Előző fejezet Következő fejezet

 

{609} Irodalom

Szellemi közeg, irodalmi érdeklődés

A 19. század végén Makó szellemi életben meghatározó szerepe volt Csanád vármegye legfőbb vezetőinek. Amikor Lonovics József főispán 1885-ben megalakította a Csanádvármegyei Régészeti és Történelmi Társulatot, őszinte szándékkel kívánta összefogni Makó és a megye szellemi erőit a történelmi múlt földerítésére, a régészeti értékek gyűjtésére, múzeumalakításra és értekezések tartására. Értelmiség hiányában a kezdeti lelkesedés lelohadt, a társaság 1903-ban föloszlott.

Dessewffy Sándor csanádi püspök és a megyei vezetés erőfeszítése 1895-ben létrehozta a főgimnáziumot, és ez a humanista műveltségű értelmiség megerősödésével járt. Ez tette lehetővé, hogy Makón lassú folyamatként elindulhatott a sokrétűbb kulturális élet kibontakozása. Mindez bátor kezdeményezésekkel kezdődött, és hol csendes elhalásba, hol tragikus bukásba vagy közönybe torkollt. Országos igényű vállalkozásba kezdett Madzsar Gusztáv gimnáziumi igazgató, amikor regény- és elbeszéléstárat, Gyakorlati Pedagógia címmel pedagógiai szakfolyóiratot indított, irodalmi segédkönyveket adott ki, Makói Felolvasó Egyesületet hozott létre.

A megye mecénási szerepe továbbra is fontos szerepet töltött be. Meskó Sándor főispán vezetésével megalakult a Csanádmegyei Színpártoló Egyesület, és 1903-ban fölépítette a Hollósy Kornélia Színházat. A képzőművészet, főleg a festészet pártolásából a megyei elit szintén kivette részét. Návay Tamás főispán nyitotta meg az első makói tárlatot, Tornyai János kiállítását és Endre Béla tárlatát, és a megye első embere mecénásként vásárlásaival is segítette a művészeket, példát mutatott.

A két világháború közötti időszakban Tarnay Ivor (1874–1941) maradandóan beírta nevét Makó és Csanád megye művelődéstörténetébe. Különösen sokat tett a zenei élet föllendítésért. A Stefánia Szövetség elnökeként a vármegyeház európai szintű hangversenyeknek adott otthont. A Csanádvármegyei Történeti és Régészeti Társulat munkáját szintén elnökként irányította: a régészeti ásatásokhoz előteremtette a pénzügyi föltételeket, támogatta a Csanádvármegyei Könyvtár köteteinek kiadását. Magas színvonalon szerkesztette a megye hivatalos lapját. Nyugdíjasként minden tekintélyét latba vetette a lebontásra ítélt színház megmentéséért. Halála után a megye legkiemelkedőbb „kultúralispánjaként” tartották számon. Színvonalas megyei tisztikart nevelt ki; Csanád megye a közigazgatás terén is országos megbecsülésnek örvendett. A városi ellenzék szintén tisztelte és becsülte. Tevékenységét nyugdíjaztatásakor Könyves Kolonics József elismerően méltatta: „Egész énjét – szögezte le – a magasabbrendűség jellemezte. Az az általános tekintély, amely őt körülsugározza, erkölcsi tekintély, mondhatnám, a szellem diadala. […] Mi nála keményebb meggyőződésű, de egyben előkelőbb, emberileg igazabb, tehetségesebb és felkészültebb ellenfelet a vármegyében eddig nem ismertünk.1 {610}

A város élén is kiváló egyéniségek álltak. Petrovics György (1878–1950) polgármesterként (1917–1922) és országgyűlési képviselőként (1922–1935) kiemelkedő lelkiismeretességgel és rátermettséggel képviselte Makó érdekeit. Képviselőként felelős szerkesztője volt a Marosvidéknek. Memoárja és beszédei könyv alakban is megjelentek. Utóda, dr. Nikelszky Jenő (1888–1948), a franciás műveltségű polgármester főként a városfejlesztésben alkotott maradandót. Ő is pártfogolta a képzőművészetet, tárlatok rendszeres megnyitója volt. Nyugdíjba vonulásakor, 1939-ben Könyves Kolonics József a városi képviselő-testületi ülésen meghatóan búcsúzott tőle: „ha már ez a fájlalt körülmény bekövetkezett, mi, az ő munkatársai nem haladhatunk el szó nélkül mellette; a rajongó magyar, városépítő és -szépítő, tiszta lelkű, emelkedett szellemű, aranyszívű polgármesterünk mellett. A szellem és jellem emelkedettsége, az érzelmek nemessége, az igazságszeretet magassága és az emberszeretet mélysége jellemezték hivatali működésében, társadalmi szereplésében és minden egyéni életnyilvánulásában egyaránt. Tehetség, európai műveltség, világlátottság, elfogulatlan európai világszemlélet és a gyöngék, elesettek iránt érzett igaz emberbarátság jellemezték. A kultúra fönsége ihlette meg közéleti, társadalmi és egyéni életét. Az emberi oktalanság és gonoszság sem tudta kikezdeni lelkének neme veretét. Ezek ellenére is az igazságosság, az emelkedettség, a szeretet és a szépségek hitvallója és meggyötörtje maradt. Buzgalom, hozzáértés, rátermettség, felkészültség jellemezték őt hivatali működésében, egész szívével szerette városát, melynek nemcsak hivatali rangsorban, hanem erkölcsi rangban is első polgára volt.”2

A katolikus, a görög katolikus és az evangélikus értelmiség konzervatív és egységespárti szemléletet képviselt. Dr. Csepregi Imre pápai prelátus Temesvárott és Bécsben magába szívott aulikus szellemisége szerencsésen párosult a nemzeti értékek, az ezeréves magyar történeti hagyományok mélységes tiszteletével és az egész makói társadalmat magához ölelő humanizmusával. A katolikus értelmiség a katolikus körben és az egyházi szervezetekben, mindenekelőtt a Credóban fejtett ki közéleti tevékenységet. A református lelkészek közül Csécsi Miklós és Nagy Károly a 48-as Kossuth-pártnak városi titkárai voltak, a presbitériumot hosszú ideig – igen rátermetten, szélsőségektől mentesen – az egységespárti dr. Galamb Sándor irányította. Kecskeméti Ármin tudós főrabbi összegző munkáit országosan számon tartották.

A szellemi élet formálásában döntő szerepe volt a korszak újságíróinak. Közülük a legtehetségesebb tollforgató, H. Szabó Imre magával hozta nagyapjának, Zászlós Nagy Mihálynak rendíthetetlen függetlenségi eszmeiségét. A városi közélet mindennapi rezdüléseit nem a szerkesztőségi szobából ismerte, hanem a piac fórumáról. Nem csupán szemlélője volt az eseményeknek, hanem megyei és városi képviselőként formálója is. Mindenkinél jobban ismerte a hagymások életét; ha a kertészek érdeke úgy kívánta, naponta új oldalról közelítve mutatott rá az akkori termesztési vagy értékesítési gondra. Mindezt érdekfeszítő stílusban tette. Dr. Gyenge Miklós újságírói habitusát székely származása, irodalmi és zenei műveltsége határozta meg. Maga is verselt, élete alkonyán a poétáskodását maradandóbbnak tartotta publicisztikájánál. Fiatal korában ellenzéki, később tárgyilagosságra törekvő, szélsőségektől mentes újságíró volt. Beállítottsága jól lemérhető Erdei Ferenc megítélésében: a szintetizáló szociológusi munkáiról elismerő kritikákat írt, 1943. évi szárszói beszédét hazaárulásnak tekintette. Saitos Gyula főleg József Attila támogatásával tűnt ki. {611}

Makó szellemi életét velejéig áthatotta a szenvedélyes politikai szemlélet. Juhász Gyula szerint Makó az örök negyvennyolc, sőt negyvenkilenc városa. A makói 48-as Kossuth-párt évtizedekig Justh Gyulát juttatta be a képviselőházba. A Nagy György vezette Köztársasági Pártnak is szilárd tábora volt itt. A kisgazdapárt vezére, Eckhardt Tibor városunk szülötte, népgyűléseink szónoka. 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt itt alakult meg, a rendőrséget megtévesztve egy marosi homokszállító dereglyén. Makó függetlenségi várostudata 1932-ben föltűnt az idelátogató Milotay Istvánnak, a Horthy-korszak reprezentáns, jobboldali újságírójának, a Magyarság felelős szerkesztőjének: „Milyen szép is volt ez, mikor Justh főkortesének, Zászlós Nagy Mihály uramnak vezetésével felvonultak a függetlenségi választók, mindnyájan kék vagy fekete ünneplőben, csizmában, kalapjuk mellett piros kortestollal. Hét-nyolcszázan egy menetben. Micsoda impozáns erő volt ez! Hozták a régi függetlenségi politika jelszavait, a Kossuth evangélium gyújtó szólamait…”3

A makói radikális értelmiség külön színt képviselt a város politikai palettáján, főleg az irodalmi és képzőművészeti élet megteremtésében vállalt oroszlánrészt. Ők karolták föl az ifjú József Attilát, náluk pihente magát Juhász Gyula és Móra Ferenc. „Sok helyen jártam – emlékezett Juhász Gyula –, sok embert megismertem, de kis helyen ennyi igaz embert, mint Makón, nemigen találtam.”

Közülük legmarkánsabb egyéniség Espersit János volt.

Espersit János szabadkőműves öltözékben

Nagyszentmiklóson született 1879. január 18-án. Apja francia ág sarja, szegény szabómester, akit hamar elveszített. 12 éves korától önállósult. Makón végezte a polgárit, Hódmezővásárhelyen érettségizett. Előbb irodistaként helyezkedett el, majd a Vásárhelyi Híradó munkatársa lett. Önkéntesi évének letöltése után, 1903-ban feleségül vette a jómódú családból származó Nyikos Máriát. Két gyermeke született: Mária (1904) és János (1905). 1907-ben letette ügyvédi előszigorlatát, családjával Makóra költözött. Ügyvédi gyakorlatot {612} Kiss Károly, majd Bán Zsigmond mellett folytatott. Kiss Pál lapjánál, a Makói Újság szerkesztőségében dolgozva vált a 48-as függetlenségi párt bátor harcosává. A vásárhelyi művészekkel szoros kapcsolatot tartott; 1908-ban Tornyai János, 1913-ban Endre Béla műveiből rendezett Makón kiállítást. 1912-től bérelte Biró Ferenc nagygazda Kazinczy u. 6. alatti házát. Az ügyvédi irodából, úri szobából, ebédlőből álló utcai szobáit apósa rendezte be. A Köztársasági Pártnak országos alelnöke lett, lakásába hívták össze 1913. április 14-én a párt országos közgyűlését, amelyet a rendőrség brutális módon szétzavart. Ady Endre Csillagos vén csatalovak című versében Makót „hősi bajnoknak” nevezte. A közársasági eszme makói híveit: Espersit Jánost, Könyves Kolonics Józsefet, Bittó Gyulát fogházra ítélték. Espersit, a szegedi szabadkőműves Klauzál Gábor reformpáholy főmestere, a makói lapok hasábjain élesen bírálta a világi és egyházi nagybirtokrendszert. 1913-tól bekapcsolódott a város és a megye önkormányzati életébe. Bohém és pazarló életmódja miatt házassága megromlott, felesége 1914-ben gyerekeivel visszaköltözött Vásárhelyre. Az első világháborúban legénységi állományban teljesített katonai szolgálatot. Az őszirózsás forradalomban a Csanádmegyei Nemzeti Tanács elnöke lett. A proletárhatalom különítménye 1919. április 27-én túszként hurcolta el, de a forradalmi vésztörvényszék megkegyelmezett neki. Augusztus 19-től átvette a Makói Újság szerkesztését, kiállt a demokrácia és a szabadságjogok védelméért. Beszédeiben gyakran idézte Kossuth Lajost: „A jövő a demokráciáé”; „hazánkon csak egy újabb 49 segíthet”. Bán Zsigmond városi főügyész nyugállományba vonulása után, a kormánypárt minden mesterkedése ellenére Espersitet választották meg főügyésznek. A választási eredményt megsemmisíteni nem lehetett, ezért a belügyminiszter eltörölte a főügyészi állást. Az 1920-as években a makói irodalmi és művészeti élet fáradhatatlan szervezője. Juhász Gyula évente többször is egy-két hétre Espersit házában alkotott. Amikor József Attila magántanuló lett, Espersit lakásába fogadta, ott készült magánvizsgáira. A festők közül hosszabb ideig Vén Emil vette igénybe a mecénás ügyvéd szívességét. 1929-ben Espersit tönkre ment, átköltözött a szemközti, Kazinczy u. 9. számú házba, József Jolán ezt a lakást írta le József Attila életéről szóló összegző munkájában.4 Espersit 1931-ben átköltözött Pitvarosra, ismét megnősült. Néhány hét múlva, november 29-én szívroham oltotta ki életét. 5

Espersit dolgozószobája
 
Juhász Gyula verse Espersit lakásáról

Az Espersit-ház valóságos „kultúrbarlang” volt Juhász Gyula számára. Erről így vallott: „Ha meg akarok írni valamit, kimegyek Makóra Espersit János barátomhoz. Annak a lakása valóságos múzeum; jól elvagyok a szent csöndben.”

1923 decemberében Juhász Gyula levelet adott át Espersitnek, amit újságja számára írt, ebben köszönte meg vendéglátását: „Engedd meg, kedves jó Barátom, hogy {613} ezen a szokatlan úton mondjon köszönetet a magyar író a magyar mecénásnak (hogy még ilyenek is vannak a világon, ez országban és Makón), aki lehetővé tette, hogy egy jó hosszú hétig (milyen rövidnek tűnt föl) egy bizalmas íróasztal mellett gondtalanul és kedvemre alaposan kiírhattam magamat, és végre prózaíróvá is lehettem az igen előkelő, de igen nincsetlen lírai költőség mellett. Ez a nagyon kedves, minden gondolatomat kitaláló és minden szeszélyemet honoráló mecénás nem volt se gróf, se báró, még csak bankár sem volt, sőt ellenkezőleg. Költő volt az én pártfogóm, aki szép versek írása helyett szép dolgokat művelt egész életében: az igazságot kereste és védte, a szabadságot imádta és akarta, nem azt a szabadságot, amely az ölés jogán uralkodik, hanem azt, amelyik a testvéri ölelés révén mindnyájunkat boldogít.”6

József Attila mintegy félévig lakott Espersit Jánosnál. Erre az atyai barátja így emlékezett: „El is jött az iskolából. Befészkelte magát nálam. Az udvaron két különálló szobám volt s oda húzódott. Éjjeli bagoly volt. Nappal néha délután négy óráig is aludt s éjszaka verseket csinált. Volt, hogy egész éjjel fenn ült nálam a szobámban, rakta a tüzet, és skandálta a verseket.”7

Espersit későbbi zsupptetős házát is nagyon vonzónak írta le József Jolán: „Ám Espersit doktor csak kívül volt szürke. Olyan volt az egész ember, mint a háza. Ez a ház Makó egyik sáros kis utcája szegletén állott. A zsuppfödél széles eresze alatt apró ablakok sorakoztak a fehérre meszelt vastag falban. Olyan volt, mint a többi kis parasztház, látatlanba el lehetett képzelni, hogy az udvar felől, a tornácról, döngölt földű kis konyhába jut az ember, amelyből jobbra-balra két kis szoba nyílik. Ám amikor az ember belépett a csukott tornácra, csodálkozva nézett körül. A kerekíves ablakok alatt roskadozó könyvespolc húzódott végig. Ami konyha volt valaha, ott is könyv meg könyv sorakozott a falhoz tapadó állványokon. Két kicsi szoba nyílt kétoldalt, az egyik padlótól mennyezetig csupa könyv, a másik padlótól mennyezetig csupa kép. Alig villant ki egy-egy kis fehér folt a keretek között a falból. Itt egy nagy dívány állott a szoba közepén, mellette könyvekkel telerakott alacsony asztalka. Más bútor nem is fért volna a csepp szobába. A másik szobában a rengeteg könyv közepette hatalmas íróasztal terpeszkedett, körül rakva szobrokkal. Az asztalhoz támasztva nagy fóliánsok álltak, albumok tömve rézkarcokkal, fametszetekkel. A nagy díványon aludt Attila. Espersit hálószobája volt a harmadik szoba. Ezt ő építette a ház egyik oldala mellé és ez a szobácska úgy hatott, mint a ház falához támasztott fecskefészek. Itt állott egy katonás vaságy, egy mosdó és egy szekrény.”8

Juhász Gyula révedező tekintettel idézte föl Espersit halálakor a makói barát szellemét: „Amikor halála hírét olvastam, úgy éreztem, mintha elszakadt volna valami bennem, mintha az egész világ összeomlott volna. Espersit János idealista volt a szó legtisztább, legnemesebb értelmében. Idealizmusa nem is volt erre a földre való és mégis az élet nagyszerű szeretetében nyilatkozott meg. Rajongóan szerette az életet, művésze volt az élet szeretetének, és életet látott, érzett minden szépben, irodalomban, művészetben egyaránt. Határtalan irodalomszeretete sokszor egészen különös formában nyilatkozott meg. Leírta például Kosztolányival, Babitscsal, Oláh Gáborral folytatott egész levelezésemet, lemásolta Ady Endre összes verseit, jegyzetekkel látta el őket, és nagy tanulmányt akart írni róluk. Úgy tudom, hogy regényírásra is gondolt és lehet, hogy tervezett regényét titokban meg is írta. Életében az volt a legmeghatóbb, hogy nem {614} csak mecénás volt, hanem erején felül volt mecénás. Mindig támogatnia kellett néhány művészt, költőt, festőt. Ez lelki szükség volt nála. Ő nyúlt először József Attila hóna alá, és szívvel, lélekkel támogatta a vásárhelyiek nagy festőjét, a fiatal Endre Bélát. – Páratlan ember volt, és nagy vigasztalás számomra, hogy ilyen ember is élhet a földön.”9

A hű barát, Könyves Kolonics József vett tőle búcsút a temetésén: „János, Te elhivatásodban hívő, annak is élő, szépségek szerelmese, magasabbrendűségek bátor hitvallója és harcosa voltál. Küzdőtársaid nevében búcsúzom Tőled, én búcsúzom, aki a harcban ikerbajtársad, szenvedéseidben osztálytársad voltam. A többi küzdőtársak szívének melegét is sugárzom kihűlt tetemed köré, s a Tőled örökölt rajongással, a küzdők elszántságával ígérjük, hogy mi is a népfelség szolgálatában maradunk. – A Te ragyogó elméd, lángoló lelked, szabadságszerető szíved alázatos és hódoló alattvalója volt a népfelségnek, de csakis annak. – A haladás, a felvilágosodás, a művészet, a tudományszeretet szövétneke voltál, s amikor a mindent eligazító halál elválaszt tőlünk, tovább élő szemed és lelked szikrái újult tüzeket gyújtanak bennünk. – János! Te a földön csak jártál, de nem rajta éltél. Az élet rútsága elől álomvilágodba merültél, álmaid mindig szépek voltak, tükörképei nemes vágyaidnak. Az élet csak csalódást, szenvedést hozott, de a szebb világ eljövetelébe vetett hited feledtette a töviseket és belső értékedből merített jogos reményeid mindig szivárványt vontak életed sötét felhői közé. – Az eszmei harcok embere voltál s a harcnak csodálatosan ékes tollú és tüzes szavú harsonása. – Rohamra tüzelő szellemed élni fog közöttünk!”10

A radikális értelmiségi körnek másik kiemelkedő alakja Könyves Kolonics József ügyvéd volt. Az ifjú József Attila a szegényemberverseihez az eszmei alapot Juhász Gyula mellett a jakobinus szemléletű Könyves Kolonicstól nyerte. Pályája Nagylakról (Ónagylak) indult; 1884. január 28-án ott született szegény kerékgyártómester gyermekeként. A gimnázium elvégzése után a kolozsvári egyetemen jogot tanult. Már huszonhét éves korában a Függetlenségi Párt nagylaki kerületének elnöke volt. Justh Gyula „szívem gyermekének” nevezte az ifjú politikust. 1912-ben az országban először jutott tisztséghez köztársasági programmal: ekkor választották be Csanád megye parlamentjébe. A következő évben republikánus programmal Espersit Jánossal együtt győzött a megyei törvényhatósági bizottsági választáson. A köztársasági párt ellen indított hajsza révén 1914-ben kétheti szabadságvesztésre ítélték. 1918. november 15-én a köztársaság kikiáltásakor Espersit Jánossal ő képviselte Budapesten Csanád megyét. 1920-ban telepedett át Makóra, politikai küzdelmeinek tényleges színhelyére. 1923-ban újjászervezte Makón a történelem vihara által fölmorzsolt függetlenségi pártot. Meggyőződéssel vallotta: „Kicsiny még a tábor, de nagy az ő igazsága.” Küzdött a makói hagymások földhöz juttatásáért, a szomszédos nagybirtokosok földjeinek megszerzéséért. 1926-ban a makói Kossuth párt és a szociáldemokraták között szövetség jött létre. A helyi választásokon sikeresek voltak, de Könyves Kolonics József az országgyűlési választásokon mindhárom indulásakor alulmaradt. A városi képviselő-testület 1928-ban Makó képviseletében őt kívánta New-Yorkba, a Kossuth szobor leleplezésére kiküldeni, de kiutazásához nem kapott útlevelet.

Milotay István lényeglátóan jellemezte: „Kolonics ügyvéd úr gimnaziális, jogászi, történelmi műveltségű és olvasottságú ember…” Szerinte „a francia jakobinizmusnak elkésett, magyar, tiszántúli, vidéki áldozata megmérgezve egy kicsit a Károlyi-forradalom {615} emlékeitől, a Jászi-féle radikalizmus beteg ideáitól s a magyar paraszt-szocializmus úri vagy értelmiségi demagógiájától […] Ő romantikus, jóhiszemű ember, aki ráfizet, tönkremegy a maga politikai és társadalmi radikalizmusán […] Nem ért a taktikai ravaszságokhoz, nincs meg benne a kulissza mögötti szervezkedés és bábonrángatás tudománya. Nyíltan beszéli azt, amit nem akar, s nem tudja elhallgatni azt, amit akar.”11

1932. december 31-én minden furfang, mesterkedés és nyomás ellenére őt választották meg városi ügyésznek. Székfoglaló beszédében kijelentette: „Én a képviselő-testület üléstermében csak helyet, de nem szívet cserélek.”12 A szegények ügyvédje volt; előfordult, hogy szerencsétlen kliense helyett az illetékbélyeget is maga vásárolta meg. Rousseau hatása alatt a pincért így szólította meg: „Ember, fizetni! Ember, cigarettát!”13

Erdei Ferencnek mint ügyvédbojtárnak Könyves Kolonics József volt a principálisa. Erdei jellemzése szerint „ritka szálfa volt a legsötétebb életben”.14 A Márciusi Front lelkes híve; 1937-ben Féja Géza nála szállt meg. Amikor az 1930-as évek derekán a Kossuth párt kezdett országosan beolvadni a kisgazdapártba, ő cikket írt Nem lépek be a kisgazdapártba címmel. A közélet fasizálódása idején Könyves Kolonics József visszavonult. Ekkor lett a jelszava: „Állok a strázsán.” Erdei Ferenc Futóhomok c. művét ezekkel a szavakkal dedikálta neki: „Kolonics Józsi Bátyámnak a hű strázsának ajánlom. Makó, 1937. okt. 6.”15 A fasizmus térhódítása idején Espersit szellemét szólította meg: „Mi még mindig a népfelség rajongói, az igazságosság, emelkedettség, a szeretet és a szépségek hitvallói és meggyőzöttjei maradtunk. Az emberi oktalanság és gonoszság ellen hadakoztunk együtt, de manapság nem a mi küzdelmünk diadalmaskodik, hanem sokakon és sokhelyütt a gonoszság uralkodik. Béklyó az Ember és a Szellem szabadsága felett. Parancs! Parancsolni akarják, hogyan érezzünk, hogyan akarjunk és hogyan elmélkedjünk. Pedig csak az embermilliók érzése, vágya, akarata lehet parancs mások számára. A jellem: tehetség, tudás, munka, szorgalom lefokozva, a faji és felekezeti elfogultság, gyűlölet feltornyosítva.”16

1944 decemberében az Ideiglenes Nemzetgyűlésből országgyűlési képviselőként kiábrándultan jött haza. Nem ezért harcoltunk egy életen át – mondotta. Kelet-európai helyzetünknek megfelelően fogalmazott: „Fogadjuk el a Kelet hatalmát, de ugyanakkor tartsuk tiszteletben Nyugat szellemét is. Kössük be Kelet társadalmi törvénykönyvét, a szocializmust Nyugat díszes, aranyozott könyvtábláiba.”

Csalódottan, nélkülözve és betegeskedve teltek öreg napjai. A függetlenségi eszme, a népfölség szószólójától a nyugdíjat is megvonták. Elfeledve halt meg 1955. május 29-én. Csak néhány barát – közöttük volt Erdei Ferenc – kísérte utolsó útjára. Sírjánál nem búcsúztatták, csak száz cigány húzta kedves nótáit.17

Kesztner Zoltán, a makói villanytelep igazgatója szintén szívesen pártfogolta a városban megforduló festőművészeket és főleg az ifjú József Attilát. Rahón született 1875-ben. Apja járásbíró volt. A műegyetem elvégzése után a Ganz és Társa Villamossági {616} Rt. elektromérnöke lett. Ő irányította a pozsonyi villamosvasút építését, és 23 évesen e vasút igazgatóhelyettese lett. Huzamosabb időt töltött Moszkvában. Részt vett az észak-olaszországi villamosvasút-építésben, Egyiptomban az asszuáni vízműtelep építésében. 1912-ben került a makói villamostelep élére.18 1918-ban, a polgári forradalom kikiáltásakor a népgyűlés megválasztotta a helyi Nemzeti Tanács tagjai közé. Később semmi politikai szereplést nem vállalt.

Még Pozsonyban nagyfeszültségű áramütés következtében másfél emelet magasságból lezuhant, medencéje tört, haláláig bicegve járt, és sokat szenvedett. Ezzel függött össze ideges, indulatos természete. Saitos Gyula szerint: „különc életelvei magányos emberré tették. Minden sablonnak, doktrínának és formulának ellensége és gunyoros bírálója volt.”19

Kesztner Zoltán

Hatalmas könyvtárat gyűjtött, amint a makói múzeum gyűjteményében könyveinek jegyzéke tanúsítja. Ha valahova mennie kellett, az utcán is olvasva andalgott. A könyv-vigécek gyakran fölkeresték. Az egyiket így fogadta:

– Veszek magától könyvet, ha tud olyan viccet mondani, amit én nem ismerek, és tud olyan könyvet ajánlani, ami nekem nincs meg.

Különleges olvasási gyakorlatot követett. A kézbevett könyvet nem olvasta végig, néhány fejezet után más szerző, más fajsúlyú művét kezdte olvasni. Ezzel az olvasási váltással hétszámra kora reggeltől késő estig tudott olvasni minden csömör nélkül.

Kedvtelésből valóságos iparművésszé vált. Múzeumi gyűjteménybe került néhány rézdomborítása, díszes könyvkötése, faragása. Életeleme volt a sakkozás; József Attilával szívesen és sokat játszott. Cselekedeteit mélységes humanizmus hatotta át. A selédet és a háztartásvezető-nőt családtagként kezelte, az ételből először nekik kellett {617} szedniük. Pantheista bölcseleti fejtegetéseit József Attila érdeklődéssel hallgatta. A makói öreg barátok közt nála tartózkodott legtöbbet.

Vendégszeretetét hosszabb ideig élvezte Vén Emil (Weisz Emilió) és Molnár Zoltán festőművész is. Kesztnerné nemigen örült a sok vendégnek, sohasem volt ugyanis otthon elegendő konyhapénz. Az igazgató gyakran arra kényszerült, hogy a villanytelep pénztárából bon ellenében előleget vegyen föl, amelyet fizetéskor egyenlített ki.

Naponta járt vendéglőbe, és záróráig ott tartózkodott. Hagyatékából előkerült egy kis cédula: Koronába mentem, tessék begyújtani! Otthon rendszertelenül étkeztek, a művészbarátokat is gyakran a Koronában látta vendégül. Szokatlan életfölfogással nevelt egyetlen fiát elkényeztette. Feleségének semmibe sem volt beleszólása. Négy szobájuk zsúfolásig tele volt bútorral, könyvvel, festménnyel. A vendéglátást József Attila verses füzeteivel, a festők képeikkel hálálták meg.

Egyéniségére a játékos különcködés és a filozofikus mélység egyaránt jellemző volt. Temetésén Könyves Kolonics József búcsúztatójában is ez a kettősség vonul végig: „Kedves Kesztner Zoltán, még ebben a hidegben is csak tavaszi pompa, meleg szín és virágillat, madárcsicsergés, csilingelő zsivaj, szivárvány ragyog és zsong emléked körül.

Pajkos manók dévajkodásai, múzsák csókdosásai, jó szellemek libbenései, bölcsek mélységei, álmodozók elérhetetlen magasságai mind-mind felvonulnak a Te emlékezetedre.

Erényeid: jóság, szeretet, megértés, megbocsátás tékozoltatták el veled ragyogó elméd, arany szíved minden kincsét. Mindenkije voltál, mindenkinek mindenből csak adtál – adtál és soha senkitől semmit sem vártál.

Ritka emberfajta voltál. Nem olyan, mint sok más: falánk és kártékony. Nemes és vad öreg baráti körödnek utolsó bölénye maradtál.

Elmentél most már Te is a többiek után, akik a világból nem szépen, csak sorjában már idejekorán eltávoztak. S én mint lelketek szemlélője, megértője, szerelmese és gyenge követője most már egyedül, magamra hagyottan elmélkedtem elmúlt és vágyott jobb idők, szebb idők, nagyot akarásain, nekifeszülésein. Lelki szemeim előtt felvonul a gárda: Espersit János, Barna János, Mohos Ágoston, Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila, Márton Bálint és a többiek, a hős névtelenek. A gárda, amely már meghalt, de lelkileg soha sem adta meg magát. A nagyvilág kicsiny parányai lelkükben a mindent és mindenkit átfogó Jósággal és Szeretettel. Csak az emberi butaságnak és gonoszságnak voltatok sírig kérlelhetetlen ellenfelei.

Életetek nemes volt, küzdelmetek egyelőre meddő maradt.

Nyugodjatok békében, a haza és emberszeretet jegyében.

Feltámadunk!”20

Diósszilágyi Sámuel kórházi főorvos törzsökös makói család sarja. Lakásán mindenekelőtt Móra Ferenc talált alkotói nyugalomra. Diósszilágyi Sámuel 1882. március 27-én született a Makóhoz tartozó dáli tanyán. Elemi iskoláit is ott végezte. A makói főgimnáziumban 1901-ben érettségizett. Oklevelét 1906-ban a budapesti orvosi egyetemen szerezte. Olyan professzorai voltak, mint Tauffer, Korányi, Kétly, Jakabházy. Egyetemi hallgatóként kapcsolatba került a Galilei Körrel.

Két évig az egyetem gyógyszertani intézetében volt díjas gyakornok, majd tanársegéd. Önkéntes idejét Innsbruckban, majd a pesti 17. helyőrségi kórházban töltötte. {618} 1908-ban hazaköltözött szülővárosába, és magánorvosként működött. 1913-ban helyettes városi kerületi orvossá nevezték ki, és egy év múlva véglegesítették. 1914. július 27-én vonult be az 1. közös huszárezredbe. Tizenkilenc hónapi frontszolgálatának emlékeit dolgozta föl Én is voltam katona című írásában. Az őszirózsás forradalom idején megszervezte az Országos Radikális Párt Csanád megyei szervezetét, és elnöke lett.

1920. június 1-jén a Csanád megyei kórház belgyógyászati osztályának főorvosává nevezték ki. Hozzátartozott a fertőző- és az elmeosztály is. Létrehozta a kórház laboratóriumát és röntgenlaboratóriumát. Közben megszerezte a röntgen- és tüdőgyógyász szakorvosi képesítést. Orvosi szakcikkei a Gyógyászat, Budapesti Orvosi Újság, Magyar Orvos, Therapia, Röntgenológia, Magyar Kórház című szaklapokban jelentek meg.

Tarnay Ivor alispán 1920. november 27-én a Stefánia Anya- és Csecsemővédelmi Szövetség makói csoportja ügyvezető igazgatójává nevezte ki. Ennek keretében Európa hírű előadóművészeket hívott meg Makóra. 1924-től a Makói Szervezett Munkások Dalkörének elnöke volt. A munkásotthonban tartott előadása miatt nemzetgyalázási pört indítottak ellene.

Legbensőségesebb íróbarátjával, Móra Ferenccel még az első világháború előtt ismerkedett meg. Móra az 1920-as évektől haláláig élvezte a Diósszilágyi-ház vendégszeretetét. József Attilának is öreg barátja volt. Diósszilágyiéknál szállt meg többek között Tamási Áron, Németh László, Móricz Zsigmond. Háza az 1920-as években Rudnay Gyula festőiskolájának növendékei előtt is nyitva állt. Makó lett a Márciusi Front Mekkája is. Diósszilágyi Sámuelt meleg barátság fűzte a népi írókhoz. Főműve a Hollósy Kornélia monográfia. A kiváló kolorista énekesnőt, a magyar nemzeti opera fölvirágoztatóját a legeszményibb művésznőnek tekintette.

1945 után ő is bekapcsolódott a város politikai életébe. A Nemzeti Parasztpárt makói szervezetének alelnöke lett. 1945. május 14-én kinevezték a kórház igazgató főorvosának; erről 1948. május 8-án mondott le. Az 1947 tavaszán megalakított József Attila Irodalmi és Művészeti Társaságnak elnöke lett. 1958-ban a Művelődési Házban létrehozott Juhász Gyula Irodalmi Körnek meghatározó alakja lett. A kör tagjai a Lélek (új nevén Hóvirág) cukrászdában találkoztak; itt valóságos szellemi műhely jött létre.

1961-ben nyugállományba vonult. Előtte kiváló orvos kitüntetést kapott, 1962. március 27-én, nyolcvanadik születésnapján a tiszteletére rendezett múzeumi kiállításon az egész város ünnepelte. Ekkor megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ezután fölszámolta makói lakását, és lányához, Szegedre költözött. 1963. június 10-én hunyt el. A makói belvárosi református temetőben pihen.

Fried Ármin a Vas megyei Olaszkán született 1867. január 19-én. Deportálásban halt meg 1944-ben. A kortárs újságíró, Saitos Gyula írta róla: „Alapos felkészültségű szakorvos, képzett és fegyelmezett koponya, a polgári radikalizmus harcos híve volt. A francia forradalom eszméinek, alakjainak és eseményeinek tanáros tudója volt, aki eredetiben olvasta a forradalmi iratokat és műveket. Ezekről az olvasmányairól mindenkor szívesen is beszélt. Franciabarát voltát külsőleg is bizonyította bajuszviselete, ami mellett külső megjelenésének jellegzetességet adott hosszú művészhaja is. Nehezen lelkesedett, kialakított véleményéhez szívósan ragaszkodott, az élet minden vonalán, minden dologban hidegen számító egyéniség volt. Egyéniségét életkörülményei és otthona is híven tükrözték. Agglegényként, magányosan élt, személyzetet nem tartott, mindenben {619} takarékoskodott, de gazdag könyvtárában a francia klasszikus és modern irodalom valóban értékes gyűjteményét halmozta fel.”21

Milotay Istvánt lakásán fogadta. A jobboldali publicista hű képet festett otthonáról és az emberről: „Kellemes, modern lakás, a dolgozószoba egyik fala a padlótól szinte a plafonig csupa könyv, német szociológiai munkák, orvosi szakfolyóiratok, magyar szépirodalmi és történeti művek. Fried doktorból, hosszú, fehér vászonkabátjában nagy pápaszemével, hátrafésült őszülő hajával, Briandra emlékeztető nagy bajuszával, első pillanatra senki sem nézné ki a szenvedélyes politikust, a Kossuth-párti vezérférfiút. Inkább tudósnak, klinikai orvosnak, zsidó szemináriumi tanárnak vagy könyvtárosnak vélné. Pedig ő a párt lelke, mozgató motorja. Kitűnő szervező, adminisztráló tehetség, agilis, szangvinikus. Ő a párt diplomatája. Jórészben neki köszönik, hogy a választáson csak párszáz szavazattal maradtak el az egységespárti győztes mögött.”22

Fried doktor a makói Kossuth-párt vezetőségi tagja, minden fontos kérdésben határozottan foglalt állást. Amikor Erdei Ferenc fölvetette a kisgazdapártba belépés gondolatát, vagy legalább az együttműködés kérdését, ezt legerősebben Könyves Kolonics és Fried ellenezte. Töretlen hűségét a függetlenségi párthoz vallomásszerűen fogalmazta meg: „Ha a makói Kossuth Párt világítótorony nem lehet, mécses lesz. Mécses: az éjszaka sötétjében eltévedt vándoroknak mégis fényforrás marad, mely mutatni fogja a helyes irányt, mely felé visszatérhetnek az igazi, egyetlen magyar útra az eltévedt politikusok.”

Rendíthetetlen függetlenségi párti volt Kiss Károly (1891–1962) ügyvéd is. A Kossuth-címert még villájának bejárati burkolatába is kiöntette. Tevékenyen részt vett a város és a megye önkormányzati életében. Horthy kormányzó sógorát, Purgly Emil főispánt keményen támadta, nyilvánosan meg is sértette. Villájában tartotta 1937 októberében a Márciusi Front félig illegális összejövetelét. Lelkes támogatója volt a Rudnay festőiskolának, sokat áldozott képzőművészeti alkotásokra. Gazdag gyűjteménye halála után szétszóródott.

Bittó Gyula

Bittó Gyula (1856–1921) kalaposmestert is elvi szálak kötötték a radikális körhöz. Könyves Kolonics József szerint: „Kiváló szellemű és jellemű egyéniség volt. {620} Espersit János és mellettem a legmeggyőződésesebb, öntudatos, harcos köztársasági párti: 1914-ben velünk együtt ítélték el szabadságvesztésre, büntetésünket is együtt töltöttük ki. Mindhármunkat nemcsak politikai barátság, hanem legbensőbb személyi, baráti kapcsolatok is fűztek együvé.”23

A könyv iránti igény mindig fokmérője a kulturális életnek. 1940-ben, a könyvnap alkalmából Horváth Ferenc könyvkereskedőnek főtéri könyvsátrában ott dedikált Erdei Ferenc, Diósszilágyi Sámuel, Kelemen Ferenc, Nagy Károly, Kerek György, sőt néhány költő is: Antal Ádám, Erdei Lajos, az Erdélyből Makóra került Szőcs Pál és Nagylaki Jenő.

A két világháború közötti Makó vezető értelmisége – függetlenül, hogy milyen politikai nézeteket vallott – őszintén és áldozatokat hozva vett részt a város kulturális életének szervezésében és előbbre vitelében. Szükség is volt erre, múzeum és kultúrház ugyanis nem volt Makón, a könyvtár sem állt hivatása magaslatán. A művelődési ágazatok támogatottságában – attól függően, hogy a társadalomban hol helyezkedtek el – hangsúlyeltolódások természetesen mutatkoztak.

Tormai Cecilt a polgármester és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ) előkelő hölgyei ünnepelték, Juhász Gyulát és József Attilát a radikális értelmiség és néhány gimnáziumi tanár karolta föl. Móra Ferencet, Hollósy Kornéliát és az országos vagy külföldi zeneművészeket az alispán és a kórházi főorvos fogadta és támogatta. A képzőművészeti kiállításokat gyakran a főispán, az alispán vagy a polgármester nyitotta meg, de a festők meghívása, patronálása a radikális értelmiség érdeme. A Rudnay festőiskola hároméves működése kizárólag Espersit János ügybuzgalmának köszönhető. A tudományos kutatás és a könyvkiadás az alispán mecenatúrájának, a római katolikus plébános és a gimnáziumi tanárok áldozatos munkájának gyümölcse. Makai Emil költő hagyományának őrzését Petrovics polgármester és Espersit ügyvéd egyaránt fontosnak tartotta.

A két világháború között öt díszpolgárt választott a képviselő-testület. 1920-ban Apponyi Albert és Rákosi Jenő megválasztásában egységes volt a testület. Az indítványt a kormányzati oldal (Meskó Sándor, Tarnay Ivor, dr. Galamb Sándor, dr. Bánffy József) és a függetlenségi tábor (Espersit János, Csorba János, Márton Bálint) egyaránt aláírta. Nagyatádi Szabó István jelölését 1923-ban Könyves Kolonics megföllebbezte, de 71 szavazattal 35 ellenében megválasztották. A Bethlen István díszpolgári jelölésére benyújtott javaslatnak napirendről való levételéért a Kossuth-párti dr. Kiss Károly szenvedélyesen harcolt. A név szerinti szavazással 92 igen szavazattal 34 ellenében fogadták el a javaslatot. Amikor Tarnay Ivor alispánt 1937-ben váratlanul nyugdíjazták, politikai ellenfele, Könyves Kolonics József mint valami walesi bárd zengte a „szellem diadalát” jelképező alispán érdemeit. A szociáldemokrata Farkas Imre is mellette érvelt. (Horribile dictu, két kormánypáti képviselő – dr. Kuhár Lajos és Török István – azzal kívánta a maga megyei karrierjét elősegíteni, hogy Tarnay díszpolgársága ellen szavazott.) A nyugdíjba vonuló Nikelszky polgármestertől legméltóbban szintén Könyves Kolonics búcsúzott el, mert ő is, miként a kormánypárti tábor vezető férfijai is, elismerték az ellenfél érdemeit és értékeit. {621}

 

Juhász Gyula Makón

Tanári évek

Juhász Gyula hiába volt Négyesy László legtehetségesebb tanítványa, előbb Máramarosszigeten (1906/07), majd Léván (1907), Nagyvárad (1908–11) után meg Szakolcán (1911/13) helyettes tanárként, barátok nélküli magányban tengődött. Végül barátainak ajánlására Eötvös József unokája, a földeáki Návay Lajos, a képviselőház elnöke lépett közbe érdekében: így helyezték át 1913-ban a „messzi Szakolcáról a közeli Makóra”.24 Innen minden hét végén hazalátogathatott édesanyjához Szegedre. Az idegen vidékek bús vándora csak 29 éves korára lett helyettesből „rendes tanár” a Maros-parti városban. A helyi lap az áthelyezési rövid hírhez hozzátette: „Juhász Gyulával Makó társadalmi és irodalmi élete sokat nyer."25

1913. szeptember első napjaiban érkezett meg Makóra. Papp Balázsnénál – „a jó Papp néninél” – lakott a mai József Attila u. 13. sz. házban.26 A gimnázium 34 tagú testülete élén Madzsar Gusztáv igazgató állt. A tanárok közül Matusik (Maros) Istvánt és Buday Gézát már az egyetemről ismerte. Az 51 létszámú I/B osztály főnöke lett, heti 17 órában tanított magyart, latint és görögpótlót.

A gimnázium önképzőköre Eötvös József születésének századik évfordulóján, október 13-án nyilvános ünnepséget rendezett a Hollósy Kornélia Színházban. Itt olvasta föl Prológus Eötvös József ünnepére c. költeményét. Ez volt városunkban Juhász Gyula első nyilvános szereplése. Verse másnap meg is jelent a Makói Újságban.

Élete tanulság, emléke örökség,

Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét,

Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!

Juhász Gyula a főtéri könyvesboltban és az Otthon kávéházban ismerkedett meg a város vezető értelmiségeivel. Ezt Diósszilágyi Sámuel 1960-ban így idézte föl: „A gimnázium irodalmár igazgatója, Madzsar Gusztáv mint »szaktársat« hamar hóna alá vette, s magával hozta délutáni »irodalmi kaszinóba«. Mert hát Vészi Dezső főtéri könyvesboltját már régebben azzá avattuk. Ugyanis az irodalommal megfertőzött s többé-kevésbé baloldali, haladó gondolkodású értelmiségiek itt gyülekeztek össze, hogy azután záráskor átvonuljanak a szomszédos Otthon Kávéházba uzsonnázni vagy tovább beszélgetni. Itt, ebben az irodalmi kaszinóban ismerkedtem meg Juhász Gyulával.

A kávéház jobb sarkában, a közvélemény asztalánál volt a rendes helyünk. Itt vártak ránk az asztaltársaság tagjai: Gerő Géza, ma is élő pesti fiskális, a deportálásban elpusztult Fried Ármin fogorvos, Vertán Endre, a »Dudi« becenévre hallgató színház- {622} és színésznőbarát vármegyei aljegyző, Kesztner Zoltán, a villanytelep irodalom-kedvelő igazgatója és még mások is. Persze Espersit János írogató ügyvéd is, akit már jóval előbb, Hódmezővásárhelyen oltottak be az újságírás bacilusaival, s aki élete végéig nem tudott ettől a betegségtől megszabadulni. Hogy mi történt ennél az asztalnál, azt bajos ilyen szűkre szabott helyen elmesélni. Átnéztük a pesti lapokat, politizálgattunk helyi és országos dolgokról. De leggyakrabban egymást veséztük. Egy időben nem is »közvélemény-«, hanem »veseasztalnak« keresztelték el a hosszú, fekete márványlapot. Ha valamelyik közutálatnak örvendő ismerősünk elhaladt a nagy tükörablak előtt és beköszönt, akkor a mindig jókedvű Vertán Dudi köszönt neki vissza, felsőtestét néhányszor jól meghajtva, és félhangosan olyanokat mondva, hogy ha az illető is hallotta volna a köszöntő szavakat, aligha köszönt volna még egyszer, és alighanem párbaj lett volna belőle. Mert akkoriban igen divatos szórakozás volt a párbajozás. Néha persze mi is nagyokat nevettünk, s ilyenkor Juhász Gyulát is elhagyta a mogorvaság, s jóízűen mosolygott az egyébként rossz tréfán.”27

Idegbaja ekkorra egyre jobban elhatalmasodott Juhász gyulán. 1913. november 15-én betegszabadságot kért, amelyet Szegeden teljes nyugalomban töltött. Bár lényeges javulás nem látszott rajta, 1914. január 15-én visszatért tanítani. Március 6-án senkinek nem szólva – noha a legpontosabb nevelők egyike volt – fölutazott Budapestre, és a Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát. A makói lap tudósítójának elmondta: „Tegnapelőtt délben öntudatlanul bolyogtam Makón, s már alig emlékszem azokra a percekre, amikor felültem a pesti vonatra. Itt Budapesten is mintegy öntudat nélkül tévedtem be a hotelba, s mikor már nem bírtam tovább a túlfeszített idegességet, és a rettenetes agynyomást; előrerántottam revolveremet.”28Özvegy Juhász Illésné kérésére a kultuszminisztérium az iskolai év végéig betegszabadságot engedélyezett részére. Két hét múlva a helyi újság már terveiről is beszámolt: „Lemegyek Váradra. És körülüljük az asztalt, mint Szent Grál lovagjai Artur király asztalát, és felidézzük az elmúlt holnapos idők szellemét.”29

1914 őszétől ismét tanított. Huszonegy tanár munkáját tizennégyüknek kellett ellátniuk. 25 órában főleg latint és magyart tanított nagy létszámú osztályokban. A kijavítatlan dolgozatok egyre gyűltek lakásának asztalán. Ekkor került szorosabb kapcsolatba a polgári radikálisokkal, akiknek a törzshelye ekkor az Otthon kávéházban volt. Ebben a tanévben a társaság Diósszilágyi Sámuel közreműködésével Háborús délutánok címmel előadássorozatot tartott. Juhász Gyula Nemzeti kultúrák harca címmel adott elő. A háborús borzalmak közepett „bizonyos megértés támad lelkünkben távol országok és nemzetek iránt” – mondotta.

A gimnázium nyomtatott értesítőjében Háború és kultúra címmel közzétett tanulmányának végkövetkeztetése: „A politikában a demokratikus erők megnövekedése, a társadalomban a korrupció letörése, a tudományban és a művészetben az értékek újjáértékelése […], ezek ennek a háborúnak nagy, tagadhatatlanul értékes és örökké maradandó eredményei.”30

1916 őszén, Ferenc József halálakor ő mondott az önképzőkörben emlékbeszédet; verset írt IV. Károly koronázásakor. 1917 elején ismét idegbántalmak gyötörték. Január 16-án hathavi betegszabadságot kért. A fölöttes hatóság államorvossal fölülvizsgálatát {623} rendelte el. Áprilisban hivatalosan is „elmebetegnek” nyilvánították. Ezzel elhagyta Makót és a tanári pályát.

Szívesen gondolt vissza tehetséges tanítványaira. Közülük Kecskeméti György „máris jelentős poéta lett”.31 Egyik színikritikájában Páger Antalról ezt írta: „Elragadó volt mint ember és mint színész. E sorok írója latinra és magyarra tanította őt annak idején Makón, de akkor nem sejtette, hogy a Páger-gyerek ilyen kitűnő művész lesz.”32 Makói éveire emlékezve írta 1927-ben: „Egyszer, makói tanár koromban, népszavazást rendeztem az alsó osztályban, hogy melyik a legkedvesebb olvasmány? Nagy szótöbbséggel győztesen elsőnek került ki a versenyből a Rab ember fiai, Móra Ferenc ifjúsági regénye.”33

Juhász Gyula, a makói tanár

Makói tanársága idején mintegy tíz verset írt itt. Ezekből főleg azokat villantjuk föl, amelyeknek témája is a Maros-parti városhoz kapcsolódik.

Makói idill költeménye eredetileg Magyar idill címmel jelent meg, de makói ihletése vitathatatlan. A város falusias csöndje ragadta meg. Akkor még a gimnázium előtti parkban állt a Kossuth-szobor.

Makói idill

Falusi csönd zenél nekem

Esős napon, mély éjeken.

Nem látogat láz, szenvedély,

De a csönd csak zenél. {624}

Falusi béke szendereg,

Misére mennek emberek,

A reggel, mint a tej, fehér

És a csönd csak zenél.

Öreg park ágyán ó szobor

Némán az égre szónokol,

Bronz attilája szürke dér

és a csönd csak zenél.

Arany batáron új halott,

Huszonhat évet láthatott,

Északról jött és földbe tér

És a csönd csak zenél.

A gimnázium fűtőjeként dolgozó hadifogolyról, Prokopról szól A muszka című költeménye.

A muszka

A Kárpátokban ellenünk vezették,

Hozzánk a télen így került Prokop.

Szakálla kender, a szeme tengerkék,

Ó ez a szem sok szépet álmodott,

Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.

De ember tervez és Atyuska végez.

Most szenet és fát hord az iskolában,

Kis nebulóknak némán melegit

És él szelíden, bizton, új hazában

És várja, várja, hogy elengedik,

Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.

Ám szenteltessék az Ő akaratja!

Prokop Petőfi nyelvét töri lassan

S a Volga híján nézi a Marost.

Ó, a Tiszát is látta akaratlan,

Hogy januárban vérrel áradott.

Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta

S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

Az iskolába jár egy szőke gyermek,

Kis hadiárva, kékszemű, szegény,

Katona apja akkor, ott esett el

A becsület kárpáti mezején.

Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan

És varjakat lát szállni Mármarosban.

És odamegy halk lassan a gyerekhez

S megsimogatja lágyan a haját,

Az ujjai oly fázósan remegnek

És hallja távol haldoklók jaját

S mintegy magának rebegi szegény:

Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

1915-ben, a Makói Újság karácsonyi számában jelent meg a városunkban pihenő katonáknak ajánlva a Karácsonyi köszöntés c. költeménye. {625}

A polgári forradalom győzelmekor írta legkedvesebb makói barátjának, Espersit Jánosnak ajánlva Az első szabad éneket, amely két makói alkotókorszakának mezsgyéjén keletkezett.

Az Espersit-ház ihlető csöndjében

Juhász Gyula 1922 és 1929 között évente kétszer-háromszor átlátogatott Makóra, Espersit vendéglátó házába. Itt az ölelő, szent, ihlető csöndben napokat, heteket töltött olvasással és alkotással. 1922. február 25-én Kiss Józsefről tartott előadást. Ekkor ismerkedett meg József Attilával.

1923 májusában ünnepelte Juhász Gyula költői pályájának negyedszázados jubileumát. Előbb Szegeden Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc körében, majd júniusban külön Makón is. Ezt összekapcsolták Makai Emil emlékezetének megünneplésével. Espersit János vezércikkben méltatta a költő életművét.34 A makói ünneplésre Szegedről átjött Móra Ferenc, Réti Ödön, Étsy Emília, Eidus Bentián, Vág Sándor, Ligeti Jenő, Donászy Kálmán és Magyar László.35

A fiatalon elhunyt Makai Emil emlékét a város elevenen őrizte. Espersit János kezdeményezésére Juhász Gyulát kérték meg az emlékbeszéd tartására. A költő ezt szívesen vállalta. Erről levélben értesítette Espersitet.

Makai Emil síremlékének avatása a makói zsidó temetőben 1923. június 17-én

Balról a 4. Espersit János, 5. Juhász Gyula, 6. Makai Ödön, 8. Étsy Emília (világos ruhában), 9. Nagyfalusi Jenő, 10. Kecskeméti Pál, Juhász Gyula mögött balról József Attila, jobbról Eidus Bentián, fehér girardi-kalapban Vág Sándor, mögötte Donászy Kálmán

Kedves Barátom!

A szeretet melege árad felém Makóról és én nem is tudom, hogy köszönjem meg az eddigi ajnározást is, hiszen, mint Heltai János vitézében mondja kis Iluska: »Meg sem is érdemlem!«

És nagy örömmel hallom, hogy Makai Emil áldott és kedves emlékének is lehet áldoznom jövő vasárnap. Makai Emil nekem valahogy elődöm is volt a Kiss József lapjánál és a nagy poéta szeretetében. Bizony kezdették már feledni Makait, akinél szeretetreméltóbb és finomabb költőszív nemigen volt, és akinek az ifjúság szívében kell élnie, amíg rajongás és ábránd lesz a földön.

A viszontlátásig is köszöntöm minden jó emberemet Makón. Juhász Gyula36 {626}

A megemlékezést 1923. június 17-én tartották a zsidó temetőben. Egy év múlva írta Juhász Gyula Régi költő c. versét.

Régi költő

Tavaszi temetőben jártam

S egy költő sírjára találtam…

Rezeda nyílik most porából,

Mint régen ének ajakáról.

Fiatal lány ült hantja mellett

És olvasott sok régi verset.

Szemében boldog könnyek égtek.

Éreztem: ez az örök élet.

A nap haját aranyba szőtte,

Nefelejcskék ég nyílt fölötte!

A költő szíve lenn a porban

Megdobbant erre porladóban.

És suttogott a rezedákban:

Eljöttél, akit várva-vártam!

Juhász Gyula – legigazibb barátjának, Espersit Jánosnak

1923 decemberben a vendéglátó Espersit így számolt be a költő néhány napra tervezett látogatásáról: „Háromra akart jönni, hogy egy kissé kiszakítsa magát a mindennapi élet és a hírlapírói robot szürkeségéből, hogy kedve szerint dolgozhasson, zaklatás {627} nélkül, idegesítő kéziratsürgetés nélkül, csöndben, kontemplálva, kedve és hajlama szerint. És megtalálta munkakedvét. Jól érezte magát. Három nap helyett kilencig maradt, és kilenc álló napig folyton dolgozott. Gyönyörűség volt nézni, amint átszellemült arccal forgatott régi fóliánsokat, latin és magyar bibliákat, modern írásokat, új és régi könyveket, és írt, írt reggeltől estig, a rövid ebédidőt kivéve. És ez idő alatt megírt öt verset, négy novellát, két egyfelvonásost és két visszaemlékezést, egyiket Riedl Frigyesről, a nagy esztétáról, a másikat Adyról, a Holnap irodalmi társasághoz és Nagyváradhoz való viszonyáról.”37

1924 nyarán a szegedi újságírónak, Magyar Lászlónak is meghatottan idézte föl az Espersit házában töltött alkotó napokat: „Dolgoztam, sokat nagyon sokat írtam. Két hétig mást sem tettem, mint olvastam, írtam, ettem és aludtam. Mindennap korán keltem, hét óra előtt. Künn a kertben élveztem a virágillatos, reggeli levegőt. Félkilenckor már benn ültem a hűvös könyvtárszoba íróasztala mellett és írtam. Írtam délig. Ebéd után folytattam, és csak lámpagyújtáskor hagytam abba. Megírtam egy regényt és majdnem egy kötetre való verset. Magam is csodálkozom azon, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sokat lehet írni, de azé a könyvtárszobáé az érdem. Ott leküzdhetetlen kényszer hajtja neki az embert a munkának. Roskadásig megrakott könyvespolcok takarják el a falakat, alig marad hely a képek számára, pedig a modern magyar festőművészet minden értékesebb harcosa ott van. Ott láttam viszont a szerencsétlen sorsú Gulácsy Lajos rólam festett karikatúráját, amelyen francia márki vagyok, parókával, csipkegallérral. Rudnay-, Bodzássy-, Károlyi-képek egész sorozata lepi el a szabad falrészeket.”38A regény, amelyet megírt, az Orbán lelke.

Szeptember 24-én a makói színház bérlője, Kiss Árpád színigazgató három bemutatóra vállalkozott: Móra Ferenc Csőszfogadás, Juhász Gyula Szép csöndesen és Réti Ödön Viora című egyfelvonásosának színre vitelére. Az est elé Juhász Gyula prológust írt. Vághy Panna színésznő adta elő.

Prológus szól:

Magyar mezőkön a tücsök dalol

Szelíd mélázón nyári lomb alól.

Szava nem hangzik messzire nagyon,

De kedvesen zeng és álmatagon.

Magyar mezőkön sok virág terem,

Mit nem ismer meg soha idegen.

Illata, színe kedves ám szívünknek

S vele ékítjük honi ünnepünket.

Magyar vidékről három énekes

Kopog e háznál és szállást keres.

A szíveken kopogtat csöndesen,

Játékosan és üzeni velem:

Hogy mind a három magyar s nem akar

Hódítani, nem kell más diadal,

Csak szívetek megértő dobbanása:

Magyar vidék bennük leljen magára.

Magára leljen és magát szeresse!

Legyen családi ünnep ez az este. {629}

Csoportkép a makói Hollósy Kornélia Színház előtt 1924. szeptember 18-án
1. sor: Juhász Gyula, Móra Ferenc, Réti Ödön
2. sor: Espersit János, József Attila, Károlyi Lajos, Vertán Endre

Ebből az alkalomból készült a Hollósy Kornélia Színház lépcsőjénél az a híres fénykép, amely a város irodalmi életének legértékesebb és legismertebb dokumentuma. Az ehhez fűződő anekdotát Diósszilágyi Sámuel is papírra vetette: „Az utolsó próbákon már az össz-szerzők megjelentek. Az egyik szünet közben kimentek egy szippantásra a színház elé, ahol az egyik fényképész a szerzőket és barátait gép elé állította és rögvest lefényképezte. Így kerültek egy képre Móra, Juhász, Réti, József Attila, a költő, Károlyi Lajos, a Krisztus-fejű festő, Vertán Dudi és Espersit János. Heten valának együtt, mint a gonoszok – a fényképész nagy gaudiummmal tette a megnagyobbított fotografiát a kirakatba. S meg kell adni, sok nézője akadt a képnek. Abban az időben történt ez, amikor Barabás Béla mindenáron haza akarta menteni az aradi szabadságszobrot a vértanúk képmásával együtt Magyarországra. Egyszer két öreg néni nézegette, mustrálgatta a képet.

Így került be Móra Makó jóvoltából a nemzet vértanúi közé.”39

Juhász Gyula Csendélet

1925. július 18-án festők, költők és írók találkoztak Diósszilágyi Sámuel lakásán. Móra Ferenc születésnapját ünnepelték. Részt vett rajta Juhász Gyula, Rudnay Gyula és Károlyi Lajos. Október 31-én Juhász Gyula, Espersit János és Diósszilágyi Sámuel Battonyán szerepelt kultúrdélutánon. 1926-beli makai tartózkodásának emléke két vers: a Tehenek,Rejtek ölén. 1927 nyarán a művésztelep kiállítása kapcsán Juhász Gyula előadást tartott Rudnay és az új magyar művészet címmel.40 1928. február 12-én a makói és a szegedi munkás-dalosszövetség együttes makói estjén lépett föl a költő.41

Ady halálának tizedik évfordulója alkalmából 1929. január 27-én látogatott el utoljára Makóra Juhász Gyula. Espersit bevezetője után a költő Adyval való kapcsolatáról, váradi éveiről és a Holnap irodalmi társaságról mondta el emlékeit. Éjfél körül azt mondta Espersitnek: „ Úgy jöttem, hogy itt maradok. De ne kívánd, János. Úgy érzem, hogy visszatér a régi bajom, ilyenkor legjobb, ha édesanyám mellett vagyok.”42

Juhász Gyula mintegy ötven költeményt írt Makón, ebből hozzávetőleg negyven esik a húszas évekre. Külön csokrot alkotnak az Espersit-ház ihletettségű versei.

 

Espersit János
A Költemények prózában második darabjában új gondolatokat visz a látványba:

„Egy koponya néz velem farkasszemet az íróasztalon. Néz csak, mert nem lát, mély szemgödrei üresek, az orra hegyén egy ásító lyuk van. Mosolyog. Ki tudja, mosolygott-e régen, életében? Mellette virágcsokor, egy szép, fiatal lány arcképe rózsákkal és egy töviskoronás Krisztus-fej. Ő is mosolyog, szelíden és búsan. A koponya rám tekint, mosolyog, néha megsimogatom tarkóját, szeretettel és megértéssel. Ő is embertestvérem {630} volt valamikor. Mikor én jöttem, akkor ő már régen eltávozott. Mi csak így találkozhatunk, végre, az idők végtelenségein keresztül. A koponya mosolyog. Mintha azt mondaná nekem fogatlan, örökre elnémult szájával:

– Szánlak, szegény halandó, aki még itt tartasz! Te még nem vagy túl rajta! Én már végeztem vele.”43

Könyvnapi sátor Horváth Ferenc könyvesboltja előtt 1939-ben

{630}

 
Juhász Gyula Makói emlék. 1. oldal

Stanza

Írok könyvek közt, írok koponyák közt,

Írok szerelmet, írok végzetet,

Bennem dalolnak város, tenger, erdő,

Múlt és jövendő versemben remeg.

Írok szelíden, szilajan, merengőn {632}

Az ismeretleneknek levelet,

Vigasztalást és szenvedést izenve,

Mint a palackot küldve tengerekre.

Míg künn a nyári nap aranya rátok

Esőzik, szőke asszonyok s akácok!

Juhász Gyula Makói emlék. 2. oldal
{633}

Vidéki rejtekben (először Rádió, másodszor Rejtek ölén) című verse nem 1925-ben, hanem 1926 végén, és nem Diósszilágyi Sámuel lakásában keletkezett. Környezetrajza félreérthetetlenül Espersit szobájának már megismert részleteit rögzíti.44

Vidéki rejtekben

Csönd és magány révében hallgatom,

Miket susog a hírek rádiója,

Szelíd akácra nyílik ablakom,

Az utcán egy talicska megy kocogva.

Az asztalon virág és könyv terem

És néha vers. A messze, végtelen

Tenger búg így az álmatag csigában.

Künn a veszély most harsog. Szörnyű áram

Kereng a földön, amely reng, vajúdik.

Az ember vívja véres háborúit

S a véren át a jövendőbe törtet

S míg a világ kapui egyre döngnek –

Csönd és magány révében hallgatom,

Miket susog az alkony és a lomb,

Mint szökevény harcos, kit mindhiába

Szólongat e század vad trombitája.

Juhász Gyula bejegyzése Diósszilágyi Sámuel vendégkönyvébe

Sok szép verse szól Makóról, amelyekben a város hangulata, sajátos motívumai jelennek meg. A Kossuth-szobor mint motívum már tanár korában, a Makói idillben megjelent, később külön szonettot szánt megörökítésére.

Kossuth-szobor

Alföld porában, kisváros sarában

A napban és a hóban nyugton áll,

Némán is harsog és nem bántja lárma,

Sem a tömeg, mely gyűlöl vagy csodál. {634}

Az emberek alatta rendre járnak

S elmennek mind a temetőbe ki.

Ő áll, fölötte minden változásnak,

S az évek adnak patinát neki!

Olykor felejtik és közöny fogadja,

Már meg se látják s a vásári zajba

Nem hallják túlvilági szózatát.

Ő vár nyugodtan, messze, messze nézve

Örök dicsőség nagy, mély tengerére

S leint karjával balsorsot, halált!

Több makói ihletettségű költeménye címében általánosítva az Alföld vagy a vidék jelenik meg, de a filológiai kutatás ezeket makói versekként tartja számon.

Alföldi utca

Poros magyar nyár napja ver

Szőke akácot, árva nyárfát,

Köröskörül fény, csönd delel,

S árokban szunnyadnak a kácsák.

Az élet alszik, nem dalol,

Távírópózna égbe bámul,

Sürgős hír száguld valahol,

De itt nem tudnak a világrul.

Minek is arról tudni most,

Veszett fejszének a nyeléről,

Mikor pazarlón úgy zuhog

Az arany nyíl a szürke égből?

Még Juhász Gyula makói éveiben a belvárosi református templom sétálóján napjában háromszor megjelent a strázsa, és az alábbi verset énekelte: Hallod-e te háznak ura, asszonya, | Légy tűznek jó vigyázója, | Hogy kárba ne essél miatta, | Kitül őrizzen meg az Úristen. Ámen.45 Ezt megörökíti verse.

Vidék

A széles utcák alkonyi porában

A csorda ballag hangtalan haza

S a vén torony erkélyén egymagában

Dalol a kürtös. Égbe száll szava.

Alkony porában, nagy magyar magányban

Így áll a költő sorsa magasán

S az alkonyatnak egyre nő az árnya

És egyre bánatosabb a magány. {635}

Este az Alföldön

Az alkony kékén hamvazó ködében

Most térnek nyugovóra mind a házak,

A csöndbe bámulnak komoly fehéren

S tetőiket lehúzza az alázat.

Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,

Öreg parasztok néznek így az éjbe

És lecsukódnak jó korán e fények

S virraszt tovább az udvar jegenyéje.

Mint régi csősz, dúdolgat egymagában

S a csillagokban nyújtózik didergőn,

Alatta boldogabb a tyúkok álma

S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva

Az éjszakában, tornyokat keresve,

Fáradt utast és aranypénzt a porba

S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

Juhász Gyula rögtönzése Csenei Magduskának
 
Juhász Gyula önarcképe és Weisz Emilió

Tehenek

Minden este fáradt baktatással

Elvonulnak ablakom előtt,

Feketén és fehéren kocognak

És nem látnak soha engem ők. {636}

 

Nem tudják, hogy felleg jár az égen

És kigyúlnak fönn a csillagok,

Nem tudják, hogy nyílnak az akácok

S kémény füstje égbe kanyarog.

Minden este jönnek nagy csapatban,

A szemükben egy bánat borong

S ami bennük elmondatlanul fáj,

Monoton zokogja a kolomp.

 

Juhász Gyula utolsó látogatása után Espersit még bizakodva írta: „De van remény, hogy viszontlátjuk.” Súlyosbodó egészségi állapotáról aggodalommal számoltak be a makói lapok. Legjobb barátjának, Espersit Jánosnak temetésén sem tudott már részt venni, de csöndes, könnyes beszélgetésben emlékezett a makói mecénásra.

József Attila makói indulása

A makói diák

Egy hónappal a tanítás megkezdése után, 1920. október első napjaiban érkezett József Attila Makóra. Az idegen megszállás miatt Szeged és Makó között nem járt vonat, ezért a fővárosból Szolnokon keresztül érkezett a makó–újvárosi vasútállomásra. Sógora és gyámja, Makai Ödön ügyvéd egy alapítvány segítségével helyezte el a makói internátusban. A Makai család Makóról származott; Makai Ödön nagyapja, Fischer Antal Énoch rabbiként működött itt. A família egyik ága vette föl a Makai nevet; nagybátyja, a költő Makai Emil az itteni zsidó temetőben pihen. A hosszú gumiköpenyben, nagy utazókosárral megérkező József Attila nyilván a Nagycsillag utcán jutott el gyalog a két és fél kilométerre eső internátusba.

A Délmagyarországi Közművelődési Egyesült (DMKE) kezelésében álló internátus a régi megyei kórház épületéből és az 1906-ban emelt internátusi szárnyból állt. A hatalmas, komor épület idegenül hatott a kétablakos kisparaszti és hagymakertész házak között. Maga a tér régi idők emlékét őrizte. Amikor II. József – a selyemhernyó tenyésztését szorgalmazva – elrendelte az eperfák telepítését, a megye itt epreskertet hozott létre. A városban nincs még egy olyan utca vagy tér, amelynek a neve annyiszor változott volna. Eredetileg a közelében álló katonai raktárról Magazinum utcának nevezték. Mivel a téren hosszú ideig szalmát, szénát árultak, Szalmapiac lett a neve. Miután 1864-ben fölépült a kórház, Kórház utca lett belőle. Az úgynevezett tulipán mozgalom hatására a mai Tulipán utcával együtt ezt a nevet vette föl. Az 1912. évi hadgyakorlat alkalmából Ferenc Ferdinánd részére a DMKE épületben rendeztek be lakosztályt, meggyilkolásakor ezért a teret róla nevezték el. Az 1919-ben mártírhalált halt Návay Lajos lett a tér újabb névadója. 1946-ban Köztársaság tér lett belőle, 1990-ben ismét visszaállították a Návay Lajos tér elnevezést.

Kiss Károly – aki két évvel járt József Attila fölött – internátusi emlékeit így idézte föl: Az internisták nagyon összetartottak. Ha valamelyik internistának összeütközése volt az osztálytársával, akkor ajánlatos volt lelépnie, mert az internisták abban a pillanatban társuk mellé álltak. Nem azt nézték, hogy igaza van-e, csak azt, hogy sértés érte az internistát. {637}

1920-ban Gebe Mihály volt az internátus igazgatója. Végtelen kedves, joviális, a diákokat igazán szerető ember volt. Túlzottan nem tudott foglalkozni az intézet ügyeivel, ugyanis tanított a gimnáziumban. Kályáni Ferenc szigorúbban, keményebb kézzel kezelte a diákságot. Kisebb csínytevést sem nézett el. Minden tekintetben rend és fegyelem volt. Az 1921/22. tanévben már mi, hetedikesek és nyolcadikosok tartottunk rendet.

Az internátusnak volt egy régi része, a hajdani kórház épülete; az új rész azon túl, ott kapott lakást Falábu Jenő és Galamb Ödön. Gebe Mihályék a földszinti részt lakták. A régi részben négy-öt háló volt, az új épületben két nagyobb háló. Az új épület földszintjén alakították ki a tanulótermet. Középen húzódott végig az ebédlő és a konyha.

József Attila 1920 elején

A reggeli a kezdeti időben legtöbbször köménymagleves volt, később tej, néha Frank-kávéval. Ebédre főzeléket: babot, lencsét kaptunk, adtak különféle húsokat is. Vacsorára általában meleg ételt adtak. Az élelmezés nehéz gondját úgy próbálták megoldani, hogy a diákok túlnyomó részét kötelezték bizonyos mennyiségű főzőliszt, kenyérliszt, bab, lencse, sőt cukor bevitelére.

József Attilát Pucornak csúfolták, mert mindazokat az ételeket, amelyeket a többiek nem tudtak elfogyasztani, ő hajlandó volt megenni. Képes volt töméntelen mennyiséget fölfalni. Az otthonról kapott csomagokból is megkínáltuk. A környékbeli fiúk szombatonként sokszor hazajártak, és vasárnap este vagy hétfőn reggel nagy pakkokkal érkeztek. A szülők különben is küldtek csomagot. József Attila is kapott nővérétől pakkot, de nem olyat, ami a diáknak nagyon kell: kolbászt, szalonnát, hanem a Zserbóból küldött kis dobozban édességet.

Az internátusban József Attilának nemigen akadt barátja. Zárkózott volt. Különcnek nem lehet mondani a magatartását, inkább elütött a többiektől. Nem törődött a külsejével, nadrágja gyűrött és kopott volt. Velem barátságba keveredett, ugyanis egyszer mellé álltam. A kis gimnazisták az egyik délután, a szorgalmi idő utáni szünetben körülállták, és elkezdték heccelni: József Attila költő, költő, költő… József Attila csendesen, {638} szelíden eltűrte ezeknek a kis gyermekeknek a komiszságát. Akkor én voltam felügyelettel megbízva, és a három gyereknek gyorsan kiosztottam a tisztességes nyaklevest. Ettől kezdve a verseit nekem bemutatta, és felolvasta a tanulószobában.”46

Az internátusban szigorú napirend érvényesült: ébresztő reggel hat órakor, takarodó este kilenckor volt. (Az internátus történetéről részletesen szólunk az Oktatás című fejezetnek a gimnáziumról szóló részében.)

Az internisták reggel zárt alakzatban vonultak a Bolygó és Eötvös utcán át a gimnáziumba. Visszafelé már csoportosan jöttek. A könyveket, füzeteket szíjjal átkötve vitték magukkal.

József Attila, a makói kisdiák

József Attila többszörösen hátrányos helyzetben kezdte makói tanulmányait. Egy hónapos késéssel érkezett ide. Az első nap eleredt az orra, kirázta a hideg, tüdőcsúcshuruttal szállították be a kórházba. Mivel négy polgárit végzett, különbözeti vizsgát kellett latinból tennie. Lelkileg is sok minden nyomasztotta. Kiszakadt a családból. Egy idegen embernek, a gyámnak gondoskodását kellett elfogadnia. Makai Ödön Jolánból úriasszonyt nevelt. A költő testvérnénjét „parasztos” nevén nem szólíthatta, Lucie lett belőle, sőt magáznia kellett. Ő pedig idegenek előtt csupán távoli rokon lett. Jolán, az édes mostoha törődött ugyan vele, de a makói kisdiák félve érdeklődött levelében, hogy a kéthónapos szénszünet alatt „hazalátogathatok-e egy-két napra”. Nem kapott rá választ. Szerényen pendítette meg: „küldhetnétek egy ici-pici tésztát […], de nem muszáj, megvagyok én vígan nélküle is”.47 Megjelenésével, öltözködésével, viselkedésével külön világot képviselt. Sem az internisták, sem osztálytársai között nem tudott föloldódni. Magáról nem beszélt, sőt gondosan eltitkolta múltját. {639}

Életidéző emlékezés alig keletkezett József Attila első makói évéről.48 Legjobb makói barátja, Balog József (1905–1980), későbbi körorvos, főorvos 1970-ben hetven oldal terjedelemben leírta, máig kéziratban lappangó emlékezését. Ebből vett idézetekkel elevenítjük föl az ötödik osztály életét.

Balog József
 
H. Kovács Mihály

„Az osztályon belül nagy volt az összetartozás. Ha valaki bajba került (eltört valamit stb.) s valamelyik tanár vagy akár az osztályfőnök utána érdeklődött, nem adtuk ki a bűnöst. Viszont a tanítás befejezése után, mint a szamár-ménes, szétszaladtunk. Voltak ugyan kisebb tömörülések. Szűcs Laciéknak volt kis bandája, hegedültek, játszottak, állítólag kocsmába is jártak. H. Kovács Mihálynak volt baráti köre, de hogy a tanárokkal nem, úgy egymással sem nagyon jöttünk össze iskolán kívül. Ezt nem is tudtuk volna elképzelni. Hervay Kálmán papája alispán volt, Kolman délután a megyei teniszpályára járt, Kerényi Micu papája megyei gazdasági felügyelő, aki szintén a csodálatos megyeházán székelt. Bauer Laci apja a megyeházán volt iroda-főigazgató, Brommer Andor apja járásbírósági elnök, Bleier Dorka nagy fuvaros családból származott. Stern és Leipnik Tucsa szüleinek fényes kereskedése volt a főtéren. Fodor Jóska volt az egyetlen, akihez eljártam, özvegy édesanyja MÁV-nyugdíjas, férje váltókezelő volt. Egy szem fia, Jóska rendes, komoly fiú. Anyja délutánonként a jól befűtött padolt szobát rendelkezésünkre bocsátotta, ahol dühödten hódoltunk akkori szenvedélyünknek, {640} a gomb-futballnak. Az internistákkal nem barátkoztunk, mert nekik kötött munkarendjük volt, és hetenként egy délután jöhettek ki pár órára a városba.”49

„Az osztályban majdnem mindenkinek volt szerzett neve. A keresztapák általában ösmeretlenek maradtak. Hogy a név honnan jött, Isten tudja. Lehetett fordítás, pl. Hervay Kálmánnak Kolman volt a neve, Dégi Jánost Jamesnek hívtuk (úgy, ahogy írva van), Molnár Jenőt, mivel nagyon érdeklődött a gyöngébb nem iránt, és gyakran ábrándozott: láttam egy csoda nőcit, Nőci néven ismertük. Bleier Endre tele talpakat viselt, természetesen Docza volt a neve; ő egyébként a kétnevűekhez tartozott, mert Lajbi néven is ismert volt. Leipnik Zoltán is két nevet kapott: ő Dütty volt vagy Tucsa. Engem Pikinek hívtak. Két kereszapaságot vállalok, két magántanuló lánykát kereszteltem el. Nem velünk jártak, testi mikéntjüknek megfelelően. Az egyik testes szőke lány, mérsékelt nézeteltérés volt a szemei között – kancsal volt a lelkem – Dulcineának, a másik nádszálvékony karcsúka, átszellemült sápadt arccal, mondanom sem kell, ő lett a Flamingó. Mindkét név jól ült és tapadt. – A tegeződés nem olyan egyszerűen ment, mint ma. Attila az internistákkal tegeződött, de eleinte az osztályban és főként az udvaron nem. Az uzsonnaszünetben az udvaron Attila vizet akart inni, a mellette levő fiútól szeretett volna érdeklődni, és mivel a pesti élete alatt bizonyára találkozott Nick Carterral, úgy kezdte: ugyan, Mister, hol lehetne itt vizet inni? Így ragadt Attilára a Miszter név.”50

Abaffy László
 
Petrásovits Endre

„Az osztály – ma inkább falkának mondanám – íratlan törvényei közé tartozott, hogy ha gyöngébb fölkészültségű, de szimpatikus fiút szólítottak föl, és az elakadt a felelésben – a tanár megkérdezte, na ki tudja? Nem illett jelentkezni. Attila vagy nem ösmerte ezt a törvényt, vagy túltette magát ezen, jelentkezett és megadta a választ. Ebből egy alkalommal botrány kerekedett. Egyik órán Attila több ízben jelentkezett, amikor a falka törvényei tilalmazták. Az intrikusok már óra alatt szították a tüzet. Az eredmény {641} az lett, tíz perc kezdetén az osztályteremben az internisták rövid szóharc után megtámadták Attilát. Az internistákhoz az intrikusok jóvoltából jó néhány felháborodott osztálytárs csatlakozott. Attilát beszorították egy sarokba, így a háta védve volt, és a falka üvöltve támadott. Szerencséje Attilának, hogy a fiúk egymást akadályozták, így többet ütött, mint kapott. A tízperc végéig állta az ostromot.”51

József Attila osztálytársainak tablója

Komolyan vette a tanulást. 1920. október 24-én nénjének, Jolánnak panaszolta: „Rémes, el sem hiszed mennyit magolok. Még egy perc szabadidőm sincs”. A nagyszótárból 120 szót szedett ki; a vagonlakókról hét oldalas dolgozatot írt; Pázmány Péter négy beszédének – 62 oldal – leírta a tartalmát; elolvasta Mikes Kelemen hét levelét. Etus nővérének decemberben azt írta, hogy a házi olvasmányokból kivonatot kell készíteni, Jókaitól három, Eötvöstől egy művet, továbbá Petőfi és Gyulai költeményeit kell kivonatolnia. Tudását fitogtatva latin, majd német nyelvű levelet küldött haza. A latin különbözetire előbb Jirkovszky Sándor, majd Galamb Ödön készítette elő. Különbözeti és felvételi vizsgáit január 21-én tette le. Ettől kezdve a gimnázium rendes tanulója lett, és az internátusban ingyenes helyet kapott.

Osztályfőnöke, dr. Eperjessy Kálmán latinra, történelemre tanította. Magyarra dr. Kovács Károly, németre Fülöp Béla, görögpótlóra Altmann Jakab, természetrajzra Oravetz Lajos, mennyiségtanra Falábu Jenő, görögpótló-rajzra Hoffmann János. Nagyon lelkiismeretesen és szorgalmasan tanult. „Ki van elégítve önérzetem – írta november 2-án nénjének –, mert a latin és a történelem tanára, különben osztályfőnököm, mint {642} követendő példát állított a többiek elé.”

Gebe Mihály, az internátus igazgatója húsz napra korrepetitort állított melléje, hogy tudása biztonságosabb legyen; elnyűtt ruháját kijavíttatta. A jövevény január 31-én sikeresen letette különbözeti vizsgáját. Mivel rajzban nem jeleskedett, a szabadkézi rajzról átment görögpótlóra. Ehhez gyámjától a kérelem valószínűleg nem érkezett meg, mert végül mégis rajzból kapott osztályzatot.

1921 májusában beszámolt szorgalmáról. Ez az osztályban ellenhatást támasztott: „Első tanuló ugyan még Brommer, második Gerzanits, de én már majdnem túlszárnyaltam Gerzanits-t, de legalább is vele egy fokon állok. Most előáll az a helyzet, hogy nemcsak hogy nem kedvel minden társam az osztályban, hanem sok egyenesen gyűlöl, illetőleg irigyel. Múltkor pl.: algebra óra alatt a háromszögek egybevágóságának tételét bizonyította egy fiú a táblánál. Levezeti a tételt és bebizonyítja, két szög és az alap egybevágóságának kimutatásával; ezután azt mondja, hogy mivel a két háromszög congruens, ezért a megfelelő oldalak egyenlők! A tanár azt kérdi – megjegyzem új tanár, akkor volt az első órája –, hogy melyek a megfelelő oldalak? A fiú hallgat. A tanár az osztályra néz. Néma csend. A tanár kifakad »Szégyen és gyalázat, egy osztályból senki sem tud ilyen elemi dolgot. Pedig az előző tanár sok jót mondott az osztályról!« Ebben a pillanatban én jelentkezem. Felszólít: József! (T. i. engem már ismert, mert azon az órán már többször jelentkeztem!) Felállok. Azok a megfelelő oldalak, melyek egyenlő szögekkel fekszenek szemközt! – A tanár ez után még összeszidta az osztályt, hogy csak egy fiú tudta egyedül. Óra után, midőn kimegyek, odajön hozzám az osztály dísze, Bleyer, és azt mondja, miközben öklét felemeli: »Ha még egyszer jelentkezel, majd meglátod mi lesz!« Megjegyzem, a jövő hónapban már húsz éves lesz egy hijján. Nagy, robosztus alak.

És most? »Stréber« vagyok! Mindenki annak hív!”52

Eperjessy Kálmán
 
Tettamanti Béla
{643}

Év végén jó rendű lett. Jelest kapott történelemből, természetrajzból, mennyiségtanból, valamint magatartásból; jó osztályzatot hittanból, magyarból, latinból, németből és testnevelésből, valamint dolgozatainak külalakjából; elégségest görögpótló rajzból. Egyetlen jeles rendű lett az osztályban: Brommer Andor; vele együtt öt jó rendű: Gerzanits József, Dégi János, Kiss János és Koczka Károly; 21 elégséges; egy vagy több tárgyból bukott 3 tanuló. Szorgalmát méltányolta a tantestület. A Singer-alapból száz korona jutalmat kapott, költemény pályamunkáját ötven koronával jutalmazták. Eperjessy Kálmán az iskolai főkönyvben találóan jellemezte: „Tehetséges, kötelességtudó, bátor fellépésű. A versíráshoz nagy hajlama van.”

Gebe Mihály gondoskodásából a nyári szünetben lakásért és ellátásért Mezőhegyesen tanított.

Az új tanévben változatlanul a latin és a történelem tanára, osztályfőnöke Eperjessy Kálmán maradt, a németé Fülöp Béla, a magyaré dr. Kovács Károly, a természetrajzé Oravetz Lajos. A mennyiségtan tanítását Gebe Mihály, a görögpótló irodalmat Matusik (Maros) István vette át, aki egyben a gyorsírás tanára is lett.

Friss erővel, reménnyel fogott a tanuláshoz. Mindent kapott a gimnáziumtól: könyveket, füzeteket, rajzlapokat, vonalzókat, rajztáblát, sőt buzdítást és elismerést is. Egy eszes tanítványra is szert tett, akinek francia származású apja gyártulajdonos volt. Októberben már három negyedikes tanítvánnyal dicsekedett el, tanításukért 600 koronát kapott.

Fülöp Béla, a német tanár megengedte, hogy hallgatóként bejárjon a német különórára. Ebben a négyes csoportban ő az „ötödik kerék”, a társalgásból jól profitált. Ezen az őszön iskolai, pontosabban internista lap alapítása foglalkoztatta. Már a kézisajtó és a papír is rendelkezésre állt, de a főigazgató nem engedélyezte.

Ekkor is tilos volt a tízperces szünetekben a tanteremben bent maradni, de ezt a szabályt egyik-másik osztály megszegte. Egy alkalommal igen durva játékot, vörös pecsenyét játszottak. Ebből József Attila sem húzta ki magát, ezzel is igyekezett javítani osztálytársaival nem egészen felhőtlen viszonyát. „Az internátusbéliek vezették be az új játékot, az újhúst – emlékezett Balog József. – Meglehetősen goromba játék volt. A tanári székben ülő fiú fogta be a szemét az első delikvensnek, aki ölébe hajtotta fejét. Tíz-tizenöt fiú sorakozott, és fölváltva ütöttek a feszülő fenekére. Az áldozatnak ki kellett találni, hogy ki ütött. Ha eltalálta, helyet cseréltek, és a játék hangos ordítás, biztatás mellett folyt tovább. Voltak híres nagy ütők, akik akkorát ütöttek, hogy az áldozat kínjában fölordított. Erre kitört az ujjongás. De ordítottunk a gyönyörűségtől, ha eltalálta, ki volt az ütő; ordítottunk, ha nem találta el. A játékban talán éppen az ordítás volt a leglényegesebb. A leghíresebb ütőnk Sznagyik Pista volt. Technikai újítást vezetett be. Nem nyers erővel ütött és nem függőlegesen, hanem longiálisan. Az eredmény az áldozat hangos üvöltése. Egyetlen hátránya a Sznagyik-féle ütésnek, hogy a gyakorlottabb játékosok megösmerték az ütését, és Sznagyik helyet cserélt. Ebben a játékban eleinte az internisták vettek részt. Hamarosan csatlakoztak a vérmesebb kint lakók is. Nem egy esetben megtörtént, hogy Attila is részt vett, mutatva, hogy be akar illeszkedni a kollektívába. Ha Attila szerepelt, akkor különösen nagy ütők jöttek elő. Attila viszont tűrte minden jajszó nélkül, csak a nézőközönség üvöltött még a szokásosnál is hangosabban.”53 {644}

A karácsonyt József Attila Pesten töltötte. Ekkor még reménykedett a félévi jeles bizonyítványban. Balog József fölidézett egy epizódot a latin osztályzatról, de tévesen az ötödik osztály első félévére tette. A történetnek Petrásovits Endre is szereplője, már pedig ő csak a hatodikban lett makói diák, tehát a leírás a hatodik félévére vonatkozik. „Eperjessy Tanár úrnak megvolt az a szokása, hogy megkérdezte az osztályt, ki milyen jegyet akar. Ki akar jelest? Az osztály álszerénysége hozta magával, hogy még Petrásovics Endre, az elösmert legjobb latinista sem állt föl, hogy jelest óhajtana. Legnagyobb megdöbbenésünkre Attila fölállt, jelezve, hogy jelest akar. Halk moraj. Eperjessy tanár úr ösmeretlen szöveget adott föl Attilának, a segítőkészség éppen az osztály összetartása miatt erősen kifejeződött bennünk. Súgással s általában föld feletti és föld alatti módon igyekeztünk a bajba jutotton segíteni, de ebben az esetben, amikor Attila megsértette ezt az álszemérmet, senki sem segített. Mögötte ültem, Petrásovits a következő padsor első padjában, Attilával szintben, de amikor elakadt, s mi ösmertük a szót, némák maradtunk. Amikor Attila elakadt, halk, de gúnyos hurrogás hallatszott, úgy hogy a végén Eperjessy tanár úr megjegyezte, no még várunk azzal a jelessel!”54

Félévi bizonyítványa rosszabb a vártnál: „A bizonyítványom jobb mint tavaly volt – írta gyámjának –, de még mindig elég gyenge – nem színjeles. Talán az év végére már az lesz. Hármasom nincs, görög jó, német és gyorsírás jeles.”55

A Segítőegyesület ekkor cipőt helyezett számára kilátásba. Amikor az egyesület elnöke meglátta elnyűtt cipőjét, megkérdezte: „miért nem jöve Öntől kérés? Kérjen, költőnek adatik! – számolt be tréfás hangon maga a költő – és én mondám: Kéretik és elfogadtatik! S lőn szörnyű folyamodásírászat.”56

A hatodik osztály második félévének eseményeiről keveset tudunk. Ebben az időben szinte teljesen megszakadt családi levelezésük. József Attila a Makai Ödönhöz 1922. február 18-án küldött levele utáni féléves (!) csendet József Etelkához augusztus 17-én írt levele törte meg. Pedig mi minden történt ez alatt! A Márta-szerelem, a jeles bizonyítvány, az öngyilkossági kísérlet, Juhász Gyula barátsága. A nyáron Kiszomborról már részletesen írt Etusnak nemcsak a történtekről, de nénjei iránti ragaszkodásáról is: „Ödön – látod, így írom – tavalyi lapja szerint »igazán elveszett hitem szellemi képességeidben, ha még azt sem tudod elérni, hogy eminens légy, és tiszta egyes kalkulusod legyen«, mert az osztályunkban most én vagyok a legjobb diák, az első eminens, lévén tiszta egyes kalkulusom. Még tornából is jelesem van, életemben először […] A testvéri kötelékre vonatkozólag azt mondom nagy hittel, hogy az bennem elszakíthatatlan, úgy Te irántad, mint Lucie iránt, avval a különbséggel, hogy Neked Isten, világ előtt öcséd maradok, míg Lucienek csak belül. Emberek előtt soha! Azért ne hidd, hogy Őt nem szeretem. Dehogyisnem. Azt is jól tudom, hogy minden hibám dacára Ő is szeret engem. De Lucienek idegei talán jobban tönkre mentek már, mint az én idegeim a mai napig. – Hogy bizonyságot tegyek arról, hogy mégis szeretlek, jobban, mint Te gondolod, megsúgom, hogy vizsga felé haladó napokban, valami dekadens pillanat hatása alatt »megettem« hatvan drb. aszpirint, este fél kilenckor, egy óra múlva végig vágódtam a folyosón 41.6°C lázzal. Tíz órakor gyomormosás, elég kellemetlen valami, istentudja hány nap fekvés, aztán a színjeles bizonyítvány. Klasszikus, mi? Nem tudom, Nekik megírta-e az Igazgató.”57 {645}

Öngyilkossági kísérletéről a legilletékesebb, Galamb Ödön írta: „Nemcsak a szerelem adta kezébe a mérget, hiábavaló egész élete. Nincs miért élnie, nem szereti őt senki.”58 Szabolcsi Miklós szerint: „a család életének problémája ekkorra érik benne fájdalmas, kínzó tudattá”; „a Mama halála után többé-kevésbé fölépült új család is szét van dúlva”; az osztály és az internátus többsége „közömbösen, értetlenül vagy ellenségesen áll vele szemben”; „csalódás a szerelemben”; nyomasztja az „állandó anyagi szorítás, kopott ruhák s pénzhiány”; „túlfeszített tempójú tanulás a jelesért, az ingyenhelyért”; „korábbi sebek s bántások”. „Mindez együttesen idézte elő a »dekadens pillanatot«.”59 A kitépett irkalapra írt „végkérése” arra vall, készült tettére, alaposan megfontolta:

„Mindenem azé, akinél van, kivéve az internátusban lévő fehérneműmet és ruhámat, melyek osztassanak ki szegénysorsú tanulók között.

A pályázaton nyert 100 K-mat adják oda Kiss Károlynak, akitől ennyit kaptam kölcsön, amit itt is hálásan köszönök; a hátralévő instruktori követelésem 100 K, kérem ezt Fülöp tanár úrnál lévő hátralékom fedezésére fordítani.

Egyéb adóságaimra nézve kérem Gyámomat, hogy azokat fedezze.

Olyan sokan vannak, akik közel állanak szívemhez, hogy lehetetlen most Tőlük külön-külön elbúcsúznom: köszönöm jó szavukat, érdeklődésüket, pártfogásukat s üdvözlök, köszöntök mindenkit!

Makó, 1922 jún. 26. József Attila60

József Attila Kukoricaföld versének kézirata

József Attila önéletrajzában költői túlzással írta: „Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem”. Gebe Mihály két ötödikes {646} kisleányt – Faragó Máriát és Kiss Ilonát – algebrából elbuktatta, és a pótvizsgára való fölkészítésükre József Attilát ajánlotta.61

A tanításért teljes ellátásban részesült. Mindvégig Kisséknél lakott (Zöldfa u. 404/A), étkezése hetenkénti váltásban történt. Kiss Mária írásaiból tudjuk, hogy mezei munkára nem fogták be, de hagymaszedésre egyszer kivitték. A hagymaásó úgy föltörte a tenyerét, többet nem fogták be erre a munkára. Ez az élménye kapott megfogalmazást a Tőkehaszon balladájában: Szedd guggolva a vöröshagymát... Szintén költői túlzásként idézi föl a Párizsban keletkezett Kiszombori dalban: Csak kapáltam nap mint nap egyre. Kiss Mária szerint nem állt kezére a mezei munka, bár a jó szándék megvolt benne.

Tanítványa apjának, Faragó (Zsidó) Mihálynak Szogolyban volt valami három és fél holdnyi földje, amelyet aratás után másodvetésként kukoricával vetettek be takarmány, misling, csalamádé céljából. Innen kellett alkalmanként, a varjakat elüldözniük. Erre a célra benzineshordót, Kiss Ferenc szerint lernit, rozsdás sütőt alkalmaztak.

Már Kiszomborról megírta József Attila nénjének, Etelkának: „nem akarok még jelen pillanatban gondolni sem arra, hogy visszamenjek az internátusba. Ha kapok nevelői állást Makón, jó, ha nem, úgyis jó, mert akkor valami foglalkozás után nézek, és magántanuló leszek.”62

József Attila saját lábára kívánt állni, gyámjának meg is írta: „most már nem kérek semmit”.

A hetedik osztály tanári karában alig történt változás. Tettamanti Béla vette át a magyart és a németet is.

József Attila 1922. november 4-én életének újabb alakulásáról számolt be Makai Ödönnek: „Iritz Miksa bornagykereskedőnél vagyok nevelő. Havonta 5000 és egynéhány K fizetést kapok. Ebből 5000 K-t fizetek lakás és ellátásért.”63 1923 januárjában Espersitnél kapott lakást.

„Visszatért az iskolába, de a fegyelmet nem bírta. Nekem panaszkodott.

Ott hagyom az iskolát.

– Mit csinálsz?

– Magánúton fogom lerakni a vizsgákat.

– De addig hol leszel?

– Itt János bácsinál. Az alsó lakásban meghúzódom. Kosztomat meg majd meg

keresem.”64

Három hónapos tanulás után, június 25-én letette az osztályvizsgát a gimnázium hetedik és nyolcadik osztály anyagából; a hetedikből jó, a nyolcadikból elégséges eredménnyel. Nyolcadikos magyar dolgozata majdnem elégtelen lett. A kapott témában a kisebb írókról megfeledkezett. Galamb Ödön és Tettamanti Béla közbenjárására kapta meg az elégségest. Az eredménnyel nem lehetett megelégedve, ezért az érettségit Budapesten, a Werbőczy gimnáziumban tette le. Tettamanti Bélának küldött levélben beszámolt az érettségijéről, és az érettségi elnök, Pintér Jenő vélt rosszindulatáról. {647}

„A Parnasszusra is elindultam…”

A különbözeti vizsgára készülve a poétáskodásra nem jutott ideje. De 1921. február 20-án már büszkén emlegette Jolánnak: „Írtam egy verset (többek között) amit a magyar tanárom nagyon jónak talált mondván: »Van benne érzés, gondolat, és igazán dicséretére szolgál«. Ő maga adta át az önképzőkörnek, s ott maga a tanár elnök [Kovács Károly] fogja felolvasni 27-én.”65

Szilágyi Kató

Eötvös utcai barátjának udvarából átlátva a lábtúlsó (Gróf Vay, ma Síp utcai) ház kertjébe, föltűnt az ott hajladozó 15–16 éves leány, Szilágyi Kató, akit a háztulajdonos nagyapáról Erdei Katóként emlegettek. Ő lett József Attila első makói múzsája. A hozzá írt vers füzetlapokat galacsinba gyűrve dobta át a kerítésen. Egy kalapnyi költemény gyűlt össze, amelyet azután későbbi lovagja, Kiss Ernő kedvéért – akit Csösze néven emlegetett az aranyifjúság – megsemmisített. Az ifjú múzsa – a későbbi Schlossz Zoltánné gyulai virágkereskedő – emlékezetből idézte föl a Leánykérés c. verset. Befejezése valóban illik József Attila személyiségére:

De ha kosarat kapok,
akkor nagy lármát csapok,
Katómtól búcsút veszek;
aztán – öngyilkos leszek!66

Október 23-án József Attila elújságolta Jolánnak: „Van egy egész csomó új- meg újabb versem, az internátus igazgatója [Gebe Mihály] evvel kapcsolatban azt mondta, hogy született nyugatista vagyok.”67 December 2-án Galamb Ödön megjegyzésével dicsekedett el: „Apropos, tegnapelőtt írtam egy verset, ez a legutóbbi – egyik tanárom, {648} aki különben igen művelt és mégis szerény ember [Galamb Ödön] azt mondta rá, hogy ebből az egy versemből látja először azt a szellemet, amely érvényesülni fog. S erre föl adott három kötet Adyt, ezek: »A magunk szerelme«, »Új versek«, s »A halottak élén.« […] Karácsonyra csakis Adyt kérek!68

Ebből az időből az önképzőköri jegyzőkönyv is megörökítette szereplését: „József Attila VI. o. t. nagy érdeklődés mellett felolvasta három költeményét: A szolnoki hídon, Két szív [ezt nem ismerjük! – PL], Keresek valakit. A bíráló, Horváth Ferenc VIII. o. t. kissé erős kritikát mond a költeményről, de elismerésre ajánlja […] A tanárelnök a költeményeket kiadja Politzer Dezső VIII. o. t.-nak, hosszabb bírálatra.”69 Kissé később Meizner László Petőfi Falu végén kurta kocsma című versét szavalta. A költőről bejegyzés: „József Attila VI. osztályos a szavalatot elismerésre méltatja”.70

Gebe Márta

József Attila újabb múzsája 1922 tavaszán Gebe Márta (1906–2003) lett, az internátus korábbi igazgatójának, a kedves Miska bácsinak a leánya. A Madonna-arcú, szőkés hajú, babás arcú szépségbe minden internista szerelmes volt, de ő még a „partiképes” lovagokat is elutasította. József Attila április 2-án ibolyát ábrázoló képeslap hátulján egy epigrammában vallott szerelmet:

„Tusikának”: Mint ibolyák, a férfikebelben a szív kivirágzik, – S mint ibolyák rejtve este magába susog.”71

Tizenhetedik születésnapján, április 11-én Vers Mártuskának felírással írta első szonettjét, a Távol zongora mellett címűt. Azután születtek újabb lírai vallomásai: Tavaszi ének, Csókkérés tavasszal. {649}

Csókkérés tavasszal

Márta, hajad,
bronz-ajakad
kéri s lázad a vágyam
illatozó,
vészt okozó
csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
hű szerető
karban ölelni igézve,
édes ölön,
rózsatövön
szép szemeket megidézve.
Retten a lomb,
zöldel a domb –
arra szaladnánk ketten,
reppen a szél,
csókra beszél,
dalra kel önfeledetten,
véle dalol
itt valahol
szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Így, ez a rend –
most csak a csókod kérem.

Kiszomboron írta Névnapi dicséret című költeményét. Ezt Kiss Ferenc – tanítványának, Ilonkának öccse – virágcsokorral vitte be gyalog Kiszomborról Makóra Gebéékhez.

A diákköltőt Galamb Ödön mutatta be Espersitnek, Espersit még 1922 februárjában megismertette Juhász Gyulával. Nyáron a kiszombori házi tanító váratlan elhatározásra jutott: verseinek egy kötegét bevitte Juhász Gyulának. A Mester néhány nap múlva meleg hangú levélben ígérte meg támogatását: „Higyje el, hogy ha van ma hazai költő, aki magát szívből szereti és becsüli, elsősorban Juhász Gyula az. Bízzék, ne lankadjon, írjon tovább, tanuljon tovább, magának nem szabad és, ha akarja nem lehet elkallódni!”72

József Attila szívből fakadó szeretettel köszönte meg a meleg hangú levelet: „Jaj, nemis tudom az én nagy örömömet, hálámat, szeretetemet sehogyse kifejezni.”73 A levélhez mellékelte Szeged alatt című költeményét, amely klasszikus értékű sorokkal fejeződik be:

Lelkemen most halk remegés fut át: {650}
szeretném szépen felköszönteni
magányos, árva, bús Juhász Gyulát.

Bár levelét azzal fejezte be: „nem kérem, hogy írjon”, nincs türelme a választ megvárni, egy forró augusztusi napon begyalogolt mezítláb Szegedre.

Juhász Gyula levele József Attilának az ifjú poéta kézírásában

József Attila egyik maradandó értékű kiszombori verse a Kukoricaföld. Ezt elküldte a Nyugatnak, Osvát Ernőnek ajánlva. Kiszomboron mélyen átélte a szegény emberek világát. Erről tanúskodik Éhség, Részeg a síneken, Aratás előtt, Holttest az utcán című verse. Perc című költeményét tanítványának, Ilonkának ajándékozta. A jámbor tehén nem más, mint Kisséknek Pörge nevű tehene. A mélyen vallásos Kiss Andrásné családjával József Attila is eljárogatott misére és litániára. Itt keletkezett a Csöndes estéli zsoltár és A Szent Jobb ünnepén. {651}

A kiszombori verseket József Attila iskolai füzetbe lemásolta, és 1922. október 11-én öreg barátjának az alábbi ajánlással adta át: „Küldöm szeretettel ezt a kéziratot Kesztner Zoltán úrnak.” A hosszú ideig lappangó kéziratos füzetre (valamint A legutolsó harcos címűre) 1987-ben sikerült rábukkannom, és dr. Tézsla Józseftől makói múzeum irodalmi gyűjteménye részére megvásárolnom. 1997-ben, Kiszombor fönnállásának 750. évfordulójára, a községi önkormányzat hasonmás kiadásban meg is jelentette.

József Attila november 4-én eldicsekedett Makai Ödönnek: „A Parnasszusra is elindultam (!). A szegedi Színház és Társaság közölte két versem és olyan dicsérádát zengett rólam, hogy szinte belekábultam. Versekért eddig vagy 500 K-t kaptam. Decemberben jelen meg első verseskönyvem: Szépség koldusa, Juhász Gyula előszavával, Szegeden. A kiadó a tiszta bevétel 50%-t adja nekem. 300 pldon nem sok nyereség lesz a 150 K.”74

Másnap, november 5-én valóban megjelent Szegeden a szegedi fiatal költők lírai antológiája Koroknay József nyomdájában, Kekk József szerkesztésében benne József Attilának négy (!) versével. Az egész kötet meghatározó verse a Fiatal életek indulója volt.

A Makói Reggeli Újság mellékletében, a Dongó november 5-i számában névtelenül jelent meg A hit nem boldogít című költeménye. Ugyanezen a napon látott napvilágot a Szegedi Híradóban A Bánat és a Szeged alatt.

Amikor József Attila mezítláb meglátogatta Juhász Gyulát, akkor született meg az önálló verseskötet terve. Szeptember végén már azt írta Juhász Gyulának: „Koroknay kiadja a könyvem, csak annyi előfizetést kér, amennyivel a papírt lekötheti. Már szedem is a pénzt à 150 K.” „Koroknay a tiszta bevétel 50%-át adja nekem, ám ő is azt hiszi, hogy nem lesz min osztozkodni.”75

A Szépség koldusa (1922)
 
A legutolsó harcos (1989)
{652}

A kötethez Juhász Gyula meleghangú előszót írt: „Emberek, magyarok, íme a költő, aki elindul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!”76

A Makói Friss Újság karácsonyi számában a kötet névtelen méltatója nagy jövőt jósolt a költőnek: „Sokatígérő, itt-ott súlyos költői értékeket csillogtató poémák ezek, egy magasba lendülő fiatal élet biztató indulója.”77

Ugyanezen a napon a Makói Reggeli Újságban Espersit János szintén komoly ígéretnek tartja József Attila verseit: „Verőjük egy fiatal fiú, nincs tizennyolc éves, tanul, küszködik, keresi magát, marcangolja a lelkét, de nem dadog, mert érzéseinek hangot tud adni, szép hangot, s bár árva, szegény és küzdelmes az élete, nem a szépség koldusa, mint könyvének címében annak kifejezést akar adni, hanem a szépség királyfija, kiből szépségkirály lesz, akárki meglássa.”78

A kötet irodalomtörténeti értékelésére Szabolcsi Miklós a legilletékesebb: „Epigon s mégis eredeti, fáradt-elkeseredett és hetykén-vidám egyszerre; mert ezek a vonások egységet alkotnak: a kezdő költő, az útját kereső ember költészetének, jellemének, egyéniségének természetes egységébe illeszkednek. Más mesterek nyomán indul, mert bennük érzi leginkább kifejeződni azt, ami saját érzése is, s mert velük akar megmérkőzni is; de nem egy versében, sorában vagy képében már ott szól saját őszinte és mélyről jövő hangja. Költészetének, életének alapvető érzése ekkor a fáradtság, kétségbeesés, elégedetlenség, reménytelenség, menekülés, sőt az életundor, – ám mindez egyúttal egyik megnyilvánulása a világ elleni lázadásnak…”79

Makói nézőpontból különösen tanulságosak a Szépség koldusának ajánlásai. Karácsonykor olyan példányát adta át Mártának, amelybe az ajánlás nem nyomtatva volt, hanem saját kézírásával.

Mártának karácsonyra
Versemmel hogyha megelégszel,
Kínáltam úgyis már elégszer –
Fogadd el: véres, könnyes ékszer:
Makó, 1922. József Attila

Bálint Nagy István doktornak meleg üdvözléssel Makó, 1922. dec. 18.

Balogh Jóskának, kenyeres-kujon pajtásomnak,

Aki úgy pendül egy húron velem

Miként H mellett az A,

Micsoda disszonancia!

Alvó Titánt legyecske így gyötör:

Tagadja, hogy versem mily gyönyör.

Fülébe zengem büszke rímeit,

De ő dicséri rossz galambjait

S hogy zseni vagyok el nem ösmeri

Pedig naponta bömbölöm neki! {653}

Dr Eperjesy Kálmán tanár úrnak szeretettel küldöm könyvem, volt diákja József Attila Makón, 1922. XII. 21.

Köszöntő meleg szeretettel küldöm Espersit János doktornak. Makón, 1922. dec. 23. József Attila

(A belső címlap verzóján)

Doktor Espersit Jánosnak. József Attila rímei alá – nagy örömmel – én adtam az ólomlábat; az ő dolga, hogy bedöngjön vele a magyar irodalomba. Szeged, 1922. dec. 23. Koroknay József

[Falábu] Jenő bátyámnak több-több szeretettel, mint a tanítványok szeretete József Attila

Dr Galamb Ödönnek – atyám helyett – ölelő szeretettel. Makón, 1922. dec. 21. József Attila

[Gebe] Miska bácsinak meleg fiúi szeretettel. Makón, 1922. dec. 20. József Attila

Juhász Gyula bátyámnak nagy-nagy szeretettel Szeged, 1922. dec. 17. József Attila

[Kályáni Ferencnek] Igazgató úrnak tisztelettel, amiért olyan sokat törődött velem. József Attila

Kesztner Zoltán bátyám fogadja szeretetem jeléül. Makó, 1922. dec. 19. József Attila

Matusik István tanár úrnak meleg szeretettel. Makón, 1922. dec. 21. József Attila

Móra Ferencnek szeretettel Szeged, 1922. dec. 17. József Attila

Pintér Jenő főigazgató úrnak, érettségi vizsgám alkalmával Budapest, 1923. dec. 18.án mély tisztelettel József Attila

[Rottenstein Antalnak] Az én kedves orvosomnak, az aszpirin-ölő Rottenstein Antalnak. Makón, 1924. febr. 4. József Attila

Az én palántanevelő szerkesztőmnek, Saitos Gyulának erős szeretettel. Makó, 1922. dec. 18. József Attila

Siket Mancikának Ama bévülről baracklekvárral megkenegetett palacsintáért, hálás köszönetem jeléül Makón, 1923. január 17. József Attila

Kedves tanáromnak, Tettamanti Bélának, aki mindig szidott ezekkel együtt, de azért mégis, tudom, hogy szeret egy kicsikét, küldöm nagy, meleg szeretettel! Makó, 1922. dec. 21. József Attila80

A VII. osztályos József Attila az önképzőkör aljegyzője lett. Az első ülésen három szavalattal lépett föl. Adytól választott vers, Harc a Nagyúrral elszavalása nem nyerte meg társait: „Nem jó a költemény megválasztása, a szavalás kissé monoton, nem kísérte mimikával.” Két saját művéről: A bánat és a Koldus címűről a költő saját kezű írásával ezt írta: „Balog József VII. o. t. bírálatában tehetséges fiatal költőnek nevezi {654} József Attilát [a saját nevét aláhúzta!], elismeri verseinek jóságát, szépségét, nyelvének zengzetességét, s dicséret mellett a jegyzőkönyvben egész terjedelmükben való megörökítését kéri a körtől. – Tekintve, hogy ennek a jegyzőkönyvben helye nincs, a tanárelnök, amennyiben a kör kívánja, az aranykönyvben való megörökítését javasolja. – Ezután Nagy László VIII. o. t. szólal fel, s kéri József Attilát, hogy inkább hazafias költeményeket írjon, ha ír, s ne kövesse a modern költők túlságba vitt egoizmusát. Hasonló képpen Szabados László és Gerzanits Imre VIII. o. tanulók ajánlják József Attilának, hogy inkább hazafias költeményeket írjon, mert erre inkább szüksége van hazánknak, mostani állapotában. Goltner Dénes VIII. o. t. a költemény egyes kifejezéseit, amiket a bíráló zengzeteseknek mond, kifogásolja. – A kör többsége a költeménynek az aranykönyvbe való megörökítését határozza el.”81 A következő ülésen „a tanárelnök kijelenti, hogy a tárgysorozat utolsó pontja, József Attila VIII. o. t. Boros keserűség c. költeménye (szavalja: Petrásovits Endre VII. o. t.) nem kerül sorra. József Attila verseivel szívesen foglalkozunk, de azt szavalni egyelőre nem fogjuk.”82 Ez a bejegyzés még József Attila kézírása volt.

Fönnmaradt Balog Józsefnek a Tanulmányfej című költeményről fölolvasott háromoldalas önképzőköri bírálata. Előbb költői indulásáról szólt: „József Attila már beevezett a révbe, most csak az a kérdés, fog-e horgonyt vetni, vagy hagyja hajóját a szél által a nyílt tengerre kiverni, hogy amint jött, úgy el is tűnjön a névtelenség homályában. […] Egy piszkos korcsma ivójában egy komor férfi iszik. Ez a tartalom, a többi rész mind jellemzés, még pedig mesteri. […] Sajnos a költemény írója már nem tartozik iskolánk rendes tagjai közé (azt hiszem, magántanuló), ezért nem tudom, hogy lehet-e valamely érdem fokra ajánlani költeményét. Ha lehet, úgy dicséretre ajánlom…”83

Espersit Mária (Caca)
{655}

József Attila 1923. március 1-jén ismerkedett meg Espersit János leányával, Máriával, Cacával, újabb makói múzsájával. Első találkozásukat Caca így idézte föl: „Amikor hazaérkeztem, Attila már ott lakott, de én nem tudtam róla. Édesapám bemutatta: »Ez itt József Attila, a jövő egyik legnagyobb költője!« Úgy látszik, meglepetve és kételkedve nézhettem, mert apám megismételte: »Igen, a jövő legnagyobb költője lesz! Ez pedig a kislányom« – és rám mutatott. »A kislányom? János bácsi mindig, mint kislányomat emlegette, és én azt vártam, most pedig itt van egy hölgy előttem, és én zavarban vagyok«, – mondotta Attila. – »No, akkor ismerkedjetek össze« – azzal édesapám otthagyott minket, átment a másik szobába. Attila minden bevezetés nélkül rámutatott egy székre, és rám szólt: »Kérem, üljön le oda. Egy kicsit talán odább, így, hogy a nap is az arcára süssön, ne mozogjon és ne mosolyogjon«. Papírt, ceruzát vett a kezébe, leült velem szemben, és merően nézett. Uramisten! ez a fiú talán megzavarodott – gondoltam magamban. Most mi lesz? Nagy félve megkérdeztem, hogy talán le akar rajzolni? »Majd megtudja! Csak üljön nyugodtan és mosolyogjon!« Elképzelhető, milyen nyugodtan ültem, és milyen bájosan mosolyoghattam. Attila ült velem szemben, nézett és írt, nézett és írt. Én pedig félelmemben szinte megkövülten ültem. Végre abbahagyta az írást, odajött, és átnyújtotta a papírt ezekkel a szavakkal: »Ezt tegye el jól, mert erre még egyszer nagyon büszke lesz!« Egy vers volt, ehhez kellett modellt ülnöm. A vers címe: Leányszépség dicsérete, Espersit Cacának.”84

Sorjáztak a Cacához írt szerelmes versek: A három Leányszépség és változatai, Tavaszi labdajáték, Ezerfárosznyi végzet, Útrahívás, Rög a röghöz. Szabolcsi Miklós szerint az Útrahívás „egyike nemcsak e tavasz, hanem az ifjú József Attila legszebb verseinek; talán éppen azzal, ahogyan az irodalmias sablont magas hőfokú s mélyről fakadt érzelem izzítja át.”85 Közölte a Nyugat, szerepel a Medvetáncban. Rög a röghöz „csúcspontja az ezévi szerelmes verseknek”, a „felülmúlhatatlan finomság, gyengédség”, „tündéries lebegés, báj”, a „szavakba öntött harmónia, boldogság, kiteljesülés” jellemzi.86

József Attila tizennyolcadik születésnapjára, 1923. április 11-ére írta makói búcsúversét, az Elköszönő szelíd szavakat. Még nem szánta rá magát a magánvizsgára, fölmerült benne, hogy Pesten keres munkát. Továbbra is Makón maradt. Meleg hangon búcsúzott iskolájától, szerelmeitől és öreg komáitól.

József Attila makói korszakának záró verse, a Megfáradt ember 1923 karácsonyán jelent meg a Makói Friss Újságban. Szabolcsi Miklós szerint a mű hangulata nyári vagy kora őszi; szeptemberben keletkezhetett, mindenképpen azt a hangulatot, lelkiállapotot fejezi ki.87 Példátlan a költő életművében, hogy e verse még pályája során tizenhét alkalommal jelent meg nyomtatásban.88 A Babits Mihály szerkesztésében 1932-ben kiadott Új Anthológiában József Attila két verssel szerepelt: a Megfáradt emberrel és a {656} Tiszta szívvel című költeményekkel. A Magyar Rádióban 1935. augusztus 14-én József Attilától először ennek a sorai voltak hallhatók az éter hullámain.

Nem előzmények nélküli a vers. Az impresszionista tájleírás Juhász Gyula-indíttatású: „A földeken néhány komoly paraszt | hazafelé indul hallgatag.” Ady Endrének klasszikus sorai: „Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse…” is visszacsengnek: „Se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér…” Van, aki Kassák Lajos vagy Szabó Dezső, ismét mások Goethe és Schiller szövegszerű vagy hangulati nyomait vélik fölfedezni. Szabolcsi Miklóssal együtt mondhatjuk: „Ezeket a különféle helyről származó elemeket szerves, harmonikus, újfajta egységbe olvasztotta a költő.”89

József Attila búcsúverse Makótól

A vers alaphangulata a fáradtság, a rezignáltság, a melankólia. A munkában elfáradt parasztemberek képével indul, valójában ő maga a megroskadt, az élet terhébe belefáradt ember. A hazafelé ballagó parasztokat a fizikai megterhelés, őt a lelki bánat {657} súlya nyomasztja. A fáradtság rádöbbenti magányosságára, egyéni gondjaira és nyomasztó terheire. Mégsem válik ez a költői remekmű tragikus hangvételűvé: „ A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget”; a természet ölén megpihenő költő ezer gondja és terhe eloszlik, harmattá lesz, a feszültség föloldódik, a természetbe való belenyugvás harmóniává válik.

A Megfáradt ember József Attila költői pályájának vízválasztó verse. Vége az útkeresésnek. Szabolcsi Miklós szavaival: „végpontja egy fejlődési szakasznak, és kiindulása egy újnak”.90

József Attila Megfáradt ember c. versének kézirata

Érettségire készülve nyomasztotta az otthoni légkör, vágyott Makóra. Espersitnek írta: „Az otthonom pedig hát ott, Makón van.”91 A szilvesztert már itt töltötte. Részt vett az újságírók vidám szilveszteri mulatságán, a Görbeesten. A közönség köréből megadott témákra verseket rögtönzött. A kéziratokat elárverezték, és ez számára szép anyagi eredményt hozott. „Szilveszter éjszaka fölléptem, kerestem 175.000 koronát, ebben ugyan benne van két ott rögtönzött vers árverési díja is. Nyugodtan, szépen elmúltak a napok az én szerető János Bácsim mellett. Dolgoztam sokat, tíz egynéhány jó verset és egy egyfelvonásos drámát írtam. […] Éppen ma beidéztek a rendőrségre, ahol megtudtam, {658} hogy az ügyészség Istengyalázásért pörbe fogott a Lázadó Krisztus nyomán. Itt, Makón viszontláttam azt a kéziratot, melyet még szeptemberben adtam oda Hajdu Henriknek. Legföljebb egy évi fogház, ami alatt szépen megtanulhatok németül. János Bácsi ugyan azt mondja, hogy az ügyész, ha megtudja, mennyi idős vagyok, a vádat elejti, mert dorgálást kaphatok csak. De ő nagyon optimista. Minden esetre Makón fogom leülni, mert akkor itt az egész városból hoznak be ennivalót és jó dolgom lesz: ismerem az egész kapitányságot. János bácsi is azt mondja, hogy ez nem baj, ő is ült fogházban, államfogházban, sőt börtönben is: az a fontos, hogy ne lopásért vagy csalásért üljön az ember és ebben igaza van.”92

  Stróbl István karikatúrái:

Espersit János,
 
Saitos Gyula,
 
Gorcsa Péter

A Görbeest alkalmából a város nobilitásairól a szegedi karikaturista Stróbl István 20–25 rajzot készített. A karikatúrákat szellemes konferálással elárverezték, az ábrázoltak nehéz pénzen megvásárolták.93

Pesti tartózkodása idején József Attilának hiányzott a makóiak szeretete, barátsága. Ki is öntötte bánatát és keserűségét Espersit Jánosnak 1924. július 5-i levelében: „Január végén feljöttem Makóról és itt – teljes joggal – úgy fogadtak, ahogy egy munkakerülő csavargót szokás. Végtelen szomorúság csavarta ki minden erőmet, a miért nem maradtál ott’-ra, meg arra, hogy miért nem kerestem állást, hogy itt tönkre teszem a házat. Kétségbe esve kerestem mindenfelé állást […] Elhatározták, hogy Etust elküldik valahová, Lucie Francensbadba utazik és – én is szedjem valamilyen irányba sátorfámat, hogy hová? Ahova lehet. Nézzek tanítványok után. Menjek Makóra. Ott szeretnek. És ha nem kapok ott állást, két hónapig szívesen eltartanak […] Tudom, hogy szeretnek engem, de éppen mert tudom, nem zsaroltam volna-e meg ezzel János Bácsit? Ödön bátyámat? Béla bátyámat? Nem szeretem-e mindhármukat annyira, hogy megkíméljem szeretteimet ilyenektől? Nem akartam megírni szomorú állapotomat sem, de kényszerültem erre. […] Itt nem volt a János Bácsi meleg, bíztató szeme, simogató keze, Galamb Ödön szerető magához való ölelése és Tetta-Manti Béla szerelmes, férfias, bátorító kézszorítása.”94 Espersit hívására jött is megint Makóra.

1924 nyarán újabb makói múzsa vált költészetének ihletőjévé. Ekkor ismerkedett meg Saitos Valériával. Az e néven emlegetett leány valójában Pop Valéria volt: egy {659} román pópa leánya, akit Saitos Gyula a háború idején ismert meg valahol Észak-Erdélyben, és hozott magával Makóra. Nem féltestvére volt – ahogy terjesztették a családban –, hanem élettársa. Lobogó fekete hajával, fejedelmi tartásával, tüzes szemével, kívánatos szépségével fölhívta magára a kisváros figyelmét, de József Attiláét is. Ő lett a Ria-versek ihletője. Riának hívom című versében szerelmüket így jellemezte:

Egy hangvilla két ága vagyunk,
S mégis, ha egymásra nézünk,
Néha rekedten száll föl a szomorúság.

A Most fehér tűz című, 1924 őszéről való versében már múlt időben szólt róla: „Én még mindig Riának hívom”. Kilométerekkel című versében ezt a szép költői képet költi róla: „Ria karcsúbb a liliomillat esteli árnyékánál”. Ezt a szürrealista képzelettársítást egy év múlva a Magyarország messzire van… című bécsi rögtönzésében ismét fölhasználta. („Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.)95

Saitos Valéria

Saitos Valéria később különcködéseivel elviselhetetlenné vált Saitos Gyula számára. 1941-ben előle menekült el Ungvárra, ahol Kárpátia címmel lapot szerkesztett. Valéria mit sem tudott hollétéről. Az újságíró szüleit erőszakkal kényszerítette, hogy nevükre vegyék. Így – amint jó erkölcsű úrileányhoz illő – a lapszerkesztő féltestvéré-nek adta ki magát. Saitos Gyula 1963-ban Erdei Ferenc segítségével települt haza Szovjetunióból, de nem Makón, hanem Rábacsanakon telepedett le.

ALegutolsó harcos című sokáig lappangó kéziratos füzet József Attila második verseskötet-tervezetének egyik stációját jelentette.96 Előbb a Kozmosz éneke szonettcikusát szerette volna önálló füzetben megjelentetni. 1924 tavaszán Lázadó {660} Krisztus címmel tervezett új verseskötetet összeállítani. Nyáron Espersit János írógépén önálló lapokra lila betűkkel gépelte verseit, hogy a sorrend változtatható legyen. Szegedi egyetemi hallgatóként nem állt rendelkezésére írógép, ezért szeptember végén, október elején valami kislánytól kapott díszes emlékkönyvbe másolta be – a kézirat címlapján is megjelölve – az 1923–1924-ben írt – verseit. Mire befejezte Alegutolsó harcos verseinek leírását, máris új ötlete támadt: A villámok szeretője című kötet megformálása foglalkoztatta. Ennek összeállításához kérte október 30-án Galamb Ödön segítségét: „Van egy pár szép új versem, azokat is viszem. És most jön a legfontosabb: A villámok szeretője c. kötet lezáratott. Kiadó – Genius lobog a láthatáron. Hát tulajdonképpen ennek az összeállításában kell segédkeznie Ödön Bátyámnak.”97

A találkozás meg is történt. „Lejött Makóra – idézi föl Galamb Ödön –, ott maradt az egyetemi szünet napjain s ekkor átnéztük, rendezgettük, csoportokba osztottuk a készülő kötet tartalmát. Kifejezőbbnek, kötetcímül alkalmasabbnak találtam a Villámok szeretője helyett a Nem én kiáltok címűt s ezt ajánlottam Attilának. Attila elfogadta javaslatomat.”98

A Nem én kiáltok verseinek zöme már benne van A legutolsó harcos című kéziratos könyvben. Ez utóbbiból való a Nem én kiáltok címadó verse, a Férfiszóval ciklus 16 verséből 14, aVillámok szeretője ciklus 11 verséből 9, A legutolsó harcos ciklus 16 verséből 15 és A művészet három arca ciklus 3 verséből 2 vers.

József Attilának Versek című füzete
 
A Versek könyvalakban

Alegutolsó harcos kéziratos füzetet utóbb, 1925. február 4-én Kesztner Zoltánnak ajándékozta meleg hangú ajánlással.

Az 1925 januárjában megjelent Nem én kiáltok kötet ajánlásai mutatják, hogy Makótól elszakadva is odaadó ragaszkodással gondol itteni barátaira.

Dr Rottenstein Antal bátyámnak sok szeretettel; jogszerűen ugyan az „aszpirineset” óta papának kéne őt hívnom, de így mégis közelebbi virágokat adhatok a {661} nagyszerű orvosnak, aki bátyám, mert orvosnak – művész és költő. Makó, 1925. jan József Attila

Espersit Jánosnak, az én János bácsimnak, aki örökké derűs homlokkal melegíti ültetvényeimet és mindig mindenütt sugarakat talál, ha szomorú vagyok; akivel galambokként ülünk egymás vállain, ha odaki megőrül az ordító világ. Makó, 1925. febr. 4. József Attila

Galamb Ödön bátyámnak, akivel ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött: Ugye, hogy nagyon szeretjük egymást! Makón, 1925. febr. 3. József Attila (A verzón): Immár azt mondom: Én nem kiáltok. Tengerbe vetem trombitáimat, szétpazarolom köztetek harangjaimat. Melegek azok és a víz lecsendesedik és szemeitek lesznek, hogy lássák hallatlan hangjait és füleitek lesznek, hogy halljátok a fény növekedését. Megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre s az elaludt aknák pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban. A mi kezünk szorításában lakik az elektromosság fia, aki hajnalonta gyönge virágokat okoz. Makón, 1925. febr. 3. József Attila

József Attila nővérével, Etelkával 1923-ban Makón
 
József Attila Makón 1924-ben

Kemény Sándor kedves barátomnak, aki mindig csak szid, de mégis szeret: Béküljön meg a világgal, az én világommal: karcsú gyémánthidak szökkennek homlokainkból mindenfele, hozzám, hozzád; és szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Makón, 1925. febr. 5. József Attila

(A XIII. számozott és aláírt példány) Kesztner Zoltán bátyámnak, minden világosságok gyűjtőjének, {662}

(A XV. számozott és aláírt példány) Kesztner Zoltán bátyámnak magammal és szeretettel, hogy együtt ügyeljünk a kristályderekú gépek énekeire a fényesség érésekor. Makó, 1925. febr. 4. József Attila

József Attila – Juhász Gyulának

Kesztner Zoltán bátyám fogadja szeretettel és szeretve. Talán széna van itt kazalra hányva: Akad-e szélvihar, amely mindenüvé elvigye szagát? – Ültessük arcunkba a villanytelepeket, érett égboltok csüggenek szívünkről: Menjünk együtt az utakon, mindenki lássa, hogy mennyire barátok vagyunk. – Megrázhatom fáimat, már közelednek a testvéreim. De Zoltán bátyámnak mit adhatok még? Makó, 1925. febr. 4.

Kiss Károlynak, hogy ő is eljöjjön barátaimmal, akik meleg tenyerekkel megsimogatják a szomorúságot. Makó, 1925. febr. 4. József Attila

Saitos Gyula bátyámnak, legelső első szerkesztőmnek, hogy még jobban szeressük egymást, hogy a mellünkre dobott tankeket [!] leemeljék egymásról pillantásaink: Tegyünk, hogy álmodhassunk, ha a füvek szívünkben üdvözlik testvéreiket. Makón, 1925. febr. 5. József Attila {663}

Tettamanti Béla bátyámnak, gyönge gyémántjaim hű ojtogatójának: Nyissuk ki egészen magunkat, hogy minden testvérünk egyszerre juthasson a szeretetbe, ha napszívünk kisüt szép homlokunkon. Makó, 1925. febr. 4. József Attila99

Galamb Ödön
 
Galamb Ödön kötete József Attiláról

Mit jelentett József Attilának Makó? A Mama halála után megszűnt számára a biztos családi fészek. Egyetlen vérségi támasza nénje, Jolán maradt, ámde csupán édes mostoha lett. Ahogyan elridegült gyámjától, a makói környezetében, mint a fuldokló ember, kapaszkodott a szeretet szalmaszálába. A vergődő diák végül itt ölelést, simogató kezet, férfias kézszorítást kapott. Vallomásszerűen meg is fogalmazta: „itt szeretnek engem”,„az otthonom pedig hát ott, Makón van”. A jó öreg komákhoz atyaian ragaszkodott, a fogadott gyermek kötelékével tartozott hozzájuk.

Makó ugyanakkor szellemi szülővárosa is lett. Az öreg komák házainak ölelő csöndjében bontakozott ki minden iránti érdeklődése. Itt vált költővé, és Makó adta számára Juhász Gyulát. Nem hiába nevezte városunkat Maros-menti Konstantinápolynak.

Móra Ferenc „a tiszteletbeli makai”

Makói tartózkodásai

Móra Ferenc szívesen átjött Makón, mély baráti szálak kötötték ide. Érthető tehát, hogy Tarnay Ivor alispán vendégkönyvébe úgy írta be nevét: Móra Ferenc a tiszteletbeli makai.

Diósszilágyi Sámuellel 1911. november 27-én Szegeden találkozott először. Együtt léptek be az akkor megalakult Szeged szabadkőműves páholyba, egyszerre avatták őket szabadkőművessé. Az ezután következő évtizedben nem tudunk kapcsolatukról. Mórát lekötötte a Somogyi Könyvtár és a városi múzeum, a Szegedi Napló szerkesztése, {664} Diósszilágyit a frontszolgálat.100 Legföljebb a szegedi páholyban találkozhattak.

„Petrovics György néhai való polgármesternek – emlékezett vissza Diósszilágyi Sámuel – a háborús égést követő első években, jelesen 1920 nyarán az a vágya támadt, hogy »őrtüzeket élesszen a maradék Magyarország végváraiban«. Erre a célra legalkalmasabbnak a szegedi Dugonics-Társaságot találta.”101 Még tartott a Tisza–Maros szög szerb megszállása, amikor 1920. június 5-én a Dugonics Társaság illusztris tagjai – Hódmezővásárhely felé kerülve – átjöttek Makóra fölolvasó estet tartani. A rendezvényt Szalay József, a literátus rendőrkapitány, a Dugonics Társaság elnöke nyitotta meg. Juhász Gyula Zrínyi, a költő címmel tartott előadást. Móra Ferenc kisleányáról, Pankáról írt verseit olvasta föl és Kisforró Zsuzsanna címmel írt hosszabb elbeszélő költeményét. Ez utóbbi arról szól, hogy a vers főszereplője azért járt a templomba, hogy ott pihenje ki az élet fáradalmait, ugyanis mise alatt mindig elszunyókált. A csókai pap előbb nagyon haragudott rá, de később megértette, és kispárnát rakatott padjába, hogy jobban tudjon szundikálni. Az esten Sz. Szigethy Vilmos és Cs. Sebestyén Károly is föllépett, Baranyi János zongoraszámokkal szerepelt.

Ez a látogatás melegebbé szőtte Móra és Diósszilágyi kapcsolatát. Diósszilágyi ismét előadásra hívta Mórát. Erre válasz az alábbi levél: 1921. március 8-án arra kérte makói barátját, hogy szerezzen előfizetőket Könyes könyv c. verseskötetére a makóiak körében.

Kedves Barátom,

mi a manónak mennénk mink Makóra felolvasni, mikor vagytok ott írástudó emberek elegen? Ahogy nézegetem az Éva-dalokat, arra gondolok, hogy inkább neked kell egyszer egy csomó versedet összemarkolnod, és átjönnöd vendégfelolvasónak a Dugonics Társaságba. Persze Évikéstől, anyukástól együtt, hogy összehasonlíthassuk a verseket a modellel.

Nekem nagyon jól estek a versecskék, mert szívbeli melegségük nagyon emlékeztet az én régi, régi Panka-ciklusomra (Persze Pankából azóta maturandus gimnazista lett, aki valószínűleg nem az én verseimet tartja már legszebbeknek a világon, hanem valami írástudatlan fiatalúr episztoláit.) Verselési készséged nem lep meg, mert emlékszem rá még az oszlopok alól–, csak egy-egy sor, egy-egy szó helyett tennél te is másikat, ha többet uzoválnád ezt a mesterséget. Ha kedved lesz hozzá, erről majd élőszóval elbeszélgetünk egyszer.

Hanem, kedves fiam, most bejöttél az utcámba. Tán olvastad a pesti lapokban, hogy nekem nemrégiben egy verseskötetem jelent meg, első s gondolom, utolsó is. Hogy én miért adtam ki, elmondja a mellékelt gyűjtőív. Úgy számítottam, ha minden jól megy, egész életem költői munkásságából kikerül egy disznóra való. Hát még nem egészen került ki, mert vagy 50 példányom van az amatőr kiadásból. A többi elment kézen-közön – de persze az előállítás majd 50.000 koronába került. Mutatónak ide mellékelek egy példányt, hogy ne kínáljatok zsákba macskát, azoknak, akiket esetleg megrohamoztok. (Mert Fried [Ármin] barátunk is alattomban értetődik.) Eleinte gondoltam Makóra (Vásárhelyen elment vagy 20 drb könyv), de aztán, mondom, jó emberek vagytok, nem bántalak benneteket. De ha már megjelentél, – íme, hálóba kerültél. {665}

Tieidet kézcsókkal, cirókálással köszöntve, Árminnal és polgármester urunkkal együtt szíves szeretettel üdvözöl:

Sz. 1921. III. 8. Móra Ferenc102

A Könyes könyv bizonyos tekintetben fordulat Móra életében. Eddig kisemberkéknek írt, vagyis kizárólag mesekönyvei jelentek meg. A Könyes könyv már a fölnőt-teké. Benne verseinek színe-javát gyűjtötte össze, adta ki. Az előjegyzési gyűjtőíven így vallott a kötet keletkezéséről: „Könyes könyv címmel verseskötetet adok ki, noha tudom, hogy az idő nem erre való most… Most nagy szelek járnak, minden bizonytalanná vált s hogy legyen mibe kapaszkodni az embernek, föláldozza a tulajdon »hagyatékát«. Kicsit szégyenlem is magam, mert olyan ez, mintha valaki a bárányfelhőket kínálná megvételre. De hát nem tehetek róla, hogy nekem nincs más nyájam és, – istenem – akadhatnak olyan emberek is, akiknek a bárányfelhőkben is kedvük telik.”103

A Könyes könyvből 20–25 példányt sikerült Makón elhelyezni.104 Diósszilágyi Sámuel megőrizte Móra 1921. április 26-i hálálkodó levelét:

Kedves Samukám,

szó ki nem mondhatja, mekkora respektussal nézünk innetrül Makóra, a háláról nem is beszélve. Te, nem ti hárman adtátok össze azt a borzasztó sok pénzt, amit ma kaptam? Aztán szegény polgármester urat nem veti ki Makó magából, hogy ilyesmiben serénykedik? No bizony nekünk Szegeden nem kellene az ilyen ember. Nagyon-nagyon meleg köszönetemen mindhárman osztozzatok meg.

Az új hat kötetet már csomagolja Sebestyén. Én pedig ide csúsztatok egy gyűjtőívet az olcsó, 60 koronás, bővebb és külsejében is igen tisztességes kiadásra. Nem mohóságból, hanem ha netalán akadna, aki szeretné a verseket megszerezni a versek kedvéér (mert ilyen csuda is akad), de nem bírja el a 300 koronát. Természetesen csak azzal a kikötéssel küldöm, hogy se arcátlanságnak ne vegyétek, se a legkisebb gondot ne csináljátok belőle magatoknak.

Őrült hajszában élek különben, és visszasírom 1919 és 1920 boldog napjait, amikor destruktív voltom gerendája miatt kerültek a honfitársak. Ma már megint borzasztó szeretnek, éppen azért, mert nem változtam meg, – és százfelé ráncigálnak.

Károly napok óta tanulmányozza A szabadkőművesség titkai című két nagy kötetes szenzációt, de még eddig egyetlen szenzációt se talált benne. Ellenben megtaláltunk benne titeket, makaiakat és jó volt legalább így együtt lenni egy kicsit veletek.

Öreg Friedünkkel és Petroviccsal együtt meleg köszöntéssel ölel két igaz keresztény Móra és Sebestyén105

A Stefánia Szövetség – amelynek Diósszilágyi Sámuel titkára volt – 1922. december 29-én műsoros estet tartott. Ezen Móra Ferenc Azaranyszőrű bárány című hosszabb elbeszélő költeményét olvasta föl. Juhász Gyula verseivel szerepelt. Espersit János Móra és Juhász Gyula verseiből olvasott föl, végül „József Attila főgimnáziumi {666} tanulónak egy Juhászhoz írt szonettjét is előadta”.106 József Attila itt szerepelt nyilvánosan először.

Petőfi születésének centenáriumát Makón 1923. február 17-én ünnepelték. Erre Diósszilágyi Sámuel Móra Ferencet is meghívta. „Egy kicsit fáradt vagyok ugyan – írta Móra az invitálásra – de viszont Makó olyan kedves nekem miattatok, hogy lehetetlen el nem mennem. Szülővárosomat, Félegyházát kikosaraztam.”107 Szereplését a makóiak fergeteges tapssal jutalmazták. „Móra akkor – emlékezik vissza Diósszilágyi főorvos – az Aranyszőrű báránnyal olyan őszinte és nagy sikert ért el, mint előtte és utána írók közül Makón még senki. A bolondos meséjű vers szokatlan humora és határtalan naivsága annyira megfogta a hallgatóságot, hogy a végén egészen elfelejtkezett Petőfiről s nem bírt Mórával betelni.”108 Móra 1923. június 17-én Juhász Gyula negyedévszázados írói jubileumán is szerepelt.109

Móra Ferenc
 
Diósszilágyi Sámuel és felesége (Ninuska) 1911-ben

A következő hónapban pedig mintegy három hétig, július 5-től 26-áig tartózkodott Makón. Részben pihent Diósszilágyiéknál, részben ásatást végzett a Táncos-halomnál. Július 7-én írta Szegedre Szalay Józsefnek: „makói üdülésemből különben két egész nap eltelt, és immár majdnem kialudtam magam. Azért még a mát és a holnapot az üdítő álomnak szentelem, és csak hétfőtől megyek az után, amiből élek.” Itt tartózkodása utolsó napján, július 26-án részt vett Diósszilágyiné névnapján, Anna napon. Ekkori a Könyes könyv feledhetetlen dedikációja:

„Samukám, ha még egy hétig itt maradtam volna nálatok, bizonyosan vissza feketedett volna a hajam és a Könyes könyv-ből javított kiadást kellett volna csinálni és annak Mosolygós könyv címet adni. Én magam fordítva jártam: mosolyogva jöttem ide és könnyes szívvel hagyom itt a paradicsomot. Makó, 1923. Annanap Móra Feri {667}

  A maga jószántából nem törekedett színházi babérokra – állapította meg Péter László –, minden esetben barátai unszolására engedett.110 „1924 őszén – emlékezett Diósszilágyi Sámuel – Kiss Árpád, a huszárkapitányból lett színdirektor társulata játszott nálunk, s jóllehet még erősen a milliós konjunktúrás világban éltünk, bizony nem a legfényesebben ment sora a társulatnak. Ezért azt ajánlottuk a direktornak, hogy próbáljon attrakciókat hozni. De hát kit?

– Hát itt van mindjárt Móra, – tettem meg az ajánlatot, – akiről tudtam, hogy van egy egyfelvonásosa. Aztán Juhász Gyula is írt egy kis színdarabot, amit már Szegeden nagy sikerrel adtak elő. Ezek közel vannak, s pénzbe se kerülnek. Ők ketten aztán kerítettek egy harmadikat a szintén szegedi Réti Ödön személyében, akinek szintén volt véletlenül egy egyfelvonásosa.111

A Könyes könyv borítója
 
A Könyes könyv dedikációja Diósszilágyi Sámuelnak

Így esett 1924. szeptember 24-én a Hollósy Kornélia Színházban az emlékezetes bemutató.112 „A három kis darabot – Diósszilágyi szerint – megtoldotta még a direktor egy negyedikkel, valami rémdrámával, – és zsúfolt ház tapsolta és ünnepelte az ismerős és közkedvelt szerzőket. Ez volt Móra első színpadi szereplése. Az előadáson a szerzők egymás darabját konferálták be. […] Móra Ferencet a publikum már előre zajosan tapsolta. Tudta, hogy szellemes, felvillanyozó szavakban lesz része. Egy jó negyedóráig konferált, egyik szép ötlet a másik után kedvesen röpködött. Darabja is csupa derű, mosolygás és kifigurázás a Csőszfogadás keretében.”113

A Csőszfogadás nem tartozik Móra örök értékű művei közé. Azért írta, mert pénzre volt szüksége. Amikor Szegeden a színészek javára be akarták mutatni, keresték a kéziratot. Saját kézírásomról című írásában Móra előhozta Makót és Diósszilágyi Sámuelt: „Végül kisütöttük, hogy a kéziratnak makói barátaink valamelyikénél kell lenni. Alighanem Diósszilágyi Samu főorvosnál. Az különös ember, kitelik tőle, hogy {668} megőrizte. Hát írjak neki expressz, kértek meg. Hát írtam neki expressz. Azt írtam, hogyha a művészetet pártolja, akkor küldje el a kéziratot, de ha engem szeret, akkor vagy a levelem ne kapja meg, vagy a kézirat vesszen el. Meg kellett érnem, hogy ez a szív szerint való barátom is hűtlen lett hozzám. A színészek megkapták a kéziratot. Annyi esztendő után az ő kezükben láttam viszont először. Itt mérgeskedett a három művész a ház előtt, amikor bejöttem a hivatalba. No, mire végzik az urak, köszöntöttem őket. Próbálunk. De azt látom, hogy nem az én darabom, incselkedtem velük. Úgy emlékszem, abban nincs semmi mérgeskedés. De, igenis, hogy azt próbáljuk. Már harmadik napja próbáljuk elolvasni a kéziratot. Először egyen, aztán ketten, most már hárman próbáljuk, de még a szereplők neveit sem tudjuk elolvasni. Nem lenne szíves? Dehogy leszek szíves, nevettem el magam a színészektől. Így van ez jól. Előre kijelentem az újságban, hogy a darabért csak abban az esetben vállalom a felelősséget, ha jó. Ha rossz lesz, akkor arra vessen a publikum, hogy én jól írtam azt, csak rosszul olvasták.”

A szegedi előadásról Vér György elismerően nyilatkozott. Móra minden elbájoló kedvessége, minden szelíd mosolyos humora benne volt a Csőszfogadásban, és a színpadon még egészen fiatal szerző megmutatta itt, hogy tolla és minden sora éppen olyan ragyogó, bájos és közvetlen a színpadon is, mint az el-elejtett újságtárcákban, a regényben vagy a csevegésben.114

A három szegedi szerző makói szereplését egy tárcában Móra Ferenc is megörökítette: „Makón történt öt-hat esztendeje, borzasztó fiatalok voltunk még akkor. A költő [Juhász Gyula] ott hetelt, sőt ott hónapolt. Nagyon szerette ezt a várost, amelynek lelke Tömörkény írásaiban is sokat hazajárt, aki ott töltötte a gyermekkorát. Juhász Gyula a termő férfikor derekán szokott oda, sok, soha le nem hulló virágot nyitott már a lelke az Espersit János födele alatt. Tejben fürdette, mézben hempergette a hűséges barát a költőt, bár ezek az agrártermékek nem értendők szó szerint. Legtöbbet azonban az a csönd és békesség jelentett, amit Makó adott neki. (Úgy látom, büszke is rá a derék város. Abból látom, hogy idejekorán »leszegezte« a költőhöz való jussát, a szeretet aranyszegével. Nagyon meghatott, mikor Makó monográfiájában följegyezve találtam, hogy Juhász Gyula szeretett ott lenni. Ez is márványtábla, ha papírból van is.)

Elég az hozzá, hogy az ócium letelt, s Juhász Gyula búcsúzott Makóról. Barátai körében felvetődött a gondolat, hogy a búcsút ünnepélyessé kellene tenni. Annak pedig az a legjobb módja, ha Kiss Árpád társulata a színkörben előadja Juhász Gyula egyfelvonásosát, aminek a címe: Csak [Szép] csöndesen.

A színigazgató örömmel kapott a csemegén, de keveslette. Azt mondta, még két darab egyfelvonásos kellene. Amilyen jó ember a költő, hajlandó lett volna nekiülni azokat is megírni, de ebbe a baráti kör nem egyezett bele. Úgyis rövid már az idő, azt már barátkozásra kell fordítani, nem írásra. Hanem keríteni kell két egyfölvonásost valahonnan, lehetőleg eredetit, de okvetlen szegedit. Hadd legyen a Juhász-premierből szegediest.

Valahonnan kinyomozták Réti Ödön kollegánknak a Vioráját – úgy emlékszem ez volt a címe a rendkívüli feszültségű kis hegyi drámának – s arra is rájöttek, hogy nekem is van valamim, amit ki lehet nevezni egyfölvonásosnak. Valami »kézirat gyanánt« védjegyű bolondság volt, nem színpad számára készült, hiszen természeti ellenkezés vagyon köztem és a színpad között. {669}

Ennek a kézirata is előkerült valahonnan – nem tőlem, mert én nem szoktam a kézirataimat megőrizgetni, legföljebb azért, hogy a másik oldalára írni lehessen, így azt az illúziót táplálhassam magamban magamról, hogy mégis csak takarékos ember vagyok én.

Akkor hallottam először a dologról, mikor Juhász Gyula beóvakodott hozzám, és meginvitált a közös premierünkre.

Átmentünk mind a hárman, mosolygó őszi délután, mosolygós hangulatban, amely csak akkor felhősödött el, mikor a tetthelyen az igazgató azzal fogadott bennünket, hogy baj van. A három egyfölvonásos sem tesz ki egy emberszámot, nem tart egy óráig se, mivel húzzuk ki az estét? Nem csinálhatnánk-e hárman egy negyedik egyfölvonásost? Hiszen ha felosztjuk a munkát, azzal egy óra alatt készen lehetünk.

Ez nagyon tetszetős ötlet volt, bele is mentünk volna, de aztán az igazgató a homlokára ütött.

– Persze, persze. De három szerep legyen benne, és mind a három férfiszerep.

– Miért?

– Mert a színészektől már nem lehet kívánni, hogy félóra alatt betanulják az új darabot. Azt az uraknak maguknak kell eljátszani.

Akármilyen csábító volt a feladat, ezt nem vállalhattuk. Hanem abban egyeztünk ki, hogy konferálással húzzuk ki az időt. Minden darab előtt egy beszéd. Mégpedig ki-ki saját darabját konferálja be. Mégis csak az a legbiztosabb, ha az ember maga dicséri magát.115

Az ekkor keletkezett Irodalomtörténet helyben címmel emlegetett fényképhez fűződő anekdotát nemcsak Juhász Gyula és Diósszilágyi Sámuel írta le, de maga Móra is megörökítette: „Mentünk volna sörözni a Koronába, de akkor meg Diósszilágyi Sámuel barátunknak támadt ötlete, a főorvosnak.

– Ohó, előbb a tettesek lefényképeztetnek.

A főorvos úrral nem lehet kukoricázni, különösen nekem, mert az én házigazdám meg ő szokott lenni, a kiszombori ásatások idején. (Meg is ígértem neki, hogy ha meglesz Attila, átengedem neki annak a megállapítására, hogy csakugyan orrvérzésben halt-e meg? Vagy az asszony arzénezte el, hogy ő ülhessen be a birtokba?!)

– No, üljetek le a padra itt a színkör előtt, már itt a fényképész is.

Csakugyan ott volt, maga Homonnai uram, művésze a mesterségének – azóta végkép el is bújt a fekete lepel alatt, Isten nyugtassa szegényt. Elrendezett bennünket a mester, engem ültetett középre, mint aggastyánt, tőlem jobbra-balra ültek a tettestársak, mögöttünk egy-egy makói férfiú állt, Vertán Dudi, a vármegyei főjegyző, Diósszilágyi meg Espersit.116

Úgy rémlik, mintha még a kezüket is a vállunkra tették volna, hogy stílusosabb legyen a csoport.

Hogy az előadás hogy sikerült, az nem tartozik ide, és külön tárcát kíván. A fölvétel azonban olyan elsőrendű volt, hogy Homonnai mester érdemesnek találta megnagyítani, és kitenni a kirakatba, hadd gyönyörködjön benne Makó. Rá is akarta írni, hogy Irodalomtörténet helyben, de aztán meggondolta a dolgot. Volt akkor témája a makói {670} nemzetnek a nélkül is – vert a hír az újságokban róla, hogy odaviszik az aradi vértanuk szobrát – hát minek kellene halmozni a szenzációkat?

Így legalább találgathatták a népek, hetipiackor, hogy ki lehet az a hét úrforma, aki farkasszemet néz velük a kirakatból. De bizony nem jöttek volna rá, ha egy tejföláruló szüle ki nem okosítja őket:

– Én úgy nézem, hogy az aradi tizenhárom ez, akikrül annyit firkál az újság.

Egészen biztos, hogy Juhász Gyulát nézte Damjanich tábornoknak, ami nyílván olyan szíve szerint való tisztesség a költőnek, hogy arra mindig büszke lesz. S így jutott ki a dicsőségből nekünk is az ő szakálla árnyékában.”117

Móra 1930. szeptember 5-től október 11-ig kiszombori ásatásai alatt Diósszilágyiéknál lakott, onnan ment ki naponként a terepre. Önvédelem gyanánt tárcájában írta: „Nekem olyan szerencsém volt az idén, hogy találtam olyan temetőt, ahol negyven sír közül tizenkettő lovas volt. Mégpedig – s ez a historikusokat érdekelheti – két lovassírba, a kengyelek és ékszerek típusa szerint, avarokat temettek, tízbe honfoglaló magyarokat. Az avarokat egész lóval, a magyarokat csak a ló fejével és négy lábával.”118 Ekkoriban adta át szállásadójának Az aranyszőrű bárány kötetét kissé ironikus bejegyzéssel: „De rég volt, Istenem, de rég, mikor e bárányt ellették! Milyen vén birka lett belőle s még ma sincs neki arany szőre! Makó, 1930. aug. 29. úgyis mint Lajoska.”119

Nyílt titoknak számított, hogy Móra Ferenc és Diósszilágyi Sámuelné Dybisewszky Anna (1889–1970) között mély szerelem szövődött. 1921. november 22-én kelt az első lap, amelyet Ninuskának írt, az utolsó képeslapot pedig 1933. szeptember 20-án. Diósszilágyi Sámuel már korábban elhidegült feleségétől, az ágytól elváltak, de az asztaltól nem. A főorvosnak Mórához fűződő meghitt barátságát nem zavarta meg ez a viszony. Wallinger Endre pécsi újságíró, egykori makói gimnáziumi diák szerezte meg a leveleket. Napjában olykor több levél is érkezett Makóra. A több ezerre becsült levélből 169 maradt meg.120

Makói szerelme 1927-ben már attól tart, hogy barátja megcsalja, ekkor Móra betegségével próbálja menteni a helyzetet: „Azt írod, Kedves, ne bántsalak. Nem szoktam én bántani senkit, s nem vagyok én rossz senkihez, csak magamhoz. Rád, ha még úgy gyűlölsz is, sose gondolhatok másképp csak könnyes hálával. De akkor engedd meg, hogy én is kérhesselek arra: hidd el, hogy én is kereszt alatt roskadozok, nem romantikus fájdalomban, hanem el nem kerülhető nyomorúságban, testem, lelkem betegen, amikor nincs már semmi kívánságom, csak addig eltengetni az életemet, míg a becsületes néven kívül egy karaj kenyeret is hagyhatok az ártatlan unokámnak – én is arra kérlek téged, ha más nem, nézd bennem az elkínzott, nyomorult, szétbomlott idegzetű embert. és te se bánts engem a szemrehányásokkal és vádakkal, a kiújult keserűséggel, és ne engem tégy felelőssé az elrontott életedért, aki a magam életével is elbukta. Legalább most ne bánts, amikor úgy keresztre vagyok szegezve, mint ágyad felett a Jézus…Ha gyűlölet lendíti is felém a kezedet, megcsókolja szomorú és fáradt szívvel beteg Ferkód.”121 {671}

Kapcsolatukról a dedikációk meghittsége is árulkodik. A Könyes könyvbe ezt írta: Ninuskáé, – Anyánk halála az első fájdalom, amit nála nélkül siratunk meg. Aki ebben segít, azt örökre testvérünkké teszik a könnyek, a legdrágább gyöngyök, amiket emberek egymásnak adhatnak. – Anyám halála napján 1924. aug. 6.122

A Georgikont 1925 karácsonyán így dedikálta: Ninuskának, akinek a szeme láttára írtam ezt a könyvet egy napsugaras nyáron, amelynek aranycsipkés volt még a bánata is; az örökkévalóságig tartó hálával és egész szívvel: Ferkóka.”123

Makói írások

1908. július 18-án jelent meg Pósa Lajos lapjában, Az Én Újságomban makói vonatkozású gyermekmeséje, Híres barack, híres hagyma címmel. Írását 1911. szeptember 3-án A híres hagyma meg a híres barack címmel a Szegedi Napló Máról holnapra c. állandó rovatában újra közreadta. Továbbra is megtartotta mesejellegét, s a csillaggal hozzáfűzött befejező megjegyzésnek sem emberileg, sem művészileg nincs különösebb jelentősége.124 Valamennyi változatnak a témája a kecskeméti és a makói ember vetélkedése: milyen nagy barack terem Kecskeméten, milyen óriás fejű hagyma terem Makón. Meg akartak erről a helyszínen győződni, végül mindketten visszatértek, és látszólag elismeréssel voltak egymás terményei iránt.

Móra a háryjánosos történetet Diplomaták címmel egymással teljesen megegyező változatban még kétszer kiadta: 1930. május 11-én a Délmagyarországban, s 1934. szeptember 8-án a Magyar Hírlapban. Ezúttal csillag alatt az alábbi megjegyzést fűzte hozzá: „Most már, hogy miért Diplomaták a címe ennek a történetnek? Hát azért, mert éppen most jutott eszembe, mikor napról napra olvasom, hogy milyen nagy elismeréssel vannak egymás iránt mindenféle nemzetiségű diplomaták, mióta a párizsi nagyhídon összetalálkoztak.”125 Az említett párizsi „nagyhídon” való találkozás 1930. február 5-én volt, ekkor kezdődött Párizsban nagy nemzetközi értekezlet, mely a hágai tanácskozásokon megszabott alapelvek szerint kívánta rendezni a keleti jóvátétel ügyét.126 Móra Ferenc gyakran alkalmazta ezt a módszert, hogy ami eredetileg gyermekmeseként írt, azt később általános érvényű, a közéletre is jellemző tanúsággal tette időszerűvé.

Péter László föltételezi, hogy a hagyma és a barack meséjének alapmotívuma összefügg azzal a szegedi anekdotával, amelyet Kálmány Lajos gyűjtött, és Obsitos füllentés címmel adott közre. A Tarjánországból hazajött huszár elmesélte, hogy ott olyan nagy káposzta terem, amely az egész ármádiának hűs árnyékot ad. Mire a másik obsitos azt mondta, Polyákországban akkora üstöt csináltak, hogy amikor a kovácsok az egyik felében kalapáltak, nem hallották a kalapálást azok, akik az üst másik felében dolgoztak. Mit csináltak azzal a nagy üsttel, kérdezte az előbbi. A te káposztádat főzték meg benne, – volt a válasz.127 {672}

  *

  1924 nyarán a munkában kimerült Mórát néhány hétre áthívta Diósszilágyi Sámuel Makóra pihenni. Dolgoznia nem volt szabad, mégis egyik alkalommal egy tekercs írópapír esett ki a zsebéből. „Így született meg Makón – idézte föl a főorvos – a Georgikon, az a könyve, melyet legjobban szeretett, s amelyet talán legkevésbé ismer az olvasóközönség. Mikor karácsonyra megjelent a kéktáblájú könyv, maga hozott belőle nekünk egy-egy példányt, s az enyémbe ezt írta: Diósszilágyi Samunak, drága jó pajtásomnak, akinek házában írtam ezt a könyvet, testvéri szeretettel: Szeged, 1925. karácsony Feri128

Diósszilágyi Sámuel abban a hiszemben élt, hogy Móra a Georgikonban Homokországot az ő kertjének fenyői, juharjai, jázmin- és bodzabokrai, az erdei kis házikót a forsythiával befutott kis búvóhely formázták. Ott játszogatott Ósikával, aki a mosónőjének Sárija volt, és csak Murkus bácsinak titulálta...”129 Péter László írta meg erről a rideg valóságot: „Sajnos, csalódást kell okoznom a makaiaknak. Hogy is hitte Samu bácsi, hogy Makó volt Móra Homokországa? Hol van Makón homok? Ósika sem lehetett Sárika, hanem valami Józsika névre hallgató kisded tanyai férfiú. Emlegeti Móra az erdőőrt is, a Rívó-erdőt is, s ezek mind félreérthetetlenné teszik a helyszínt: Móra Ferenc Homokországa a város tanyája, azaz Várostanya, a mai Ásotthalom volt, a szegedi tanyavilág homoktengerének oázisa.”130

Móra Ferenc 1924. augusztus 6. és 22. között valóban Makóról küldte a Georgikonnéhány darabját a Világ szerkesztőségébe. Könyv alakban karácsonyra jelent meg, 1925-i keltezéssel.

Vajda László, Móra Ferenc életművének legkiválóbb ismerője a Georgikon több fejezetéről kimutatta, hogy az író sajátos alkotói módszerét itt is alkalmazta, régebbi munkáját átdolgozta, gyakran „fejeli” és „talpalja”, valami időszerű eseményhez igazítja, tanúságot von le, változtat a műfajon.

Himnusz a búzamezőn fejezet első megfogalmazása 1902. június 29-én a napi hírekben jelent meg a Szegedi Naplóban Péter-Pálkor címmel. 1905. július 4-én Az új kenyér címmel vezércikként látott napvilágot a Szegedi Naplóban. Gyermekmesét formálva belőle Az Én Újságomban 1906. július 1-jén Hajnal a búzaföldön változatban bukkant elő. Pity-palaty címen ismét közre adta a Szegedi Napló 1908. június 28-i számában. A Világban vezércikk formájában volt olvasható 1923. július 1-jén. Végül szépirodalmi karcolatként a Georgikon részeként ugyancsak a Világban, könyv alakban 1925-ben.

A pöleldős, vagyis főerdész élő személy volt, Móra kedves barátja, Kiss Ferenc főerdőtanácsos. Az írás először 1913-ban jelent meg. – A Nem nagyon tudományos kísérletek egy darázzsal címűt először A mi darazsunk címmel 1912. február 4-én a Szegedi Naplóban adta közre. A pártfogók és AzIstenadta búza Az Én Újságomban meseként szerepelt.131

Móra a Georgikon tizennyolc fejezetéből ötöt írt Makón: a Harena refugii, Újságok, Légből kapott hírek, A jó Isten kenyérsütögetője és a Proelia ventorum címűket. A többit itt öntötte végső formába. Művét tehát nem makói élmények formálták. Csupán A jó Isten kenyérsütögetőjében található városunkra utalás: „Mire kimondta, már fönt is {673} jártam a mennyországban. Először azt hittem, hogy Makó, mert az egyik ház sarkán az volt a táblára írva: Paradicsom utca.”132

A kötet Epilógusában Móra a tehetséges tanyai fiúról, Messzi Imriskéről írt. Azt latolgatja, érdemes lenne-e tanulnia, értelmiségivé képeznie magát. Keserves gondolatait Erdei Ferenc méltónak találta arra, hogy 1938-ban Parasztok című könyvének a végén, epilógusában szó szerint idézze: „Mire vihetnéd a mi tülekedő, marakvó, egymás hegyin-hátán gázoló úrifalkánkon? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökű, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is – rongyos lenne a cipőd és elsápadnál a szíved gyökeréig, amikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad őket és beálltál úrnak.”133

A szegedi egyetemi könyvtár őrzi Erdei Ferenc Parasztok könyvének azt a példányát, amelyben az ügyész kék ceruzával a margón megjegyezte azokat a helyeket, amelyek alapján Erdei Ferenc ellen izgatási pört akart indítani. Az ügyész megjelölte a Mórától átvett részletet is.134

Vajda László figyelt föl arra, hogy a Georgikon karcolatainak javarészében „a szokásosnál is alárendeltebb szerepet játszik az epika; úgyszólván csak ürügyet ad az írónak, hogy felbuzogtassa gazdag líráját”.135 Filológiailag kimutatható, hogy egy-egy karcolatoknak korábban hány változata keletkezett, de a Georgikon szépirodalmi kötetté Makón formálódott: a kötet meleg líraisága föltétlenül makói vonás.

  *

Móra Tömörkény modorában úgy adott a makói „nagyatádi kocsiról” hiteles néprajzi, sőt szociológiai leírást, hogy egyben egy társadalmi folyamatot is fölvillantott. 1925-ben a Délmagyarországban névtelenül írt Eladók a nagyatáderek címmel vezércikket: „Csinos, könnyű paraszthintó a nagyatáder, amely némely szaktudósok szerint Makó környékén jött divatba ab cursu condito számítva az első esztendőben,136 mások szerint a Duna-Tisza közén keletkezett. Ezt teljes bizonyossággal már meg nem állapítható, s nyilván homályban fog maradni annak a neve is, aki nagyatádernek keresztelte el a magyar kocsiművészetnek ezt a szimbolikus kreációját. Nem éppen szokatlan jelenség ez a találmányok történetében, és talán szegény Nagyatádi Szabó Istvánnak meg fogják bocsátani történelmi pályatársai, a többi Istvánok, hogy a nemzeti hála az ő nevéről formált nevet az új közlekedési alkotmány számára. Mert ha a puritán kisgazda miniszter soha nem is ült a róla elnevezett hintókocsiban, neve mégis elválaszthatatlan lesz a kortól, mely a kocsit a maga képe és hasonlatosságára teremtette.”137

Amikor 1933-ban a nemzetközi vásáron kívánták bemutatni a magyar jövőt, a palatetős mintatanyát, Móra fölidézte azt az időt, amikor a magyar kisgazdát nagyatáderrel ajándékozták meg. Magyar jövő c. karcolatában a paraszthintó leírását újabb gondolatokkal egészítette ki: „Rugóra járt, de megtartotta a régi parasztkocsi {674} formáját, ki volt vágva az oldalán, mint a szolgabíró kocsija, de ha a kivágást egy betolható deszkalappal elzárták, akkor lehetett rajta szállítani tapasztó földet is – a kocsigyártók elmélete szerint. Mert a gyakorlatban hamar kiderült, hogy a rugóskocsin vagy násznépet nem lehet hordani, vagy tapasztó földet, holott az élet mind a kettőt megkívánja.”

*

A sikeres kiszombori ásatása alkalmából Levél – Makóra címmel meghatóan szép tárcát írt a helyi lapban. A föld vallatása során Diósszilágyi Sámuel nemcsak kosztot és kvártélyt adott számára, de éveken át autója is rendelkezésre állt a reggeli és esti szállításhoz. Ezt nyilvánosan meg is köszönte: „A kiszombori hunok, gepidák, avarok és a honfoglaló magyarok föltámasztásának dicsőségében, neki több része van, mint nekem…”138 1931-ben a főorvos leépítette az autót. Móra már azt számolgatta, hogy „napközben az ásató ember úgyis ácsorog hat kilométernyit, hat kilométernyit meg guggol. Ehhez képest csupa üdülés reggel meg este hat kilométernyit sétafikálni.” A tárcát azért írta, hogy ezzel köszönje meg özvegy Nacsa Andrásné makói lakosnak, hogy az ásatás egész tartalmára kocsit, lovat bocsátott rendelkezésére. A kis történet csattanója: „Szegedi eredetű ember még sohase követett el olyan könnyelműséget, hogy kocsiját, lovát felajánlotta volna a múzeum szolgálatára.”139

A tárca végén egy Makóról kapott levelezőlap teljes szövegét is közétette: „Nagyságos Igazgató úr, szükségesnek tartom, hogy tudassam, hogy Makó város építtet egy emeletű iskolát a Főtér központján és itt az alapozás alkalmával egy igen régi temetőre találtunk és én több emberi csontot koponyát elraktam azzal a szándékkal, hogy igazgató úrt, ha talán érdekli átadhassam szíves válaszát várva, maradtam mély tisztelője Takács Imre munkás sas utca 6. sz.140 Móra Ferenc látványos végkövetkeztetése ekkor sem maradt el: „Harminc éve vagyok keze-lába a szegedi múzeumnak, de még itthon ilyen Takács Imrét nem találtam.”141

Móra Ferenc vendég volt városunkban, mégis maradandóvá tette nevét emlékezetes karcolataival, tárcáival, dedikációival.

Szirbik Antal

Szirbik Antal a magyar irodalom zseniális dilettánsa volt, ahogy akkor nevezték: őstehetség. Minden iskolázottság nélkül vált költővé és gondolkodóvá. Tehetsége és hindu szemléletű bölcselő írásai tették őt alkalmassá, hogy 1942-ben irodalmi Nobel-díjra is fölterjesszék.

Makón született 1888. augusztus 15-én. Apja napszámosként tengette életét. Apjáról írta:

Csak jönne be már

Az a szelídképű öregember,

Szerény, kopottas ruhájában,

Amelyben jár télen nyáron által,

Fagyban éppen úgy, mint melegben, {675}

Az én édes apám

Csak jönne be már Szegedre,

Jönne be egyszer!

Bizony, kamasz korában lenézte a kapával, baltával dolgozó napszámos apát, de költőként már himnuszi szárnyalással idézte föl alakját:

Nagyobb ő Sekszpírnél, nagyobb ő Danténál!

Beragyogva fejét fénylő glóriaként

A delelő napnak arany koronája!…

(Apám emlékének)

Apja a költő számára a legnagyobb kincset hagyta:

Az én apám nem törődött

Földi javakkal sohasem,

Dolgozott csak a munkáért,

Így nem is lett semmije sem.

 

Ámde lelke gazdagodott

S hogy mostan itthagyott minket,

Lelke fel a magasba szállt

S onnét küld majd nagyobb kincset!

(A nagyobb kincs)

Édesanyja életét áldozta fiáért:

Az én anyám szegény kertésznő volt,

A talyicskázás ölte meg!

Nagy terheket hordott a vállán

S szívében nagy szeretetet!

(Anyám emlékének)

Gyerekként kanászkodott, dinnyecsőszködött; legény korában beállt asztalosnak, hentesnek, fazekasnak, ácsnak, kőművesnek, mészárosnak stb. Semmiféle foglalatosság nem érdekelte, csak a verselés. Ez pedig bajt hozott nyakába. Gúnyverset írt a szomszéd Jóska fiúról, és ezért a bíróság egynapi elzárásra ítélte. A Vili-dalok ihletője egy szépséges makói leány volt, de a múzsa apja eltiltotta tőle.142 Zelli, a gépíróleány is megihlette. Ezek a versek 1909-ben Fehér dalok. Rózsaszín álmok címmel jelentek meg. Hányt- vetett élettörténete 1910-ben Egy költő vallomásai című kötetében.

Csajla kalapjával, malaclopó köpönyegével, hosszú hajával valami különös garabonciásnak számított a főtéri korzón, ahol a makói széplányokat figyelte. Már az első világháború előtt bebarangolta az országot, sőt Itáliában is megfordult. Előbb Szegeden, majd Pesten telepedett le, végső szűkebb hazája Dunaharaszti lett.

Főleg Ady-ellenes támadásaival hívta föl magára a figyelmet. A Tatárkölykök 1912-ben hadüzenet a Nyugatosoknak. A kritikus szerint: „nem tucat poéta, hanem egy valaki, aki versben danol. Nem szenzációsan, de őszintén és eredetien. […] Sok képzett, talentumos, ügyes versírót láttam már, akik nívós köteteket adtak ki. De ez majd kilencven {676} percentjében egyik olyan volt, mint a másik, föl lehet a nevüket cserélni. Ez a Szirbik Antal tán sohase fog nívós verseket írni, de mindig csak Szirbik Antal lesz. Ha pedig a nívóra is föl tudja magát vetni, akkor aztán igen messze el fog a szava hallatszani.”143

Bár „többet koplalt, mint lakmározott”, a verselés életeleme lett. 1913-ban látott napvilágot a Tatár versek füzete. Ennek már egyértelműen kedvező volt a fogadtatása: „Ez a kötet vers az életnek egy regénye, mert benne van egy ember egész képe. Teste és lelke. Álmai és valósága. Irigység nélkül való jókedvű szegénysége. Szeretete annak, ami szép és tiszta. Az elfogulatlanság természetes őszintesége; az egyszerűségnek, keresetlenségnek a vonzó bája. […] Gyönyörködik mindenben, ami szép. Keresi, ami jó. Szereti, ami igaz. Nem akar látszani, nem, se jónak, se rossznak. Amit rímbe foglal, mindig vallomás, majdnem gyónás számba megy. Igazat érez, igazat gondol, igazat beszél. […] Olyan a dala, oly keresetlen, mint a természetes nevetés, a természetes sírás, olyan, mint a lélekzés. […] Azon az ösvényen jár, amelyet a nagy irodalmak kiválói tapostak, midőn pályájuk zenitjén eljutottak a természetesség, az egyszerűség tökéletességeihez és rokonságba léptek a népdallal.”144

Az első világháború éveiben, 1915-ben jelent meg A legmodernebb aesthetika és A háború metafizikája. Ezeket a füzeteit később igyekezett elfelejteni. Amikor 1943-ban – tehát a Nobel-díjra való fölterjesztéskor – addigi munkáit az olvasó figyelmébe ajánlotta, ezeket kihagyta.

Költő és gondolkodó volt egy személyben. Életszemlélete rokon a régi hindu bölcsek fölfogásával. Nézeteit prózában is megfogalmazta; ezek egy része prózavers. Az 1920-ban kiadott aforizmagyűjteménye világsikert hozott. (Második kiadása 1933-ban jelent meg Írások IV. A harmónia dalai címen.) A közreadott aforizmáiból kirajzolódik sajátos filozófiai látásmódja.

Egy fának vagyunk ágai, virágai mindannyian, bár különállóan élünk, a törzsünk közös.

Mikor szél fúj, a fának ágai, levelei egymást verik. Vihar van most is, az önzés szenvedélyének vihara dúl és a levelek, ágak verdesik öntörzsüket! Bántják önmaguk, kevesbítik a boldogságuk!

Van-e, oh, van-e ki magát e szenvedély alól kivonhatná? Boldog ember volna! Mert aki bántásokat nem oszt, majd a bántalmakat is elkerüli.

 

Én már megtaláltam a boldogság titkát! Egész egyszerű az! Jónak lenni!

Lehetetlen, teljesen lehetetlen, hogy valóban boldogok legyünk jóság nélkül!

 

Aki csak egy nemzet boldogítására törekedik, nem elég nagy ember! Aki az egész emberiségére, még az sem elég nagy!

Aki az egész világ, az összes lények boldogságát igyekszik növelni, szeretete által vezéreltetve, ez az igazi nagy ember! Ez az Isten kedve szerint cselekvő, az igazi boldogság felé haladó lélek! {677}

 

Lassan lassan rá fogtok eszmélni, hogy testvérek vagytok a föld, a világ minden lényével, teremtményével! Azokkal is, kiket most legázoltok, azokkal is akiket igába hajtotok és akiket lemészároltok!

S ha majd felébred a lelkiismeret, gyötrelmes lesz, oh, nehéz lészen annak a szavát elszenvedni!

 

Minden itt egyenlő értékű: növény, állat, ember. Egy lélek hatja át. Az én lelkem, a te lelked, az Isten lelke.

Tudd ezt és minden teremtett lényre ekként tekints!

 

A gyenge szem nem bírja a fényt. A gyenge lélek nem bírja a világosságot!

 

Az élet és halál olyan, mint a szívdobbanás és a szívdobbanások közti szünet: egymásra, egymás után következnek.

A halál maga olyan, mint a szívdobbanások közötti szünet.

 

Nagy nap volt, amikor rájöttem, megtudtam, hogy csak jósággal és az igazság útján lehet eljutni a boldogsághoz!

 

Mennél több világi dologról lemondasz, annál gazdagabb lész lelki kincsekben. Mennél több vágybilincset leteszel magadról, annál szabadabb vagy!

Mennél több mindentől itt elfordulsz, annál jobban látod a világteremtőt, az Istent.

 

Ki a költő és ki a művész?

Aki az emberi lélek minden kínját és örömét a keblében hordja! Aki játszik az élet sokhúrú hangszerén és belőle édes hangot csal ki.

A világ ezer színváltozatát néhanéha szép csokorba fonja s ezt az életet tenger baja mellett számodra elviselhetővé tudja tenni!

Istennek kedves gyermeke! Bejáratos titkos műhelyébe is! Hol a teremtés titkát eltanulta!

 

Szeretlek téged kékorcájú ég és téged tüzescsókú nap!

Mennybolt, ki kebledre ölelsz, nap, aki melegen csókolsz…

És szellő, aki simogatsz, madár, ki elandalítsz, virág, ki színpompáddal elgyönyörködtet engem. Szeretlek benneteket!

És szerettek ti is viszont engem! Érzem e szeretetet!

Ha nem így volna: nem legyeznétek, nem ölelnétek, nem csókolnátok, nem andalítanátok el engem!

 

A fák az én szerelmeseim! Az ég a kedvesem. A föld a szeretőm. Minden, mindenek az én szerelmeseim!!

A Nap, a csillagok, a hegyek, völgyek, minden, mindenek az én szerelmeseim!

Az emberek, jók, rosszak, az én szeretteim! Az állatok, a mezők füvei, virágai.

Átölelem őket lelkemmel, itt tartom szívemen mindeniket.

Ahogy átölel a kék ég is karjaival. És a föld a kebelén tart engem. {678}

A Harmónia könyvét több világnyelvre lefordították. Az egyik pesti lap szerint Szirbiket „Angliában vagy Svájcban jobban ismerik, mint nálunk”.145 Megkapta a főváros irodalmi díját. Az újságírók fejedelme, Rákosi Jenő írta: ha miniszter volna, megszámlálhatatlan példányban hozná forgalomba könyvét, állami pénzen, hogy gazdag, szegény egyaránt olvashassa. Carpenter angol professzor szerint a könyv „tele van előkelő, nemes gondolattal”. Vilmos császár barátságosan üdvözölte a szerzőt; a Nobel-díjas írónő, Lagenlöf Zelma mély bölcsességűnek mondta írásait. Lord Robert Cecil angol államférfi – aki a népek lefegyverzéséért munkálkodott – szintén sokra becsülte. A Bund svájci lap többek között ezt írta róla: „Ezek az írások a maguk egyszerű fenségében úgy hangzanak a valósággal, mint az Evangélium.” Voltak lapok, amelyek 20. századi Szókratésznek, mások a magyar Rabindranath Tagorenak nevezték a szerzőt. Amikor Szirbik Antal személyes ismerőse, Sirdar Umraosingh Sher-Gil hindu tudós Simla városában a Brit-India alkirálynak fölolvasást tartott róla, csodálkozásának így adott kifejezést: „Hisz ez egy schéma az Universum harmonizálására.”146

Könyveit a továbbiakban rendszerbe foglalva adta ki:

Írások I. A harmónia könyve. 1920, 1926.

Írások II. Igazságok könyve. 1927.

Írások III. Törvények könyve. 1927.

Írások IV. A harmónia dalai. 1933.

Írások V. Az új élet könyve. 1940.

Versei I. Ifjúság. Hangulat. Élet. Bölcselkedés. 1931.

Versei II. Kiadatlan régi versek. Új versek. 1938.

Versei III. Világszemlélet, filozófia. 1938–1941.

Versei IV. Jókedvű versek. (Humor, szatíra, szerelmi élcelődés). 1943.

Filozófiai nézetei több vallásban fölfödözhetők, főleg a hindu zoroasztrizmusban és az indiai brahmanizmusban. Nem tudunk róla, hogy Szirbik ezeket a vallási tanokat ismerte volna. Sirdar Umraosingh Sher-Gil hindu tudóst – aki az első világháború alatt hazánkban, közelebbről Szirbik lakhelyén, Dunaharasztiban élt – egyszer megszólította a villamoson: „egy szegényes ruhájú, széles homlokú, derűs szemű ember”, és összebarátkozott vele. A jeles tudós fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem ő vezette be a költőt a hindu gondolkodás világába: „Akadtak, akik azt mondják, hogy ő kölcsön vett a hindu filozófiából és talán én lettem volna a közvetítő. Valóban beszéltem vele róla, de nyugodtan mondhatom, hogy Szirbik nem tartozik semmivel a hindu filozófiának, vagy-is nem vett tőle! Igaz, akadtak hasonlatos eszmék írásai[ban], hogy egyet említsek: a Bhagawad-Gita egyes helyei közt. Előfordult sokszor, hogy magam is megjegyeztem egyes írására, eszméjére, hogy ezt ekkor meg akkor, ez meg az a régi hindu bölcs már elmondotta. Ilyenkor Szirbik tréfálkozva mondta: »Ejnye, ejnye, hát nem lehet már semmit is nekem kitalálnom, amit a hinduk már el nem gondoltak volna«. Bizonyos azonban, hogy Szirbiknek semmi készsége más emberek eszméit átvenni! Az a véleményem, hogy Szirbik semmi más, mint saját maga, és az ő írásaiban nincsenek más emberek gondolatai. Én azt hiszem, az ő intuiciója elég erős ahhoz, hogy a szellemi atmoszférából ilyeneket felvegyen, ő eléggé inspirált, hogy ilyen Írásokat írjon. Ritka ember, ki nem áll az irodalom nagy szellemeinek befolyása alatt, és nem merít kincseikből. {679} Nem mindenkinek adatik meg, hogy teljesen eredeti legyen, de Szirbik kétségtelenül az!”147

Gondolkodását a világ egyetemessége hatotta át.

MINDEN TEREMTMÉNY

VÉDELMÉBEN

„Kiáltó szó a pusztában”

Hallgassatok rám emberek,

Ilyet tennetek nem szabad:

Fúrtok tengermély kutakat,

A Föld testébe belevájtok,

Ősanyátok így gyilkoljátok!

Ebből jó dolog nem lehet!

Ugyancsak: a magasba szálltok,

Óriás gépszörnyetegekkel

Összeszántjátok az eget,

Másik szerelmes ősanyátok –

Hol repdesnek a madarak;

És kimentek a tengerekre,

Nagy hajókkal azt bolygatjátok,

Ahol tanyáznak a halak

S ezer másfajta vízilények.

Ott azokat nyomorítjátok,

Szíveiket szomorítjátok.

Ilyen biz’ jóra nem vezet,

Ilyet csinálni nem szabad.

Ég, Föld s a sok meggyötört lélek

Mind átkot hullat reátok…

S tudjátok meg, hogy megfogan

Minden igaz, jogos átok!

KINYÍLT A KERTEMBEN…

Kinyílt a kertemben a tavasz

Legelső virága

S a nő letépte, kivinni

Gyermeke sírhalmára.

S szólott a virág szelleme:

Mért tetted ezt velem?

Hogy lehet, hogy nem kímélted

Fiatal életem?

S szólott a halál szelleme:

Nem vagy különb, látod, {680}

Letéptél szívtelenül egy

Bimbózó virágot!

*

S szólott egy bölcsnek szelleme:

Ha nem akarsz sokat

Halálból itt, s fájdalomból –

Ne tépj virágokat!

VAJON FÁJ-E

Vajon fáj-e az almának,

Mikor ketté vágod?

Bizony, fájhat, gyarló ember,

Hogyha nem is látod!

Szirbik Antal költői magatartását humanizmusa, puritán szellemisége, életbölcsessége és erkölcsi elvei hatották át. Ezért zokszó nélkül vállalta a szegénységet is. Magáról gyakran vallott verseiben.

A KÖLTŐ DOLGA…

A költő dolga álmodni!

Ne bántsd, ha elmereng,

Lelkében ő talán akkor

Új világot teremt.

Valakinek a vagyonát

Hogyha elrabolod,

Nincs oly bűn, mintha a költő

Álmát szétrombolod!

Ilyenkor őt egy szent kapocs

Az egekhez köti

És az Isten megbünteti,

Ki azt széjjeltöri!

Lépj hát mellette nesztelen,

Halkítsd beszédedet:

A hang rombolni, ölni tud,

El ezt sohase feledd!

A költő dolga álmodni.

Ne bántsd hát ha mereng!

Lelkében ő ilyenkor egy

Szebb világot teremt.

KERESZTVISELÉS

Öreg bátyám a keresztet

Szíve felett hordta. {681}

Megmutatni, a mellényét

Sokszor kigombolta.

Komámasszony a keresztet

Imakönyvén hordta,

Új ruháját mutogatni

Eljárt a templomba.

Volt egy ember: a keresztjét

A lelkében hordta,

Hogy a Jézus követője,

Még csak azt se mondta!

NE NÉZZÉTEK LE A KÖLTŐT!…

Ne nézzétek le a költőt,

Azért, mert ő szegény.

Ki nektek kincseket halász

A lélek tengerén.

Szegény, igaz, ámde nálad

Aki pénzt gyűjtesz ezalatt

S más egyebekkel nem törődsz,

Nálad százszorta gazdagabb!

HOGY SZEGÉNY VAGYOK…

Hogy szegény vagyok, nem bánt engem!

Előttem az apám szava:

E földön itt mindennek van

Egyformán jó és rossz oldala.

Engem, lám, nem irigyel senki,

Ez is már kellemes dolog!

S vagyonomért nem kívánják

Halálomat a rokonok!

És kopott ruhámban az utcán

Nyugodtan őgyeleghetek:

Nem kell félnem, pénzemért majd

Bekólintják a fejemet.

Azután a miatt se’ kell

A szívemnek aggódnia,

Hogy leég egyszer házam, vagy

Beleüt az istennyila!

Tőlem hullhat a jégeső:

A vetésem el nem veri!

És a folyó kiáradhat,

Az én földem el nem veszi! {682}

Lám, az adóbehajtóktól

Úgy reszketnek az emberek,

Jertek hozzám végrehajtók

S amit találtok, vigyetek!

S panaszolják: nincs étvágyuk.

Oh, kitűnő van énnekem!

Igaz, böjtöt tartok sűrűn,

S gyomrom meg ritkán terhelem.

S mert cseléddel nem bajlódom:

Idegzetem mi’ rendben van!

A világ minden kincséért én

Agyon nem durrantnám magam!…

Hogy szegény vagyok, nem bánt engem,

Előttem az apám szava:

E földön itt mindennek van

Egyformán jó s rossz oldala!

ROSSZ PADLÓJÚ…

Rossz padlójú kis szobámban,

Hol, mondják, béka is lakott,

Reggel egy patkány nagy zajjal

Felrágta a padozatot.

Szegény állat, hogy ennek is

Épp ide kellett jönnie!

Egy költőhöz, ahol nincs a

Gazdának se mit ennie!

AZ ORSÓ

Az orsó pereg, a rokka jár,

Szövődik, ujjul a fonál…

Cifrázódik az életünk,

Míg, nemsoká készen leszünk!

Az egyik sír, másik nevet,

Mígnem megfordul a szerep,

Van olyan, ki folyton morog.

A bölcs mindvégig mosolyog.

CÉLOM…

(Részlet)

Célom sohse volt az nekem,

Hogy engemet dicsérjenek,

Mindig az volt szemem előtt:

Igazságos és jó legyek! {683}

FOGADALOMTÉTEL

(Részlet)

 

A jövendő rejtve előttem:

Nem tudom, hogy mi lesz belőlem,

De Istenemre fogadom,

A lelkem el soha nem adom!

A tragikus sorsú fiatal makói költő, Gajdi István (1923–1949) írta 1943-ban: „Ma az emberek szégyenlik a jóságukat, inkább bűneikre hiúk. Szirbik Antal visszaadja a hitet, hogy érdemes jónak lenni és jót tenni. […] Engedd lelked kertjében megnőni a virágokat és ápold, mert a gazok megfojtják. Szeresd az embertársaidat, a gonoszokat és az ostobákat is. […] Légy gyermek a szeretetben és férfi a munkában.”148

Aforizmáihoz hasonlóan verseinek is gyakran jellemzője a csattanós ellentét. Ez pedig igencsak tanító célzatú fölszólítást tartalmaz. Kevés költő használ annyi felkiáltójelet, mint Szirbik.

SZÉPEN FÉNYLIK

Szépen fénylik a füvön a harmat,

Ezüst, arany, gyémánt szépen ragyog!

S szépen fénylik a nap fenn az égen,

És szépen ragyognak a csillagok,

De mindezeknél, – egybevéve is! –

Az igazság még szebben ragyog.

IGAZSÁG, HAMISSÁG

Igazság, bármerre lépek,

Erről beszél ma mindenki.

Hamisság, bármerre nézek,

Minden ember ezt cselekszi.

Jámbor, fiatal barátom,

Ne higyj ennek a világnak:

Bort isznak itt mindenfelé

S neked vizet prédikálnak.

 

A szegedi Délmagyarország elsők között adta hírül: Nobel-díjra ajánlották a magyar Rabindranath Tagorét. „Olyan rendkívüli egyéniséggel állunk szemben – szólt a méltatás –, amilyennel sok évszázadokon keresztül nem találkoztunk sehol.”149

Amikor a kuratóriumnak elküldték köteteit, a fölterjesztés többek között az alábbiakat tartalmazta: „A Nobel-díjak odaítélésének alapszabályszerű feltételei vannak, melyek között legelső, hogy az illető író műveiben ideális, népeket boldogító magasrendű etikát hirdessen, amelynek végcélja a lélek nemesítése és a békés erkölcsök ápolása. Szirbik Antal tősgyökeres magyar ember Írások című könyvében elálmélkodva olvastuk az író kinyilatkoztatás szerű földöntúliságait, biblikus mélységű etikáját, a homo sapiens tökéletes világát, melyet a rendszeres filozófiák soha meg nem közelítettek. Eget-földet {684} kapcsoló művészi alkotások Szirbik írásai. Szirbik Antal prózájában és költészetében egyaránt a világ legnagyobb élő szelleme, mintha az ő lelki világáról másolták volna le a Nobel-díj alapszabályait. A Biblia és az Írások sarkcsillagok a mélységben botorkáló emberiség számára. Nincs kétség az iránt, hogy a világ minden kultúrnyelvén meg fognak jelenni a halhatatlan írások.”150

Hírül hozták az újságok: a háború miatt nem adták ki 1943-ban a Nobel-díjat. Ilyen egy nagyra hivatott, makói születésű költő szerencséje! Ezzel lezárult Szirbik Antal nagyszerűen ívelő pályája. A szocialista realizmus eszméit hirdető új kurzus alatt már nem jelenhettek meg írásai. Magános remeteként élt tizedmagával Dunaharaszti Rákócziligeten bibliai szegénységben. Ekkor már tíz gyermeke közül kettőt eltemetett.

Most már ketten vagytok ott lenn,

Most már ketten vagytok ott fenn!

Egy nagy fiam, egy nagy lányom!

S elmém mindig a halálon.

Nem, nem hiszek a halálban,

Nem a teljes elmúlásban!…

A levél is elhull ősszel

És tavasszal újra zöldel!

Nem, nem hiszek a halálban,

Az örökös elmúlásban!

Ti is egyszer, egy tavasszal:

Elém álltok boldog arccal!…

 

Az Univerzum harmóniájának apostola Budapesten halt meg 1971. június 7-én.

 

Lábjegyez

1. Domokos László–Tóth Ferenc 1991. 22.

2. Tóth Ferenc 1985. 40.

3. Milotay István 1932. júl. 3.

4. József Jolán 1947. 179–180.

5. Róla kismonográfia is készült: Péter László 1955.

6. MRÚ 1923. dec. 8. Idézi Péter László 1955. 37.

7. Espersit János 1929. 131.

8. József Jolán 1947. 179–180.

9. Mv 1929. dec. 25.

10. Tóth Ferenc 1985. 25–26.

11. Milotay István i. m.

12. JAM A. Közli Varga Dezső 1979. 14.

13. Milotay István i. m.

14. Péter László 1985. 50–51.

15. Tóth Ferenc 1985. 10.

16. Tóth Ferenc 1985. 39.

17. Tóth Ferenc: Száz éve született Könyves Kolonics József. CSMH 1985. jan. 22. Tóth Ferenc: A „hű strázsa”. Erdei Ferenc principális volt. Magyar Nemzet 1984, jan. 27.

18. Kesztner Zoltán halála. MÚ 1942. jan. 23.

19. Saitos Gyula 1964. 124.

20. Délmagyarország 1942. jan. 25.

21. Saitos Gyula 1964. 132–133.

22. Milotay István i.m.

23. Varga Dezső 1979. 14.

24. Juhász Gyula makói éveit Császtvay István és Péter László dolgozta fö 2002-ben az Irodalomtörténeti Közleményekben (1955. 319–333.) Lapszámhivatkozásaim Péter László 2002. Ugyanakkor jelent meg Péter Lászlónak Espersit János kismonográfiája. Császtvay István önálló tanulmányt tett közé Juhász Gyula makói tanáréveiről A makói gimnázium 100 éve. Szerk. Gera Imre. Makó, 1995. kötetben Ugyancsak Péter Lászlónak Makói versei címmel 1883-ban Makón, a Juhász Gyula-emlékülésen elmondott beszéde. Hivatkozásaim Péter Lászlónak az Argumentum kiadásában, 2002-ben megjelent kötetére vonatkoznak.

25. MÚ 1913. máj. 29. Idézi Császtvay István–Péter László 2002. 81.

26. Papp Balázs jó nevű építőmester volt. Ő tervezte és építette 1880-ban a kálvária 14 stációját, 1895-ben a Püspökkert több szintes víztornyát. A Juhász Gyula-szakirodalom ipartestületi elnöknek nevezi; ezt a tisztet fia, Papp József töltötte be, aki később az IPOK elnöke is volt.

27. Diósszilágyi Sámuel 1960. 39–40.

28. MÚ 1914. márc. 8. Idézi Császtvay István 1995. 141.

29. MÚ 1914. ápr. 2. Idézi: Császtvay István–Péter László 2002. 101–102.

30. Idézi: Császtvay István–Péter László 2002. 109.

31. Kecskeméti György 1931-től a Pester Lloyd című német nyelvű lapnak szerkesztője volt. Lásd: Péter László 1985. 94–96.

32. Juhász Gyula Összes művei. Bp. 1975. 4. 551.

33. Idézi Császtvay István–Péter László 2002. 89.

34. MRÚ 1923. jún. 9.

35. MFrÚ 1923. jún. 17.

36. MRÚ 1923. jún. 10.

37. MRÚ 1923. dec. 8. Idézi Péter László 2002. 396.

38. Szeged, 1924. jún. 29.

39. Diósszilágyi Sámuel 1935. 9.

40. Mv 1927. szept. 2., 3.

41. Péter László 1955. 40–46.

42. Péter László 1955. 48.

43. Idézi Péter László 2002. 403.

44. Péter László 2002. 409.

45. Tóth Ferenc 1983. 4.

46. Tóth Ferenc 1995. 161–162.

47. Fehér Erzsébet 1970. 15.

48. Az osztálytársak közül H. Kovács Mihálynak nyomtatásban is jelentek meg írásai, kéziratai is bekerültek a közgyűjteményekbe. 1980-ban magnós interjúkat készítettem Brommer (Olgyai) Andorral, H. Kovács Mihállyal, Balog Józseffel, Kiss Károllyal; József Etelkával, Gebe Mártával, Kiss Mária Hortenziával és másokkal. Ezekből a beszélgetésekből kiderült, az adatközlők mindent tudtak József Attiláról, mert könyvespolcukon ott voltak a József Attila irodalom legfőbb kötetei, tehát legtöbbször már olvasmányélményeikről számoltak be. Abaffy László újságíró a II. világháború után nem tért haza, Nyugat-Németországban telepedett le. Huttenheimből levelezgetett velem; kéziratos hagyatékát sikerült hazahoznom, ebben értékes adalékok találhatók.

49. Balog József 1970. 16–17.

50. Balog József 1970. 15–16.

51. Balog József 1970. 23–24.

52. Fehér Erzsébet 1976. 22–23.

53. Balog József 1970. 20–21.

54. Balog József 1970. 18.

55. Fehér Erzsébet 1976. 29.

56. Fehér Erzsébet 1976. 28.

57. Fehér Erzsébet 1976. 31.

58. Galamb Ödön 1941. 22. Kiss Károly internista társa, a későbbi szolgabíró.

59. Szabolcsi Miklós 1963. 276–279.

60. Galamb Ödön 1941. 23.

61. Saitos Gyula 1964. 81. úgy tudta, Mészáros Annát, a jegyző leányát is előkészítette különbözeti vizsgára. Mészáros Anna (a makói születésű Biró Béla művészettörténész felesége) Kaliforniából küldött levelében tiltakozott ez ellen, ő a diákköltőt nem is ismerte.

62. Fehér Erzsébet 1976. 31.

63. Fehér Erzsébet 1976. 35.

64. Espersit János 1929. 131.

65. Fehér Erzsébet 1976. 20.

66. Szabolcsi Miklós 1963. 242–243.

67. Fehér Erzsébet 1976. 26.

68. Fehér Erzsébet 1976. 27.

69. Németh Ferenc: Az önképzőkör aljegyzője. Néhány ismeretlen adat József Attila diákkoráról. Délmagyarország. 1955. máj. 5. Az önképzőköri jegyzőkönyvek később elkallódtak, vagy ismeretlen helyen lappangnak.

70. Uo.

71. Idézi Péter László 1957. 19.

72. Idézi Szabolcsi Miklós 1963. 292.

73. Idézi Szabolcsi Miklós 1963. 293.

74. Fehér Erzsébet 1976. 35.

75. Idézi Péter László 1980. 50.

76. Idézi Szabolcsi Miklós 1963. 323.

77. MFrÚ 1922. dec. 24.

78. MRÚ 1922. dec. 24.

79. Szabolcsi Miklós 1963. 392.

80. M. Róna Judit 1980. 369–374.

81. Németh Ferenc i. m.

82. Uo.

83. Kortársak 1987. I. 29–34.

84. Emlékkönyv 1957. 73.

85. Szabolcsi Miklós 1963. 442. Tóth Ferenc: Búcsú Espersit Cacától. CSMH 1987. jan. 6.

86. Szabolcsi Miklós 1963. 444–447.

87. Szabolcsi Miklós 1977. 8.

88. Stoll Béla szívességéből közöljük megjelenéseit: MFrÚ 1923. dec. 25., Ma Este 1924. aug. 28., Reggeli Hírlap (Miskolc) 1924. aug. 29., Nem én kiáltok, 1924., Kecskeméti Lapok 1925. febr. 14., Prágai Magyar Hírlap 1925. dec. 6., Szeged 1924. aug. 10., Pásztortűz (Kolozsvár) 1928. jan., Új Magyar Föld 1929. jan., Nincsen apám se anyám, 1929., A Mi Lapunk (Losonc) 1930. 1. sz., Mai Magyar Múzsa, Bp. 1930., Fórum (Sopron) 1930. 5. sz., Magyar Írás (Tornalja) 1932., Babits: Új Anthologia. Bp., 1930. Friss Újság Vasárnapja 1932. jún. 19., Békésmegyei Közlöny 1934. nov. 18., Medvetánc, Bp., 1934.

89. Szabolcsi Miklós 1977. 11–12.

90. Szabolcsi Miklós 1977. 7.

91. Fehér Erzsébet 1976. 46.

92. Fehér Erzsébet 1976. 48–49.

93. Saitos Gyula 1964. 164–165.

94. Fehér Erzsébet 1976. 52–54.

95. Péter László: Riának hívta… Élet és Irodalom 1981. jan. 24. = Péter László 1985. 91–92.

96. A kéziratos füzetet Tóth Ferenc födözte föl, dr. Tézsla József birtokából került a makói múzeum gyűjteményébe. Apró Antal támogatásával 1989-ben jelent meg hasonmásban a Helikon kiadásában, Tóth Ferenc kísérő szövegével.

97. Fehér Erzsébet 1976. 63.

98. Galamb Ödön 1941. 59–60.

99. M. Róna Judit 1980. 375–386.

100. Diósszilágyi Sámuel é. n.

101. Diósszilágyi Sámuel 1935. 3.

102. Péter László 1999. 77. Diósszilágyi Sámuel a világháború idején a frontról küldte haza az Éva-dalokat, amelyből néhány a Makói Újság 1915. július 3-i számában meg is jelent. A levélben Petrovics György polgármesterre és Fried Ármin fogorvosra utalt. Oszlopok alól = a szabadkőművesek oszlopok között gyűltek össze, tettek fogadalmat.

103. Diósszilágyi Sámuel 1935. 7–8.

104. Péter László 1999. 78.

105. Péter László 1999. 78.

106. Péter László 1955. 32.

107. Idézi Diósszilágyi Sámuel 1935. 6.

108. Diósszilágyi Sámuel 1935. 6.

109. Szegedi írók Petőfiért. MRÚ 1923. febr. 18., Szegedi írók Petőfi-ünnepélyén. 1923. febr. 20., A szombati Petőfi-est. MFrÚ 1923. febr. 20.

110. Péter László 1999. 18.

111. Diósszilágyi Sámuel 1935. 8.

112. Három bemutató egy napon. A makói színház irodalmi eseménye. MFrÚ 1924. szept. 13. Három szerző, három előadás. MFrÚ 1924. szept. 16.

113. Diósszilágyi Sámuel 1935. 9.

114. Délmagyarország 1925. szept. 24. Idézi Juhász Gyula Összes művei. Bp. 1975. 4. 476.

115. Délmagyarország 1931. ápr. 5.

116. Homonnai Nándor több fölvételt készített: a három íróról padon ülve és a színház előtt állva és a hét személyes csoportképet, amelyen Diósszilágyi nem volt rajta. Nyilván téves az emlékezés, hogy a főorvos rendelte oda a fényképészt.

117. Uo.

118. Idézi Péter László 1985. 100.

119. Nagy Istvánné 1980. 3. közl. Móráék szegény sorsú kosztos diákját hívták Lajoskának.

120. Wallinger Endre 1984.

121. Wallinger Endre 1984. 37. Idézi Péter László 1999. okt. 40.

122. Diósszilágyi Éva 1982. 4. rész

123. Idézi Péter László 1999. okt. 40.

124. Vajda László 1958. 470.

125. Móra Ferenc 1958. 283.

126. Vajda László 1958. 470.

127. Péter László szóbeli, szíves közlése.

128. Diósszilágyi Sámuel 1935. 11.

129. Diósszilágyi Sámuel 1935. 10.

130. Péter László 1999. 103–104.

131. Vajda László 1959. 284–287.

132. Móra Ferenc 1959. 81. A mai Gyóni Géza utca eredeti neve Paradicsom utca volt.

133. Erdei Ferenc 1938. 204.

134. Péter László 1999. 160.

135. I. m. 279.

136. A Horthy-kurzus első évében, 1920-ban.

137. Délmagyarország 1925. szept. 3.

138. Móra Ferenc: Levél – Makóra. MFrÚ 1931. júl. 7.

139. Uo.

140. Uo.

141. Uo.

142. Diósszilágyi Sámuel: Nobel-díjra terjesztették fel Szirbik Antal makói származású költőt. MÚ 1943. szeptember 22.

143. Budapesti Hírlap 1911. okt. 28.

144. Budapesti Hírlap 1913. febr. 15.

145. Pesti Hírlap 1925. nov. 14.

146. A kiadó előszava Szirbik Antal: Versei. I. Bp. 1926.

147. Szirbik Antal: Írások I. 2. kiadás előszava 8–10.

148. Gajdi István: Szirbik Antal költő-filozófusról. MÚ 1943. okt. 19.

149. Délmagyarország 1943. aug. 19.

150. Idézi Diósszilágyi Sámuel. MÚ 1943. szept. 22.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet