Előző fejezet Következő fejezet

NÉPÉLET

Gyermekélet a két világháború között

BÁRKÁNYI ILDIKÓ

 

Szeged-Alsóközpont településmagját a visszaemlékezések szerint két sor ház alkotta, ahol elsősorban tisztviselők, iparosok, kereskedők, értelmiségiek éltek. A lakosság túlnyomó többségének megélhetését a föld biztosította, s döntő többségük tanyán lakott.1 A szülők foglalkozása, a természeti és családi környezet, valamint az iskola döntően befolyásolta a parasztcsaládokban felnövekedett gyermekek életét. Kicsiny koruktól kezdve belenevelődtek a paraszti munkába, megismerték a szokások és a mindennapi élet rendjét, mely azután későbbi sorsuk alakulásában is szerepet játszott. Mivel a családba és a társadalomba való beilleszkedés 3-4 éves kortól igényel nagyobb aktivitást a gyermekektől, az ezt megelőző csecsemőkor és kisgyermekkor vizsgálatával e dolgozatban nem foglalkozom. A mórahalmi gyermekek életéről megrajzolt általános kép egyéni sorsok közös vonásainak összegzéséből formálódott.2 A századfordulón készült leírások, valamint az '50—60-as évekre vonatkozó elbeszélések alapján néhány esetben lehetőség nyílik a változások bemutatására is.3

Még az 1920-as években is általános volt Alsóközponton a 6-10 gyermekes család, bár az évtized végére, a harmincas évek elejére egyre gyakoribb volt a 2-3 gyermek vállalása egy családban. A gyermekek számát többen a vagyoni helyzettel hozták összefüggésbe: „Gazdag hely ön vót, ahun csak egy vót. Szögény hely ön vót még kilenc." (Kispéter Józsefné.) „Egy vagy kettő a gazdagabb helyekön. Minél szögényebb, annál több: 6—7—10, átlagba 6 család." (Börcsök Imréné.) A harmincas években felcseperedett, a háború után felnőtté vált nemzedék tagjai már csak 1—3 gyerek felnevelését vállalták. Úgy tartják azonban, hogy a népes családban felnőtt gyerek élelmesebb és tisztelettudóbb is volt.

 

1. Munkába nevelődés

A parasztcsaládokban felnövekedett gyermekek — más vidékekhez hasonlóan — igen korán, 4-5 éves koruktól kezdve kivették részüket a családi munkamegosztásból. A paraszti munkába bele lőhet születni, úgy tartják. A kisebbekre eleinte apróbb feladatokat bíztak: megitatni a csirkéket, a hullott gyümölcsöt felszedni, behozni a szemeteslapátot, szőlőmetszéskor a vesszőt gyűjtögetni, krumpliásáskor a termést szedegetni, stb. Kezdetben nem követeltek kemény munkát tőlük, fokozatosan szoktatták őket az egyre nehezebb, nagyobb önállóságot igénylő munkákra. Komolyabb feladatokat 8-9 éves korukban kaptak, bár néhány helyen korábban is befogták őket a gazdaságba. Tavasztól őszig a vetési és betakarítási munkákban vettek részt, kisfiúk-kislányok egyaránt.

„Mikó mán akkora vótam, vót, hogy kivágtuk a fészket a kukoricának, a nagygarabolyba vöttük azt a kevés istállótrágyát, aztán akkó marékkal hánytuk a fészekbe bele a trágyát, aztán rá a homokot, aztán rá a krumplit, vagy a kukoricát... A bátyámékhoz odamöntem palántát hányni, amikó ültettek, mög paprikát szönni, kukoricát szönni, krumplit ásni, mindön munkába. Mikó hazaértem az iskolába. Hát nagyon örűtem neki, mer tényleg nem szerettem tanulni..." (Jakus Ferencné)

„Egész nyáron mindönféle munkába ugyanígy vót. Paprikaszödés vagy krumpliásás, ami mán olyan vót, hogy gyerök is bírt csinálni... kis garabolya vót, kis vödörje vót. Nekünk még vót kis kapa is csinálva. Azt mink mán kapálgattunk is avval! Olyan jó ügyes kezű vót az apukám, mindönt mög tudott csinálni." (Dobó Ferencné)

„Örültünk, hogy segíthettünk. Kukoricavetés van: tavasszal, ha mást nem, abból a kis bögréből vagy kosárból... odaadták azt a kis magot, aztán elballagtunk ott a kapa mellett. Apukám vágta, én mög dobtam... Máshol is úgy vót." (Dobó Ferencné)

Aratás idején az iskoláskorú gyerekekre még igencsak az étel-ital hordását bízták, nagyobb feladatokkal: pl. marokszedéssel csak 10-12 éves koruktól bízták meg őket. A ház körüli munkák közül az aprójószág etetését-itatását végeztették a kisebbekkel. „Kukoricát morzsolni, akkó darálni nekik (a csirkéknek) kisdaráló-val, az mán igen a gyerök munkája vót. Ilyenökkel telt el rajtunk az idő. Persze az vót az első, ha hazaértünk az iskolábul, hogy a leckét röndözzük és akkó aztán amit még vót idő, hogy mögcsináljuk..." (Masa Szüveszterné)

„Mög hát vót takarmány, jószágok, hordtuk a takarmányt, aljat, vótazalmozás, mög mindön. Mög rozsét köllött szödni össze, vót az olajfa, akkó azt mögmetszötték, azt darabolni köllött össze, aztán rakni össze a rőzsekazalt, mer hát akkó nagyon nézték, hogy mekkora szalmakazal van, vagy milyen a rőzsekazal." (Jakus Ferencné)

A gyerekek feladata volt a gyomlálás, szőlőkaparás, a kukorica fattyazása, szőlőkötözés — még szinte ki sem látszottak a tőkék közül, már akkor segíteniük kellett a szülőknek ezekben a munkákban. Télen a kukoricamorzsolás, a tányérica verése, tollfosztás, kukoricafosztás foglalta el őket. Gyerekek, felnőttek összeültek esténként egy-egy kas kukorica mellé, előfordult, hogy még a szomszédok is átjöttek segíteni, beszélgetni közben: „...hazamöntünk (az iskolából) azt ebédöltünk, este mög hozzá köllött fogni vagy havat hányni, vagy kukoricát morzsolni kézzel... Azt mondták: Kend is nagyon szeret önni, nagyon szereti a kolbászt mög a hurkát, tessék gyünni, azt morzsolni!" (Masa Szilveszter)

Az elemi iskolás gyerekektől még nem annyira a komoly munkateljesítményt várták el, mint inkább arra törekedtek, hogy elfoglalják őket, szoktassák a későbbi, felnőttkori helytállásra. „ Úgy általába be vót tervezve, hogyha a gyerek, mikó mán iskolába járt, a jószágot mán mög tudja őrizni. Mög hát, mikó általánosba jártunk, akkó még annyira... kis paprikát szönni vagy valamit, ha odahívtak is, de egyébként nagyobb munkára nem." (Masa Szüveszterné.) Ugyanakkor a szülők úgy voltak vele, hogy amit a gyerek megcsinál, annyival kevesebb marad rájuk a tengernyi dologból. „Mindön tanyai háznál vót állat, akkó hát azoknak önni adni. Tyúknak befagyott az ivóvize, akkó friss vizet vinni... ilyenökre be vótunk osztva, hogy te ezt csináld, te azt csináld... így telt a nap." (Masa Szilveszterné)

A kiszabott feladatok elvégzéséért nemigen dicsérték őket, s ha kezdetben hibáztak, azt sem büntették. A legtöbb családban a fokozatosság elvét vallották a munkára nevelésben: „Eleinte kaptunk érte cukrot, később mán kötelezővé tették, legvégsőbb aztán, ha nem csináltad mög, kaptál egy fülest." (Masa Szilveszter.) A gyermekek többnyire szívesen segítettek szüleiknek, egyrészt, mert eleinte játékos formában dolgozgattak, másrészt megszokták, hogy hasznosan töltsék el idejüket. „Úgy mögszokja az embör gyerökkorába', hogy ez a kötelességöm, csinálom és akkó nem is húzódoztunk, nem köllött azt külön, de kétször se mondani, hogy mönj, azt csináld." (Masa Szüveszterné.) „Játékosan tanulta mög az embör azokat a hasznos dogokat, amiket az éledbe is használt. Mer akkó még mint játékot, úgy vötte." (Dobó Ferencné)

Az életkor haladtával fokozatosan elkülönültek a kisfiúkra és a kislányokra háruló feladatok. Míg a gazdasági munkákon felül a lányok egyre inkább a konyhában: főzésben, mosásban, takarításban segédkeztek, addig a kisfiúk jobban az apjukkal tartottak: a tehenek, lovak gondozásába, ólak, istállók takarításába, a szántás-vetés munkálataiba vonták be őket. A munkára szoktatást segítették a szülők által készített kis szerszámok, konyhai eszközök is, mint a már idézett kis kapa, garaboly, vagy a kislányok számára faragott nyújtófa.

„Édösapám csinált... kis szakajtót, odaállhattunk az anyánknak kenyérsütéskor, azt minekünk is vót kiscipó a kisszakajtóval. Mán akkora vót az embör, hogy a teknyőt el se érte jóformán, de szakajtó is vót, mög szalvétakendő, a kiscipót mán abba belegyúrtuk. Anyukánk adott mindig egy kis tésztát, mikó ő is gyúrt, akkó mink is gyúrtunk, mög nyújtottunk. Nekünk is vót kis nyújtófa csinálva... kaptunk az asztalon egy részt, azt nyújtottuk a tésztát. Azt igyeköztünk, hogy melyikünké lösz a szöbb. Ez is játék vót." (Dobó Ferencné)

„8-9 éves vótam, akkó mán a söprögetés állandóján vót. Meszelni édösanyám meszelt, a falak alját húztuk el, mög takarítottunk. Főleg úgy húsvét táján vót nagy a láz... ha tanyán laktunk is, de azér iparkodtunk mindég, hogy röndbe lögyön a ház. Egy évbe kétszer-háromszor át vótak meszelve a falak." (Jakus Ferencné)

A 11-12 éves kislányokra már rábízták az ólak meszelését, ekkortól a mosásban, főzésben is egyre önállóbban vettek részt. A kezdeti, játékos próbálkozások után egyszerűbb fogásokat: paradicsomos tésztalevest, grízes tésztát, krumplis galuskát egyedül is elkészítettek, míg szüleik kinn a földeken vagy a szőlőben dolgoztak.

„Azt mondták, hogy addig nem szabad elmönni a bálba, míg nem tudok főzni. Aztán nagyon iparkodtam mögtanulni... Ilyen grízös tésztát akartam csinálni, mög is vót az csinálva egyik alkalommal. Azt vót akkó ilyen keserűsó... én nem kóstoltam azt, mer nagyon siettem, hogy készen lögyön, mire hazaérnek, aztán hát rászórtam. Mikó hazajöttek, kész az ebéd, tejes krumplileves vót, mög grízös tészta. Hát a leves az nagyon finom vót, akkó szödték a tésztát, mögkóstolták: - Hát ez nagyon rossz! Mit töttem rá? ... Hát mutattam... Utána aztán magyarázta édösanyám, hogy na, hát mit hogy köll.. "(Jakus Ferencné)

A kenyérsütésnél 12-13 éves koruktól segédkeztek, egyes helyeken korábban, másutt később tanultak bele. Ez a lánygyermekek számától, az anya egészségi állapotától és a szülők mentalitásától is függött. A14-15 éves lányoknak már állandó feladata volt a szombati udvarsöprés, a takarítás, kéthetenként a mosás, vasalás, foltozás, néhol a varrás is. „Neköm anyukámék vöttek öreg, használt varrógépet. De én olyan hétköznapló ruhákat, kartonruhát, mög kötényöket mind mögcsináltam. Azt azér olyan jó vót ám, azér se köllött pézt adni." (Masa Józsefné.) Varrni, hímezni, kötni-horgolni többnyire az iskolában tanították őket. Ebben a korban már azután hozzáláttak a stafírung elkészítéséhez is. Ugyanakkor a nagyobb mezőgazdasági munkák idején helyt kellett állniuk a földeken is, akárcsak fiútestvéreiknek. „Tízéves koromban mán verni köllött a markot. Édösapám vágta a búzát, énneköm szödni köllött a markot, a bátyám mög kötötte a kévét... annyira meleg vót, mög a kotú szurkolta a lábamat. Este, mikó mán nem láttunk aratni, akkó a bátyám kötött, neköm mög hordani köllött össze a kévéket, azt utána kötöztük össze a búzát." (Jakus Ferencné)

Lovat vezetni ekekapáláskor szintén megtanultak a lányok is. „Vót egy mustohabátyám... mindig hívott, hogy délbe mönjek el neki lovat vezetni, ideadja a biciklit, hogy avval möhessek másnap iskolába. Hát aztán olyan nagy ló vót, alig értem el a lónak a kötőfékit..." (Jakus Ferencné)

A kisfiúk lovat, tehenet etetni már 7-8 évesen be voltak fogva. 8-10 éves korukra már hajtották is a lovat, megtanulták gondozni: vakarni, csutakolni, kefélni, farkát felkötni, tehenet pucolni. Az állatok gondozásához az ólak, istállók tisztántartása: a trágya kihordása, az almozás is hozzátartozott. Az állatok letisztítása, az istálló rendbetétele - akárcsak a ház és az udvar feltakarítása állandó, szombat délelőtti elfoglaltság volt. A fiúk 12-13 éves koruktól, mikorra az iskolát befejezték, megtanultak kaszálni, kaszát kalapálni, s akkorra már a permetező is a hátukra került, majd 14-15 évesen szántani is megtanultak. Mikor azután az ismétlő iskolából kimaradtak, szüleikkel gazdálkodtak tovább. Néhány helyen már a 10-12 éves gyerekek kaptak egy kis darab földet azért, hogy külön kertet alakítsanak ki, önállóan műveljék. Az ilyen kertben megtermett zöldségnek, krumplinak azután különleges értéke volt mind a gyermekek, mind a szülők szemében. Ahol kevés lány volt, vagy kicsik voltak még a konyhai munkára, ott a fiúk is segítettek a konyhai munkában, megtanultak kenyeret dagasztani, sütni is.

A gazdasági, háztartási munkákon kívül más, rendkívüli munkákban is részt vettek, mind a lány-, mind a fiúgyermekek. „Édösanyámék építköztek, akkó válykot köllött segíteni húzni. Mikó hazaértem az iskolából, kérdözték: — Kész-e a lecke?

— Kész- Édösapám vót, mikó mondta: — Na, olvasd el! Hát tudta is az! Én mindég azt olvastam, amit mán egy héttel előtte tanultunk, amit mán olyan jól tudtam. Na, jól van akkó, gyere, aztán vessük a válykot! Édösapám csinálta a sarat, a bátyám hányta bele a vályogvetőbe, én mög húztam aztán." (Jakus Ferencné)

Az iskolás korú: 6-12 éves gyermekek legfőbb feladata azonban a jószágok őrzése volt, kora tavasztól késő őszig. A lányok inkább a libát, pulykát őrizték — hiszen ők kapták a tollat, a kisfiúk a tehenet, ahol volt, a birkákat. Természetesen ez az elkülönülés nem volt szigorú, függött a gyermekek számától, a gazdaság nagyságától is. „ Nyáron akkó jószágokat köllött őrizni, vót nekünk is általába három tehén, bornyú, akkó a tehenet benyűgözték, hogy ne tudjon úgy szaladni és akkó azokat köllött legeltetni. Libák vótak, akkó ha a tehenet behajtottuk, akkó a libákat köllött legeltetni... azt nem köllött olyan sokáig, a liba az olyan vót, hogy jó órahossza alatt, ha olyan legelője vót, az jóllakott, be löhetött hajtani." (Masa Szilveszterné)

Nyáron, reggelente korán, 5 órakor keltek, hogy először a pulykákat, majd a libákat meglegeltessék. Iskolaidőben, mikor délben hazamentek, megebédeltek és hajtották a jószágot kifelé. Vitték magukkal a könyvet, palatáblát, s a legelőn, tehénőrzés közben tanultak. A pásztorkodás, különösen ősszel, amikor a learatott tarlóra már összeengedhették a jószágot, jó játékalkalom is volt. Ilyenkor összeverődtek a környékbeli gyermekek, tíz—húszan is, s jobban volt idő közös, csoportos játékra. A jószágok őrzése az iskoláskor végéig volt a tanyai gyermekek legfőbb feladata, azután komolyabb gazdasági munkák vártak rájuk, a pásztorkodást a fiatalabb testvér vette át. Az újabb feladatokat büszkén végezték a gyerekek, akik szemében a legeltetés elhagyása presztízsnövekedést jelentett.

A 10-15 holdas gazdaságokban a munkát meggyőzte a család. Ahol kevesebb föld volt, vagy nagy volt a család, ott a gyerekek 14-15 éves koruktól napszámba jártak, a szegényebbek pedig már iskoláskorban elállították a kicsiket pásztorkodni. Ahol 1-2 gyerek volt a családban, ott már a 20 hold körüli gazdaságba is fogadtak pásztort, béröst. „...akkó nem vót lehetőség, hogy mink fölsőbb iskolába járjunk. Csak a hat elemit jártam én is, mög a kettő továbbképzőt. Azután otthon dógozni, mög napszámba... Nem olyan könnyű vót a mi gyerökkori életünk... Akkó eljártunk messze. Elmöntünk mán vasárnap délután, azt az egész hetet ott tőtöttük a halasi fődön, aztán majd szombaton délbe, akkó gyüttünk haza... Mer muszáj vót, mit csinált vóna az embörfia, mer minekünk csak az a tíz hold födünk vót, semmi ögyebünk, aztán otthon mán vótunk, aztán el köllött, hogy mönjünk." (Tóth Lajosné)

Ahol tehették, nem adták pásztornak, szolgálónak a gyereket. Több okból is: egyrészt, nem mindenütt bántak jól az ottlakó kis cselédekkel, másrészt fontosnak tartották az otthoni nevelést. „Az én apám azt mondta, ő nem biri odaadni egyiket se. Egyet se adott. El köllött járni sokkal nehezebb munkát végezni: harmadosnak mög napszámosnak, könnyebb lőtt vóna pásztorkodni sokkal. De nem, azt mondta, nem adja. Azér, hogy lögyünk anyánk mellett és azt a kis otthoni dogot mögtanuljuk. Akit odaadtak így pásztornak, szógálónak vagy bérösnek, az csak azt csinálta, hogy odakinn állt, azt őrözte a jószágot. Ott se tanult mög nagyon semmit se." (Savanya Józsefné)

„Mán mikó mink abbul kinyőttünk, hogy... möntünk dógozni, akkó mög olyan kisebbet fogadtak, aki a libákat mög a tehenet őrizte. Odaadták a szülők, mög vót beszélve, hogy ennyi ruháér, ennyi gabonáér adom — ilyen is vót. A szülőknél több család vót, kevés főd vót, nem vót elég kenyérnek való, akkó kialkudták, hogy ott lösz a vizsgáktul szeptember elejéig és akkó mindön hónapba ennyi gabonát, mög ingöt, vagy egy öltönyt... Az ott is aludt. Vót olyan hely, ahun mostohábban bántak velük. A szülőkkel mögbeszélték, hogy az a gyerök akkó második vasárnapokon, vagy mindön vasárnap délután hazamén a szüleit möglátogatni... Ott vót, ruháját kimostuk. Ismerősök vótak a szülők is, előre mög vót beszélve. Vót azér, aki Dorozsmáról is hozott, de nagyon ritkán fordult elő." (Masa Szilveszterné)

A kis pásztorokat többnyire ismerős szülőktől szegődtették. Volt, ahol két generáción keresztül is megmaradt ez a kapcsolat. Emberségesebb helyen a pásztorgyerek alvóhelye a kiskonyhában volt, rendesen ellátták ennivalóval is. Volt azonban, ahol a tyúkólat meszelték ki számára, ahová szalmát terítettek fekvőhelyül. Mostohább helyen a pásztorgyereket könnyű volt felismerni felvérzett lábáról, rossz ruhájáról. Feladatuk sokoldalú volt: a jószágok legeltetésén kívül besegítettek a konyhai munkába és a gyerekpesztrálásba is. Az iskolát elhagyott, nagyobb fiúk, a legénybérösök már minden gazdasági munkát elvégeztek. A tanyai gyermekek, akár otthon nevelkedtek, akár elszegődtették őket, „nem vótak úgy kikímélve". Ugyanakkor a munka számukra nem jelentett terhet (kirívó esetektől eltekintve), szívesen végezték szüleik munkáját: „örűtünk, hogy segíthettünk" — mondják. „Inkább a munka vót a fontosabb. Szabad vót játszani, nem mondták azt, hogy nem szabad, de olyan játékosan dógoztunk inkább. Az egy olyan öröm vót mán, hogy kimöhettünk úgy tavasz felé, metszőitek a szőlőt, az a mi dogunk vót, hogy möntünk, azt szödögettük a markokba lerakott vesszőt, azt hordtuk ki a sor végire." (Dobó Ferencné)

„De tudja, hogy sokkal jobb vót akkó. Én csak azt tudom mondani, hogy nagyon kár vót ezöknek mögengedni, amit mögengedtek mán negyven év alatt. Hogy ezöknek nagyon kevés, akiknek hasznát tudják vonni az életbe... Na jól van, énneköm sokat köllött dógozni, akkó legalább te ne dógozzál, így van nevelve. Van, aki hát másképp gondolkozik, de nem nagyon sok, úgyhogy nagyon nehéz nekik a munka." (Jakus Ferencné)

Az utóbbi idézet részben rávilágít az elmúlt néhány évtized változásaira, generációs ellentéteire. Mindemellett meg kell jegyezni, hogy a munkára nevelés még az 1950-es években is egyik legfontosabb elve volt a mórahalmi szülőknek. Lényeges változás talán a település városiasodásával járt együtt, mindazonáltal a tanyai gyerekek ma is segítséget jelentenek szüleiknek a gazdaságban.

 

2. Az iskola szerepe

Az otthon, a családi környezet mellett a gyermekek másik személyiségformáló színtere az iskola volt. A múlt század közepétől a századfordulóig négy tanyai iskola nyitotta meg kapuit, a '20-as, '30-as években 6 elemi iskola működött a határban. Az iskolák általában egy tantermesek voltak, a tanulók létszáma a múlt század második felében elérte a 130 -180 főt.4 Ez a létszám a két háború közötti időszakra felére, néhány iskolában negyedére csökkent. Az elemi iskolában hat osztályt jártak a gyerekek. „Akkó hat osztály vót és a két alsó osztály külön járt, a négy fölsőbb osztály is külön." A fő tantárgyak az írás-olvasás, számolás és mérés, földrajz, történelem, ének, rajz, torna, kézimunka és hittan voltak. Az iskolai felszereléshez olvasókönyv, történelemkönyv, hittankönyv tartozott, valamint a palatábla vesszővel, szivaccsal, később a toktartó, toll, irka. A diákok tarisznyában vagy tápéi gyékényszatyorban vitték magukkal a holmijukat: az uzsonnával együtt, ami rendszerint kenyér, túró, kis pohárba tett lekvár volt. A tanítás reggel 8 órától délután 1 óráig tartott. Olykor 2-3 kilométer távolságból jártak az iskolába. Telente előfordult, hogy szánkóval elvitte őket az édesapjuk, hogy megjárassa a lovat, de ez ritka eseménynek számított. „Mikó még mink jártunk iskolába, akkó még az vót, ha begyütt a tanító bácsi és a tanítás kezdődött, először is imádkoztunk. Mikó befejeződött a tanítás... akkó fölálltunk a padba, összetöttük a kezünket, szépen imádkoztunk, utána mind sorakoztunk a pad közt kettesivel és akkó a tanító bácsi kikísért bennünket az utcára..." (Masa Szilveszterné)

Az órák alatt a tanító nagy fegyelmet követelt, a rendetlenkedőket körmössel, tenyeressel, fenekeléssel büntette. A fenyítésért a szülők nem haragudtak. Bár büszkék voltak arra, ha jól tanult a gyermekük, legfontosabbnak mégis azt tartották, hogy a gazdasági, háztartási munkákban legyen ügyes, szorgalmas. „Az vót a fontos, hogy szorgalmas lögyön a gyerök. Nem annyira a tanulásra figyeltek föl, hanem az, hogy szorgalmas lögyön, hogy áll az otthoni munkákhoz, szeret-e mosogatni, takarítani, libákat őrizni. De azér vótak szülők, akiknek fontos vót, hogy tudjon a gyerök. Az én apukám arra büszke vót, hogy jó vót a bizonyítványom. Nem vót az mindenütt fontos. Vót, aki azt mondta, hogy a pézt mög tudja számolni, az mán jó, az a tudás mán elég." (Masa Józsefné) „... arra akkó nem vót mód, hogy taníttassanak, mög nem is nagyon óhajtottam, hogy én továbbtanuljak. Úgyvót, hogy mindönki a fődbe mögtanálja a számítását." (Jakus Ferencné)

A továbbtanulásra nemigen ösztönözték még a jó tanulókat sem. Ennek részben anyagi okai is voltak, de legalább akkora szerepe volt a szülők föld- és munkaorientált szemléletének is. így történhetett meg, hogy míg a 100 holdas nagygazda gyerekei nem tanultak tovább, addig a 25 holdas paraszt fiából mérnök lett.

A legjobb tanulóknak tavasszal tanulmányi versenyt rendeztek a nagyszéksósi iskolában. A versenyekre lázasan készültek, a győztesek jutalma könyv, vagy szegedi kirándulás volt. Az iskolai élet másik jeles eseménye a minden évben tavasszal megrendezett tornaverseny volt. „Rendszerint a piactér ön vót mögröndöz-ve. Vótak ilyen futóversenyök, mög kötélhúzás, mög ilyen érdekösségök." (Masa József né.) A tornaversenyekre a ruhákat az iskolai kézimunka óra keretében, valamint otthoni munkaként maguk a gyerekek készítették. A tanyai iskolák udvarán összegyűlt gyerekeket a verseny napján azok az édesapák vitték a központba, akiknek lovuk, kocsijuk volt. Májusban, a Madarak és fák napján is ünnepeltek. Az iskolák tanulói a Dobó erdőbe vagy más fás helyre kirándultak, ahol énekeltek, szavaltak, s csoportos játékokra is sor került.

A tanyai iskolák nemcsak az oktatás, hanem a művelődés és a vallásos élet színterei is voltak. Könyvtárukból a diákok nemcsak maguk, hanem szüleik számára is kölcsönözhettek könyveket. Volt iskola, ahol a tanító esti kézműves tanfolyamokat szervezett, felnőttek, gyerekek számára egyaránt. Vasárnap délelőttönként pedig a templom szerepét vette át az iskola: „...a tanítónk — valamikó ilyen kántortanító vót — misét tartott, olyan kötelező vót, mint a tanításra mönni. Vót az iskolának a szekrényibe ilyen imakönyvek, amibe énekök vótak, imák és úgy, mintha templomba lőttünk vóna... Én annyira mögszoktam, hogy ha csak töhetöm mindön vasárnap elmék a templomba." (Masa Szilveszterné)

Az elemi iskola befejezése után a legtöbb gyerek a központban lévő gazdasági iskolába ment tovább, a polgári iskola kevesek számára volt elérhető, a '30-as években a kisvasúton kb. 20-30 diák utazott naponta Szegedre Alsótanyáról. A gazdasági iskola, vagy ahogyan akkor nevezték, a továbbképző 3 éves volt, s elsősorban a gazdálkodással, háztartásvezetéssel kapcsolatos hasznos ismereteket adták át a tanulóknak. „Mikó mán az elemi iskolábul kimaradtunk, Mórára jártunk gyalog. Gazdasági iskola vót, egy hétön kétször gyüttünk. Vót az iskolának kertje... három osztály vót és akkó ki vót egy-egy táblára osztva és akkó kiparcellázva. Ottan veteményöztünk, gyomláltunk, locsoltunk." (Masa Szilveszterné.) „Tanítottak bennünketfőzni, mög varrni is, ott mán gépön varrtunk. Ott is köllött ilyen kötény ókét csinálni. Stoppolni mögtanítottak bennünket, ami hát akkó tényleg szükségös vót a háztartásba." (Masa Józsefné.) Az iskolának állatállománya is volt. A gyereket beosztották a gondozók mellé, ahol elleshették a korszerű tartás fortélyait. Az iskolában tanultakat otthon kipróbálták, sok helyen a szülők is hajlottak az ésszerű, jó tanácsokra.

A gazdasági iskolába járó fiúgyermekek már leventébe is jártak. Hetente egyszer volt számukra foglalkozás, amely során a jövendő katonaéletre készítették fel őket. A vallásos egyletekbe - KALÁSZ, KALOT - az ismétlő iskola elvégzése után léptek be a fiatalok.5

 

3. Öltözködés

A tanyai gyermekek öltöztetésére nem sok gondot fordítottak. Míg iskolába nem kerültek, általában hosszú ingben, pöndölben jártak, amely fölé télen hátul gombolós, bolyhos anyagból készült kezeslábast adtak a szülők. A pöndölt még az 1930-as évek elején is ismerték. Viselését a fekete klottgatya váltotta föl, amihez hűvösebb időben kis inget hordtak. Az iskoláskorú kisfiúk az 1920-as évek elején, még sárgavászon, rojtos aljú bőgatyában jártak iskolába, ezt azonban kiszorította a csíkos parget (flanell) gatya, amit színes parget, vagy kanavász inggel viseltek. A kisebbek ünnepi viselete rövid, térden alul érő nadrág volt, aminek a szárát alul 3—3 gomb díszítette. Hozzá kis kabát járt és kalap. Nagylegénynek számított, akinek már hosszú szárú nadrágot vettek. Nyáron, „öregje, fiatalja is, a tanyákon mindönki mezítláb járt." Télen a kisfiúk hosszú szárú cipőt, nagykabátot és lehajtható peremű bűrsapkát viseltek. Nagyon szegény családnak kellett lenni, ahol ősszel, mikor hidegre fordult az idő, mezítláb járatták a gyerekeket iskolába. A kislányok derékban ráncolt szoknyát, blúzt vagy egyberuhát, s mindegyikhez elmaradhatatlan kötényt viseltek. Télen kabát helyett sokan hátul megkötött, gyapjú vállkendőt hordtak. Nyaksálat, sapkát nemigen vettek fel, ha fáztak, kendőt kötöttek a fejükre. A nagyobbacska, bálozós lányoknak 16-17 éves kortól járt a tanyai varróknál készíttetett ruha, ami híven követte a városi divatot.

A kinőtt ruhákat mindig a kisebb testvér örökölte. A fakult, elnyűtt ruhákat kifordították, foltozták, míg csak hordani lehetett. A foltozott ruha nem volt szégyen, csak a piszkos.

„Régebben nem is őtöztették úgy különösebben a gyerököket, hogy azért köllött vóna irigyölni, hogy neköd milyen ruhád van! Mindönki olyan egyszerűen őtözött. Amibe iskolába elmöntünk, hazamöntünk, levetöttük, ránk vöttük azt, amibe a jószághon möntünk. Vót egy, de valójában csak egy, amit vasárnap vöttünk föl. Nem áldoztak olyan sokat ruhára." (Masa Szilveszterné.) A ruhákat általában kéthetente mosták, leginkább szombat délelőttönként. A kislányok, kisfiúk haját az édesanyjuk mosta, vágta. A 4-5 éves kislányok hajukat egy ágba befonva hordták, amit szintén az édesanyjuk segített fésülni, fonni, még iskolás korukban is. Általában hetente egyszer fürödtek tetőtől talpig, szombatonként, hétköznapokon esténként csak a lavórban vagy a kútnál mosakodtak.

 

4. A gyermekek helye a házban és a családban

A kisgyermekek megszokott alvóhelye a kemence melletti kuckó volt, vagy egy számukra fenntartott ágy, amin hárman is elfértek egyszerre. Szegény helyen a földre szórt szalmán is aludtak, ezért azonban a '30-as években már igencsak megszólták a szülőket. A fiúgyermekek 14-15 éves koruktól kikerültek a szobából, rendes alvóhelyük katonakorukig az istállóbeli szénáskötröc, vagy az istálló bejáratánál láncra függesztett priccs lett. Ez a függetlenség némi előnnyel is járt: több volt a lehetőség a tiltott borozgatásra, kártyázásra.

Étkezések alkalmával a gyerekek nem ülhettek a felnőttek asztalához. „... Vót, amikó egy pokróc vót a fődre letéve. Nem ám, hogy majd kisasztal, a csudát! Egy pokróc le vót téve, hát nem olyan nagy család vót mán, nálunk mán idősebbek vótak a testvérjeim... azok akkó mán, hogy möntek el a háztul, nősűtek, végül mink maradtunk: édösapám, édösanyám, mög a bátyám, négyen. Akkó mán odaülhettünk az asztalhon, de hát akkó se az, hogyhát majd én kiszödöm. Kiszödte édösanyám, ami járt. De én a világér se okolnám, nagyon is jó vót, úgy, ahogy vót." (Jakus Ferencné.) Legtöbb helyen a gyerekek kis, kerek asztalnál étkezhettek. A tálból először az idősebbeknek szedtek, ami maradt, azt merték a gyerekeknek. A felnőttek asztalához akkor ülhettek már csak, amikor kaszálni, aratni, főzni, kenyeret sütni is tudtak. Ez a szigorú szabály a '30-as években oldódott már, majd a két háború közötti generáció felnövekedésével el is tűnt.

„Mikó elgyütt az apai részrül való nagymamám, az mindig azt mondta, hogy: Minek engeditök fiam ezöket a gyerököket oda az asztalhon? Látod, csak rosszalkodik! A gyérüknek félre köllött tönni a kisszékre, nem ott az asztalnál önni... Az én szüleimnek mög emilyen véleménye vót, hogy nem kiabáltak sose ránk, hanem mög vót mondva, hogy köll viselködni, hogy akárki ott ül az asztalnál, normálisan köll önni, nehogy az a valaki hibát lásson." (Dobó Ferencné)

Az étkezések előtt imádkoztak, akárcsak este, lefekvés előtt. Imádkozni édesanyjuk, nagyanyjuk tanította őket, de az iskolában is foglalkoztak imádságok, vallásos énekek tanításával. „Röggeli előtt az asztalnál ültünk, imádkoztunk. Nálunk az vót a szokás, hogy ülve, de mindönki imádkozott. Csönd vót, addig mög nem mukkant senki." (Masa Szilveszterné.) „(Imádkozni) köllött is mindön este. Olyan nem vót... míg meg nem tanultunk. Aztán hát utána ránk bízták. Mög is vót szokva, hogy anélkül nem feküdtünk le... Nagyon sok helyön, mikó ebédöltek, akkó is köllött. Édösanyám az mindig, édösapám az mán nem, mög mink is... a déli imádság az elmaradt." (Jakus Ferencné)

A gyerekek a szüleiket édösapámnak, édösanyámnák szólították. Az első világháború utánig az anyáknak az édösszülém, szülém, megnevezés járt. A '30-as évektől terjedt el az apuka, anyuka megszólítás. A szülők megszólításában a kendet szintén nagyjából ekkortól váltotta fel a maga. A magázás a mai napig élő gyakorlat, szüleiket csak a legfiatalabb generáció tagjai tegezik.

A nagyszülők neve szülém, szülikém, illetve tata volt, az előbbit aztán fokozatosan váltotta fel a mama megszólítás. „Egyiket azt szülémnek köllött (szólítani), mer ű úgy kívánta, hogy űtet ne mamázzam, mer az... hogy is mondta..., valami úri névnek gondolta. És apukám is az anyját édösszülémnek mondta. Az anyai nagyszülőket azt mamának hívtuk, mög tatának." (Dobó Ferencné)

A gyerekeket az idősebbek tegezték, általában nevükön szólították. A gyerök kifejezés csak fiút jelölt, a lányokat kislánynak nevezték.

A szülők a legfontosabbnak azt tartották, hogy a gyerek dolgos legyen, szót fogadjon szüleinek, ne veszekedjen, ne nyúljon a mások holmijához. Rossz szemmel nézték és büntették azt is, ha tiszteletlen, túlságosan csintalan volt a gyerek, ha hazudott, csúnyán beszélt, vagy nem köszönt a környékbelieknek, ismerősöknek. Néhol hamar eljárt a szülők keze, de többnyire már csak maga a fenyegetés, vagy a szúrós tekintet is megtette a hatását. „Féltünk tőle. Valamelyiktől muszáj vót félni, vagy apánktól, vagy anyánktól." A fegyelmezéshez elég volt csak a falon függő borotvafenőre, ostorra utalni: „Ha rosszak vótunk: Hun van a beretva? Nem bántott, csak riasztgatott inkább." „Ha odamönt vendég vagy valami, akkó annyit mondott (az apám): — Majd nektök hónap elmondok mindönt, amirül beszélgettünk! Úgy möntek kifelé, egymást csak úgy nyomták. Nem köllött többször mondani." (Savanya Józsefné)

„Régebben a gyerökök nem is szájaltok úgy vissza. Emlékszök, az édösapámnak. .. a nagy tata is 92 éves vót, amikó möghalt. A tata nevin vót a főd, az édösapámék felibül munkálták mög, de ott az vót a döntő, amit a tata mondott, az én édösapám soha nem vitatkozott avval. Amit a tata eldöntött, az szent vót. Nem felesöltek úgy vissza, mint mostmán az iskolás gyerökök is a szülőknek." (Masa Szilveszterné)

A nevelési módszerek megítélésében is sok változást hozott a két háború közötti időszak. Míg az idősebb generáció könnyebben vette a testi fenyítést, sok helyen már inkább a magyarázathoz folyamondtak. „Az apai nagyanyám az mindég ütött. Úgyhogy elmöntünk vendégségbe, a legelső az vót, hogy sutty! egy nagyot odavágott... Hallgattunk is rá mindig... Mög belekapott a hajunkba, azt jól mögráncigálta. Eleibe sírva köllött fakadnom, azt az apám látta, azt mondta: Édösszülém, mér rángatja kend mindég ennek a kislánnak a haját? Ó, aszongya, majd jobban nő a haja!" (Dobó Ferencné)

A nevelési elvek hatása még a következő generáció felnevelésében is éreztette hatását. „A mi gyerökkori életünk az szigorú vót. Még mink is a mi gyerökeinket azér... azt a szigort mögadtuk nekik, amit mink kaptunk a szüléinktől. De mostan már ilyen nincsen." (Tóth Lajosné)

Az ajándékozás sem volt olyan általános, mint manapság. Névnapot, születésnapot nem tartottak, ajándékot karácsonyra, Mikulásra kaptak a gyerekek, akkor is valamilyen hasznos, szükséges dolgot: legtöbbször ruhafélét. „Akkó nem úgy vót, hogy gyütt egy ünnep, aztán elhalmozták ajándékkal a gyerököt. Az vót az ajándék, hogy vöttek egy harisnyát, vöttek egy kötőt... De nem az, hogy játékot!" (Dobó Ferencné)

Mikulásra narancsot, fügét kaptak a gyerekek. Ha a szülők a szegedi piacon jártak, fehér kenyeret hoztak gyermekeiknek, ami csemegének számított az otthoni rozskenyér mellett. Olykor fügét, szentjánoskenyeret is vettek, édességet, cukrot azonban a legritkább esetben. Néha búcsúban vett apró játékokat is kaptak a gyerekek, de ez inkább csak a '30-as évektől volt a jellemző. Az alsóközponti búcsúba a nagyobbacska gyerekek már elmehettek, s az otthon kapott pár fillérből vehettek maguknak selyemcukrot, vagy tömör gumilabdát, jojót, sípot.

A tanyai gyerekek ritkán kerültek kívül a település határain.6 Ha a szülők a szegedi piacra mentek, vagy Dorozsmára őrletni, elvitték a nagyobbacska gyereket kocsipásztornak. „Egyször vitt el, a malomba mönt édösapám, mer akkó lovaskocsira rakták föl a zsákokat és úgy őröltettek búzát. Azér vittek el, hogy mikó űneki be köllött mönni, akkó nehogy valaki a búzászsákokbul szödjön le, azt mondták akkó: kocsipásztornak... A szegedi vásárba is, nagyon keveset kiskoromba. .. úgy nem is vótak a gyerekek akkoriba rászoktatva arra, hogy a szülők möntek, akkó azokat vigyék." (Masa Szilveszterné)

Az otthonmaradottak közül tanyást állítottak, aki felügyelt a kisebbekre, vigyázott a házra. Mikor hazaértek a szülők, alaposan kikérdezgették: — Vót-e itt valaki? Öttetök-e? Libáknak adtatok-e? Be vót osztva, kinek mi lösz a dóga." (Masa Szilveszter)

A gazdasági iskolából kimaradt, 14-15 éves fiúk, lányok már szórakozni is eljártak. Bálba csak 16-17 éves koruktól mehettek, addig a csutriban mulattak.7 A csutrikban az idősebbek tanítgatták őket táncolni: főleg csárdást, de foxot és keringőt is jártak. Nótázni édesanyjuktól vagy az idősebb cimboráktól tanultak. A csutriba csak a ház körüli munkák elvégzése után, szülői engedéllyel mehettek. „Délután mög köllött legeltetni a libákat, aztán estefelé akkó behajtottam űket, aztán el löhetött mönni a csutriba." „ Ott vót közel a szomszédba a csutri. Aztán nemhogy majd éjfélkor megyünk! Mikorra besötétödött, akkorára mán haza köllött érni. Ha később értem haza, egyször vót, hogy később möntem haza, akkó máskó nem vót szabad elmönni." (Jakus Ferencné)

Az iskoláskorú gyermekek már részt vettek a település közösségi életében is, elsősorban a naptári ünnepekhez kapcsolódó szokások gyakorlása révén. A pünkösdölés, betlehemezés egészen az 1960-as évekig szokásban volt, a húsvéti locsolkodás pedig napjainkig élő hagyomány. A Szent István napi gazdaköri ünnepségeken is rendeztek a gyerekeknek játékos versenyeket: karóra mászást, lepényharapást hátrakötött kézzel, zsákbanfutást, valamilyen, a gazdák által kitűzött jutalomért.8

 

5. Játékalkalmak

A gazdasági és háztartási munkák szigorú rendjében nem sok játékalkalom adódott. Az iskoláskor előtt szabadabban játszhattak a gyerekek, 6-7 éves koruktól azonban a pásztorkodás, az iskolábajárás és a szülőknek való segítés sok idejüket lefoglalta. A közeli tanyákon lakó cimborák vasárnap délután találkozhattak, amikor kedvükre kijátszhattak magukat. „Négyen vótunk, négy lány a szomszédságba, akik így jártunk egymáshoz játszani, de csak... főleg vasárnap délután vót. Egyik vasárnap egyik házhoz möntünk,másik: — Na, most te vagy a soros! a másikhoz. Hát a játék is főleg abbul vót, hogy bújócskázni szerettünk nagyon. Tanyai házaknál vótak ilyen takarmányos padlás, istállóban benn vót az a szárkéve, amellé bebújni, akkó egy mindig keresőit. Ilyesmikkel telt el a vasárnap. Ugye az mögvót otthon, anyukáék mögmondták, hogy most két órakó mönté el, akkó ötig lőhetsz és akkó ami ebbe belefért." (Masa Szilveszterné) „... vasárnap vagy szombat délután akkó löhetött elmönni, mer máskülönben nem löhetött, nem úgy mint most." (Jakus Ferencné) „... azt úgy mögtudták a gyerökök, ahun szabad játszani, mer nem mindön helyön. Azt oda szerettek összemönni. Aztán, amikó ugye humócska vót vagy az a fogócska, akkó bizony föl a kuckóba! Hogy minél jobban el tudjon bújni." (Savanya Józsefné)

Sok helyen nem nézték jó szemmel a lármás, futkosó gyerekcsapatot, s igyekeztek csöndesebb játékra buzdítani őket. „Sokszor mondta az én jó anyám is: csömcsöm gyűrűzzetök! Azt játsszatok! Ezt szerették a szüléink is, mer ugye ültünk szépen, aztán játszogatás vót. Az a humócska, mög az a fogócska az azér ricsajjal mönt." (Savanya Józsefné)

A pásztorkodás közben is kerítettek alkalmat olykor a játékra, aminek sokszor a vetés látta kárát: „Összemöntünk, azt ott a semlyékben löhetött... a szomszéd gyerök, mög a szomszéd kislány, mög a másik. Aztán birkózás vót, mög forgás, mög tekézés. A jószág mög hun az egyik kukoricásba legelt, hun a másik paprikát rágták mög a libák. A haszontalan gyerök az mög játszott." (Dobó Ferencné)

Az őszi betakarítás után az állatok szabadon legelhettek, ilyenkor 18-20-an is összeverődtek a környező tanyákból. Ekkor került sor a tekézésre, és más csoportos játékokra, hiszen kevésbé kellett a jószágra figyelniük. A jószágőrzés közben szövődött barátságok tartósak maradtak: együtt jártak később a csutriba, majd a bálba a cimborák.

Jó játékalkalmat teremtett az iskolába járás is. Hazafelé menet az úton a gyerekek jól kibirkózták magukat, télen pedig olykor addig korcsolyáztak az útmenti vízállások jegén, míg csak a szülők értük nem mentek. Az iskolai tízperces szünetek alatt is lehetett fogócskázni, gombozni, tipózni, körjátékokat játszani, télen hógolyózni. A tanórák alatt tilos volt a játék, de azért előfordult, hogy a pad alatt kártyáztak, vagy malmoztak a kisdiákok. Ha a tanító elvette a kártyájukat, rajzoltak helyette másikat.

A kisfiúk számára még jó lehetőség volt a játékra a férfiak déli pihenője is, amikor kedvükre faraghattak, barkácsolhattak. A kislányoknak ilyenkor a konyhában kellett segíteniük a mosogatásban, rendcsinálásban.

Télen vagy esős, hideg időben a gyerekek a szabadból beszorultak a szobába, ahol a számukra kijelölt helyen: az ajtó mögötti priccsen volt szabad játszaniuk. „A lakószobába vót egy olyan ágy, ami nem vót nappal telerakva dunnával, párnával, hanem csak ilyen vastag pokróccal le vót takarva. Olyan nappali pihenőhely vót, a gyerököknek a játszóhelye. Az ágy úgy vót téve, ahun ablak vót, s az ablaknak nem ilyen kicsi széle vót, hanem szélösebb párkánya. Még az ablak is játékpiacé vót. Ott vót a babaszoba az ablakba, mög a játékok. Ott szabad vót fönn játszani." (Dobó Ferencné)

A faluban lakó gyerekeknek külön játszó társaságuk volt, s jóval több idejük telt játékra, mint tanyai társaiknak. „A falusi gyerekeknek más volt a játéka. Akik közvetlenül bent voltak ebbe a kis faluba, azok ugye mentek... foci, különböző labdajátékok. A tanyai gyereknek ez nem volt. Mikor már négy-öt éves volt egy gyerek, már munkára volt fogva, libákat kellett őrizni, pulykákat etetni... szóval, megvolt a gazdaságon belül ötéves kortól a gyereknek a feladata. Míg a boltos gyereknek ugye, vagy a vendéglős gyerekének, vagy az ügyvéd úr fiának ilyen feladatai nem voltak." (Börcsök József)

 

6. Játék a környezettel, játékkészítés

A tanyai gyerekeknek készen vásárolt játékszerük kevés volt abban az időben, talán az 1950-es években szaporodott meg a bolti, vásári játékok száma. Játékul szolgált azonban maga a természet, s a környezet adta anyagokból számos játékszert maguk is elkészítettek a szülőktől, idősebb testvérektől ellesett minták alapján. A különféle fák termését gyűjtögették: a gledícsia termését rágcsálni szerették, a szilfa bogyójából nyakláncot fűztek. A katicabogarat kézfejükre vették, jósolgattak abból, hogy melyik ujjúkról szállt el: ki hány évig él még? Ha gólyát láttak, a következő mondókával köszöntötték:

„Gólya, gólya, gilice

mitől véres a lábad?

Török gyerek vágta el

magyar gyerek gyógyítgatja,

síppap, dobbal, nádi hegedűvel."   (Farkas Szilveszterné)

A gyermekláncfű termésének pihéit a babapárnába gyűjtögették a kislányok. A nagyobbacskák, akikben már „legényük felé hajladozás" éledt, az akácfa apró levélkéit tépdesték sorba, számolgatva: szeret? nem szeret? Az utolsó levélre eső választ fogadták el a kiszemelt fiú hajlandóságára vonatkozóan. A kisebb lányok jószágőrzés közben a gyermekláncfű szárából vagy a gólyahírből láncot készítettek, olykor akár tíz méter hosszút is. Mezei virágokból koszorút kötöttek a fejükre, főként pünkösd idején.9 Télen hóembert építettek, orrát paprikából tűztek. A semlyék mellett, legeltetés közben házat építgettek a sásból, fotóból, tetejét cickafarkkóróvá fedték. „Nagyon szerettem házat csinálni. Ez vót az egyik legkellemesebb játékom. A semlyéknek vót egy ilyen nagy, sásos-zsombós része, ahun a jószágot legeltetik. Amikó arra lehetőség vót, én mindig szobát alakítottam ki, mög a sást összefűztem, az vót a kerítés." (Dobó Ferencné.) Nemcsak házat, kemencét is építettek, mégpedig úgy, hogy lábfejüket a földbe temették, majd kihúzták. A keletkezett üregbe töklevélszár kéményt tűztek. Az érett mák gubájából edénykéket készítettek. A főzőcskézés, házépítés során a felnőttkori szerepeket is eljátszották. Kedves játéka volt még a pásztorkodó gyerekeknek a lakodalmas is, amelyben minden valóságos szerepet kiosztottak egymás közt.

Szintén jószágőrzés közben tehettek szert a kislányok játékbabára is: a zöld kukoricacső bajuszát befonták, s már kész is volt a kedves játékszer. „Mikó mán olyan vót a kukorica, akkó szödtük le a csövet, aztán babáztunk. Azér kikaptunk sokszor! Vót neki az a bajusza, azt nekünk az vót a baba. Nem úgy vót, mint ma, hogy most mögvöszik nekik a babákat az üzletbül, akkó ilyen lehetőség nem vót. Aztán műnk is, hogy szórakozzunk valamivel, mink is letördeltük... nem tudtuk, hogy az még kár is lösz az otthonba! Leszödtük, befontuk a haját, avval babáztunk. De azt bevinni nem mertük! Nehogy möglássák ott bent!" (Tóth Lajosné)

A télesti kukoricamorzsolás után a cswmából (kukoricacsutkából) is készítettek babát. Rongyba becsavargatták, esetleg egyik végét hosszában kissé bevágták és a fehéren maradt részre arcát rajzoltak. Karjának kukoricaszárat kötöttek keresztben. A csutkának „be löhetött kötni gyorsan a fejit, azt anyukám nagyon értötte csinálni. Este, mikó mán vége lőtt a morzsolásnak, akkó mind a kettőnknek csinált egy-egy babát, csutkababát. Annak mán nem olyan ruhát varrtunk, valami rongyba be vót csavarva, papírszoknya rá, vagy éppen vót a másik babárul lemaradott szoknya." (Dobó Ferencné)

Rongybabát az édesanyjuk vagy idősebb testvérük, esetleg közelebbi ismerős: pl. a szomszédasszony készített a kislányoknak. A látott minták alapján azután maguk is próbálkoztak a babakészítéssel: „Kirajzoltuk rongyra a babának a fejit és akkó össze vót varrva ilyen babaformán. Vót annak keze-lába, aztán kis babaruhát varrtunk rá. Ezöknek úgy örültünk, hogy ki babája lösz a szöbb, kiének vót fodrosabb a szoknyája, kiének vót eze-aza szöbb, vagy jobb. Hogy löhetött avval játszani! Még az vót benne a legnagyobb, hogy nem köllött rá vigyázni, mer ha elpusztította az embör, csinált helyötté másikat." (Dobó Ferencné) Szegeden, a Párizsi Nagyáruházban árultak külön préselt babafejeket, volt, aki abból vásárolt kislányának. Otthon azután a kész fejhez rongyból testet varrtak, amit fűrészporral tömtek ki. A babák öltöztetéséhez varrt babaruhák, kötött babasálak és sapkák készítése jó előgyakorlat volt a későbbi, komolyabb munkákhoz. Szegényebb helyen, ahol még fódozni való se igen akadt, ott nem készítettek rongybabát a kislányok, „...kötöttünk a babának egy sapkát, mög sálat, ezt-azt, ezön tanultam mög a horgolást is, a kötést is. És ahun nem játszottak a gyerőkkel így, mög ilyet nem csináltak... a szomszédunkba emlékszök, ott is ilyen magunk korabeli család vót, aztán ottan mindég haragudtak az ilyenér. — Ki ér rá ilyenökkel vergődni? De azér amikó mán nagyobbak vótunk, azt valami szép dogot kötöttünk mög horgoltunk, akkó néztek: — Ó, hát ezt is tudja! De őneki nincsen rá ideje, mög se tudná tanulni! Hát nem húszéves korába köll azt mán elkezdeni!" (Dobó Ferencné)

Bababútort az édesapák barkácsoltak a kislányoknak vagy ők maguk készítettek az iskolai kézimunka órán, gyufásskatulyákból.

Aratásidőben, a déli pihenő alatt fonták a szalmagyűrűt az ételt hozó kislányoknak az édesapák. „ Ugye kicsikét neki is pihenni köllött, és ezt a pihenőt arra használta, hogy a szép szalmát elvágta mögfelelőre, akkó összelapította és abbul kis gyűrűt csinált egyikünknek is, másikunknak is." (Dobó Ferencné.) Kukoricamor-zsoláskor nemcsak babát készítettek, hanem ólat, házat is építettek a csumából. Kettesével keresztben egymásra fektették a lemorzsolt csutkákat, az volt az ól, egy félbetört csutkát dobtak bele, az volt a disznó. Kukoricaszárból ősszel lovat, tehenet, malacot faragtak: a teheneknek villás szarva, tőgye is volt. Szárból készítettek hozzá gémeskutat, vályút, ekét is. A kisfiúk szívesen faragtak kiskocsit: alját, oldalát deszkából fűrészelték, kerekeit tömör fakorongból, cérnaorsó végéből, vagy bokszosdobozból készítették. Gyufásskatulyából készült kiskocsikat az iskolai ézimunka órán barkácsoltak. „Első elemista koromban gyufásskatulyából, parafadugóval, gyufaszállal megcsináltam a kiskocsit, ahogy azt a tanító bácsi megtanította. Ő rajzolta le azt a kis kocsit, aminek már rúdja volt és elfordult. És azt otthon kellett megcsinálni ilyen hulladék anyagokból. Aztán ment a verseny, kié a legszebb. Ezek a dolgok aztán az évzárón ki lettek állítva az osztályban." (Börcsök József.) Amelyik gyereknek ideje, türelme nem volt a komolyabb barkácsolásra, az „deszkábul összerakott egy kis ládát, aztán húzta: az a kocsi, avval cipeködött." (Masa Szilveszter.) Volt, aki a vályogvetőre kötött madzagot, azt húzgálta kocsi gyanánt.

Az ügyesebb kezű fiúk a cséplőgépek modelljét is elkészítették, fából, katulákból. A határban dolgozó gépek mintájára minden alkatrészét kifaragták, de mozgatni nem lehetett. Repülőgépmodellt papírból hajtogattak, készítését az iskolában tanulták. Szintén a fiúk barkácsolták a falra akasztható, madzaggal mozgatható kezű-lábú ugráló Jancsit és az asztallap szélére állítva előre-hátra billegő fűrészelő Jancsit. Kedvelt játék volt a cérnaorsó végébe faragott kis pálcikával forgatható pörgettyű is. Tavasszal, rügyfakadáskor volt keletje afűzfafü-tyürűnek.„A tanyai gyerek, ha kész volt a lecke, nekiállt valamit faragni. Fűzfasípot csinálni például. Már az ötéves gyerek tudta csinálni a fűzfasípot. Mert vagy az apuka mutatta meg neki, vagy a nagyobb gyerektől megtanulta. Aztán nagyobb gyerekek, jó barkácsérzékkel azok már furulyát csináltak, valamilyen puhább fából." (Börcsök József)

A kukorica vagy a cirok szárából készült a szárhegedű, helyi nevén cicora. Jószágőrzés közben minden eszköz nélkül, összetett markuk és szájuk segítségével zenéltek a pásztorkodó fiúk, akik a szájmuzsikát szintén a nagyobbaktól tanulták.

A kisfiúknak általában kedvelt játékszerei voltak a különféle játékfegyverek, bár nem mindegyik szerette. A legnépszerűbb a parittya, más nevén csúzli volt, azonkívül a nyíl (ezen az íjat is értették) és a bodzapuska. Az utóbbihoz a búcsúban látott puskák mintájára puhafából tust is faragtak.

Papírsárkányt nem minden tanyában készítettek. Ahol igen, ott a nádból készített, hatszögletű vagy deltoid alakú vázat selyempapírral vonták be, a farkára szintén selyempapírból vágott szalagokat erősítettek. A feleresztett sárkányok látványára összesereglettek a közeli tanyákon lakó gyerekek.

A '20-as, '30-as években, amint már említettük, nagyon kevés bolti játékszer jutott el a tanyákra. Szegeden a László bazárban és a Párizsi Nagyáruházban árultak játékokat, de Alsótanyáról kevés vásárlójuk akadt. Nem sok vevője volt a búcsúbeli bazárosok portékáinak sem. A pünkösdölésért, locsolkodásért kapott, vagy a szülők által adott fillérekért legfeljebb tömör gumilabdát, similabdát, sípot, dudát vettek a gyerekek, no meg mézeskalácsot, selyemcukrot, medvecukrot. A bazárban látott játékokat a tanyai gyerekek általában jól megnézték, azután otthon megpróbálkoztak az elkészítésével.10 A szülők olykor meglepték őket valamilyen vásárfiával: kis porcelánbabával, gyönggyel, kis mozsárral, vagy egyéb aprósággal. Kedvelt társasjáték volt ebben az időben a Ne nevess korán! című játék, amivel nem csak a gyerekek, de felnőttek is szívesen szórakoztak. Volt, aki a gyermekkorában kapott készletet férjhez menvén is magával vitte, s a szomszédokkal játszottak vele olykor-olykor. Az 1950-es években valamelyest bővült a vásárolt játékok köre: csattogó szárnyú lepkével, babával, játékmackóval, festett lovaskocsival, dominójátékkal. A mai legfiatalabb generáció tagjai számára a tanyán sem elérhetetlen a kvarc- és videójáték, a népszerű logikai játékok: pl. Rubik-kocka, stb.

 

7. Játékok11

A tanyai gyermekek játékai között többféle: egyénileg és csoportosan játszható, eszközös és eszköz nélküli, erőt vagy szellemet próbáló, versengő vagy párválasztó játék egyaránt megtalálható. Ezek sokoldalúan fejlesztették a különféle képességeket: ügyességet, erőt, találékonyságot, versenyszellemet. Egy részükben valamilyen eszköz kellett a játékhoz. így a csigázáshoz, ami leginkább a kisfiúk kedvelt játéka volt. A csiga kúp alakúra esztergált faeszköz, melynek felső, szélesebb peremét két-három helyen körben bevésték, csúcsába pedig kerek fejű szöget vertek. Vásáron is vehették vagy maguk elkészítették. Hajtásához kis ustor kellett, azzal hozták forgásba, majd csapkodva irányították tovább. Ugrókötelezni, kötéltáncot járni a kislányok szokása volt. Egyedül vagy hárman játszhatták, az utóbbi esetben kettő hajtotta a kötelet, egy pedig középen ugrált. Ha elvétette, helyet cseréltek. Szintén a kislányok szórakozása volt a tipózás.12 Öt, laposra csiszolt kaviccsal játszották: földobták a kavicsokat és tenyerüket a föld felé fordítva a kézfejükön igyekeztek minél többet estében felfogni. A kavicsokat nagy gonddal csiszolgatták, hogy minél jobban feküdjenek a kézfejre.

A prücsköléshez gombok kellettek, de pénzzel is lehetett játszani. Főként a fiúk kedvelték, az ügyesebbek elnyerhették a többiek kincset érő gombjait. „Mindég azé vót, akié a legközelebb esött, vót, aki rádobta a vonalra." (Papp Ferenc.) A játék szabálya egyszerű volt: vonalat húztak a földön, a játékosok sorban erre dobták a gombot vagy a pénzt. A nyertest az előbbi idézet szerint állapították meg. A priccsözés hasonló játék volt: de a gombokat vagy pénzt nem vonalra dobták, hanem a falhoz csapták, amely elé szintén vonalat húztak. A visszaverődő gomb vonaltól való távolsága döntötte el, kié lett az adott dobás eredménye. Iskolában is, otthon is játszották. Gombozni a lányok is szerettek: „El vót simítva a fődön a homok, aztán valami kis gödör le vót ásva és egy bizonyos távolságbul abba hajigáltuk így a gombokat. Akié nem esött a gödörbe, a másik elvötte." (Dobó Ferencné.) A fiúk szerettek pénzezni, de ez tiltott játék volt. A fillért feldobták, előtte azonban megegyeztek, hogy melyik oldalát választják: „Ira vagy sas?" kérdezték egymástól. Ha a pénzdarab az előre megjelölt oldalára esett, az illető nyert. Jószágőrzés közben a kisfiúk bicskáztak is, meghatározott szabályok szerint dobták fel a levegőbe, majd a leesett bicska helyzete szerint nyertek, illetve veszítettek. A játék pontos szabályaira már nem emlékeznek. Szívesen emlegették viszont a lovazást. A kisfiúk a fejősszékre ülve harcoltak egymással. Labdázni saját készítésű szőrlabdáwdX vagy rongy labdával lehetett, bár sok gyereknek volt már ebben az időben tömör gumilabdája is, amit minden különösebb szabály nélkül dobálgattak egymásnak. A foci sokkal egyszerűbb játékot takart, mint amit a városi ályákon játszottak: „ha húszan, harmincan vótunk, akkó annyian. Akkó fogtuk egymás kézit, aztán elengedtük. Azt csak úgy egymásnak... mög mikó hogy sikerült azt a futballt mögrúgni. Az iskolának vót futballabdája, kört alakítottunk, aztán egymásnak rugdostuk." (Masa Szilveszter.) A gomb foci csak a polgáriba járó gyerekek között terjedt el, akik viszont szabályos bajnokságot tartottak az utazási idő alatt a kisvasúton. A játékosoknak szánt gombokat a szegedi Tisza-part mellvédjén csiszolták formára. „A pálya az pedig rajztábla volt: az szabályszerűen ki volt rajzolva: az öt és feles, a tizenegyes, a tizenhatos, a félpálya. Fémből csináltunk kaput... két rajzszöggel oda lehetett rajzszögezni. Nagyon komoly csaták folytak." (Börcsök József)

Az egyik legkedveltebb játék, melyben fiúk-lányok egyaránt részt vehettek, a tekézés volt. Főleg ősszel, mindenszentek után játszották, amikor össze lehetett hajtani a jószágot. A játék szabályai általánosan ismertek az egész országban, bár mindenütt némileg eltérő szabályok szerint játszották. A játékhoz egy ökölnyi nagyságú fagolyó és minden játékosnak egy-egy, kb. méter hosszú bot kellett.

A játéktér közepére literes nagyságú gödröt ástak, majd körben eggyel kevesebb lyukat, mint ahányan részt vettek a játékban. Egy játékosnak az eldobott fagolyót a középső gödörbe kellett botjával hajtani, amit a többiek, akik az előttük levő lyukban igyekeztek a botjukat tartani, minden eszközzel próbáltak megakadályozni. Ha botjukat kivették a lyukból, s azt más elfoglalta, akkor nekik kellett tovább hajtani a golyót. Ha sikerült a középső lyukba beterelni, akkor következett a sózás: a játékosok a botjukat a lábfejükre téve elrúgták, s akié a legmesszebb esett, az hajtotta a fagolyót tovább.13

A különféle ügyességi és erőpróbák szintén kedvelt időtöltései voltak az Alsóközponton nevelkedett gyerekeknek. Jószágőrzés közben vagy iskolába menet a fiúk szerettek birkózni, s bár tiltott játék volt, ustorozni is. Heten-nyolcan összekapaszkodtak, kanyarogva szaladtak, úgyhogy a sor végén szaladó előbb-utóbb megbotlott, s magával rántotta a többieket is. A bakugrás szintén a fiúk játéka volt: részben kötelező iskolai tornagyakorlat, részben jószágőrzés közbeni virtuskodás. Mankót is készítettek maguknak: kb. 3 méter hosszú botra keresztben kis lábtartót szegeltek, s felállva igyekeztek egyensúlyozva járkálni ezen az alkotmányon. A sántaiskola a kislányok kedves nyári játéka volt, bár egyesek szerint csak az 1940-es évek végétől kezdve ismerték Alsótanyán. „Olyan helyen, ahun nem vót gyópes a rész... ott kirajzoltuk a placcot valami kis pálcikával." (Dobó Ferencné.) A placc 3 függőleges és 3 vízszintes mezőből állt. A lépések szabályaira nemigen emlékeznek. A hintát kisebbek, nagyobbak egyaránt kedvelték. Jószágőrzés közben a semlyék szélén lehajló fűzfaágakból maguk is kötöttek, otthon az udvaron álló fára hurkoltak kötelet, s azon deszkát fektettek keresztbe hinta gyanánt. Kivágott rönkfára tett pallón ketten is hintázhattak. Volt olyan szülő, aki földbe ásott, négykarú forgóhintát is eszkábált gyermekeinek.

A másutt sótörésnek nevezett játék is kedves mulattatás volt.14 „Két gyerók összefogózott, háttal egymásnak. A másik mög így állt hanyatt rajta. Akkó mondta:

- Mit látsz? Aszongya: — Gólyát! — Mit öszik? — Békát! — Adsz-e neköm belüle?

- Nem adok! Akkó mögrázta a fölsőt." (Farkas Szilveszterné.) Az iskoláskorú, nagyobbacska lányok kedvence volt a páros szökellő.15 Egymás mellé állva ketten megfogták egymás kezét keresztben, aztán énekelve szökdécseltek előre, majd a dallam végén felugorva visszafordultak.

„Ici polka mit csinálsz?

Alszol-e, vagy szundikálsz?

Nem alszok én, szundikálók

Éjjel-nappal muzsikálok!

Ripp-ropp, csavarodj! (Savanya Józsefné)

Fiúk, lányok egyaránt játszották iskoláskorban a ma is közismert Adj, király katonát! című játékot, melynek szabályai évtizedek alatt semmit sem változtak.

A téli játékok közül a hólabdázás, és a korcsolyázás vagy csuszánkolás volt a legkedvesebb. Kisszánkót a szülők készítettek, de nem volt általánosan ismert. A korcsolyát is maguk vagy az édesapjuk faragta: lábfej hosszúságú, háromszögletűre hasított fadarab élére heveder-drótot erősítettek, amelynek végeit fölhajlították. Madzaggal vagy rossz csizma szárából hasított szíjjal kötötték föl a lábukra.

A leggyakoribb és legnépszerűbb játék a fogócska volt. A fogó személyét egyszerű számolással vagy kiszámoló versikével jelölték ki:

„Egyedem, begyedem, tengertánc

Hajdú sógor mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet

Csak egy darab kenyeret!"

 

„Szil-szál, szalmaszál

Üsd ki, hajtsd ki,

Penderítsd ki

ebből ezt!" (Farkas Szilveszterné)

Kedvelt volt a szembekötős játék is. A bekötött szemű játékossal a többiek így incselkedtek: „Erre csörög a dió! Erre meg a mogyoró!" Ha valakit a fogó elkapott, szerepet cseréltek. Játszották a libásdit is.16 A játék elején kijelölték a gazdasszonyt és a farkast, a többiek voltak a libák. A farkas dolga az volt, hogy a ludakból minél többet elfogjon. A játékhoz a következő párbeszéd tartozott:

„Gyertek haza ludaim!

Nem megyünk!

Miért?

Farkas van az erdőbe /bokorba!

Mibe mosakodik?

Aranycsészikébe.

Mibe törülközik?

Búbások farkába! — Akkó szaladtak, a farkas elkapott belőlük." (Börcsök Imréné)

Hasonló menete volt a következő játéknak is: „Vót anya, mög vótak csirkéiéi. Vót egy bot, körülötte a csirkék. Mit kaparsz, kánya? — Gödröt. - Minek az a gödör? - Csirkét koppasztani! — Minek az a csirke?... Anyja vagyok, nem hagyom! Kánya vagyok, ellopom! - Akkó azt mögindult ugye közibük a csirkéknek, azt ugye mentötte az anyja, ahogy csak tudta, de csak kapott el. Az mán a kányáé lőtt, akkó kezdődött újra. Ezt nagyon szerettük játszani, úgy kisebbek." (Savanya Józsefné)

Körben állva játszották a Kinn a bárány, benn a farkas című játékot. A gyerekek kört alakítottak, fogták egymás kezét. A körön belül volt a farkas, a játékosok pedig felemelt vagy leengedett karjukkal igyekeztek megakadályozni, hogy megfogja a körön kívül szaladó bárányt. A következő mondóka tartozott a játékhoz:

„Kinn a bárány, benn a farkas

Fuss előtte, lompos farkas,

Aranyszőrű idehallgass, fuss!

— akkó elkezdőit a bárány futni, ha a farkas mög bírta fogni, akkó az lőtt a farkas..."

(Farkas Szilveszterné)

A nagyobbak szerették inkább a páros fogót, a csigázást. „Csigáztunk, párosával összeálltunk, azt akkó egy mög elölrül állt. Csiga ide, párom! Akkó szaladt a hátulja kétfelé, azt améket el bírta kapni, az lőtt a fogó." (Masa Jánosné.) A bújó-vonuló játékok közül a Bújj, bújj, zöld ág és a Bújj, bújj medve kezdetű játékokat kedvelték Alsótanyán, melyek szabályai ma is ismertek.

A párválasztó körjátékokat inkább a nagyobbacska iskolások szerették játszani. Iskolai szünetben vagy jószágőrzés közben a gyöpön játszották, ahol az idősebbektől tanulták. Még az 1950-es évek végén, a '60-as évek elején is kedvelt játék volt a Hej, szénázás. A játékosok kézenfogva kört alakítottak, egyikőjük a kör közepére állt. A többiek körbesétálva énekelték:

„Hej szénája, szénája

széna kaszálója.

Réten kaszál egy fiú,

aranyos fiúcska.

A kaszáját pengeti,

a kalapját lengeti,

így hívja a párját."

Ekkor a középen álló játékos a körből választott párt magának, akivel a kör közepén forogtak, amíg a többiek énekelték:

„Gyöngyöt, gyöngyöt a kislány nyakába

Bokrétát a fiú kalapjára

Jó kedvébe alig várják,

hogy a csárdást együtt járják, ihajja!"   (Német Józsefné)

Sokáig népszerű játék volt a következő is: „Nem olyan messzire laktunk az iskoláiul, azt anyám mindég mondta, olyan jó vót, amikó kimöntünk játszani, tízóraira,   mer ugye  odahallatszott,   amikó játszottuk.   Körbeállva  vót ez  is... A kezünket ahogy fogtuk, akkó a kör közepire is állt egy. Azt akkó:

Szeged város szép helyen van,

Mer az ország közepin van.

Köröskörül aranycsipke

rászállott egy bús gerlice.

 

Akkó szállt rá, aki benn vót, akkó mönt oda, kihívta a körbül:

 

Ha én bús gerlice vónék

Anyám ablakára szállnék.

Ott is csak azt turbékolnám

Ébren vagy-e kedves anyám?

 

Ébren vagyok, nem aluszom,

Mindig rólad álmodozók,

így jár, aki téged szeretett

Nem aluszik éjjel eleget.

 

így mondtuk, akkó a kettő bent forgott mán." (Savanya Józsefné)

A párválasztó játékok közül néhányan emlékeznek az Elvesztettem zsebkendőmet... és a Körben áll egy kislányka kezdetű, énekes körjátékra. Az utóbbi az 1950-es évektől tantervileg előírt, iskolai játék is volt. Ettől az időtől kezdve újabb körjátékokkal gyarapodott a mórahalmi gyerekek tudása: a népszerű Nyuszi ül a fűben című játékkal, valamint a fogócska-szerű büdöstojásozással.

A szellemi játékok közül legnagyobb számban a különféle rejtő-kereső játékokat ismerték. A legnépszerűbb a bújócska, vagy humócska volt, amit tanyaudvarban vagy a házban is játszottak. A humó személyét számolással döntötték el. A játék ma is kedvelt az iskoláskorú gyermekek körében. Csöndesebb, a szülők által is jobban megtűrt játék volt a Csöm-csöm gyűrűzés.

„Azt otthon vót jó játszani, vagyis amikó összemöntünk játszani. Mán akkó csöndesebb... nem szaladgáltunk annyira, akkó leültünk így sorba, azt egynél vót a gyűrű. Akkó énekeltük, hogy:

„ Csem-csem gyűrű

Arangyűrű

Nálad van az aranygyűrű.

Itt csörög, itt pörög,

Itt add ki!

- Egy mög aztán, be vót kötve a szeme (ráütött valamelyik markára)... ha nem találta ki, akkó mönt vissza, akkó kezdtük újra, addig, míg ki nem tanálta, hogy kinél van."(Savanya Józsefné)

A játéktípus egyszerűbb változatai közül a következőt jószágőrzés közben leginkább a kisfiúk szerették. Egy bizonyos tárgyat elrejtettek, amit valakinek meg kellett találni. Miközben keresgélt, a többiek így biztatták: „Csíra, baba, levele! Száradjon el a tűvel" (Papp Ferenc.) Ha megkerült az eldugott tárgy, akkor a megtalálót illette.

„Azt is szerettük játszani, hogy... Vót egy zsebkendő, össze vót (kötve) így egy csomóba, azt azt elgyugtuk. Azt is otthon löhetött játszani. Mönt, akinek be vót kötve a szöme kötve, és akkó: Víz, víz! Tűz, tűz! Akkó: Melegszik, melegszik! Mikó közelebb haladt felé, ahun vót. Akkó tudta, hogy merre köll mönni. Ha hideg, akkó messzire vót tűle. Amikó aztán odaért, akkó: — Tűz, tűz! Azt addig mindég kereste, míg mög nem tanálta." (Savanya Józsefné)

A legénykék a leventében játszották szívesen az újhúsozást. Egy valakinek bekötötték a szemét, az előrehajolt. A többiek sorban ráütöttek a fenekére, s ki kellett találnia, ki volt az. Ha sikerült, akkor az illetővel szerepet cseréltek.

Kedves játék volt a malmozás is. A gyerekek nem csak egymással játszották szívesen, nagyon gyakran az édesapjukkal közös időtöltés volt. A játékmezőt papírlapra rajzolták, a bábukat bab- és kukoricaszemek helyettesítették. A különféle kártyajátékok is nagyon népszerűek voltak, a gyerekek és felnőttek között egyaránt. Az istállóban alvó legénykék hajnalig is elütötték vele az időt egy kis pincéből lopott bor mellett, de a szomszédoláshoz is hozzátartozott. Bár tiltva volt, egyes változatait az iskolában is játszották. A bornyúzás, zsírozás, filkózás, hatvanhatozás járta, amiket a magyar kártyával lehetett játszani.

Az előbbiekben felsorolt játékokat többé-kevésbé minden gyermek ismerte a vizsgált időszakban. Az egyes játékok népszerűsége azonban változó volt: nem minden kislány szeretett babázni, nem kisfiú készített játékfegyvert. Az ügyesebbek bonyolultabb játékokat is elkészítettek, mások alig foglalkoztak ilyesmivel. A csoportos játékok előfordulását sokban befolyásolta az alkalom, a játszótársaság kora, összetétele, egyéni ízlése. Néhány játéknak csak töredékeit találtam meg az emlékezetben, ezért leírásukra nem vállalkozom. (Pl. a lánykérő játékok közül a Most viszik, most viszik... kezdetű dalocskájának csak egyes soraira emlékeznek.)

A játékok mellett különösen a harmincas évek közepétől szerepet kapott a mindennapi időtöltésben az olvasás, rajzolás is, bár a tanyai gyermekek számára a szabadban való tevékenykedés maradt mindig a legnagyobb vonzerő.

A mórahalmi gyermekek életét minden részletében pontosan megrajzolni szinte lehetetlen feladat, hiszen minden sors külön történet. Remélem, hogy valamennyire mégis sikerült mai életünkhöz viszonyított másságát érzékeltetnem. S ez a különbség maga a nem is olyan régmúlt történelem.

 

ADATKÖZLÓK

Bálint Antal, sz. 1917; Bálint Antalné Babarczi Etelka, sz. 1918; Bitófalvi Vincéné Battancs Viktória, sz. 1900; Börcsök Imréné Dobó Amália, sz. 1909; Börcsök József, sz. 1925; Dobó Ferencné Szécsi Erzsébet, sz. 1922; Farkas Szilveszterné Papdi Ilona, sz. 1923; Fazekas (Kádár) Imre, sz. 1927; Ábrahám Balázs, sz. 1915; Jakus Ferencné Csikovszky Julianna, sz. 1924; Kispéter Józsefné Komócsin Ilona, sz. 1918; Madarász Sándor, sz. 1925; Masa Józsefné Szécsi Piroska, sz. 1926; Masa Szilveszter, sz. 1924; Masa Szilveszterné Papp Mária, sz. 1924; Német József, sz. 1917; Német Józsefné Tombácz Irén, sz. 1919; Pálfi Ferenc, sz. 1928; Papp Ferenc, sz. 1911; Savanya Józsefné Gárgyán Etelka, sz. 1925; Tóth Lajos, sz. 1911; Tóth Lajosné Német Jolán, sz. 1922.

 

JEGYZETEK

  1. A statisztikai adatokat részletesebben lásd Duró Annamária tanulmányában.
  2. E tanulmány nem vállalkozhat az eltérések elemzésére.
  3. Szécsy György 1916.
  4. Szécsy György 1967.
  5. Bővebben l. Lele József tanulmányában.
  6. Szécsy György 1967. 44.
  7. Részletesebben l. Juhász Antal tanulmányát.
  8. Bővebben Lele József tanulmányában.
  9. A koszorú a pünkösdölő kislányok fontos fejdísze volt.
  10. Ónozó Lajos: Úrnapi búcsú. 6. Kézirat, 1991. MFM-NA. 1077-92.
  11. A játékok leírását az egyszerűség kedvéért két fejezetben végeztem el. A fejezeteken belüli felsorolásban a Magyar Néprajz VI. kötetében megjelent tipológia beosztását követtem. Magyar Néprajz VI. Szerk. Hoppal Mihály. Budapest, 1990. 544. Lázár Katalin csoportosítása.
  12. Lázár Katalin beosztása szerint. Szakirodalmi elnevezése kapókövezés. Megyeszerte ismert játék. L. Magyar Néprajz VI. 563.
  13. A játék szakirodalmi neve a sótörés. Lásd Magyar Néprajz VI. 582.
  14. A páros szökellő a játék szakirodalmi neve. Lásd Magyar Néprajz VI. 587.
  15. A libásdi a játék szakirodalmi neve. Lásd Magyar Néprajz VI. 600.

 

IRODALOM

Bálint Sándor
  1980 A szógedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete III. rész. MFMÉ 1978/79-2. Szeged
Felföldi László
  1974 A Csongrád megyei gyermekjáték kutatás.  Somogyi-könyvtári Műhely 74/3. Szeged, 321-327.
Gazda Klára
  1980 Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest
Kovács János
  1901 Szeged és népe. Szeged. 398-432.
NIEDERMÜLLER PÉTER — LÁZÁR KATALIN
  Magyarnépi játékok. In: Magyar Néprajz, VI. Budapest. Szerk.: Hoppal Mihály. 529-647.
Ónozó Lajos
  Úrnapi búcsú. Kézirat. MFM-NA. 1077-92.
Szécsy György
  1916 A tanyai gyermek. A Magyar Gyermektanulmányi Társaság Közleményei X./7—8. sz.
  1967 Képek Mórahalom múltjából és jelenéből. Mórahalom

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet