Előző fejezet Következő fejezet

Gazdálkodás a tanyán

FODOR FERENC

 

Mórahalom mezőgazdaságának története része Szeged gazdaságtörténetének. Mint az a történeti fejezetekben olvasható, a város határa Szegedhez tartozott. Az 1892-ben létrehozott Alsóközpont az egész Szeged-Alsótanya központjává vált. A statisztikai felméréseket a tanyai kapitányságok szerint készítették. A mai város területe a Mórahalom kapitányságon kívül kiterjedt a volt Királyhalom és Nagyszéksós kapitányságok egy részére is, így a pontos adatokat az új közigazgatási rendszer bevezetéséig lehetetlen meghatározni. Vonatkozik ez a gazdálkodás leírására is, hiszen a gazdasági kapcsolatok túllépték a mai határokat.

Szeged mezőgazdaságának történetével eddig többen foglalkoztak.1 E tanulmányok átfogó képet adtak a szegedi határ gazdaságáról, illetve a parasztság életéről. Mórahalom esetében viszont most egy szűkebb terület gazdasági fejlődését próbáljuk meg nyomon követni az első világháborútól szinte napjainkig.

 

1. A gazdálkodás feltételei

Az első világháború súlyos csapást mért a magyar gazdaságra. A területi veszteségek ezt még csak tetőzték. Az új országhatár elvágta a hagyományos piaci útvonalakat. Azelőtt Horgos, Palics, Szabadka a sertés, szarvasmarha és a baromfi biztos piacát jelentette.

A következő meghatározó tényező az 1920-as évekre végleges formát öltő birtokstruktúra. Befejeződött a városi földek kiparcellázása, bérbeadása. A nagyszámú kisbirtokos azonban a magas díj és a rossz talajadottságok miatt nehezen tudott megélni saját bérleményén.

E vidék talaja változatos, általában gyenge minőségű homoktalaj. Homokos partok és lapos vízállások váltogatták egymást. A terület elegyengetése, termővé tétele, nehéz munkát igényelt. Ezt általában télen végezték. A szegényebbek évekig talicskázták a homokot. A kubikolást általában homokhordó kocsival, bakittyal vagy högyhúzóval végezték.

A homokhordó kocsi lőcsöskocsiból készült, némi átalakítással. Oldalát és az alját leszedték, helyére keskeny, 5—6 cm-es deszkákat tettek és erre hányták a homokot. A ló, illetve lovak erejétől függött, hogy mennyit rakodtak rá Amikor a kocsi a laposba ért, a deszkákat megmozgatták és a homok lehullott

A bakityot egy ló húzta A tengő fölé szerkesztett ládába hányták a homokot, melyet a kívánt helyen a hátul lévő suber fölhúzásával tüntettek ki

A hegyhúzó kihúzásához két ló és két ember szükséges. Az egyik ember vezette a lovakat, a másik fogta a hegyhúzó szarvát. (1 kép.) Ez igen nehéz munka volt Nagyobb területek elegyengetésére használták a módosabb gazdák, általában szőlőtelepítés előtt.2

1. Talajegyengetés högyhúzóval. Börcsök Vince felvétele.

A laza homokos talaj sok csapadékot igényel. A növények itt jobban függnek az időjárás viszontagságaitól. A tavaszi hűti szelek ellen úgy védekeztek, hogy a dűlőutak mellé vagy a mezsgyéié akácfákat ültettek, a tanya koré szőlőt telepítettek. A járási földek bérlőit a város kötelezte faültetésre 3 A szeszélyes időjárás sok kárt okozott. Az alsótanyai öregek még az 1960-as években is emlegették, hogy hallottak a Luca szeléről, amely — 1864 telén — tönkretette a vetéseket, néhol a homok a tanyákat félig betemette. 1931. június 26-án hatalmas jégverés volt A lábon levő gabonákat, paprikát, kukoricát, szőlőt teljesen tönkretette 1934-ben szárazság, 1940-ben vizesség, 1951-ben szintén nagy szárazság volt A mezőgazdaságnak legtöbbször a politikai és az általános gazdasági helyzet sem kedvezett Az első világháború nagy kárt tett a lóállományban A kiszámíthatatlan évek és a megváltozott piaci körülmények bizonytalanná tették az értékesítést. A húszas évek végétől a mezőgazdasági termékek árai fokozatosan

csökkentek Ekkorra már minden feltörhető területet fölszántottak, tehát az árcsökkenést nem lehetett extenzív úton ellensúlyozni A válság a 30-as évek elején tetőzött A gabona és a jószágállomány értékesítése szinte lehetetlenné vált A gazdasági eszközök vásárlására fölvett hiteleket sokan nem tudták visszafizetni, így sokszor egy traktor, cséplőgép, eke stb. elvitte az egész birtokot Különösen a bérlők kerültek nehéz helyzetbe. A városnak fizetendő bérleti díjakat még rendes körülmények között is nehezen tudták kigazdálkodni Nem segített a boletta-rendszer bevezetése sem A gabona árát az állam támogatta, a támogatást viszont csak adófizetésre lehetett felhasználni Válságba került az eddig biztos megélhetést jelentő paprikatermelés is, az értékesítési nehézségek miatt

A fokozatos politikai közeledés Németországhoz fellendítette a magyar mezőgazdaságot is A 30-as évek végén Mórahalmon több cséplőgép, traktor, széles valamilyen erőgép által meghajtott malom és olajütő volt. Kialakultak a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok Igazán ekkorra vált jelentőssé az 1927-ben megépített szegedi Gazdasági Vasút, a kisvasút5

A néhány éves föllendülésnek a második világháború következményei vetettek véget Nagyobb harcok ugyan nem voltak, de a munkaképes férfiak bevonulása, a hadigazdálkodás és a keresztülvonuló szovjet csapatok rekvirálásai miatt —hasonlóan az ország más vidékeihez — a gazdaságok termelékenysége rendkívül visszaesett

Az első békeévekben a gazdaságok gyorsan talpraálltak A parasztságnak azonban ismét csalódnia kellett Rákosi kommunista politikája csak újabb szenvedéseket hozott Sokan kuláklistára kerültek A gyenge minőségű homoktalajokon a kenyérnek és vetőmagnak való gabona megtermelése is bizonytalan volt Aki nem tudta teljesíteni a kötelező beszolgáltatást, azt bebörtönözték kényszermunkára ítélték, lesöpörték a padlását

1945-ben a földosztás alkalmával a kisbérlők megkapták földjüket A Föld-osztó Bizottság elnöke Ábrahám Fúrás András, segítőtársa Csöke József volt Több mint 4700 hold földet kellett nagyobb részben a régi kisbérlők, kisebb részben a teljesen nincstelen földnélküliek között kiosztani

A földek kiosztásával teljesen megszűntek a szegedi kisbérietek Azonban az újgazdáknak meg kellett váltaniuk juttatott földjüket A megváltási ár aranykoronánként 60 kg búza napi ára volt A légi bérlőknek tíz év alatt, az újaknak húsz év alatt kellett ezt arányosan fizetni Egyéb költségekre akár a régi, akár az újgazda holdanként 100 kg búza arát kellett, hogy fizessen 6 Ez nem kis terhet jelentett a kisgazdaságok szamara és jelentős változást sem hozott a bérleteken gazdálkodók eletében

A termelőszövetkezeti csoportok szervezése itt is végbement Kisebb területeket kisajátítva hozták létre ezeket, inkább szolgáltató jellegűek voltak  A kapott hitelekből traktorokat, ekéket, kocsikat vettek és a gazdáknál végeztek bérmunkát Az ún. egyes szövetkezeti típus nem törekedett a fold elvételére, inkább azokkal a területekkel gyarapodott, amelyeket a paraszti gazdaságok a megváltozott körülmények miatt nem kívántak tovább művelni és leadták a tsz-nek. Tehát ellentétben más települések gyakorlatával, itt nem szántották körbe a tanyákat, lehetetlenné téve ezáltal a gazdálkodást. Ennek következtében a mórahalmi tanyavilág nem számolódott fel. A gazdálkodásban végbement változások nem a termelőszövetkezetek (szakszövetkezet) létrehozásának a következményei.

A hagyományosnak tekinthető paraszti gazdálkodás azonban mégis nagy változásokon ment keresztül. Ennek okait a következőkben látom. Az elmúlt évtizedekben, különösen az 50-es, 60-as években — a szocialista ideológia szerint — a földdel bíró, gazdálkodó parasztsággal szemben kialakított társadalmi megítélés miatt a fiatalok nem számíthattak arra, hogy az ősi birtok hosszú távon megélhetést nyújthat. Emellett mintegy kínálkozott Szeged közelsége miatt is a könnyebb megélhetést nyújtó és kevesebb felelősséget kívánó ipar, amely helyben is egyre több munkaerőt alkalmazott a szakszövetkezettel együtt. A tanya tehát minden szempontból hátrányba került. Messze volt a mindennapi bejáráshoz, ekkor még nem volt villany, stb. Az emberek tehát próbáltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és mindenki arra törekedett, hogy fölépítve a faluban saját házát — ahol minden kényelmet meg tud teremteni — élvezze az ipari társadalommal járó kényelmeket, tehát nem kell tovább a földet túrni. Ennek következtében a megtermelt javak ellenértékét nem a tanyai gazdaságokba fektették, így a gazdaság állapota egyre romlott. Ez az oka annak, hogy annyi tanya rombadőlt, illetve sok tanyában ma már csak az idős szülők laknak. A tanyaépítést és a gépvásárlást sokáig törvényben is tiltották.

A szállítási és értékesítési viszonyok javulásával (áfész, szakszövetkezet) viszont a mezőgazdasági termelés intenzívebbé vált azokon a tanyákon, ahol még a munka mellett vagy után — szülői segítséggel — nem hagyták abba a termelést. Az új technológia és új fajták bevezetésével kisebb területen egyre nagyobb jövedelemre tudtak szert tenni. Ez egyértelműen a növénytermesztés — zöldség-, gyümölcsfélék — előtérbe kerülését jelentette. A jobb talajjal, nagyobb odaadással és kreativitással rendelkező gazdák lesték el és tanulták el elsősorban a feketeföldiektől — röszkeiektől, szentmihálytelekiektől, újszegediektől, szentesiektől —a kertészkedés tudományát.

A 70-es évek elején jelentek meg nagyobb számban a fűtött fóliás kertészetek, melyek azóta technikailag és technológiailag hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Olyannyira, hogy ma már a korábban felépített falusi ház portáján kialakított fóliasátrak is elegendőek a megélhetéshez, így a tanyára és az ahhoz kapcsolódó földre a gazdálkodáshoz ismét visszatért „ipari munkások" egy részének nincs szüksége.

A továbbiakban ezt a hosszú folyamatot szeretnénk részletesen bemutatni, érzékeltetni a fejlődést, amely — mint láttuk — néha nagy megtorpanásokkal, de mégis fejlődés volt, amely napjainkban biztosítja a település lakói nagy részének az anyagi boldogulását.

A kis- és középbirtokokon alapuló mórahalmi gazdaságok megélhetését a takarmánytermesztésen alapuló jószágtartás biztosította. A gazdaságok nagysága a hozzájuk tartozó földterület nagyságától függött. A kisparasztok nagy része 5—10 holdon gazdálkodott, de ide tartoztak azok az örökfölddel rendelkező gazdák is, akik a szülői birtok aprózódása folytán csak ennyit örököltek. Általában ők is béreltek földet a sajátjuk mellé. Az örökföldtől aranykorona után kellett adózni. A 3—6 aranykoronás földek adója kevesebb volt, mint a bérleteké, mivel ott holdjáért 1 q búzát kellett adni évente. A városi földbérlet 25 évre szólt, de ha a parcellára házat építettek vagy szőlővel beültették, akkor 25 év után is az övék maradt.7

Az 50 holdon fölüli terület már jelentős birtoknak számított, számuk azonban kevés volt. Ezek a gazdák (Wolford, Dobó, Szécsi, Masa, Gerle) már általában cséplőgarnitúrával, szélmalommal, olajsutúval is rendelkeztek. Több örökföldes gazdának volt bánátja, vagyis a Szeged alatti Gyálán feketeföldje.

Ekkorra már a föltörhető területeket fölszántották. Különösen az örökfölddel rendelkező gazdák igyekeztek minél nagyobb szántót kialakítani. Erről tanúskodik Bokor István tanulmánya is, mely a vizsgált területnek csak egy részével foglalkozik, de adatai általánosíthatók.7/a

A terület örökföldjének termelési ágak szerinti megoszlása:

szántó 62,5 %
rét és legelő 22,3 %
szőlő és gyümölcsös 8,4 %
erdő 0,2 %
kert és udvar 6,3 %
műveletlen 0,3 %

 

2. Növénytermesztés

A gazdaság alapvető terménye a gabona volt. A talajadottságoknak megfelelően rozsot, búzát, árpát, zabot és kölest vetettek. A homokon a rozs terem meg a legjobban. Búzát csak a laposabb területekre vetettek. A rozsot korán elvetették, úgy tartották, hogy annak Kisasszonyra (szeptember 8.) zöldellni kell. A búzát és az árpát is ősszel vetették, úgy, hogy Mindenszentek napjára ki legyen kelve, hogy mög bírjon talpani.

Általában vetés előtt a szemet kimagolták magolóval, hogy a konkoly és a darabszemek ne kerüljönek a vetőmagba. A búzát vetés előtt rézgálicos vízben lepácolták, csávázták, majd vékonyán kiterítették és megszárították. Ez az üszög miatt volt szükséges. Túl korán nem volt jó vetni, mert télire a gabona szára nagyon megerősödött és a hó alatt összerothadt. A kései vetés pedig könnyen kifagyhatott. A fagyra különösen az árpa érzékeny. Ha ólmos eső esett, akkor a vetést birkákkal járatták meg vagy megboronálták, hogy ne fulljon be, kapjon levegőt.

A megerősödött gabonát tavasszal Szent Józsefig legeltették. Ezután már szárba szökken, a kalász hasban van, tilos legeltetni, mert zsákbul öszik a jószág: tehát kárt csinál. A zabot tavasszal, március végétől április közepéig vetették. Tavaszi árpát ritkán vetettek.

Búzaszentelőre (április 25) a gabona kalászba ereszködött. Elmentek a templomba, vittek egy marék rozsbúza-kalászt, amit a pap megszentelt. A szentelt kalászokat az asztalra, vázába tették. A hiedelem szerint védte a házat a villámcsapástól és gyógyításra is használták.

Szent Antal (június 13) után kezdődött az aratás. Először az árpát, rozsbúzát, végül a tisztabúzát vágták. A rozsbúzát már viaszkérésben kezdték vágni, akkor, amikor a szem még éppen roppan az ember foga között. A nagyobb gazdáknál részesök arattak 10 — 12. körösztért. Egy, másfél, két, két és fél kaszára arattak. Egy kaszára történő aratáskor ketten voltak: a kaszás és a marokverő. Utóbbi munkát legtöbbször asszonyok, lányok végezték. Ha gyengébb volt a marokverő, akkor a kaszás kötött, ő csak segített összehúzni a kévéket balhéba. A kévéket a leendő köröszt két oldalára húzgálták össze, tövével befelé. A körösztözéshez csak estefelé fogtak, de ha eső közeledett, a balhékból gyorsan összerakták, hogy a kévék ne ázzanak.

2. Aratás. A kaszás Mészáros Ferenc, mögötte a felesége sarlóval „markot ver". Szabó Vilmos felvétele.

Másfél kaszánál a kaszás és a marokszedő mellett volt még egy ember, aki a kévéket bekötötte és keresztbe is rakta. Itt a marokszedő feladata már bővült a kötelek terítésével. A köteleket már hajnalban elkészítették, amíg harmatos volt a szára. Általában saját szalmájából csinálták, kivétel az árpa volt, mert annak rövid a szára. Ezt rozskötéllel kötötték. Volt, aki a két félmarék kalászánál csomóra kötötte, de lehetett sodorni is, így a kötél vége kukára állt. A kötél számolása a gyerekek dolga volt. 22 kévét raktak egy keresztbe, tehát 22 kötelet kötöttek egy csomóba. Általában tudták, hogy egy nap hány keresztet tudnak csinálni: annyi csomó kötelet készítettek. A kötélcsomókat a táblának azon a végén rakták le, ahol a rendet befejezték. A marokverő visszafelé menet terítette a kötelet. A kaszás is segített neki. így a következő renden fölszedett hónaljakat a leterített kötelekre rakta, amit csak be kellett kötni. Ha megfordult a szél vagy a gabona másik irányba dőlt. akkor átmentek a megfelelő oldalra. Mindig a dőlés irányába és szél alá kellett vágni.

Két kaszára négyen voltak: 2 kaszás és 2 marokverő. Itt az első kaszás marokverője terítette a kötelet a második kaszás marokverője által fölszedett rend mellé. Minél közelebb kellett rakni a köteleket a következő rendhez, most egy kötélre két hónaljat hordtak és a második marokverőnek így többet kellett gyalogolnia. Amikor levágtak egy bizonyos darabot, a két kaszás kötött, az asszonyok pedig összehúzgálták a kévéket, majd mindannyian kereszteztek.

3. Körösztözés: a kévéket körösztökbe rakja. Szabó Vilmos felvétele

Két és fél kaszánál öten voltak. Az ötödik csak kötött. A kötél terítése szintén a marokszedők dolga volt. Végül hárman húzgálták össze, a két kaszás pedig keresztezett.

A keresztrakást az alsó pap kévével kezdték, melynek fölhajtották a kalászát, hogy az ne rothadjon le a hordásig. A négy lábban 5-5 kéve volt, melynek tetejére a fölső papot tették, úgy, hogy a kalásza nyugat felé legyen. A papot a fölső kévék köteléhez kötötték, hogy a vihar le ne vigye. így egy keresztben 22 kéve volt. A tarlót hajnalban fölgereblyézték. A kaparékot kévékbe szedték és a körösztlukba állították, vagy a keresztek végénél összerakták.

A tarlónak simának kellett lennie, nem lehetett sörényös. Minél kisebb kotúra kellett vágni, mert a szalma nagy érték volt.

A részeseknek általában a gazda adott kosztot. A gazda még saját családjának is résziből adta az aratnivalót, ha az már megházasodott és elköltözött otthonról.

Míg a keresztek kinn voltak, a jószágokat nem csapták ki a tarlóra. Hordás után sem ugaroltak rögton, mert a tallómezó jó legelő volt a tehenek és birkák számára.

Hordáskor összefogtak a szomszédok, rokonok, ott kellett lenni a részeseknek is. Egy nap egy helyen hordtak, hogy az osztagot be tudják fejezni.

A részesek keresztjeit már korábban megjelölték egy-egy kapavágással. Ha utoljára 12 keresztnél kevesebb maradt, a rendesebb gazda akkor is kiadta az egész keresztet a részesnek. Az asztagokat általában a szénáskertbe rakták. Asztagrakás-nál az első kévesoroknak felgyűrték a végét, vagy a kaparékot rakták alulra. Kb. két méter magasan kezdték a hajazást. Előtte hordták a kazal bélését, majd a kévéket kalászukkal kifelé fordítva tetejézték be. A fölső sort egymás köteléhez kötötték. A hajazatból lelógó kalászokat kihúzták. Hosszúkás asztagokat raktak Ahol több termett, ott fajtánként kulon asztagot raktak Ahol nem termett két asztagra való, ott a rozsot rakták alulra, búzát pedig a hajazatba. A tisztabúzát óvták, hogy ne kerüljön bele rozs. A rozsos búzáért a malomban rozsbúzalisztet adtak. Ha mégis belekerült a vetőmagba a rozs, azt tavasszal — mikor a rozs szára már magasabb volt — hosszú nyélre erősített, kiegyenesített kaszával levágták, kirozsolták.

Ahol egy asztagra való sem termett, ott kettes vagy hármas körösztlábba rakták, a tetejére 2—3papot tettek és lekötötték.

Az 1910-es években már több cséplőgép volt, addig mindenhol nyomtatták a gabonát. A nyomtatás a tanyaudvarokon szikföldből készült szűrűn, vagy a tanya közelében levő gyepes részen történt. A lekeményített, fellocsolt szérű átmérője 10—12 méter volt. Az ágyazást keleti irányból nyugatnak haladva két-három ember végezte. A kévék feje felfelé, lehetőleg mindig keleti irányba terült és megszabadítva kötelékeiktől, szinte egybeolvadt az egész ágyas. 7—10 keresztet ágyaztak be. A lóhajtó középre állt. A lovak eleinte botladoztak, de később — mikor megtört az ágyas — könnyebben mozogtak. Ha két lóval nyomtattak, akkor azokat egymás mellé kötötték. A harmadik vagy a negyedik lő utánuk ment egyedül vagy párban.

Száraz időben is legalább 8—10 óra kellett ahhoz, hogy egy ilyen állás kimenjen. Nyomtatás közben kétszer meg kellett fordítani az ágyast. A második fordítást követte a szalmázás. Akkorra a felső rétegen a szalma jól összetört, a szem kipergett belőle és lejutott az ágyas aljára. Egyszerre nem került le az összes szalma, mert az ágyas alját újra átforgatva tovább kellett jártatni a lovakkal mindaddig, amíg csak a szem nélküli szalma maradt.

Egy ember az ágyas szélére lecsúszott, többnyire még csak rőkönyödött szalmát behányta az ágyas közepére és sűrűn vizsgálta, hogy maradt-e még szem a kalászokban. Végül leszedték a szalmát és az ágyast addig járatták, míg a letört kalászokból is ki nem pergett a szem. Ha nem fújt a szél, az elnyomtatott gabonát a szérű szélére söpörték, és készítették a következő ágyast. Előfoidult, hogy 3—4 napi nyomtatás eredménye is a szérű szélén volt.

4. Rozsszalma nyomtatása rázotthoz 1945-ben. Szabó Mátyás felvétele.

Amikor feltámadt a szél, falapátokkal magasra dobálták a szemetes gabonát. Egy nő vagy gyerek pedig fölözött. A fölöző 2—3 méter hosszú, vékony nyélre erősített kis seprő volt, ezzel söpörte el a kiválasztódott polyvát a magról.

A megtisztított gabonát a saját készítésű ásztorkás zsákokba rakták. Azért nevezték ásztorkásnak, mert a zsák szájánál egy darab vászon volt odaerősítve. Ha megtelt a zsák, ráborították a vászondarabot és a madzagot összehúzva bekötötték. Több gabona fért az ásztorkás zsákba. A termést általában mindenhol megmérték. Mérőeszköz a félvékás volt: keményfából készült, 15 — 16 literes edény. Egyik dongája hosszabb volt, hogy meg lehessen fogni. A köblöt területmértékül is emlegették. Egy köblös földnek azt a területet mondták, amelybe kb. egy köböl gabonát kellett elvetni. Ez 1200 négyszögöl, vagyis egy lánc terület volt.

A cséplőgépek elterjedésével az 1920-as években a nyomtatás teljesen megszűnt. Többen vásároltak cséplőgép garnitúrát. A legkorábban Alsókózponton özv. Szabó Józsefnének, Királyhalmon Wolford Istvánnak, Szécsi Antalnak, Krisztin Német Lukácsnak, Mórahalmon Szécsi Antalnak, Szélpál Jánosnak és Szélpál Istvánnak, Nagyszéksóson Paplógó Sándornak és Savanya Józsefnek volt cséplőgépe.*1 Ezek még huzatos tüzesgépek voltak. Később lecserélték a tüzes kazánokat és traktorokat vásároltak. A 30-as években Szécsi Antalnénak három Ford traktorja és három cséplőgépe volt. Mások is vásároltak: Szűcs Pálnak egy, Tanács Kupak Sándornak három, Farkas Piros Jánosnak kettő, Balog Imrének és Babarczi Istvánnak eg\ garnitúrája volt. A harmincas évek végén Damásai Kamii úri birtokosnak is volt egy cséplőgépe, melyet Mac Cormick traktorral hajtatott, 6—7%-ért csépeltek. A géptulajdonosok cséplés előtt végigjárták a búzagazdákat, és megállapodtak a %-ban. Az évek során kialakult területek alig változtak. Ha valaki mégis „beszemtelenkedett" egy-egy nagygazdához kevesebb %-ért, arra megharagudtak és nem számíthatott segítségre. A gépekhez kevesen értettek. Csurgó László volt az általános szerelő, aki már a 30-as években autóval járt.

Akinek több gépe volt, gépészt tartott Szűcs Pálnál Tóth Sándor Tanács Sándornál Vas Antal, Farkas Jánosnál Zina Mihály Babarczi Istvánnal Szabó János \ olt sokáig gépész

A munkások bére 3,5% korul volt A géptulajdonos a gépészt külön fizette Általában 50- 80 kilogrammot 100 mázsánként A segédgépész egy gépmunkás bérét kapta A gépész volt egyben a főmolnár is, aki kimérte a szemet, de o felelt a traktor működéséért is, amit a segédgépészre bízott A két etető feladata volt a cséplőgép karbantartása, beállásnál vízimértékbe állítása Az elevátor beállítása a négy szalmásé volt Este általában gázlámpával világítottak, ennek kezelése a polyvás feladata volt, aki rendszerint idősebb ember volt A kötszeres dobozért — patikának hívtak — a bandagazda felelt Volt benne kötszer pálinka, spiritusz és egy ébresztőóra Vigyázni kellett rá mert a munkások hamar kiloptak belőle a palinkat.

5. Cséplés a Vörös Október Tsz-ben az 1960-as években. Szabó Vilmos felvétele.

A cséplőbandát a bandagazda szervezte Mar karácsony tájékán mentek feliratkozni A gépmunkásság sok embernek nélkülözhetetlen gabonakereseti lehetőséget biztosított Ezért igyekeztek úgy dolgozni hogy a következő évben is megfogadjak okét Az elevátoros géphez 16—17, a rudasos géphez pedig négy fővel több kellett A gépész 2 etető és a bandagazda a tisztikarhoz tartozott A banda tagjai 4 kévehányó 2 kévevágó, 4 szalmahordó, 2 polyvás, 2 szalmahúzó, 1 szalmarakó (kazalos) 1 polyvarakó, 1 molnár A munkások váltottak egymást A banda viselkedéséért és a munka tisztességes elvégzéséért a bandagazda felelt.

A cséplést tanyasoronként végezték Aki a sor végén volt és már elfogyott a gabonája, az néhány keresztet fölpakolt és elvitte ahhoz a gazdához aki a sorban következett — előcséplést végzett Ha a szomszédoknak kevesebb gabonájuk volt, akkor összehordták egy helyre, hogy ne kelljen annyit húzatni Ilyenkor a gépmunkásoknak is közösen adtak enni Az aratók részét a gazda hazavitte a részes tanyájára és ott csépelték el, vagy a gazda szérűjén raktak össze és külön elcsépelték Ez azért volt kényelmetlen, mert cséples után a töreket, szalmát, szemet külön-külön kellett hazaszállítani, sokkal több munkával járt Keső estig csépeltek Amikor végeztek, megvacsoráztak Mindenki a frissen csépelt szalmában aludt Ha délután húzattak új helyre, igyekeztek estig annyit csépelni hogy legyen hol aludni.

A munkásokat hajnalban a bandagazda ébresztette Tisztességes munkát kellett végezni A kazlaknak rendesen kellett állniuk A végét homlokosan rakták, a két végére bugolyát tettek, szalmakötéllel lekötöttek Egy-egy pohár borért a munkások szívesen segítettek a gazdának a zsákolásnál.

Szombaton délutánig dolgoztak A cseplot bezsiroztak Nem volt szabad beállni a szépre Hét végen a gép ünnep őt A két etető közül az egyik ottmaradt tanyásnak Ők legtöbbször ezt átruháztak valamelyk fiatal polyvásgyerökre aki meg legénvember volt \ tanyásnak a búzagazda adón enni Ünnepnap volt meg Vasas Szent Péter (aug 1 ), Havi Boldogasszony (aug 5 ), Nagyboldogasszony (aug 15 ) és Szent István (aug 20 ) napja is.

Általában 4-5 hétig csépeltek Kisasszony (szept. 8 ) tájékán beálltak a gépek.

Szent István napján aratóünnepséget rendeztek Az aratókoszorút végigkísérte a falu apraja-nagyja A felvonulást Pálinkás József gazda négyökrös fogata vezette A gazdák megjutalmazták a részeseket   a férfiaknak kaszát, kaszanyelet   az asszonyodnak sarlót, piros kendőt, festőkötőt ajándékoztak  Az aratókoszorút a következő évig a templomban tartották Este a Körben aratóbálat rendeztek.

A gabonát a pince fölött a magtárban vagy a padláson tároltak fajtánként elkülönítve Akinek nem volt magtára, az a kamrában kerített el deszkából hombárokat es oda öntöztek be a termést.

A gazdák őrletni szélmalmokba és gőzmalmokba jártak A két világháború között több szélmalom is működött a község területen a Dobó malom föld deli csücskén Oltványi malom az ásotthalmi út szelén Zsámboki a Zsámboki soron Sőregi a madarásztói iskola mellett, a másik Dobó malom a Móradomb mellett, tőle nem messze a Babára malom, a királyhalmi iskola mellett pedig a Wolford malom Ezek a malmok parasztra őröltek, a lisztet nem választották külön a korpától

A malomba az orletonek fat is kellett vinni tüzelni Késöbb az alsóközponti malmot a Gerle testvérek szivogamotorral látták el és korszerűsítették ahol mar megfelelő minőségű lisztet állítottak elo Ez a malom volt az őse a mai mórahalmi malomnak A 30-as évek végén Tanács Ferenc, Sebők Mátyás és a Gerle testvérek - Imre és György - mai gabonakereskedelemmel is foglalkoztak.

A fejlődést a gabonatermelésben az aratógépek és a kombájnok megjelentse jelentette A gépállomásnak 19 7-ben 14 aratógépe, 9 kombájnja és 24 cséplőgarnitúrája volt.9

Az aratógépeket traktorral húzatták Kisebb kévéket kötött, mint amit egy rendes marokverő szedett, így nehezebb volt belőle keresztezni Sokan idegenkedtek tőle, féltek, hogy szétszórja a szemet Elsősorban rozs és tisztabúza vágására használták

A téesz-gépek cséplőmunkásai között már nem volt olyan nagy a fegyelem és ez sokszor a munka minőségén is meglátszott A szalmakazal teteje pár nap alatt kizöldült

A Rákosi időszakban a bürokrácia miatt a gépek irányítása sok visszaélésre adott alkalmat Az engedélyeket Várnai Marian adta ki A beszolgáltatás miatt minden gépet egy-egy felügyelő kísért A szárazság miatt amúgy is gyenge termésből fejadagnak és vetőmagnak való is alig maradt A tilalmak és kötelezettségek hosszú sorát lehetne felsorolni, amivel ebben az időben a parasztságot sújtották Egyetlen jellemző pl. még a zsúp csépeltetéshez — csináltatáshoz — is külön engedély kellett.

6. K-4 típusú szovjet kombájn a mórahalmi termelőszövetkezetben, az 1970-es évek elején. Szabó Vilmos felvétele.

Végül is a kombájnok megjelenése gyökeresen megváltoztatta a gabonatermelés munkamenetét  Az emberek a kombájnoktói is idegenkedtek  Féltek, hogy szétszórja a szemet, nem alaptalanul, mint ahogy ezt később a gyakorlat mutatta Az  első  CK 4-eseket  nehezen  lehetett  úgy beállítani,  hogy  ne  szórjanak A gazdaságokban is törekedni kellett a minél nagyobb táblák kialakítására  Ez maga után vonta a korábban kialakított vetésforgó megváltoztatását  Be kellett látni, hogy kombájnnal nem lehet elkezdeni az aratást viaszérésben A szem nem volt olyan tiszta, mint amilyet a cséplőgépek adtak Ezért sokáig szívesebben használták az aratógépet, hiszen a kisebb területeket a kombájn le sem vágta, tehát úgy is csépelni kellett Az 1970-es évekre a cséplőgépek azonban teljesen eltűntek Állásukban tönkrementek a tsz udvarán A korábban oly nehéz munkát teljesen átvették a kombájnok és a szalmabálázók

A gabona után a legjelentősebb takarmánynövény a kukorica Vetésterülete általában mintegy egyharmada a gabonáénak

Móradomb és kornyékének gazdálkodását Bokor István vizsgálta a 30-as években Kimutatása szerint a szántóterület termények szerinti megoszlása az örökföldeken a következő volt.10

búza 5,85 %
rozs 55,69 %
árpa 1,52 %
zab 0,73 %
tengeri 16,47 %
burgonya 8,8 %
paprika 6,08 %
répa 3,44 %
lucerna 2 %

Legtöbb helyen a partossára vetették Résziből harmadán adták A szántást a gazda végezte, o adta a vetőmagot is A többi munkát a részesnek kellett elvegezni A homoktalaj sok trágyát igényel A legtöbbet a búza és a paprika alá szórtak A kukoricát — hogy kevesebb trágya kelljen — feszkeltek Minden harmadik magházba vetették, ez adta a sortávolságot  A leendő bokrok helyét — egymástól két kislépés távolságra — kapával kivágták  Ebbe egy-egy marék trágyát dobtak, melyet a rakásból kiskosárral hordtak szét Ez igen nehéz munka volt, különösen, ha holdszámra kellett csinálni A trágyára kevés földet rúgtak, arra dobtak 5—6 szem kukoricát, majd a többi földdel a szemeket betemették.

Ahol az egész területet meg tudták trágyázni, ott szántás után a magházba sarokkal el rugdosta k Lófogú, magyar fajta, fehér kukoricát vetettek Az utóbbiról azt tartottak, hogy édesebb, de vastagabb a csumája a többinél és jól tűri a szárazságot A mezsgyére és a barázda mellé ricát (napraforgót) vetettek Ha kelés után a pipicske kiverte a szemet, azt befoltozták  „Ritka kukorica, sűrű búza" — tartotta a mondás.

Minden hetedik sorba, egymástól 5—6 lépés távolságra tokot vetettek A tokot is feszkeltek Nagyobb fészkeket vágtak — négy-hat kapavágást — és több trágyát tettek bele 6—8 szemet vetettek A kukoricabokrok közé ezenkívül még babot is vetettek   Esős időben jobban gazlott. A 30-as években kezdett elterjedni az ekekapa. Nagyon vigyáztak rá, csak a gazda használhatta. Egy ló húzta, melyet a gazda fia vagy a harmados vezetett a sorok között. A jól beállított ekekapa után csak sorolni kellett, vagyis csak a sorokat kapálni. A részesnek az ekekapázást le kellett dolgozni. Második kapáláskor egyelték, két szálat hagytak — és főtőtötték. Eső akkor kellett, ha hányta a csövét, kezdődött a bajusza. Ekkor kötött. Ha kevés volt a csapadék, a szemek nem fejlődtek rendesen, a cső laza, nyikorgós lett. Volt, ahol harmadjára is meg kellett kapálni. Ilyenkor a fattyakat letördelték, amit a gyerekek szedtek össze a teheneknek, birkáknak, a rica letördelt alsó leveleivel együtt.

A gyönge kukoricát — az éretlen csöveket — a gyerekek szívesen sütötték, a lányok babáztak vele.

A babot már korábban fölszedték. Derékra kötött zsákra rakták hajnalban, hogy puhább legyen, ne pörögjön ki a mag. Véllával csépelték ki, majd kiszelelték. A babszalmát a birkákkal etették meg.

Októberben hangos volt a határ a kukoricatörő bandák zajától. A csőről a csuhét hasító segítségével húzták le. A megfosztott csöveket rakásra hányták. Az elmaradott, zöld — csindri-bindri — csöveket nem fosztották meg.

10—15 sort dobáltak egy sorba. A törésnél lepottyant csuhét összeszedték és a cső szára alá húzták. A szép, egészséges csöveken hagytak csuhét, ezeket kötötték fel a csörgő alá, vagy a góré oldalához, vetőmagnak.

A sorokat a gyerekek összehányták, majd két sor szárat kivágtak — utat vágtak. A kocsira a kukoricacsöveket földobálták vagy nagy kagykosárral öntötték föl. Ha messzebb kellett vinni, az oldalát kirakták, hogy több férjen.

Ha harmadolni kellett, három rakásba mérték nagykosárral. A gazda kettőt kiválasztott, a harmadikat pedig haza vitte a részesnek. A kukoricát góréban tárolták. Kiskosárral hordták be. A begórézott kukorica közé nem kerülhetett csuhé, bajusz vagy fosztatlan cső, mert ezt az egerek összerágták volna.

A részeseknek segíteni kellett a begórézásnál, ki kellett vágni a szárat és téli kúpba összerakni. A szárból a részes nem részelt. Késő este vagy kora hajnalban vágták. A kévéket zsúppal vagy fűzfavesszővel kötötték be. 15—20 kévét állítottak egy kúpba. A szárvágás után behordták és kazalba rakták a tököt is.

A szárat sokáig nem tartották kinn, mert a szél befújta homokkal. Télire kúpba vagy kazalba rakták. A kúpnak először a fenekét rakták meg, majd körbe haladva az alsó sor köteléhez tették a következő sor tövét. Legfölül zsúppal vagy gúzzsal kötötték össze. Szárítás nélkül nem lehetett téli kúpba rakni, mert bepiníszödött. A kazal hosszúkás volt, hasonlóan rakták össze, de a tetejét nem tudták körbekötni, s míg meg nem ülepödött, a szél a fölső sort könnyen átfordította.

Az árpatarlóba is vetettek kései kukoricát, ezt mislingnek mondták. Csövet nem hozott. Még fagy előtt levágták, megszárították és kévébe kötötték. A polyvás oldalához vagy a szár kúp mellé támogatták. Vigyáztak rá, hogy zölden meg ne fagyjon, mert megbetegedett tőle a jószág.

A ricát külön hordták be a szín alá. A család vagy a szomszédok segítségével esténként verték ki. A bugát a teheneknek adták, a szemet pedig kiterítették a padláson. Télen a kemencében megszárították és elvitték kisutultatni. Olajsutúja Savanya Jánosnak, Tanács Sándornak, Szécsi Mártonnak és Farkas Jánosnak volt.11

A kukoricaföldet általában gabonával vetették be. Mikor kikelt a gabona, a földben maradt tuskót kiverték és rakásokba rakták, hogy aratáskor a kaszát ne akadályozza. Behordták és a katlanban eltüzelték. A szárat a tehenekkel és a lovakkal etették meg. A jászolban maradt ízeket a gyerekeknek kellett összeszedni, kiválogatni és zsúppal bekötni. A kévéket kazalba rakták, télen ezzel fűtöttek. Az izékből a gyerekek sokféle játékot faragtak.

Először a górézáskor szétválogatott csindri csöveket etették meg. Mindenszentek után kezdték meg a górét. A kiskosárban behozott kukoricát esténként morzsolgatták le. A morzsolás kézzel történt. Morzsolószékkel, szurkaiéval vagy egyszerűen csumával morzsoltak.12

A tanyákon az első kézzel hajtható morzsolok a negyvenes évek elején jelentek meg, majd egyre modernebb — villany meghajtású szerkezeteket — használtak. Az új hibridek megjelenésével megváltozott a hagyományos termelési kultúra is.

A hatvanas évek második felétől mind több műtrágyát használtak, amely feleslegessé tette a gyengébb területeken is a fészkelést. Az új fajtákat már sűrűbbre kellett vetni és ezt vetőgéppel is el lehetett végezni. A gyomirtószerek elterjedésével már elég az ekekapázás, esetleg egyszer kelés után kiritkítják. A vegyszeres gyomirtás miatt nem lehet a kukoricába babot, tököt vetni. így ezeket ma már önálló táblába vetik.

A kombájnokat a magángazdaságokban nem szívesen alkalmazzák, mert letöri a szárat, amire még ma is a legtöbb helyen szükség van. Az 1980-as évek száraz nyarai miatt a kukorica igen gyengén termett. Öntözni csak igen kevés gazdaságban tudták.

A krumpli vetésterülete ugyan elmaradt a kukorica mögött, jelentősége azonban nem kisebb. Fontos szerepe volt a család ellátásában, de takarmányként is használták. Piacra csak jó termés esetén jutott. A krumplinak szánt földet jól megtrágyázták és barázdára kapálták, azaz fordították. Télen vagy kora tavasszal végezték, a föld fagyasától függően. A kert egy részét fordították meg, de szőlőfordításkor a budárt is bevetették. Ahol erősebb volt a talaj, ott kukorica közé is vetették.

Elsősorban az ótott rózsa és a gülbaba fajtákat termesztették. A 30-as évek közepétől terjedt el a tarlókrumpli. Árpa- vagy búzaföldbe vetették. A búza általában a paprika helyére került. A jobb földben a krumpli is megélt. A tarlót aratás után mélyen megszántották és sarokkal, barázdára bevetették. Négy-ötszáz szögölet vetettek, ebből lett a vetőmagnak való, mivel ez nem fonnyadt meg tavaszig. Vetéskor a nagyja vetőmagot eldarabolták két-három szömre. A tavaszi krumplit kapával vetették. A második kapáláskor föltöltötték, kézzel vagy ekeka pávai. Amikor az újkrumpli már tyúktojás nagyságú volt, az asszonyok tojózták, ételhez ástak néhány szemet onnan, ahol már a földet megrepesztette. A burgonyabogár az ötvenes évek végén jelent meg. Azonnal jelenteni kellett a növényvédő állomásnak és díjtalanul lepermetezték. Gyerekekkel is szedették, de a megfelelő vegyszerek hiánya miatt nem tudtak ellene eredményesen védekezni. A krumplit ősszel ásták, amikor a szára már elmaradt. A férfiak kapával fölvágták, az asszonyok pedig kosarakba szedték. Az apraját kiválogatták, ezt a jószágoknak főzték meg később, a többit pedig elvermelték. A vermet partosabb helyen, lehetőleg a kertben ásták: 1 — 1,2 méter széles, 50—60 cm mély gödör volt, amelyet száraz szalmával béleltek ki. A beleöntött krumpli tetejét szintén szalmával takarták le, amire földet hánytak. Ha nagyobb volt a verem, ricaszárból szellőzőket csináltak. Télen, hogy be ne fagyjon, trágyával vagy szár kévékkel rakták le.

Tavasszal, amikor vötték föl, megcsírázták és kiválogatták. A részesek a krumplit harmadán kapták.

A hatvanas évekre az új fajták teljesen kiszorították a hagyományos fajtákat. Ezek — Kondor, Kleopátra, Deziré — nagyobb termést biztosítottak. A Kleopátra korai fajta, melyet kitűnően lehet fólia alatt is termeszteni. A hetvenes évektől kezdve — a jobb értékesítési lehetőség és a nagyobb haszon reményében — egyre többen foglalkoznak fóliás krumplival. A vetőmagot már januárban egysoros ládákban kezdik csíráztatni, hogy a földbe kerülve, minél hamarabb kikeljen. A fóliákat nem fűtik, így az erősebb korai fagyok késleltethetik a szedést. A korai krumplit általában nem tojózzák, értékesítéskor az egész sátrat fölássák és nagyság szerint szétválogatják, majd megmossák.

Nagy fejlődésen ment keresztül a szabadföldi termelés is. A legtöbb helyen ma már palántáid géppel vetik, gyomirtózzák és ekekapával vagy traktor vontatta töltőkapával töltik fel. Fontos, hogy a sorok egyenesek —, és egyenlő távolságra legyenek, mivel a krumplirázó vagy a krumpliásó gép csak így tud hatékony munkát végezni. A magángazdaságokban szívesebben használják a krumplirázó gépet, mert a mag nem ütődik meg, jobban tárolható. A hajdan 400—500 szögöles krumpliföldek helyett ma már mindenhol holdszámra vetik, hogy minél többet vihessenek piacra.

A takarmányrépát ezen a vidéken céklának nevezik. Régen mindenki törekedett rá, hogy vessen néhány szögölet. Résziből is fogtak, általában harmadából. Piros, hosszú ló fejű céklát termeltek. Laposabb helyre — semlyékszélekre —vetették március elején.

Az utalló nyomába szórták a vetőmagot, amit az első kapálásnál kiegyeltek. Különösen az első kapálása volt nehéz. Ásáskor — késő ősszel — kézzel húzgálták ki a földből és egy kaszából készült késsel, kaszakéssel vágták le a leveleket.

Rakásra hányták, ha hideg volt, saját levelével takarták be. Ha részes volt, kint a földön osztották. A céklát is vermelték, azonban nem tettek a verem aljára szalmát. Óvatosan rakták a verembe, hogy ne törődjön, mert az ütődés miatt rothadásnak indult. A cékla tetejét borították szalmával, melyet homokkal hánytak le úgy, hogy a verem közepén egy arasznyi szélesen a szalma egy csíkban kimaradjon. Ricaszárból kürtőket, szellőzőket csináltak. Ha az idő hidegebbre fordult, a közepét is lehányták homokkal és ha kellett, trágyával is. Télen egy-egy alkalommal többet is fölvettek. A verem száját szárkévékkel vagy trágyával rakták be. Tavasszal már nyitva hagyták. Napjainkban már kevés helyen termelik, mivel különösen tavasszal igényelne sok munkát.

„Sok köcsög sok tejet, sok tej sok tehenet jelent. Asszonyi ésszel megy ez, mert a komoly emberi tudomány a jószág számát nem a köcsögökből ítéli meg, hanem abból, hogy hány boglya van eltévé télire a tanya háta mögött" — írta Tömörkény István.13

A széna a jószágok takarmányozásában alapvető jelentőséggel bírt. Vigyáztak rá, számoltak vele, ami nem fogyott el, azt nem adták el, — „eláll, jó lesz jövőre, hátha az idén nem teröm". Akinek kevés kaszálója volt, fogott harmadából, negyedéből. Nagyobb semlyéke volt Királyhalmon Uras Imrisnek, Balogoknak. A legnagyobb kaszálók a Madarászta környékén a Csipák-semlyéken, Tanaszi-semlyéken, a Baromjárásban, Nagyszéksós és Kisszéksós-tó környékén voltak.

A legjobb fű az érszeleken volt. Sokfelé sásos, békarokkás, tökleveles volt a fű. Ezt a jószágok kevésbé szerették. A tehetősebb gazdák a kaszásokat a piacon fogadták. A napszám a harmincas években 80 fillértől 1 pengőig volt. A kaszálást napfőkött előtt el kellett kezdeni. Szégyen volt, ha valaki elkésett, általában másnap már meg sem fogadták. A jó kaszást megbecsülték, magasabb bért kapott és sokfelé hívták. A kaszálás tudománya a kasza kiválasztással kezdődött. Vásárláskor idősebb embert hívtak el választani, mint pl. Nagygyörgy Imrét.

A kasza minőségét a hozzáértő fül a pengéséből állapította meg. Ha túl kemény volt, kitöredezett az éle, úgy nézett ki, mint a kaszafűrész. Ha lágy volt, hamar elhordta az élét a fű. A jó kaszásnak két kaszája volt: egy a fűvágáshoz, a másik aratáshoz. Aratáskor 80-as kaszát, fűvágáshoz a kisebb, török kaszát használták.

Az új kaszát ki kellett kalapálni. A kalapálást az éle felől kellett kezdeni, befele haladva. Ha fordítva csinálták, az éle citkösnek maradt. Utána megfenték, hogy a sodra elmenjen. A nyakát beállították. A kasza nagykaccsát a kaszás a nyakába tette, kinyújtotta a karját és fűvágáskor 5 ujjnyinak, aratáskor egy arasztnak kellett elmaradni. Ha hasalós volt a kasza — lefelé állt az éle —, köpüjét megmelegítették és meghajtották. A kalapáláskor az üllőt, tőkét és a kaszakalapácsot használták. Ezt általában a Bakacsi és a Horváth kovácsnál csináltatták. Ha a kovácsot meghívták a lakodalomba, az általában üllőt, kalapácsot vagy szőlőcsákányt vitt ajándékba. Először früstök után kalapáltak. Kezdő kaszásnak mondták: „Ha nem tudod mögverni a kaszát, majd az mögver tégöd". A jó kaszások haladtak elöl. Egyszerre csaptak és egyszerre fentek. A nyél végét a földre tették és a tövétől a hegye felé haladva fenytek maguk előtt. Subás, sűrű, vékonyszálú fűnél többször fenytek. Takarót csak aratáskor és herevágáskor használtak. A levágott füvet  —  az időjárástól függően — két-három nap múlva/avi/tóval megforgatták. A vékonyabb rendeket nem kellett forgatni. Miután megszáradt, összegyűjtötték. A rendeket vellahögybe összetolták, utána rudasolták. Egy helyre ötöt tettek, ezeket rakták össze vontatóba. Egy vontató széna egy kisdetös, szépen megrakott kocsi szénának felelt meg. Ahol közel voltak a vontatók a szénáskerttől, ott lovakkal vontatták össze a leendő kazal köré. A vontatás a következőképpen történt: a vontatófát — mely nagyobb volt a rudasfánál — aládugták a vontatónak középen. A vontatókötelet körbe aláverték, meghúzták és a vontatófához kötötték. Egy másik kötelet 50—60 cm-rel följebb szintén körülvettek a vontatón, amit ugyanúgy a fához kötöttek. A lovak a vontatófát húzták, így csúszott a földön az egész egyben. A 30-as években ökrökkel és bivalyokkal is húzattak. Bivalyokkal még bérhúzatást is vállaltak.

Volt, ahol vellahögyből hordták be kocsival és rakták vontatóba a szénáskertben. Akinek kevesebb szénája termett, az csak boglyát rakott. Két-három vontatót raktak egy boglyába — az alját pandalyosra, hogy ne ázzon. Kézzel kihúzták, hogy beljebb essen, mint az oldala.

A kazal összerakásakor a széna közé rakták az árpa- és a tisztabúza szalmát is. Ahol csak rozsszalma volt, ott azt is közé rakták, de előbb lovakkal megjáratták. A rozsszalmából hasonló ágyast készítettek, mint nyomtatáskor. Mikor az ágyast jól lejáratták, a szalmát véllákkal fölrázták, majd újból lejáratták, hogy puhuljon. Amikor már jó rázott volt, rakták a kazalba. A rozsszalmával összerakott szénát rázottnak, a kazlat rázott kazalnak nevezték. Erre a módszerre a rossz talajadottságok miatti gyenge szénatermés kényszerítette az embereket.14

A kazalmestör megbecsült ember volt. Több bért kapott a többinél, ha napszámban volt. Híres, szép kazlakat tudott rakni Buborék Lajos és testvére, Buborék József. Ha voltak aratórészesek, azoknak rázottrakáskor kötelességük volt segíteni, ez benne volt az alkuban. „Még a saját apósomnál is el köllött mönni rázottat csinálni, mert ott arattunk".15

A kazal alá rozsbúzaszalmát raktak, hogy a széna ne rothadjon. Vontatóként egy métert számítottak. Homlokos kazlat rakta, a négy sarkát gyűrték. Egy sor széna után egy sor szalma következett. A sásos, békarokkás fű közé nem raktak szalmát.

Mikor a kazal magasodott, az oldalához létrát támasztottak, melynek fokára tették a járdadeszkát. Mikor már innen sem érték el a tetejét, egy ember fölállt egy létrafokra és onnan nyújtogatta villánként fölfelé.

A kazlat rozsbúzaszalmával tetejézték be. Kötélcsavaróval szalmakötelet engedtek és egy-másfél méterenként lekötötték. A kazal két végére bugolyát készítettek. Négy vastag szalmakötelet egy vékonyabb kötéllel egy kihegyezett karó végére kötöttek, melyet felülről a kazal végébe szúrtak. Ez tartotta a végső köteleket, illetve megakadályozta, hogy a szél fölhajtsa a kazal végét. Végül a kazal alját kisgereblyével és kézzel kihúzták.

Akinek jó semlyéke volt és korán levágta az anyaszénát, az sarnyút is tudott kaszálni.

A sarjúszéna nehezebben száradt már ősz felé, ezért is rakták össze a polyvával és — ha volt — zabszalmával. A polyvásba rakták lazán, hogy ne tömörödjön, be ne gyulladjon. A polyvás oldalát ricaszárral karcérózták körül. Akinek nem volt polyvása, a kazalba rakta.

A traktor által működtetett fűkaszák megjelenésével — a 60-as évektől — egyszerűsödött a munka. Kaszálni csak ott kellett, ahol a gép nem tudta a füvet levágni. A fűkasza után nehezebb volt a gyűjtés, mert nem úgy rakta rendre a szénát, mint a kasza. Sok helyen a talaj egyenetlensége miatt homokos lett a széna és ezt, különösen a lovak nem szerették. A rendsodrók és a bálázógépek megjelenése óta a korábban több hetes munkát igénylő szénabetakarítás egy-két napos munkát jelent. A padmalyos boglyák és bugolyás kazlak helyén bálakazlak állnak, melyeket az igényesebb gazdák ugyanolyan odafigyeléssel raknak össze —, hogy szépen álljon — és be ne ázzon.

A paraszti gazdaságok működése a takarmánytermelés és a jószágtartás egyensúlyán alapult. Biztosította az önellátást és a folyamatosságot. Nagyságát a földterület nagysága és minősége határozta meg. A termés a trágya mennyiségétől függött. A nagyobb gazdaságok — amelyek részeseket fogadtak, napszámosokat alkalmaztak — bevételeik jelentős részét a jószágtartásból szerezték.

 

3. Állattenyésztés

Szarvasmarhát a legkisebb gazdaságban is tartottak. Ahol több volt, ott kiadták közlegelőre Átokháza, Csórva határába. Pl. Babarczi Istvánnak a húszas években két pár ökre, Szabó Józsefnek egy pár ökre volt kiadva a baromjárásra.

A Bak-kápolnánál a teheneket —, a Lapis-járásban a birkákat és az ökröket legeltették. A gulya május elején állt ki, és Mindenszentek környékén hajtották haza.

Az Átokházi-járáson Táncos András, a Lapis-járáson Tanács István volt az öreggazda, aki a legelőért, kutakért felelt. A gulyáért számadógulyás felelt. Ő intézte a gyógyítást, elletést, folyattatást. Tejet a pásztorok csak saját részükre fejtek, a többit borjú szopta ki. A gulyások a vendégeket is tarhóval kínálták.16 Az ökröket hordás idején hazahajtották. Csak azok váltottak legelőt, akiknek több jószáguk volt. Túlnyomórészt otthon, a ház körül tartották. Tavasztól késő őszig legeltették. A fejős tehenet reggel korán megfejték és kipányvázták a legelőre. Fűkaszálás után a sarjút legeltették le vagy aratás után a tallómezőre pányváztak.

Naponta háromszor-négyszer odébb pányvázták, ami általában a gyerekek dolga volt. Délben behajtottak itatni és ha kellett, ilyenkor is fejtek.

Délben a teheneket kikötötték a fákhoz vagy a korláthoz. Itt is szaporodott a trágya Ha több tehén volt pásztort fogadtak és szabadon legeltettek Amelyik pákosztos volt — mindjárt elszokott — kötélnyűggel benyűgöztek, vagy csöngőt kötöttek a nyakára

Amíg legeltek más takarmányt nem kaptak Ősszel az istállóba kötötték okét Kisparasztoknál a ló és a tehén egy istállóban volt A takarmányt a kötröcben tartották A szénát a kazalból horoggal húzták  Tragacson vagy haton nagy kosárban vitték be Ahol több jószág volt, ott kaszával vágtak meg a kazlat A kasza makkjára rongyot tekertek hogy ne törje az ember kezet A kaszának hegyesnek és elesnek kellett lenni Volt, ahol rugós kazalvágót használtak Ezzel könnyebb volt a munka, mert az ember a lábával is segíthetett Nem vágtak le szeleset, hogy be ne ázzon Szekérrel hordtak be, szombaton többet is bekészítettek hogy vasárnap ne kelljen vele foglalkozni.

A jó gazdának olyan tiszta volt a szénáskertje, mintha föl lenne söpörve. A tyúkokat sem engedtek be, nehogy kikaparjak a kazal aljat Különösen a polyva-és a sarjúkazlat feltettek Gally- vagy szárízék-kévéket tettek a tövébe hogy az alját szét ne kaparják.

7. Kukoricaszár hordása tehénfogattal, 1954. Szabó Mátyás felvétele

Az istállót igyekeztek tisztán tartani  Végeszködés után a placcot fölsöpörték A marhaistállóból általában hét végén trágyáztak ki   A trágyát a poszmatra. hordták

A gazda különös ügyelmet fordított a jószágra, ha az elleni készült Előkészítette a kötelet és ha kellett, áthívta a szomszédot is segítem Elles után a tehenet megfejték és ezt a kurácás tejet a borjúval megitattak Ami megmaradt, azt megitattak az anyjával A borjú néhány hétig szopott, majd elválasztottak Az orrára palókát tettek  hogy ne tudjon szopni  A tejet elfejték, mert a tejhasznot piacra vitték. A babonás asszonyok nagyon vigyáztak, hogy a jól tejelő tehenüket meg ne rontsák A tehén tőgyét elles után karácsonyi morzsával füstölték meg 17 A tehenektől a tejhasznot vitte el a rontó boszorkány Védekezésül tövises gallyat vagy nagykést tettek a fejőbe és arra fejték a tejet Elégedetten hallották, hogy a boszorkánynak tartott asszony azokban a napokban ágyba fekvő beteg volt 18 Az 1930-as évekre a magyar fajta szürkemarha szinte teljesen kiveszett, helyüket a piros tarka tehenek foglalták el 19 Utoljára Pálinkás Józsefnek voltak szürke ökrei Szent Istvánkor ő huzattá a szekeret az aratóünnepségen Megvoltak egészen 1945-ig.

A tehéntartás sok munkát és állandó lekötöttséget jelentett Az 1960-as évektől a paradicsom- és a paprikatermesztés nagyobb és gyorsabban megtérülő jövedelmet jelentett Sokan azonban nehezen tudtak elképzelni a gazdaságot tehéntartás nélkül   Azok   akik előbb szabadultak meg a tehéntartással járó kötöttségektől, sokkal nagyobb energiát tudtak fektetni a növénytermesztésbe és így hamarabb elindulhattak a fejlődés útján.

8. A határba, szántásra induló tehénfogat 1968-ban. Juhász antal felvétele.

Egy gazdaság nagysága és ereje az igavonó jószágok  számától függött A nagyobb gazdaságokban — elsősorban a cséplőgépek vontatására, szántásra bivalyokat ökröket tartottak Ezek azonban a lovat nem helyettesíthették. A ló különös helyet foglalt el a parasztember gondolkodásában. Külön istállóban tartotta és a többi állathoz viszonyítva sokkal nagyobb gondot fordított rá. A család megélhetése függött tőle. Akinek csak egy lova volt, az összefogott a szomszéddal akinek szinten csak egy volt — közösködtek Ez a munkák folytonos összehangolását jelentette. Általában ezek a kisparasztok más munkákat is — kaszálás cséplés, rázott-rakás — közösen végeztek. Mindig ügyeltek arra, hogy egymásnak adósai ne maradjanak, vigyáztak egymás jószágára, nehogy igaz legyen a mondás: „Közös lónak túrós a háta".

Ahol két vagy több ló volt, ott a lovakat a lóistállóban tartották. A kötőféket a jászolkarikához kötötték. A lójászol keskenyebb és mélyebb volt, mint a tehénjászol. A szálas takarmányt a jászol fölött lévő — sűrűfogú létrára hasonlító — sarampóba tették. Ha bántották egymást, strajfát tettek közéjük. A placcot a körömrugóig minden nap fölsöpörték.

A sarokban volt a kötröc, ahol a takarmányt tárolták —, fölötte a függőágy — a priccs —, ahol a gazda fia és a cselédek aludtak.

A gazdagabb legények lóháton jártak lány ózni és a bálba is. A nyergös lónak, ha kellett, kilopták a fiatalok az abrakot, hogy szépen csillogjon a szőre és minél gangosabb legyen a j árasa. A gazdakör udvarán nagy istálló volt, ahova a bál idejére a legények bekötötték a lovakat. Az udvaros ügyelt fel rájuk. Szent Istvánkor lóversenyt tartottak. A két kilométeres futtatást az nyerte, akinek a lova a leggyorsabb volt.

A lovakat az ügyesebbek már kiscsikó koruktól tanították térdelni, feküdni, a jászoltól visszafordulni. Hosszabb úton az anyja mellé kötötték. Kétéves korában hámot tettek a nyakába és befogták lógósrul. Két ló mellett jobbról, a kocsi oldalánál volt egy hosszú rúd — ki volt kötve a lőcsnél —, ehhez fogták a csikót. Egy lónál a fürhérchöz kötötték. Hároméves korában lehetett nehezebb munkára fogni. Korábban nyergelni sem lehetett, mert meggörbült a háta. Ha piacra mentek Szegedre, a lovakat indulás előtt egy órával — éjfél körül megetették — befogás előtt megitatták és megpucolták. Rozsbúzaszalmából sodortak egy 25—30 cm-es csutakot, amivel dörgölték, majd lóvakaróval vakarták. Úgy tartották, hogy hét sor port kell kiverni egy lóról. Ezután szintén csutakkal vagy kefével tisztították. A lovakat minden reggel meg kellett pucolni, még akkor is, ha nem dolgoztak velük. Ha nehezebb munkát végeztek — szántás, vetés — több abrakot kaptak. A lovak kapták a sarjúszénát, a teheneknek jó volt a szalmásabb rázott is. A kútnál a vályúból ittak.

A vályú 50—60 cm vastag fából volt faragva, lejtett lefelé, gyugó volt a végében, hogy ki lehessen mosni. A vályúban még kezet sem lehetett mosni, mert a ló kényes a szagokra és nem iszik. Ilyenkor a gazda a kútvödörből itatta meg a lovakat. Télen, mikor jeges volt a vályú környéke, fölszórták homokkal vagy a pörnyét öntötték ide, hogy el ne csússzon a jószág. Itatás után céklát kaptak, melyről kanállal pucolták le a homokot. A lójászolt gyakran kisöpörték, mert a homoktól és a piníszes szénától a ló mögkehösödik. A leizzadt lovat sem volt szabad kifogás után rögtön megitatni, mert attól is kehöt kapott. A kehös lovat pedig nehéz volt eladni a vásárban. A kupecek számos praktikát ismertek, hogy a ló hátrányos tulajdonságait egy időre eltüntessék.

Acsökönyös — kötődős — lovat pálinkával itatták, vagy szamártüsök magjával etették, hogy egy időre elkábuljon. A beteg állathoz a harmincas években Guzorán

Pistát, Juhász (Cukor) Jánost, Csiszár Lajost hívták. Tudtak táragyot húzni, eret vágni, s ha egere volt a lónak, festőronggyal füstölték. Ha megdöglött, megnyúzták.

A makadámutak miatt a lovakat meg kellett patkolni. Bakacsi Imre jó patkoló kovács volt, sokan jártak hozzá. Biztosak lehettek, hogy nem szögeli mög a ló lábát, nem sántul le.

Amelyik ló nem engedelmeskedett, azt megpipázták. Egy 40—50 cm-es bot végében lévő kötélkarikát rátették a lópampulájára és addig csavarták —szorították — míg meg nem adta magát, meg nem szédült. Ha rúgott, akkor fölkötötték a hátsó lábát a farkához. A farkába egy karikát kötöttek és ehhez húzták föl az egyik lábát. A nagyobb kovácsműhelyek előtt kaloda is volt. Ha a ló mindenkin kifogott, kalodába tették és fölhúzatták. így már a legcsökönyösebb lovat is meg tudták patkolni.

A lovakat színük vagy jelük alapján különböztették meg. A pakszusírás előtt az esküdttől kellett igazolást kérni.20 Leggyakoribb színek: a sárga, fekete, deres, pej, világospej, sötétpej, almásderes. Jelek: csillagos homloka, kesej, trinflis.

Ha sárlott a kanca, elvezették a csődörhöz. Volt állami méntelep, ahol 5—6 csődör volt. Egy fogadott ember csak a födöztetéssel és a lovakkal foglalkozott. A méntelepet a város látta el takarmánnyal. Módosabb emberek is tartottak csődört, mint pl. Kalmár Jenő kereskedő.

A lovakhoz számos hiedelem csatlakozott. Miután kifogták, gyakran meghevert, hogy az izzadtságot letörölje magáról. Azt tartották, hogy a lóheverésen nem szabad átmenni, mert rühös lesz az ember. A lovak sörényét éjjel befonta a boszorkány, annak jeléül, hogy elvitte az erejüket.21 A gazdák többsége azonban nem hitt a rontás erejében és azt tartotta, hogy a „jászol előtt sajnáld a lovat, ne akkor, amikor hajtod!".

A traktorok elterjedésével az igaerő jelentősége csökkent. A Rákosi-időszakban a magángazdaságokban tilos volt lovat tartani. Az alacsony árak miatt eladni nem tudták, sokan eltörték a lábát, hogy legalább vágásra le tudják adni. A kisebb gazdaságokban — ahol nem tudtak megfelelően gépesíteni — ma is sokan tartanak egy-két lovat. Sokan közösködnek. A nagyobb munkákat már gépekkel végzik (vagy végeztetik), de ekekapázáskor, szőlőtakaráskor, trágyahordáskor stb. még ma is a lovakat fogják be.

A gyenge talaj adottság miatt a termeléshez sok trágyára volt szükség. Ezt csak akkor tudták előállítani, ha minél több jószágot tartottak. A nagyjószágok mellett minden gazdaságban tartottak disznót, juhot, baromfiakat.

Az ólak általában külön épületben voltak. Az épület elé deszkából aklot kerítettek, ahová kijárt a jószág — ott is etették.

A negyvenes évekig a bodorszőrű mangolicát tartották. Jól tűrte a hideget és vastag volt a szalonnája. Keveset — 4—6-ot — fialt. A malacokat 6—8 hetes korukban leválasztották és eladták a piacon, vagy meghagyták a tavasziakat. Ezek a legelőn, egészen őszig megerősödtek. Általában szeptember elején fogták be hízni a süldőket. Száraz kukoricával és moslékkal etették. Összefőzték az aprókrumplit, tököt, hulló gyümölcsöt. A tököt előbb kimagolták. A tökmagot megszárították és télen megpirították. Ahol volt, a moslékba szakot áztattak, hogy édesebb legyen a moslék. Télen a katlanon a vizet megmelegítették. A kisfias kocának több korpát tettek, sűrűbb moslékot kapott. A legtöbb helyen minden évben vágtak disznót. Anyadisznót — ha kiöregedett — nem adták el, hanem meghízlalták és levágták. Azt tartották, ha eladják, elviszi a szerencsét. Más szokás szerint a frissen vásárolt malacot farával teszik be az ólba, hogy kifelé majd a maga lábán jöjjön, el ne pusztuljon.22

A fajtaváltással — a hatvanas években — megváltozott a tartási technológia is. Előtérbe került az ólas tartás. A kijáró disznók süldők, bebúgatott anyakocák — is egész nap az ólban, illetve az akolban vannak. így több trágyát csinálnak, viszont több takarmány is fogy. Ma már az állatok száma nem függ a megtermelt takarmány mennyiségétől. Legtöbb helyen a fialást meghízlalják. A hízókat táppal és szárazdarával etetik önetetők segítségével. Az önetetőket és az önitatókat a vásárban veszik. A végeszkődés így kevésbé fáradtságos, mivel egy nap csak egyszer kell ellátni őket. Az anyadisznókat nem tartják önetetőn, mert túlságosan elhíznának, a vemhesség ideje alatt kevesebb takarmányon, ivós, híg moslékon is megvannak.

A szervezett, biztos értékesítési lehetőségek birtokában sok gazdaságban ma már a disznóhízlalás fő megélhetési forrást jelent. Az újabb fajtaváltás azonban ismét elengedhetetlen, a megnövekedett piaci követelmények miatt.

Sok tanyán tartottak birkát is, általában a szaporulatáért és a gyapjáért. Lakodalomra, nagyobb ünnepre — pl. búcsúra birkát vágtak. Kisebb gazdaságokban is tartottak, mert igénytelen állat. Kora tavasztól késő őszig lehet legeltetni. Télen birkaólban tartották őket. Enni a birkasarampóba kaptak. Ez hasonló volt a lósammpóhoz. Kecskelábakon állt a földön, az alján kis vályú volt, ahova az abrakot öntötték. A sarampóba babszalmát, zabszalmát, szárat, szénát tettek, a vályúba pedig kukoricát öntöttek.

Tavasszal, nyírás előtt fürdették, hogy tisztuljon a gyapjú. A nyírok a harmincas években Balog Géza és Bakos Mis voltak. A gyapjút Szegeden, a bőrösöknél adták el. Az első pénzt a gyapjúból árulták.

A birkatartás szerepe és jelentősége máig sem változott. Ma is csupán 5 — 10 birkát tartanak, nagyobb falkát csak egy-két gazda tart.

Baromfi minden háznál volt. Tartása a kevesebb földdel rendelkező, szegényebb családok fő pénzárulási lehetőségei közé tartozott. Tyúkot, pulykát, libát és kacsát tartottak. Gyöngytyúk kevesebb helyen volt. A baromfiak gondozása az asszonyok, lányok feladata volt. Az volt a legügyesebb, akinek a legkorábban ült el a tyúkja, legnagyobb pulykái voltak. Néhol, már februárban elültették a kotlót. Kiskosárba puha szénát tettek. A fészket a kamrába, néhol a szobába az ágy alá tették. A kotlót réstával borították le. 20—22 tojást tettek alá. Másfél hetes korában lámpázták — válogatták — a tojásokat. Amelyik kivátt, a disznókkal etették meg. A kotlókat minden reggel leeresztették, a tojásokat megkavarták és letakarták meleg ruhával. A kikelt kiscsirkéket kosárba rakták, az anyjukat pedig közibük tették. Ha a kotló nem vállalta a csirkéket — vágta őket —, bevarrtak a szemeit. Az ügyesebb gazdasszonyok kiherélték a kakast, mert a kappan jobban elvezet minden aprójószágot.

Legnehezebb a kispulykát volt fölnevelni. Míg el nem hányta a mérgit, könnyen megdöglött.

A kukoricát kézi hajtású darálóval darálták le, apróbbra vagy nagyobbra, attól függően, hogy mekkorák voltak a csirkék. A kiscsirkéknek vízzel keverték össze, a pulykáknak túróval vagy aludttejjel.

A kiskacsáknak és a kislibáknak herelevelet aprítottak közé, nagykéssel. Ez általában a gyerekek feladata volt.

Kora tavasztól késő őszig a tyúkok, gyöngyök, pulykák a ház körüli eperfákon éjszakáztak. A fa törzséhez létraszerű följárót támasztottak. Télen a tyúkólban voltak. Itt voltak feltéve a tojatók, melyeket fűzfavesszőből fontak. A fészekben hagytak egy tojást, palozsnát —, hogy el ne szokjanak. Ha a tyúk a szénáskertben vagy az olajfagarádban tojt meg, egy idő után elővezette az orozva kelt csirkéit. Ezekre nem kellett külön gondot fordítani, vadak voltak, megéltek maguktól is.

A pulykákat és a libákat legeltették. Ha a gyerekek eljátszottak, a pulykák elszöktek a dinnyeföldbe és lecsipedték a kisdinnyéket. A libákat is nehéz volt őrizni. Aratás után a tarlón legeltettek, ahol fölszedték az elhullott kalászokat. A pulykákat Katalinra (nov. 25.) krumplis darával fölhízlalták. A kereskedők házhoz mentek felvásárolni, de vitték a szegedi piacra is. Libákat elsősorban ott tartottak, ahol férjhez menendő lány volt — gyűjtötték a tollat a stafírungra. Az asszonyok évente háromszor téptek. A tollat nem adták el. A piacra libát, pulykát, kacsát, tyúkot, tojást vittek. Garabolyokban gyalog, a kisvasúton, lovaskocsin mentek Szegedre a Marstéri piacra. A két Boldogasszony közi tojásokat kiválogatták és eltették télire, mivel ezek álltak el a legjobban.23

A baromfitartáshoz számos hiedelem tartozott, melyek legtöbb része a Lucanapi szokásokhoz csatlakozott.24

A legnagyobb fejlődés a libatenyésztés területén ment végbe. Sokan rátértek a „nagyüzemi jellegű" tenyésztésre, tojólibákat tartanak, kislibákat nevelnek vagy tömnek, szervezett körülmények között. Az értékesítés biztonságát szerződésekben rögzítik, így az itt fölnevelt liba túlnyomó része a külföldi piacokon talál vevőre.

A jószágtartás és a hozzá kapcsolódó takarmánynövények termesztése csupán a gazdaságok fönntartását biztosította. Különösen a kisebb gazdaságokban, a család ellátásán felül, kevés termék jutott a piacra. Ezért is volt nagy jelentősége a paprikatermelésnek.

 

4. Paprika- és szőlőtermesztés

A Szeged környéki paprikatermelés a kutatások szerint már a 19. század első felében messze túlhaladta a „házi szükségleteket".25

Központjai Röszke, Szentmihálytelek és Horgos voltak. Az alsótanyai homokos földeken a 20. század első évtizedeiben kezdték termelni az erős fűszerpaprikát. A termesztés sok munkával járt, de kis területet igényelt, így a szegényebb családoknak is megélhetést nyújtott. Ha nem volt alkalmas földterület, fogtak részéből, ötből kettőért vagy harmadából.

Aki kapott kukoricaföldet, annak fogni kellett paprikát is. Érdeke volt a gazdának is, hogy megbízható, hozzáértő bérlőt fogadjon. A szegényebb emberek egymásra licitáltak, hogy ki, mit csinál meg ingyen, csakhogy ő jusson a részhöz. A palántázás, kapálás, szedés, fűzés, fölaggatás a részes feladata volt. A palántát a gazda adta. A palántának az ágyat a kertben készítették el. Betrágyázták és fölásták, majd gereblyével a hantokat elsimították és deszkával letapiskolták, hogy sima legyen. Erre szórták a magot. Volt, aki előtte kicsíráztatta. Ruhába tették, egy kicsit vízzel megszentelték, majd az ágyba, a dunna alá tették. Azon aludtak, így melegítették. Minden nap megszentelték. Mikor jól megduzzadt, arányosan elszórták. A trágya homokosát kirestálták, ezt szórták vékonyán a magra, majd meglocsolták. Április közepén vetettek. Vigyáztak, hogy az ágy ki ne száradjon. A késői hidegek ellen éjszakára pokrócokkal, térítőkkel terítették le a palántát. Galambtrágyát és tyúktrágyát zsákba tettek és leáztattak egy hordóban. Ezzel a vízzel locsolás előtt enyhén belocsoltak, majd tiszta vízzel leöblítették a palántát, mert a trágyás víz mögpérgálta volna a leveleket. A palántát a gaztól kigyomlálták.

Volt, aki melegágyat készített. A trágyatalp helyét egy ásónyom mélyen kiásták, melybe félérett lótrágyát hordtak. Belocsolták, letaposták és lehomokolták. Fölébe deszkakeretet tettek, melyet beüvegeztek. Az üvegtetőt reggeltől estig nyitva tartották. Később, amikor elmúltak a hidegek, éjszakára sem csukták le, hogy a palánta erősödjön, a meleg ne húzza föl. Ez a módszer a negyvenes években terjedtél.

Paprikát a leglaposabb, barnás homoktalajba ültették. Tavasszal a földet jól megtrágyázták. A tehetősebb gazdák kisvasúton hozattak pár vagon trágyát Szegedről. A legjobb volt az érett disznótrágya. Szántás után a talajt elboronálták. Ültetés előtt — május közepén — simítóval, vagy hengörrel elsimították. Ez a talaj tömörítésére szolgált és akkor volt jó, ha a simítás után a ló nyoma nem látszott meg. A letömörített talaj nehezen száradt ki.

Fagyosszentök után (május 12—14) kezdték a palántázást, ami eltartott Szent Antalig (június 13).

Az elsimított területet fölutalták. Az utalló egyik oldalán a fogak 60 cm-re, a másikon 30 cm-re voltak. Az előbbi a sortávolságot, az utóbbi a tőtávolságot jelentette. Körösztbe is felutalták. Ez általában az idősebbek dolga volt. Palántálás előtt a vizet gödrökből, kutakból a föld sarkán lévő kádakba hordták. Más gödréből, kútjából kérdezés nélkül nem lehetett vizet vinni, mert neki is szüksége lehetett rá.

Ha nagy volt a szárazság, az utallónyom kereszteződésénél a kapa fokával kis mélyedést ütöttek, hogy a palánta helyét be tudják locsolni.

A palántát a gyerekek hányták el és az asszonyok ültették. Az ügyesebbek két ültetőnek is elhányták. A férfiak locsoltak.

Röszkén sokkal több paprikát ültettek. Ilyenkor a napszámosok mind ott dolgoztak, mert dupla bért kaptak, mivel a talaj sokkal keményebb volt. A hányó akkor kapott egy napszámot, ha két embernek hányta. Ezért palántáláskor összefogtak a családok, mert segítséget nem lehetett kapni. Különösen az ültetés volt nehéz munka. Hetekig hajlongtak és a fúrú is feltörte a kezüket, mire mindenhol végeztek.

Ilyenkor a gyerekek sem mehettek iskolába. Pár nap múlva a kiszáradt tövek helyét befódozták, majd megkapálták. A paprikát hátrafelé kapálták, hogy ne tapossák le a megkapált területet.

A harmincas évek vége felé egyre többen használtak ekekapát. Töltögetővasakat-szereltek rá és mikor nagyobb volt a paprika, fölhúzatták, hogy a tő el ne dőljön. Szinte verseny volt a szomszédok között, hogy kinek tisztább és szebb a paprikája. Ültetés után nem öntöztek, így a termés az időjárástól függött. A paprikaszedés a szénamunkák és a kukoricatörés közötti időszakra esett. Az első szedés volt a legértékesebb. Kosarakba szedték a bepirosodott csöveket. Kinn a földön harmadolták. A részesnek járó részt a gazda vitte haza, miután az övét behordták. Gyepes részre halhéba öntözték — ahol a jószág nem járt —, hogy a véletlen levett kormos is bepirosodjon és fonnyadjon a estimája. Az eleven csuma könnyen kipattant és az ilyen eső leesett a füzérről. A paprikamadzagot és a tűket a gazda adta. A fűzés a részesek dolga volt. Általában asszonyok fűztek. Kovács Terka és lánya, Etel ügyes kezű, jó fűzők voltak, eljártak napszámba is. Füzér-, vagy fonalszámra fűztek. A fonál a füzérnek fele volt, mintegy két méter hosszú. A füzéreket az eresz alatt lévő, falbavert szögekre, vagy a paprikagóréban lévő rudakra aggatták. A górén tető volt, nádból vagy cserépből. A rudakon szikkadt egy darabig, majd összébbrakták, hogy férjenek az újabb füzérek. Az aggatást férfiak végezték.

A vetőmagnak szánt csöveket az első szedés fűzésekor külön kosárba dobálták és külön fűzték fel. Az első szedést — az időjárástól függően — két-három hét múlva követte a második. Ezek a csövek már kisebbek voltak és a színük is világosabb. Külön fűzték az elsőtől. Ha hosszú ősz volt, harmadszorra is lehetett szedni. A hozzáértők már messziről meg tudták állapítani, hányadik szedésből van a füzér.

Télen járták a tanyákat a paprikakufák, paprikadergovácok, akik a nagyobb kereskedők fölhajtói. Ha sikerült a háztól eladni, nem kellett a piacra menni. A harmincas években Bicók Etel volt a leghíresebb kufaasszony.

A paprikapiac Szegeden a Valériatéren volt. Ott a füzéreket högyekbe rakták, hogy ne törődjön, egyféle volt a fogója. Ami lepotyogott — a potyogást —, zsákba szedték. Ez kevesebbért kelt el. Ha egyszer elvitték a piacra, igyekeztek eladni, mert a szállítás miatt törődött, sok volt a potyogás.

Az édes, csípmentes fűszerpaprikát a második világháború után kezdték termelni. Az új fajta megkönnyítette a készítést.26 A legtöbb helyen csak annyit dolgoztak fel, amennyi a konyhára kellett. Tiltották is a paprikacsinálást, de a harmincas években Bodor Lajosnak volt külűje, hozzá jártak paprikát törni. A megnövekedett minőségi követelmények miatt szervezettebbé tették a termelést, melyet a Szegedi Paprikabeváltó irányított. Később a téeszek vették át az irányítást, ők kötötték a szerződést a termelőkkel.

A paprikafelügyelők Savanya József és Lovászi János voltak, ők osztották ki a vetőmagot és leadás előtt adták az ütemöt,21

9. Eresz alatt és rúdon száradó paprikafüzérek Krisztin István tanyáján 1967-ben. Ónozó Lajos felvétele.

A paprika mellett a hatvanas években kezdtek mind nagyobb területen termelni a paradicsomot is A legkreatívabb gazdák hamar megváltoztatták a gazdaság hagyományos szerkezetét, hogy minél több idő jusson a zöldségtermesztésre.

A fólia elterjedésével megváltozott a palántanevelés technológiája is. Először még csak kányafa (Vibornum opulus) ágakat, fűzfavesszőt, vastag drótot hajlítottak meg és ezekre húzták a fóliát. Ezek az ágyak kb. egy méter szélesek voltak, ún. alagútsátrak. Locsoláskor le kellett húzni, majd újra leföldelni. Sok munkával járt. de így már mindenki meg tudta magának termelni a palántát. Ekkorra már a részesművelés háttérbe szorult. Az intenzívebb talajkihasználás több trágyát igényelt, melyet a feketén vásároltak a makói, hódmezővásárhelyi gazdáktól.

A Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat mórahalmi felvásárló telepét 1954-ben nyitották meg. A paprikát ládákban tárolták és amikor megszikkadt, felfűzték. Száradás után a csumát lecsipkedték, úgy szállították a feldolgozóhelyre. Ezt a munkát télen 40—50 asszony is végezte. Jó kereseti lehetőség volt. Az átvevő és a minősítő hosszú ideig Dohány István volt.

A fűszerpaprika mellett a hatvanas évek végén terjedt el a fehér — töltenivaló — paprika termesztése. Először a cecei fajtát termesztették, melyet a soroksári váltott fel. A megváltozott piaci és szállítási lehetőségek nagyobb jövedelmet biztosítottak a fehér paprikából. Igényesebb, de többet terem. Meleget és sok vizet igényel. Ezért öntözés nélkül nehéz megtermelni. Ma már sok tanya közelében láthatók azok az ásott gödrök, melyekből az öntözővizet nyerik. A legkülönfélébb öntözőberendezéseket használják, melyeket legtöbbször otthon kókányolják össze, mivel elérhető áron nagyteljesítményű szivattyúkat nem lehet kapni. Sokan a téeszek által leselejtezett öntözőberendezéseket javították fel. A megtermelt árut Szegeden és Budapesten értékesítik. A termelésben semmi szervezettség nincs, így teljesen a kereslet-kínálat alapján alakulnak az árak.

A magasabb árak és a biztonságosabb értékesítési lehetőség végett a hetvenes évek elejétől egyre többen térnek rá a fóliás hajtatásra. Lécekből, horogfákból favázakat építettek, melyekben különféle fűtési berendezéseket szereitek. A módszereket az újszegedi virágkertészektől, üvegházi hajtatással foglalkozó téeszektől tanulták, attól függően, hogy kinek milyen ismeretsége, összeköttetése volt. Kezdetben inkább retket és salátát hajtattak, kevés fűtéssel, esetleg fűtés nélkül is megvan. Fatüzelésű kályhákat, később olajkályhákat használtak. A nyolcvanas évek elején terjedtek el az automata olajégők, melyekkel a légbefúvós kazánokat fűtötték. Ma már a legkorszerűbb kertészetekben az olaj- vagy gázégővel fűtött melegvizes kazánokat használják, mellyel a talajt is fűtik.

A víz áramlását keringetőszivattyúk biztosítják. A sátrakban az állandó hőmérsékletet hőérzékelő automaták irányítják. A rendellenességet a hibajelző jelzi. A legmodernebb technikát csak a legjobban gazdálkodók tudják megfizetni. Drágább a termelési technológia is. A 4—5 cm nagyságú paprika- vagy paradicsompalántat tőzegtalajból készült táp kockába pikírozzák. A tápkockákat géppel verik, \ agy műanyagcserepeket használnak. A palánta innen kerül ki ültetésre A kertészkedés — fóliázás — nagyon sok, az egész évet kitöltő munkával jár Ezért ezekben a gazdaságokban, a legtöbb helyen, jószágot már nem is tartanak.

A két világháború között a paprikatermeléssel azonos fontosságú volt a szőlőtermelés. A szőlőhegyek telepítése már a múlt század elején megkezdődött.28 A högyekben szinte minden gazdának volt kisebb-nagyobb darab szőleje. A Jakabffy Lajos által készített térkép alapján megítélve, a mai Mórahalom területéhez tartozó szőlőhegyek összterülete az 1920—30-as években mintegy 1200 kat. hold lehetett.29 Túlnyomórészt kadarka, kövidinka rizling, oportó, sárga magyarka fajták voltak. A legtöbben maguk művelték. Akinek több volt, napszámost fogadott A fogadás vasárnap volt, a piactéren Nyitásra és metszésre fogadtak segítséget Akinek több szőlője volt, az kapást tartott A kapás egy évre megállapított bérért dolgozott Minden munkát neki kellett elvégezni, a szüretelés kivételével Ekkor segített a gazda is Szögi Ferenc nagyistványi szőlejében Szűcs Ferenc 1931-tol 1944-ig volt kapás.

10. Borszállítás, 1955. Szabó Mátyás felvétele.

A högyekben a szőlősgazdák csőszt tartottak. Ő vigyázott a termésre, ősszel a kóbor kutyáknak csapdát állított, vihar előtt harangozott A csőszházban lakott a högyben Bérét a gazdák közösen fizették.

A szőlőben szinte egész évben volt munka Szüret után, ősszel, míg a föld le nem fagyott, a tőkéket betakarták Általában takaróekét használtak, melyet két ló húzott A sorok között maradt barázdába hordták a trágyát A szőlőbe a leggyengébb minőségű trágyát szórtak (lótrágyát), ide került a kimaradt szárízék, kukoricaszár is Legnehezebb munka a nyitás volt tavasszal Nyitókapaval végezték A fölhártyásodott, öreg szőlőkét nehéz volt nyitni, mert sok volt a föld a sorok között Metszeni csak a hozzáértő embereket fogadták meg Ekkor derült ki, hogy jól nyitották-e ki a szőlőt mert ha a tokéket benne hagyták a homokban, azt a csákánnyal kellett kinyitni, amiért a metszők sokat mérgelődtek Ha a tőkét bennhagyták a homokban, elsöprűsödött, legyökeredzett, elszaporodtak a fatty-vesszők és nem termett Erre a gazda nagyon odafigyelt Ha már nagyon elült a szőlő fölhártyásodott föleresztették A tokét körbefaragták, csupán egy szál vesszőt hagytak meg és a hártyát ráhúztak Vigyázni kellett hogy el ne söprűsödjön Sok munkával járt, ezért kevesen csináltak  Ha híja volt, — egy-egy tőké kiszáradt akkor döntötték Metszéskor egy szál vesszőt meghagytak és a tőke helyén ásott 30—40 cm-es árokba lecsavarták és a végét felbújtatták.

A lemetszett szőlővesszőt kévébe rakták Parcellánként két kévét hagytak a csősznek, a többit összeszedték A részét a csősz maga gyűjtötte be metszés után A tavaszi szelek metszés után befújták a tokéket, melyet ismét ki kellett nyitni A napszámosok mondták „Fújjál szelecske, fújjál, most fújod a csizmára valót1" Azt tartották, hogy az mehet el locsolkodni, akinek föl van kötve a szőlővesszeje.

11. Palántázás előkészítése utallóval. A kepén Huszta János széksósi gazdálkodó. Fodor Ferenc felvétele.

Mikor a hajtások két-három levélben voltak, akkor kellett elsőre megpermetezni Rézgáliccal, ősz fele nyári hígítású mészkénlével permeteztek Lisztharmat ellen használták 0,5 — 1%-os töménységben Wermoner és Baténa permetezőket használtak A dézsás permetezőhöz több ember kellett, általában csak gyümölcsösnél használták A magas nyomású permetező a hatvanas években kezdett elterjedni Mivel nehéz volt fölpumpázni, kevesen használták

Általában kákával kötöztek, amit a laposabb fekvésű helyeken szedték a gyerekek Akinek nem volt ilyen területe, az részéből is szedhetett feléből, harmadából Tavasszal a kötözőkakat árulták a piacon kocsiderékszámra Volt, aki rozsbúzaszalmát használt Zölden méretre darabolták, megfonnyasztottak, majd fával megveregettek, hogy puha legyen Ezzel rossz volt kötözni, mert hamar elszakadt Mielőtt a kotozőlányok elszegődtek, megkérdezték, mivel kell kötözni, ugy állapították meg a napszámot Kötözés után mindjárt el kellett szedni a tetejét A tetejszödést kaszakéssel végezték A levágott hajtásokat kihordták és hazavitték a jószágoknak

A kapálást széles horolókkal végezték Alá lehetett nyúlni a tokének úgy, hogy a fürtöt sem verték le Ősszel érés alá kapáltak, kihúzták a földet, hogy a fúrtok ne érjenek le

Szüret előtt próbaszüretet tartottak, megmérték a mustot, hány fokos, lehet-e már szüreteim Garabolyokba szedték a szolot, amit nagykosárba öntöttek. A kosarakat a csöbrösök hordták ki, a szőlőt kádakba öntözték, melyek a szekereken voltak Egy hosszú rudat átdugtak a kosár fülem és a vállukra véve vitték A szüretelőknek a lepotyogott szemeket is össze kellett szedni, bönge nem maradhatott.

Szüret idején, minden évben szüreti felvonulást rendeztek A fölvonulást este bál követte

A bort kereskedők vásárolták fel Helyben Kalmár Jenő és Kalmár Sándor, majd később Katona Vince foglalkozott vele Sokan Szegedre szállítottak, ahol kocsmárosok vásárolták meg. Borszállításkor a szomszédok összefogtak. Leszerelték a kocsiról az oldalakat és & pörgettyűre borfákat tettek. A fák közét szólovesszo-vel bélelték ki, hogy a hordó ne mozogjon Legtöbbször a kereskedők küldtek üres hordókat, melybe át kellett fejteni a bort Ezeket a vevőhordókat a gazdák nem szerették, mert „soha sem akart mögtelni" Nem annyi fért bele, mint amennyi a végére volt sütve

Az 1940-es évekre a régi telepítésű szőlőhegyek egyre inkább elöregedtek Ezután sokan a tanya korul ültettek új telepítést

Szőlőnek a talajt megfordították Kapával mély árkot húztak, majd az oldalát aláásva beszaggatták A közben kifordult pajorkukacokat összegyűjtötték, ezért a napszámosok külön jutalmat (bort) kaptak.

Azokat a vesszőket, amelyeken sok fürt volt, ősszel csuhával megjelölték Tavasszal ezeket metszéskor külön rakták  A kiválasztott vesszőket elvermeltek, kicsíráztatták Hegyükkel lefelé a földbe ásták, a tövükre trágyát raktak Amelyik nem csírázott ki, azt el sem ültették   A. szőlőültető fúróval mély lyukat fúrtak, melybe óvatosan belehelyezték a vesszőt, hogy a csírája le ne törjön.

12. Palántázás a fóliasátor alatt Fodor Ferenc felvétele.

A simavesszőt sokszor körmösfúróval ültették A fold fölött maradt részt homokkal betakarták, fölcsirkézték Az ilyen fiatal ültetésű szőlőt nevezték budárnak. Ha sok híja volt, befódozták Ha a telepítés nem akart beállni, azt mondták rá, ez „örökös budár marad "

A pontosabb gazdák a csirkét szalmával leszórták, majd ásóval belevágták, hogy ne vigye le a homokot a szel Akkor bontották le a csirkéket, mikor már ütötte ki a fejit a szőlő, óvatosan, nehogy letörjön

1945 után, a már említett munkaerőgondok és a szőlők kiöregedése miatt egyre többen adták föl szőlőterületeiket Leadták a földet a téesznek, amely csak úgy vette át, ha a tulajdonos teljesen kitakarította a területet A nagyistványi szőlőben az utolsó tulajdonos Csányi Imre volt A téesz a területét körülvette rozzsal, mígnem a hatvanas évek elején ő is kihányatta a tőkéket Hasonló sorsra jutott a többi szőlőhegy is A termelést átvette a téesz Jelentős állami támogatást kaptak

Legelsőbb a „Beké" tszcs fogott a telepítéshez majd követte a „Petőfi" és a „Homokkincse '

Mórahalmon a Szegedi Pincegazdaság 1954-ben létesített felvásárlótelepet, ahol a mustot vették 1962-ben a szőlő felvásárlását is megkezdték 30 A szervezett értékesítési lehetőség megkönnyítette a gazdák dolgát, de a szőlőtermelés jelentősége mára mégis elmaradt a zöldség-, gyümölcstermesztés mogott31

 

JEGYZETEK

  1. A századforduló gazdaságtörténetet legalaposabban Szüts Mihály Szeged mezőgazdasága c. könyve alapján ismerhetjük meg Majd Bálint Sándor, Hegyi András, Juhász Antal kutatásai szolgálnak a későbbi korokra a legtöbb adattal Mórahalom történetével Szecsy György foglalkozott Fölhasználjuk meg a korabeli sajtóban megjelent információkat, néhány statisztikai adatot és az adatközlők személyes visszaemlékezéseit.
  2. Ezekről az eszközökről részletes leírást olvashatunk Borcsok Vmce 1970, Nagy Dezső 1956 és Juhász Antal 1968 — tanulmányaiban
  3. Kaán Karoly 1927. 147
  4. Masa József visszaemlékezése
  5. Délmagyarország, 1927 február 2
  6. Szécsy György 1967 59
  7. A Morahalom mai határához tartozó Belsőjárást Szeged varosa először az 1850-es években adta haszonbérbe  Ezt és a járások bérbeadását kötetünkben Juhasz Antal ismerteti A berlők tömeges tiltakozása ellenére a bérleti díjakat csak kis mertekben mérsékeltek, így sokan kénytelenek voltak elhagyni hajlékukat, mivel kidoboltak őket A szegedi bérleti viszonyokat részletesen bemutja Hegyi András 1984 Kaán Karoly 1927 es Juhász Antal 1989
    7/a Bokor István 1936 58
  8. Szüts Mihály kozli az alsó- és felsőtanyai cséplőtulajdonosok nevét az 1910 és években Szüts Mihály 1914 329
  9. Szécsy György 1967 64
  10. W Bokor István, 1936 62
  11. Szécsi Márton sutúja lóhuzatos volt, a többit kazán hajtotta Kisbűtbe és nagybűtbe sutultak, hogy a böjti ételekhez ne kelljen zsírt hasznaim A megszántott magot a sutuban meghantoltak, hajtatták. A meghajalt magot sutúmagnak nevezték, a gyerekek kedvenc eledele volt. A mag héjával — az ondóval — tüzeltek. A meghántolt magot megőrölték — vajszolták, pirították és kisutulták. Az olajat cserépedényekben tárolták, az összepréselt magot — a szakot — pedig a jószágokkal etették meg. A gyerekek is szerették rágni.
  12. A morzsolásnál egy négylábú kisszék volt, melynek a végébe vaslemezt erősítettek. Ehhez dörgölték a csövet.  A szurkáló kihegyezett vastag drótból készült,  a cső megkezdéséhez használták. A vetőmagnak szánt csövek két végét külön morzsolták, csak a cső közepén lévő szemeket vetették el. Bálint Sándor szerint: „A vetőmagnak szánt kukoricát Alsótanyán farsang háromnapokban zsákban rejtegetve morzsolják, mert így majd a varjú nem látja kiszedni"'. Bálint Sándor, 1976. 616.
  13. Tömörkény István, 1958. 214.
  14. Általánosabb a zab- és az árpaszalma széna közé keverése. A rozsbúza szalmát máshol nem használják takarmánynak. Paládi-Kovács Attila, 1979. 428.
  15. Masa József közlése.
  16. A szegedi közlegelőkön folyt pásztoréletről részletesen olvashatunk Juhász Antal leírásaiban. Juhász Antal-Szécsy György 1970. 33-45. és Juhász Antal 1991.100-130.
  17. Bálint Sándor, 1976.471.
  18. Ónozó Lajos, 1983. 2. A tehén megrontásáról és a boszorkányok tevékenységéről jó adatokat nyújt. Polner Zoltán, 1984. 56-59.
  19. Bokor István: 1936.75.
  20. Az esküdt idősebb, megbízható ember volt, akit az elöljáróság jelölt ki a maga körzetében. Évi 60 forint tiszteletdíjban részesültek. Szécsy György 1967. 33—34.
  21. Ónozó Lajos, 1983. 2.
  22. Bálint Sándor: 1976. 494.
  23. Két Boldogasszony köze Nagyboldogasszonytól (aug. 15.) Kisasszonyig (szept. 8.) tart.
  24. A baromfitartáshoz elsősorban tilalmak kapcsolódtak: „Lucakor és nagypéntökön ne varrj, mert bevarrod a tyúkjaid seggit!" „Tyúkot ne fogadj el ajándékba, mert az hátrakapar!" Ónozó Lajos, 1983. 7. Ha a tyúk aránytalanul kis tojást tojt — kártojást —, azt át kellett dobni a házon, hogy a kár be ne következzen. Ha a tyúk kukorékolt, elvágták a nyakát, nehogy bajt hozzon a házra.
  25. Bálint Sándor 1962. 27.
  26. Bálint Sándor 1962. 55.
  27. A leadásra szánt paprikát hetekkel előre be kellett ütemezni, hogy elkerülhessék a torlódást. Az ütemeztetés miatt sok termelő elégedetlenkedett, mert nem akkor adhatta le a paprikáját, mikor ez a legideálisabb szárazsági fokon volt.
  28. A szegedi szőlőhegyek kialakulásának folyamatát ismerteti Szűcs Mihály 1914. 75., Bálint Sándor 1963. 3-10. Juhász Antal 1989. 53-56.
  29. Szeged szabad Királyi Város határának térképe. Tervezte: Jakabffy Lajos, Budapest, 1919.
  30. Szécsy György 1967. 79., 85.
  31. Itt szeretném megköszönni adatközlőim türelmét és fáradozását: Masa József (1921), Masáné Szécsy Piroska (1925), Huszta János (1919), Krisztin István (1925), Pálfi Ferenc (1928).

 

IRODALOM

Bálint Sándor
  1962 A szegedi paprika. Akadémia Kiadó, Budapest.
  1963 A szegedi tanyavilág benépesedése helyneveinek tükrében. Néprajzi dolgozatok 9. Szeged.
  1976 A szögedi nemzet I. MFMÉ. 1974/75-2. Szeged.
Bokor István
  1936 Móradomb és környéke. Tanulmány a szegedi tanyavilágból. Szeged.
Börcsök Vince
  1970 Szeged-vidéki szőlő telepítésének szerszám- és eszközanyaga. MFME. 1970-1. Szeged, 101-107.
Hegyi András
  1984 Szeged mezőgazdasága az ellenforradalmi korszakban. (Kandidátusi értekezes. Kézirat.) Szeged
Juhász Antal - Szécsy György (szerk.)
  1970   Átokházától Ásotthalomig. Ásotthalom.
Juhász Antal
  1968 A bakity. MFMÉ 1968. Szeged, 1968. 99-108.
  1974 Telekelrendezés a szegedi tanyákon. Ethnographia 1974/2-3. 1927.
  1989 A szegedi táj tanyái. MFMÉ. 1982/83-2. Szeged.
  1991 A szegediek külterjes állattartása 1850 és 1914. között.
  Szerk.: Bicsérdi Gyula-Szenti Tibor: A hagyományos állattartás története.
  Tudományos Közlemények 2. Hódmezővásárhely.
Kaán Károly
  1927   A magyar Alföld. Budapest.
Nagy Dezső
  1956 A hegyhúzó. MFMÉ. 1956. Szeged.
Ónozó Lajos
  1983     Tanyai babonák, hiedelmek. MFM —NA. 859—83.
Paládi-Kovács Attila
  1979   A magyar parasztság rétgazdálkodása. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Polner Zoltán
  1984     Ördöngösök. Csongrád megyei könyvtári füzetek 15. Szeged.
Szécsy György
  1967 Képek Mórahalom múltjából és jelenéből. Mórahalmi Tanács.
  A gabonaneműek lóval való nyomtatása. MFM —NA. 122—68.
Szüts Mihály
  1914 Szeged mezőgazdasága. Szeged.
Tömörkény István
  1958 Hajnali sötétben. Budapest.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet