolgok árusításával, mint Miklós Izsóné, aki mellette csokoládét, cukorkát, teát, teasüteményt, kávét, málnaszörpöt és porcelánárukat is forgalomba hozott. Az ismertebb családok közül kiemeljük az Iritz famíliát, melynek több tagja is önálló iparral szerepelt a listán. Iritz György üveg- zománcáru, vas- és háztartási cikkek, villanyernyő-, zseblámpa- és porcelánkereskedést vitt. Iritz Nándor gabonatermény- és hagymaügynökséget tartott fenn. Iritz Miksa szintén a hagyma-, zöldség- és hagymamag-kereskedelemben volt érdekelt. Iritz Béla ócskavas- és zsákzsibárusként házalt, Iritz László „bor, sör, mindennemű égetett szeszesitalok nagyban és kicsiben árusítására valamint ecetárusítására” szerzett engedélyt. Iritz Mór vegyeskereskedést, Iritz Fábián pedig üveg- és porcelánkereskedést folytatott. {076}

Szabad iparokból (E) élő zsidó üzlettulajdonosok

Aszód Gyula hagyma-, zöldségáruk és egyéb gazdasági termények árusítása
Ábelesz József állati erővel gyakorlandó fuvarozás
Braun György magyar-, perzsa- és torontáliszőnyeg-készítés
Berger Sámuelné Lőw Helén előnyomda
Davidovics Mendel toll-, nyersbőr-, ócskavas- és rongyszedő
Dózsa Andor szállítmányozás, fuvarozás
Feni Sámuel halkereskedő
Fischer Gyula vándorszerű ócskavas- és rongyszedés
Iritz Sári kézimunka árusítás és előnyomda
Herczeg Ármin szoba- és ablaktisztító
Loránth Ernő ipari és kereskedelmi árúk vétele és eladása
özv. Lichtmann Áronné zsákügynök
Rostás Aladárné (Halmin Margit) szállítmányozás, árufuvarozás
Vidor Róza és Kelemen Anci nőikalap-készítés
Weisz Ilona fehérneművarrás
Weissberger Fanni fűzőkészítő

  A 14 szabad szakmában 20 zsidó iparos dolgozott. Csupán egy-két olyan kenyérkereseti módot látunk, melyek nem szerepeltek a korábbi listákon: ilyen a magyar-, perzsa- és torontáliszőnyeg-készítés, az állati erővel gyakorlandó fuvarozás, a szoba- és ablaktisztítás, valamint az előnyomda. Közülük a szőnyegszövés és az előnyomda a háziipari csoportokba tartozott. A torontáli szőnyeget ugyanis a nagybecskereki szőnyegipari tanműhelyek hagyományai alapján gobelinszerűen szőtték. Az előnyomda pedig a kézimunkázáshoz szükséges rajzmintázatokat készítette hímzés céljára. Tipikusan polgári női foglalkozás, jóllehet a háziipar körébe is bevonták, mint a lányok „kézügyesítő oktatását” segítő hasznos foglalkoztatást.

Háziipar

Miért nem kell Makónak a háziipar? – tette föl a kérdést 1944 végén S. Bálint György. Szerinte a háború hiánygazdálkodást szült, és a rokkák és szövőszékek újra jó szolgálatot tehetnének. De nincs értő kéz és akarat megcsinálni az inget pl. magunk számára. A szegény napszámos arra panaszkodott, hogy 150 P egy ing. A konfekció a kirakatban valóban ennyibe került, de ha akciós anyagból házilag csinálják, csak a töredéke. A fejlődés útja persze nem ez, de ideiglenes kenyérkeresetként az állam is javasolta. Akadályozta a háziipart, hogy a gazdatársadalom minden buzdítás ellenére sem mutatott hajlandóságot elegendő lent és kendert termelni. Még a kötélárut is méregdrága áron vásárolták.100

1926 novembere óta dolgozott a színház mögötti Neumann-féle házban a városi kosárfonó üzem. Vezetésével Dobai Józsefet, a kosárfonó Dobai család tagját bízta meg Nikelszky polgármester. Földszinti részén gúlákban feküdtek a földolgozásra váró húzott és húzatlan vesszők, egy másik teremben pedig valóságos hegykupacokba rakták a vesszőből készített áruk minden fajtáját: kézi kosarakat, fehér és barna kasokat, vesszőfoteleket és -székeket, -asztalokat, mindenféle csecsebecséket, használati cikkeket és dísztárgyakat. A kosárfonók és kaskötők örömmel fogadták a hírt, mert az egyéni érvényesülés ebben az iparban úgyszólván lehetetlenség. A jó piac és így az értékesítés első föltétele, hogy tömeges áru álljon nagy mennyiségben rendelkezésre. Ezt a magános iparos sohasem tudja elérni, mert nem nélkülözheti az üzemébe befektetett tőkét. A Maros árterében 12 holdat vesszősített a város. Dugványozásra amerikai, mandula-, arany- és vadfüzet használtak. Az első aratást 1926 őszén végezték. A vesszők gondozása az év háromnegyed részében egy sereg munkásnak adott munkát, a földolgozás további 160-nak.101

Az 1920-as évek állapotára jellemző, hogy a városi háztartás szűkös keretek között mozgott, nehéz gazdasági helyzetben kellett működnie, és ez a piac privát szereplőinek helyzetét még jobban sújtotta. Elsősorban a város pénzügyi gondjain enyhített, de sokat lendített a magánberuházásban is a 172 000 dolláros Speyer-kölcsön. Ebből építették föl a kétemeletes városi bérházat, mely nem csak a lakáshiányt enyhítette, de szép külsejével emelte a főtér rangját, s új utcák, új piacterek létesítését segítette elő. Ez a városi segítséggel előidézett föllendülés nemcsak a háziipart segítette, de megrendelések révén megpezsdítette a nagyobb iparágakat. {077}

Ipari üzemek

A Monarchia iparának egyik legfejlettebb ága a gépgyártás volt. A vas- és fémipar a gépiparral együtt a legkiterjedtebb iparág 1918 előtt, mely az élelmiszeriparban előállított termelési érték felét állította elő. Ez a súlya megmaradt a háború után is. A magyar ipar történetében a vasipar és gépgyártás kölcsönösen feltételezték egymást, termékei kitűnő minőségűek voltak, és kiállták a versenyt bármely külföldi gyár produktumaival. E nagy múltú iparágban gyors technikai fejlődésen esett át a hazai autóipar, a nagy keresletet azonban nem tudta födözni. Ennek fényében különös jelentőségűek az ez irányú makói ipari vállalkozások.

Galamb János Deák Ferenc u. 61. sz. alatti lakos telkén vasipartelepet kívánt létesíteni a kéréséhez mellékelt helyszínrajz és műszaki leírás szerint. Műszaki tervét Luncz Gábor okleveles gépészmérnök készítette el 1921. július 26-án. Galamb János már kapott engedélyt „mezőgazdasági bérmunkavállalat, erőmeghajtási vállalkozás (traktorüzemeltetés – M. L.), géplakatos, autómobil és mesterjavító ipar” űzésére. Újabb kérelme már meglévő üzemének kifejlesztésére, „autómobil és gépkereskedés” folytatására irányult. A helyszínrajz egyes elemei a következő helyiségeket tüntették föl.

A lakatosműhelyben (a) elhelyezett fémmegmunkáló gépek hajtására, a transzmissziótengely forgatására a b-vel jelölt helyiségekben (a gépházban) 12 lóerős fekvő (stabil) motort állítottak be. A motort szakképzett, felelős munkás kezelte. A c épületben autógarázst alakítottak ki salakbeton falakkal. Az épület folytatását jelző d rész a lakás, az e pedig iroda. A telek nyugati szélén lévő épület f helyisége a lakáshoz tartozó mellékhelyiség (konyha), a g kovácsműhely. A folytatásukban található h rész nyitott gépszín. A telek déli oldalán kertet alakított ki, mögötte széles utcák húzódtak, ahonnan nem fenyegetett tűzveszély.102 A kert tulajdonosa és Galamb egyetlen szomszédja, Kovács Rozália azonban kifogást emelt a tervvel szemben.

Makó város tanácsa mint elsőfokú iparhatóság ellenben jóváhagyta. Azaz megadta Galamb Jánosnak az engedélyt „géperőre és géphajtásra berendezett gépjavító és géplakatosműhely létesítésére”, ha a kipufogócsövet meghosszabbítja annyira, hogy ne okozzon kárt a szomszéd kertjében a gyümölcsösnek, és a benzint a robbanóanyagok módjára tárolja.

A szomszéd háza véggel Galamb János gépházának ment, s a gépház tetején levő kipufogócsövet alacsonyan helyezték el, ezért a kerti veteményekben kárt okozhatott. Sőt a nyers petróleumszag is szétterült az udvaron. Ezért a szomszéd arra kérte a tanácsot, kötelezze Galambot a kipufogócső megmagasítására.

Az üzem a szomszédokra hátrányos, sőt káros hatással lehetett, de ez nem számított jogos ellen- és magánérdeknek a közérdek és közhaszon mérlegén. A terv hatósági elfogadása előtt behívták a közvetlen és távolabbi szomszédokat, ám az állami iparfelügyelő is azt a nézetet vallotta, hogy az üzem nem tartozik telepengedélyezési eljárás alá.103 Az iparfelügyelő a kereskedelmi miniszternek Csanád vármegyébe helyezett közege volt, és végső soron ő döntött a magánérdek és közhaszon eme sajátos konfliktusában. Ha az ellenérdekeltek bebizonyítják, hogy az ipar gyakorlása olyan üzemtelep fölállításával jár, amely fekvése vagy minősége miatt a szomszéd lakókat károsítja, Galambnak külön iparhatósági telepengedélyt is be kellett volna szerezni. {078} Az engedély csak az iparra vonatkozott, s a képesítéssel együtt a mester iparjogának a feltételeit adta. A telepengedély viszont az üzlettelep létesítését engedélyezte, vagyis azt, hogy Galamb autóműhelye a kért helyen megtelepülhet-e. Ez utóbbinak a beszerzésétől mentesítette őt az állami iparfelügyelő.

1921-ben a Belügyminisztérium körrendelete alapján kimutatást kellett készíteni a Makó és Csanád megye területén lévő nagyobb üzemekről, elsősorban malmokról, gyárakról. Makón az alábbi jegyzéket állították össze.104

Üzemek, malmok, gyárak Makón 1921-ben

  Szakmunkás Segédmunkás Megjegyzés
Makó Városi Villanytelep 20 7 Liget u.
Gellért Gőzmalom Rt. 36 20 Vásárhelyi u.
Landesmann Mór Gőzmalma 4 Gőzmalom u.
Telts Adolf Gőzmalma 4 1 Liget u.
Dobsa Ferenc malma 3 2 Justh Gyula u.
Tamás Mihály malma 3 1 Rákosi útfél
Makó Város Téglagyára   nincs üzemben Aradi u.
Tóth István téglagyára 1 Aradi u.
Vági és Feitelmann Téglagyára 1 Földeáki út
Mészáros Testvérek Téglagyára   nincs üzemben ACSEV mellett
Tésztagyár és Gyógynövény RT.   nincs üzemben Teleki u.
Löwenbach Benedek sütödéje 1 3 Deák F. u.
Wimmer Antal sütödéje 1 2 Eötvös u.
Hecskó Salamon sütödéje 3 2 Szegedi u.
Orbán János sütődje 1 1 Kölcsey u.
Valkovics Koszta sütődéje 2 Széchenyi tér
Adorján Manó sütődéje 3 Megyeház u.
…Simon sütődéje 2 1 Kossuth u.
Kucses Károly géplakatos telepe 1 11 Szegedi u. 11.
Kucses Imre bútorgyára 4 3 Szegedi u. 17.
Gulácsi János géplakatos telepe 1 2 Kossuth u.
Pollák és Schwarcz Fűrészgyára 1 2 Liget u.
Aranka Cserépgyár 1 ?

  A fölsorolásból kitűnik, hogy a nagyobb üzemeket elsősorban a malmok jelentették, bár legnagyobb munkáslétszáma a Villanytelep Rt.-nek volt. Nem véletlen, hisz az elektronika a nagy szaktudást igénylő iparokhoz tartozott. Azóta, hogy a Ganz-gyár 1878-ban megalapozta az elektronikai ipart, s az első hazai városként Temesvár villanyvilágításra rendezkedett be (1882), széles körben kezdték alkalmazni a villamos energiát. Ennek a haladásnak jelét láthatjuk Makó legnagyobb üzemében. Az 1922. évi XII. tc. ipartörvény szerint villamos áramú erőátviteli berendezéseknek valamint villamos mérőeszközöknek fölszerelése, működtetése, javítása iparengedéllyel gyakorolható, képesítéshez kötött ipar. Galamb János erősáramú készülékek készítésére és működtetésére vállalkozott, mert az ehhez szükséges szakmai készültsége megvolt.

A mérnöki hivatal 1924-ben 452 engedélyt adott ki kisebb és 296-ot nagyobb építkezésekre. 1925-ben ez a szám így alakult: kisebbre 535, nagyobbra 350 engedély. 1929-ig minden évben növekedett ez a szám, amely a nehéz gazdasági viszonyok közepett szép eredménynek számított. Ekkor épült a református iskolapalota, Szöllősi Jenő gyógyszerész villája, Galamb János által a Paradicsom utcában emelt imaház, {079} az ipartestület díszterme.105 Az építkezéseket a gazdasági helyzet barométerének tekinthetjük, mert a kisipar ennek föllendülésétől várta helyzetének javulását. A gazdaság általános szanálása függött az adóterhek csökkentésétől is, de a közvetlen javulást a gazdaság élénkülése hozta meg. Ezt tapasztalhatjuk a mezőgazdaságban is. Az ebben bekövetkezett föllendülésről elsősorban a birtokívek adnak fölvilágosítást az ingatlanforgalom pontos rögzítésével. Eszerint 1922-ben 1190, 1926-ban 1547 esetben cseréltek gazdát a makói ingatlanok, ami 50%-os forgalomnövekedésről tanúskodik.

Dégi István – számlafejléc

A modernizáció átalakította a nagy hagyományú malomipart is. Makó régi malma vízimalom volt. A Maroson sok vízimalom dolgozott, innen nyerte nevét a hajdani kis Malomszög falu valahol a villamostelep környékén, a Maros kanyarulatában. 1828-ban azt jelentették a város bírái, hogy Maroson 19 vízimalom forog, az 1850-i tanácsülési jegyzőkönyv már 36-ról tudott. Mellettük szárazmalmok dolgoztak még a városban. Az 1828-i térkép 46 lóvontatású, járgányos daráló malmot, olajsutut tüntetett föl. Különösen sok szárazmalom volt (9) a Sokmalmok utcájában (Szent János tér), pedig a tanács többet lebontatott túlzsúfoltság és tűzveszély miatt. Az 1881. évi kataszter szerint az olajsutuk és darálómalmok száma már 16-ra csökkent. 1944-ben pedig már mindössze 1 olajsutu állt a Gőzmalom utcában hírmondónak, ez is modernizált alakban.

Dojcsák József – számlafejléc

A 19. században a szélmalmok vették át az uralmat. Megjelenésük a Bach-korszakra esett. A szárazmalmok a belterületen, a szélmalmok a város szélén és a tanyavilágban épültek föl. Az 1881-i kataszteri térkép 7–7 darabot tüntetett föl mindkét helyen. Ezeket mind elsöpörte a rohanó világ, a gazdasági élet modernizálódása. Ipartörténeti érdekesség, hogy Balázs Pál 1924-ben az Almásy utcában fölállítandó {080} szélmalom építésére kért és kapott engedélyt.106 Ellenben az Újváros margittai részében található szélmalom nemcsak azért nem forgott, mert nem fújt a szél, hanem azért sem, mert leszerelték a környezete fölé magasodó vitorláit. Isten malmai lassan őrölnek, ezt el lehetett mondani a margittai szélmalomra is. Jól lehet finoman őrölt, nem égette meg a lisztet, mint a gyorsan őrlő gép, de a megnövekedett igényeket már nem volt képes kiszolgálni. A száguldó idő, de főleg a türelmetlen ember nem várt a szél lassú őrlésére, gyors munkát követelt. Ez részben érthető, hisz 1944-et írtak, a háborúban mindenki gyorsan akart gondoskodni a betevő falatról. Pedig a háborús anyaggazdálkodás, a takarékosság indokolttá tették volna a természet ingyen energiaforrásának kihasználását. A többi szélmalom sorsa még hamarabb beteljesült: valamennyit lebontották vagy gépesítették. Egyetlen szélmalom forgott még a makai határban érintetlenül: a Varga-malom a Békési út végén. A Zelenka-malom pedig félvitorlával működött, de a rákosi, az Ila-, a Joó-malmok a margittai malom sorsára jutottak. 1944-re a gép a tanyavilágban és a városban egyaránt átvette az uralmat.

A polgárosodás időszakában jelentek meg az első gőzmalmok: Gellért-, Pataky-, Selmeczi-, Tamás- és a Varga-malom. Közülük már csak a Gellért-malom hajtóereje a gőz. A Varga-malmot a román megszállók szerelték le, a többi áttért a szívógázmotorra. Legmodernebbek azonban az elektromos erőforrást fölhasználó malmok. 1934-ben 8 elektromos darálómalom állt üzemben. Ezek kisebb szakmunkáslétszámot igényeltek, mint a gyári méretekben termelő Gellért Gőzmalom Rt. A dolgozók száma ott nagyüzemre utalt. A gőzmalom az emberi hajtóerőt olyan energiaforrással váltotta föl, amely az őrlést gyáripari tevékenységgé fejlesztette. A makói üzemek többsége nem számított kereskedelmi malomnak. Emiatt Makó sok üzeme ellenére nem tartozott a jelentékeny malomipari városok közé. A szakirodalom Szegedet, Szentest és Hódemezővásárhelyt e tekintetben jobban kiemeli. A makói malmok többsége lisztet előállító motorikus erejű vámmalom vagy darálómalom volt.

Mégis nyugodtan nevezhetjük Makót a malmok városának, nem csak nagy számuk, hanem társadalmi súlyuk miatt is. Gyakran adott utcáknak nevet a malom: Malomszög, Sokmalmok utcája, Malom, Búza, Kislisztes, Nagylisztes utcák.

A város fejlett malomipara kiváló minőségű és igen keresett lisztet termelt. Makó és környéke búzatermése legnagyobbrészt földolgozva, liszt formájában hagyta el a várost.107

Különleges sajátossága a gőzüzemi vállalkozásnak, hogy összekötötték a fűrésziparral, ami a meghajtó erő azonosságából és a vállalkozásbővítésből következett. Magyarországon az 1920-as években 136 fűrésztelep működött, ebből 3 Makón, melyek országosan is ismertek voltak.108 A makói vállalkozások nem tartoztak az erdei fatermeléssel kapcsolatos üzemek közé, hanem főleg a Romániából behozott fát dolgozták föl fűrészárura, de jelentős bérvágást is folytattak. A többi üzem (sütöde, cserépgyár, géplakatostelep) csak nevében volt gyár, hisz az egy szakmunkással és esetleg egy segéddel kézműves alapokon dolgozó műhelyt csak nagy jóindulattal nevezhetjük gyárnak. {081}

1922-ben készült másik kimutatás is a Makón bejegyzett társas cégekről, gazdasági egyesületekről. Valószínű, hogy nem teljes a névsor, de a háború utáni állapotokba mégis bepillantást enged.109

Kimutatás a bejegyzett társas cégekről, gazdasági egyesületekről

N é v Alapítása Engedély szám Tagok
Makói Kereskedelmi és Iparbank Rt. 1871 Czt./59/1918  
Gellért Gőzmalom Rt. 1877 Czt./865/1916  
Makói Földmíves Egyesület 1900   700
Arad–Csanádi Gazdasági Takarékpénztár 1899    
Makói Kereskedők Egylete 1890   140
Makói Csizmadia Ipartársulat 1870   120
Makói Tanyai Gazdasági Olvasókör 1898   116
Makói Népbank Rt. 1917    
Makói Takarékpénztár Rt. 1884    
Makói Önsegélyző Egylet 1906    
Makói Ipari Hitelszövetkezet 1913    
Makói Tésztagyár Gyógynövény Rt. 1917    
Bogárzói Gazdasági Kör 1905   42
Makó-Rákosi Fogyasztási Szövetkezet 1907   218
Makó-Igási Tanyai Olvasókör 1900   46
Terménykereskedelmi Rt. ?   ?
Makói Ipartestület 1885   1058
Áruforgalmi Rt. 1917    
Komlós-úti Gazdasági Kör 1911   45

  Az Unió Makói Hagyma és Kereskedelmi Rt. 5 000 000 K alaptőkével alakult meg a háború után. Megnövekedett szállítási forgalmuk lebonyolításához gépkocsiengedélyt kértek, mert „gépkocsival és lófogattal gyakorlandó fuvarozási tevékenységet” akartak folytatni.110

Gaál László – számlafejléc

A Keleteurópai Forgalmi Bank Makón kirendeltséget tartott fenn „gabona, mezőgazdasági termények és élelmezési cikkekkel való kereskedésre”. Fő forgalmazott termékük a hagyma, fokhagyma, dughagyma, burgonya, zöldségfélék voltak. A kirendeltség élén a budapesti cég megbízottja, Ackermann Béla állt, és főként Perlmutter Salamon és Salamon Izrael makói lakosokkal bonyolította le üzleteit.111 {082}

1922. július 11-én jegyezték be a Makói Hangya Gazdasági Szövetkezetet. A Hangya eredetileg a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezete volt. Különleges föladatot rótt rá helyi szövetkezetek alapításával a falusi lakosság fogyasztásának megszervezése. A makói részleg már arra példa, hogy a Hangya miként támogatta az egyéni gazdálkodást a szükséges nyersanyagok és eszközök beszerzésével. Cégbejegyzése szerint vállalkozását „gazdasági gépekkel való kereskedés és gépeknek bér ellenében való kiadása, gazdasági gépek felszerelésének bizományba való vétele” céljából indította el. Mezőgazdasági termények piacra vitelével is foglalkozott, így különösen a hagyma és zöldségfélék értékesítése, valamint a gabonaneműek begyűjtése és közraktározása tartozott tevékenységi köréhez.112

Tamás Mihály malomtulajdonos
 
Tamás Mihály és Társa hirdetése
{083}

Különleges helyet foglalt el a város ipari üzemei között a jéggyár. Már nem volt elegendő a kemény telek természetes jegére hagyatkozni, mert hol jött a kemény fagy, hol nem, s a természetes jég használatát is erősen szigorította egy kormányrendelet. Így fokozott jelentőséget nyert Makó ellátása higiénikus jéggel. A folyóvízi és tavi jeget nem volt szabad fölhasználni élelmiszerek konzerválására, még kevésbé gyógycélokra. Az új Kristály Jéggyár, a Király-féle tűzianyag-kereskedés udvarán, nyáron is folyamatosan ellátta higiénikus jéggel a várost. Kapacitását úgy alakították, hogy egymaga födözni tudja Makó szükségleteit a legnagyobb kánikulában is, ami akkor napi egy vagon friss jeget jelentett. Ehhez kellett egy nagy hozamú fúrt kút, amelyet a hatóságok jéggyártásra alkalmasnak minősítettek. Gépi berendezését teljes egészében Makón gyártották, pedig hasonló termékekkel az egész országot hagyományosan a pesti Ganz és Rökk gyár látta el.

Szántó Benjámin – számlafejléc

Annál nagyobb dolog volt az, hogy a Kristály Jéggyár minden elemét Makón tervezték, gyártották, építették és szerelték, mégpedig a jó nevű Kucses cégnél.113

Az 1930-as foglalkoztatási statisztika Makón néhány húsznál több segédszemélyt alkalmazó vállalatot vett számba.

 

Húsznál több segédszemélyt alkalmazó vállalat

Vasúti műhely 93
Áramfejlesztő telep 34
Szabó 21
Gőzmalom 51
Nyomda 23
Lakatos 23
Hagyma- és Zöldségkereskedelmi Rt. 21
Vegyeskereskedés 21

Hat ipari és két kereskedelmi vállalat tartozott a nagyobb ipari üzemek közé. Az előbbiekben összesen 245, az utóbbiakban 42 fő dolgozott.

A vasúti javítóműhely és az áramfejlesztő állami vállalatként működött csupa férfi munkaerővel, míg a szabóvállalkozásban 21 nő dolgozott. Ez a ruházati ipar háború utáni üzemi összetételének lényeges átalakulásával függött össze, a sok női önálló kisiparosból tömegesen lett segédszemélyzet. Az ipar női keresőinek száma {084} egyébként gyarapodott Makón, mert az olcsó munkaerő terjeszkedése dinamikus volt. De 1930-ban a nagyobb ipartelepek, gyárműhelyek még nem dolgoztak egész teljesítőképességük kihasználásával. Figyelembe véve az országos ipartelepi munkáslétszámot (117 fő), a makói „gyárak” átlag 50 fővel közepes iparvállalatoknak mondhatók. A nyomda még ennél is kisebb létszámmal dolgozott, pedig nagyipari jelleget öltött magára, hisz az újságok nyomása már gépi berendezést és fejlett üzemképességet föltételezett. Ezek a számok a városiasodás előrehaladása szempontjából jellegzetesek, a progresszió egy-egy lépcsőfokának számítottak.

Kereskedelem

A forgalom

A háború miatt elvágott bánsági összeköttetést másik irányú kereskedelmi út kiépítésével kellett pótolni. Ez lett a Makó–Szeged közötti új közút terve. Eredetileg a nagymértékű munkanélküliség enyhítésére hirdettek közmunkaalkalmat. Regdon Geyza, a makói Államépítészeti Hivatal vezetője 1920-ban tervet dolgozott ki, az eddigi közútnál 6 km-rel rövidebb új közút kiépítésére. Vonala igazodott a makói kocsik által eddig használt közlekedési szakaszhoz: a vasútállomástól indul, Püspöklelén áthaladva érinti a tápai városi bérföldeket, majd az építendő tápai Tisza-hídon haladna át Szegedre. A híd egyben vasúti hídként is szerepelt: a vonat áthaladva rajta a körtöltésen jutna el Szeged–Rókus állomásig. A terv azzal számolt, hogy a rövidebb összeköttetés könnyebbé és olcsóbbá teszi az élelmi cikkek szállítását Szegedre, egyúttal jelentékenyen megnöveli az út mellett fekvő földek értékét.114

Született másik elképzelés is Makó kereskedelmi forgalmának föllendítésére. Sármezey Endre, a Csanád Vármegye Közigazgatási Bizottságának tagja 1924-ben kidolgozta a Makó és Makó környéki kisvasutak tervét. Előnyeit abban látta, hogy szemben a műúttal, amelyet csak kocsis gazdák használhattak, a naponta 4-5-ször közlekedő vasutat mindenki igénybe veheti, jó és rossz időben egyaránt. Fölépítése és fönntartása is olcsóbb, mint a műút költségei, és a gazdasági vasúti hálózat az egész vidék gazdasági életét Makóhoz kapcsolná. Sőt a távol eső tanyák népe is milliókra menő értékeket termelhet, ha a gazdasági vasút segítségével lehetősége nyílik, hogy terményeit megfelelő áron értékesítse. Makó főteréről három irányba indultak volna a vonatok: Püspöklelén keresztül Hódmezővásárhelyig, Békéssámsonon át Orosházára, végül Királyhegyesen és Pitvaroson keresztül Tótkomlósra. Számítása alapján a kisvasút minden kilométere 800 mázsa búzába kerül, amelyből 680 mázsa esik tőketartozások födözésére, 120 mázsa pedig az időközi kamatok törlesztésére. A kilométerenkénti 800 mázsát 10 éven keresztül évi 80 mázsás tételben törlesztik az érdekeltek, a belterületi kilométerekért a város, a külterületiekért pedig a 2 km-es körzetekben lakó érdekeltek. Ez az elgondolás azért volt hibás, mert nem az érdekelt birtokos vállalta a terhet. Az újabb terv hangsúlyozta, hogy a kisvasút legfőbb nyertese Makó, de profitálhatnak belőle a vidék falvai is, hisz a vonal Püspöklele, Békéssámson, Királyhegyes, Csanádalberti, Ambrózfalva, és Nagymajláth főutcáján haladna végig. Makóra – lévén területe a legnagyobb: 46 713 hold – 45 km vasútvonal esnék, a többiekre területükkel arányosan lényegesen kisebb. Az összesen 89 030 hold területet behálózó 73 km hosszúságú vasút megépítéséhez évente 6716 métermázsa búza kellett {085} volna. Ezt az érdekeltek számával elosztva az egy holdra eső évi teher 7 kg búza. Sármezey azt javasolta, hogy az érintett települések a födözethez szükséges búzamennyiséget közadók módjára vessék ki minden birtokosra. A terv végül főként a települések ellenállása miatt nem valósult meg.115

Létrejött viszont egy ennél régebbi közlekedési elképzelés: 1913-ban jegyezte föl a Csanád vármegyei közgyűlés jegyzőkönyve a püspöklelei uradalom gazdasági kisvasútjának tervét.116 A makói vasútállomástól Püspöklele határáig tervezett keskenyvágányú, lóüzemű vasút közigazgatási bejárását 1913. május 29-én tartották. Makó részéről dr. Bán Zsigmond tiszti főügyész, Pekanovics Dániel főmérnök, Püspöklele képviseletében Ladomérszky Gyula községi jegyző, a vasúttársaság nevében Laczay István főmérnök és Prielle Lajos főellenőr vett részt. Az uradalom megépítette a kisvasutat a Vasútállomás-, Liget-, Révay-, Szegedi-, Kölcsey-, Szent Gellért-, Révész utcákon át, a Batidai pusztán keresztül a Püspöklele határában található uradalmi majorokig. 1926 május 10-én Szőke Gyula pesti ügyvéd a csanádi püspökség képviseletében levelet intézett Makó polgármesteréhez, kérdezvén: belegyezik-e, hogy az uradalom 0,60 cm-es nyomtávú vasútját 0,76 cm nyomtávra szélesítsék, egyben motorüzeművé alakítsák át. A változtatással a vágány 16 cm-rel szélesebb területet foglalt volna el, s lovak helyett motor húzta volna a kocsikat. Azért nem gőzmozdony, mert az tűzveszélyesnek számított. Püspöklelén már úgy kalkuláltak, hogy 1926 őszén akár az új vasúton szállíthatnák a cukorrépát. Makó képviselő-testülete ülést tartott, az ügyet 1926. június 14-én tárgyalta.117 Kimondta, hogy a kisvasutat közérdekű, személyszállításra is alkalmas közlekedési eszközzé kellene átalakítani. Mint magánvasútnak motorüzeművé tételéhez viszont nem járult hozzá. Ha tehát a kisvasút közérdekű lesz, átalakítható, ha marad privátjellegű, akkor marad a lóüzem is. Így lett, mert a püspökség nem engedélyezte a vasút közösségi használatát. Idővel azonban egyre több panasz merült föl a vasút okozta károk miatt. Főleg a Szent Gellért utcai lakosok panaszkodtak, mert a vonal a házaik előtt emelt töltésen futott. Emiatt sokszor nem tudtak a saját udvarukba kocsival be- és kihajtani, csak nagy kerülővel. Súlyosabb gondot okozott a sínpályák állapota a közúti közlekedésben. Csomor Sándor városi képviselő 1936-ban indítványt tett az Ószegedi úton levő vasúti átjárók ügyében.118 Javasolta a polgármesternek, hogy átirattal szólítsa föl a püspöki uradalom vezetőit az ószegedi út végén lefektetett iparvágányok rendbe hozására. Nagyon megnehezült az áthaladás a sínen, mivel a vágányátjárókat nem töltötték föl. Olyan rosszak voltak a körülmények, hogy néhány esetben összetört a kocsi.

Mások azt kifogásolták, hogy a vágányok akadályozzák a közúti közlekedést is, mert a nyomvonal egyenetlensége és beékelődése az út egy darabjába, lassította a forgalmat. Ezért azzal álltak elő, hogy a kifogásolt szakaszokon átlag két méterrel helyezzék kijjebb a síneket az út határa felé. Vagyis a vasúti vágányokat a törzskönyvezett út szélére kellett átrakni az út belsejéből. Mivel a vasút tulajdonosa a püspökség volt, az alispán az „engedélyes uradalmat” kötelezte a javítások végrehajtására.

Makó közlekedésében és kereskedelmében kulcsszerepet játszott a Maros-híd. 1881. december 28-án a képviselő-testület határozatot fogadott el a marosi álló {086} hídról.119 Makó a hidat átadja az Arad–Csanádi Vasúttársaság használatába. A szerződést Makó részéről Possonyi Ferenc polgármester és Bánffy Gyula városi ügyész, a vasúttársaság részéről Meskó Sándor, Návay Imre és Lonovics Gyula ügyvédek írták alá. Az eredeti szerződés alapján a híd használati joga 1921. december 31-én lejárt, és át kell adni a városnak. A vasúttársaság, hogy kötelezettségének eleget tegyen, önálló vasúti hidat akart építeni, de ez a háború miatt elmaradt. Utána meg Trianon negatív hatásai akadályozták meg az Rt.-t a közösen használt híd visszaadásában. A vasút 10 évre kérte, azaz 1931-ig a lejáró szerződés meghosszabbítását. A közösen elfogadott ajánlások:

1. A szerződést 1924. december 31. délután 17 h-ig nem bonthatja föl egyik fél sem, de 17 h-tól bárki 2 évre.

2. Az ACSEV Makónak évi 50 000 K használati bért fizet.

3. A közúti átkelés korlátozása a legszűkebb körre szorítandó és a vonatok forgalma ehhez képest alakuljon.

4. A hídfenntartás minden terhét az Rt viseli, egyben köteles a hidat a szerződés lejártakor a városnak jó állapotban visszaadni.

Makó 3 év helyett 5 évi meghosszabbítást javasolt, 1921. december 31-től 1926. december 31-ig, de fönntartotta magának a jogot két évvel a lejárat előtt fölmondani. Használati bért, 50 000 K-t kért a vasúttársaságtól a révjog megváltásáért fizetett összeg és a hídépítés költségeire fordított költségek után elszenvedett kamatveszteségért. Kikötötte még, hogy az eddig megállapított vámokat emelni nem szabad. Az ACSEV elfogadta a föltételeket.120

1925-ben újból napirendre került az ACSEV makói gépjavító műhelyének az ügye. Nikelszky polgármester közbenjárására a vasút hajlandónak mutatkozott a több száz munkást foglalkoztató két gépjavító műhely fölállítására, ha város megfelelő telket bocsát a rendelkezésére. Támogatta az elképzelést a képviselő-testület is, mert a gépjavító műhelytől jótékony hatást vártak a város gazdasági és kulturális fejlődésére. Körmendy Elemér, a pénzügyi bizottság tagja kimutatta, hogy a várhatóan 200 munkásalkalmazott csupán kereseti adó címén 180 millió K-t fizet évenként a város pénztárába minden ellenszolgáltatás nélkül. S. Bálint György, a Gazdasági Egyesület elnöke, különösen az élelmi cikkek termelésének erős föllendülését várta a 200 új fogyasztó bekapcsolásától. Ezért a gazdatársadalomnak is fontos érdeke fűződött az üzem létesítéséhez. Egyébként is a kiszemelt telek a töltés alatti régi játszóteret ölelte föl, amely vizenyős, hasznavehetetlen, átengedésén kívül semmi egyéb terhet nem ró a városra.121 Ugyanilyen korszakos alkotást jelentett a régi fából készült marosi mederhídnak kicserélése vashíddal 1927-ben. Ezzel javult Makó kereskedelmi forgalma, s megszabadult a rozoga híd egyre növekvő fönntartási és javítási költségeitől. Ennek köszönhető, hogy a Szeged–Csanádi Vasutak mintegy 140 munkást foglalkoztató gépjavító műhelyét itt építették föl. Makó egyik legnagyobb ipari üzeme nagyban hozzájárult a gazdasági élet további emelkedéséhez. {087}

A kereskedelmi élet

A háború után lassan javultak az ipari és kereskedelmi tevékenység föltételei. A nyomasztó viszonyok miatt nem frissült fel a gazdasági élet, az általános pénztelenség miatt elmaradtak a megrendelések. Az okok között első helyen a súlyos adóterheket lehet említeni, a középosztály fogyasztóképességének csökkenését, a hitel drágulását. Néhány jó év után 1927-ben szomorú statisztikák láttak napvilágot a makói ipar sorvadásáról.122 A hanyatlás 1926-ban nagyobb volt mint a háborús években. Magyarázatul két okot adtak meg az ipartestület vezetői: egyrészt pangott a legtöbb iparost foglalkoztató építőszakma, másrészt elvesztek a bánsági piacok. Mindez hátrányosan befolyásolta a kereskedelem lehetőségeit is.

Makó kereskedelmének legjelentősebb ága a hagymakivitel maradt. Évente több mint 2000 vagonnal szállítottak külföldre. Az olcsó ár (10-14 P mázsánként) kivitelserkentő, ha drága (30 P), visszafogja az értékesítést, mint 1927-ben. Ebben az évben a fokhagyma ára jóval alacsonyabb volt (20 P), mint a vöröshagymáé. Emiatt pangott az üzlet, mégis az önálló iparosok és kereskedők száma az előző évihez képest szaporodott. 1927-ben a képesítéshez kötött iparra 66, kereskedésre 129, vegyesiparra 42, s engedélyhez kötött iparra 71 iparigazolványt adtak ki. Az iparbeszüntetések száma ugyanakkor 127 volt. Kisebb forgalmat könyveltek el az ipartelepek engedélyezésével, mert nagyobb ipari létesítmény vagy gyár nem alakult. Így összesen 1200 kézműiparos és 400 kereskedő működött a nyilvántartás szerint. A kereskedelmi téren működőket négy csoportba sorolhatjuk: önálló kereskedők, cég- és üzletvezetők, gyógyszerészek, pénz- és hitelintézetek. A nagyobb részt Makón is az önálló kereskedők tették ki.

A kereskedők helyzetük javítására kereskedelmi csarnok fölállítását határozták el. 1932. március 6-i alakuló ülésükön a „sérelmek kiküszöbölését, a bajba jutott kereskedőtársadalom megsegítését” tűzték ki célul.123 Sérelmeiket két csoportra osztották: helyi jellegűek és országosak. A helyi panaszok között sorolták föl az ötödik vásárt, melynek törlését kívánták. A kereskedők úgy ítélték meg, hogy az újabb országos vásár jogosultságát helyi érdekek nem támasztják alá, arra nincs szükség, fölösleges. Ha mégis maradna, emeljék föl a vidéki árusok helypénzét. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a vidéki vásározók az alacsony helypénz miatt a helyi kereskedőkkel szemben adózás szempontjából kedvezőbb helyzetbe jutottak, s ezzel indokolatlan konkurenciát támasztottak.

Követelték még a piaci árusok által forgalomba hozott élelmiszerek szigorú hatósági orvosi ellenőrzését. E tekintetben a helyi kereskedőket a legnagyobb gondosság és tisztaság kötelezte, a piaci árusok viszont sokszor az elemi tisztasági követelményeket is figyelmen kívül hagyták. A kereskedők fölemelték szavukat a szigorú adóbehajtások ellen, enyhítést és részletfizetési kedvezményt kérve szorult anyagi helyzetbe jutott társaiknak. Ehhez mindjárt módszert is kínáltak: az Adófelszólamlási Bizottságba, melyben eddig egyetlen kereskedő ült, delegáljanak többet. Ez felel meg városon belüli számarányuknak és társadalmi súlyuknak. Ezen kívül a delegálandók olyan kereskedők, akik ismerik társaikat, és teherbíró képességüket igazságosan meg tudják ítélni.

Az országos problémák közül a siralmas hitelviszonyokat, az elviselhetetlenül nyomasztó kamatokat, a kartellek túlkapásait emelték ki. Ennek orvoslására önálló {088} kereskedelmi hitelszövetkezet megalakítását szorgalmazták. A Kereskedelmi Csarnokból végül nem lett semmi, mert a belügyminiszter az alapszabályokat nem hagyta jóvá, a „csarnok” név szerinte nem födte az egyesülés jellegét. Ellenben javasolta, hogy módosított alapszabállyal és más névvel hozzanak létre új egyesületet. Ez lett a Makói Kereskedelmi Kör.124 A cél részben megegyezett az előbbi társuláséval: a kereskedők anyagi helyzetének gyökeres orvoslása, az ipartörvényben rögzített jogok érvényre juttatása, szellemi érdekek előmozdítása. Az eredeti alapszabályban szereplő „sérelmeket” és „panaszokat” a szöveget átfésülő belügyminisztériumi helyettes államtitkár pirossal áthúzta. Ugyanígy törölte a „célok elérésére szolgáló eszközök” közül a „gazdasági érdekek előmozdítására” tervbe vett „hasznos találkozásokat”, lényegében tehát a lobbi-tevékenységet. A kör ugyanakkor alapszabályban fektette le: helyiségeiben rendszeres üzletkötések jöhetnek létre, ám az egyesülés nyerészkedésre irányuló tevékenységet nem fejthet ki. A kör 1933. március 28-án megalakult, miután az alakuló ülés „vörös tintával és hivatalos tollal keresztülvezetett módosításokat” elfogadta, s ezt a hivatalosan jelenlevő Boja Imre állami rendőr-detektív igazolta.

Nagy föllendülést mutatott az autóipar az állomás és a főtér közötti forgalom erősödése következtében. E távolságon két autóbusz és a bérkocsiállomás 34 személyautója (taxija) szállította az utasokat. Teherszállításra pedig 3 engedélyezett autó volt forgalomban. Ami az egyik oldalon fejlődés, a másikon lemaradás. Az autóipar fölfutása érezhető hátrányt okozott a lóüzemű fuvarozásnak, s az ebből élő kocsigyártók, bognárok, kovácsok, üzemeinek.

Piacok, vásárok

A piac az élelemellátás és árubeszerzés fontos színhelye maradt a két világháború között. Közvetlenül a háború után áruhiány, kevés kínálat és nagy kereslet jellemezte a makói piacot, de az évről évre javuló termésnek köszönhetően az 1920-as években már a piac képét a bő árufölhozatal határozta meg. Télen természetesen nagyobb volt a pangás. Az agrárolló hagyományos mértékegysége a csizma és a búza árának egymáshoz viszonyítása volt. Egészségesnek, a gazdáknak is elfogadható aránynak azt tekintették, ha 1 mázsa búza áráért kaptak egy pár bőrcsizmát. A korona romlásának időszakában általános tendenciaként érvényesült a búza lassúbb s az ipari termékek gyorsabb áremelkedése, vagyis az agrárolló szétnyílt. 1924-ben pl. a búza mázsánkénti ára 100 000 K-ra rúgott, ami tízszeres emelkedés az egy évvel korábbihoz képest, de az általános áremelkedés a hivatalos statisztika szerint is hússzorosára nőtt. Sőt a gazdálkodó közönség szükségleteit szolgáló ipari termékek elérték a harmincszoros áremelkedést is. Úgy festett a helyzet, hogy a kovács, bognár, asztalos és egyéb ipari termékek sokkal drágább áron keltek el, mint a gazdák árui. Egyedül az élőmarha eladása járt haszonnal, mert az 1923-i 200 K kilónkénti ára 1924-ben 6000 K-ra szökött fel. Ellenben a hagyma nem győzte az áriramot: termelése az 1924-i 30 000 K árért nem volt kifizetődő.125

A piac mellett a vásárok jelentették az értékesítés nagy lehetőségét. Makón a két háború között 4 országos vásárt tartottak, de a Gazdasági Egyesület szorgalmazta ötödik vásár megtartását is. Ebben e kérdésben homlokegyenest mást képviselt a gazdák érdekében eljáró egyesület és a helyi ipar védelméért föllépő ipartestület. A {089} mezőgazdasági érdekképviselet az áruforgalom folyamatossága végett föltétlenül kívánatosnak tartotta, mégpedig télen (január utolsó szombatján és vasárnapján). Döntést csak akkor hozhatott a képviselő-testület, ha megismerte az összes érdekelt fél, így a kereskedők, a Mezőgazdasági Kamara álláspontját.126 Az ötödik vásár ügye, még a 20-as évek végén is a gazdasági élet vitatott kérdéseként szerepelt.

A makói ipartestület széleskörű akciót indított az országos kirakodó vásárok eltörlésért. Evégett megkereste a vármegye törvényhatóságát, hogy éljen fölirati jogával, s a többi társtörvényhatósággal együtt írjon föl a kormányhoz. Kérte az Ipartársulatok Országos Szövetségét és az iparkamarát is a mai idők szellemét túlélt intézmény megszüntetésére. Az ipartestület vásárellenes gondolatmenete a következő. A vásári portékához, tehát olcsó, sokszor silány minőségű iparcikkhez az iparos rosszabb anyagot kénytelen használni, hogy versenyre kelhessen. Az ipari munkások ezrei dolgoznak ilyen árukon, kétségtelenül rosszabb munkát adván, lefokozott munkabérek mellett. Képzett munkások helyett így iparunk kontárokat nevel. Ezen kívül a magyar vásár rendszeresített alkalom a külföldnek, hogy silányabb és ott el nem helyezhető áruk tömegével árasszák el az országot. Ezért a kézműiparra egyenesen katasztrofális a vásár, mert ezekkel a cikkekkel már tovább nem tudja folytatni a versenyt, s ez így egzisztenciák pusztulásához, az ipari munkanélküliség fokozásához vezet. Káros a közönségre is, mert duplán fizeti meg a gyatrább árut. Amellett az 50-80 kilométeres vásározások számtalan család egészségét ássák alá, esőben, hóban járván az országot. A kézművesipar és a közlekedés „mai fejlettsége” mellett szükségtelenek is a kirakodóvásárok. A heti piacok az igényeket teljesen kielégítik. Kívánatosabb lenne vásárok helyett a nagyobb városokban és a nagyobb iparos létszámú községekben áruminta-kiállításokat szervezni.127

Más véleményen volt a Makói Gazdasági Egyesület. Egyik elemzésükben megállapították: az országos vásárok megszüntetése nélkülöz minden számítást. Az iparos készítette és raktározta iparcikk, amelyet nem értékesíthet közvetlenül a gyártás helyén, csak országos vásárokon kerülhet forgalomba. Az országos vásárok azok az alkalmak, ahol a különböző tájak sajátos termékeit kicserélhetik, mert pl. a makói mesterek iparcikkeit más vidékeken nem, vagy csak kis mennyiségben gyártják. Az az áru, amely a készítés helyén divatjamúlt, formája vagy anyaga már nem felelt meg a városi közönségnek, és ezért raktárra került, vidéken még jól eladható. Ezt az árut azonban a vásárellenesek silánynak, selejtesnek minősítették, csakhogy az ilyeneket is el kellett adni, mert mindig több a kevés, mint a sokpénzű ember. Az előbbi pedig szeret olcsón vásárolni. Ha eltörlik a vásárokat, mi lesz a sok eladatlan készlettel?128 Tény, hogy a vásárok versenyt támasztottak kereskedők és az iparosok között, mert a vásározók „házhoz vitték” az árut, s nem eredménytelenül. Ez a vándorkereskedelem egyébként életben tartott egy másik foglalkozást is, a fuvarozást. A vásárok megszüntetése maga után vonná a kisiparosok és kiskereskedők kartellbe tömörülését, amely viszont a gazdálkodók és földművesek pusztulásával járna, nem beszélve a vásárokra nem járó kisiparosok kiszolgáltatott helyzetéről. Nem a vásárok tartásában volt a hiba, hanem abban, hogy többet termeltek egy-egy iparcikkből, és ezt a szűk belső piac nem tudta fölvenni. Ezen kívül óriási behozatalt engedélyeztek olyan termékekből, melyeket a hazai iparosok is gyártottak. A kettő együtt már nagy nyomás {090} alá helyezte a honi kisiparosságot, köztük a makóit is. Ehhez jött, hogy a kisiparosok száma napról napra nőtt, mert az olcsóbb előállítást szem előtt tartva sok tanoncot képeztek ki saját konkurenciájuknak. Az ipartestület figyelte a tanoncok szegődtetését, azt, hogy melyik ipar van túltelítve, és próbálta a szülők választását a helyes irányba terelni.

Gondot okozott, hogy a gazdálkodók gyermekei is ipari szakmát tanultak. Többen az iparos pályán könnyebb megélhetést reméltek, másokat a munka könnyebbsége vitt a mesterré válás útjára. Néhányan abban láttak megoldást, hogy „a suszter maradjon a kaptafánál”, azaz a gazdálkodók gyermekei ne akarjanak iparosok lenni, hanem apjuk foglalkozását folytassák tovább, maradjanak földművelők. De a korszellem mást parancsolt: mindenki tanulni akart, még a legszegényebb ember gyermeke is iparos, kereskedő vagy hivatalnok akart lenni. Ki lesz földműves? – tették föl a kérdést. Általánosan elfogadott válasz volt erre, hogy intelligens ember gyermekéből nem lesz földműves, de nem adja arra gyermekét a munkás sem. Maradt az egyszerű társadalmi reprodukció: mindenki folytassa a szülők kenyérkeresetét, azaz a paraszt ne tanuljon. Ez a szociológiai vita a vásárok körül bontakozott ki, a nehéz gazdasági helyzetben lévő csoportok érdekeiknek megfelelően foglaltak állást. Az iparosok ki akarták küszöbölni a konkurenciát, holott nem a vásár okozta a nehézségeket, hanem túltermelés és a rossz értékesítés. A gazdák pedig soknak tartották az iparral foglalkozók számát, a bajok okát ezért kisiparosok elszaporodásában és a külföldi készárucikkek nagyarányú behozatalában látták. Míg a gyárak tömegtermelését az iparosság megélhetésére egyenesen életveszélyesnek ítélték.

Makó leglátogatottabb vására az augusztusi szentistváni állatvásár volt. Ilyenkor kellett a pénz a kirakodóvásárra, az új bérletek lekötésére, a téli beszerzésekre és a gazda felszerelésének, állatállományának fölfrissítésére. A régtől fogva nagy forgalmú sokadalom a háború alatt is megőrizte jellegét. Az 1941. évi állatvásár fölhajtásban és forgalomban minden addigit fölülmúlt. A jó vágni való marhát élősúly-kilogrammonként 1, a borjút pedig 1,20 pengőért vették. 1200–1500 pengőjével kelt a jó elsőrendű fejőstehén, míg a járomba való tinók párja 1800 pengőbe került. Különösen élénk forgalom mutatkozott a sertésvásáron, ahol nagy kínálat várta a vevőket. Az üzlet azonban lassan indult, mivel az árak magasak voltak, túl minden realitás határán. Mikor az eladók látták, hogy az erősen tartott árak mellett pang a piac, engedtek belőle, mire azonnal élénk kereslet alakult ki. A választási malacokat 25–30, az egyéves befogni való süldőket 180-200 pengőjével vették. A 6–8 hónapos „szegény embernek való” süldő 80 pengőbe került. A 30-as évek végétől megélénkült a külföldi kereslet a magyarországi sertések iránt. Ebből Makó is hasznot látott, mert pl. 1939 novemberében Németországba egy hét alatt egy vagon sertést szállítottak el a városból.129 Állatvásárt egyébként havonta tartottak Makón, egy-egy alkalommal 1500 sertést, 350 szarvasmarhát és 300 lovat hajtottak föl. Leginkább a sertések iránt mutatkozott kereslet: a havi állatvásárokon több száz cserélt gazdát, míg marhából és lóból csupán pár tucat.130

Az ipartestület vezetői már korábban javasolták, hogy az országos vásárok helyett, a hetipiacokat alakítsák át a még korszerűbb helyi ellátás számára. Az első világháború vége óta napirenden lévő kérdés volt az általános piacrendezés ügye. {091} Nehézsége abból fakadt, hogy egymással szemben álló sokféle érdeket kellett kielégíteni. Ami előnyös volt a gazdáknak, hátrányt okozott a kereskedőknek esetleg az iparosoknak. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a fogyasztó érdekét sem, nem szólva az üzletekben árusító eladókról, akik szerették volna ha a piac forgalma saját üzletükben bonyolódott volna le. Ámde a piacrendezés régóta váratott magára. A főtéren kialakult tarthatatlan helyzetet a gabonapiac kitelepítésével akarták megoldani. A képviselő-testület azonban ragaszkodott a gabonapiac eredeti helyéhez, mivel kihelyezése megbolygatta volna a központ kereskedelmi életét. Vagyis a forgalom visszafejlődését idézte volna elő. Ezért a piacrendezést úgy hajtották végre, hogy a többi piacot csoportosították át a városi bérház körül létesült új utcákba, a Dessewffy térre és Bakos sétányra. Megvalósult az üzletekben árusító kereskedők természetes érdeke: a piac forgalma az üzletajtók előtt bonyolódott le. 1926-ban rendezték a hagyma- és zöldségpiacot. A képviselő-testület úgy határozott, hogy a hagymakertészek és a gyümölcsöt, főzelékféléket árusítókat az Ehrenfeld-féle saroktól a Tengerics-féle sarokig helyezik el, az összes e szakmában dolgozó kofát pedig a hagymapiac korábbi helyén. A város vezetése ezzel a kereskedőnek nem minősülő kofákat elválasztotta a termelőktől és az iparigazolvánnyal ellátott zöldségkereskedőktől.

Javítottak a piacra jutás föltételein is. A kikövezett Igási út átadása forgalmi célokra enyhített valamit a gazdák helyzetén, mert a makói határ legjelentékenyebb része, mely eddig a tél folyamán szinte el volt zárva a várostól, bekapcsolódott életébe, növelve a piac forgalmát és javítva a város közélelmezését. Tervbe vették ugyan a gabonapiac áthelyezését a Kossuth utcára, de ez ellen a gazdák és főtéri kereskedők határozottan tiltakoztak.131 Idővel szakosodtak a piacok, de megőrizte jelentőségét a hagymapiac, és a Metesz vásárlási irodái is nagy forgalmat bonyolítottak le. A gabonapiac külön működött, melynek fölhozatala a hagymapiac bőségéhez képest igen hullámzó volt.

A megnövekedett városi fogyasztást és élénkülő exportigényeket födözte az önállóan forgalmazó baromfipiac. 1925-ben azonban még a baromfipiac és a tojástermelés veszedelmes helyzetéről cikkeztek az újságok.132 Ezt a kínai és afrikai áruk keltette verseny okozta. A háború alatt ellenségeink Afrikából és Kínából szerezték be baromfi szükségletüket. Miután a vérontás megszűnt, Magyarország – Makó is – újra bekapcsolódott az exportba, de már ott találta az új versenytársakat. A makói baromfi minőségben állta a versenyt bármelyik konkurensével, csak az árban nem. Az árat a tenyésztés korszerűsítésével lehetett befolyásolni. A makói baromfi előállítási költsége ugyanis a nem kellően gondos nevelés miatt nagyobb volt, mint kellene. Nagy százalékuk pusztult el, mielőtt még piacra került volna, s az elpusztultak nevelési költségei a megmaradottakat terhelték.

1939-ben jelentősen fölfutott az angliai pulykakivitel, amely megélénkítette a makói baromfipiacot. Ennek oka, hogy az exportra vásárló kereskedők vagy más nagybani vásárlók a termelők örömére nem válogattak, egyaránt vették a jércét és a kakast, csak a szállításkor különítették el őket. Jellemző nagybani termék lett a gyöngyös, mert a kedvelt polgári eledelek közé tartozott, ezért a fölvásárlás után rögtön hűtőházba került. A csirke, tyúk, kacsa, liba általában a hagyományos módon, darabonként vagy párban kelt el. A baromfi-kereskedők változó tételben vásároltak a {092} piacon, ilyenkor ők szabták meg a fölvásárlási árat. Folytak alkudozások is, különösen a liba ára körül, de ha létrejött az egyezség, a kereskedő a megállapított áron fölvásárolta a libákat. Gyakran túlkínálat állt elő belőle, ilyenkor „a szabadúszók” (nem regisztrált kereskedők) kihasználva a termelők szorult helyzetét, kilónként 1 pengőn alul, általában 80 fillérért vásárolták föl a libákat.133

Horváth Emil
 
Horváth Emil hirdetése

1939-ben megalakult a Gazdasági Egyesület baromfitenyésztő szakosztálya. Fő célját a gazdák meggyőzésében látta: tartsanak ki a magyar baromfi tenyésztése mellett, mert „az sokkal jobban megfelel az itteni éghajlatnak, mint a divatossá lett külföldi fajok”. A fölszólalók külön is hangsúlyozták a kopasz nyakú baromfik előnyös tulajdonságait.134 {093}

A lakosság jobb ellátását szolgálta az 1928-tól megnyílt hatósági hússzék. Ez egyike volt a város számos közlétesítményének, melyet az önkormányzat saját kezelésben tartott. Monopol jellegű ipari üzemként működött a lakosság elsőrendű szükségleteit kielégítő városellátó bolt. Ebből adódóan nem tört üzleti haszonra.135 Jelentős szerepet játszott Makó húsellátásában az a 13 vadásztársaság, mely 4600 holdon folytatott vadgazdálkodást.136

A vállalkozók

A gazdaság főbb területeinek megismerése után, statisztikai adatokba foglaljuk a különféle kenyérkereseti ágakban működő vállalkozókat.

Király János fakereskedő feleségével
 
Király János – számlafejléc

Közgazdasági szempontból más kategóriába tartoztak, mint a kisiparosok. Mindketten gazdasági tevékenységet végeztek, de teljesen más föltételek között. A vállalkozó kereseti tevékenységet folytató önálló egyén volt, munkaadó, aki a vállalat számára a tőkét rendelkezésre bocsátotta, a vállalkozást saját számlájára és veszélyére fönntartotta. Másik sajátossága, hogy a fogyasztástól teljesen külön vált termelőtevékenységnek tekintették, nem úgy, mint a kisiparosét. A vállalkozást teljes egészében a tőkére alapították, célja, eredménye a piactól függött. Mint ilyent csak egy érdekelte: a kereset, vagyis a gazdasági számítás legmesszebbmenő megvalósulása. {094}

Egyéni cégek

A kereskedelmi cégek kétfajták lehettek: egyéniek és társasak. A makói egyéni cégek 1921–1950 közötti listáját a cégbírósági bejegyzések tartalmazzák.137 Közöttük a legkülönbözőbb foglalkozásokra és szakmákra alapított vállalkozásokat találjuk. A név, telephely és a vállalkozás tárgyának föltüntetésével készült a cégkimutatás, amely statisztikai és tartalmi következtetésekre egyaránt lehetőséget ad.

Kertész Aladár fakereskedő
 
Kertész Aladár hirdetése

{095}

 
Elek Endre fűszer- vas- és vegyeskereskedő
 
Dániel István sörkereskedő

A jelzett időszakban 135 egyéni céget vezettek be a szegedi törvényszék cégbírósági aktáiba a kérelmező polgári nevén. Az adatok sajnos csak a bejegyzés tényét rögzítették, arról, hogy hány évig állt fönn a vállalkozás, és milyen átalakuláson ment keresztül, nem találtunk közleményt. Ezért csak a joghatályos tényeket, a törvényes működéshez szükséges bírósági bejegyzéseket vehetjük alapul. Ez a 131 cég biztosan létrejött, birtokosa üzleti tevékenységet folytatott, és ehhez volt az elsőfokú iparhatóságtól kiadott iparengedélye.

Legtöbben a kereskedelmi szakmában vállalkoztak: a 131-ből 113-an. Hivatalos szóhasználattal ők a cserére, adásvétel számára termelt árukból tettek szert keresetre. Makó gazdasági arculatának megfelelően a kereskedői profil igazodott a mezőgazdasághoz. Tárgyuk szerint az alábbi kereskedői vállalkozásokat rögzítettük:

Kereskedői vállalkozások Makón

hagyma-, zöldségkereskedő 8
gabona- és terménykereskedő 12
bor-, sör-, szeszesital-kereskedő 23
lókereskedő 2
sertéskereskedő 2
építési, tüzelőanyag-kereskedő 1
fa-, szén-, mészkereskedő 5
vas-, fűszer- és vegyeskereskedő 18
textilkereskedő 2
férfi-, női ruhaüzlet és divatáru 3
óra-, ékszerkereskedő 2
rövidárú-kereskedés 4
bútorkereskedő 1
háztartási cikkek kereskedése 1
gépkereskedő 1
könyv- és papírkereskedő 2
bőrkereskedő 2
díszműáru-kereskedés 1
cipészkellék-kereskedés 1
baromfi-kereskedés 1
sportáru üzlet 2
papucskereskedő 1
szatócs 1
rőfös 3 {096}
üveg, porcelán 1
fegyver-, vadászüzlet 1
hangszerbolt 1
kereskedő 9
bizományi raktáros 2
fuvarozó, szállító 3
nyomda 2
szabó 7
lakatos, géplakatos 3
malom, gőzmalom 2
cipész 1
szállodás 1
Összesen 132

 

Varga Lajos vaskereskedő
 
Varga Lajos – számlafejléc
 
Horváth Ferenc könyv- és papírkereskedő feleségével

A kereskedelmi törvény szerint ők valamennyien vállalkozó kereskedők voltak, akik meghatározott kereskedelmi ügylettel foglalkoztak. Makó gazdasági életében kereskedelmi céget általában mezőgazdasági áruk vételére és/vagy eladására hoztak létre. Az egyéni vállalkozók egynegyede a termény- vagy az állatkereskedelemben váltotta ki igazolványát. Nem tudjuk, hogy a listán szereplő két bizományosi raktár milyen árura szakosodott, csupán föltételezzük, hogy az eladásra kapott raktármennyiségű áru a hagyma volt. A bizományos ezt őrizte, gondozta és tárolta. Mezőgazdasági áruk nagybani forgalomba hozatalával 12 termény- és 8 hagymakereskedő foglalkozott. Terménykereskedelmen általában a gabona-kereskedelmet értettek, de Makón a körébe tartozott a kukorica és a hüvelyesek forgalmazása is. Külön „kasztot” jelentett a hagymakereskedők 8 fős csoportja. A makói hagyma mint kereskedelmi áru, a világ első számú hagymájának számított. Ezért forgalmazásából jól meg lehetett élni, mind belföldön mind külföldön értékes és {097} keresett árucikk volt. Egyéni vállalkozásként űzte ifj. Ács János, Berger Hermann, Ehrlich Fülöp, Gombó Dávid, Körösi József, Stégmann Izsák, Weisz Mózes, Sütz Simon hagyma- és zöldségkereskedő. Arányait tekintve legtöbben mégis szeszesitalokkal kereskedtek. Mivel az italmérés állami jövedéknek számított, a szeszesital- és bornagykereskedők nagy száma nem annyira a versenyt erősítette, mint inkább az állami bevételeket fokozta. Üzletnyitásuk azt is bizonyítja, hogy megfelelő kereslet állt a nagybani forgalmazás mögött. A textiláruk (Pintér József), ruhaneműk, háztartási cikkek eladását egy-két kereskedés végezte.

Horváth Ferenc – számlafejléc

Mindenesetre a polgári rétegek megfelelő vásárlóerejét mutatja, hogy megélt az önálló hangszerbolt (Varga Árpád), vadász- és fegyverbolt (Tóth Miklós), óra- és ékszerkereskedés (Schmera János), könyv- és papírüzlet (Horváth Ferenc, Kenéz Antal, Vészi Dezső), valamint néhány divatárus (Sonkovics László, Urbán István) és háztartási bolt (Goldner Nándor, Stern Manó). Megmaradt a hagyományos vegyes- és fűszerkereskedés súlya (18 fő) A két vállalkozási forma nem ugyanaz. A vegyeskereskedő (közkeletű nevén szatócs) főként a háztartás körül használatos cikkek és a gazdaságban általánosan és gyakran használt tárgyak árusításával foglalkozott. Így a fogyasztóközönség elsőrendű szükségleteit elégítette ki. Árucikkei Makón túlnyomórészt élelmiszerek voltak, mint tej, tejtermék, zsír, szalonna, tojás stb., de árult ipari készítményt is. A cégbejegyzésekben föltüntetett szokatlan elnevezés (pl. Buzás Tibor vas- és fűszerkereskedő) arra utalt, hogy a vegyeskereskedés üzleti keretébe tartozott bármely iparáru eladása, esetünkben a vas, sőt a petróleum is. A {098} „fűszerkereskedő” is egyik szinonimája a szatócsnak, mert bár fő profilja a bors, ánizs, szegfűszeg, fahéj, majoránna és a többi fűszer árusítása, de ezek mellett jól megfért a háztartásokban használt világító és tisztító anyagok eladása is. A makói vegyeskereskedő cégek nem árusítottak terményt, építőanyagot, üveg- és porcelánedényt, valamint nyershúst, mert arra voltak szaküzletek és kisipari elárusító helyek. Nagy számuk alátámasztja, hogy ez az ellátási forma széles körben elterjedt, működésüket a legszélesebb fogyasztóközönségre alapíthatták. A vegyeskereskedelem ipara kis egzisztenciákra épült: egyszemélyes üzletek voltak, még alkalmazottat sem tartottak. Inkább családi munkaerőt alkalmaztak. Az apró szatócsüzletek nem képviselték a fejlődést, bizonyos szakmák meg akarták tiltani, hogy az alapjában élelmiszer profilú boltokban a legkülönfélébb ipari árukat forgalmazzák kis tételben. Pedig a szatócsnak épp ez volt a piaci versenyelőnye: széles üzletköre a fogyasztóközönség kényelmének és kívánalmának megfelelően alakult ki.

Urbán István áruháza

Az egyéni vállalkozóknak volt egy csoportjuk, mely nem direkt kereskedői munkából élt, hanem valamilyen termelőtevékenységet folytatott. Az 1922-i ipartörvény szerint mind a férfi-, mind a női szabóság iparigazolvány alapján űzhető képesítéshez kötött ipar. Ha valaki a szabómesterség birtokában vállalkozni akart, kiválthatta rá az engedélyt. Makón ezt nyolcan (pl. özv. Márton Dávidné, Ankesz János) tették meg. Ugyanez vonatkozott a lakatosiparra is, azzal, hogy a kiváltott ipar följogosított géplakatos és épületfelvasaló munka vállalására is. A fuvarozás és szállítás (pl. Rostos Aladárné Expresz Szállítás egyéni cége) is inkább termelőtevékenység. Rostos Aladár még 1930-ban szerezte meg rá az engedélyt, amelyet özvegye 1938-ban megújított fuvarozóként, azaz olyan vállalkozóként, aki a szállítással iparszerűen foglalkozott. Az árufuvarozás kereskedelmi ügyletnek számított. Makón ez idő tájt a kisipar határán mozgó két nyomda működött: Szabó Sámuel könyvnyomdája és Gaál László nyomdája. Ezek kisebb üzemek voltak, gépi berendezésük kisebb kiadványok, nem nagy pédányszámú könyvek előállítására voltak alkalmasak. Iparszerűen dolgozó malmot, gőzmalmot kettőt jegyeztek be. A két világháború között legerősebb mezőgazdasági iparunk a malomipar volt. Többsége társas formában állt fönn. A két makói egyéni cég a kereskedelmi malmok kategóriájába tartozott, azaz vásárolt búzából állított elő lisztet a piac számára. Hagyományos vámőrlést inkább a kisiparban dolgozó malmok végeztek, azaz a behozott búza 10%-át őrlés fejében lefoglalták. A malomcégek őrlőképességéről – egy nap alatt hány mázsa búzát képes őrölni – sajnos nincs információnk. Kereskedelmi mennyiségnek az számított, ha egy nap alatt 100 mázsabúzát őrölt meg. {099}

Galamb Ferenc, a Ford-lerakat vezetője
 
Galamb Ferenc hirdetése

Vállalkozásként jött létre Mariczák József portás miskárolási és herélési ipara, amelyet egyébként a hatóság 1930-ban megvont tőle, Lugosi Ferenc szállodás panziója, valamint a kiszombori Maros-parton 1934. augusztus 5-én megnyílt magánstrand.138 Ezek is egyéni vállalkozásként működtek, támogatás nélkül, saját kockázatra. A strandot a Török-féle szőlő területén alakították ki. Délelőtt férfiak, délután nők fürödhettek kabinhasználattal. Szállításukról autóbusz gondoskodott, az út Makóról és vissza 40 fillérbe, gyerekeknek 10 fillérbe került. Volt másik marosi strand is, a város kezelésében, de bérlőnek adták ki. E bérlő fölhívására jelentkezett Kiss András makói órásmester mentőnek a strandra. Korábban hívatásos artistaként dolgozott, s néhány akkori „rendkívüli produkcióját” ajánlotta a bérlő figyelmébe: a hosszú távú úszást, gyárkéményen tornászást, a Makó és Pest közötti távfutást.139 Makó másik vízüzemét, {100} az Erzsébet közfürdőt társas vállalat tartotta fönn, de ráfizetés miatt bezárta. Csak úgy volt hajlandó tovább folytatni, ha a város pénzügyi támogatással beszáll az üzemeltetésbe.140 Tehát közcélok ellátására inkább társas cégek alakultak, de ők meg közpénzek fölhasználásával tudtak csak talpon maradni.

Társas cégek

Jegyzéküket szintén a cégbíróság állította össze. 1920–1950 között minden makói társas vállalkozást bejegyeztek az alapítás dátumával, a kereseti tevékenység tárgyának megjelölésével és a vállalkozói engedély számával.141 Ebben az időszakban összesen 118 közös vállalkozást engedélyezett a cégbíróság. Harmaduk (46) (pl. Makói Takarékpénztár Rt., Makói Szárítóüzemi Munkások Szövetkezete stb.) már 1945 utáni alapítás. Táblázatunk az 1920–1944 között alakult firmákat mutatja:

1920–1944 között alakult társas cégek

Angol–Magyar Bank Rt.
Áruforgalmi Rt. (1943)
Bachus Szesz és Árukereskedelmi Rt. (1923)
Blau és Pollák Baromfikereskedés (1944)
Csanád Autószevíz, Garázs Kft. (1938)
Dózsa Simon és Kárpáti ügyvédek (1943)
Ehrenfeld és Spitz Kereskedők Rt. (1922)
Ehrenfeld és Spitz Vegyeskereskedés Rt. (1922)
Élelmiszer Szállítási Rt. (1921)
Export és Import kereskedelmi Rt. (1923)
Fakereskedelmi Rt. (1924)
Farkas Vilmos és Nacsa Kereskedelmi Rt. (1941)
Fleissig és Frankel Bazáráru (1924)
Fleiszig Ede és Fia Zöldségáru (1921)
Frank Dezső és Társa férfiszabó (1943)
Fűszer és Ecetgyár (ifj. Zsarkó Imre, 1928)
Fűszerkereskedelmi Rt. (1925)
Gombó és Társa Közkereseti Társaság (1929)
Gőzmalom és Gőzfűrész Rt. (1922)
Hanyi és Ternák Zöldségkereskedés (1941)
Hellenbrandt Irma Sörkereskedés (1930)
Hoffmann és Wéber Zöldségkereskedés (1921)
Husztyné és Társa Fényképész (1943)
Kelet-Európai Forgalmi Bank Rt. (1923)
Király György és Mészáros Szárító Konzervüzem (1943)
Klein és Társa bazáráru (1929)
Kőműves és Ácsmunkások Szövetkezete (1933)
Kucses Láncboronagyár Rt. (1923)
Kultúra Nyomda Rt. (1923)
Leipnik Salamonné és Társa Rőfös (1942)
Leipnik Sámuel és Társa Téglagyár (1926)
Lóránt és Társa Bank és Pénzváltó (1923)
Magyar Élelmiszer Szállító Rt. (1921)
Makó és Vidéke Bortermelők Szövetkezete (1941)
Makó és Vidéke Hangya Szövetkezet (1929)
Makó és Vidéke Kiskereskedőinek ABESZ (1941)
Makó és Vidéke Nyomda és Lapkiadó Vállalat (1941) {101}
Makó és Vidéke Szabómestereinek ÁÉSZ (1941)
Makói Cipőipari Szövetkezet (1941)
Makói Corso Mozgó Rt. (1922)
Makói Festőmunkások Termelő Szövetkezete (1921)
Makói Gazdasági Egyesület Rt. (1923)
Makói Gőzmalom és Gőzfűrész Rt. (1923)
Makói Gyártelep és Kereskedelmi Rt. (1921)
Makói Hagyma Kereskedelmi Rt. (1922)
Makói Hagyma Szövetkezet (1921)
Makói Hagymatermelők Rt. (1944)
Makói Hangya Gazdasági Szövetkezet (1921)
Makói Keresztény Fogyasztási Szövetkezet (1942)
Makói Kőműves és Ácsmunkás Szövetkezet (1922)
Makói Közgazdasági Bank Rt. (1922)
Makói Népbank Rt. (1935)
Makói Őstermelők Rt. (1921)
Makói Reggeli Újság Lapkiadó Rt. (1928)
Makói Vendéglősök Szövetkezete (1925)
Marosvidéki Sajtóvállalat Rt. (1923)
Mezőgazdasági Vas és Fűszerüzlet (1935)
Perlmutter Fivérek Zöldségkereskedés (1929)
Pilinyi Ilona és Lajos Közkereseti Társaság (1929)
Pintér Gyula és Társai Kereskedés (1928)
Róth és Fränkel Húsipar (1925)
Selmeczy Testvérek Hengermalma (1928)
Somogyi és Társa Közkereseti Társaság (1929)
Szesz Értékesítő Kft. (1938)
Szilágyi és Társa Sertéskereskedők (1923)
Tésztagyár és Gyógynövény Rt. (1943)
Tóth és Társa Gőzmalom Rt. (1943)
Újvárosi Hengermalom (1939)
Unió Makói Hagyma és Terménykiviteli Rt (1925)
Viktuália Kereskedelmi Rt. (19223)
Wéber és Szilágyi Könyv- és Papírkereskedés (1921)
Zeitler és Rankl Vegyeskereskedés (1921)

 

A két világháború között 72 társas vállalkozást rögzítettek a cégbírósági adatok. A közös vállalkozást három formában valósították meg: részvénytársaság, közkereseti társaság és szövetkezet. A vállalkozáshoz tőke kellett, s a nagyobb méretű üzlethez már olyan mennyiségű, amelyet egyén már nem tudott előteremteni. Ezért jött létre Makón is nagy számban a legjellegzetesebb tőkeegyesülési alakzat, a részvénytársaság. Pl. a Makói Hagyma Kereskedelmi Rt. tagjai által jegyzett részvénytőkét a társaság értékesítési vállalkozásba fektette, anélkül, hogy az Rt. által fölvett hitelekért a tagok saját részesedési hányadukon túlnyúló felelősséget viseltek volna. A Gyártelep és Kereskedelmi Rt. sajátossága, hogy előállítással és eladással egyszerre foglalkozott. Termékeit nem bízta teljesen a kereskedelemre. Különleges alakulatot jelentett viszont a hagymatermelői rt., mert tagjai mezőgazdasági termelési céllal szövetkezetekbe és nem részvénytársaságokba tömörültek. Nem véletlen, hogy 1944 előtt alig találunk hasonló formációt. Egyedül a Makói Őstermelők Rt. munkája irányult a mezőgazdasági termelés vállalkozási célú megszervezésére. A többi részvénytársaság ipari vagy kereskedelmi téren kockáztatott. A Hagymatermelők Rt. is tőkegyűjtést végzett: a tagok egyszerűen részvénytulajdonosok, a vezetőség pedig hagymatermelésbe fektette a befolyt összeget. {102}

Pongrácz Sándor, a Metesz ügyvezető igazgatója

A közkereseti társaságok inkább kereskedelmi üzletet folytattak két vagy több személy közös cége alatt. Szokásos formai kifejeződései a Társa vagy Társai elnevezés, bár ilyen címmel részvénytársaságok is működhettek. De hasonló esetekben ezt a névben pontosan föltüntették (pl. Tóth és Társai Gőzmalom Rt.) A makói közkereseti társaságokat általában ketten hozták létre (Somogyi és Társa), akár apa és fia is (Fleszig Ede és Fia Zöldségáru). Lényege, hogy a legkönnyebben megalakítható társas vállalkozási forma volt, alkalmas a családi erőforrások egyesítésére, s a cég tagjai korlátlan és egyetemleges felelősség alatt üzletelhettek. A megalakuláshoz csupán egyetlen társasági szerződést kellett a törvényszéknek bemutatniuk.

Grűn Imre, a Metesz igazgatója

 

Fontos szerepet játszottak Makó gazdasági életében a szövetkezetek. 12 ilyen társulást jegyzett be a törvényszék, az összes társas firma 15%-át. Többségük önállóként {103} jött létre, míg pl. a Hangya Szövetkezet országos központ kötelékébe tartozott. Föltűnő a sok munkásszövetkezet (festőmunkások, ácsok, kőművesek). Ez összefüggött a kor szellemével, mely a szociális kérdés megoldását részben a szövetkezetek létrehozásában látta. Ezek az adott szakma önálló mestereit és legényeit fogták át, akik termelésre vagy fogyasztásra szövetkeztek. A társulás kifejezett termelői célját csak a festőmunkások esetében tüntették föl. Nem a szövetkezet termelt azonban, mert a termelő egyéni függetlensége és érdekeltsége megmaradt. A szövetkezet szerepe csak az anyagbeszerzésre és piacszerzésre korlátozódott. Jól látható ez a Makó és Vidéke Kiskereskedőinek Általános Beszerző Szövetkezetében, vagy Makó és Vidéke Szabómestereinek Általános Értékesítő Szövetkezetében.

Pénzügy, hitelélet

Makó gazdasági arculatát a mezőgazdaság határozta meg. Korszerűsítése és a többtermelés hitel nélkül elképzelhetetlen volt. Számos pénzintézet működött Makón a két világháború között, melyek a gazdatársadalom, az iparosság és a kereskedelem érdekeit szolgálták. Egy 1927. évi nyilvántartás az alábbi pénzintézeteket sorolta föl: Arad-Csanádi Gazdasági Takarékpénztár, a Belvárosi Takarékpénztár makói fiókja, a Magyar Olasz Bank makói fiókja, Makói Kereskedelmi és Iparbank, Makói Népbank, Makói Takarékpénztár.142 Valamennyi részvénytársasági, azaz a legjellegzetesebb tőkeegyesülési formában állt fönn. Mások befektetéseit gyűjtötték össze pénzügyi vállalkozás céljaira. Közülük legtőkeerősebbek a pesti háttérrel is rendelkező bankok és takarékpénztárak voltak. Ők elsősorban a vagyonos paraszt- és kereskedőpolgárságnak, ipari vállalkozóknak nyújtottak kölcsönt főként föld-, gép-, áruvásárláshoz. A város társadalmában azonban jelentős súlyt képviseltek a kis vagyonú és kis tőkeerejű önálló egzisztenciák, akik nemigen reménykedhettek banki hitelekben. A gazdaságilag gyöngék hitelszükségletét nem a meglehetősen nagy haszonra dolgozó bankok elégítették ki, hanem a hitelszövetkezetek. Több ilyen is alakult, jóllehet a hivatalos banki nyilvántartásban nem szerepeltették őket. Ennek oka, hogy a szövetkezet deklarált céljai között nem szerepelt a haszonszerzés, hanem emberbaráti szempontok domináltak. A város gazdasági életében mindegyik típussal találkozhatunk.

Makó legjelentősebb pénzintézete a két világháború között a Makói Takarékpénztár Rt. volt. A háborús években visszaesett az üzlet, nem fektettek be, alig kereskedtek az emberek, így gondot okozott a hitelkihelyezés. Ezt csak fokozta, hogy az adósok is hirtelen kezdtek törleszteni, ami megnövelte a bank pénzállományát, de ezt hasznosan lekötni alig tudta. Alapszabályban rögzített üzletágai a legfontosabb pénzügyi műveletekre vonatkoztak. Betéteket fogadott el kamatozásra, s belőlük kölcsönöket folyósított állami és hitelpapírokra, jóhitelű részvényre, tőzsdén jegyzett értékpapírokra, valamint árukra és nyersterményekre. Ezek a műveletek gyakran pénzelőlegzést jelentettek: pl. a forgótőke hiányában szenvedő gazdáknak, akik fedezetül beraktározott gabonakészletüket vagy egyéb áruikat tudták lekötni. Fontos üzletág volt a váltók le- és visszleszámítolása és a jelzálogkölcsön. Utóbbi az {104} ingatlanokra adott kölcsönt jelentette, amely a bank számára a legelfogadottabb biztosíték volt.143

Az első világháború éveiben a takarékpénztár két kiemelkedő tagját vesztette el. 1917-ben hunyt el Pataky Albin magánzó, a bank igazgatósági tagja, római katolikus, Szegedi u.1. szám alatti lakos. Rá egy évre halálozott el Singer Sámuel magánzó, a budapesti Park Szanatóriumban, ahol 1919-ben Ady Endre is meghalt. Haláleset-fölvételi lapjából az is kiderül, hogy az izraelita vallású igazgatósági tag feleségét és két gyermekét hagyta hátra. Ingó vagyona 1000 koronából, ingatlana egy Széchenyi téri ház 1/4-éből, a Számos község határában lévő 75 és az Egyházaskér határában található 14 kataszteri hold földből állt. Utóbbiak összesen 45 000 K-t értek. Többek között az ő munkájuknak is köszönhető, hogy az intézet 1918/19. évi egyesített mérlege 112 510 K tiszta nyereséget tudott fölmutatni. Pedig a baj nagy volt, a háború pénzbőséggel telítette a közgazdaságot, alig nyílt lehetőség hasznot hajtó üzleti tevékenységre. Az igazgatóság úgy próbálta mérsékelni a gondokat, hogy nem emelték a kifizethető osztalékot, s a mérlegbe is csak a befolyt jövedelmeket vették föl, a háborús viszonyok miatt be nem folyt, bár biztosnak látszó kamatokat kihagyták belőle. Ezek a következő évet dotálták. A betétesek és a részvényesek érdekeinek jobb megóvása érdekében a takarék érdekközösségbe lépett a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bankkal, az ország egyik legnagyobb pénzintézetével. Egy ilyen érdekközösség értelme az volt, hogy a kisebb tőkeerejű pénzintézet ígéretet kapott a nagyobbtól: minden hiteligényét ki fogja elégíteni.

1920 második felétől az összes üzletág föllendült. Bár az állami garancia megszűnése általában csökkentette a betétesek bizalmát a bankokkal szemben, a makói takarékot ez a veszély nem fenyegette. A intézetet változatlanul fölkereste a közönség betéteivel, különösen azóta, hogy az állam nem vette igénybe a bankbetéteket adóztatás céljára. A mérleg realitását azzal érték el, hogy a hadikölcsönöket lényegesen alacsonyabb árfolyamon, azaz tényleges értékén vették föl, s emiatt az összeg nagy részét veszteségként kellett leírni. Nehezítette a helyzetet, hogy a nagylaki fióktól el voltak zárva, a román megszálló katonaság akadályozta az üzleti kapcsolatok fölvételét.144 1921-ben pedig az állandósult román megszállás miatt meg is kellett szüntetni a nagylaki fiókintézetet. A banki állományt átadták a Nagylaki Takarékpénztár Rt-nek, s mivel a fiók követelése és tartozása nagyjából födte egymást, valutáris ellentét nem támadt.

Az 1921. évet összességében már nagy pénzkereslet jellemezte, mert az árak emelkedése, s különösen a hagyma és a gabonaneműek drágulása nagy tőkéket vett igénybe. Most mutatkozott meg az érdekközösség előnye, mert a takarék ennek és a betevők egyre fokozottabb bizalmának köszönhetően eleget tudott tenni a kölcsönigényeknek.

A Pénzintézeti Központ előterjesztésére a takaréktár nyerte el Makón a megtisztelő megbízást, hogy a pénzforgalom csökkentésére átvegye a postahivatalok pénzét. A posta naponta kétszer szállította be pénzkészletét a kijelölt bankba, mely a többi helybéli pénzintézettel egyetemben felhasználhatta azt, az igénybe vett összeg központi megtérítése mellett. Az igénybe nem vett pénzt a Magyar Királyi Állami Jegyintézethez kellett beszállítani. Ezzel a megbízatással a Makói Takarékpénztár Rt. a {105} pénzpiac pénzellátásában kulcsszerepre tett szert, mert csökkentette a pénzforgalmat, és elkerülte a pénzfölösleg értelmetlen utaztatását. A Pénzintézeti Központ készpénzforgalmat csökkentő postapénz-akciója a pengő bevezetéséig tartott.145

1922-ben folytatódott a korona romlása. Az árak emelkedtek, de a bankjegyek mennyiségét nem szaporították ennek megfelelően. Ezért inkább pénzhiány állt elő, amely soha nem látott magasságokba tornázta föl a kamatokat. Súlyos megpróbáltatás elé állította a vállalatokat is a folyton növekvő drágaság, mert a személyi és dologi kiadások horribilis mértékben növekedtek. A nagy infláció okozta a bank többszöri tőkeemelését. Először 1921-ben növelte meg a 2 400 000 K-t kitevő alaptőkét 3500 db, egyenként 400 korona névértékű új részvény kibocsátásával 3 800 000 K-ra. A következő évben ugyanez a mutató már 10 400 000 K-ra emelkedett.146

Minden tőkeemeléskor a régi részvények tulajdonosait elővételi jog illette meg úgy, hogy a 2 db régi részvény után 1 db új részvényt vehettek át. A régi részvényesek által elővételben át nem vett új részvényeket és az elővételre eleve föl nem ajánlott új részvénycsomagot a közgyűlés fölhatalmazása alapján az igazgatóság szabadon értékesíthette. A befektetők, bízva a részvény jó árfolyamában és az utána járó megfelelő osztalékban, általában túljegyezték a kibocsátott névértéket. Az alaptőke gyakori emelése miatt változott a részvényesek névsora is. Táblázatunk a tulajdonosi fluktuációt tünteti föl.

A befektetők és a részvények számának változása147

 

1 9 2 0-ban 1 9 2 9-ben
Kiss József 4 Vajda Jenő 186
Dr. Dózsa Imre 85 Hervay István 211
Dr. Dózsa Sándor 94 Dr. Dózsa Imre 150
Bóna János 52 Óvári László 94
Bauer József 50 Bauer Juliska 390
Óvári László 2 Antal Miklósné 410
Lőwinger Miksa 10 Bauer Ferenc 170
Ehrenfeld Bernát 104 Héjjas Lajos 375
Dr. Singer Mór 10 Szabó Ilona 114
Erdős Mór 10 Dr. Singer Mór 235
Dr. Nagy Sándor 52 Dr. Kovács Károly 180
Összesen 473 Dr. Dózsa Ferenc 115
    Gorcsa Péter 200
    Molnár József 390
    Kövecs Antal 190
    Gachal János 170
    Kohn Mór 180
    Eisler Ferenc 787
    Összesen 5042

 

Az 1920-i részvények darabonként 400 korona, az 1929. éviek 20 pengő névértéket képviseltek. A pénzintézeti közgyűlés határozatképességéhez az kellett, hogy a részvénytársaságnál alapszabályszerűen letett részvényeket kellő számban (1929-ben 19-en) képviseljék. Nagyon kritikus volt az 1926. esztendő, amikor a korona {106} értékvesztése fölgyorsult, s a folyamatos tőkeemelés a részvények számát 127 157 db-ra növelte. A pengő bevezetése után ez 5042 db-ra csökkent, miközben a részvényesek száma is jelentősen változott: az 1920-i 11-ről 28-ra emelkedett. Nagy volt a részvényesek fluktuációja, amit a táblázat is bizonyít. 1920-ban 11 részvényes képviselte a 473 db részvényben lefektetett alaptőkét. Közülük csak négyen bukkantak föl az 1929-i listán is, heten végleg eladták értékpapírjaikat. Ugyanakkor 1929-re 19-cel gyarapodott a részvényesek száma, az alaptőke jelentős megemelése miatt. A tulajdonosok között gazdagságukkal és pénzügyi tapasztalatukkal kitűnt az izraelita vallású Dózsa család. Deutsch Jakab és Grosz Zsuzsanna házasságából több gyermek származott. Dr. Dózsa Sámuel, a bank első főrészvényeseinek egyike, Csanád vármegye főügyésze volt. 1923 februárjában hunyt el 75 éves korában. Feleségére, Hajnal Fannyra és gyeremekeire jelentős vagyont hagyott: egy ingatlant a Teleki u. 3. szám, egyet a Széchenyi tér 23. alatt és ingóságokat. Fia, dr. Dózsa Imre a bank elnök-igazgatója 1930-ban hunyt el, 50 éves korában agyguta következtében.148

Az ingatlanok akkori valódi értékét jól mutatta, hogy Pártos Dezső és neje, főtéri kereskedők 850 millió K-ért vették meg a Dobsa-féle háznak az Iparbank tulajdonában levő részét. Ugyanakkor egy kisebb rákosi szántó 21 mázsa búzáért, egy hold föld pedig 16 millió K-ért kelt el.149 Ez olyan összeg még inflációs pénzben is, amely megfelelt a takarék betétállománya egyhatodának.

Az 1925–26. üzletév a szanálás jegyében telt el. Először a magyar korona iránti bizalmat állították helyre. Ennek következtében a bank 4,5 milliárdos betétállománya 16 milliárdra emelkedett. De a szanálás megemelte a közterheket is, ez pedig növelte a bankkal szembeni hiteligényeket. Ezeket a korábbi pénzügyi összeköttetéseknek köszönhetően ki tudták elégíteni.

A banknak kormányrendeletre el kellett végeznie a mérlegvalódiság helyreállítását. A vagyonoldalt az ingatlanok, az értékpapír-állomány és a devizaállomány koronaértéke adta. Az ingatlanokat a mérlegben fölértékelték, mert az esetleges értékesíthetőség és jövedelmezőség szempontjai ezt diktálták. Valódi ára még így sem érte el a békebeli piaci árakat. Az értékpapírokat és devizákat a hivatalos árfolyamon, a tőzsdén nem jegyzett papírokat pedig a Pénzintézeti Központ tájékoztató árfolyamán vették fel a mérleg vagyon oldalára. A passzív mérlegtételek (betétek, nyereség, osztalék stb.) változatlanok maradtak. Ez alapján kellett elkészíteni az új értékelésű mérleget. Az egyenlegeként mutatkozó tiszta vagyon 2 707 050 409 K-ra, a teher 216 564 P-re rúgott. Ezen belül a 2,5 milliárd K-t kitevő alaptőke 200 000 P-t jelentett. A valutaváltás konverziós száma 1: 15 arányban vonta össze a részvények névértékét. Az így előállt 10 000 db új részvény névértékét 20 P-ben állapították meg.150 1927-ben már szükségesnek mutatkozott a tőkeemelés. Ennek érdekében Dózsa Imre vezérigazgató kérte a közgyűlést, hogy az alaptőkét 2500 db egyenként 20 pengő névértékű részvény kibocsátásával 250 000 pengőre emeljék. Azért kellett a saját tőkét emelni, hogy állományát összhangba hozzák a bank által kezelt idegen tőke nagyságával. Nagyobb saját állománnyal stabilabb a pénzintézet működése, s növeli a befektetők bizalmát. Ez a bizalom tartotta életben a takarékpénztárat az infláció idején, s ez segített átvészelni a nagy gazdasági válság éveit 1929–1933 között. {107}

Ehhez 1929-ben újabb tőkeemelést hajtottak végre: 360 000 pengőre nőtt az alaptőke, míg a tiszta nyereség 40 064 pengőre ugrott.151 1930-ban már a részvénytársaság közgyűlésén 6316 darab alapszabályszerűen letett részvényt képviselhetett a 22 részvényes. Dózsa László egyedül 861 darabot, Oláh Antal 600-at, Eisler Ferenc 455-öt birtokolt.152

Dózsa Imre bankigazgató

A gazdasági válság annyiban hatott a takarékpénztár működésére, hogy valamennyi üzletága megtorpant, a pénzügyi állományok csökkentek, a váltó- és folyószámlaadósok visszafizetései csökkentették a kihelyezések nagyságát is. Az, ami nagyon sok bankkal megesett, hogy likviditási gondok miatt a betétesek kivéteit nem tudták garantálni, itt nem fordult elő. A Makói Takarékpénztár Rt. a nehéz gazdasági helyzet dacára ki tudta elégíteni a betétesek igényeit. Igaz, a mindenkor kötelező rendeletek korlátozásain belül, így gyakori bankszünnapok tartásával.153 Ebben a helyzetben nagy sikernek számított a talpon maradás, de évről évre gyöngébb üzleti eredménnyel. A kihelyezések folyamatosan csökkentek, ezért a bank új hitelekkel állt az üzletfelei rendelkezésére, mert a tőkét valahogy hasznosítani kellett. Hátrányosan befolyásolták az üzleti lehetőségeket azok az intézkedések, amelyeket a kormány a gazdasági válság miatt súlyos helyzetbe került gazdaadósok védelmére hozott. A Makói Takarékpénztár Rt. kihelyezéseinek több mint 60%-át a mezőgazdasági adósok tartozása tette ki. Vagyis legfontosabb üzletága a hitelezés, a gazdáknak nyújtott kölcsönökből élt. Ámde az ő védelmükben a kormány törlesztési moratóriumot rendelt el, és ez rendkívüli hátrányokat okozott. A védett gazdaadósokkal szemben elrendelt behajtási eljárások ugyanis nem vezettek eredményre. Ezért a Makói Takarékpénztár Rt. mérlegében is emelkedett a peres és hátralékos követelések aránya. A vezetőség kénytelen volt az 1932. évi üzleteredmény terhére jelentős behajthatatlan követelés leírását elhatározni. {108}

 

A Makói Takarékpénztár Rt. behajthatatlan követelései 1932-ben

Folyószámlakölcsönökből Pengő
Erdős Mór 558
Sulyán István 9
Berceli Imre 296
Erdős Mór (perelt adóssága) 8643
Kiss Mihály 26
Orosz Györgyné 59
Tóth Jánosné 3
Összesen: 9664
Váltókölcsönökből:  
Sulyán István 97
Kiss Mihály 300
Páger Mihály 15 575
Iritz Sámuel 500
Seffer János 21
Dégi Istvánné 230
Szirbik Imre 657
Gyenge Márton 588
Grosz Zsigmond 2 370
Varga János 15
Misányi Mihály 285
Schaumann Ferenc 3 040
Összesen: 23 675

 

A bank tehát a kétfajta kölcsönkihelyezésből nem tudott behajtani 33 339 P-t. Ezt a veszteséget csak az üzleteredményből lehetett födözni, ami nem azonos az évi tiszta nyereséggel, a veszteséget egyéb tételekben is rendezhették.154 Mivel a kormány újabb gazdavédelmi rendeleteket alkotott, ez újabb terhekkel sújtotta a takarékpénztárat. Az állami védelem most kamatkedvezmény formájában jelentkezett. Ez két oldalról is hátrányosan érintette a pénzintézetet. Egyrészt a kamat leszállításából 0,5%-ot a hitelt nyújtó intézetnek kellett viselnie, másrészt a rendelettel létesített kamat-hozzájárulási alapba két éven át a betétállománynak ugyancsak 0,5%-át kellett befizetni. 1934-ben ez a kétfajta hozzájárulás 9876 pengőt tett ki, ami nem kis summa, ha az évi tiszta nyereség (15 921 P) összegével vetjük egybe. A hozzájárulás címén befizetett és a kamatengedményként elengedett 0,5%-os kötelező banki teherrészesedés a következő évben valamelyest csökkent: 9500 pengőre. Ezt akár úgy is fölfoghatjuk, hogy a kötelező kamatbefizetés mértéke (9876 P) hiányzott az 1934-i üzleti év eredményéből. A gazdavédelmi intézkedések káros hatása 1934-től érvényesült igazán. 1934-ben a takarékpénztár gazdaadósai közül 212 volt védett, s közülük 202-en tartoztak 10 holdon aluliakhoz. Tőlük kilátástalan gazdasági helyzetük miatt még csak remélni sem lehetett a fölvett kölcsön visszafizetését saját erőből. Esetükben csak az állami hozzájárulás segített, amelyet a gazdaadósok és a bank közötti magánegyezkedés egészített ki, messzemenően figyelembe véve a testre szabott megoldásokat. Két ellentétes szempontot kellett összeegyeztetni: a bank ragaszkodott jogos követeléséhez, ami természetes, hisz nem a saját, hanem a betétesek pénzét és jó hírnevét kockáztatta. A gazdák kétségbeejtő helyzete viszont lehetetlenné tette e követelések kielégítését, ezért az állam a társadalmi konfliktusok súlyosabb következményeitől tartva megtiltotta az {108} adós parasztok végrehajtását, és terheik egy részét átvállalta. Így a kormány tulajdonképp mindkét félnek segített. Voltak a gazdavédelmi rendeleteknek kétségtelen előnyei is, mert az önhibáján kívül bajba jutott gazdákat abba a helyzetbe hozta, hogy legkisebb kamat- és tőketörlesztéssel rendezhették kötelezettségeiket. Ezáltal a peres és hátralékos tételek egy része, kamatfizetés tekintetében rendezhetőkké vált. Bár a védett gazdatartozások kiegyenlítése a második világháború kitöréséig elhúzódott. Ez sokat segített a leszakadók megmentésében, az elnyúló rendezés viszont károsan befolyásolta a gazdasági élet normalizálásának lehetőségét. A nehéz gazdasági helyzet hatásaként csökkent a kamatkülönbözet és a pénzügyi forgalom. Emiatt gyöngébbek lettek az üzleti eredmények is. Ezt a költségek lefaragásával, a legmesszebbmenő takarékossággal igyekeztek ellensúlyozni.

Ilyen körülmények között csak nagy óvatossággal lehetett az üzletév mérlegét összeállítani. A stabilitás megőrzése azt kívánta, hogy osztalékot ne fizessenek a válságban lefolyt üzletévekre, s a nyereséget is a tartalék- és nyugdíjalapok dotálására és a következő évi veszteség-nyereség számla kiegyenlítésére vitték át. Tehát nem költekeztek, nem osztották szét a hasznot, hanem a tartalékok megerősítésére fordították.155 A kormány intézkedéseinek köszönhetően az erősebben megterhelt gazdaadósok fizetőképessége 1935-től jelentősen javult, s ez rögtön megmutatkozott a kedvezőbb mérlegeredményekben. A takarékpénztár nagy adósai közül 1935-ben nem a gazdák okozták a legtöbb gondot, hanem az ipari–kereskedelmi vállalkozók. Közülük az Ehrenfeld és Spitzer Rt. 1935-ben beszüntette fizetéseit, majd cégét fölszámolta. A végelszámoláskor az intézet követeléseinek nagy része nem térült meg. Emiatt az üzleti eredményből 55 447 P-t írtak le.156 Károlyi Mihálynak és nejének, valamint dr. Iritz Júliának és nővéreinek ingatlanait az intézet árverésen vette meg, ezzel emelkedett a mérlegen belül az ingatlanszámla.

Ezek a végrehajtások növelték a bank immobil-vagyonát, de nem a likvidálását, úgyhogy a telkeken hamarosan túladtak. A pénzintézet 1937-ben pl. 15 különféle ingatlant adott el 38 500 P értékben. Ezt a pénzt minden esetben rávezették az üzleti év eredményszámlájára. Ritkán fordult elő, hogy az értékesített ingatlanból származó bevétel födözte volna a korábban leírt veszteséget, de mindenesetre csökkentette. Az igazi üzleti hátteret azonban a mezőgazdaság föllendülése jelentette. A gazdák az évek során egyre nagyobb összegeket fizettek vissza, és a bank ezeket a pénzeket újra kihelyezte. Sőt a gazdák fizetőképessége a 30-as évek végére annyira megjavult, hogy a visszafizetett összegek fölülmúlták az új kihelyezések nagyságát. Így állt helyre a régi üzleti körforgás, melynek állandó részvevői a betétesek és a hiteligénylők voltak. A Makói Takarékpénztár valamennyi hozzáforduló kölcsönkérőt ki tudott elégíteni. Sőt többet is bírt volna, mert az 1937-i és 1938-i pénzügyi állományból kitűnt, hogy nagyobb volt a visszafizetés, mint a kihelyezés.157 Ez banki szempontból nem jó, mert a betétek után járó kamatokat, a költségeket és a hasznot a hitelnyújtásból kellett födözni. Vagyis 1938-ban már nem vettek igénybe olyan sokan hitelt, amennyit a bank üzletileg elbírt volna. Ennek az volt az oka, hogy Makón 7 pénzintézet működött, s ez Makó és vidéke pénzszükségletének kielégítéséhez sok volt.

Az 1939-i német–lengyel háború után a közönség nagy összeget vont ki a bankból, de a következő hónapokban visszatette. Megmaradt viszont a betéti tőke {110}hullámzása, mely a háborús bizonytalanság természetes velejárója, de a banki üzletet kedvezőtlenül befolyásolta. Főleg a betétképződés föltételei rosszabbodtak. Makó határszéli helyzete eleve hátrányos adottság, és ez a háborús hírek hatására fokozódott, így megszaporodtak a betételvonások. Ugyanakkor az adósok állománya és a váltótárca több tízezer pengővel nőtt, a mérleg a passzív vagyontételeket gyarapította. Már a háborús időkre fölkészülést szolgálta, hogy a takarékpénztár valamennyi tartalékalapját a szokásosnál jobban megemelte, hogy a később várható kötelező szolgáltatásoknak könnyebben megfelelhessenek.

Óvári László, a Takarékpénztár igazgatója

A Makói Kereskedelmi és Iparbank Részvénytársaságot 1920. május 21-én jegyeztette be Deutsch Andor ügyvezető igazgató a kereskedelmi cégek jegyzékébe Demkó Pál királyi közjegyző előtt.158 Nem új pénzintézetről volt szó, hisz tevékenysége még a dualizmus időszakában kezdődött. A háború azonban ennek is megakasztotta fejlődését, mert az árukészletek folytatólagos értékesítése és ezzel szemben az újabb áruk előállításának redukált lehetősége a szabad tőkék további szaporodásához vezetett. Makón a pénzbőség addig ismeretlen arányokat öltött, a gazdaközönség hiteligénye és ezzel a tőkék kihelyezésének ez a esélye erősen megcsappant. De megfogyatkozott a kereskedői kihelyezések lehetősége is, mert a környék fő terményének, a hagymának és zöldségnek gyönge terméseredménye, különösen pedig a termények forgalmának központosítása Makó kereskedelmét úgyszólván megbénította. Ilyen körülmények között folyt le a Magyar Bank és Kereskedelmi Részvénytársasággal létesített érdekközösség első esztendeje. Nem volt tehát még alkalom arra, hogy a pesti érdektárs támogatását megfelelően igénybe vegyék. A makói partner abban bízott, hogy a háború utáni gazdasági átalakulásra viszont időben föl tudnak készülni. 1917-ben a társaság elfogadható mérlegeredményt produkált, és tudott osztalékot fizetni. Ezt elsősorban az ügyfelek számának a szaporodása idézte elő.159 Még ennél is nehezebb időszakot jelentettek a háború utolsó évei, az októberben kitört forradalom, majd a rákövetkező proletárdiktatúra, végül a román megszállás. Ezek a Monarchia szétbomlásával együtt megbénították az ország gazdasági életét, és a bank működése is szünetelt. 1920 {111} áprilisában ért véget a román megszállás, amely az ekkor már Angol–Magyar Bank nevet viselő, Budapesten bejegyzett intézettel való leányvállalati viszonyt teljesen elvágta. Ennek következtében a készpénzállományban hiány mutatkozott, s ez a legcsekélyebbre korlátozta a bank üzleti tevékenységét. Az 1920. évi közgyűlésen Markovics Manó igazgatósági elnök, valamint Dózsa Simon igazgatósági tag leköszönt. Helyükre Hadffy Imre nyugalmazott gyalogsági tábornokot és Jaczkó Emil malomigazgatót, „részvényes urakat” választották meg. Pontos okát nem tudjuk, hogy a két vezető miért mondott le állásáról, csak gyanítjuk, hogy az antiszemita közhangulat és a nem jó mérlegeredmények miatt. Lemondásukkal két új részvényes kapta meg az igazgatósági tagsággal együtt járó minőséget és cégjegyzési jogosultságot. A háború utáni első esztendő nyitó mérlegének főbb adatai: alaptőke: 1 800 000 K, tartaléktőke: 505 200 K, betétállomány: 5 123 728 K, tiszta nyereség: 165 873 K. Ezek az értékek jelentősen alatta maradtak a Makói Takarékpénztár korábbi mutatóinak, vagyis az intézet tőkeereje kisebb volt.160 1920-ban 17 részvényes a következő megoszlásban rendelkezett az intézet részvényeivel: Tőkey Jenő mint az Angol–Magyar Bank megbízottja 3943, Krausz Antal 214, dr. Dallos Sándor 10, Jaczkó Emil 3, Németh János 27, dr. Dallos Móricz 5, Csorba József 16, Berg Mór 78, Hadffy Imre 10, Mágori Mihály 20, dr. Petrovics György 7, Schwartz Lajos 100, Kaufmann Adolf 1, Tarnay Ivor 106, Schattelesz Vilmos 2, Politzer Jenő 317, Sipos János 67, összesen 4126 darab. A pesti társintézet tehát abszolút többségben birtokolta az értékpapírokat, s ezzel lényegében egyedül irányíthatta makói filiáléját. Tőkei Jenő egyben a Kereskedelmi Bank társelnöke is volt, s ilyen minőségében általában ő elnökölt a közgyűléseken.

Források híján a társaság üzleti tevékenységének adatait nem tudjuk bemutatni. A társas cégek cégbíróságon őrzött irataiból már csak a fölszámolási eljárás dokumentumai kerültek elő. Eszerint a Makói Kereskedelmi és Iparbank 1934. július 25-én tartotta az 1932/33. üzleti évet tárgyaló rendes közgyűlését, amely egyben végelszámoló közgyűlés is volt. Ekkorra a pénzintézet jószerivel az Angol–Magyar Bank makói fiókjaként működött csak, összejövetelüket is a pesti bank makói épületében (Széchenyi tér 18.) tartották.

A Makói Kereskedelmi és Iparbank részvényeinek megoszlása fő/db

Angol–Magyar Bank Rt. 5000* 320 000**
Radó Pál 781 50 000
Stricker Ferenc 546 35 000
Dr. Sűsz József 156 10 000
Vadász Emil 117 7 500
Kukányi Ernő 139 8 903
Sándor István 117 7 500
Dr. Lichtmann Pál 31 2 000
Pick Jenő 31 2 000
Petrán János 15 1 000
Gazda József 15 1 000
Rotter Géza 1 71
Összesen 6952 444 974

* 10 Pengő névérték ** 1000 Korona névérték {112}

 

A koronában nyilvántartott értékpapírok régi részvényeknek számítottak, és megfelelően konvertált értéket képviseltek. A közgyűlésnek többek között ennek elosztásáról is döntenie kellett. A fölszámoló bizottság jelentéséből kitűnt, hogy a cég fölszámolható, mert kinnlevőségeit behajtotta, tartozásait pedig kiegyenlítette. A társaság vagyona 36 825 P-t tett ki, ezt átadták az Angol–Magyar Bank makói fiókjának a részvényesek közötti felosztása végett egyenlő arányban. Minden bemutatott 10 P névértékű részvény ellenében 4,9 P vagyonrészt fizettek ki. Ha valaki régi 1000 K-s részvényeket mutatott be, ezekre darabonként a fönti összeg 1/64-ed részét fizették ki. Ezzel a részvénytársaság lényegében föloszlott. Az ehhez vezető okok között említhetjük meg a Kereskedelmi és Iparbank függő peres ügyeit, melyeket az ügyfelek indítottak a cég ellen. Részletesebb körülményeket a források sem tártak föl, tudjuk azonban, hogy a bank 1932-ben 77 785, 1933-ban pedig 81 030 P veszteséget halmozott föl. Mivel a veszteség egyenlegét csak az adott üzletév számlájára lehetett átvinni, ez fölőrölte a tartalékalapokat. A veszteségek födözése ugyanis csak az 51 540 P-t kitevő tartalékalapból vagy a részvénytőkéből volt lehetséges. Előbbit teljes egészében, utóbbit csak 38 175 P erejéig vették igénybe. Ezek leírása után a társaság rendelkezésére állt 36 825 P értékű vagyon. Ezt osztották szét a részvényesek között.161

A Makói Népbank 1905 óta állt fönn, de a két világháború között a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank leányintézeteként működött. 1940-ben Sipos István igazgató-elnök beszámolóban értékelte az előző év munkáját. 1939-ben a bank 1 400 000 P új kölcsönt folyósított, ami jó eredménynek számított. Kihelyezési állományát szintén jónak mondta a beszámoló, és aláhúzta: olyan hátvéddel álltak a makói piac rendelkezésére, hogy a pénzintézetnél a betétesek is a legnyugodtabban helyezhették el tőkéiket. Igazgatósági taggá választották Mészáros János földbirtokost, Montag Vilmos nagykereskedőt, Paksy Jánost, a Tóth-malom igazgatóját és Podovszky Józsefet, a Pesti Kereskedelmi Bank igazgatóját.162

A Makói Önsegélyző Egylet mint Szövetkezet a világháborút megelőző években altruisztikus alapon jött létre. Emberbaráti működése üzletileg is megállt a „boldog békeidőkben”. Tekintettel azonban csekély tőkeállományára, a háború után már nem tudott lépést tartani Makó többi pénzintézetével. Romlottak az üzleti eredmények, s emiatt az igazgatóság javasolta a szövetkezet fölszámolását. Földessy János tag azonban 1920. június 15-i indítványában arra tett javaslatot, hogy ne oszlassák föl a szövetkezetet, hanem válasszanak új igazgatóságot 3 évre.163 A közgyűlés tudomásul vette, hogy az igazgatóság visszavonta a föloszlatására vonatkozó javaslatát, és elnöknek megválasztotta Ehrenfeld Bernátot, alelnökké Schattalesz Vilmost. Igazgatósági tagok lettek: dr. Kozma János, Iritz Miksa, Lóránt Manó, Berg Mór.

Schattalesz Vilmos és Berg Mór a Kereskedelmi és Iparbanknak is részvényesei voltak, itt azonban vezető egyesületi tisztséget is betöltöttek. Ez forma szerint nem számított banknak, mert az egyesülési szabadság alapján jött létre, s mint szövetkezet, azaz a hasonló helyzetben lévő, oltalomra szorulók társulásaként működött. Az önsegélyző egyletek nagy többsége eredetileg évtársulati rendszerben működő szövetkezetek voltak. Ez általában 6 évre irányozta elő a társulat létét, azalatt a tagok {113} meghatározott tőke fizetésére kötelezték magukat. Rendszerint 4 esztendő alatt befizették a tőkét és két esztendőn át élvezték a kamatokat, azután a társulat föloszlott. A Makói Önsegélyző Egyletben is fölfedezhető ez a üzletkezelési elv, de valójában nyerészkedési célú pénzgazdálkodásra törekedett.

1920-ban 17 szövetkezeti tag összesen 139 törzsbetét tulajdonosa volt: dr. Kozma János 10, Földessy János 5, Lóránt Manó 5, Schwarcz Lajos 15, Németh János 5, Somlai Béla 20, Englender József 3, Varga Antal 1, Bálint József 2, Singer Lipót 2, Richter Lina 2, Háló József 2, Gyömbér András 2, Ehrenfeld Bernát 50, Tengerics István 5, Paskov Lázár 5, Berg Mór 5 darab. Ehrenfeld Bernátnak a Makói Takarékpénztárban is volt 104 db részvénye, és szövetkezeti tagként is a legnagyobb betétesnek számított. Ezek a nevek nemcsak azt mutatják, hogy kik voltak Makón a gazdag tőketulajdonos polgárok, hanem a befektetői stratégiát is: több lábon állni, azaz többféle értékpapírba fektetni, s hozam szerint átcsoportosítani.

Az 1918/19-es éveket az „üzletlenség” jellemezte, mert az iparos és kereskedő ügyfelek alig fordultak kölcsönért. Csak 1918 hozott kis fölpezsdülést, mikor kis mértékben a hagymaüzletek pénzelésében vettek részt. A kihelyezett összeg nem volt nagy, így két év tiszta nyeresége is a betétek tőkésítése után szerény maradt, mindössze 347 K. Csak összehasonlításképp: a takarék ez időből származó tiszta nyeresége több százezer K-ra rúgott. Az Önsegélyző Egylet üzletpolitikáját jól megvilágítja az 1918 végén lejárt XXII. hetibetét-csoport felosztása. Mint szövetkezet a heti befizetéses rendszeren alapult, így segítve elő a takarékosságot, s mindegyik heti betét egy csoportot alkotott. Egy-egy hetibetét-csoport egy évig állt fönn, s a lejáratkor a törzsbetétek szerint osztották föl az összeget a megszűnt csoport tagjai között. 1919-ben már a XXVII. hetibetét-csoport alakult meg, a takarékosságot elősegítendő. A XXII. heti befizetések összege 31 851 K-ra rúgott, s ezt úgy osztották föl a tagok között, hogy minden 1 koronás törzsbetét után kifizettek 285 K-t. Ez azt jelentette, hogy a tag felelőssége a szövetkezettel szemben elsősorban e törzsbetét szolgáltatása volt.164

Csongor Árpád bankigazgató
{114}

Az 1921. március 20-án tartott rendkívüli közgyűlés mégis elfogadta a szövetkezet föloszlatását. Lóránt Manó olvasta föl az igazgatóság jelentését, mely az akkori konjunktúra mellett a szövetkezet eredményes jövőjét nem tartotta valószínűnek. Ezért javasolta, a közgyűlés mondja ki fölszámolását. Ezt akkor még nem tehette meg érvényesen, mert nem volt jelen a tagok kétharmada. Schattelesz Vilmos kereskedő, igazgatósági tag 1924. augusztus 19-én adta be fölszámolási kérelmét a Szegedi Királyi Törvényszékhez mint cégbírósághoz, amely az eljárást engedélyezte. Adóhátralékuk nem volt, viszont a szövetkezet hitelezőinek 8 hónapon belül kellett jelentkezniük. Közben elhunyt az egylet két kiváló tagja: dr. Kozma János görög katolikus ügyvéd 1923-ban és Ehrenfeld Bernát izraelita kereskedő 1922-ben.165

1924-ben alakult meg Purgly Emil főispán elnökletével a gazdák bankja a Duna–Tiszaközi Körzeti Hitelszövetkezet. Ez újabb példája annak a törekvésnek, hogy a gazdaság kevésbé tehetős szereplői szövetkezetbe tömörülve nemcsak a hitel-, de még az áruszükségletről is minden közvetítő haszon kizárásával, maguk a termelők gondoskodjanak. A Makói Hitelszövetkezet célja a fölbirtokreform során tulajdonhoz jutott kisgazdák olcsó hitelezése és a termények fölvásárlása, értékesítése volt. Koncepciójának lényege, hogy a kölcsönös segítség elvével, a kisgazdák összefogásával létesült hitel- és értékesítő szövetkezet támogatásával a kisbirtoknak is meglehet teremteni a nagyüzem előnyeit.166

1925 megpróbáltatásokat és gazdasági nehézségeket hozott a gazdáknak. Az átmenet a normális gazdasági állapotokra ugyanis a gazdasági termények, különösen a jószág iránti kereslet erős hanyatlását vonta maga után. Kockázatot jelentett a nagy tőkebefektetést igénylő gazdálkodásra a pénz belső értékének fokozatos emelkedése is, mert erős új pengőben kötötte le a forgótőkét. Ilyen körülmények között a kisgazdáknak létszükséglet volt a gazdasági hitel. Ez nem okozott gondot a Makói Takarékpénztárnak, mert erős tőkealapokkal bírt. Ám a kisgazdák a hitel folyósításához irányadó szempontként akarták elismertetni vagyoni állapotukon kívül a becsületesség, szorgalom és a föltétlen megbízhatóság figyelembevételét. A haszonra törekvő bank természetesen mindezt mérlegelte, mert számára egyedül az objektív hitelképesség, tehát a vagyoni helyzet és jövedelem számított. A Gazdasági Hitelszövetkezet sajátos funkciói miatt ezeket a minőségi tulajdonságokat jobban beépíthette üzletpolitikájába. Egyik, hogy közérdekű tevékenységéhez állami támogatást vehetett igénybe. Hasznosnak ítélte az állam, hogy a hitelszövetkezetek minimális személyi, üzemi, de részben földhitellel is foglalkoztak a tagok javára. Ezt kívánta a társadalmi egyensúly érdeke és a kisgazdaságok hitelszükségletének fedezése.167

A Gazdasági Hitelszövetkezetet ezért nagy számban keresték föl a kisgazdák. Olyan mértékű volt a hiteligény, hogy alig tudták kielégíteni. Országosan létezett már ekkor a közép- és nagybirtokosság hitelszükségletét szolgáló körzeti hitelszövetkezet, de szükség volt a kisbirtok hitelezésére is, amelyet a kisebb tőkeerejű községi hitelszövetkezetek sokkal nehezebben oldottak meg. A makói Gazdasági Hitelszövetkezet forgótőkével dolgozó hiteltársulásként jött létre, melyet közhasznú tevékenysége miatt az állam is támogatott. Ennek egyik módja, hogy a városi és {115} vármegyei közpénzek kihelyezéséből a hitelszövetkezet a többi pénzintézettel egyenlő arányban részesült.168

A Hitelszövetkezet 1940-ben tartotta XVI. évi rendes közgyűlését S. Bálint György elnöklésével. Az előterjesztett mérleg- és zárszámadási anyagból kitűnt, hogy a tagok száma 1370-re emelkedett, az üzletrész-alaptőke meghaladta a 164 000 P-t, a tartalékok a 110 000-t. Az Országos Központi Hitelszövetkezet 1500 tagszövetkezete között a makói ezzel az eredménnyel az első tízbe tartozott. A váltókihelyezések ekkor 50 000, a betétállomány 110 000 P gyarapodást mutattak, ami a szövetkezeti szektorban jelentősnek mondható. De összevetve a Népbank ezen év hasonló mutatóival (1 400 000 P új betéti gyarapodás), megmutatkozik a különbség az eltérő célok miatt. Egy ilyen pénzintézetnél az előírt alap- és tartaléktőke mellett igen nagy erkölcsi és anyagi értéket képviselt a vezetőség és a mindenkor feltétlen készen álló központi fedezet.

Probst Lajos bankigazgató

Az Országos Központi Hitelszövetkezetnek miközben ellenőrizte és felügyelte a kötelékébe tartozó tömörüléseket, egyben kötelessége volt őket hitellel ellátni. Nagyjából azt a szerepet töltötte be a szövetkezetek életében, mint a Pénzintézeti Központ a bankokéban. Így a gazdák bizalma egy stabil pénzintézet felé irányult. 1939-ben csaknem hatszáz alkalommal helyeztek ki pénzt. Ebben megtaláljuk a város legszegényebb polgárainak adott 10–20 pengős kölcsöntől a tekintélyes összegekig terjedő hitelfolyósítást. A közgyűlés 4%-os osztalékot állapított meg az üzletrészes tagok számára, és ez megfelelt a takarékbetétek jövedelmezőségének. Szép fejlődést futott be az intézet gabonaosztálya. A gazdák itt raktározták be szemes terményeiket, s ez iránti érdeklődésük csak fokozódott. 1939. szeptemberében, októberében a búza árát, tekintettel a nagy kínálatra, lenyomták 18 P-re. Ám a szövetkezet ekkor is 19,50 P-t fizetett érte. Sőt a Földművelésügyi Minisztériumtól további 9000 P segélyt kapott raktárvásárlásra. Erre alapozva a szövetkezet Liget utcai telepén 30 000 P-s beruházást valósított meg, amely a gazdák számára további biztos elhelyezési lehetőséget adott. Gazdagította üzleti profilját a Magyar Szövetkezeti Központok Áruforgalmi Rt.-vel, a Futurával kiépített kapcsolata. A Futura célja általában a terménykivitel előmozdítása volt. Emellett még a terményértékesítés szolgálatára rendelték. Támogatásával jött létre {116} 1925–26-ban a bizományosi formában működő szövetkezeti bevásárló szervezet, amely a Futurától független maradt. A Makói Hitelszövetkezet mint a Futura bizományosa bekapcsolódott a gyapjú gyűjtésébe és vásárlásába, hogy ezzel szavatolja a juhos gazdák számára a kormány megállapította legmagasabb gyapjúárakat. Iparengedély birtokában megindította a szövetkezet a tüzelőanyag-kereskedést, hogy egyenletesebbé tegye az ellátást hozzáférhető áron. A hitelszövetkezet tehát nemcsak banki üzletágakból élt meg, hanem széles körű felvásárlói-értékesítői munkájából, amely társadalmi hasznossága miatt számíthatott az állam és a város hathatós támogatására is.169

Wiener János bankigazgató

A Magyar–Olasz Bank makói fiókintézetéről nem találtunk forrásokat. Működéséről annyit tudunk, hogy a biztonságos üzletpolitikához 1933 után szükséges volt az erős pénzügyi háttér, amelyet az anyabank 27 milliós saját tőkéje fejezett ki. A vezetőség elsősorban betéti tevékenységét erősítette, amelyből fő üzletágát, a hitelnyújtást pénzelte. Kölcsönökkel elsősorban a kereskedőknek és gazdaközönségnek állt rendelkezésére.170

Válságtól a háborúig

A mezőgazdaság helyzete már 1926-ban nehézre fordult. Búzából a holdankénti átlagtermés alig érte el a 7 mázsát. Igaz, ez 1929-ben már majdnem a duplájára 13 mázsára szökött. A kukorica a száraz, forró nyárban nem tudott fejlődni, holdankénti átlagtermése 11 mázsa körül alakult, sőt 1929-ben tovább csökkent 7 mázsára. Rendes körülmények között a gazda 30 pengőért adta el búzáját, sőt kukoricából is eladható fölösleg szokott mutatkozni. Ezzel szemben az 1920-as évek végén a búza árában, 28 pengőért volt kénytelen kukoricát vásárolni, miközben saját gabonáját csak 20-23 {117} pengőért értékesíthette. Ez a furcsa helyzet szülte azt a szokatlan jelenséget, hogy a gazdák saját állataikkal etették föl fölösleges búzakészletüket.

A gazdasági világválság Makón 1929-ben még alig éreztette hatását, ha a gazdálkodási eredményeket nézzük. De az értékesítéssel már a tulajdonképpeni válság kitörése előtt gond volt. Abban az évben az összes terményből magas hozamokat értek el, de a termény- és állatárak már annyira alacsonyak voltak, hogy a gazdák helyzete rosszabbodott. A mezőgazdasági válság 1929 végén súlyosbodott: a vöröshagyma ára előbb csökkent, majd úgyszólván értékesíthetetlenné vált.

A Közigazgatási Bizottság 1929-ről szóló jelentése már a válságállapotokat tükrözte. A pénz hiánya, a hitel teljes megszorítása, a folyósított kölcsön drágasága, az alacsony termény- és jószágárak, az egyenlőtlen adózás sanyarú megélhetést okozott már a válság első évében. Az ipar és a kereskedelem összeomlását nagyarányú szegénység és munkanélküliség követte. A gazdasági bajok családokat, gazdaságokat, ipari és kereskedelmi vállalkozásokat tettek tönkre, fizetésképtelenségek sorozata alakult ki, mindenki a pénzére várt, de senki nem tudott fizetni. Az állam ugyan fagykárhitelt nyújtott a bajba jutott gazdáknak, Makó város pedig a kérelmezők vetőmagbeszerzési hitelére vállalt garanciát, hogy ezzel is lehetővé tegye a károsult gazdák segélyezését. A legnagyobb visszaesés a termények értékesítésében következett be, s ez lett a bajok legfőbb oka. A búza ára jelentősen csökkent, az 1928. évi 24 pengőről 20 pengőre, a kukorica 30 pengőről 12-re.

Az igazi veszteséget azonban a hagymatermesztők könyvelhették el. A korábbi évek viszonylagos sikere alapján 1929-ben 20%-kal nagyobb területen termeltek hagymát. A terméseredmény mind fokhagymából, mind vöröshagymából kielégítő volt. A hagymásokra, s révükön voltaképp az egész városra kiható súlyos katasztrófa az értékesítésben következett be. A termés betakarítása idején még 7 pengőt ért a hagyma mázsánként. Ezen az áron meg is találták volna a termelők számításaikat, hamarosan azonban esni kezdett az ára. Előbb 3, majd 2 pengőt fizettek érte, végül 1 pengőért sem lehetett eladni. Kb. 1500 vagonra tehető az a mennyiség, amely eladatlan maradt, és veszendőbe ment. A fokhagyma ára ugyan nem esett, 1929 októberében még 40 pengőért lehetett adni mázsáját. Sőt október végére 135 pengőre emelkedett, és ezen stabilizálódott is. Csakhogy ez az áremelkedés már akkor következett be, amikor a termelőknek eladható készlete már alig volt. Mivel általában kevés fokhagymát termeltek, a termelők számára ez az áremelkedés nem hozott hasznot. A legtöbb gazda a vetőmagnak meghagyott készletéből volt kénytelen bizonyos mennyiséget piacra dobni, hogy a mindennapi kenyérre szükséges pénzt előteremtse. Most mutatkozott meg igazán, mit jelentett Makón a hagyma: a város fele lakosságának a közvetlen kenyeret. Nem értették, miért esett az ár? Sokan a külföldi, pl. holland konkurenciára gondoltak, mások a rossz minőségre, mert kézzelfogható magyarázatot kívántak arra: miért nincs ára a hagymának? A drága haszonbérnek nem lett meg a gyümölcse, pedig a kisemberek háztartásában a ruha, téli élelem, haszonbérfizetés, adósságtörlesztés, adóhátralék kiegyenlítése, jövő esztendei haszonbér – mind a hagyma árától függött. A megoldást mindenki látta: növelni kellett az árakat. De az értékesítéshez megbízható kereskedelem kellett, s a kereskedelemnek elegendő hitel. A válság ebbe a közgazdasági forgásba nyúlt bele.171 {118}

Részben a hagymatermelők példátlanul rossz üzletmenetének lett következménye a hatalmas munkanélküliség. A hagymások ugyanis családjukon kívül sok munkást foglalkoztattak a kora tavaszi hagymarakáshoz. Most a szükséges anyagi eszközök hiányában csak saját családjukra hagyatkoztak, idegen munkáskezeknek nem adtak foglalatosságot. Így ezek munka és kereset nélkül maradtak. Nikelszky Jenő polgármester a borús kilátások megítélésében addig ment, hogy a válságos esztendő megismétlődése esetén a világhíres hagymatermelés megszűnését jósolta. Ez pedig mérhetetlen kárára lett volna Makó, sőt az ország közgazdasági érdekének. A hagymatermés értékesítését ért katasztrofális bajok szerencsére csak átmenetinek bizonyultak. Így nem következett be a végzetes csapás a hagymatermeléssel foglalkozókra, mert más termelési ág művelésére nem térhettek át. Makón minden a hagyma termelésére volt berendezve, a föld és éghajlati viszonyok ennek feleltek meg, ehhez igazodott a nép munkaszervezete, s nem akadt más termény, melynek előállításával a lakosság itt olyan széles rétegben foglalkozhatott volna, s belőle megélhetéséről az addigiak szerint gondoskodhatott volna.

A földművelő nép anyagi helyzetének leromlása az ipar és kereskedelem pangását idézte elő. Ezt súlyosbította, hogy folytatódott a korábbi évek iránya, azaz nőtt mind az iparosok, mind a kereskedők száma. A képesítéshez kötött iparcsoportban 70 új iparos kért iparigazolványt, míg 49 adta vissza, a növekmény 21. Különösen a cipészek között volt nagy az emelkedés, jóllehet piaci helyzetükön az elszaporodott cipőkereskedések sokat rontottak. Az engedélyhez kötött iparok csoportjában 41 újonnan kiadott engedéllyel szemben 21 lemondás történt, a növekedés tehát 20. Ezt az emelkedést a vendéglői és kocsmai iparok, a gépkocsira kiváltott bérkocsi-ipar (autó-taxi) szaporodása okozta.

Hasonló volt a helyzet a kereskedők közt is. 1929-ben 111 új üzlet nyílt, és 78 kereskedés szűnt meg, tehát ez a gazdasági ág 33 vállalkozással szaporodott. Igaz, ezekben az adatokban bennfoglaltatott a piaci árusok, főként a piaci zöldség- és hagymaárusítók számának a növekedése is, de az igazi gyarapodást a az élelmiszer- és szatócsüzletek terjedése jelentette.

Az ellentétes folyamatok érvényesülése mögött az általános gazdasági helyzet kényszerelemei húzódtak. A munka nélkül maradt iparossegédek, akiknek a törvényben megkívánt szakmai gyakorlatuk megvolt, most kénytelenek voltak megélhetésükhöz magukat önállósítani, míg korábban a mesterek mellett a segédi állás biztos keresetére támaszkodtak. Ez persze föltételezte a mesterek kínálta munkaalkalmak meglétét, ami most zsákutcába jutott. Ugyancsak a rossz gazdasági helyzet rovására írható a szabad iparok, s ebben különösen az élelmiszer- és szatócsüzletek, valamint a zöldség- és hagymaárusok jelentős emelkedése, mert azok, akik eddig a mezőgazdasági munkákban keresethez jutottak, e kereseti lehetőség megszűntével a szabad iparok gyakorlására vetették rá magukat, és a kereskedésből kísérelték meg családjuk megélhetését előteremteni. Ugyanakkor az őket vállalkozásra késztető rossz gazdasági helyzet és az általuk is fokozott verseny következtében a biztos megélhetésre mind kevesebb kilátásuk nyílott. A vége általában az lett, hogy pár hónapnyi, esetleg egyévi kényszervállalkozás után a többség visszaadta iparát.

Növelte a bajt, hogy a mezőgazdaság válságával együtt járt az ipar és kereskedelem válsága, az ingatlanok árának esése. A gazdasági viszonyok romlása folytatódott 1930-ban. Jó gabonatermést hozott az esztendő, de az árak oly nyomottak voltak, hogy a termelési költségen fölül alig jutott valami a gazdáknak. Tetézte a {119} gondokat, hogy a nagy szárazság miatt alig termett kukorica, a vöröshagymát meg nem lehetett eladni. A mezőgazdaságban előállt jövedelemnélküliség tovább csökkentette a föld árát. Ez fokozott óvatosságra késztette a bankokat is hitelnyújtási tevékenységükben. Azaz vissza kellett fogniuk a jelzálogkölcsönt.172 1931-ben már úgy látszott, hogy javulás áll be, mert a terményárak emelkedni kezdtek, de ez csak rövid ideig tartott. A nemzetközi gazdasági élet depressziója példátlan méretű válsággá fejlődött, s ez Magyarországot sem kerülhette el. Makón ez többek között abban mutatkozott meg, hogy kormányrendeletre hivatkozva szaporodtak a bankszünnapok, vagyis korlátozták a betétek kivételét. Ez a mezőgazdasági és pénzügyi válság összefonódását mutatta. Ugyancsak kormányzati eszközzel életbe léptették az adósok védelmére a kamatmaximálást. A termelő nem értékesíthette a jó termést. Pontosabban a megszorult gazdák terményeik legnagyobb részét kénytelenek voltak nyomott áron is áruba bocsátani, hogy sürgős fizetéseiknek eleget tehessenek. Az akkor elért árak az év elejeihez képest nagyjából 40%-kal csökkentek. Pénzügyi szempontból éppen hasznos volt az, hogy 1931-től csökkent Makó speciális termékének, a hagymának hozama. Ennek oka, hogy a kertészek két rossz év után a szokottnál kisebb területet ültettek be. Ennek köszönhetően az üzleti költségeket az előző évekhez képest 27%-al sikerült csökkenteniük.

A válság 1932-ben tetőzött. Banki értékelés szerint Makót és vidékét jobban érintette, mint az ország bármely más területét. Ezzel annyiban lehet egyetérteni, hogy Magyarországon elsősorban a mezőgazdaságot sújtotta a válság, s Makó mint monokultúrás mezőgazdasági terület valóban az átlagosnál jobban megsínylette. Itt az emberek főképp őstermeléssel foglalkoztak, és éppen ez az osztály került a legválságosabb helyzetbe. Kalászos növényekben váltakozott a termésátlag: a recesszió elején szép termést hoztak a vetések, a válság közepén a termés mennyisége is csökkent. A válság esztendei kukoricában és hagymában általában jó termésű évek voltak, de kivitelüket külföldi mezőgazdák védelmében hozott rendeletek megnehezítették. Ami kiment, csak nyomott áron talált vevőre, s a gazdák termelési költségeit is alig födözte az exportárbevétel. Mindegyik válságtól sújtott ország önellátásra törekedett, azaz nem akart vásárolni, így kevés remény maradt az őstermények, de különösen a hagyma nyereséges exportálására.

Nagy veszteséget okozott Makón és vidékén az ugyanebben az időben pusztító sertésvész. Néhány környező faluban a sertésállományt szinte teljesen kipusztította. Ezek a körülmények összességében a mezőgazdasággal foglalkozó adósok fizetőképességét csökkentették. De gyöngült az iparral, kereskedelemmel foglalkozók helyzete is, mert az ő megélhetésük szorosan függött a mezőgazdaság sikerétől. A kereseti lehetőségek mindenhol csökkentek, miközben a közszolgáltatások árai emelkedtek. Emiatt Makón nagyon beszűkült a belső fogyasztás, ami az általános forgalom hanyatlását vonta maga után.173

1933 még mindig a gazdasági válság éve volt. Jóllehet abban az évben szépen termett a gabona, minőség és mennyiség tekintetében is kiemelkedő eredmények születtek, de az árak még mindig alcsonyak voltak. A gazda árbevétele alig födözte a kiadásokat és közterheit. A fokhagyma és a vöröshagyma nagy része bördőbetegség következtében elpusztult, és a megmaradt termést is csak nyomott áron értékesíthették. {120} Egy év múlva annyiban változott a helyzet, hogy a hagymatermés mennyisége nem volt kiugró, de minőségben és az elérhető ár tekintetében javult esélye. Külföldi forgalmazásáról a kereskedőkből és termelőkből alakult szindikátus gondoskodott. Hasznot is hozó árat azonban ők sem tudtak elérni. Súlyosan befolyásolta a gazdák jövedelmezőségét az olcsó sertésár, amely sok termelőt kiegészítő bevételi forrásától fosztott meg.174

A gazdasági válság után az első jó esztendő az 1935. volt. Javultak a gazdasági viszonyok, nőttek a befektetések. Igaz a gabonaneműek és a kukorica gyönge termést hoztak, de az előző évekhez viszonyított magas árak pótolták a termés hiányát. A vörös- és fokhagymában mind a termés, mind az ár jól alakult, és ez kedvezően hatott az adósok fizetőképességére, a tönkrement gazdaságok helyreállítására. Jelentősen megugrott az ingatlanforgalom, az emberek nagyobb érdeklődést mutatattak mind a ház, mind a föld iránt, és így az árak hosszú évek óta először emelkedtek.175 Nem volt ez töretlen fölfelé ívelés, de az irány az ingadozások ellenére is emelkedést mutatott. Miközben a 30-as évek vége a gazdasági viszonyok folyamatos javulását hozta, jó termésátlagok születtek, és a termést viszonylag magas áron lehetett értékesíteni, a hagymatermelésben nagyobb cikkcakkok következtek be. A vörös- és fokhagyma kivitele a válság után szépen elindult, mert jó áron került forgalomba. De 1936-ban megtörtént, hogy a hagymakiviteli egyesülés nem tudta a makói piacon a külföldi szállításokhoz szükséges hagymamennyiséget a termelőktől összevásárolni, mert ők a későbbi jobb árban reménykedve tartózkodtak az eladástól. Pedig a hagymakivitelben a folytonosság megőrzése első szempont volt. Ezért Nikelszky Jenő polgármester engedélyt adott a szindikátusnak, hogy hagymát ne csak igazolványos termelőtől, hanem másoktól, kereskedőktől is vásárolhat. Ennek hírére viszont a hagymatermelők tömegesen kezdték kínálni a hagymájukat, úgyhogy a szindikátus nem is tudta fölvenni az egész kínálatot. A polgármester, nehogy a termelők nyakán maradjon a hagyma, visszavonta korábbi engedélyét, s a szindikátus újból csak a termelői igazolvánnyal ellátottaktól vásárolhatott terményt.176 1936-ban 1160 vagon vöröshagymát és 110 vagon fokhagymát exportáltak. A vöröshagyma átlagos ára 10,60, a fokhagymáé 56 P volt mázsánként. 1937-től az árak azonban visszaestek, s hosszú ideig stagnáltak. Ez elsősorban a kereskedőknek okozott veszteséget, akik a konjunkturális beszerzéssel nagy készleteket halmoztak föl, de az alacsony árak miatt nehezen tudták haszonnal értékesíteni. Átmeneti jelenségről volt azonban szó.

A mezőgazdasági termelés jövedelmezőségébe vetett hitet mutatta, hogy a föld ára tovább emelkedett, és nagy forgalmat ért el a birtokvásárlás, birtokcsere. Emögött a mezőgazdasági termelés általános közgazdasági föltételeinek további javulása állt. Mindennemű terméknél emelkedtek a hozamok, és hozzá drága ár párosult. Másfelől a több bevétel, melyet az állattenyésztés kedvező konjunktúrája is emelt, a gazdaközönségnek beruházási forrást teremtett. A mezőgazdasági lakosság meg- növekedett fogyasztása magával vonta az ipari és kereskedelmi tevékenység élénkülését is. Különösen a közvetlen fogyasztói célokra dolgozó kisiparosság húzott hasznot a mezőgazdaság prosperitásából, mert megrendelései szaporodtak.

1937-től a vöröshagymaexportot a földművelésügyi miniszter rendelete alapján a Mezőgazdasági Termelők Egyesült Szövetkezete (Metesz) bonyolította le. Ez azt {121} jelentette, hogy a bankok – Makón a takarékpénztár – nem vehettek tovább részt a hagymafélék exportfinanszírozásában. Vagyis a pénzintézetek a tőkeforgalom jelentős részét kitevő finanszírozási lehetőségtől estek el. A termelők jól jártak az 1937. évi terméssel, mert rég nem látott árakat értek el. Mégis akadtak, akik tőzsdei hosszra spekuláltak, de számításuk nem vált be, mert a később eladott áruban sok volt a kiválogatandó beteg anyag.177 Az, hogy a makói hagyma tőzsdei határidőüzlet tárgya lett, a piacgazdaság normális jelensége. S az, hogy hosszra spekuláltak vele, az egészséges, föllendülő közgazdaság kísérőjelenségének tekinthető, a hossz ugyanis tőzsdei áremelkedést jelent. Tehát a makói hossziék további áremelkedést reméltek, s erre a várakozásukra alapították üzleti terveiket. Az üzlet abból állt: a fölvásárló hagymát vett, hogy utóbb drágábban adja el. Csakhogy a hagyma egy része megromlott, s a spekulációs üzlet „ugrott”. Ilyen esetek a második világháborúba lépésig előfordultak. A gazdasági életben 1934 óta érvényesülő javulási folyamat az évtized végére egyenetlenné vált ugyan, de a gazdaság alapjában nem tért le a növekedési pályáról. Makón és vidékén a kapások és szemestermények jó eredményt hoztak, viszont a hagyma és fokhagyma közepes átlagot produkált. A termények belföldi magas ára és a még mindig szilárd állatárak a gazdáknak nagyobb bevételt hoztak.

Sajátos vonása az 1938 utáni helyzetnek a Felvidék egy részének visszacsatolása. Ez ugyanis növelte a belföldi fogyasztók számát, és ennek következtében sok vagon makói hagyma ottani elhelyezésére nyílt lehetőség.

A magas termény- és állatárak megdrágították a föld árát is. A jó földnek katasztrális holdja csaknem 2200 P-ig emelkedett akkor, mikor a napszám 1 pengőre rúgott, s 500 pengőért egyszerű parasztházat lehetett vásárolni. Mégis alig akadt eladó, inkább a föld iránti kereslet növekedett. Pl. özv. Borka Imréné 2600 P-ért vette meg Siket András 1 hold 564 négyszögöl földjét, míg Siket Sándor 6500 P-ért Fodor Sándor Megyeház utcai 28. sz. alatti házát. Ezek nagyon magas ingatlanárnak számítottak.178 Néhány év múlva azonban a földárak a nagyobb birtokok igénybevételének hírére hanyatlani kezdtek. Birtokreform-elképzelés ekkor nem született ugyan, de állandó törekvés volt, főleg a szegényparasztság részéről módosítani a földbirtokmegoszlást. A cél családi üzemeket létesíteni, s ezáltal a mezőgazdasági társadalomban kedvezőbb jövedelmi és vagyonmegoszlást elérni.179 Ehhez viszont igénybevehető földterületre volt szükség, ezt pedig csak a nagyobb birtokok „kikanyarításával” érhettek el. Radikális földreform azonban nem következett be.

Lendületben volt tehát a gazdaság. Ezt a kisebb házingatlanok iránt mutatkozó aktív kereslet is alátámasztotta. Nehezen keltek el viszont a nagyobb beltelkes házak, irántuk lanyhult az érdeklődés. Forgalmi értékük ezért messze az építkezési érték alatt maradt.180 Tartós kereslet mutatkozott ellenben kisebb lakóházak iránt.

Ennek a folyamatnak a második világháború kitörése (1939. szeptember 1.) vetett véget. Az egész országban megnőtt a kereslet a különféle javak iránt, s ez egyszerre hiányt okozott. Sok áruval kapcsolatban alkalmazni kellett a már elfeledett hatósági beavatkozásokat, vagyis a legfontosabb cikkekre jegyrendszert vezettek be. Ennek ellenére élelmiszer még bőven akadt, mert a háborús évek termései is szépen alakultak, s az árak is őrizték stabilitásukat. Sőt épp a háború miatt enyhe emelkedés következett {122} be. Különösen állt ez a kukoricára, mert Makó és vidéke régóta jellegzetes sertéshizlaló területnek számított, s a magas sertésárak miatt évről évre több sertést fogtak be. A megnőtt állatállományt több takarmánnyal kellett ellátni, ez pedig a kukoricatermelés föllendüléséhez vezetett. Sajnálatos, hogy az olcsón fölhizlalt sertéseket nem lehetett hasított alakban exportálni. Makón nem volt modern, megfelelő vágóhíd, a húst szegedi kereskedők vásárolták össze, Szegeden dolgozták fel, s onnan kerültek külföldre. Így nagy veszteséget szenvedett el a város, és a bankok is, mivel a hasítottsertés gyártásának és exportálásának finanszírozásába nem kapcsolódhattak be.

A háborús hangulatra a földár tovább emelkedett, s emelkedő árak mellett megkezdődött az érdeklődés a nagyobb ingatlanok iránt is.181

Welther Miklós takarékpénztári igazgató kedvezően értékelte Észak-Erdély visszatérését, de fájdalommal vette tudomásul, hogy Csanád megye a vele közvetlenül határos, románok megszállta területből semmit sem kapott vissza. Erre azért lett volna szükség szerinte, hogy Makó, mint régen, a megnagyobbodott megye összes községétől támogatva visszanyerje egykori forgalmát. Ez nemcsak Makó regionális központjellegét erősítette volna, hanem egyesítette volna a termelés és forgalom összetartozó történeti kohéziós elemeit.182

A bizakodást a jobb föltételekben az is gerjeszthette, hogy az első háborús évek viszontagságos időjárással párosultak. A megye mezőgazdasági helyzete 1940–41-ben kedvezőtlenül alakult. Nagy téli fagy után hirtelen tavaszi olvadás következett be, s a belvíz nagy területeket öntött el. A szabályozás ellenére a víz nem tudott lehúzódni a földekről, sőt sok helyen talajvíz tört elő. Sokáig nem tudták megmunkálni a mélyebb, bár jó minőségű földeket. Nagy területeken kiázott az őszi vetés, ezért a gazdák, ahol kellett, kétszer vetettek. Hasonlóan alakult az aratás is: a válság óta nem volt ilyen rossz termés: búzában 2-7 mázsára ment a holdankénti hozam. Ezen a vidéken még sosem látott 62–78 kg-os fajsúlyú búza termett. A kereskedő ugyanis a búzát hektolitersúly szerint vásárolta, megállapította, hogy egy hektoliter hány kiló búzát tartalmaz. Magyarországon a legalacsonyabb hektolitersúly 75 kg volt. Ebből már kiválogatták, rostálták, megtisztították az árut, hogy értékesebb termék keletkezzék. A tisztítás a búza nedvességtartalmával függött össze, mert a nagy víztartalmú szemek gyorsan penészedtek. Ezért a 62 kg-os minőségű búza nagyon gyönge, mert hektolitersúlya – tehát elfogadható tisztasági hányadosa – a kialakult minimum alatt volt. A hozam értékét erősen befolyásolta az árak maximálása. Kukoricában mennyiségileg jól alakult a termés, de igen rossz minőségű volt, mert huzamosabb ideig nem lehetett tárolni.

A hagyma is megsínylette a vizes esztendőt: ugyanakkora területről félannyi termést takarítottak be. Minőségét is kifogásolták, mert igen kevés jutott exportra, a drága ár és a nem túl jó minőség miatt nagyrészt csak belföldön tudták elhelyezni. A másodrendű hagymaárut fél áron a szállítók vásárolták föl. Némi kárpótlást csupán az állattenyésztésben kapott a gazda, mert a jószágokat jó áron értékesíthette.

 

Lábjegyzetek:

1. MSK 69. köt. Az 1920. évi népszámlálás. 1. rész. A népesség főbb demográfiai adatai. Bp. 1923. 130–131. MSK 83. köt. Az 1930. évi népszámlálás 1. rész. Demográfiai adatok. Szerkeszti és kiadja a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1932. 46., Az 1941. évi népszámlálás 1. Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat. Bp., 1975. 544.

2. MSK 71. k. Az 1920. évi népszámlálás 2. rész. Szerkeszti és kiadja a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1925. 131–133. MSK 86. k. Az 1930. évi népszámlálás 2. rész. Foglalkozási adatok. Bp., 1934. 170–172. Az 1941. évi népszámlálás. 1. Bp., 1975. 386–387.

3. MSK 71. k. Az 1920 évi népszámlálás. 2. Bp., 1925. 131–132. Az 1941. évi népszámlálás. Bp., 1975. 544–545.

4. CSML Szegedi Törvényszék Cégbírósági Iratok. Makói Takarékpénztár Rt. jegyzőkönyve. 1918. jan. 28.

5. MÚ 1916. jan. 21.

6. CSML Cégbírósági iratok és Cégokmánytár. Makói Takarékpénztár Rt. 1884. 17. VII. 2. 54. jkv. 1922. márc. 3.

7. MÚ 1920. ápr. 16.

8. Csanádvármegye Hivatalos Lapja. 1921. 56. sz. 1922. okt. 23.

9. ML PH ir. 7943/1922.

10. ML PH ir. 1631/1922.

11. Mv 1924. márc. 29.

12. ML PH ir. 2881/1922.

13. ML PH ir. 3266/1920.

14. MFrÚ 1921. márc. 13.

15. ML PH ir. 2324/1923.

16. ML PH ir. 10 733/1923.

17. ML PH ir. 3789/1923.

18. ML PH ir. 252/1922.

19. ML PH ir. 11 065/1922.

20. ML PH ir. 6568/1923.

21. Mv 1924. jan. 5.

22. Mv 1924. jan. 8.

23. Mv 1925. jan. 3.

24. Mv 1924. jan. 2.

25. Mv 1924. jan. 17.

26. Uo.

27. Mv 1927. jan. 15

28. Mv 1927. jan. 15.

29. MÚ 1943. júl. 7.

30. Tóth Ferenc 1998.

31. In: Tóth Fernc 1998. 427.

32. MRÚ 1923. júl. 7.

33. S. Bálint György 1937.

34. Tóth Fernc 1998. 465.

35. Erdei Ferenc 1935, 1994. MÚ 1936. jan. 5.

36. Tóth Ferenc 1998. 472.

37. MÚ 1936. ápr. 12.

38. MÚ 1938. okt. 2.

39. MÚ 1936. ápr. 23.

40. Tóth Ferenc 1998. 476.

41. MÚ 1938. máj. 11.

42. MÚ 1936. jan. 12.

43. Sipos István 2000. 4.

44. MÚ 1941. szept. 15.

45. Sipos István 2000. 13.

46. Mv 1924. jún. 18.

47. Mv 1924. márc. 30.

48. ML PH ir. 8260/1922.

49. ML PH ir. 21 213/1926.

50. ML PH ir. 12 022/1931.

51. ML PH ir. 12 022/1931.

52. MÚ 1926. ápr. 16.

53. CSML Csanád–Arad–Torontál vm. Közigazgatási Bizottságának jelentése az 1927. és az 1928. évről. Makó, 1928. 54–55., 1929. 46–47.

54. Mv 1927. nov. 30.

55. CSML Csanád–Arad–Torontál vm. Közigazgatási Bizottságának jelentése az 1927. és az 1928. évről. Makó, 1928. 54–55., 1929. 46–47.

56. MSK 99. köt. Magyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben. 1. Bp. 1936. 162.

57. MSK 105. köt. Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935. évben. Bp. 1938. 322.

58. MSK 1930. 27.

59. ML PH ir. 2002/1937. Mezőgazdasági statisztika.

60. MSK 105. kötet. Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935. évben. Bp., 1938. 323.

61. Magyarország földbirtokosai és földbérlői. A 100 kat. holdas és ennél nagyobb földbirtokok és földbérletek az 1935. évi adatok alapján. Összeállította és kiadta a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1937. 83–86.

62. Gazdacímtár 1935. 428–435.

63. MSK 105. köt. Bp. 1938. 324.

64. MÚ 1938. febr. 9.

65. Mv 1924. jún. 26.

66. Mv 1924. jún. 27.

67. Mv 1925. márc. 5.

68. Mv 1927. jan. 23.

69. Mv 1927. dec. 3.

70. Mv 1927. szept. 2.

71. MÚ 1936. máj. 13.

72. MÚ 1936. márc. 1.

73. MÚ 1936. febr. 14.

74. MÚ. 1936. márc. 6.

75. MÚ 1941. aug. 17.

76. Mv 1927. aug. 23.

77. Mv 1927. márc. 5.

78. Mv 1927. ápr. 17.

79. MÚ 1937. febr. 4.

80. MÚ 1940. szept. 14.

81. CSML Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara Iratai. 1944. IX. 201. b. 20. d.

82. ML PH ir. 7612 /1923.

83. ML PH ir. 7614/1923.

84. ML PH ir. 10 972/1923.

85. ML PH ir. 16 661/1923.

86. Mv 1924. jún. 19.

87. Mv 1926. aug. 19.

88. Mv 1927. jan.5.

89. Mv 1925. jan. 3.

90. Mv 1924. jan. 26.

91. Mv 1924. febr. 8.

92. ML PH ir. 23 943/932.

93. Mv 1924. jún. 22.

94. MÚ 1936. okt. 9.

95. Mv 1927. aug. 23.

96. MÚ 1936. nov. 7.

97. MÚ 1936. dec. 16.

98. ML PH ir. 8738/1931.

99. CSML A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara Iratai. Csanád–Arad–Torontál vármegye és Makó város iparűzőinek a zsidótörvény (1939. IV. tc.) alapján készült névjegyzéke. IX. 201. 27.

100. MÚ 1944. dec. 5.

101. Mv 1927. ápr. 17.

102. ML PH ir. 9225/1922.

103. ML PH ir. 14 467/1921.

104. ML PH ir. 4385/1922.

105. Mv 1927. jan. 1.

106. ML PH ir. 10 958/1924.

107. MÚ 1944. jan. 16.

108. Révai Lexikon 2. 76.

109. ML PH ir. 3276/1922.

110. ML PH ir. 7548/1922.

111. ML PH ir. 12 666/1922.

112. ML PH ir. 11 132/1922.

113. MÚ 1936. máj. 10.

114. Mv 1924. ápr. 29.

115. Mv 1924. máj. 22.

116. ML Makó KT jkv. 1913. máj. 29.

117. ML PH ir. 12 782/1926.

118. ML PH ir. 11 443/1936.

119. Jkv. 1881. dec. 28.

120. ML PH ir. 999/1922.

121. Mv 1925. febr. 7.

122. Mv 1927. jan. 5.

123. ML PH ir. 181432/1933.

124. ML PH ir. 7532/1933.

125. Mv 1924. jan. 4.

126. Mv 1924. márc.

127. Mv 1927. ápr.

128. Mv 1929. okt. 16.

129. MÚ 1939. nov. 16.

130. MÚ 1936. márc. 12.

131. Mv 1926. szept. 4.

132. Mv 1925. ápr. 30.

133. MÚ 1939. nov. 16.

134. MÚ 1941. ápr. 22.

135. ML PH ir. 2365/1931.

136. ML PH ir. 1032/1935.

137. CSML Egyéni cégek. 1921–1950. VII. 2568.

138. ML PH ir. 3095/1930.

139. ML PH ir. 1806/1937.

140. ML PH ir. 1668/929.

141. CSML Társas cégek. 1920–1950. VII. 570.

142. Mv 1927. jan. 1.

143. CSML Cégbírósági iratok. Makói Takarékpénztár Rt. Alapszabálya. 1918. febr. 17.

144. CSML Közgy. 1921. júl. 25.

145. CSML Cégb. ir. Makói Tkp. Ig. jkv. 1922. márc. 3.

146. CSML Cégb. ir. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1923. ápr. 5.

147. Tkp. jkv. 1921. júl. 27., Jkv. 1929. febr. 3.

148. CSML Cégb. ir. Makói Tkp. Halotti anyakönyvi kivonatok, 1923. márc. 16, 1931 febr. 28.

149. Mv 1925. febr. 22.

150. Közgy. jkv. 1926. febr. 20.

151. Ig. jelentés az 1929. évi üzletévről. 1930. jan. 22.

152. Makói Tkp. közgy. jkv. 1931. febr. 8.

153. Közgy. jkv. 1932. márc. 5.

154. Tkp. Rt. Ig. ülési jkv. 1933. febr. 24.

155. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1933. márc. 18.

156. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1936.

157. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1937.

158. MKIB Cégbejegyzés. 252/1920. jún. 1.

159. Ct. 59/10/1918.

160. Ct /59/1920/19. sz. Közgy. jkv. MKIB 1920. jún. 6.

161. Ct. 59/1934/ 79.sz. MKIB Közgy. jzk. 1934. júl. 25.

162. MÚ 1940. febr. 14.

163. Szegedi Törvényszék Cégbírósági iratok. Cégokmánytár 24. Makói Önsegélyző Egylet. VII. 87. Ct. 255/1920/31.

164. MÖmSZ Jkv. Közgy. 1920. jún. 29. Ct 251/1920. 131.

165. Ct 255 /1925/45. MÖmSZ

166. Mv 1924. jan. 10.

167. Mv 1925. jan. 3.

168. Mv 1925. jan. 3.

169. MÚ 1940. márc. 6.

170. MÚ 1936. okt. 18.

171. MFrÚ 1929. aug. 11.

172. Közgy. jkv. 1931. febr. 8.

173. Közgy. jkv. 1933. márc. 18.

174. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1934. márc. 11.

175. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1935.

176. MÚ 1936. márc. 4.

177. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1938.

178. MÚ 1936. máj. 10.

179. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1939.

180. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1936. márc. 10.

181. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1940.

182. Makói Tkp. Közgy. jkv. 1941. febr. 22.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet