Előző fejezet Következő fejezet

{363} Közigazgatás, közrend, közbiztonság

 

Közigazgatás

A forradalmak bukása után az ellenforradalmi kormányok egyik legfontosabb feladata a helyi közigazgatás újjászervezése és megerősítése volt. Ezt szolgálta a Friedrich-kormány 1919. augusztus 8-án kiadott rendelete „a törvényes közigazgatás felvételéről”.1 Eszerint a közigazgatást és a helyi önkormányzatot a forradalmak előtti, 1918. október 30-i állapotnak megfelelően kellett helyreállítani. A dualista kor közigazgatásának visszaállításával az ellenforradalmi kormány törvényességét és folytonosságát akarta hangsúlyozni.

Makón a forradalom előtti közigazgatás visszaállítása a román katonai megszállás miatt nem valósulhatott meg azonnal. Ebben az átmeneti időszakban megszűnt a vármegye és a város politikai-önkormányzati élete.2 Az 1919. július 29-én kelt II. sz. román kormányzótanácsi dekrétum értelmében a város képviselő-testületét föloszlatták. Jogkörét a román megszállás végéig a városi tanács látta el.3

A statárium kihirdetése

A kormány a végrehajtó-hatalmat a törvényhatóságok élére kiküldött kormánybiztosokon keresztül gyakorolta. Érvényben hagyták a háborús időkre vonatkozó kivételes {364} törvényt, amely a rendeleti kormányzáshoz adott jogi alapot.4 (A rendeleti kormányzás a válságos időszakokban vált különösen fontossá: 1919–20-ban, 1931–32-ben és a második világháború alatt.) Erre hivatkozva a kormánybiztosokat rendkívüli hatalommal ruházták föl. Hatáskörük kiterjedt a területükön lévő valamennyi közigazgatási és katonai hatóság irányítására és ellenőrzésére. 1919 augusztusában alakították meg a Tisza–Maros Torkolati Kerületi Kormánybiztosságot, amelynek a hatásköre Csanád vármegyén kívül Csongrád és Békés megyére, valamint Szeged és Hódmezővásárhely törvényhatósági városra terjedt ki. A térség teljhatalmú kormánybiztosává a miniszterelnök 1919. augusztus 30-án Kelemen Bélát nevezte ki.5

Az átmeneti időszak – amikor a hatalmi viszonyok rendezetlensége miatt a román megszálló hadsereg és az ellenforradalmi kormány egyszerre próbálta fönnhatóságát kiterjeszteni a városra – 1920. március 29-én, a Nemzeti Hadsereg bevonulásával véget ért. Visszatért a vármegye élére a román megszállás alatt elmenekült Battlay Geyza6 főispán-kormánybiztos, majd ismét összeült a régi képviselő-testület. A köztisztviselők forradalmak alatti tevékenységét vizsgáló bizottságok „megtisztították” a közigazgatási szerveket. A „törvényes” közigazgatás visszaállítása megtörtént, elkezdődött a konszolidáció.

A közigazgatás szervezete és működése

Az ellenforradalmi állam átvette a közigazgatás 19. század második felében kialakult polgári liberális intézményrendszerét.7 A helyi végrehajtó hatalmat a központi kormányzat egyrészt az államigazgatás kihelyezett szakigazgatási szervein (adóhatóság, ügyészség stb.), másrészt a helyi önkormányzatokon keresztül gyakorolta. A helyi önkormányzatok legfőbb pillérei a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok voltak. A közigazgatás alsóbb szintjén a fokozatonként elkülönülő községek helyezkedtek el. A községeket jogállásuk szerint három kategóriába sorolták: rendezett tanácsú városok – ide tartozott Makó is – valamint a kis- és nagyközségek.

Makó jogállása 1920 után változatlan maradt. Rendezett tanácsú városként közvetlenül a vármegye fölügyelete alatt állt, elsőfokú igazgatási, bíráskodási és gazdálkodási jogkörrel volt fölruházva. Önállóan intézte belügyeit, és végrehatotta a fölsőbb szervek (kormány, törvényhatóság) határozatait. Rendelkezett a város vagyonáról, szabályrendeleteket alkotott, adót vethetett ki, de csak fölsőbb hatósági jóváhagyással. A helyi önkormányzat legfőbb szerve a képviselő-testület és a városi tanács volt.8

A közigazgatás reformja minden hivatalba lépő kormány programjában szerepelt, de átfogó rendezés 1920 és 1944 között nem született. 1929 júniusában fogadták el a „közigazgatás rendezéséről” szóló törvényt, amely azonban az önkormányzatok alapszerkezetét érintetlenül hagyta. Az 1929: 30. tc. értelmében a rendezett tanácsú város elnevezése „megyei város” lett. Szervezeti fölépítésében lényegesebb változás nem {365} történt, a megyei város magasabb szervezettségű község maradt. Megszűnt viszont a városi tanács, és az igazgatási jogkör a polgármesterhez került.9

Makó megyei város legfontosabb szerve a képviselő-testület volt, mely által önkormányzati jogát gyakorolta. A tagok száma az 1929: 30. tc. szerint 60-nál kevesebb, 120-nál több nem lehetett. A képviselő-testület fele továbbra is virilis jogon lett tag, a másik felét választották. Ennek értelmében a képviselő-testület 54 választott és ugyanannyi legtöbb adót fizető városi képviselőből és az elöljáróság tagjaiból állt.

A képviselő-testület önkormányzati jogát a közgyűlésen gyakorolta. Elnöke a polgármester volt. Évente tíz rendes közgyűlést tartottak július és augusztus kivételével minden hónap második hétfőjén. Ha a helyzet úgy kívánta, rendkívüli közgyűlést is összehívhattak. A képviselő-testület a saját és a polgármester hatáskörébe tartozó ügyek előkészítésére bizottságokat alakított. 1929-ben 19 különböző szakbizottság és választmány működött egyenként 4–14 taggal.

A képviselő-testület végrehajtó szerve az elöljáróság volt. Szavazati joggal bíró tagjai a polgármester és a fontosabb állásokat betöltő tisztviselők voltak: a főjegyző, a tanácsnokok, a jegyzők, az árvaszéki ülnökök, az ügyész, községi bíró, a főszámvevő, számvevő és alszámvevő, a pénztárnok, az ellenőr, a mérnökök, a városi orvosok és a közgyám. Az elöljáróság feladatkörébe tartozott a fölsőbb közigazgatási hatóságok és a képviselő-testület határozatainak, rendeleteinek végrehajtása, és azoknak a teendőknek a teljesítése, amelyeket a törvények, fölsőbb rendeletek a községre bíztak, de a közgyűlés hatáskörébe nem tartoztak.

Dr. Petrovics György polgármester

A román megszállás idején a képviselő-testület nem működött, hatáskörét a városi tanács látta el. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után Tarnay Ivor helyettes alispán {366} úgy rendelkezett, hogy a tanácsnak a képviselő-testület hatáskö-
rében hozott döntéseit ezentúl nem erősíti meg. Utasította Petrovics György polgármestert, hogy hívja össze a képviselő-testületet, mert ennek már akadálya nincs. Az 1886. évi községi törvény alapján a képviselő-testület 100 választott és 100 virilis (legtöbb adót fizető) képviselőből, tehát 200 tagból állt. Az 1914-ben megválasztott városi és virilis képviselők megbízatása azonban 1919. december 31-én lejárt. Újraválasztásuk és a virilis névjegyzék elkészítése a román megszállás és a képviselő-testület föloszlatása miatt nem történt meg. Így a 200 városi képviselő közül csak az 1917. április 2-án megválasztott 50 mandátuma volt érvényben.10 A régi városi közgyűlés összehívása a román megszállás alól fölszabadult városok legaktuálisabb ügye volt. A vélemények eltértek abban, hogy ezek a testületek megfelelően tudják-e képviselni az új viszonyok közt a város érdekeit. 1921. április 17-én helyi választásokat tartottak a lejárt megbízatású városi képviselők helyére. Az új képviselő-testület május 12-én kezdte meg munkáját.

A választott tagok felét háromévenként választották újra. Megbízatásuk hat évre szólt.11 Az 1920-i országgyűlési és az 1921-i képviselő-testületi választásokat még a liberális Friedrich-féle választójogi rendelet12 alapján tartották meg. „A Friedrich-kormány által életbeléptetett szélesebb körű általános választójog teljesen szétvetette az addigi politikai kereteket. Bizonytalanná tett minden számítást, amennyiben oly nagyszámú és teljesen új arculatú tömeg politikai érvényesülése vált lehetővé, amellyel a régi világ politikusai nem tudtak végképp számot vetni” – írta Tarnay Ivor. Hogy a rendszer stabilitását biztosítsák, 1922-ben szűkítették a választójogot, és a törvényhatóságok valamint Budapest kivételével visszaállították a nyílt szavazást.13 6300 makói választót töröltek iskolai végzettség hiányára hivatkozva a névjegyzékből, elsősorban nőket. A Kossuth-párt vezetőinek – Espersit Jánosnak és Könyves Kolonics Józsefnek – azonban sikerült elérniük, hogy több mint ezer választót visszavegyenek a névjegyzékbe.14 Az 1923-i képviselő-testületi választáson ennek ellenére kevesen vettek részt, 6300 választó közül csak 1252 (19%) szavazott.15 A választójogot a következő évtizedben ismét szűkítették. Az új választójogi törvény16 alapján 1938-ban az előzőleg 11 211 szavazásra jogosult makói polgár közül csupán 6 415 szavazhatott.17

Az 1930-ban tartott választáson az ellenzék összefogott és győzött. A Kossuth-párt és a szociáldemokraták az 54 mandátumból 44-et (80%) szereztek meg. Bár az ellenzék a városi képviselő-választásokon rendszerint győzött, a közgyűlésben a virilisek és a szavazati joggal bíró tisztviselők pártállása miatt mégis a kormánypárt (NEP) volt többségben.18 Az ellenzéki képviselők a közgyűléseken meghatározó szerepet töltöttek be. „A képviselő-testület egy része számbeli kisebbsége ellenére azáltal, hogy reggeltől késő estig tartó közgyűléseken elejétől végig kitart, egy-egy tárgynál a többséget tudja magának biztosítani. A képviselő-testületnek ez a része általában bizalmatlan a város vezetőségével és a város gazdálkodásával szemben” – panaszolta {367} Nikelszky polgármester a vármegyei főjegyzőnek 1932-ben.19 Az ellenzék legtekintélyesebb városi képviselői: a Kossuth-párti Espersit János és Könyves-Kolonics József ügyvéd, Márton Bálint, Fried Ármin, Löwenbach Benedek és a hírlapíró H. Szabó Imre volt. Tovább erősödött a kormánypárt pozíciója a harmincas évek közepén. 1938 januárjában a NEP-nek már abszolút többsége (75 mandátuma) volt. Az ellenzéki pártoknak (Kossuth-párt, szociáldemokrata párt, kisgazdapárt) 29 képviselője jutott be a közgyűlésbe. Az 1938-ban bevezetett választójogi reform után a különbség még jelentősebb lett: az ellenzéki képviselők száma 29-ről 15-re csökkent, és a kormánypárt tovább növelte pozícióját. Két képviselővel először jutott be a város közgyűlésébe a kifejezetten radikális, szélsőjobboldali Hungarista Párt.20

 

A városi képviselők pártállás szerinti megoszlása21

  1938. jan. 1 1939. jan. 1.
NEP 75 83
Kossuth-párt 15 10
Szociáldemokraták 8 5
Kisgazdapárt 6
Párton kívüli 4
Hungarista 2
Összesen: 104 104

A képviselő-testület tagjainak fele virilis jogon jutott a közgyűlésbe. A virilizmus intézményét az 1870: 12. tc. vezette be a magyar közigazgatásba. Az önkormányzati testületek tagságának felét választották, a másik felét pedig a legtöbb adót fizető lakosokból alakították meg. A virilis névjegyzék összeállításakor az értelmiségiek adóját kétszeresen számították be.22 Figyelembe vették az állami és községi pótadókat (földadó, házadó, általános kereseti adó, községi és vármegyei pótadó és az alkalmazottak kereseti adója) valamint 1938-tól a tűzharcosok adóját is. A virilizmusnak ez a „nyers” formája a megyei városokban és a községekben 1945-ig maradt érvényben.

A virilis jogú képviselők összetétele 1920 és 1944 között jelentősen megváltozott. 1923-ban heves vita bontakozott ki a virilis névjegyzék miatt. A vitát a földadóról szóló törvény értelmezése és a későn beszedett általános kereseti adó beszámítása idézte elő. A makói kereskedők és iparosok közül sokan fölkerültek a listára, a gazdák nagy része viszont kimaradt. A képviselő-testület a névjegyzéket nem fogadta el, visszaküldte átdolgozásra az új tagokkal kibővített bizottságnak. A bizottság új listát készített, amelyet a földadótörvény 13. §-ára hivatkozva csak az augusztus 31-ig kivetett egyenes állami adók (földadó) alapján állítottak össze. Mivel az általános kereseti adót novemberben vetették ki, ennek az értékét nem vették figyelembe. A képviselő-testület az új névjegyzéket óriási szótöbbséggel elfogadta. A polgármester, a főjegyző és a főügyész ezzel szemben amellett érvelt, hogy a hivatkozott 1922: 21. tc. 13. §-a csak a földadó {368} kimutatások beterjesztésére vonatkozik, más állami adók figyelembevételét nem befolyásolja.23

A virilis képviselők %-os megoszlása foglalkozás szerint 1923–1943 között24

  1923 1933 1943
Földbirtokos 3 3
Földműves, gazdálkodó 90 22 17
Iparos, kereskedő 20 41
Háztulajdonos 10
Értelmiségi 5 38 39
Egyéb 2
  100 100 100

 

Dr. Nikelszky Jenő polgármester

1923-ban a virilisek névjegyzékét Meskó Sándor nyugalmazott főispán vezette 521 132 K adóval, a századik helyen 64 094 K összeggel Vajda János Ferenc szerepelt. 1923-ban az iparosok és kereskedők egyáltalán nem foglaltak helyet virilis jogon a képviselő-testületben, és az értelmiségi foglalkozásúak (orvosok, ügyvédek, tisztviselők stb.) aránya is csupán 5% volt. A virilisek döntő többsége (90%) a gazdatársadalmat {369} képviselte. „Ha egy társadalmi osztály elnyer valamely közéleti pozíciót, nem hagyja azt egykönnyen. Emellett a gazdaközönség úgy vélte, hogy a város képviselő-testületében virilis jogon az 1923. évben elért számbeli pozíciója megfelel az igazságnak, ez oly jogos eredmény, amelytől a múltban méltatlanul lett megfosztva” – írta 1924 januárjában a Maros című napilap.25 A földműves virilisek száma 1923 és 1943 között folyamatosan csökkent, 90%-ról 17%-ra változott. Jelentősen nőtt viszont az iparosok és kereskedők aránya (40%-ra), valamint az értelmiségi foglalkozásúaké (5%-ról 39%-ra). 1943-ban a virilisek harmadának volt főiskolai oklevele.26

Gorcsa Péter polgármester-helyettes

A megyei városokban a közgyűlés elnöke a polgármester volt. Az 1929-i törvény széleskörű döntési jogkörrel ruházta föl. A közgyűlés teendőinek egy részét és a tanács feladatkörét is ellátta. A szervezési szabályrendelet szerint „a polgármester a város első tisztviselője [… ] Vezeti a város önkormányzatát, közigazgatását, gazdasági és pénzügyi kormányzatát, továbbá végrehajtja a közigazgatásra vonatkozó törvényeket és fölsőbb rendeleteket, illetve azok végrehajtása iránt intézkedik.” A polgármester a hatáskörébe tartozó feladatokat különböző városi intézmények, ügyosztályok és szakhivatalok közreműködésével végezte. A legszerteágazóbb feladatokat a közigazgatási ügyosztály végezte, élén a főjegyzővel. Hatáskörébe tartoztak többek között a városi tisztviselők és alkalmazottak személyi ügyei, az ipari, kereskedelmi, egyházi és anyakönyvi és a gyermekvédelmi ügyek. A pénzügyi és gazdasági ügyosztályt tanácsnok {370} vezette. Hatáskörébe tartozott a város ingatlanvagyonának a hasznosítása, az utcák, terek fásítása, a városi üzemek (téglagyár, faiskolakert stb.) fölügyelete és irányítása. Az adóügyi osztály feladata a közadók kezelése volt, ezen kívül a javadalmi kezelőség felügyeletét is ellátta. Vezetője szintén a tanácsnok. A közlekedési, út és villanyvilágítási ügyekkel a műszaki osztály foglalkozott a főmérnök vezetésével, de hatáskörébe tartoztak a városi ingatlanok építési és fönntartási munkái is. Városi szakhivatal volt még a számvevőség, amely számvizsgáló, ellenőrző és nyilvántartó feladatot látott el, és a pénztári hivatal.27

1920 és 1944 között a várost három polgármester igazgatta: dr. Petrovics György (1917–1922), dr. Nikelszky Jenő (1922–1939) és dr. Bécsy Bertalan (1940-1944).

Petrovics György 1878-ban született Battonyán. A kolozsvári tudományegyetemen szerzett jogi diplomát, majd 1906-ban Csanád vármegye árvaszéki ülnöke lett. 1917-ben egyhangúlag választották Makó polgármesterévé. A háború, a forradalmak és a román megszállás nehéz évei alatt irányította a város közigazgatását 1922-ig, amikor kormánypárti programmal Makó nemzetgyűlési képviselője lett.28

Nagy Gyula főszolgabíró (Központi járás, Makó)

Helyére hárman pályáztak: Radocsay László, Temesvár egykori főjegyzője, Szirbik Bálint gyulai árvaszéki ülnök és Nikelszky Jenő nyugalmazott makói rendőrkapitány. A szoros küzdelemben a tisztújítás győztese Nikelszky Jenő lett, akit 11 szavazattöbbséggel választottak Makó polgármesterének. Espersit János javaslatára háromtagú küldöttség hívta meg a frissen megválasztott polgármestert a közgyűlésbe. Miután {371} letette az esküt, „szép és hazafias érzésektől áthatott beszédében” üdvözölte a képviselőket.29

Nikelszky Jenő a Szepes megyei Majorkán született 1887-ben. Tanulmányait Eperjesen, Párizsban és Kolozsváron végezte. Makóra 1914 előtt került. A háborúban súlyosan megsebesült. 1919-ig Erdélyben teljesített szolgálatot, majd visszatért Makóra, ahol a város rendőrkapitányává nevezték ki. A román megszállás alatt, 1920 januárjában, a trianoni békefeltételek miatt háromnapos nemzeti gyászt rendelt el a városban, amiért a román megszállók haditörvényszék elé állították. 1922 augusztusában saját kérésére nyugdíjazták. Ügyvédként dolgozott, majd 1922. október 28-án polgármesterré választották. 17 éven át volt a város első tisztviselője.30 Széles látóköre, műveltsége, magas szintű szaktudása és nyelvismerete tiszteletet váltott ki makóiak körében. Polgármestersége idején a legnagyobb gondot a gazdasági visszaesés és a város háztartásának egyre kezelhetetlenebbé váló hiánya okozta. Mindezek ellenére önerőből, állami támogatásból és kölcsönökből nagyszabású beruházások kezdődtek. A város megvásárolta a volt Püspökkertet, majd egy részét házhelyeknek parcellázta. Bérházak épültek, emeletet kapott a polgári leányiskola, és megkezdte működését a városi felsőkereskedelmi iskola is. Több park, új utcák nyitása, piacrendezés és fásítás, mind ennek a nehéz időszaknak az eredményei. Az 1930-as tisztújításkor Nikelszkynek sikerült megőrizte pozícióját az egyesült ellenzék jelöltjével, Könyves-Kolonics Józseffel szemben. 1939-ben, amikor tízéves polgármesteri megbízatása lejárt, megromlott egészségi állapota miatt nem indult a polgármester választáson. „Amilyen fájdalmas kényszerűség az, hogy Makó városának ezután nélkülöznie kell dr. Nikelszky Jenő alkotó, egyben kiegyenlítő, bölcs városvezetését, éppoly sürgős szükségesség megkeresni és megtalálni azt az embert, aki az ő munkáját folytatni és eredményesen befejezni képes.”31

Dr. Nikelszky Jenő
 
Dr. Brommer Ödön járásbírósági elnök
{372}

 

A polgármesteri tisztségre ismét három jelölt pályázott: Bécsy Bertalan, Sántha Béla és Lukács István. Az 1939. december 9-i tisztújító közgyűlésen Bécsy Bertalan vármegyei főjegyző kapta a szavazatok abszolút többségét, így az elnöklő alispán 1940. január 1-jei hatállyal Makó megyei város polgármesterévé nevezte ki.32 Eljárási hibákra hivatkozva három képviselő – Kiss Károly, Joó Sándor és Török István – föllebbezéssel élt, de ezt a törvényhatóság kisgyűlése, majd a közigazgatási bíróság elutasította.33

Dr. Bécsy Bertalan polgármester

Bécsy Bertalan Máriaradnán született 1901-ben. A budapesti közgazdasági egyetem igazgatási szakán doktorált 1925-ben. Egyetemi évei alatt az ifjúsági mozgalom egyik vezető egyénisége volt. 1925 és 1927 között az Országos Faluszövetség titkáraként agrárpolitikai jellegű munkát végzett. Közigazgatási pályafutása Makón kezdődött a vármegye apparátusában 1927-ben. Előbb szolgabíró, aljegyző, majd Csanád vármegye tiszteletbeli főjegyzője. A harmincas években sokat publikált. Írásai a nemcsak a helyi, hanem az országos napilapokban is megjelentek. Külföldi tanulmányútjai alkalmával a francia, svájci, olasz, török és a bolgár közigazgatással ismerkedett. 1936-ban a szabadságon lévő Gorcsa Péter városi főjegyző helyettesítésével bízták meg. 1940 és 1944 között Makó polgármestere.34 Hivatali ideje alatt a háború fokozta a város közigazgatására nehezedő terheket (tisztviselőhiány, leventék nyilvántartása, a légvédelem {373} megszervezése stb.). Ekkor készült el a korszerű makói vágóhíd, és fölépült a városháza északi szárnya. A Bécsy-féle közigazgatás 1940 és 1944 között ellenállás nélkül végrehajtotta a fokozatosan jobbra tolódó kormányok rendeleteit. A folyamat a csúcspontja a zsidóság gettósításában és deportálásában való részvétel volt 1944 tavaszán. Emiatt Bécsy Bertalant a népbíróság 1946-ban népellenes tevékenysége miatt 2 év 6 hónapra, majd 1948-ban 5 év fegyházra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.35

A képviselő-testület 1920 és 1944 között négy díszpolgári címet adományozott. 1921-ben Apponyi Albert és Rákosi Jenő kapott díszpolgárságot. „Az egyik nagy volt mint szónok, mint államférfi, tudásával hírnevet és dicsőséget szerzett önmagának, díszt nemzetének, a másik nagy volt mint költő, mint publicista. Mindkettő dísze lehetett egy boldog nemzet közéletének és társadalmának.” 1923-ban Nagyatádi Szabó István kisgazdapolitikust, 1926-ban Bethlen István miniszterelnököt választották a város díszpolgárává.36

Dr. Bán Zsigmond városi ügyész

Tarnay Ivor alispánt 1937-ben kényszernyugdíjazták. Tizenöt évig töltötte be az alispáni a tisztséget, és csaknem harminc évig vett részt a városi közigazgatás munkájában. Részben a kényszernyugdíjazás ellen tiltakozva, részben Tarnay kiemelkedő munkája elismeréséül a város képviselő-testülete 1937-ben díszpolgárává fogadta. Talán az ellenzék vezéralakjának, Könyves-Kolonics Józsefnek a dicsérő szavai mutatnak rá leginkább Tarnay Ivor „kultúralispán” nagyszerű érdemeire. „Egész énjét a magasabbrendűség jellemezte. Az az általános tekintély, amely őt körülsugározza, erkölcsi tekintély, mondhatnám a szellem diadala. [… ] Tarnay alispán úrnak az én dicséretem talán csak árthat, de ezt a dicséretet az alispán úr ellenesei semmi pénzért sem vásárolhatnák meg tőlem. A walesi bárd csak annak dicséretét zengi, aki azt szerinte is megérdemli. Tarnay alispán úrnak az általam itt legrégebben képviselt és szélesebb népréteg őszinte tiszteletét tolmácsolom. Magasabb rendű közéleti és hivatali működéséért ezt mi neki {374} csak most és akkor nyújthatjuk, amikor a saját táborában már nem akarják prófétának elismerni. Mi nála keményebb meggyőződésű, de egyben előkelőbb, emberileg igazabb, tehetségesebb és felkészültebb ellenfelet ebben a vármegyében eddig nem ismertünk.”37

Gazdálkodás, pénzügyi helyzet

1918 után a gazdaság válsága és az állam elszegényedése az önkormányzatok gazdálkodását ellehetetlenítette. „A városok hatalmas deficittel küzdenek. Ezek kiegyensúlyozására saját jövedelmükből semmi esélyük nincs.”38 1924-re a hatalmas infláció miatt a tisztviselők fizetése a háború előttinek még harmadát sem érte el. A kormány a nehéz helyzetbe került városokat nem tudta segíteni.

Dr. Demkó Pál közjegyző

A húszas évek elejére Makón is fölborult a városi háztartás egyensúlya. 1923-ban a költségvetési hiány fedezésére – az állami adókat alapul véve – 360%-os községi pótadót állapítottak meg. A városi tanács a pénzügyi egyensúly megteremtését szigorú takarékossággal, az összes halasztható községi munkák szüneteltetésével, a járulékok és jövedelmek fölemelésével és új jövedelemforrások fölkutatásával akarta megvalósítani.39

A válság megszüntetésére a kormány – az önkormányzatok gazdálkodási jogát tovább szűkítve – 1924-ben és 1927-ben takarékossági intézkedéseket vezetett be.40 Ezáltal szakszerűbbé vált ugyan a városi önkormányzat működése, de növekedett a kormány ellenőrző és irányító szerepe is. A szanálási törvények bizonyos bevételi forrásokat átengedtek a városoknak, de egyben újabb terheket hárítottak rájuk (pl. rendőrségi hozzájárulást). {375}

Az 1925: 12. tc. engedélyezte a vidéki városoknak külföldi kölcsönök fölvételét. A kormány a New York-i Speyer & Co. céggel kötött szerződést a „magyar egyesített államkölcsönre” 10 millió dollár értékben 7,5%-os kamatra. Ebből Makó képviselő-testülete tisztviselői lakások építésére és egyéb beruházásokra 172 000 dollár (860 000 aranykorona) értékű kölcsönt vett föl.41 A jelzálogot a város ingatlan vagyonára terhelték. A Speyer-kölcsönből épült az egykori kasznárlak helyén a monumentális, kétemeletes bérpalota.42 A város vezetői arra számítottak, hogy ezzel csökkenteni tudják a nyomasztó lakáshiányt, munkaalkalmat teremthetnek, emellett gyarapíthatják a város vagyonát és jövedelmeit is.

Id. Tóth Ferenc (1852–1932) városi főpénztárnok

1925 és 1927 között a város – bízva a gazdasági konjunktúrában – több nagyberuházásba kezdett (a Püspökkert megvásárlása, a marosi vashíd építése, hozzájárulás állami építkezésekhez stb.). Ezeknek a kiadásoknak (151 313 P) azonban nem volt fedezete a költségvetésben. „Hasznos dolgokra és beruházásokra kiadott összegek ezek, azonban elvitathatatlan tény az is, hogy rendeltetésszerűen fölhasználható összegek lettek más célra fölhasználva” – ismerte be a polgármester 1928-ban.43 A város vezetői nem akartak kölcsönt fölvenni. Abban bíztak, „hátha helyet lehet szorítani egy-két év alatt ezen összegeknek a költségvetésben”. Az egyre romló gazdasági helyzetben azonban az állam további terheket hárított a városra. Fizetni kellett az iskolai kiadások jelentős részét, a leventeoktatás költségeit és a vármegyei hozzájárulást, összesen évi 110 000 P {376} összegben. Ez az 50%-os pótadó 22%-át emésztette föl, így abból csupán 28% jutott a helyi közigazgatás feladataira.44

A város bevételeinek növelésével és a kiadások egyidejű csökkentésével igyekezett fizetőképességét fönntartani. 1924-ben a kiadásokat még községi pótadó nélkül csupán a bevételekből fedezni tudták. 1927 és 1931 között azonban a város jövedelmei rendszerint 200-250 000 P-vel maradtak el a költségvetésben meghatározott összegtől. A hátralékot leggyakrabban a községi adó, a haszonbérek, a ház- és üzletbérek befizetésének elmaradása okozta.

Rajz Vajda István (1865–1927) főpénztárnokról
 
A nyugdíjas Vajda István

A pénzügyi nehézségek különösen a költségvetési év első felében mutatkoztak meg, mivel az adókat és a járulékokat rendszerint az év második felében fizették be. A takarékossági intézkedések ellenére a kiadások folyamatosan nőttek, míg a bevételek egyre inkább elmaradtak a tervezettől. A városi háztartás működőképességének fönntartására, a költségvetési hiány megszüntetésére pótadót45 vetettek ki. A város súlyos helyzetét jó mutatja, hogy a községi pótadót 1929 és 1932 között 50%-ról 123%-ra emelték.46

A községi pótadó 1923– 1933 között (%-ban)

1923 1924 1925 1926 1927 1928 1928 1930 1931 1932 1933
360 50 50 59,97 50 50 50 96 116 123 117

A költségvetés kiadási tételei közül a legjelentősebb a személyi juttatás volt, a kiadás 47%-a. Infrastrukturális beruházásokra (járdák, utak, fásítás stb.) 16%-ot, közoktatási {378} és vallásügyi kiadásokra 14%-ot, vármegyei hozzájárulásra 3,5%-ot, szegényügyre 3%-ot és egyéb dologi kiadásokra 16%-ot költött a város.47

A fizetőképesség megőrzésére új adókat vezettek be. 1922-től a kormányzat fokozatosan átengedett bizonyos állami jövedelmeket az önkormányzatoknak (bor-, hús-, sör- és szeszfogyasztási adók és járulékok stb.). 1927-ben a jövedelmek gyarapítására a képviselő-testület vigalmi- és a szikvízadó kivetését határozta el. A fogyasztási adókat, az illetékeket és a helypénzt a város javadalmi hivatala szedte be. Ezek a kisebb jövedelmek a költségvetés bevételeinek csaknem negyed részét adták. A nehéz gazdasági helyzet, a vevők hiánya, a kereskedők és iparosok sorozatos csődje miatt évről évre csökkent a javadalmi ágakból származó bevétel. 1930-ban a községi pótadónak és az általános kereseti adónak csupán 40%-a folyt be, az általános forgalmi adó részesedés pedig 25%-kal volt kevesebb, mint 1929-ben. Az őstermelők súlyos gondjait jelezte, hogy a haszonbérhátralék 1930-ban majd háromszorosára nőtt annak ellenére, hogy a képviselő-testület méltányosságból sok gazda hátralékát csökkentette.48

Dr. Vidor Rezső városi tanácsos

A bérpalota lakásait és üzlethelyiségeit is haszonbérbe adta a város. A bérház 1927-re készült el. A város vezetősége arra számított, hogy a bérletből származó jövedelem fedezni fogja a tőke kamatait. 1929-ben azonban a bérlők egyike sem fizetett. A város perelt. Négy bérleti szerződést bontottak föl, de az üzletek újabb haszonbérbeadása – a nagy bérleti díj és a gazdasági recesszió hatása miatt – sikertelen volt.49

Makó ingó és ingatlan vagyonát 1927-ben 5 144 344 P-re becsülték. A város megközelítőleg 2500 hold földbirtokának nagy része – a kaszaperi puszta és a hullámtéri földek – tartós bérletben volt. A városi épületek közül a bérpalota és az egykori rendőrségi épület volt a legértékesebb. Ezen kívül a város több üzem és létesítmény (téglagyár, szeszfőzde, temetkezési intézet, kosárfonó üzem, faiskolakert és a marosi partfürdő) {378} tulajdonosa volt. „A vagyonnak ez az állapota is igazolja, hogy a város időleges pénzügyi nehézségei csak múló jelenségek, melyek megfelelő takarékosság mellett meg fognak szűnni” – írta a számvevő. A válság miatt azonban az ingatlan vagyon egyre inkább elértéktelenedett. A város legnagyobb ipari létesítménye, a téglagyár sem hozott számottevő hasznot. Mivel egyre kevesebb építkezés folyt Makón, fokozatosan csökkent a forgalma. 1931-ben szünetelt a termelés, csupán a készleteket értékesítették. A téglagyár valódi jelentőségét árcsökkentő hatásában látták. „Üzemeink nem jövedelmeznek – panaszolta a polgármester – ingó és ingatlanaink becsértéke ma már lényegesen kevesebb, mint néhány évvel ezelőtt.”50

Dr. Molnár Mihály gazdasági tanácsnok

Makónak a húszas évek első felében még nem volt adóssága. 1925-ben vették igénybe a drága Speyer-kölcsönt, majd 1927-től a városi háztartás egyre növekvő hiányát rövid lejáratú „függőkölcsönökkel” fedezték. 1929-ben már ezeknek havi részleteit sem tudták törleszteni, ezért a képviselő-testület úgy döntött, hogy a fizetőképesség fönntartására ACSEV (Aradi és Csanádi Egyesült Vasutak) részvényeket ad el. „A város jelenleg is fizetési zavarokkal küzd – jelentette Nikelszky polgármester az alispánnak – függőkölcsöneinknek még a kamatait sem tudjuk fizetni. Számlatartozásaink a legnagyobb takarékossági elv érvényesítése mellett is folyton nőnek, s ha hamarosan segítség nem érkezik, a perek zuhatagát indítják ellenünk, és elkerülhetetlenül csődbe jutunk.” A képviselő-testület, hogy a függőkölcsönök növekvő kamatterheitől szabaduljon, és az elhalasztott beruházásokhoz pénzhez jusson, 1 250 000 P hosszú lejáratú, amortizációs kölcsön fölvételét határozta el. A városba érkezett Telbisz Béla, a Belügyminisztérium számvevőségi főtanácsosa, és javasolta, hogy az amortizációs kölcsön fölvételéig a város halaszthatatlan kiadásait újabb függőkölcsönnel fedezze. A Belügyminisztérium 1 070 000 P hosszú lejáratú és újabb 277 000 P függőkölcsön fölvételét engedélyezte. A nehéz pénzügyi helyzetre hivatkozva azonban a bankok az amortizációs kölcsönt nem tudták folyósítani. A képviselő-testület a kormány segítségét kérte. 1930 végére a város összes adóssága 2 279 500 P-re emelkedett. A kölcsönök kamatterhei az összes kiadás {379} 13,5-ára rúgtak. „A város helyzete megfelelő forgótőke hiányában tovább súlyosbodott. Az a körülmény pedig, hogy a város függőkölcsöneinek kamatait is csak újabb váltókölcsön felvételével tudja biztosítani, a további eladósodást fokozza.”51

A városi háztartás súlyos gondjait jól mutatja, hogy a tisztviselői fizetéseket csak késve, részletekben és különféle alapok igénybevételével tudták kifizetni. A város szállítói csak hosszas utánajárás vagy peres eljárás után kapták meg járandóságukat. Olyan eset is előfordult, hogy a városi pénztár a 12-16 pengős leventeoktatói díjat sem tudta kifizetni. 1930-ban a pénzügyi igazgatás kétségbeesetten próbálta a város fizetőképességét fönntartani. „Kölcsönvettük a járványkórház építésére küldött állami hozzájárulást, a három tanyai iskola építési segélyét, az özv. Kusz Ferencné-féle alapítvány vagyonát, s kimondotta a képviselő-testületünk, hogy a 200 000 Pengős kölcsönünk novemberi törlesztésére 35 000 Pengőt a gyámpénztárból vesz kölcsön.”52

Dr. Domokos László járásbírósági elnök

Heves tiltakozást váltott ki a közgyűlésen, hogy az 1932-es költségvetési tervezet tételeit az alispán jelentősen megváltoztatta. A hiány több mint 100 000 pengővel nőtt, a községi pótadó mértéke 142,41%-ról 166,7%-ra emelkedett.53 Tarnay alispán arra hivatkozott, hogy olyan kiadási tételeket, amelyek hatósági rendeleteken, jogszabályokon alapulnak, és közérdekből szükségesek, nem lehet kihagyni a költségvetésből. Az ügyben előterjesztett polgármesteri javaslattal szemben a főként ellenzéki fölszólalók – Papp József, Márton Bálint, Farkas Imre, Fried Ármin – sérelmesnek tartották az alispáni határozatot. Könyves-Kolonics József hozzászólásában elmondta, hogy a város lakossága a súlyos adóterhet már nem tudja viselni. Kifogásolta az adórendszert, de álláspontját nem fejthette ki, mivel az elnöklő polgármester megvonta tőle a szót. A képviselő-testület úgy határozott, hogy a kiadások növelésével nem ért egyet, és változatlanul ragaszkodik az általa megállapított összeghez. „A város adózó polgárainak teherbíró {380} képessége a már eddig is súlyos és elviselhetetlen pótadó miatt teljesen kimerült, és újabb terhek vállalását nem bírja el.”54 A belügyminiszter 1932 júliusában jóváhagyta a költségvetést. A pótadót 123%-ra csökkentette, és utasította a várost, hogy több kölcsönt ne vegyen föl. Javasolta, hogy a kamatterhek csökkentésére és a függőkölcsönök visszafizetésére vegye fontolóra ingatlanainak eladását.55 Az adósságtehertől azonban a város így sem szabadulhatott meg. Az ingatlanok ugyanis a Speyer-kölcsönszerződés rendelkezései alapján jelzáloggal voltak terhelve, csak a bankház beleegyezésével lehetett őket eladni. Másrészt a dekonjunktúra idején pangott az ingatlanforgalom, így a városi vagyont csak jóval áron alul tudták volna értékesíteni. A téglagyár az 1931. évet veszteséggel zárta; eladása után évi 8%-kal csökkent volna a kamatteher, 1,5%-kal a pótadó. A bérpalota a városnak kb. 700 000 P-be került. 1931-ben az épületet már csak 450 000 P-re értékelték. 1933-ban nettó hozamát is figyelembe véve csupán 300 000 P-ért lehetett volna eladni.56

A város vezetősége megpróbálkozott azzal, hogy saját erejéből rendezze háztartásának helyzetét. Önerőből azonban a szanálást nem tudták végrehajtani. Nikelszky polgármester a városgazdálkodás stabilitásának megteremtését alacsony kamatozású és hosszú futamidejű kölcsön fölvételében, az állami adók egy részének (forgalmi adó, házadó) átengedésében, az állami jellegű kiadások csökkentésében és a községi közigazgatás egyszerűsítésében látta. Bár a gazdasági válság 1933-ban véget ért, a város gazdálkodásának nehézségei a korszak végéig fönnmaradtak.

A kormány a szanálási programmal összefüggésben a húszas évek elejétől fokozatosan csökkentette a közigazgatásban dolgozó tisztviselők számát. Az 1923: 35. tc. a városi alkalmazottak létszámának 20%-os apasztását rendelte el. Nikelszky Jenő polgármester szerint: „A létszámcsökkentés Makó városánál – legalábbis abban a mértékben, ahogy a miniszter kívánja – lehetetlen, és a közigazgatás menetét komolyan veszélyeztető volna.”57 A létszámcsökkentés végrehajtására a képviselő-testület hattagú bizottságot választott. A bizottság 48 állás megszüntetéséről döntött. A tisztviselőket szolgálati idejüktől függően végkielégítés vagy nyugdíj illette, az ideiglenes alkalmazottak azonban semmi kárpótlást nem kaptak. A polgármester nem értett egyet a bizottság számos javaslatával. Ellenezte a műszaki tanácsnoki állás megszűntetését, ezenkívül a közgyám és az árvaszéki jegyzői állásának összevonásával sem értett egyet. „Ezt a nagyarányú létszámcsökkentést nemcsak rossznak, de veszedelmesnek tartom a városra, mert a lecsökkentett létszámmal nem tudjuk zavartalanul ellátni a közigazgatás teendőit.”58 Tarnay Ivor alispán hasonlóan értékelte a helyzetet: „Azokat az aggodalmakat, amelyeket a polgármester úr felhozott, magam is osztom, és részletes felvilágosító jelentéssel szolgálok a belügyminiszter úrnak Makó város speciális helyzetéről, mely a létszámcsökkentést a mai formában lehetetlenné teszi.”59 A belügyminiszter módosította a hatos bizottság javaslatát, és 34 fő (15,7%) elbocsátását rendelte el.60 Az elbocsátott tisztviselők egyike volt Gyulai János közgyám, akinek munkakörét ezután az árvaszéki jegyző vette át. „Hivatalomat nemcsak szűkös kenyérkeresetnek, hanem a szegények és {381} árvák gyámolításával lelki szükségnek is tekintettem. Éppen ezért fájón érint és jellemző a bizottság szociális érzékére, hogy egy nagy városnak 4000 árva és még több iránti gondoskodása még egy külön közgyámot sem tűr meg”.61 A létszámcsökkentés a közigazgatás működésében zavart okozott. Az adóügyintézés lelassult, gyakorivá vált a délutáni munka, ezért két ideiglenes alkalmazottat kellett fölvenni.

A kormány 1924-ben újabb létszámcsökkentésekre adott utasítást.62 A hatos bizottság a főjegyzői, a főszámvevői, 3 díjnoki és 1 kisegítői állás megszűntetését javasolta. A polgármester ismét tiltakozott. A főjegyzői és a főszámvevői állás megtartását a közigazgatás zavartalansága végett föltétlenül szükségesnek tartotta. 63 A belügyminiszter a hatos bizottságnak ezt a rendelkezését hatályon kívül helyezte. A sorozatos létszámcsökkentésekre reagálva a képviselő-testület kimondta: „Az 1923. 35. tc. értelmében végrehajtott létszámcsökkentés során a város a lehetőségeit teljesen kimerítette, minden nélkülözhető munkaerőt elbocsátott. [… ] Makó városánál a létszámcsökkentés a legkisebb mértékben sem eszközölhető mindaddig, míg a közigazgatás az egész országra nézve nem egyszerűsíttetik.”64

Makó és a közigazgatási reform

Területrendezés és közigazgatás

A trianoni határmegvonás után átfogó megyerendezésre nyílt lehetőség. Amikor a nemzetgyűlés 1922-ben a megyei határok kialakításáról tárgyalt, olyan javaslat is elhangzott, hogy az „apró keretek helyett egységes beosztás” létrehozására van szükség. A kormány azonban megelégedett azzal, hogy a határ innenső oldalán maradt megyetöredékeket „közigazgatásilag egyelőre egyesítette”. Így a régi, sok szempontból korszerűtlen struktúra változatlan maradt, a területrendezést későbbre halasztották.65

A trianoni béke Kelet-Csanádot – Nagylak, Sajtény, Tornya és Kisiratos községeket – valamint a szomszédos Arad és Torontál vármegyék területének jelentős részét Romániához csatolta.66 A szomszédos törvényhatóságok töredékterületeit az 1923: 35. tc. értelmében Csanád vármegyéhez kapcsolták. A törvény ideiglenesen egyesítette a vármegyéket, amelyeket közigazgatási szerveik szempontjából egy egységnek kellett tekinteni.67 A egyesített vármegyék központja Makó lett.

A megyerendezésről szóló törvény tervezetében az aradi részeket Békés vármegyéhez kívánták kapcsolni. Ez a terv azonban Purgly Emil főispán ellenállásán megbukott. Purgly ugyanis azt akarta, hogy Arad megyei birtoka a saját főispánsága alá tartozó területen legyen. A törvényjavaslat tárgyalásakor Rakovszky Iván belügyminiszter bejelentette, hogy Arad vármegye lakosai egyöntetűen Csanád vármegyéhez kívánnak csatlakozni. A módosító indítvány heves vitát keltett a képviselőházban. Többen rámutattak, hogy kizárólag Purgly feudális érdeke kívánja a terület Csanádhoz csatolását. A szavazáskor a nemzetgyűlés többsége Purgly mellett döntött, így az aradi részeket Csanád vármegyével egyesítették.68 {382}

Vitás kérdésnek számított Torontál vármegye területének hovatartozása is. Közigazgatási szempontból kézenfekvő lett volna néhány torontáli község (Szőreg, Deszk, Újszentiván) Szegedhez csatolása. Ez azonban nem valósult meg. A torontáli részeket kilenc községből álló járássá alakították, és szintén Csanád megyéhez kapcsolták.69

A vármegye megszűntetésének vagy más megyébe olvasztásának kérdése a közigazgatási reform keretében többször előtérbe került. 1932. december 4-én a Makói Gazdasági Egyesület rendkívüli közgyűlésén Galamb Sándor előadta, hogy „a vármegye közönségét régebb óta nyugtalanítja az a hír, amelyek egyik másik napilapokban is megjelentek, hogy a közigazgatás átszervezésével Csanád vármegyét meg fogják szüntetni vagy másik vármegyébe fogják beolvasztani”.70 Az egyesület tagsága egyhangúlag tiltakozott a tervezett reform ellen. Kérte a város képviselő-testületét, hozzon határozatot a vármegye megszüntetése vagy más megyébe olvasztása ellen. December 6-án a Makói Ipartestület, majd a Kereskedők Egyesülete is hasonlóképpen foglalt állást.

Csanád–Arad–Torontál vármegye címere

A képviselő-testület 1933. január 16-i közgyűlésén egyedül a Kossuth-párti Fried Ármin érvelt amellett, hogy ha a közigazgatás racionalizálása végett elkerülhetetlenné válnék a megye átszervezése, a város ne foglaljon állást ellene. Inkább azt kérelmezze, hogy a megyeszékhely ne Szentesre, hanem Szegedre vagy Hódmezővásárhelyre kerüljön. Mivel indítványát saját pártjának tagjai sem támogatták, ezért visszavonta. A képviselő-testület egyhangú határozatában kimondta, hogy „a puszta híresztelés is arra indítja Makó város közönségét, hogy a netán szándékolt átcsatolás és székhely áthelyezés ellen kérő szavát már most felemelje [… ].” Érvelésük középpontjába a történelmi tradíciót állították: „Szent Gellért vármegyéjének, Csanádnak megcsonkított helyzetében is ősi jussa van ahhoz, hogy mint önálló törvényhatóság az idők végezetéig fennálljon. [… ] a történelmi tradíciók súlyos megsértése és helyrehozhatatlan hiba lenne tehát, ha a közigazgatás racionalizálásának örve alatt a nemes hagyományokkal rendelkező vármegyét más vármegyébe beolvasztanák.” Fölhívták a figyelmet arra is, hogy a közigazgatás ezáltal nem egyszerűsödne, hanem bonyolultabbá, költségesebbé válna. A megyeszékhely áthelyezése pedig rövid időn belül a város pusztulását jelentené: „Tönkrejutna az amúgy is szenvedő ipar, kereskedelem, az egzisztenciák ezrei, a város erkölcsi {383} és anyagi romlása következtében a már eddig elért kultúrszínvonal aláhanyatlana, a földmíves lakosságnak, népnek megélhetése még rosszabbá válna…”71

Szeged mint törvényhatósági jogú város a térség gazdasági és közigazgatási központja volt. A közigazgatás elavult kereteit egyre szűkebbnek érző nagyvárosnak a közigazgatási terület kibővítésére irányuló törekvései ellen – ilyen volt Nagy-Szeged és Szeged megye kialakításának terve – Csanád megye rendszeresen tiltakozott.72

1939-ben Benisch Artúr átfogó tervet dolgozott ki Magyarország közigazgatási beosztásának rendezésére. Ebben 28 vármegye, 12 törvényhatósági, 41 megyei város, 96 mezőváros és 155 járás (ebből 16 járási kirendeltség) létesítését javasolta. A Tisza–Maros-szög igazgatási nehézségeinek megoldására új megye kialakítását tervezte. Ez az új közigazgatási egység Szeged központtal Csongrád, Csanád és Torontál megye területére terjedt volna ki. Az aradi részt Békés megyéhez kapcsolták volna. A terv a vármegyék heves tiltakozása és a kormányzat halogató politikája miatt nem valósult meg.73

1920 és 1944 között általános területrendezésre nem történt. A trianoni határokat ideiglenesnek tekintették, ezért a kormányok a történelmi vármegyék legalább néveleges fönntartására törekedtek. Így Csanád vármegye a korszakban végig megőrizhette területi integritását.

 

Törekvések a törvényhatósági jogkör megszerzésére

Az ellenforradalmi kormány a dualistakor közigazgatásának polgári liberális intézményrendszerét vette át. A közigazgatás korszerűsítése minden kormány programjában szerepelt, azonban az 1886-i alapokat megváltoztató lényegi reform elmaradt. A legátfogóbb javaslatot a kisgazdapárti Rakovszky Iván dolgozta ki 1920-ban. Tervezete, amely a választójog kiterjesztését, a titkosság elvét, a virilizmus visszaszorítását és új közigazgatási kategóriaként a mezőváros bevezetését célozta, a vármegyék ellenállásán megbukott.74

1922 februárjában a Magyar Városok Országos Kongresszusa (MVOK) bizalmas körlevelet küldött a nagyobb rendezett tanácsú városok polgármestereinek: igényt tartanak-e a törvényhatósági szervezetre? „Régi vágya a nagyobb rendezett tanácsú városoknak, hogy a törvényhatósági városok sorába emeltessenek. Miután a trianoni béke sok régi és fejlett törvényhatósági városunktól fosztott meg bennünket, ezért az országot ért eme nagy vérveszteségnek a pótlására kívánatos, hogy a fejlettebb rendezett tanácsú városok – így Makó is – törvényhatósági joggal ruháztassanak fel.”75 Az önkormányzat kiterjesztése mellett több érvet is fölsoroltak: 1876 óta csupán egyetlen város, Miskolc kapott törvényhatósági jogot. Az eltelt 40 év alatt a rendezett tanácsú városok lélekszáma, gazdasági ereje és kulturális életének színvonala jelentősen nőtt. Mivel a békeszerződés miatt 15 törvényhatósági város került a határokon túlra, ezért a veszteséget a rendezett tanácsú városok önkormányzatának kiépítésével akarták pótolni. Az átszervezést az tette időszerűvé, hogy a nemzetgyűlés akkor tárgyalta a törvényhatóságok újjászervezéséről szóló törvényjavaslatot. 1922. március 22-én a kilenc érintett város (Eger, Esztergom, Kaposvár, Nagykanizsa, Nyíregyháza, Pápa, Szombathely, Újpest, Makó) polgármesterei a fővárosban tartott bizalmas megbeszélésen megállapodtak, hogy memorandumot {384} adnak át a miniszterelnöknek és a belügyminiszternek a rendezett tanácsú városok törvényhatósággá alakítása érdekében.76 Időközben Makó képviselő-testülete tárgyalta az ügyet, és kimondta, hogy „Makó város gazdasági, népességi, vagyoni és kulturális viszonyai feltétlenül megkívánják, hogy saját ügyeit fokozatos haladása szempontjából önkormányzat útján és közvetlenül a kormányhatóság ellenőrzése mellett intézze”.77 1923 decemberében a városok kongresszusának vezetősége bizalmas levélben értesítette Nikelszky Jenő polgármestert, hogy a kormány el akarja halasztani a döntést, amely Makót már nem is érinti.78 Bár a képviselő-testület 1924. január 31-én elhatározta az átalakulást, és a polgármester Nyíregyházán személyesen is tárgyalt a belügyminiszterrel, az önálló törvényhatósági jogkör megszerzése nem sikerült. Rakovszky Iván kijelentette, hogy a kérdést a kormány a közigazgatási reform keretében külön törvényben fogja szabályozni. A nagyobb rendezett tanácsú városok önkormányzatának bővítésével azonban a kormány mindvégig adós maradt.

 

Az 1929. évi közigazgatási reform

A városokat csupán törvényhatósági keretben és községi fokozatban ismerték el a törvények. A város mint önálló közigazgatási kategória nem létezett. A városok olyan közigazgatási reformot vártak, amely az elavult 1886-i törvények helyett a kor követelményeinek megfelelően szabályozza városi közigazgatás szervezetét. „Az említett törvények már életbeléptetésükkor sem voltak megfelelőek, 40 év óta pedig az élet már régen keresztülszáguldott azokon az alapelveken, amelyeket ebben a két törvényben lefektettek. A törvényhatósági városokat ugyanis beillesztették egy olyan törvény kereteibe, amely a vármegye mint a földbirtokos osztály politikai szervezetére szabatott. A rendezett tanácsú városokat egészben, a törvényhatósági városokat pedig gazdasági életükkel beleszorították a falusi közigazgatásra szabott községi törvény szűk keretei közé.”79 A rendezett tanácsú városok életviszonyai és föladatai sokkal közelebb álltak a törvényhatósági városokhoz, mint a kis- és nagyközségekhez, a törvényhatósági városok viszont sokkal közelebb álltak a rendezett tanácsú városokhoz, mint a vármegyékhez. Ebből következett, hogy a vármegyék és a városok szervezetét külön-külön törvényben kellett volna szabályozni. A törvényhozás már az első világháború előtt belátta ezt, és az 1912. évi 58. tc.-ben kötelezte a kormányt, hogy két éven belül külön városi törvényt terjesszen a törvényhozás elé. A háború és az ezt követő forradalmak miatt a törvényt nem alkották meg. A városok a húszas évek elejétől egyre határozottabban követelték a kérdés rendezését.

A Magyar Városok Országos Kongresszusa körlevélben kérte a polgármestereket, hogy fejtsék ki a reformmal kapcsolatos javaslataikat. Nikelszky Jenő szerint az egyik legfontosabb feladat a nagyobb rendezett tanácsú városok törvényhatóságokká alakítása. Javaslatot tett a hatáskörök kiigazítására, a döntési jogkör kibővítésére és a tisztviselők képzettségének emelésére. A racionalizálás fontos elemének tartotta a közgyűlések számának és az írásbeli ügyintézés arányának csökkentését.80

Scitovszky Béla belügyminiszter 1928. július 5-én terjesztette a képviselőház elé a közigazgatás rendezéséről szóló törvényjavaslatot, amely a várakozásokkal szemben {385} lényegi reformot nem hozott. Az 1929. évi 30. tc. az önkormányzatok alapszerkezetét érintetlenül hagyta, elsősorban a törvényhatóságok szerkezetében és működésében vezetett be jelentős változásokat.81 Ezek a változások elsősorban a kormány központosító és racionalizáló törekvéseit tükrözték. A törvény a rendezett tanácsú városoknak a megyei város nevet adta, de azok változatlanul magasabb szervezetű községek maradtak. A képviselő-testület tagjainak száma nem lehetett 60-nál kevesebb és 120-nál több. Makón 54 választott és 54 legtöbb adót fizető képviselő kapott mandátumot az új közgyűlésben. Községi választójoga annak volt, aki az országgyűlési képviselő-választóknak a községi választás évében érvényes névjegyzékébe föl volt véve, ha legalább 6 éve a község területén lakott (vagy ott volt lakása), és saját maga vagy férje legalább 2 év óta fizetett a községben föld-, ház- vagy általános (alkalmazotti) kereseti adót. Választójogát a polgár csak személyesen gyakorolhatta.82

A törvény rendelkezett a képviselő-testület újjáalakításáról is. 1930. január 16-án a makói választópolgárok 54 képviselőt juttattak a város parlamentjébe. Február 24-én Papp József városi képviselő szabálytalanságokra hivatkozva a választás eredményének megsemmisítését kezdeményezte. Azt kifogásolta, hogy a választókörökben nem volt elegendő szavazatszedő bizottság. Föllebbezését mind az igazolóbizottság, mind a vármegye kisgyűlése elutasította. A közigazgatási bíróság azonban a panaszt megalapozottnak találta, így a választás eredményét mind a 13 választókerületben megsemmisítette.83 A képviselő-testületi választást 1931. július 12-én ismételték meg.

A közigazgatási reform hatásait elemezve a polgármester jónak találta a tisztviselők élethosszig tartó választására és képzettségük emelésére vonatkozó rendelkezéseket, mivel ezek a közigazgatás színvonalának emelését szolgálták. Hátrányosnak tartotta viszont a városi tanács megszüntetését, mert ezzel nehézkesebbé vált az igazgatás. A törvény adós maradt a racionalizálás egyik legfontosabb elemének, az olcsóbb és egyszerűbb közigazgatási szervezetnek a megteremtésével.84

Az 1930-as évek elején, a gazdasági világválság szorításában ismét napirendre került a közigazgatás reformja. Magyary Zoltán racionalizálási kormánybiztosnak a közigazgatás szervezetét és működését érintő átfogó reformtervei azonban a Gömbös-kormány centralizációs törekvései miatt nem valósulhattak meg. Az 1933-ban elfogadott újabb közigazgatási törvényt teljes egészében sohasem hajtották végre, csupán a gyakorlati vizsgára vonatkozó részét léptették életbe.85 Ezután a racionalizálási munkák irányítása a Belügyminisztérium felügyelete alatt álló Közigazgatási Racionalizálási Bizottsághoz került. Működése kiterjedt a közigazgatás apparátusának és működésének reformjára és a közigazgatási intézmények megújítására. Tevékenységük legnagyobb eredménye a városrendezési törvény (1937: 6. tc.) és a tanyai törvény (1944: 2. tc.) előkészítése volt.86

A városrendezési törvény megkövetelte, hogy hat év alatt általános és további két év alatt részletes rendezési tervet {386} kell a városoknak kidolgozniuk. Ki kellett jelölniük mindazokat a területeket, amelyeket városias jellegűvé kívántak alakítani. Makón a mérnöki hivatal már 1932-ben elkészítette a bánomi és a soványi részek rendezési terveit. A negyvenes évek elején az alacsonyan fekvő, egészségtelen és elmaradott Honvéd városrész kitelepítését fontolgatták a városatyák. Az új városrendezési tervet 1943-ban hagyta jóvá az Iparügyi Minisztérium.87 Kijelölték a főforgalmi utakat, és több utcanyitást is terveztek, hiszen ezzel javulhatott a városi közlekedés színvonala, és a beépítendő telkek számát is növelni lehetett. A törvény előrelépést jelentett a városrendezés terén, a súlyos tőkehiány és a háború azonban lelassította végrehajtását.88

 

A tanyai közigazgatás reformja

A két világháború között a közigazgatási reform másik fontos eleme a tanyai közigazgatás kiépítésére irányult. A tanyakérdést főként közigazgatási problémaként kezelték. A szakemberek arról vitáztak, hogy a tanyák községesítésével vagy tanyai kirendeltségek létesítésével lehet a külterületi lakosok gondjain segíteni. Végül azonban újfajta tanyaszemlélet alakult ki, amely a tanyakérdést főként nem közigazgatási, hanem társadalmi problémaként vizsgálta.89

Makón 1935-ben 6564 fő, a lakosság 18,3%-a lakott külterületen. A tanyásodás a két világháború között tovább folytatódott, a tanyaépületek száma 1920 és 1941 között 1989-ről 2230-ra, több mint 10%-kal növekedett. A legtöbb tanya a várostól 5-15 kilométerre eső tanyaövezetben épült, de a határ más részein, Kopáncs-puszta, az Ugarföldek és Járandó területén is sok volt belőlük. A tanyaövezetben lévő legnagyobb körzetek az igási (1279 fő), a bogárzói (2798 fő) és a dáli (232 fő) voltak.90 A tanyai lakosságnak a várossal való szoros kapcsolata miatt a külterületen „központszerű képződmények, egy-egy iskolán, csárdán és kovácson kívül, sehol sincsenek. Makónak van néhány csökevényes központja, ezeknek az intézményei azonban alig haladják meg a tanyai közszükségleteket.”91 Makónak a harmincas évek végéig tanyai központja nem volt. A városból kivezető főbb utak zömében ki voltak kövezve, ennek ellenére a tanyák 1929-ben, az év nagy részében megközelíthetetlenek voltak. (A műúttól legtávolabb eső tanyák átlagos távolsága 6–7 km volt.) Gondot okozott a lassú és körülményes postai kézbesítés, amelyet hat mezőrendőr végzett. A külterületen nem volt távbeszélő állomás, és az olvasókörökön kívül más kulturális központ sem működött. Az egészségügyi ellátás sem volt megfelelő, orvos nem lakott a tanyavilágban. 1928-ban a királyhegyesi orvos rendelt a tanyák között, és csupán három bába lakott a külterületen.92

A tanyai közigazgatás gondjainak megoldásával foglalkozott az 1927. május 3-án megrendezett ankét, amelyen Csanád vármegyét és Makót Purgly Emil főispán, Petrovics György nemzetgyűlési képviselő és S. Bálint György, a Makói Gazdasági Egyesület elnöke képviselte. Gesztelyi Nagy Lászlónak, a tanyakérdés szakértőjének javaslatai és az ankét eredményei alapján a belügyminiszter kiadta a tanyavilág közigazgatásának javítására vonatkozó rendeletet.93 Szankciókat nem tartalmazott, így utasításait – elsősorban a törvényhatóságok és a községek háztartásának pénzügyi zavarai miatt – csak részben valósították meg. Purgly Emil főispán szükségesnek tartotta, hogy az alispán a vármegye törvényhatósági bizottsága elé már előkészített javaslatot {387} terjesszen ez ügyben. Ezért Hervay István ny. alispán vezetésével tanyabizottság alakult. Ez bejárta a makói tanyavilágot. Jelentését a bizottság szeptember 20-án tárgyalta, és megállapította, hogy a tanyai közigazgatás kiépítése és a lakosság életkörülményeinek javítása jelentős anyagi terheket ró mind a törvényhatóságra, mind a városi önkormányzatra, így a feladatokat csak fokozatosan, több év alatt oldhatják meg.

A tanyabizottság munkájában Gorcsa Péter városi főjegyző is részt vett. Jelentése alapján a polgármester javaslatot tett az alispánnak: a tanyai közigazgatás rendezését mindenekelőtt új, sármenetes utak kiépítésével és a meglévők rendszeres karbantartásával kell elkezdeni. Föltétlenül szükséges a Királyhegyesi út kövezése és az Ószegedi és Rác (tótkomlósi) utak javítása, átereszek, hidak és új dűlőutak létesítése. A városnak útépítési, útfenntartási programot kell kidolgoznia, és a külső és belső utak rendben tartására útmesteri állást kell szerveznie. A bizottság olyan tanyacsoportot nem talált, amelyet önálló községgé lehetett volna alakítani, hiszen a makói határban a tanyák nem csoportokban, hanem egymástól távolabb, szétszórtan helyezkedtek el. A javaslatuk az volt, hogy a tanyákat 5 önálló közigazgatási szervezettel bíró körzetbe kell sorolni. A körzetek központjában álló községházakban intézték volna a terület közigazgatási, kulturális, egészségügyi, köz- és tűzbiztonsági ügyeit. A körzetekben két-két tanyai kapitány végezte volna az alapszintű közigazgatással kapcsolatos teendőket: a községi és postai kézbesítést, a marhalevél ügyintézést, az egyszerűbb összeírások és statisztikák készítését, az adószedést és a végrehajtást. Ezenkívül feladatuk lett volna a külterületi tűz- és községi rendészet, az útfelügyelet és a telefonszolgálat ellátása is. A fejlettebb tanyakörzetekben (Rákoson és Igáson) közigazgatási kirendeltséget kívántak szervezni jegyzői, kerületi kapitányi és orvosi állások rendszeresítésével. Fontosnak tartották még a telefonhálózat kiépítését, és a közbiztonság megerősítésére a fokozottabb csendőri jelenlétet. Azt is javasolták, hogy a kormány a tanyakörzetekben 30-40 holdas paraszti mintagazdaságokat létesítsen, hogy a gazdák megismerkedhessenek a korszerű agrotechnikai eljárásokkal.95

Ez a tanyakoncepció azonban a gazdaság egyre mélyülő válsága, a kormány és a helyi önkormányzat pénztelensége miatt csak részben valósulhatott meg. Csupán a tanyai kézbesítés és a távbeszélő állomások létesítése ügyében értek el némi eredményt. A város vezetői megegyeztek a helyi postafőnökséggel, hogy a tanyai kézbesítők (mezőrendőrök) az egyszerűbb leveleken kívül más postai küldeményeket (ajánlott leveleket és utalványokat 20 P értékig valamint csomagokat 2 kg-ig) is kézbesíthetnek a külterületen. A rákosi és igási körzetben fölállítandó távbeszélő állomás költségeit a város nem tudta előteremteni, ezért a hódmezővásárhelyi tanyai kirendeltség útján az állam segítségét kérte. A kormány azonban nem fedezte a közigazgatási reform költségeit, az átalakítás terheit az amúgy is súlyos pénzügyi gondokkal küzdő városra hárította.

1938-ban a képviselő-testület – a Makó környéki tanyarendszer sürgető gondjait látva – ismét határozatot hozott a külterületen élők helyzetének javításáról. 1941-ben, mintegy 16 év meddő próbálkozásai után végre megszólalt a telefon a rákosi tanyakörzetben, és a postakirendeltség is fölépült. „Hosszú idők óta hangoztatott kívánsága valósul meg október 1-jén a makói tanyavilágnak: Rákoson megszólal a távbeszélő, s megkezdi működését a postaügynökség. Elsősorban népegészségügyi szempontból jelent ez korszak kezdetet a makói tanyavilágban, de a közbiztonság, a közigazgatás és nem {388} utolsó sorban a tanyai lakosok kényelme szempontjából is nagy horderejű újítás ez” – lelkendezett a Makói Újság.96 1943-ban a város főmérnöke azonban úgy látta, hogy a tanyán élő emberek életében „javulás ennek dacára alig érzékelhető”.97 1944 nyarán a képviselő-testület Rákost a város belterületévé nyilvánította.98 Még ebben az évben megalkotta a törvényhozás a tanyai közigazgatás rendezéséről szóló törvényt (1944: 2. tc.), de rendelkezéseit az ellenforradalmi rendszer összeomlása miatt már lehetett végrehajtani.99

 

A város igazgatása a háború idején

1939 után a közigazgatásban a kormány intézkedései egyre inkább a centralizációt szolgálták. Az 1939: 2. tc., az új honvédelmi törvény alapján a kormányt kivételes hatalom illette meg. A törvény lehetővé tette az önkormányzati hatóságok testületi szerveinek szüneteltetését, a hatósági szabályrendeletek ideiglenes módosítását, és rendkívüli hatalommal bíró kormánybiztosok kinevezését. Újraszabályozták és szigorították az egyesülési és gyülekezési jogra, a sajtócenzúrára, a posta-, távíró- és távbeszélő-forgalomra és az internálásra vonatkozó rendelkezéseket. A további centralizációt szolgálta az 1944: 22. tc., amely fölhatalmazást adott a belügyminiszternek, hogy a tisztviselői állásokat kinevezéssel tölthesse be.100

A második világháború idején a közigazgatás feladatai és terhei tovább nőttek. Többletmunkával járt a gondoskodás a város közellátásáról, a levente-nyilvántartás, a légoltalom kiépítése stb. A nehézségeket fokozta a tömeges bevonulás miatt a tisztviselőhiány. A város légoltalmi bizottsága 1936. december 21-én alakult meg a polgármester irányítása alatt. Megkezdődött a légó eszközök beszerzése és az óvóhelyek kialakítása. Figyelő, jelző, riasztó, segédrendőri, mentő, gázmentesítő, tűzoltó és műszaki légócsoportokat szerveztek. Légoltalmi szempontok figyelembevételével a városi ingatlanokat – 260 házcsoport és 51 önálló ház – három osztályba sorolták. 1941-re kiépült a város önálló erőforrásról működő légvédelmi riasztó- és hírrendszere. Rendszeresen tartottak riasztási és elsötétítési gyakorlatokat. Ezeken a lakosság fegyelmezetten és a rendelkezések megtartásával vett részt.101

A német megszállás után a Bécsy Bertalan polgármester vezette közigazgatás egyik legfontosabb feladatának a „zsidótlanításnak” következetes végrehajtását tekintette. A makói izraeliták jogainak megvonása már 1938-ban, az első zsidótörvénnyel megkezdődött, majd csúcspontját a zsidóság gettósításával és deportálásával 1944 júniusában érte el.

A szovjet csapatok gyors előrenyomulása és a magyar-német offenzíva kudarca miatt 1944. szeptember 8-án az V. honvéd kerületi parancsnokság elrendelte Makó kiürítését. Általánossá vált a már korábban megkezdődött menekülés, a közigazgatási és jogszolgáltatási apparátus jelentős része elhagyta a várost.102 {389}

Közrend és közbiztonság

A kiegyezés után kiépített kétpólusú rendvédelmi struktúra az első világháború után fölbomlott. A rendvédelmi szervek tagjainak jelentős része elesett vagy megrokkant a háborúban, másik részüket a lakosság űzte el, és sokan a megszálló román hadsereg fogságába kerültek. 1919. március 26-án a tanácskormány a rendőrséget és a csendőrséget megszüntette, és a belső rend fönntartására saját egységes fegyveres testületet hozott létre, a Vörös Őrséget, jórészt a korábbi rendőrség és csendőrség tagjaiból. Az új karhatalom azonban nem működhetett sokáig. A Tanácsköztársaság bukása után előbb a rendőrséget (augusztus 3.), majd a csendőrséget (augusztus 9.) szervezte újjá az ellenforradalmi hatalom.103

Rendvédelmi szervek

A kormány 1919. október 1-jén államosította a városi rendőrségeket.104 A rendelet a városi rendőrhatóságok jogkörébe vonta az egész közbiztonsági rendészetet, az igazgatásrendészet és a kihágási ügyek bizonyos ágait. Makón az államrendőrség csak a román hadsereg kivonulása után (1920. március 29.) kezdhette meg a működését. Március 30-án Peterdy Kálmán, a szegedi államrendőrség főkapitány-helyettese a város rendőrei előtt ismertette a kormány rendeletét, majd a jelenlévő tiszteket és az őrszemélyzetet rendelkezési állományba vette. Török László rendőr-tanácsost a makói államrendőrség parancsnokává nevezte ki, és megbízta az átszervezéssel.105 Török László a forradalmak előtt az újvidéki határrendőrség parancsnoka volt. A háború után a megszálló szerb csapatok elől Szegedre menekült, és a vidéki rendőrsé államosításával és átszervezésével foglalkozott. Innen került Makóra.

Csendőrkerületek
{390}

 

Az államosítással a rendőrség állománya és közigazgatási területe nem változott. Fölöttes szerv a szegedi kerületi rendőr-főkapitányság volt. 1931-ben, a gazdasági válság idején a rendőrség szervezetét központosították, a vidéki főkapitányságokat összevonták, és Budapest székhellyel egyetlen vidéki főkapitánysággá szervezték.106

A csendőrség 1881-ben alakult, mint a közbiztonsági szolgálat teljesítésére kirendelt, katonailag szervezett testület. A csendőrség a vidék rendvédelmi szerve volt. Hatásköre Budapest, a törvényhatósági és a rendezett tanácsú (megyei) városok kivételével az ország egész területére kiterjedt.

A csendőrség újjászervezése lassabban haladt, mint a rendőrségé, mert nagyobbak voltak a veszteségei. Makón a csendőrségnek sem az infrastrukturális, sem a személyi föltételei nem voltak megfelelők feladatainak ellátásához. Mivel a trianoni békeszerződésben megtiltották a sorozást, a jelentősen megcsappant legénységi állományt csak toborzással lehetett pótolni. Makón a román hadsereg kivonulása után a Csanád vármegyei katonai parancsnokság fölhívást tett közzé, hogy mindazok a 22-25 éves hadkötelezettek, akik katonai szolgálatot teljesítettek, önként jelentkezzenek a makói csendőrtartalékba.107

Csendőrkerületek 1941-ben

Az újjászervezett csendőrparancsnokság 1921-ben az Úri Kaszinó épületében működött, majd Szegedre helyezték. 1922-ben Petrovics György a képviselő-testület ülésén javasolta, hogy a vásártéri istállóépületet alakítsák csendőrlaktanyává. A kivitelezés azonban gyorsan abbamaradt, mert a város súlyos pénzügyi gondjai miatt nem tudta az átépítés terheit (3 millió K) az állam helyett viselni. Hivatali helyiségek hiányával küzdött ekkor a rendőrség és a városi közigazgatás is. „Ismeretes, hogy a városi hivatalok elhelyezése kevés kivétellel a követelményeknek nem felel meg, s vannak hivatalok, amelyek évek óta a közgyűlési teremben vagy más hivatalokkal együtt közös helyiségben vannak összezsúfolva, hátrányára a tisztviselők és ügyfelek egészségének és az igazgatás menetének. [… ] A rendőrség jelenlegi elhelyezése mindennek mondható, csak megfelelőnek nem. Eltekintve attól, hogy az egyes hivatali helyiségek a rendőrség egyes osztályai részére is szűkek és helytelen beosztásúak, nincs helyiség a bejelentőhivatal részére, és ami a legnagyobb nehézséget jelenti, nincs megfelelő helyiség {391} az őrizetbe vett egyének elhelyezésére.”108 Gorcsa Péter főjegyző javaslatára 1923 szeptemberében a képviselő-testület határozatot hozott, hogy az államrendőrség által használt, de város tulajdonában lévő Széchenyi tér 7. alatti épületet visszakéri, és föliratban javasolja a kormánynak, hogy a városban működő rendvédelmi szervek részére megfelelő ingatlanokat építsen.109 A kormány éveken át halogatta a nagy pénzügyi kiadással járó beruházást. 1926-ban azonban a mérnöki hivatal életveszélyesnek nyilvánította a rendőrségi épületet, így állami erőből megkezdődhetett az építkezés. A munkákhoz a város jelentős segítséget adott. A képviselő-testület ingyen fölajánlott a Teleki és Szép utca sarkán a Belügyminisztériumnak egy 1700 négyszögöles területet, ezenkívül önköltségi áron adta az építéshez szükséges homokot és téglát. A Halasy Géza budapesti építész tervezte neobarokk rendőrkapitányság 1928-ra, a csendőrségi palota pedig 1929-re készült el.110

A csendőrség újjászervezésében fontos mérföldkő volt 1921, amikor megszűntették a testület kettős alárendeltségét (BM, HM). Ezután kizárólag a Belügyminisztérium fölügyelete alá tartozott. 1924-ben kialakították a csendőrségi szervezet kerület–osztály–szárny–szakasz–őrs besztását, amely 1945-ig változatlan maradt.111

Az 1939-es átszervezéskor Makón két szakaszparancsnokság működött: az első (Makó 1.) a makói, kiszombori, kübekházi és püspöklelei, a második (Makó 2.) a földeáki, apátfalvi, csanádpalotai és a pitvarosi őrsöket ellenőrizte. Az őrs a csendőrség legkisebb szervezeti egysége volt 5–25 fős legénységgel. Legfontosabb feladata a járőrözés (portyázás), amely a város ritkán lakott külterületén és a falvakban a bűnmegelőzés leghatékonyabb eszköze volt. A két szakaszparancsnokság fölügyeletét a makói csendőr szárnyparancsnokság látta el, amelynek legfontosabb feladata az őrsök közbiztonsági szolgálatának és kiképzésének ellenőrzése volt. A magasabb szintű fölügyeletet és ellenőrzést az V. csendőrkerület szentesi osztályparancsnoksága látta el. A városban volt a székhelye a III. gyalogtanosztály-parancsnokságnak is, amely négy tanosztály (szegedi, szolnoki és a két makói) irányítását és ellenőrzését végezte. Egy-egy csendőriskola állománya 50–100 fő volt. Ez könnyen elérhető, nagy létszámú, gyorsan mozgósítható karhatalomként is szolgálhatott. Míg a húszas évek elején gyakran alkalmaztak kényszertoborzást a csendőrség létszámának a növelésére, a gazdasági világválság idején csak nehezen lehetett bejutni a testületbe, melynek presztízse 1944-ig folyamatosan nőtt.112

A rendvédelmi szervek tisztikara főleg a trianoni határ túloldaláról menekült közigazgatási és rendőrségi tisztviselőkből állt. Míg 1919 és 1944 között a rendőrség tisztjeinek létszáma alig változott, addig az átlagosan 35–40 főnyi őrszemélyzeté a politikai helyzet függvényében nőtt vagy csökkent. Az őrség létszámát például 1920-ban a megromlott közbiztonság megszilárdítása, 1938-ban pedig az új, addiginál szigorúbb választójogi törvény bevezetése végett jelentősen emelték. A második világháború idején az állomány nagy részét Makóról a visszacsatolt területekre helyezték. Így 1940-ben egy-egy detektívet vezényeltek Nagyváradra és Kolozs megyébe, az őrszemélyzet 17 {392} tagját a besztercei rendőrkülönítményhez, kettőt Garanyba, egy főt pedig a KEOKH kirendeltséghez Kolozsvárra.113

 

A Makói M. Kir. Államrendőrség állományának létszáma 1919–1940 között

  1920 1929 1940
Fogalmazási tiszt 3 5 3
Felügyelő 4 1 1
Detektív 5 5 5
Segédhivatali tiszt 5 7 6
Őrszemélyzet 91 37 17

A második világháború idején a kedvezőtlenné váló katonai helyzet miatt a csendőrség szervezetében egyre jelentősebb lett a militáns jelleg. 1941-ben a rendvédelmi szerveket közös parancsnokság alá vonták, a gyalogtanosztályokat zászlóaljakká szervezték. Az 1944-ben megmutatkozó altiszthiány miatt föloszlatták a szakaszparancsnokságokat. Az így fölszabaduló állományt az őrsök és a honvéd alakulatok között osztották szét.114 A német megszállás után a csendőrség és a rendőrség volt a zsidóság gettósításának és deportálásának fő eszköze. Az országba érkezett kisszámú Eichmann-különítmény a végsőkig lojális közigazgatási apparátusra és e két rendvédelmi szervre támaszkodva a vidék zsidóságát három hónap alatt deportálta az országból. Kaiser Ferenc a csendőrség történetéről írott könyvében Alfred Tenkler szavait idézi, aki ebben az időben az SD (biztonsági rendőrség) budapesti parancsnoka volt: „Nélkülük semmit se tudtunk volna Magyarországon csinálni, mindig is 110 százalékkal teljesítették túl a kapott parancsot. Kaltenbrunnerék nem bíztak a magyar csendőrségben. Én viszont ismertem őket még bécsi rendőrtiszt koromból. Tudtam, hogy kemény emberek, vasfegyelem uralkodik köztük. Nem csalódtunk bennük.”115 A háború után, 1945. május 10-én az Ideiglenes Kormány föloszlatta a csendőrséget, és feladatainak ellátását a rendőrségre bízta.116

Közrend és közbiztonság

 

A tanácsköztársaság bukása után a közrend és közbiztonság addig soha nem látott mélypontra süllyedt. A román hadsereg feladata a közrend megszilárdítása lett volna, helyette azonban a város módszeres kifosztásához kezdett. A megszálló csapatok megpróbálták késleltetni a rendőrség és a csendőrség újjászervezését, hiszen ha a magyar rendvédelmi szervek nem tudják megerősíteni a térség rendjét, az antant sem követelheti egységeik kivonását.

1920. március 29-én, a Nemzeti Hadsereg bevonulásával megjelent a városban az államrendőrség, és újjászervezték a csendőrséget is. A kommunistákat internálták. A közrend megszilárdítására statáriális bíráskodást vezettek be, és gyakran tartottak razziát a városban bujkáló idegenek és elrejtett fegyverek után kutatva. Mivel gyakoriak voltak az éjszakai rendbontások (rongálás, gyújtogatás stb.), a rendőrkapitány április 30-án, {393} este 11 órától kijárási tilalmat rendelt el. Előző esete a katonaság, a rendőrség és a csendőrség közös razziát tartott. Gépfegyveres egységeik körülzárták Honvéd városrészt és a Munkásházak környékét. Az akció eredményeként 20 menekültet állítottak elő.117 (Makó a trianoni békeszerződés értelmében határvárossá vált. Ez a rendőrségnek állandó munkát adott, mert a határ túloldaláról átszökött „idegenek” gyakran veszélyeztették a közbiztonságot. Emiatt 1920 és 1925 között több mint 300 személyt ítéltek el jogerősen.118 ) A következő hónapban a makói sajtó már arról írt, hogy a város közbiztonsága „rendkívüli mértékben megszilárdult”, a jogrend, az élet- és vagyonbiztonság helyreállt. A cikkíró szerint ennek mindössze az a magyarázata, hogy a város rendjét a románok helyett ismét a magyar katonák őrzik.119

Bittner Róbert rendőrkapitány
 
Dr. Nikelszky Jenő rendőrkapitány

Sokkal reálisabban látta a város közbiztonságának az állapotát Bittner Róbert rendőrkapitány, aki 1921-ben arra hívta föl a polgármester figyelmét, hogy a magas munkanélküliségnek súlyos következményei lehetnek. „A város külterületén, különösen Honvéd és Kelemenhíd, valamint a Munkásházak közt lakó föld- és ipari munkások és napszámosok helyzete a kevés munkaalkalom és kereset hiányában a legnagyobb mértékben aggasztó, bármelyeik pillanatban kitöréstől lehet tartani.” A szociális szégyenfoltnak számító Honvédban és a város más munkástelepein 7-800 munkanélküli családfő (mintegy 3000 családtaggal) a legnagyobb szegénységben tengődött. „Igen sok ház nedves, egészségtelen, a belső részén a falakba felszívódó nedvességtől a sártapaszba belekerült búza, árpa és egyéb magvak kikelnek, és a falak oldalain zöldellnek, fő fészkei a betegségeknek.” Bittner azt javasolta a polgármesternek, hogy közmunkákkal próbálja meg csökkenteni a munkanélküliséget, mert csak így lehet a közrendet hatékonyan {394} fönntartani.120 A munkanélküliek száma a húszas években több mint 20%-kal – 2-3000-ről 5-600-ra – csökkent, a gazdasági válság hatására azonban ismét növekedni kezdett. 1931-ben 1200, 1939 pedig már 1800 munkanélkülit tartottak nyilván.121

Rendőrosztag

A húszas évek első felében a sikeres konszolidáció és az átmeneti gazdasági konjunktúra hatására az élet- és vagyon elleni bűncselekmények száma valamelyest csökkent. A bűntettek közül a lopások aránya volt a legmagasabb. Évente átlag 2–300 esetet regisztráltak; 75%-ukban a nyomozás sikeres volt. 1927 után megnőtt a vagyon elleni bűncselekmények száma. Míg 1926-ban 184, addig 1927-ben 322 esetben kezdett nyomozást a makói rendőrkapitányság. A tendencia a harmincas évek végéig folytatódott, és 1938-ra érte el csúcspontját; ekkor 896 esetben indult eljárás.122

Dr. Petrán György rendőrkapitány
{395}

 

A rendőrség államosításáról szóló rendelet a kisebb kihágási ügyek egy részét a városi közigazgatás hatáskörébe vonta. A községi bíró illetékessége a rendőri büntetőbíráskodás számos területére kiterjedt. A leggyakoribbak az ipari, iskolai, mezőrendőri és erdei kihágások voltak. A nehéz gazdasági helyzet miatt az iparosok segédeiket gyakran nem jelentették be, „feketén” dolgoztatták, vagy jogtalanul űzték az iparukat. Az ipartestület kontárbizottsága hetente 5-15 följelentést tett ilyen ügyekben. Az iskolai kihágások oka elsősorban a szülők szegénysége volt. Sok gyermek hiányos ruházata vagy hiányos tápláltsága miatt nem járhatott iskolába. 1927-ben emiatt a bíróság 475 esetben marasztalta el a szülőket.123

A rendőrhatóság bizonyos politikai bűncselekményekben (kormányzósértés, állami és társadalmi rend elleni tett) 1922-ben 11, 1923-ban 2, 1925-ben 6, 1927-ben 2 és 1939-ben 4 esetben indított nyomozást. A kommunista mozgalom be volt tiltva. Makón 1922-ben, majd 1928-ban bukkant a rendőrség illegális szervezkedés nyomaira. Mindkét esetben azonnal fölszámolták. Egy 1938-as rendőrségi jelentés szerint Makón kommunista szervezkedés 1933 óta nem volt, agitációjuk pedig jelentéktelen.124 A rendőrség nemcsak a szélsőbal ellen lépett föl határozottan, hanem a makói ellenzéki pártokat, a radikális szélsőjobboldalt, a szakszervezeteket és a számos társadalmi egyesületet is állandó megfigyelés alatt tartott. A második világháború idején – a honvédelmi törvény rendelkezései szerint – a szabadságjogokat tovább korlátozták, bevezették a levélcenzúrát, és az állam- és közrendre veszélyesnek ítélt lakosokat internálták.125

 

A tűzoltóság

 Makó tűzvédelmét a két világháború között a város hivatásos és önkéntes tűzoltói látták el. A Hivatásos Tűzoltó Testület (HTT) és az Önkéntes Tűzoltó Egyesület (ÖTE) a város képviselő-testülete által alkotott szabályrendeletek alapján működött. Az 1926-ban, 1938-ban majd 1941-ben jóváhagyott szabályrendeletek tartalmazták a tűzoltók jogait, kötelességeit, rögzítették a tűzmegelőzéssel, tűzvédelemmel kapcsolatos teendőket.126

Az Önkéntes Tűzoltó Egyesületet 1884-ben alapították. Az önkéntes tűzoltók létszáma 1920 és 1940 között megközelítette a negyvenet. Tagsága főleg helybeli iparosokból és kereskedőkből állt, tisztikarát városi és vármegyei tisztviselők alkották. Az egyesületet a város rendszeresen támogatta. Az ÖTE parancsnoka 1912-től Vertán Endre vármegyei főjegyző, 1928-tól Nagy Sándor volt.127 Hivatásos tűzoltókat kezdetben azért alkalmazott a város, mert az önkéntesek nem tudták ellátni az állandó ügyeletet. A Hivatásos Tűzoltó Testület vezetője az őrsparancsnok volt; irányítása alatt a húszas években 8, 1930-tól 10, a második világháború alatt 14 tűzoltó tevékenykedett. {396} Ők városi alkalmazottak voltak, akiket a polgármester nevezett ki. Eleinte a hivatásos tűzoltók is az ÖTE parancsnoksága alatt álltak.

A húszas években a hivatásos tűzoltóknak ötnapos szolgálatot kellett teljesíteniük. A rendkívül nagy – 120 órás – szolgálati időt az alacsony létszám okozta. Ebben az időszakban a magyar városok közül Makónak volt a legkisebb számú tűzőrsége. A tűzoltók túlterheltek voltak, hiszen a tűzvédelem mellett el kellett látniuk a toronyőri, a mentési, a színházfölügyelői és a locsoló szolgálatot. Emiatt a gyakori tüzekhez legfeljebb két tűzoltó vonulhatott ki. 1928 nyarán a hivatásos tűzoltók fölkészültségét a városi tanács próbariadó elrendelésével ellenőrizte. Helyszínéül egy nagy ipari létesítményt, a Tóth-malmot választották. A próbariadó „szomorú képét mutatja a városi tűzoltóság felkészültségének. [… ] A jelzés után három perc telt el, míg az őrségben lévő helyettes őrsparancsnok és csővezető lejött a laktanyából, ahelyett hogy intézkedtek volna a szerek kihozásáról és a lovak befogásáról, elkezdtek telefonálgatni…” – jelentette Nagy Sándor. Az ÖTE parancsnoka azt javasolta a városi tanácsnak, hogy a hivatásos tűzoltók számát föl kell emelni legalább tíz főre, és vezetésükkel, kiképzésükkel hivatásos tűzoltótisztet kell megbízni. Szükségesnek tartotta még tűzoltószerek beszerzését (pl. motoros fecskendőt), és javasolta, hogy a nagyobb ipari létesítmények alkalmazottai egyúttal önkéntes tűzoltók is legyenek.128

A tűzőrség épülete

A város fejlődése egyre több igényt támasztott a hivatásos tűzoltókkal szemben. Barna János 1929-ben ezt írta: „a hivatásos tűzoltóság a 38 000 lakosú, nagy kiterjedésű városban képtelen megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket joggal elvárhatnak tőle. Ennek részben az az oka, hogy Makó városánál nincs tűzoltótiszti állás szervezve, s így a tűzoltóságot nem tudják a kornak megfelelően fejleszteni. A város végre belátta, hogy ezt az állapotot változtatni kell, és ez évben a képviselő-testület hivatásos tűzoltótiszti állást szervez.”129 Makó város képviselő-testülete 1930-ban Dévényi Endrét választotta a Hivatásos Tűzoltó Testület parancsnokává.130 Kinevezésével új szakasz kezdődött a makói tűzoltóság történetében. Parancsnoksága idején a hivatásos tűzoltók {397} képzettsége, fölkészültsége, fegyelme fokozatosan javult, és megkezdődött a kor követelményeinek megfelelő hivatásos tűzoltóság kialakítása. Dévényi közvetlenül kinevezése után javasolta a HTT létszámának emelését. A képviselő-testület a hivatásos tűzoltók számát 8-ról 10-re emelte, de a további létszámemelést anyagi fedezet híján elutasította.

A személyi föltételek változása miatt az ötnapos szolgálat háromnaposra csökkent, de ez még mindig nagyobb volt az országos átlagnál. A tűzoltók szolgálata reggel hatkor kezdődött és este hatig tartott. Időközben a szereket készenlétbe helyezték, elméleti és gyakorlati oktatást kaptak. A 72 órás szolgálat alatt a toronyőr kivételével nem hagyhatták el a helyüket. A szabadnapos tűzoltó levonásával a szolgálatot teljesítők száma rendszerint 4-5 fő volt, ezért a gyakorlatokat legtöbbször nem tudták megtartani. A hosszú szolgálat és a túlfeszített munka miatt a tűzoltók gyakran betegedtek meg, 1930-ban 125 napot töltöttek betegszabadságon.131

A tűzőrség udvara

A két testület közötti jó viszony 1927-ben megromlott. A vitát elsősorban az ÖTE vezérkarának a hivatásosok fölötti fölügyeleti és ellenőrzési joga okozta, amelyet a két testület vezetőinek rivalizálása még tovább fokozott. 1929-ben Nagy Sándor, az ÖTE parancsnoka a városi tanácshoz fordult panaszával: „Hosszú időn keresztül jó barátságban együtt gyakorlatozva, tanulva, dolgozva igyekezte végezni munkáját a két testület. Ez az állapot azonban teljesen megváltozott. [… ] Ennek oka pedig az, hogy a hivatásos tűzoltóság az Önkéntes Tűzoltó Egylet parancsnoksága alá tartozik, és annak engedelmeskedni köteles. Méltóztassék a tanács kimondani, hogy a hivatásos tűzoltók továbbra is az önkéntes tűzoltó-parancsnokság alá tartoznak!”132 Gorcsa Péter főjegyző válaszában ekkor még megerősítette a két testület közötti alá-fölérendeltségi viszonyt.133 1930-ban a HTT élére Dévényi (Démusz) Endre került. A két testület feszült viszonya azonban az új parancsnok kinevezése után sem változott. Nagy Sándor 1930-ban újabb panasszal fordult a polgármesterhez, amelyben jelentette, hogy az a szoros kapocs, amely a hivatásos tűzoltók és az Önkéntes Tűzoltó Egyesületet között létezett, teljesen {398} megszűnt. „Megszűnt különösen azért, hogy a hivatásos tűzoltók parancsnokául dr. Dévényi (Démusz) Endre szakképzett tűzoltótisztet nevezték ki, de különösen Keresztes Ernő városi őrsparancsnok viselkedése miatt, aki minden alkalmat megragad az önkéntes tűzoltó egylet gyalázására, különösen személyem iránt. Ebben az ügyben a polgármester intézkedését kérem!”134

Az első változás a két testület alá-fölérendeltségi viszonyában 1930 októberében következett be, mikor Nikelszky polgármester úgy határozott, hogy tűz esetén, ha a hivatásos és az önkéntes tűzoltóparancsnok is a helyszínen van, a hivatásos tűzoltóparancsnokot illeti a vezényleti jog. Ha a hivatásos tűzoltóparancsnok távol van, akkor az önkéntes tűzoltóparancsnok irányít, és ekkor a hivatásos tűzoltók engedelmességgel tartoznak neki.135 A feszült viszony 1936-ig tartott. A város vezetése a kérdést úgy oldotta meg, hogy a hivatásos és az önkéntes tűzoltó testületet egységes irányítás alá vonta. Mindkettő parancsnoka Dévényi Endre lett. Nagy Sándor az ÖTE alelnökeként tevékenykedett tovább. 1936 májusában Horthy Miklós kormányzó Nagy Sándort 50 éves tűzoltó jubileuma alkalmából az V. osztályú polgári érdemkereszttel tüntette ki, amit Tarnay Ivor alispán és Nikelszky Jenő polgármester jelenlétében a főispán adott át.136

Nagy Sándor, az Önkéntes Tűzoltó Egylet parancsnoka

A hivatásos tűzoltók a tűzőrségen kívül mentőszolgálatot, toronyőri szolgálatot, a színház és mozi felügyeletét, valamint locsolószolgálatot is elláttak. A mentőszolgálatot egyetlen mentőautóval végezték a város bel- és külterületén. Mentőszolgálatukat 1931-ben 119-en, 1936-ban 99-en és 1941-ben 106-an vették igénybe.137 A református öregtemplom tornyában a tűzjelző szolgálatot kezdetben idős toronyőrök végezték, majd 1929 januárjától ennek az ellátása is a hivatásos tűzoltók feladata lett. A toronyőrséget {399} 1931-ben új rendelkezésekkel a képviselő-testület külön rendeletben szabályozta. „Toronyőrségi szolgálat tűzjelzés célból a református öregtemplom tornyában van. Az ottani szolgálatot a hivatásos tűzoltóság látja el 4 óránként váltakozó kirendeléssel [… ] Célja: A város folytonos és éber megfigyelése tűzrendőri és minden más veszedelem szempontjából. Ezért a toronyőrök a torony körfolyosóján sétálva, figyelve tartják a figyelőőri szolgálatot. Ha figyelésük közben bármi veszélyt [… ] vesznek észre, azt helyi jellegű telefonon kötelesek a központi őrségre azonnal jelenteni. [… ] Toronyőrségi szolgálatra a tűzoltó egyenruhában, de felszerelés nélkül megy. Télen subát és báránybőr sapkát is viselhet az őrtoronyban az őr. Nyáron kigombolt zubbonyban és sapka nélkül is teljesíthető a szolgálat. Ellenőrzés esetén vagy vendégek érkezése esetén a ruházatot rendbe kell hozni. Zubbony, nadrág vagy más ruhanemű nélkül szolgálatot teljesíteni tilos. [… ] tűz esetén a harangot a toronyőr félreveri olyképpen, hogy a toronyőr szobában található kötelet annyiszor rántja a harang falához, ahányadik kerületben gondolja a tüzet. A kerület jelzése után történik a tulajdonképpeni harangfélreverés két kézzel – két haranggal. Ezenkívül nappal piros zászlót, éjjel piros lámpát tesz a körüljáró külső falának részére abban az irányban, amelyben látja a tüzet…”138 A tűzjelző szolgálat a tíz hivatásos tűzoltónak nagy terhet jelentett. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a tűzvédelem szempontjából értéke már nincs. A toronyőrök észlelte tüzek száma elenyésző volt, az összesnek mindössze 5-15%-a. Ezért 1940-ben a toronyőri szolgálatot megszűntették.139

Tűzesetek száma 1930–1939 között

Összes                    
tűzeset 57 39 43 47 43 43 20 31 36 3
Toronyőri jelzés 8 5 3 2 2 2 2 2 3

A tűzoltómunka eredményességét a személyi föltéteken túl az anyagi és tárgyi eszközök (felszerelés, szertárak stb.) mennyisége és minősége is meghatározta. A tűzoltóság városi intézmény volt, így a város háztartásának évről évre súlyosbodó bajai a két tűzoltótestület működését is hátrányosan befolyásolták. Az ÖTE évi segélyét 1929-től csak részben, a tűzoltásért járó jutalmakat pedig egyáltalán nem fizette ki a város. 1936-ban a képviselő-testület elutasította a segély 1000 pengőre emelését, a vármegye kisgyűlése azonban 1936-ban mégis megszavazta.140

A harmincas évek elején a hivatásos tűzoltók fölszerelése elavult és hiányos volt. „A felszerelések nem felelnek meg egy ilyen hatalmas dimenziójú város számára” – panaszolta jelentésében Dévényi.141 1930-ban két mozdonyfecskendő, egy szerkocsi, egy vizes lajt és egy tolólétra volt a fölszerelésük. Emellett a locsoló- és mentőszolgálat ellátására egy locsoló- és egy mentőautót is rendszeresítettek. 1930 nyarán az egyetlen vízszállító lajt hátsó fatengelye eltörött, ezért a külterületi, tanyai tüzek eloltásához nem tudtak kivonulni. Csak a következő évben tudták az elromlott lajtot megjavítani és átalakítani. „Vészvonatnak” nevezték, mivel a tűzoltáshoz legszükségesebb kellékekkel {400} (fecskendő, víz, ponyva, lapátok, villák, vászonvedrek és a fecskendő szereléséhez szükséges eszközök) föl volt szerelve. A vizes lajtból „házilag” átalakított vészvonat 1931-től a kivonuló szerek számát szaporította. Hiányos volt a tűzoltók egyéni fölszerelése is (sisak, öv, balta, tömlő-, cső- és mentőkötél). Ezek nélkül a tűzoltók munkája nehezebb és veszélyesebb lett. Gázvédelmi fölszerelésük sem volt, ezért 1930-ban a bérpalota pincetüzénél teljesen tehetetlenek voltak.142 1938-ban Ferenczy Béla alispán vizsgálatot rendelt el, és megállapította, hogy a tűzoltóság szervezete és fölszereltsége rendkívül hiányos. „De az alispán nem elégedett meg az egyszerű és szomorú megállapítással – írta a Makói Újság –, hanem nyomban határozott utasításokat adott a legkiáltóbb hiányok pótlására.” Elrendelte, hogy a hivatásos tűzoltók létszámát a törvényben meghatározott arányszámnak megfelelően föl kell emelni. Szükségesnek tartotta két aggregát és nyomótömlők beszerzését, ezenkívül a város gazdasági hivatalának kezelésében lévő locsolóautót (Hektor) a tűzoltóság alá rendelte.143

Dr. Dévényi Endre városi parancsnok
 
Lieszkovszky Vladimír megyei felügyelő

A hivatásos tűzoltók laktanyája a városháza udvarának a hátsó részén állt. Az őrségnek két szoba állt rendelkezésére, a tűzoltószerek pedig három különálló szertárban voltak elhelyezve. A laktanyának egyetlen kijárata volt a városháza kapuján át. Mindezek megnehezítették a gyors kivonulást. A laktanya állapotáról a tűzoltóparancsnok az 1931-es jelentésében megállapította, hogy a tűzrendészeti kívánalmaknak megközelítőleg sem felel meg. Ráadásul „a szertárban 1931. év őszén és telén 2 rekesztéket az adó miatt lefoglalt tárgyak foglaltak el, ami természetszerűleg a többi szerek túlzsúfoltságát idézte elő”.144 {401}

1936-ban a kormány újraszabályozta a városi tűzoltótestületek feladatait, működésük föltételeit.145 A város képviselő-testülete ennek alapján 1938. január 17-én új szabályrendeletet alkotott.146 A tűzoltóság a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején már sokkal jobb fölszereléssel volt ellátva, mint egy évtizeddel korábban. Többek között volt már két korszerű autófecskendője és egy motorfecskendője. Az 1941–42–43. évi jelentésekből megállapíthatjuk, hogy a Hivatásos Tűzoltó Testület fölszerelése ugyanezen években sokkal jobban fejlődött, mint az önkénteseké. Így például: 1943-ban vásároltak 1 légóautót, 1 motorfecskendőt, 1 targoncás motorfecskendőt, 200 m tömlőt.147

A „vezérkar” 1936-ban
Fölső sor: Tóth Ferenc, dr. Szűcs László, Kiss Endre, Burunkai Jenő, Katona Pál, Soós Antal, Csaba Zoltán
Ülő sor: Imrovicz János, dr. Dévényi Endre, Nagy Sándor, Biri Imre, Ébl Imre

A tűzoltóság fontos feladata volt a tűzmegelőzés. A Belügyminisztérium 53 888/1888. sz. rendelete értelmében minden ősszel szemlét kellett tartani. Ekkor fölmérték a város összes házát, a kutakat és a kéményeket összeírták, és fölhívták a lakosság figyelmét a szabálytalanságokra. Az 1931-es őszi szemle eredményét a tűzoltóparancsnok a polgármesternek jelentette: „Beépített háztelkek száma: 6603. Putri van 119. Az összes kémények száma 15 417. Kéményajtó 654 kéményről hiányzott. Kéményhelyettesítő bádogcsőkidugást 166 helyen találtunk. Padlástéri fafüstölők száma 119. Fakémény van 21 házban. A szabálytalanul fekvő kémények száma 42. Boltolt kémény van 222. Az épületeket fő és melléképület elnevezéssel 2 csoportba osztottuk. A főépületek tetőanyag szerint: cserép 6157, pala 74, bádog 6, zsindely 38, nádtető 314, kátrány 19, tapasztott 119, vegyes 43. [… ] A kutak neme szerint ásott 4891, Norton [olvashatatlan ], saját fúrású artézi 17, vízvezetéki kifolyó 419 van Makón. A kút nélküli házak száma {402} 1419, ami bizony tűzoltói szempontból meglehetősen szomorú, okvetlen beavatkozást igénylő körülmény.”148

Tűzoltó-tisztelgés 1935-ben

Őszi szemléket nem tartottak minden évben, de a följelentések miatt 1936-ban 119, 1940 és 1942 között több mint 750 vizsgálatot tartottak. A tűzmegelőzést szolgálták az artézi kutak közelében ásott vízmedencék is. 1930-ban Makó belterületén már 7 ilyen téglával boltozott, földdel fedett medence szolgálta a város tűzvédelmét. A tűzmegelőző munka hatékonyságát mutatja, hogy a tűzesetek száma fokozatosan, 1930 (57) és 1941 (18) között harmadára csökkent. {403}

Dr. Dévényi Endre parancskiadása

A városban időről időre föllobbanó tüzek keletkezésének oka legtöbbször gondatlanság (25%), kéményseprői szabálytalanság (12%), mozdonyszikra (7%), szabálytalan kémény építés (5%), de előfordult villámcsapás, gyújtogatás és segítséghívás miatt is. A leggyakrabban a kémény égett (25%), de gyakori volt a kazal- (14%), a szoba- (9%), a tető- (5%) és a kábeltűz is a városban. Előfordult még egy-egy esetben, hogy autó, disznóól, méhes, sőt trágyadomb is lángra kapott.149

A második világháború elején – számítva a bombázások okozta tüzekre – megpróbáltak fölkészülni a várható legnagyobb igénybevételre. E a célra a város 100 000 pengő államkölcsönt kapott. Szembetűnő a képviselő-testület magatartása: eddig a város rossz anyagi helyzetére hivatkozva rendszerint tiltakozott a nagyobb beruházások ellen, ekkor egyhangúlag szavazott meg olyan határozatokat, amelyek a városra nagy terheket róttak.150 1941-ben a képviselő-testület a hivatásos tűzoltóság szervezetéről és szolgálatáról ismét új szabályrendeletet alkotott. A tűzoltók számát 14-re emelték. A háború miatt úgy határoztak, hogy átmenetileg, új állás megszervezése nélkül még 4 kisegítő alkalmazottat vesznek föl.151 1940-ben Dévényi Endre parancsnokot Nagyváradra helyezték. Fejér Miklós főispán a makói tűzoltóság vezetésével Soós Antalt bízta meg.152

1944-ben a közeledő szovjet hadsereg elől a városi vezetőség elmenekült. Köztük Soós Antal „utóda”, Burunkai Jenő tűzoltóparancsnok is, aki tűzharcban meghalt, így hosszabb ideig parancsnok nélkül maradt a tűzoltóság.153 A szovjet csapatok bevonulása után, a városházán szolgálatot teljesítő tűzoltók 1944. szeptember 29-én foglalták el ismét a helyüket. A városparancsnokság feladatukul jelölte ki a helyreállítási munkákban való részvételt és „mindenféle befulladt és elhajigált aknák, kézigránátok, fegyverek” hatástalanítását. A tűzoltók kezdték meg a városban talált elesettek temetését.154 A parancsnok nélkül maradt Hivatásos Tűzoltó Testület irányításával Nagy Sándort, az ÖTE örökös parancsnokát bízták meg.155

Nyugati tanulmányútra indul Lieszkovszky Vladimir és Dévényi Endre 1938-ban
{404}

1945 novemberében a 10 280/1945. ME sz. rendelet megszüntette az önkéntes tűzoltóságot. A polgármester elrendelte, hogy „mindazt a tűzoltó ügyeleti és más szolgálatot, amit eddig az Önkéntes Tűzoltó Egylet látott el, a jövőben a tényleges tűzoltók végzik”.156 A lakosság megütközéssel fogadta az intézkedést. A szolidaritást érezve az önkéntes tűzoltók visszautasították a polgármester határozatát: „az Önkéntes Tűzoltó Egyesület tisztikara folyó hó (december) 13-án tartott közgyűlésén Polgármester Úrnak a 23 868/1945. számú határozatát nem fogadta el, és a szolgálatot továbbra is teljesíti [… ]”157 A határozatot azonban végre kellett hajtani. A 73 éves múltú testületnek be kellett fejeznie a tevékenységét.

1945-ben ismét Soós Antal vette át a városi tűzoltóság vezetését, majd 1946. augusztus 1-től Farkas Mihály lett a testület parancsnoka.

1948 fordulópontot jelentett a tűzoltóság történetében, hiszen a kormány 5090/1948. sz. rendeletével államosította a városi tűzoltóságokat. Végérvényesen lezárult egy korszak, a makói tűzoltóság „hőskora”. Egy korszak, amelyben hivatásos és önkéntes tűzoltók embert próbáló körülmények között dolgoztak, és akiknek hivatásszeretete és lokálpatriotizmusa példa az utókor számára.

 

Lábjegyzet

1. 3886/1919. ME. sz. rendelet

2. Halmágyi Pál 1985.

3. MÚ 1920. jún. 9.

4. 1912: 63. tc.

5. Földváriné Kocsis Luca 1996. 269–270. p., Farkas József (szerk.) 1977. 26. p.

6. Bathlay Geyzát 1920. aug. 1-én Salacz Gyula volt vármegyei főszolgabíró váltotta föl, aki 1922. márc. 18-ig töltötte be ezt a tisztséget. Őt Purgly Emil, Horthy sógora követte, aki 1932-ig volt Csanád vármegye főispánja.

7. Érvényben maradt az 1886: 21. tc., a törvényhatósági törvény és az 1886: 22. tc., az un. községi törvény.

8. Csizmadia Andor (szerk.) 1986. 368–370. Makó 1867–1920 közötti közigazgatásának szervezetéről, működéséről, a fontosabb igazgatási területekről lásd Marjanucz László: Közigazgatás, városgazdálkodás. MM 5. 109–122.

9. Csizmadia Andor (szerk.) 1990. 115–123.

10. MÚ 1920. jún. 9. 1.

11. ML Makó megyei város szervezési szabályrendelete 1929. 9. §.

12. 5985/1919. ME. sz. rendeletet (1919. nov. 17.)

13. 2200/1922. ME. sz. rendelet (1922. febr. 16.)

14. ML Közp. vál. ir. 52. KPV és 66 kpv/1923.

15. Forgó István 2001. 77.

16. 1938: 19. tc.

17. Forgó István 2001. 89.

18. Oltvai Ferenc 1969. 170–177.

19. ML PH 1934–2091.

20. Csanád vármegye törvényhatósági bizottságában a kormánypárti képviselők aránya 90% (195 fő), az ellenzékieké 10% (21 fő). ML Makó város rendőrkapitányának iratai.

21. Uo.

22. A virilizmus rendszeréről: Marjanucz László 2002. 134–137.

23. ML PH 1929–140.

24. Uo.

25. M 1924. jan. 3. 1. és jan. 9. 2.

26. ML Kgy. jkv. 1923., 1933., 1943.

27. ML Makó megyei város szervezési szabályrendelete 1929.

28. Barna János (szerk.) 1929. és Vermes Ernő (szerk.) 1929.

29. ML Kgy. jkv. 1922. október 28. képviselő-testületi tisztújító közgyűlés.

30. Barna János (szerk.) 1929., Vermes Ernő (szerk.) 1929.

31. MÚ 1939. nov. 15., dec. 31.

32. ML PH 1940–6190.

33. 222/2659 ikt. /1940. sz. kisgyűlési határozat, M. Kir. Közigazgatási Bíróság 4453/1940. sz.

34. Foidl Laura 1991. (JAM A 2135–00.) és Keresztény magyar közéleti almanach Bp., 1940. (JAM

A 640–80.)

35. Uo.

36. Tóth Ferenc–Domokos László 1991. 20– 23.

37. Uo.

38. MFrÚ 1923. júl. 5.

39. MFrÚ 1923. aug. 2.

40. 1924: 4. tc. (az államháztartás egyensúlyának helyreállításról szóló un. szanálási törvény), 1927: 5. tc. (az önkormányzati testületek hatályosabb ellenőrzéséről).

41. ML Kgy jkv. 723–1924.

42. A bérpalotáról bővebben: Tóth Ferenc 2000. 232–233.

43. ML PH 1931–840.

44. Uo.

45. A községi pótadó alapja a földadó, a házadó, a társulati adó, valamint az igazgatósági, felügyelő-

bizottsági és választmányi tagok javadalmazása után kivetendő külön adó.

46. ML PH 1932–365.

47. ML PH 1931–840. Az adatok 1928-ra vonatkoznak.

48. ML PH 1931–840., 1932–365.

49. Uo.

50. Uo.

51. Uo.

52. ML PH 1932–365.

53. ML PH 1934–2091., 25617/1931. sz. alispáni határozat

54. ML Kgy. jkv. 1932–11.

55. ML PH 1934–2091., 68373/1932. BM. sz.

56. ML PH 1934–2091.

57. MFrÚ 1923. okt. 16. 1.

58. Uo.

59. MFrÚ 1923. okt. 17. 1.

60. ML PH 1926–262.

61. MFrÚ 1923. okt. 17. 1.

62. 171001/1924. BM sz. rendelet.

63. ML PH 1926–262.

64. ML Kgy. jkv. 1925. jún. 8-i rendkívüli ülés határozata.

65. Hencz Aurél 1973. 296–297.

66. Csanád vármegye 1714 km 2-nyi területéből 245 km 2-t csatoltak el.

67. Csizmadia Andor 1986.

68. Hencz Aurél 1973. 296–297.

69. Uo.

70. ML PH 1933–1685.

71. ML Kgy. jkv. 1933–12.

72. Földváriné Kocsis Luca 1994. 272. p.

73. Benisch Artúr 1939.

74. Földváriné Kocsis Luca 1994., A reformjavaslatról bővebben: Csizmadia Andor 1976.

75. ML PH 1927–13251., MVOK 1922–57.

76. M 1924. febr. 23. 1.

77. ML Kgy. jkv. 1922–478. sz.

78. ML PH 1927–13251.

79. Városok Lapja 1928. szept. 15. 215.

80. ML PH 1931–840.

81. Corpus Juris 1929: 30. tc. Bp., 1930.

82. Csizmadia Andor 1990. 115-123.

83. ML PH 1932–365., 7778–1931. sz. ítélet.

84. ML PH 1931–840.

85. 1933: 16. tc. 39§.

86. Csizmadia Andor 1986. 590–592.

87. MU 1943. márc. 25.

88. ML PH 1943–560.

89. Lásd Erdei Ferenc, Kiss István és Némethy Artúr műveit.

90. ML PH 1941–499., 1941–31419., Urbancsok Zsolt 2002. 244–245.

91. Erdei Ferenc 1942. 169.

92. ML PH 1931–1442.

93. ML PH 33 307/1927. III. BM. sz.

94. M 1927. aug. 23., szept. 21., okt. 4. és Forgó Géza 1998. 34–37.

95. ML PH 1931–1442.

96. MÚ 1941. szept. 25.

97. ML PH 1941–499., 1943–560.

98. ML Kgy. jkv. 1944–390.

99. A közigazgatás rendezéséről: Kiss István 1929., Uő. 1932., Alsó–Benisch–Mártonffy 1937.

100. Csizmadia Andor 1976. 475–515.

101. ML PH 1943–505.

102. Forgó István 2002. 93.

103. Kaiser Ferenc 2002. 19–21. A városi rendőrség 1870–1919 közötti működéséről lásd: Gilicze

János 2002. 160–165.

104. 5047/1919. ME. sz.

105. MFÚ 1920. márc. 31.

106. 6500/1931. ME. sz.

107. Kaiser Ferenc 2002., MFrÚ 1920. ápr. 8.

108. MFrÚ 1923. aug. 29.

109. MFrÚ 1923. szept. 5. 2.

110. Tóth Ferenc 2000. 253–255., Barna János (szerk.) 1929. 257–258.

111. 220 254/ IV. b. – 1924. BM. sz.

112. ML PH 1939–7777., Barna János 1929. 261.

113. ML PH rendőrkap. ir. (res) Helyzetjelentések., Barna János (szerk.) 259–260.

114. Kaiser Ferenc 2002. 115–119.

115. Uo. 121.

116. 1690/1945. ME. sz.

117. MFÚ 1920. ápr. 30.

118. Barna János 1929. 258.

119. MFÚ 1920. május 4.

120. ML PH 1921–21856.

121. Forgó István 2002.

122. Barna János 1929. 258., ML PH rendőrkap. ir. (res). Helyzetjelentések.

123. ML PH polgármesteri jelentések 1927–1930.

124. Uo.

125. 1939: 2. tc.

126. ML Tűzvédelmi szabályrendeletek 1926, 1938, 1941.

127. Az ÖTE megalapításáról és működéséről lásd: Gilicze János: Közrendészet, közbiztonság és tűzvédelem. MM 5. 165–169.

128. ML PH 1934–171.

129. Barna János 1929. 262-263.

130. ML Kgy. jkv. 1930–2887.

131. Szabó Ferenc 1996. 32-34.

132. ML PH 1929–3389.

133. ML Kgy. jkv. 1929. május 31.

134. Szabó Ferenc 1996. 33-34.

135. ML PH 1935–472. cs., 15204/1930. pm. hat.

136. MFÚ 1936. máj. 26.

137. ML Kgy. jkv. 1944–2549.

138. ML Makó Megyei Város I. fokú Tűzrendészeti Hatósága 1931–17421.

139. ML PH 1940–2310.

140. ML PH 1937–688.

141. ML PH 1932–365.

142. Uo.

143. MÚ 1938. máj. 10.

144. ML PH 1934–171.

145. 1936: X. tc., 180 000/1936. és 115 200/1938. BM. r.

146. ML Kgy. jkv. 1938–577.

147. Szabó Ferenc 1996. 39. p.

148. ML PH 1932–365.

149. Az összehasonlítás az 1930-as év adatainak fölhasználásával készült.

150. ML PH 1947–334.

151. ML Tűzrendészeti szabályrendelet 1941.

152. MÚ 1941. febr. 10.

153. Halmágyi Pál 1989. 27.

154. Uo. 76.

155. ML PH 1945–2050.

156. ML 1945–23868. sz. polgármesteri határozat

157. Szabó Ferenc 1996. 30.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet