Előző fejezet Következő fejezet

{269} Makói zsidóság a vészkorszakban

 

 

Holokauszt, genocídium, soá… A rettenet szavai. A szenvedés és az embertelenség szinonimái.

A vészkorszak zsidóságát – 1938 és 1944 között – diszkriminatív intézkedések sorával megfosztották alapvető jogaitól, kiszorították a gazdasági és a társadalmi élet minden területéről, majd szabadságukat és életlehetőségeiket korlátozva gettókba és gyűjtőtáborokba kényszerítették őket. 1944 júniusában az ország „zsidótlanításának” végső állomásaként több százezer magyar zsidót deportáltak és pusztítottak el náci haláltáborokban.

Városunk zsidóságáról ma már egyre többet tudunk, azonban a helytörténetírás mindeddig adós maradt a vészkorszak eseményeinek földolgozásával. Makónak lényegében nincs holokauszt-szakirodalma. A Makó, az első felszabadult magyar város1című monografikus kötet ugyan bemutatja a radikális szélsőjobboldal fokozatos térnyerésének és ezzel együtt az antiszemita közhangulat erősödésének folyamatát, a zsidóság jogfosztásával és a deportálás körülményeivel azonban egyáltalán nem foglalkozik.2 A magyar holokausztkutatás monumentális alapműve, Randolph L. Braham kétkötetes munkája viszont számos adatot közöl Makó és az egykori Csanád vármegye zsidóságáról.3 Molnár Judit 1995-ben megjelent tanulmányában az V. (szegedi) csendőrkerületben élő zsidóság fokozatos jogfosztásának és deportálásának történetét rekonstruálta. A szerző a makói izraelita közösség sorsát is fölvázolta addig publikálatlan forrásanyag fölhasználásával. Szintén 1995-ben látott napvilágot Pelle János munkája A makói zsinagóga lángjai címmel. A tanulmány, amely elsősorban a vészkorszak előtti és utáni időszak „népi antiszemitizmusát” vizsgálta, számos kérdést vetett föl, és megosztotta a város történésztársadalmát.4 Föltétlenül szólnunk kell arról is, hogy Tari János, a Néprajzi Múzeum munkatársa több dokumentumfilmet készített a holokausztot túlélt, ma már főleg külföldön élő szemtanúkkal. Munkája jelentős forrás. Makói vonatkozású szépirodalmi mű Bárdos Pál életrajzregénye, Az első évtized.5 Az író gyermekként élte {270} át a holokausztot. Deportálásának és a lágerben töltött hónapjainak megrendítő krónikája a könyv.

Tolerancia és antiszemitizmus

Az első világháború és az 1918–19. évi forradalmak után kialakuló ellenforradalmi rendszer korlátozott (autoriter) demokráciaként működött. Ideológiájának jellemzői közé tartozott – harcos nacionalizmusa, liberalizmus- és kommunizmusellenessége valamint az irredenta-kultusz mellett – az antiszemitizmus, amely az 1919 és 1945 közötti közbeszéd és közírás részévé vált.

1920 után az antiszemita propaganda Makón is megjelent. 1923-ban a szélsőjobboldali, nyíltan zsidóellenes fajvédő programot hirdető Ébredő Magyarok Egyesületének 300, a Magyar Nemzeti Szövetségnek mintegy 600 tagja volt. „Gyűléseik, rendezvényeik rendkívül egysíkúak voltak: a fajelméletet hirdették, amelyben a hangsúlyt a magyar faj uralkodó voltára és zsidóellenes uszításra helyezték.”6 Mindezek ellenére 1920 és 1938 között a város keresztény és zsidó lakosainak kapcsolata alapjában békés volt, és tolerancia jellemezte. Antiszemita megmozdulásokról, zavargásokról, vérvádas7 uszításról nincs tudomásunk. A helyi sajtóban azonban rendszeresen megjelentek zsidóellenes írások, és a választási kampányok idején is gyakran elhangzottak antiszemita kijelentések, főleg a kormánypárti képviselők részéről.

A makói izraeliták száma 1910 és 1949 között

1910 1920 1930 1936 1941 1944 1946 1949
1928 2380 2053 1988 1881 1729 1123 760

A gazdaságilag prosperáló városban jelentős izraelita közösség élt. Arányuk 1920-ban volt a legnagyobb (6,4%), utána fokozatosan csökkent. A közösségen belül az ortodoxok voltak többen (1920-ban több mint 1200 fő), akik nemcsak vallási, hanem nyelvi és kulturális különállásukat is megőrizték. A neológ közösség azonban a harmincas évekre föladta zártságát, és jelentős mértékben asszimilálódott. Sokan jelentős gazdasági pozícióval bírtak, mások tisztviselőként, ügyvédként, orvosként praktizáltak, és részt vettek a közéletben. Erdei Ferenc úgy látta, hogy a zsidók a társadalmi életbe sohasem illeszkedtek be, üzleti tevékenységük viszont teljes mértékben igazodott a makói viszonyokhoz.8

Az a viszonylagos tolerancia, amely a zsidók és nem zsidók közti kapcsolatot jellemezte, a harmincas évek végén megszűnt. A kormánypárt a „zsidókérdést” a közbeszéd egyik központi témájává tette, és 1938 után a zsidótörvények megalkotásával folyamatosan napirenden tartotta. A háború miatt kiéleződtek a szociális feszültségek. A város nagy múltú ellenzéki pártjai (Kossuth-párt, szociáldemokrata párt) meggyöngültek, a radikális szélsőjobboldal (nyilasok, hungaristák) ereje és befolyása növekedett. Mindezek megerősítették a lakosság egy részében a zsidókkal szemben érzett előítéleteket. {271}

A korabeli források között megmaradtak az államrendőrség makói kapitányságának 1938 és 1940 közötti bizalmas (res.) helyzetjelentései, amelyek a városban észlelhető antiszemita tevékenységről is beszámoltak. 1938-ban „a főiskolás ifjak némely része, valamint a nemzetiszocialista pártcsoportok vezetői folytatnak antiszemita mozgalmat. Tevékenységük a keresztény kereskedőknél való vásárlásra vonatkozó fölhívások, szórványos esetekben utcai tettlegességekben és vagyonrongálásokban nyilvánul meg.” Ezek után a jelentés közli, hogy „a mozgalomnak komoly ereje, eredménye és a zsidóságra nézve káros hatása nincs”.9 Az első zsidótörvény elfogadása után a rendőrség az antiszemita mozgalom erősödését jelentette: „Az utóbbi időben a helyi sajtó és az egyes társadalmi egyesületek is csatlakoztak ezen eszmeáramlathoz, és így fokozatosan erősödik a mozgalom. Anélkül azonban, hogy a zsidóságra anyagi vonatkozásban hátrányos volna. A Ne vásárolj zsidótól! mindez ideig csak jelszó maradt!”.10

1944-re a lakosság bizonyos csoportjainak zsidóellenes magatartása egyre erőteljesebbé vált. „A lakosság egy részét a nyilasoknak sikerült ellenünk fordítaniuk. Sok zsidó üzletre már korábban éjszakákon rápingálták: Zsidó üzletben ne vásárolj! Az emberek nagy része azonban velünk érzett.”11

A Holocaust Magyarországon c. kiállítás anyagából

Tamasi Mihály szerint: „A nyilas mozgalmakhoz Makón azok az álhatatan, haszonleső kispolgári elemek csapódtak, azok képezték lassan növekvő tömegerejét, akik a nem kevés gazdasági hatalommal rendelkező zsidó kereskedelmi tőkére, a zsidó hagymakereskedők, kisiparosok, gazdag zsidók vagyonára spekuláltak. A nyilas mozgalom bázisát tehát a városban a keresztény kispolgárságnak (kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők) az a része alkotta, amely az antiszemitizmusban vélte felfedezni a gazdasági és politikai érvényesülése útját.”12 A szélsőjobboldal bázisa Pelle János szerint ennél jóval szélesebb volt. Véleménye szerint a nyilasok tömegei a makói társadalom szegényparaszt rétegéből verbuválódtak.13 Azt állítja, hogy a vérvádhisztéria formájában jelentkező népi antiszemitizmus már a holokauszt előtt erős pozíciókkal rendelkezett, és a harmincas évek végére „egyedülálló antiszemita közmegegyezés” alakult ki a városban.14 Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a város életében valamilyen {272} formában mindig jelen lévő antiszemitizmus mellett a kölcsönös tolerancia is mindvégig jelen volt a zsidó és nem zsidó lakosság kapcsolatában.

Schulmann Henrik neológ kántor

 

A zsidótörvények

Az antiszemita törvényhozást Magyarországon Darányi Kálmán alapozta meg, amikor 1938-ban győri beszédében kijelentette, hogy van zsidókérdés Magyarországon, és ezt törvényes úton rendezni kell. A „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló első zsidótörvény (1938: 15. tc.) kimondta, hogy az értelmiségi pályákon a zsidók aránya nem haladhatja meg a 12%-ot. Az 1939-ben elfogadott második zsidótörvény (1939: 4. tc.) a kvótát az értelmiségi pályákon 6, a vállalatok értelmiségi munkaköreiben foglalkoztatott alkalmazottak esetében 12%-ra korlátozta. A kormány föltehetően a két törvénnyel elsősorban a közép- és kispolgárság antiszemita indulatait akarta csillapítani.15 A zsidótörvényeket azonban nem követte a szélsőjobb fölszámolása, a nyilas és imrédista csoportok tovább folytathatták propagandájukat. Az 1941-ben elfogadott harmadik zsidótörvény (1941: 15. tc.) már egyértelműen fajvédelmi törvény. A 9. § kimondta: „Zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén – tekintet nélkül a származására – az, aki az izraelita hitfelekezet tagja.” Bibó István szerint a zsidótörvények „széles középosztályi, kispolgári és polgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak” úgy, hogy {273} „az illetőt feljelenti, nagyszüleit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja”.16

1939 szeptemberében Makón is megkezdődött a zsidóság gazdasági és társadalmi pozícióinak korlátozása. Kötelezték az iparigazolvánnyal és iparengedéllyel rendelkező személyeket, cégeket és bankokat, hogy október 15-ig adataikat jelentsék be az illetékes pénzügy-igazgatósághoz vagy az elsőfokú iparhatósághoz. Mivel katonai szolgálatuk miatt sokan csak késve tudtak ennek eleget tenni, a listákat csak november közepére tudták elkészíteni.17 Eszerint a városban 1881 iparűző közül 377 (20%) minősült zsidónak. A Makói Újság első oldalán közölte, hogy „kihalásos rendszerrel állítják helyre a kellő arányt”. Ez azt jelentette, hogy amíg az iparengedéllyel dolgozó zsidók arányszáma nem csökken 6% alá, a hatóság nem ad ki újabb engedélyt.18 1940 áprilisában az iparügyi miniszter kérésére Bécsy Bertalan polgármester közölte, hogy 1940 januárjától nem adott zsidónak iparjogosítványt.19

Gombó Manó hitoktató

Október elején a makói nyilas csoportok és a velük együttműködő Toldi Miklós Bajtársi Egyesület összehangolt akciót indított a zsidó piaci árusok ellen.20 Részben ennek hatására október 7-én Ferenczy Béla alispán a „zsidótörvény szellemében” olyan határozatot hozott, amelyben a zsidó árusokat a vármegyei országos vásárokról, heti és napi piacokról kitiltotta. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának a korlátozásáról 1939. évi 4. tc. szelleme megköveteli, hogy olyan esetben, mint a vásári, heti és napi piaci valamint a búcsúkon való árusításról, ahol a zsidók számát a keresztény kereskedők számához arányítani teljesen lehetetlen, a törvény intencióinak érvényt szerezve ezekről a helyekről a zsidó árusok kitiltassanak, s a helyfoglalásban megakadályoztassanak.”21 Október 12-én az alispán hatályon kívül helyezte rendeletének a jogorvoslatra és az életbeléptetés határidejére vonatkozó részeit, és a kitiltást azonnali hatállyal elrendelte. {274} Döntését azzal indokolta, hogy a szomszédos törvényhatóságok területéről időközben kitiltott zsidó iparosok és kereskedők elözönlik a vármegye területét.22 Október 24-én Bécsy Bertalan polgármester szintén hasonló határozatot adott ki („zsidóknak Makó város vásárterein alkusz és ügynöki ipar gyakorlásától való eltiltása”), majd a képviselő-testület erről szabályrendeletet alkotott.23 Ez azonban nem lépett hatályba, mert a kormány a piaci árusítás szabályozásáról 1941. február 21-én egy magasabb szintű rendeletet bocsátott ki.24 A Teleki Pál miniszterelnök által szignált rendelet nem tiltotta ki ugyan a zsidókat a piacokról, de az árusításhoz az elsőfokú iparhatóság engedélyét tette szükségessé. (Ezt a jogkört a polgármester gyakorolta.) A rendelet végrehajtási utasítása már sokkal egyértelműbb volt: „engedélyt az iparhatóság csak olyan személynek adhat, aki hatályban lévő iparengedéllyel rendelkezik, továbbá akinek szakmai és nemzeti megbízhatósága ellen kifogás nem merülhet fel”.25 Arról, hogy a rendelet életbelépése (1941. május 1.) után a zsidók száma milyen mértékben csökkent a város piacain, nincsenek adataink.

Iparigazolvánnyal ellátott makói piaci árusok felekezeti megoszlása

1941. május 1. előtt26

  Keresztények Zsidók
Hagymakereskedők 24 53
Készruha árusok 6 3
Rőfösök (sátorban) 3 6
Rövidárusok 3 11
Toll- és baromfikereskedők 12 10
  48 83

  A nem zsidó konkurencia azonban még ekkor is sokallta a számukat. 1941. augusztus 4-én hat keresztény hagymakereskedő fordult kérésével a Baross Szövetség vezetőségéhez, hogy a makói piacról az iparigazolvány nélkül nagyobb tételben vásárló zsidókat tiltsák ki. „Mi, alulírott iparigazolvánnyal rendelkezők, nem sérelmezzük, hogy a Metesz kötelékéből kihagytak. Azt azonban kérjük mint adófizető polgárok és a hazánkért mindenkor kész katonák, hogy a kenyérkereseti lehetőséget részünkre ezáltal megteremteni szíveskedjen.” A Baross Szövetség vezetősége – amely a keresztény kiskereskedelem támogatását elsőrendű feladatának tartotta – már másnap kérte a polgármestert, rendeljen el vizsgálatot az ügyben. Bécsy Bertalan utasítására a javadalmi hivatal igazgatója a piacokat többször is ellenőriztette, szabálytalanságokat azonban nem talált.27

1941 decemberében az ortodox hitközség elnöke azt kérte a polgármestertől, hogy háztartásaikat nyilvánítsa önellátóvá, hogy zsírt tudjanak tartalékolni. Annál inkább, mivel a hitközség tagjai nem vették igénybe a zsírjegyeket. A rituális előírásoknak megfelelően ugyanis baromfizsírt használtak, és a szükséges mennyiséget csak a téli {275} hónapokban tudták beszerezni. Kérelmükhöz csatolták a békéscsabai közélelmezési ügyosztály határozatát, amely azokat a háztartásokat, ahol nem használták föl a zsírjegyeket, önellátóvá nyilvánította. Bécsy polgármester azonban a kérést elutasította.28

A második zsidótörvény elrendelte a zsidók tulajdonában lévő föld- és házbirtokok bejelentését. Makón 760 hold földbirtokot és 207 lakóházat írtak össze mint zsidó tulajdont, 4 200 000 P becsült értékben. (A legnagyobb földbirtok, több mint 614 hold a Montágh-örökösök tulajdonában volt.) A törvény az 1937. december 31. után eladott zsidó ingatlanok adásvételének fölülvizsgálatát is elrendelte. Makón hét esetben történt ilyen jogügylet, amelyből a hatóságok négyet hagytak jóvá.29

Gombó József talmudista

További diszkriminációt jelentett a honvédelmi törvény (1942: 14. tc.), amely a hadköteles zsidók kisegítő (munka) szolgálatát szabályozta, majd az 1942: 15. tc., amely szerint „zsidó nem szerezhet jogügylettel vagy árverés útján mezőgazdasági ingatlant (ingatlan használati illetőséget), kis- és nagyközségben pedig ingatlant sem”.

Ebben az időben a rendőrség fokozottan figyelte a makói zsidóságot. 1939. február 30-án néhányan kísérletet tettek a Betár nevű cionista csoport megalakítására. A rendőrség jelentése szerint „mintegy 40 főnyi harcos zsidó ifjú lett volna a tagja a helyi szervezetnek, melyben levente-szerű kiképzést kaptak volna. Mivel [… ] célkitűzései homályosak, nemzetvédelmi szempontból aggályosak, a helyi csoport megalakulását megtiltottam.” Fél évvel később Braun György és Grósz István ismét megpróbálta létrehozni a csoportot, de „igen kezdetleges keretek között folyt a szervezőmunka, amit a rendőrség beavatkozása folytán beszüntettek. A mozgalomnak komoly jelentősége nem volt.”30 1940. augusztus 29-én reggel 6 órakor az V. honvéd kerületi parancsnokság irányításával a makói rendőrség razziát tartott a város zsidók lakta negyedeiben, és tíz {276} embert őrizetbe vettek. Köztük a 21 éves Braun Györgyöt is. A „honvédelmi és egyéb állambiztonsági szempontból nemkívánatos, aggályos elemeket” még aznap az orosházi gyűjtőtáborba szállították.31

A zsidóságnak nemcsak gazdasági pozícióit, hanem közéleti tevékenységét is korlátozták. A második zsidótörvény 5. §-a kimondta, hogy tisztviselőként vagy alkalmazottként zsidó nem léphet az állam, a törvényhatóság (vármegye), község és más köztestület, közintézet vagy közüzem szolgálatába. 1939 szeptemberében a képviselő-testület 19 virilis tagját fosztották meg mandátumától. Mindössze hárman mentesültek a törvény rendelkezése alól: Dózsa Ferenc ügyvéd ellenforradalom alatti tevékenységéért, valamint Róth Jenő és Singer Mór, mivel az első világháborúban magas katonai kitüntetést kaptak.32

Friedmann József metsző

A Kossuth-pártnak két zsidó prominense volt, Fried Ármin fogorvos és Löwenbach Benedek pékmester. Ők a húszas-harmincas években a város életében meghatározó szerepet töltöttek be, és köztiszteletnek örvendtek. 1939-ben a helyi ellenzéki pártok meggyengültek. Erdei Ferencet idézve: „a komoly radikális pártok közül egyedül a Kossuth párt roncsai léteznek még…”.33 A párt választmányi ülésén Joó Sándor és Kardos Bálint indítványára úgy döntöttek, hogy a két zsidó származású vezetőségi tag helyett a választásokon „két kisparasztot futtatnak”. Az ülésen H. Szabó Imre elnökölt. „Való, hogy megakadályozhattam volna az indítvány tárgyalását, már azon a címen is, hogy az indítványt legalább a gyűlés előtti napon be kell adni, ami ezúttal nem történt meg. De más módon is meg lehetett volna akadályozni a határozat hozatalát. Szép szóval való tárgyalásra, beszélgetésre, nem erőszakra gondolok. Nem tettem. Egyszerűen {277} nem tettem, mert az indítvány az én felfogásommal is egyezett.”34 A Kossuth-párt ekkor élte történetének legmélyebb válságát. Fried és Löwenbach kilépett, a párt elnöke, Márton Bálint pedig visszavonult és nem sokkal később, 1941-ben öngyilkos lett.

A zsidóság kiszorítása a közéletből a negyvenes évek elején tovább folytatódott. 1941-ben a vármegyei központi választmány 750 zsidónak vonta meg a képviselő-választói jogosultságát.35 1941 novemberében az alispán a vármegyei tisztviselők egy részét szigorúan megdorgálta, mert megjelentek Alder Artúr zsidó ügyvéd temetésén. Ugyancsak Ferenczy alispán tiltotta meg tisztviselőinek, hogy zsidó albérletben lakjanak. A Makói Evezős Klub is kizárta a zsidó származású tagjait. A javaslatot Issekutz Béla vármegyei főjegyző tette; ellene csak Fodor Sándor és Návay Zoltán tiltakozott.36

1941 nyarán a kormányzat a hagymaértékesítést kizárólag a Metesz kötelékébe vonta. Ekkor került napirendre e szervezet összetételének „arányosítása”. A gyűlésen „bevették mindazokat a keresztény hagymakereskedőket, akik – mint ilyenek – nevet és tekintélyt szereztek működésük révén maguknak, ellenben kihagyták a zsidó kereskedőket az utolsó szálig” – lelkendezett a Makói Újság.37 Azzal, hogy a monopolhelyzetbe került Meteszből kizárták a zsidó hagymakereskedőket, további tevékenységüket lehetetlenítették el. 1941-ben pedig a belügyminiszter rendelkezése alapján a város képviselő-testületéből kizárták azt a három virilis képviselőt is, akik addig kivételezettségük révén a közgyűlés tagjai maradhattak.38

A német megszállástól a gettósításig

A zsidóság helyzete az 1938 és 1944 tavasza között kiadott diszkriminatív intézkedések ellenére viszonylag biztonságos maradt. Igaz, hogy részvételüket a gazdasági és a társadalmi életben jelentősen korlátozták, de elkülönítésüket és deportálásukat még nem tervezték. A legfölsőbb magyar vezetés rendre elutasította az erre vonatkozó német követeléseket. Ebben része lehetett annak, hogy Mussolini az 1938-tól bevezetett zsidótörvények ellenére nem engedte deportálni az olasz hadsereg által elfoglalt területek zsidóságát, és sem Románia, sem Bulgária nem adta ki „saját” zsidóit.39

1944. március 19-én a megszálló német csapatokkal együtt megérkezett hazánkba az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) és az Eichmann-különítmény is, hogy a „zsidókérdést” véglegesen megoldja.

A német megszállás után a vármegye és a város minden közigazgatási vezetője a posztján maradt. Egyetlen főtisztviselőt sem váltottak le vagy helyeztek át, mivel már az első hetekben bizonyították lojalitásukat az új kormányzatnak.40 Bécsy Bertalan polgármester a Makói Újság vezércikkében kijelentette: „azok a férfiak, akik a vármegye és a város közéletének ormán állunk, évtizedek óta a nemzeti irányú jobboldali eszme, az eredeti tisztaságú szegedi gondolat hűséges szolgái voltunk…” Így nem véletlen, hogy a „politikai változás ellenére itt mindenki a helyén maradt”.41 {278}

1944. március 19. után a kormány rendeletek tucatjait bocsátotta ki, amelyek a zsidóság további jogfosztását eredményezték, és elkülönítésüket, a társadalomból való kiemelésüket készítették elő.

Kesztenbaum Samu tanító

1944 áprilisában be kellett szolgáltatni a zsidók tulajdonában lévő rádiókészülékeket, májusban pedig az írógépeket és a gépjárműveket. A rádiók átvételét a posta irányította. A beszolgáltatott rádiókra a makói tűzoltóság, a városi gazdasági hivatal és az állami óvodák felügyelőbizottsága is igényt tartott. A készülékek többségét a VI. honvéd hadtest vette igénybe légoltalmi riasztás céljára. Május 13-án 72 írógépet, 254 kerékpárt és 9 segédmotorkerékpárt adtak át a városi közigazgatás képviselőinek.42 „A polgármesteri rendelet értelmében hétfőn délelőtt 11 óráig kellett beadni a kerékpárokat és írógépeket, azonban a zsidók még a délutáni órákban is szállingóztak egy-egy kerékpárral vagy írógéppel” – tudósított a Makói Újság. „A kerékpárok túlnyomó nagy része üzemképtelen állapotban van. A legtöbbnek a gumija vagy rossz, vagy pedig lyukas. [… ] Akadtak olyanok is, akik négy kerékpárvázat is vittek. [… ] A zsidók az elmúlt napokban még vidáman szaladgáltak kerékpárjaikon, mára azonban – hogy-hogy nem – majdnem mindnek kilukadt a gumija.”43

Április 21-én jelent meg az 50 500/1944. KKM sz. rendelet a zsidó kereskedők üzletéhez tarozó árukészletek és üzleti berendezések zárolásáról. Bécsy Bertalan polgármester azonban már április 8-án, majd 12-én – tehát jóval a rendelet megjelenése előtt – két szakaszban összesen 25 zsidó üzletet zároltatott a városban.44 (A polgármester az 1944. március 29-én kiadott 38 781/1944. KKM sz. rendelet fölhatalmazásával élt, mely szerint olyan esetben, amikor a zsidó üzletekben lévő árukészlet megőrzése bármely ok miatt nem lenne biztosítható, az árukészlet az üzlet lezárásával és lepecsételésével {279} őrizendő meg.) Döntését a kormánynak a következőkkel indokolta: „Makó város lakosságának száma 36 ezer. Ennek 5%-a zsidó. Minthogy a makói zsidóság főként kereskedelemmel foglalkozik, aránytalanul sok a zsidó üzletek száma. A keresztény lakosság érthető elkeseredéssel és felháborodással szemléli már évek óta a zsidó kereskedők illegitim kereskedelmi tevékenységét. A makói lakosok köréből sokan jelentették, miszerint alapos a gyanú, hogy a zsidó kereskedők – félvén a vagyoni zárlattól – értékeiket elrejtik, sőt előbb elrejtették. Ezért szükségesnek tartottam, hogy egyes zsidó üzletekben lévő árukészletet az üzletek lezárásával és lepecsételésével biztosítsam.”45 A Makói Újság azt is tudni véli, hogy az árukészlet mentése „már hónapokkal ezelőtt megkezdődött, és azóta is egyre folyt, és pedig nem is annyira a zsidó kereskedők vagy rokonaik lakására, hanem a keresztény alkalmazottak és zsidóbarát keresztény jóemberek lakására illetve tanyájára”.46 A kormányrendelet alapján újabb 60 üzletet zártak be, így április 21. után a zsidók teljesen kiszorultak a város kereskedelmi életéből. Jövedelmük megszűnt, a rendelet azonban kötelezte őket, hogy keresztény alkalmazottaik bérét továbbra is fizessék. Április 27-én a polgármester arra kérte a rendőrkapitányt, hogy a bezárt üzleteket fokozottabban ellenőriztesse. A rendőrkapitány még aznap kidoboltatta rendeletét a zsidók nyilvános megjelenésének szabályozásáról, amelyben megtiltotta, hogy este 7 és reggel 7 óra között az izraeliták elhagyják lakóhelyüket.47

Bauer Zsuzsa ruhakereskedő

Miután a zsidóságot „kiiktatták” a nemzetgazdaság minden területéről, a többi foglalkozási ág „zsidótlanítása” következett. A közszolgálati tisztviselőknek és alkalmazottaknak, ügyvédeknek valamint a hatósági orvosoknak származási igazolást kellett benyújtaniuk, s aki az 1941: 15. tc. 6. és 9. § értelmében érintett volt, azonnal elbocsátották.48 Törölték az ügyvédi kamara névjegyzékéből Fehér Mórt, Kárpáti Lajost, Pulitzer Jenőt, Singer Mórt, Lőwinger Györgyöt, Stein Viktort és Szamek Györgyöt. Singer Mór praxisát Török István, a makói szélsőjobb egyik hírhedt képviselője, a {280} Hubay Kálmán-féle Hungarista Mozgalom és a Toldi Miklós Bajtársi Egyesület „vezére” vette át.49

Ezzel egy időben megkezdődött a zsidó szerzők műveinek eltávolítása a vármegyei és a városi könyvtárból. Július elejéig több mint 400 kötetet semmisítettek meg. A lakosságot is fölszólították, hogy magánkönyvtáraikból távolítsák el a zsidó írók műveit. Makón Csörgő Gyula könyvkötőt bízták meg az átvétellel, aki 100 kg könyvért 6 pengőt fizetett.50

Április 16-án az 1600/1944. ME sz. kormányrendelet arra kötelezte a zsidóságot, hogy vagyonát a pénzügy-igazgatóságnak jelentse be. A rendelkezés szerint be kellett jelenteni az ingatlanokat, lakberendezési tárgyakat, értékpapírokat, arany- és platinaötvözeteket, ékszereket és drágaköveket, valamint a kereskedelmi és ipari vállalatok nyersanyag- és árukészletét, berendezéseit. Az ékszereket és az értékpapírokat letétbe kellett helyezni. Azokra a lakosokra is vonatkozott a rendelet, akik zsidó vagyont őriztek. Nem kellett bejelenteni 10 000 pengő értékhatárig a személyes használati tárgyakat (így a házastársak jegygyűrűit sem, kivéve, ha igazgyöngyöt vagy drágakövet tartalmaztak). A mentességi értékhatár minden hozzátartozó után 3000 pengővel növekedett. Minden jogügylet, amelyet március 22. után kötöttek, érvényét vesztette. A szükséges nyomtatványok csak április 26-án, a rendelet megjelenése után tíz nappal érkeztek meg a városházára, ezért sokan – főleg a vidékiek – késve tudták benyújtani vagyonnyilatkozatukat. Ezért a polgármester a határidőt május 5-ig meghosszabbította. Ezt a Makói Újság így kommentálta: „Úgy látszik, egyesek még mindig abban reménykednek, hogy a zsidórendeleteket el lehet lazsálni, ki lehet játszani. Így történt, hogy a kikötött határidőig (április 30.) a beérkezett bejelentésekből a pénzügyigazgatóság arra a megállapításra jutott, hogy igen sokan egyáltalán nem küldtek jelentést, akik pedig küldtek, azok igen sok értékes vagyontárgyat kifelejtettek a kimutatásból. [… ] A pénzügyigazgatóság a mulasztók ellen a legszigorúbb megtorlást hajtja végre. Elkobozza az eltitkolt vagyont (minden térítés nélkül), súlyos szabadságvesztést kap az illető, azonkívül internálják, és olyan nagy összegű pénzbüntetésre ítélik, hogy míg él, nem heveri ki.”51 {281}

Fränkl Ármin hagymakereskedő

A pénzügy-igazgatóság május 20-ra végezte el a zsidó vagyonok összesítését. Eszerint a makói izraeliták 332 vagyonbejelentést nyújtottak be, amelyek 7 315 798 pengő 53 fillér volt a nettó értéke. A legnagyobb értéket a házingatlanok adták (4 849 740 P), de a bejelentőknek jelentős vagyonuk volt értékpapírokban (225 487 P 37 F) és takarékbetétekben (182 046 P 08 F) is. A lakberendezési tárgyak közül a szőnyegek értéke volt a legnagyobb (106 522 P). A pénzügy-igazgatóság területén – a makói, a battonyai és a mezőkovácsházi adóhivatal tartozott ide – az 1600/1944. ME sz. rendelet alapján bejelentett zsidó vagyonok összege 18 606 291 pengő 79 fillér volt.52

Rosenfeld Ferenc rabbi

Sokan megpróbálták az értékeiket – főként ruhaneműt és ezüstöt – elrejteni vagy keresztényekhez menekíteni. Volt, aki a kelengyéjét ásta el a háza udvarán, más a derekára csavarva, felöltője alá rejtve vitte biztonságos helyre árukészletének egy részét. Néhányan azonban éberen figyeltek, és „bizalmas” levelekben hívták föl a hatóságok figyelmét ezekre az esetekre. A helyi sajtó kifejezetten hazafias tettnek nyilvánította a besúgást: „Ne röstelljék biztos értesüléseiket a legbizalmasabb formában tudomására hozni a pénzügyigazgatóságnak. [… ] Az ilyen feljelentés nem denunciálás, nem besúgás, hanem hazafias kötelesség.”53 A szélsőségesen zsidóellenes közhangulat ellenére mégis sokan próbáltak segítetni a kilátástalan helyzetbe került zsidóságon. Ezért jelentették föl Koczkás Erzsébetet, Csala Istvánt, Nagy Istvánt, Diós Istvánnét, Szénási Jánosnét, Gergely Jánost, Patkós Etelkát, Gyüge Árpád gyárost és Diósszilágyi Sámuel főorvost. A zsidóvagyon-rejtegetők száma azonban ennél jóval több lehetett; dokumentált eseteket csak a rendőrség kihágási ügyei között találtunk.

Április elején jelentek meg azok a rendeletek, amelyek a zsidóság megkülönböztetésére, szabad mozgásuk korlátozására vonatkoztak, és későbbi elkülönítésüket készítették elő. Április 5-től kötelezővé tették a zsidó lakosoknak, hogy felső ruhájuk {282} bal oldalán, szövetből, selyemből vagy bársonyból készült tízszer tíz centiméteres kanárisárga csillagot viseljenek.54 A Makói Újság szerint: „Makó nem tartozik a tisztán keresztény, zsidómentes városok közé, de hogy milyen közel került Jeruzsálemhez, arra csak most döbbentünk rá, amióta úton-útfélen szemünkbe tűnnek a sárga csillagok.”55

A Belügyminisztérium április 12-i újabb rendelete szerint azokat, akik nem viselték a megkülönböztető jelzést, internálni kellett.56 A rendőrkapitányság április 14-én tartotta az első „sárgacsillag-razziát”. Reggel nyolckor a kapitány szóbeli utasítására háromfős rendőri egységek indultak a zsidók lakta negyedekbe. A razzia eredményeként Rosner Jenőné, Weinberger Olga és Ausch Emilné ellen indult kihágási eljárás, mert házuk kapujában álldogálva nem viseltek sárga csillagot.57 A helyi sajtóban a rendőrség fölhívást tett közzé, hogy a zsidók a megkülönböztető jelzést minden alkalommal az előírt helyen viseljék, mert ennek ellenőrzésére a jövőben sűrűbben tartanak razziákat. Akik ezután sem tesznek eleget a rendelkezésnek, azokat internálják.58 A következő nagyobb rendőrségi akció április 28-án volt. Igazoltatták, majd másnap előállították Kovács (Kohn) Margitot, mivel többszöri fölszólítás ellenére sem tűzte föl a nála lévő sárga csillagot. Vallomásában a következőket mondta: „Beismerem, hogy a megkülönböztető jelzést még a rendőri közeg felhívására sem voltam hajlandó viselni, mert szégyelltem magamat. Ugyanis [… ] édesanyámmal a református vallásra tértünk át Makón. Vagyonom nincs. Heti keresetem 35 P. Rajtam kívül édesanyámról gondoskodom.” Kovács Margitot 10 napi elzárásra ítélték, majd internálták a városból.59 {283}

Stern Ernő üveges
{283}

Buócz Béla, Szeged helyettes rendőrfőkapitánya május 8-án rendeletben szabályozta a zsidók élelmiszervásárlásának időtartamát. Úgy rendelkezett, hogy bevásárlásaikat csak délelőtt 10 és 11 óra között végezhetik.60 Valószínűleg a szegedi példa hatására két nappal később Bécsy polgármester hasonló határozatot adott ki.61 „A megkülönböztető jelzést viselni köteles zsidó személyek a makói piacon csak 9–10 óra közt jelenhetnek meg. Piacon kívül vagy közvetlenül a termelőtől zsidó személy nem vásárolhat. A zsidók minden héten egyszer személyenként legfeljebb 10 dkg marhahúst vagy lóhúst vásárolhatnak. Zsidónak sertés, juh, bárány és borjúhúst, továbbá szalonnát, hájat vagy zsírt kiszolgáltatni tilos. Aki ezen rendelkezéseket megszegi, nyomban rendőrhatósági őrizet (internálás) alá kerül.”62 Ezzel egy hónappal megelőzte az 1990/1944. ME sz. kormányrendeletet, amely – ellentétben a szegedi és a makói rendelkezéssel – napi két órában állapította meg a vásárlás időtartamát. Bécsy Bertalan később azt vallotta, hogy a határozatot Finta Imre csendőr százados kezdeményezte.63

Május 24-én, a gettó létrehozása után, a polgármester a piac látogatását újra szabályozta. A történelmi gettóban lakóknak délelőtt 10 és 11, a konvertáltaknak pedig fél 10 és 11 óra között engedélyezte, amely még ekkor is szigorúbb volt a kormányrendeletben foglaltaknál.64 A piac fölügyeletével a kíméletlenségükről és zsidógyűlöletükről hírhedt Pók Antal és Szilágyi János rendőröket bízták meg, akik gyakran megnehezítették vagy éppen teljesen lehetetlenné tették a gettóba zárt zsidók számára a vásárlást.65 (A Makói Igazoló Bizottság határozata szerint: „mint különleges rendőri beosztásban működő rendőrközegek, a zsidókat és a baloldaliakat állandóan üldözték [… ] A városban hírhedtté tették magukat a rendőr legénység és az altiszti karban, ők ketten voltak a leggyűlöltebbek.”)66

Goldstein Eizik hagymaalkusz

Május elején egy névtelen följelentés alapján a rendőrség őrizetbe vette Kocsis Sándorné piaci árust. Az asszony néhány makói izraelita kérésére vitt élelmet a szegedi {284} gyűjtőtáborba zárt délvidéki zsidók megsegítésére. Az első csomagot még eljuttatta a Kelemen utcai étkezdébe, azonban a következő alkalommal a rendőrök tettenérték. Lefoglalták a szekerén elrejtett élelmiszert (60 kg kenyeret, zsírt, tojást, konzerveket stb.), és megindították a gyűjtést szervező zsidók ellen az eljárást. Kocsisné három hetet töltött a csendőrség fogdájában, ahol súlyos tüdőgyulladást kapott. Gyógyulása után Kistarcsára internálták.67

Weisz Ignátz kereskedelmi alkalmazott

Április 25-én foglalta írásba Bécsy Bertalan polgármester a Házi szabályzatot, amelyben a közigazgatási tisztviselők és a zsidó ügyfelek kapcsolatát szabályozta: „Azért, hogy a jó közszellem kibontakozását városunkban is biztosítsam, és saját körömben a magyar közalkalmazott harcos készségét, tetterejét, munkabírását és a végső győzelembe vetett hitét előmozdítsam, illetve acélozzam, a következőket rendelem: A zsidók hivatalos ügyeit úgy kell intézni, hogy felesleges szó – beszéd ne folyjon. Zsidó ügyének elintézése magyar ember ügyét nem előzheti. Zsidónak kezet nyújtani nem szabad. A zsidónak kérvények elintézéséhez stb. segédkezet adni tilos. Városi alkalmazott zsidó társaságában sehol sem tartózkodhatik. [… ] Zsidónak strandfürdőjegyet eladni és zsidókat a Horthy-parkba beengedni tilos.”68 A polgármester utóbb a népbíróságon azzal védekezett, hogy ezt a szélsőséges rendelkezést azért alkotta meg, mert tartott Szöllősi Jenőtől, Makó nyilas képviselőjétől. A Házi szabályzatot „azért adtam ki, hogy azt a látszatot keltsem, hogy zsidó ellenes vagyok” – vallotta 1946-ban Bécsy.69

Hazánk német megszállása után olyan rendeletek tucatjait bocsátották ki a kormányszervek, amelyek a harmadik zsidótörvénynél is jelentősebb jogfosztással bírtak. Ez az eljárás alkotmányjogilag törvénytelen volt, hiszen rendelettel nem lehet magasabb szintű jogszabályt módosítani. Lázas rendeletalkotó munka eredményeként 1944 májusára {285} megvalósult a kormányzat három legfontosabb elképzelése: egyrészt a zsidóságot kiszorították a gazdaság, a közélet és a kultúra minden területéről, másrészt megfosztották vagyonától és legfontosabb életfeltételeitől, majd elkülönítették, gettókba és gyűjtőtáborokba koncentrálták őket. Márai Sándor 1944-ben jegyezte föl naplójába a következőket: „Hideg május. Didergek. Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.”

A gettó kijelölése

1944. április 7-én Baky László belügyi államtitkár elnökletével a rendőrség, a csendőrség és az SS vezetői értekezletet tartottak a „zsidókérdés” megoldásáról. Baky hamarosan közölte a közigazgatási apparátus és a rendvédelmi szervek vezetőivel a zsidók lakhelyének kijelölésére vonatkozó 6163/1944. BM VII. szigorúan bizalmas rendeletét. „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetőleg gettókban nyer elhelyezést.”70

A helyi sajtóban április 28-án jelent meg a gettórendelet,71 amelyet első oldalán közölt a Makói Újság. Bár még nem tudta senki, hogy kijelölnek-e gettót, mégis azt találgatták, mikor telepítik ki a városból a zsidóságot, és mikor lehet lakásaikat igénybe venni.72

Hetényi Sándor kereskedő
{286}

A rendelet 9. paragrafusa szerint: „A törvényhatóság első tisztviselője [… ] a városokra vonatkozóan akként rendelkezhetik, hogy a zsidók a városnak csak meghatározott részeiben, illetőleg maghatározott utcákban lakhatnak.”73 Szegeden Tukats Sándor főispán már másnap fölszólította Tóth Béla helyettes polgármestert, hogy a gettó fölállításával kapcsolatos intézkedéseket haladéktalanul tegye meg. Hódmezővásárhelyen azonban Beretzk Pál polgármester-helyettes a rendeletek „kiskapuit” kihasználva nem jelölt ki gettót. Május 12-én ugyanis Endre László államtitkár úgy rendelkezett, hogy azokban a városokban, ahol a gettósítás valamilyen ok miatt nem valósítható meg, azzal a Belügyminisztériumból küldött tanácsos érkezéséig várni kell.74

A gettó kijelölésének jogát a rendelet a törvényhatóság első tisztviselőjének tartotta fönn. Makón Ferenczy Béla alispán döntött az ügyben. „Életemnek legnehezebb két-három hete a gettó kijelölésének ideje volt” – olvashatjuk Ferenczy népbírósági perének anyagában. Május 2-án a városba érkezett Endre László zsidó ügyekért felelős államtitkár Finta Imre csendőr százados és két Gestapó-tiszt kíséretében, hogy az alispántól tájékoztatást kérjen a gettósítás előkészületeiről. Ferenczy vallomása szerint a makói gettó fölállításának kérdése ekkor dőlt el. Az államtitkár megkérdezte: „Na, és mit csinálsz a zsidókkal? Azt feleltem, hogy nem tudok foglalkozni, mert Makón sok az áttelepítendő, és itt ez megoldhatatlan kérdés. [Endre László ] nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ezt valamilyen formában meg kell oldani.” Az államtitkár arra utasította az alispánt, hogy a gettót az üzemen kívül helyezett városi téglagyár területén jelölje ki.75

Iritz Móricz Miksa kereskedő

Endre távozása után Ferenczy alispán a téglagyárba ment szemlét tartani, és úgy döntött, hogy a létesítmény alkalmatlan több ezer ember elhelyezésére.76 Fölvetődött, hogy a zsidókat a „történelmi gettó” területén, az Eötvös és a Deák Ferenc utcákban tömörítsék, hiszen ott lakott a makói zsidóságnak több mint fele. A gondot az okozta, hogy sok „tekintélyes, jómódú keresztény” háza is ebben a városrészben állt. „Ha az itt {287} lakó keresztény családokat meghagyták volna a gettóban, abból számtalan különféle bonyodalom és hátrány származott volna, így elsősorban illuzórikussá vált volna az, amiért tulajdonképpen a zsidók elkülönítésére szükség volt: a keresztény társadalom megóvása a bomlasztó zsidó befolyástól” – írja a Makói Újság.77

Klein József kereskedő

Ferenczy Béla május 6-án úgy döntött, hogy a zsidóság részére a Honvéd városrésznek a Honvéd u., Garai u., Bethlen u. és Királyhegyesi út határolta területet jelöli ki. Ide kellett költöznie a központi, a nagylaki és a torontáli járások zsidóságának is.78 Másnap Bécsy polgármester összeíratta azoknak a honvédi családoknak a számát és jószágállományát, akiket a kitelepítés érintett.79 Az alispáni határozat megjelenése után „a makói közéletre [… ] valósággal ráfeküdt a zsidókérdés, s minden más témát háttérbe szorított”.80 Sokan helyeselték az alispán döntését, mert a „zsidókérdés rendezése” mellett a vizes, alacsonyan fekvő városrész ügye is rendeződni látszott. Azt tervezték, hogy a zsidóság kitelepítése után megszüntetik a szociális szégyenfoltnak tartott honvédi szegényfertályt. Hamar kiderült azonban, hogy „egyszeriben mindenkinek drága lett a maga szegény vályogvityillója, s egész processzió indult meg a városházára a polgármester elé, hogy hagyják meg őket addigi lakhelyükön”. A honvédiak „inkább vállalkoznak arra, hogy a zsidóknak barakkokat építsenek, s még a kerítésüket is odaadják, csak hagyják meg őket ott, ahol vannak”.81 Érezve a honvédi lakosok ellenállását, néhányan lassítani próbálták a gettó létrehozását. A rendőrség rájuk fogta, hogy lázítanak a gettó ellen, ezért Adorján Istvánt, Vermes Andrást, Róttenstein Antalt, Kramer Alfrédot és Goldmann Adolf tanítót internálták a városból.82

Az egyre fokozódó antiszemita uszítás egyik motorja a helyi sajtó volt. 1944-ben már csak egyetlen újság jelenhetett meg a városban, a kormányzathoz lojális Makói {288} Újság. (Főszerkesztője vitéz Galamb Sándor, felelős szerkesztője Gyenge Miklós.) Az 1500-2000 példányban megjelenő lap már a német megszállás előtt is közölt antiszemita írásokat, 1944 márciusa után pedig a legszélsőségesebb zsidóellenes propaganda szócsövévé vált. Hangja a gettó kijelölésének heteiben vált a legradikálisabbá. Május 14-én például a következőket írta: „Végre itt van az alkalom, hogy magyarrá változtassák a magyar alföldi városokat, s az eltűnő göndör pajeszú zsidó gyerekek és a kaftános öreg zsidók, valamint a jóléttől itthon unatkozó, s az unalomban divatbemutatót rendező zsidó lányok helyett a dolgozó, tiszta magyar családok jöjjenek. Hogy Honvédból vagy máshonnan, az már mindegy.”83

Braun Géza mentesítési kérelme

A gettósítás módjának kidolgozása és végrehajtása a polgármester feladata volt. Bécsy Bertalan május 15-én adta ki 10 493/1944. pm. sz. határozatát a zsidók lakhelyének kijelöléséről. Az alispán határozatától némileg eltérve úgy rendelkezett, hogy a zsidóság átköltöztetése három ütemben történjék. Az első ütemben azok a zsidók, akik nem laknak az Eötvös, Deák Ferenc, Bolygó és Gr. Vay (ma Síp) utcában, ide, mint {289} ideiglenes lakóhelyre költöznek. Erre a területre, a „történelmi gettóba” május 17. és 20. között kellett áttelepülni. A gettósítás második ütemében a Honvédban élő keresztény családok költöznek, majd a harmadik, végső szakaszban valamennyi zsidó elfoglalja végleges lakóhelyét a külvárosban. A gettóba csak a legszükségesebb holmikat vihették; ennek a mennyiségét a polgármester külön szabályozta. A nélkülözhető dolgokat otthonuk egyik helyiségébe kellett rakniuk, és róluk 5–5 példányban leltárt kellett készíteniük. Azoknak az ingóságait, akik szoba-konyhás lakásban laktak, a Deák Ferenc utcai magtárban raktározták. Bécsy Bertalan arra is utasítást adott, hogy mielőtt a zsidók elhagynák lakásaikat, kötelesek kitakarítani és szükség esetén kimeszelni, hogy az áttelepülő keresztény családok megfelelő otthonra találjanak.84 Báron Ferencné így emlékezett erre: „a lakásunkon mindent felleltároztak egy szuronyos csendőr részvételével. Csak a legszükségesebb tárgyainkat vihettük a gettóba. Az egyik leltározó, akit korábbról személyesen ismertünk, étkészletünkből csak a merőkanalat engedte magunkkal vinnünk, e szavak kíséretében: Elég lesz maguknak egy kanál is, hiszen ezzel is megkavarhatják az ételt, ha lesz!”85

Kohn Amason hagymakereskedő

Hamvas Endre püspök és Csepregi Imre prelátus közbenjárására a polgármester megengedte, hogy a katolikus hitre áttért izraeliták (konvertiták) az általuk kiválasztott zsidó házakba költözhessenek. A legtöbben Óvári László egykori takarékpénztári igazgatóhoz (Lonovics u. 14.) és a Sándor Zsigmond-féle (Csokonai u. 13.) épületbe költöztek.86

A polgármester a szokástól eltérően nem hozott létre zsidótanácsot a városban. Május 17-én kinevezte a hitközségek közigazgatási elöljáróivá Hetényi Sándor kongresszusi (neológ) és Paskesz Fülöp ortodox hitközségi elnököt.87 Bécsy a gettóügyek referensévé Kiss Imre alszámvevőt jelölte ki.88 A zsidóság vezetőivel közölte: „A hitközség tagjainak {290} kitelepítésével járó rendelkezéseim be nem tartása vagy késedelmes teljesítése miatt kizárólag Önt teszem felelőssé. Felhívom tehát, hogy akár szóbeli, akár írásban kiadott rendelkezéseimet azonnal és maradéktalanul hajtsa végre”.89 Itt kell megjegyeznünk, hogy Paskesz Fülöp és Hetényi Sándor nem sokkal a gettó-rendelet megjelenése után fölajánlották az alispánnak, hogy az elkülönítéssel kapcsolatos intézkedések végrehajtásánál a hatóságoknak mindenben rendelkezésére állnak. Arra kérték az alispánt, hogy a gettót a városközpontban, a két zsidó templom körüli területen jelölje ki, ahol a zsidóság többsége már több mint egy évszázada lakott. „Amidőn arra kérjük a méltóságos alispán urat, hogy a létünket érintő súlyos kérdések megoldásánál az irgalom és az emberiesség szempontját kegyeskedjék szem előtt tartani, hivatkozva arra, hogy a makói zsidóság úgy az elmúlt háborúban mint az ezt követő súlyos időkben, amikor hazafias érzelmeiről tett tanúbizonyságot, hűséggel kivette a részét a köz iránt, a helybeli keresztény lakossággal a legteljesebb egyetértésben élt.”90 A zsidóság vezetői valószínűleg abban reménykedtek, hogy ha pontosan végrehajtják a kormány és a helyi közigazgatás rendelkezéseit, emberségesebb bánásmódban részesülhetnek. Molnár Judit szerint: „Érthetetlen, milyen emberiességet vártak azoktól a közigazgatási tisztviselőktől, akik már évek óta a fajvédelmi törvény szellemében jártak el. Nem zárható ki esetleg az a feltételezés, hogy a zsidó hitközségek vezetői saját sorsukat, helyzetüket remélhették javítani engedelmes magatartásukkal.”91

Vermes Miksa kereskedő

A rendőrkapitány a gettóba költözés idejére enyhített a zsidók szabad mozgását korlátozó rendelkezésen, és engedélyezte, hogy reggel 6 és este 9 között végezhetik ezzel kapcsolatos teendőiket.92 A gettón kívül lakó izraeliták elhelyezése a zsidóság közigazgatási elöljáróinak feladata volt. A kijelölt utcák házaiban nagy volt a zsúfoltság. Egy-egy szobában öten-hatan laktak, egy emberre csupán néhány négyzetméternyi lakóterület jutott. {291}

Mivel az ingóságok leltározása lassan haladt, Bécsy Bertalan az átköltözés határidejét három nappal meghosszabbította. Május 23-ra a makói zsidóság a „történelmi gettóba” költözött. Másnap a polgármester újabb rendeletet adott ki, amely „a zsidók közbeeső, ideiglenes lakóhelyén az életviszonyok szabályzásáról” szólt.93 Ebben pontosan kijelölte azt a háromszög alakú területet, amelyet a zsidók csak engedéllyel hagyhattak el: „alapja a Vásárhelyi utca egyik oldala, a Kossuth utca és a Dessewffy (ma Csanád vezér) tér, másik oldala a Deák Ferenc utca mindkét széle, csúcsa pedig a Korona szálló épülete. Kívül a Vásárhelyi utca újvárosi oldalán lévő zsidó iskola, paplak és menház is ide tartoznak.” A piactéri vásárlás időtartamát ismét meghatározta, naponta 10 és 11 óra között engedélyezte.94 Ezzel egy időben a polgármester minden „zsidó jellegű” egyesületet föloszlatott.95

A „történelmi gettó”

(Forrás: Molnár Judit 1995.)

Külön rendeletet adott ki arról, hogy a megkeresztelt zsidóknak május 25-ig a Megyeház utca 20. alatti Leipnik-féle házba kell költözniük. A konvertáltaknak így el kellett hagyniuk azokat a kijelölt épületeket, ahová Hamvas püspök és Csepregi prelátus közbenjárására költöztek.96 Elöljárójukká Óvári Lászlót, orvosukká Sonkodi Sándort nevezte ki a polgármester. A piaclátogatás időtartamát – mivel a keresztény zsidók messzebb laktak – fél 10 és 11 között, másfél órában határozta meg.97 A konvertiták még aznap kérték Csepregi Imrét, próbálja rávenni a polgármestert, hogy az átköltözés idejét hosszabbítsa meg, és legalább két közigazgatási elöljárót jelöljön ki részükre. „Olyan rendelkezéssel jöttek hozzánk – panaszolták –, amely teljesen lesújt bennünket [… ] legyen olyan szíves, és nyújtson nekünk lelki vigaszt [… ] még ma este. Mi mennénk, azonban már nem léphetünk ki a kapun.” Hívei érdekében a prelátus arra kérte az alispánt és a polgármestert, hogy „keresztényekkel szemben mint keresztények” járjanak el. Igyekezete azonban eredménytelen maradt.98 {292}

A makói zsidóság körében a gettósítás idején nem volt jelentős a vallást változtatók száma. Csepregi Imre prelátus azonban még a gettó fölszámolása előtti napokban is keresztelt, és továbbra is közbenjárt a konvertáltak ügyében a polgármesternél. A makói gettó fönnállásának egy hónapja alatt heten kérték fölvételüket a római katolikus egyházba.99

A Makói Újság 1944. május 16-i közleménye

Május végére a gettóba Makó és három járás zsidóságát koncentrálták. A források nem adnak pontos választ arra, hogy hány embert zsúfoltak össze a kijelölt utcákba. Az 1941. évi népszámláláskor Makónak 1881 zsidó vallású lakosa (5,3%) volt, a központi, nagylaki és torontáli járásokban pedig 110 izraelita élt. Hiba volna azonban ezek alapján meghatározni a gettóban élők számát. 1941 és 1944 között ugyanis a zsidóság aránya fokozatosan csökkent. A folyamat – amely egyébként országos tendencia volt – Makón már a húszas években megkezdődött. Városunk zsidó közössége az 1920-as népszámlálás idején volt a legnépesebb (2380 fő, 6,4%), majd 1941-re mintegy 500 fővel (20%) csökkent. Ennek okait az első világháború utáni demográfiai visszaesésben, az elvándorlásban és a lassan asszimilálódó zsidóság vallásváltoztatásában kell keresnünk. 1944-ben nem készült központi statisztikai fölmérés, azonban a deportálást közvetlenül megelőző időszakból két forrás is beszámol a makói zsidóság lélekszámáról. Az egyik a Makói Újság írása, amely hitetlenkedve közli, hogy mindössze 1750 „fajtiszta zsidó” él a városban.100 Jóval pontosabb az az összeírás, amit a német hatóságok utasítására készítettek a magyarországi zsidó hitközségek.101 Eszerint 1944 áprilisában 1729 izraelita élt Makón. Közülük 550 (32%) a kongresszusi (neológ), 1179 (68%) az ortodox zsidó felekezet tagja volt. A neológoknak – a dokumentum tanúsága szerint – ekkor nem volt rabbijuk. A hitközség elnöke Hetényi Sándor, az anyakönyvvezető főrabbi pedig Kecskeméti Ármin volt. A felekezet három hitközségi intézményt tartott fönn: egy elemi iskolát (1 tanítóval és 41 tanulóval), aggok házát (32 ápolttal) és egy menházat. Önálló egyesületként működött a Szentegylet és a Nőegylet 132 és 125 taggal. Az ortodox hitközség vezetője Paskesz Fülöp volt. A hitéletet két rabbi, Lemberger Nándor és Katz József irányította, az anyakönyvet Vorhand Mózes főrabbi vezette. Az ortodoxok egy elemi iskolát működtettek (4 tanítóval és 215 tanulóval). A népkonyhát gazdasági okok miatt 1943-ban megszűntették. A német megszállás alatt a makói zsidók száma tovább csökkent. A katonaköteles férfiakat munkaszolgálatra vitték, sokan a {293} keleti fronton tűntek el, míg másokat a rendőrség internált. Így ekkor alig több mint 1400–1500 izraelita élt a városban. Május végéig a makói gettóba költöztették a központi, a torontáli és a nagylaki járás zsidóságát is, mintegy 50–70 főt. Mivel az 1941-es zsidótörvény már nem vallási, hanem faji alapon határozta meg, hogy ki a zsidó, elkülönítették a kitért zsidókat is. Mindezeket figyelembe véve 1944 május vége és június közepe között kb. 1600 embert költöztettek a „történelmi gettóba”.102 Ezt igazolja egy korabeli rendőrségi feljegyzés is, amely szerint 1944. június 16-án, a makói gettó felszámolásakor 1606 zsidót deportáltak a szegedi gyűjtőtáborba a hatóságok. Pontosítanunk kell tehát Randolph L. Braham állítását, miszerint „a gettóban, melyet a hírek szerint már április 15-én létrehoztak, körülbelül 3000 zsidót tartottak fogva.”103 Amint láttuk, a zsidók száma alig volt több mint 1600, a kijelölt városrészbe pedig május 17-én kezdték beköltöztetni az izraelitákat.

A „történelmi gettóba” költöző zsidók hátrahagyott ingóságainak leltározását május 20-ig kellett befejeznie a pénzügy-igazgatóság II. ügyosztályának. A munkát Magyar Elemér irányította. A leltározást közigazgatási és pénzügy-igazgatósági tisztviselőkből, valamint a csendőrökből álló bizottságok végezték.104 Mivel a leltározás lassan haladt, a polgármester a városi tanítókat is kirendelte a munka gyorsítására.105 A bizottságok nemcsak a leltárakat ellenőrizték, hanem eltitkolt értékek után is kutattak. A zsidó ingóságok jelentős része a vásártér melletti nagy raktárba került. Az értékeket (műtárgyakat, festményeket, textilféleségeket, bőrárukat stb.) a pénzügy-igazgatóság és az adóhivatal épületének három helyiségében és a rendőrségi és csendőrségi laktanyák közelében lévő elhagyott zsidó lakásokban helyezték el. Miután megteltek, a polgármester azt javasolta Abaházy János pénzügyigazgatónak, hogy az ingóságokat a neológ zsinagóga épületében tárolják. A pénzügyigazgató Bécsy átiratát „erkölcsi szempontból és politikai vonatkozásai miatt” a leghatározottabban visszautasította. Kettejük viszonya 1944 júliusában tovább romlott. A polgármester ugyanis néhány raktárként használt zsidó ház kiürítését kérte. Abaházy szerint ez csupán „tiszteletreméltó magánérdeket szolgálna, de nem hatalmasnak minősíthető közérdeket”.106 A hátrahagyott zsidó ingóságok megőrzése jelentősen megterhelte a tisztviselői apparátust. Mivel nem volt elegendő rendőr és pénzügyi felügyelő, a különböző városrészekben lévő raktárak őrzése állandó problémát okozott. Május és július között 8-10 raktárként használt zsidó házat raboltak ki. A hatóságok figyelmetlensége és hanyagsága miatt az egyik lezárt épületben 300 ezer pengő értékű toll és nyersbőr romlott meg.107

A zsidóság gettóba tömörítése után kérvények százai érkeztek a polgármesterhez, amelyekben a város keresztény lakosai az „elhagyott” zsidó ingatlanokat próbálták megszerezni. Elsősorban a lakásokért folyt éles küzdelem. A Makói Újság enyhe fölháborodással számolt be a jelenségről. „A gettókérdés különös, mondhatni beteges társadalmi jelenséget idézett elő Makón: a lakásigénylési lázat.”108 Egy-egy lakásra átlag nyolc igénylő jelentkezett, de olyan ingatlan is volt, amelyre 15-20-an pályáztak. A leggyakrabban azok voltak a legtürelmetlenebbek, akik viszonylag jó körülmények {294} között éltek. Június végén az alispán a gyakori szabálytalanságok miatt a lakáskiutalások fölülvizsgálatát rendelte el. 109

A neológ zsinagóga

A gettót csak azok hagyhatták el, akik erre a polgármestertől engedélyt kaptak. Ellentétben a rendkívül szigorú szegedi rendelkezésekkel, Bécsy Bertalan sok esetben engedélyezte a kijárást. Emiatt „a képviselő-testületben meg is interpellálták, és általában a szélsőjobboldal részéről támadásnak volt kitéve”.110 Valószínűleg ez is befolyásolhatta őt abban, hogy június 1-jén 44 kilépésre jogosító igazolványt vont vissza. Döntéséről tájékoztatta a rendőrkapitányt, és kérte, hogy a városban járkáló „zsidó egyéneket” fokozottabban ellenőriztesse.111

Hetényi Sándor és Paskesz Fülöp mint a zsidók elöljárói, gyakran tárgyaltak a polgármesterrel. „A köszönést nem viszonozta – állította Hetényi – dacára annak, hogy mint a zsidóság exponense jelentem meg nála.” Az elöljárók kérésére Bécsy Bertalan megengedte, hogy hetenként egyszer ruhaneműt tartalmazó csomagokat adhassanak föl munkaszolgálatos családtagjaiknak. A polgármester a makói zsidóságtól előre beszedette a következő évi adókat, és a gettóba költöztetés költségeire 5-10 000 pengőt kért a hitközségek vezetőitől, akik ebből 500 pengő előleget be is fizettek a városi pénztárba.112

A gettó létrehozása után azokat a zsidó férfiakat, akiket nem hívtak be munkaszolgálatra, rendszeresen „honvédelmi munkára” rendelték. Az erre vonatkozó parancsot fölsőbb utasításra a makói állomásparancsnok adta ki. Dávid Ferenc ezredes telefonon közölte Vass Sándor városi nyilvántartóval, hogy aznap hány zsidó munkásra van szüksége. A munkásokat a hitközségek elöljárói jelölték ki. Rendszerint 80-100 emberrel {296} nehéz fizikai munkát végeztettek: az újvárosi állomáson követ rakodtak ki vagonokból, fát vágtak stb. Egyik szemtanú szerint: „Megtörtént, hogy a rendőrök a fiatal zsidó gyerekeket feküdj-keljfellel hajtották munkára.” Paskesz Fülöp kérte, hogy a munkások valamennyi bért kapjanak, mert ruházatuk elrongyolódott, kérését azonban elutasították.113

1944 májusában zsidó vagyon rejtegetése miatt följelentették, majd a rendőrségen előállították Vorhand Mózes ortodox főrabbit. Az idős papot Szőnyi Károly rendőrtanácsos utasítására Csitos és Hajnal detektív állította elő. A kihallgatást egy Somogyi nevű nagyváradi rendőr vezette. (Csitos Lajos detektív vallomása szerint Somogyi zsidógyűlölő volt. Nagyváradról azért hozták ide.)114 A 82 éves főrabbit „ütötték, verték, szakállánál fogva rángatták, mert nem tudta megmondani, hogy a gettóba zárt zsidók hová rejtették értékeiket”.115 A Közalkalmazottakat Igazoló Bizottság határozata szerint: Csitos Lajos és Pók Antal „a német megszállás ideje alatt Vorhand Mózes ortodox főrabbit a rendőrhatóságon több társával együtt brutálisan bántalmazta, s a bántalmazások következtében az aggastyán pap rövid idő múlva elhalt.”116

A végleges gettó fölállítása előtt Ferenczy Béla alispán arra utasította a polgármestert, hogy kecskeméti és budapesti hivatalos útján szerezzen tapasztalatokat, hogyan oldották meg másutt az átköltöztetést. Bécsy Bertalan végiglátogatta Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Cegléd, Nagykőrös és Szentes gettóit, de tapasztalatait már nem tudta hasznosítani. Június 10-én ugyanis megszületett a döntés: a makói gettót föl kell számolni, és a városban összegyűjtött zsidóságot a szegedi gyűjtőtáborba kell szállítani.117

A gettó fölszámolása

Április közepén Veesenmayer, a német birodalom teljhatalmú megbízottja táviratban jelentette, hogy megindultak a szállítási tárgyalások, és május 15-től kezdve napi háromezer zsidó elszállítását tervezik. „Rendeltetési állomás Auschwitz.”118

A június 10-i szegedi értekezleten Baky László és Endre László, a zsidóügyekért felelős államtitkárok bejelentették: a „IV. zóna” gettóit június 16-án föl kell számolni, és az összeköltöztetett zsidóságot gyűjtőtáborokba kell koncentrálni. Innen indulnak majd német vagonokban „ismeretlen célállomás” felé. Az értekezleten Ferenczy Béla alispán és Bécsy Bertalan polgármester is részt vett. Bécsy szerint az utasítást írásban nem merték kiadni, „csak szóbeli utasítást adtak, amelyről feljegyzést kell készíteni”.119

A gettó fölszámolása gyors, összehangolt munkát igényelt. A rendvédelmi és a közigazgatási szervek vezetőinek csupán öt napjuk volt, hogy a makói gettóban koncentrált zsidóság elszállításának részleteit kidolgozzák. A deportálást a csendőrség és a pénzügy-igazgatóság szervezte. A Bécsy vezette közigazgatási apparátusnak az volt a feladata, hogy ügyeljen az elszállítás zavartalanságára, és minden segítséget megadjon a deportálást végző szerveknek.

A szegedi értekezlet utáni napon – június 11-én, vasárnap – a főispán elnökletével bizalmas megbeszélést tartottak. Ezen Ferenczy Béla alispán, Máthé Tibor csendőr szárnyparancsnok, vitéz Magyar Elemér pénzügyigazgató-helyettes, Szűcs Zoltán főjegyző és Bécsy Bertalan polgármester vett részt. Magyar Elemér közölte: a zsidó nőkön belső vizsgálatot fognak végezni, és ehhez a polgármesternek kell gondoskodnia a bábákról. Bécsy összeszólakozott Máthé Tiborral, mert a csendőrtiszt elrendelte, hogy a zsidóktól a jegygyűrűiket is el kell venni. „Máthé azt is mondta, hogy a Gestapo is felajánlotta a szolgálatait, de inkább csináljuk mi, mint ők.”120

Landesmann Mór kereskedő

Másnap ismét értekezletet tartottak, de ezen már csak a rendvédelmi szervek és a pénzügy-igazgatóság vezetői vettek részt: Máthé Tibor, Szőnyi Károly rendőrtanácsos, Magyar Elemér és Kiss Imre városi alszámvevő, a gettó referense. A megbeszélés tárgya a „zsidó értékeket átvevő bizottságok” megalakítása és a „motozás” helyének kijelölése volt. Úgy döntöttek, hogy a bizottságokba egy-egy pénzügyi tisztviselőt és egy-egy csendőrt vagy rendőrt osztanak be. A vizsgálat és az értékátvétel helyét a csendőr szárnyparancsnok a neológ zsinagógában jelölte ki. Magyar Elemér szerint a jelenlévők tiltakoztak, Máthé azonban „felmutatta a szárnyparancsnokság rendeletét, amely messzemenő felhatalmazást adott neki”. Miután döntöttek, Máthé arra kérte a pénzügyigazgató-helyettest, telefonáljon a polgármesternek, hogy rendelje ki a szülésznőket a zsidó nők belső vizsgálatához. Azért nem Máthé telefonált, mert előző nap összeszólakozott Bécsyvel. Kiss Imre vallomása szerint később Máthé és Magyary „utasította, illetve szigorúan követelte Bécsy Bertalan polgármestertől [… ], hogy a gettóból való elszállításnál a zsidó nők mindegyikét vizsgálják meg orvosilag azzal a céllal, hogy nem találnak-e értékeket”. Bécsy ingerülten reagált: „Állatok vagytok?” Máthé azt válaszolta: „Ezt végrehajtom itt is, ahogy másutt is végrehajtottam!”. Mire Bécsy: „Parancsolj velem, de mosom kezeimet!”.121

Bár a gettó fölszámolásának előkészületeit a legnagyobb titokban végezték, a deportálás híre mégis kiszivárgott. Sokan attól féltek, hogy a mentességüket igazoló okmányok késve érkeznek meg a Belügyminisztériumból, és deportálják őket. A {297} belügyminiszter döntésére várt többek között Dózsa Ferenc ügyvéd, és ekkor kérte kétségbeesve a polgármester segítségét Faragó Margit szüleinek mentesítése végett.122

Csepregi Imre, miután értesült a gettó fölszámolásáról, a városházára sietett, hogy elérje: a polgármester a hitújoncokat a már megkeresztelt zsidók közé sorolja. A prelátus még bízott abban, hogy a konvertitáit nem viszik el a városból. „Szíjjártó titkár bejelentett a polgármester úrnak, aki üzente: nem nekem való a most következő események szem és fültanúja lenni, ezért ne menjek be. [… ] Azután lementem a Megyeház utca 20 alá. [… ] Fájdalmas volt nézni a szomorú lelkeket, öregeket és fiatalokat. Vigasztaltam őket, és Istenbe vetett bizalomra kértem mindnyájukat.”123

Június 15-én, csütörtökön a csendőrség lezárta a gettót. A városházán a polgármester bizalmas értekezletet tartott, ahol „mindenki megkapta az utasítást, hogy mi lesz a dolga”. Bécsy ismertette a teendőket, és „emberséges bánásmódra hívta fel a figyelmet”. Utasította Nacsa Mihály orvost, hogy rendelje ki a bábákat a másnapi vizsgálathoz. Nacsa a Stefánia-központba ment, és arra kérte a szülésznőket, hogy kesztyűt és fertőtlenítőszert is vigyenek magukkal. Figyelmeztette őket, hogy a legnagyobb óvatossággal végezzék a vizsgálatot.124 A polgármester hét orvost rendelt ki a gettó és a vasútállomás közti útszakaszra: „öngyilkosság és rosszullét várható, tehát úgy osszák be maguk között az útvonalat, hogy mindig kéznél legyenek!”. Nacsa szerint a polgármester utolsó mondata az volt: „vigyázzunk, hogy itt Makón senki meg ne haljon”.125

Délután 5 órára a polgármesteri hivatalba megérkeztek a hitközségek elöljárói. A tájékoztatón Klein Lázár és Stegmann Henrik is részt vett. Stegmann szerint Bécsy „kiadta a parancsot [… ], hogy pénteken hajnali 4 órára készen legyünk, mert elvisznek bennünket”. Klein Lázár még néhány napot kért a készülődésre, de Magyar Elemér közbeszólt, hogy nem lehet. Hetényi Sándor kérésére a polgármester megengedte, hogy a zsidók egy gyorsfőzőt is magukkal vigyenek. Bécsy Bertalan – talán vigasztalásukra – azt mondta: szerencséjük van, mert egy amerikai akció keretében német foglyokkal cserélik ki őket.126

A gettó lakóinak egyetlen éjszaka alatt kellett fölkészülniük a deportálásra. Két hétre való száraz élelmet és személyenként 50 kg ingóságot (ágyneműt, matracot, takarót, tisztító- és mosogatószereket, edényeket), egy rend munkaruhát, egy váltás fehérneműt, egy fölsőkabátot és egy pár cipőt vihettek magukkal. Dubál Éva kislányként szemtanúja volt az eseményeknek (apjának „keresztény” műhelye a gettó területén volt). „A zsidók csomagoltak, és összeborulva sírtak [… ] azt mondták édesapámnak: Dubál úr! Visszajövünk mi még, ha élünk!”.127

Június 16-án, pénteken megkezdődött a makói gettó fölszámolása. Hajnali 5 órakor a csendőrök összeterelték a zsidóságot a zsinagóga környékére. A férfiakat és a nőket különválasztották, majd az „átvevő bizottságok” tisztviselői elvették tőlük a pénzüket és az értéktárgyaikat. A jegygyűrűiket is lehúzták az ujjukról.128 „Az egyik nőnek az ujjáról nem akart lejönni a gyűrű. Erre Mihálovics azt mondta, hogy inkább letöri az {298} ujját, de nem engedi elvinni…”129A csomagellenőrzés után a 17 éven fölüli nők egyik részét a földszintre, a többieket a karzatról nyíló kis helyiségbe terelték. A földszinten négy, a karzaton három bába vizsgált. Őket a pénzügy-igazgatóságtól kirendelt tisztviselőnők ellenőrizték.130 „Mindkét helyen voltak idegen, hivatalból nem kirendelt egyének, akik nevetgélve nézték végig a vizsgálatot.”131 Néhányan még azt is megkérdezték, hogy a lányok között sok érintetlen van-e? A bámészkodás ellen csupán Nacsa Mihály tiltakozott, aki – miután tiltakozása hatástalan volt – a földszinti padok köré néhány nagy méretű festményt állított. A közalkalmazottakat Igazoló Bizottság jelentése szerint: „egy-egy szülésznő részére egy-egy edény volt készítve kb. öt liter vízzel, ezen vízzel kb. 500 nőt vizsgált meg egy-egy szülésznő. Egyik helyen két szülésznő egy lavórból használt vizet. Ez ellen egyik orvos sem tett kifogást.”132 A vizsgálatot a nők rendkívül megalázónak érezték: „A deportálás napján [… ] a zsidó templomba rendeltek bennünket a hatósági tisztviselők. A csomagot férfiak vizsgálták meg először. Ettől néhány méterre volt felállítva a helyiség, ami egy pokróccal volt elfüggönyözve. [… ]”133 „A vizsgálat után a zsidó templomot elhagytam, minden emberi és női önérzetemben megcsúfolva éreztem magam.”134 „A karzatról kis ajtó nyílt, itt volt az a kis helyiség, ahol a kisleányomon akart a szülésznő hüvelyvizsgálatot végezni. A kisleányom [… ] 14 éves volt, én a leányom után következtem volna. Amikor megláttam a kisleányomat, hogy [… ] lefektették és vizsgálni akarták, indulatosan kikeltem, hogy ezt nem engedem. A szülésznőnek szóltam, hogy hozzá ne merjen nyúlni a gyerekhez. A szülésznő az ajtóhoz ment, és behívott egy tisztviselő férfit, akinek ezt mondtam: szó nélkül adtam át a malom kulcsát, és szó nélkül mentem ki a lakásomból. De ezt az aljasságot nem tűröm! Ennek dacára a kisleányomat megvizsgálta, hogy a nemi szervében, vagyis a hüvelyében nincs-e ott ékszer elrejtve. Utána engem vizsgált, aminek következtében 14 napig vérzést szenvedtem. A vizsgálat azzal fejeződött be: ugye nem olyan nagy valami volt ez. A vizsgálatról többet előadni nem tudok.”135 A „belső vizsgálat” elrejtett értéktárgyakat egyetlen nőnél sem talált.

A makói és a szegedi zsinagógában történt eseményekről Hamvas Endre csanádi megyéspüspök fölháborodottan számolt be Serédi Jusztinián hercegprímásnak: „És még egy kegyetlenség történt itt Szegeden és Makón. A zsidó nőket levetkőztették, és férfiak jelenlétében bábák és orvosok által testi motozásnak (per inspectionem vaginae) vetették alá. Mi más ez, mint a női méltóságnak és szeméremérzetnek perverz megtiprása?”136

A polgármester a gettó fölszámolása előtt úgy döntött, hogy a zsidóságnak hozzá kell járulnia saját deportálásának költségeihez. Ezért a Makó és Szeged közötti vasúti szállításért fejenként egy pengőt szedetett be. Az pénzt a gettó fölszámolásának napján Klein Lázár adta át Gera István adóhivatali pénztárnoknak a zsinagóga udvarán.137

Aznap egy óra körül őrjárat fogott el egy nőt, aki állítólag kimaradt az elszállítandók listájáról. Máthé Tibor őt is deportálni akarta, de Bécsy ezt megakadályozta, {299} mondván: „ismerem őt, görög katolikus, nincs jogodban elvinni!”. A polgármester humánus tettét valószínűleg Máthé iránti megvetése is befolyásolhatta.138

Mandl Zsigmond hagymaraktára

A motozás és a nők belső vizsgálata után a zsidókat az újvárosi állomás felé terelték. „Eléggé rendezetlen sorokban, csomagok terhe alatt lassan haladtunk, a kísérő csendőrök kevesen voltak és hallgattak. Senki se tiltakozott, s amennyire emlékszem, senki se sírt. Mégis ijesztő és rettenetes volt az egész. [… ] Az újvárosi állomáson nyitott szájjal vártak ránk a tehervagonok, hogy bekapjanak bennünket. Az emberek megpróbáltak a magas lépcsőkön felcihelődni, mikor hirtelen ránk szakadt az ég. Az addig néma, unott csendőrök elképzelhetetlen káromkodások között puskatussal, bottal, lovaglókorbáccsal ütni-verni kezdték a sínek mentén ácsorgó embereket. Úgy üvöltöztek és ütöttek, mintha hirtelen mind megőrültek volna.”139

Június 16-án délután az 1606 makói és környékbeli zsidót nemzeti színű zászlókkal föllobogózott vasúti kocsikba zárták. Egy-egy vagonba 60-70 embert zsúfoltak. Az állomáson a város egész tisztviselőkara fölsorakozott.140 Bécsy Bertalan rövid ideig volt ott, kocsival érkezett, és Dózsa Ferenc mentesítő okmányait hozta az utolsó pillanatban. Klein Lázár az egyik ott sétálgató városi tisztviselőt megkérte, szóljon a polgármesternek, ne zárják rájuk egészen a vagon ajtaját, mert megfulladnak. Nem sokkal később a tisztviselő visszajött a polgármester válaszával: „Csak Szegedig mennek, addig kibírják.”141 A szerelvény kigördült az állomásról, majd délután 5 órára megérkezett a szegedi bevagonírozási központba. {300}

A „végső megoldás”

A makói zsidóság június 16-án elhagyta a várost, további sorsa a szegedi zsidókéval kapcsolódott össze. „Az újszegedi állomáson szálltunk ki, s az akkori SZAK-pályán töltöttünk néhány napot. Sátrakat állítottak fel a részünkre. Akiknek jutott hely bent, azok bent aludtak, akiknek nem, azok a szabad ég alatt éjszakáztak.”142 A sportvezetők Szeged polgármesterénél tiltakoztak a pálya igénybevétele ellen: „Értesüléseim szerint a Szegedi Atlétikai Club gyepesített sportpályára kitelepítendő zsidók részére 12 napi időtartamra sátortábort kívánnak létesíteni. Miután e rendelkezés következtében a gyepesített sportpálya teljesen tönkremenne, arra kérem a polgármester urat, hogy [… ] a sportpályának a zsidó táborozás alóli mentesítése iránt intézkedni méltóztassék.”143

Június 21-én a Szegedi Atlétikai Klub sportpályájáról a makói zsidókat átvitték a Cserzy Mihály utcai téglagyárba. Itt több mint nyolcezer embert zsúfoltak össze.144 „Néhány nap múlva átvittek bennünket a szegedi téglagyárba, ahová a vásárhelyi, a szentesi zsidók is megérkeztek. Itt a zsúfoltság még nagyobb volt. Mindenki ott keresett helyet magának, ahol éppen tudott. Élelmezésünkről senki sem gondoskodott.”145 A hatóságok az embertelen körülményeken nem változtattak, mert tudták, hogy a tábort hamarosan föl fogják számolni.

A rendfönntartás a csendőrség feladata volt. A nagyváradi és a zombori csendőriskolák legénységét vezényelték a gyűjtőtáborba, akik nem tartoztak az V. csendőrkerület irányítása alá. Ennek ellenére Finta Imre hat beosztottjával rendszeresen megjelent a téglagyárban, és terrorizálta a zsidóságot. Naponta többször fölszólította őket, hogy adják át a még náluk lévő értékeket, mert ha valakinél a legcsekélyebb pénzt vagy értéket találják, azonnal agyonlövik.146

Bárdos Pál életrajzregényének címlapja
{301}

Június 21-én megérkezett az SS deportálási parancsa. Eszerint a szegedi gyűjtőtáborba koncentrált zsidóságot három szakaszban szállítják el. A transzportok június 25-én, 27-én és 28-án indulnak. Egy szerelvény 45 vagonból állt, és háromezer főt szállított (egy-egy vagonba 70 embert zsúfoltak poggyászaikkal együtt). Az V. (szegedi) csendőrkerület területéről június 25. és 28. között összesen 21 489 főt deportáltak a hatóságok.147

„A gyűlésen kihirdették, három transzporttal indulunk útnak a téglagyárból. A transzportok névsorát összeállították, kifüggesztették, mindenki tudhatta a sorát. Valahogy azonban elterjedt, hogy az jár jól, aki az első transzportba van fölvéve. [… ] Mindenki tülekedett, kiabált, veszekedett, ismerősöket, tehát protekciót keresett…”148 Az első „zsidóvonat” június 25-én indult a rókusi pályaudvarról. „Borzalmas látvány volt – írta az egyik szemtanú – Az emberek hátán batyuk, ágyneműk, ruhák, élelmiszer szakszerűtlenül csomagolva, ahogy összekapkodtak megrémült emberek valamit földrengéskor vagy árvízkor.”149 A célállomás Auschwitz volt. Ide az első transzporttal 3199 embert szállítottak, köztük számos makóit is. A konvertiták – utolsó életjelként – egy levelezőlapot dobtak ki a vagon ablakán. „A mai postával [… ] levlap érkezett – jelentette a püspöknek Csepregi Imre prelátus – kuszált írással, úgy látszik félve, s talán sötétbe írhatta, mely szerint Kassa felé halad a vonatjuk, és nem tudják hová kerülnek; mint nyáj egészen pásztor nélkül vannak.”150 Kassán a magyar csendőröket SS katonák váltották föl. Az auschwitzi megsemmisítő táborba 3-4 napos út után, június 28–29-én érkezhettek meg. További sorsukról nem sokat tudunk. Minden bizonnyal velük is az történt, mint az odaszállított többi zsidóval: a 14 éveseknél fiatalabbakat, a betegeket, az 50 évesnél idősebbeket és a büntetett előéletűeket azonnal a gázkamrába küldték. A többieket SS orvosok vizsgálták meg. Akiket gyöngének vagy betegnek találtak, szintén a gázkamrába küldték, a munkaképeseket pedig dolgozni vitték. A túlélésre szinte esély nem volt.

Június 27-én a második szerelvény is elindult Auschwitz felé. Máig tisztázatlan körülmények között azonban a szegedi vagonokat Felsőzsolcánál lekapcsolták, és az ausztriai Strasshofba irányították. Június 28-án az utolsó transzport is Strasshofba indult. A magyar zsidókat Ausztriában fontos ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták, így közülük sokan túlélték a vészkorszakot. Az, hogy a Szegeden összegyűjtött zsidók nagy része nem Auschwitzba, hanem Strasshofba került, részben Bécs polgármesterének köszönhető, mert „hadifontosságú” munkák elvégzéséhez nagy számú munkaerőre volt szüksége. Szerepe lehetett ebben a Magyar Cionista Szövetség Budapesti Mentőbizottságának, elsősorban Kasztner Rezső Eichmannal folytatott tárgyalásainak is.151 Randolph L. Braham szerint a második vonat útirány-változtatását az okozta, hogy egy kecskeméti transzportot tévedésből Ausztria helyett Auschwitzba vittek. Ezt korrigálhatta a szegedi szerelvény átirányítása. Másutt viszont arról ír, hogy mindez talán egy budapesti utasításnak vagy néhány tisztviselő megvesztegetésének köszönhető.152 {302}

Miután a háború véget ért, az életben maradtak lassan hazatértek. Veszteségeik óriásiak voltak. 1941 és 1945 között – főként a genocídium idején – mintegy 1200 makói zsidót pusztítottak el.153 Bűntelen gyermekek és öregek, nők és férfiak haltak meg az auschwitzi megsemmisítő-táborban, munkaszolgálatosként vagy valamelyik internálótáborban. Egykori ismerősök, barátok és játszótársak: makói polgárok, akik már soha többé nem térhettek haza. Az emlékükre állított kőtáblára hitsorsosaik a következő föliratot vésették: „Mártírjaink emlékére. Kik életükben szerették egymást, a halál sem választja el őket. Emlékük szent és áldott.

 

Lábjegyzetek:

1. Makó, az első felszabadult magyar város. Szerk. Tamasi Mihály. Bp., 1969.

2. Polányi Imre: A világháború évei. = Makó, az első felszabadult magyar város. 231–242.

3. Randolph L. Braham 1988.

4. Pelle János: A makói zsinagóga lángjai. = Mozgó Világ . 1995. 6. sz. 81–97., A vitáról: Délvilág 1997. nov. 14., 1998. jan. 30.

5. Bárdos Pál 1975.

6. Polányi Imre 1969. 112.

7. Vérvád: némely vallásfelekezet, különösen az izraeliták ellen koholt vád, amely szerint szertartásaikhoz megölt emberek vérét használják föl. Bővebben lásd: Pelle János 1996.

8. Erdei Ferenc 1982. 138.

9. ML A m. kir. rendőrség makói kapitányságának iratai. (res.) Helyzetjelentések.

10. Uo.

11. A rettenet napjai. Tamasi Mihály riportja dr. Báron Ferencnével. JAM A 1002–84.

12. Tamasi Mihály 1969. 219–220.

13. Pelle János 1995. 88.

14. Uo. 82–87.

15. Molnár Judit 1995. 17–33.

16. Bibó István 1986. 632–633.

17. ML PH 1943–547.

18. MÚ 1939. nov. 17.

19. ML PH 1943–547., 1940–6691. al.

20. DFgH 1940. okt. 6.

21. Uo. (1940–18 130. al.)

22. Uo. (1940–18441. al.)

23. Uo., (1940–26 216. pm.) és kgy. jkv. 1940–524.

24. 1150/1941. ME sz.

25. 17 200/1941. KKM sz.

26. ML PH 1943–574.

27. ML PH 1943–574.

28. ML PH 1942–85.

29. ML PH 1941–31 419., 1940–2768.

30. ML A m. kir. rendőrség makói kapitányságának iratai. Helyzetjelentések (res).

31. ML A m. kir. rendőrség makói kapitányságának iratai. 1940–180. biz. sz.

32. MÚ 1939. szept. 10., 13., dec. 15.

33. Idézi H. Szabó Imre 1987. 25.

34. Uo.

35. MÚ 1941. jan. 1.

36. CSML Nb. 48/1946. sz.

37. MÚ 1941. júl. 12.

38. ML PH 1942–475.

39. Molnár Judit 1995. 24.

40. Molnár Judit 1995. 39–41.

41. MÚ 1944. júl. 1.

42. ML PH 1944–7895.

43. MÚ 1944. máj. 16.

44. ML PH 1944–7658.

45. Uo.

46. MÚ 1944. ápr. 12. 2.

47. ML PH 1944–9681.

48. ML PH 1944–7891.

49. ML PH 1944–10 615.

50. MÚ 1944. máj. 13. 3., júl. 9.

51. MÚ 1944. ápr.16., máj. 3.

52. ML A Makói Kir. Pénzügyigazgatóság ir., zsidó vagyonok, összesítő ívek.

53. MÚ 1944. máj. 28.

54. 1240/1944. ME sz.

55. MÚ 1944. ápr. 9. 3.

56. Molnár Judit 1995. 45.

57. ML A m. kir. rendőrség makói kapitányságának iratai. Kihágási ügyek. 1944.

58. MÚ 1944. ápr. 15. 1.

59. Uo.

60. Molnár Judit 1995. 55.

61. MÚ 1944. máj. 12. 6.

62. ML PH 1944–10736.

63. CSML Nb. 1113/1945.

64. MÚ 1944. máj. 25.

65. ML Közalkalmazottakat Igazoló Bizottság (KIB) iratai 1945–658.

66. Uo.

67. Uo.

68. CSML Nb. 1113/1945., 9557/1944. pm.

69. Uo.

70. Molnár Judit 1995. 58–59.

71. 1610/1944. ME sz. r.

72. MÚ 1944. ápr. 28. 1.

73. 1610/1944. ME sz. r.

74. Molnár Judit 1995. 110–111.

75. CSML Nb. 48/1946.

76. Uo.

77. MÚ 1944. máj. 9. 1.

78. CSML 1944–7979. al.

79. MÚ 1944. máj. 9. 1.

80. MÚ 1944. jún. 3. 3.

81. MÚ 1944. máj. 9. 1. és máj. 14. 2.

82. JAM A 1002–84.

83. MÚ 1944. máj. 14. 2. Gondolatok a gettóról.

84. ML PH 1944–10 493.

85. A rettenet napjai. Tamasi Mihály riportja dr. Báron Ferencnével. JAM A 1002–84.

86. ML PH 1944–12 773. és MRKEL Konvertiták iratai.

87. ML PH 1944–11 475.

88. CSML Nb. 1113/1945.

89. ML PH 1944–11 475.

90. CSML AL 1944–8174.

91. Molnár Judit 1995. 125–126.

92. MÚ 1944. máj. 18. 2.

93. 10 752/1944. pm., MÚ 1944. máj. 25. 4.

94. Uo.

95. ML PH 1944–8427.

96. Lásd a 86. jegyzetet.

97. Ml 1944–10 510., MÚ 1944. máj. 25. 4.

98. MRKEL Konvertiták iratai.

99. ML PH 1944–1165.

100.Makói Újság 1944. ápr. 30. 3.

101.Schweitzer–Frojimovics: Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április. Bp., 1994. I. rész 383–386. Az adatfölvétel a német hatóságok utasítására készült. Célja az izraelita hitközségek vagyoni helyzetének föltárására volt. Az összeírás adatokat közöl a hitközségek vagyonáról, az adózók számáról és az 1943. évi költségvetésről is. Megsemmisült vagy ismeretlen helyen kallódik az a névjegyzék, amit a polgármester utasítására (a 6163/1944. BM. res. alapján) 4 példányban állítottak össze a zsidó hitközségek elöljárói. A névjegyzéket minden bizonnyal a deportálásnál használták. (ML PH 1944–10 029.)

102. CSML AL 1944–7979.

103. Randolph L. Braham: i. m. II. 48.

104. ML KIB 1945–2011.

105. ML PH

106. ML KIB 1945–2011., 22 973/2. II. 1944. sz.

107. Uo.

108. MU 1944. máj. 23.

109. CSML Főispáni iratok.

110. CSML Nb. 1113/1945.

111. ML PH 1944–12 773.

112. CSML Nb. 1113/1945.

113. Uo.

114. ML KIB 1945­–592.

115. Stenszky Attila 2001.

116. ML KIB 1945–592., 658.

117. Molnár Judit 1995. 105.

118. A Wilhelmstrasse… 1968. 823. és Molnár Judit 1995. 130–131.

119. CSML Nb. 1113/1945.

120. Uo. Magyar Elemér vallomása.

121. Uo. Kiss Imre vallomása.

122. Uo. 38.

123. MRKEL Konvertiták iratai. 1944–1317.

124. CSML Nb 1113/1946. 39, 43.

125. Uo. 39.

126. Uo. 34., 35.,45.

127. Kádár Istvánné Dubál Éva visszaemlékezése.

128. CSML Nb. 1113/1946. 39., 50–52. sz., Molnár Judit 1995. 140–141.

129. ML KIB 1946–778. Hévízi Sándorné vallomása.

130. CSML Nb. 1113/1946. 39., 50–52. sz.

131. ML KIB 1946–778. Hévízi Sándorné vallomása.

132. ML KIB 1946–512.

133. CSML Nb. 1113/1946. 50. sz.

134. Uo. 51. sz.

135. Uo. 52. sz.

136. Vádirat 3. 206–207.

137. CSML Nb. 1113/1946. 45.

138. Uo. Magyar Elemér vallomása.

139. Bárdos Pál 1975. 92., 102.

140. CSML Nb. 1113/1946. 34.

141. Uo. 34., 45., JAM A 1002–84.

142. JAM A 1002–84.

143. CSML, szegedi mérnöki hiv. i. 2347/1944.

144. Randolph L. Braham 1988. II. k. 58.

145. JAM A 1002–84.

146. Molnár Judit 1995. 142–143.

147. Molnár Judit uo.

148. Bárdos Pál 1975. 135–136.

149. Idézi Molnár Judit 1995. 142–143.

150. MRKEL Konvertiták iratai., A levelezőlap szövegét és képét lásd: Gilicze János–Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna 2002. 269.

151. Randolph L. Braham 1988. 2. k. 285–287.

152. Uo. 57–59.

153. Az adatok a konvertitiák számát is tartalmazzák. Halmágyi Pál: Az I. és II. világháború hősei, áldozatai és emlékművei Makón és környékén. MMF. 89. 1998. 14.,87–89. és Book of Remembrance of the jewis martyrs of the region of Makó, Hungary, 1944. Bnei Brak (Izrael) 1971. JAM

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet