Előző fejezet Következő fejezet

Szokások, vallásos népélet

IFJ. LELE JÓZSEF

 

1. Jeles napok

Az esztendő ünnepeit az alsó tanyaiak mindenkor megtartották. Még azokban a nehéz esztendőkben is, amelyekben főként a vallásos ünnepek megtartását tiltották. Családféltésből, illetve az egyre gyakoribbá váló kemény megtorlásoktól való félelmükben sokan elmaradtak a vasárnapi és az ünnepnapi szentmisékről. Egyre többen a saját otthonukban végezték el különböző, évszázadokra visszanyúló vallásos szokásaikat: lopva kereszteltették meg gyermekeiket, s az egykor díszesebb lakodalmazásról, temetésről is „leszoktatta" őket a félelem. Alsótanya népe — nagyon kis kivétellel — római katolikus vallású. Egyházi ünnepeiket a hagyományos nyilvánossággal nem tarthatták meg, de gyakorolták, szerényen, szűk családi körben megülték.

A karácsonyi ünnepkör Szent András napjával (november 30.) veszi kezdetét. Attól fogva az alsóközpontiak — a mai mórahalmiak — hitélete az advent jegyében telik.

„Lucaestén Alsótanyán kutyával őriztetik a szénakazlat, hogy rontó szándékkal senki meg ne lopja."1 Luca napján ma is sok helyen 12 féldióhéjban vizet tesznek az ablakba. Szenteste megnézik, melyikben mennyi víz van, s abból ítélik meg a jövő év tizenkét hónapjának időjárását. A kislányok lucacédulázása ma is szokás. Hasonlóképpen élő szokás a lucabúza vetése, a lucanaptár készítése, s főként a kislányok nagy izgalommal sütik a lucapogácsát. Aki lány a pogácsában pénzt talált, annak — a hagyomány szerint — jó házassága lett. „A lucaszék hiedelemvilága a kincskereséssel is összefolyik" — írja Bálint Sándor.2

Luca estéjén indultak el a betlehemezők. A század elején csak 14—16 éves legénykék jártak. Gyalog mentek tanyáról tanyára. Istálló alakú kis építményt vittek, benne a betlehemi kisdedet. Játékukat tanítók állították össze, ismert karácsonyi énekekből, illetve saját szerkesztésű szövegekkel: de megesett, hogy a ponyvairodalmat vették segítségül. Az 1930-as években, körülbelül 1946-ig a helyi KALOT (Katolikus Agrár Legények Országos Tanácsa) és a KALÁSZ (Katolikus Agrár Leányok Szövetsége) szervezte a betlehemező játékokat, természetesen maguk is eljártak betlehemezni. A mórahalmi tanyák között egészen a hatvanas évek derekáig szokásban maradt a betlehemezés, ám a faluba nem jöttek be. Talán nem mertek, féltek a megtorlástól: és a faluban lakók se nagyon engedték volna be őket, mert ők is féltek.

A Szent Család-járás is Lucától szentestéig tartott. A tanyavilágban több asszonycsoport is szerveződött. Házról-házra jártak ők is. A képet elől egy asszony vitte, mellette egy-két kisgyermek ballagott, kezükben viharlámpást vittek. Utoljára, a szentestén ők is az éjféli misére mentek, akárcsak a betlehemező csoportok. Advent hetének szerdáján, pénteken és szombaton főként az asszonyok és a gyerekek böjtöltek. Ilyenkor asztalra került a méz, a dió és a minden háznál kedvelt aszalt gyümölcsök. „A karácsonyi vacsora, mely kultikus célzatokkal készült, különösen gazdag. Alsó tanyai öreg regula szerint ilyenkor minél több szemest kell enni."3

Karácsonyi vacsora idején a gazdaasszonyok mindent kézközeibe készítettek, hogy evés közben ne kelljen fölkelniük az asztal mellől. Azt tartották, ha fölkelnek, akkor a kotlósok nem ülnek nyugodtan az alájuk rakott tojásokon. Szentestén az ásottkútba szép, egészséges piros almát dobtak. Arról mert vízből ivott a ház népe, de arról itatták a jószágokat is. Este a gazdaasszonyok sok diót szórtak szét a szobában, amiket a gyerekekkel szedettek föl szaporán, hogy tavasszal majd sok kiscsirke keljen. Éjszakára a legények a bal lábuk kapcáját rakták párnájuk alá, hogy megálmodják, ki lesz a jövendőbelijük. Későn feküdtek, addig kártyáztak, hogy nyugodtan álmodozhassanak.

A karácsonyi morzsát a család tagjai a saját kenyerükből letördelt csipetnyi darabokkal is szaporították: batyuba kötve a kamrában tartották. Füstjével a hasfájós lovat gyógyították, illetve a tehéntől tartották távol a rontókat. Voltak, akik a morzsát az udvaron a földre szórták, s azon a jószágokat kilencszer átvezették, hogy semmiféle betegség ne ártson nekik. Volt, aki a földre szórt morzsát is meggyújtotta: füstjével gyógyított. Karácsonyok előtt a házból semmit, főként élelmet nem adtak ki. Ha mégis kiadtak valamit, akkor a kiadónak a kiadott terményből kevés termett a következő évben.

A gazdák Jézus ágyát készítettek: az asztal alá szakajtót vagy kisebb vesszőkosarat tettek, amibe szénát, másutt kévébe kötött herét (lucernát) raktak. Ráterítettek egy fehér törölközőt, s arra helyezték a kést, két cső kukoricát (aminek Mórahalmon kisbáránykák volt a neve), mángorlót, jegykendőt (némelyek rákötött karikagyűrűvel, s így, ezzel a felgyűrűzött jegykendővel simogatták a beteges gyereket), egy edénybe terménymagvakat, illetve egy kalapot.

Karácsony napján minden család a saját otthonában maradt, nem vendégeskedtek. Ezen az estén a fiatalok sem rendeztek bált. Az ünnepi asztalra hófehér abroszt terítettek. Sok családban ezt az abroszt használták búzavető abrosznak vagy ha a lónak fájt a hasa, azzal simogatták meg. Karácsonyfát legtöbben eperfaágból állítottak, aminek az ágait csipkésre vágott szélű zöld krepp-papírral fonták körül. Ágaira diót, almát, színes papírba csomagolt kockacukrot aggattak. „Alsótanyán a család valamennyi férfitagjának a kalapját a karácsonyi asztalra tették, újabban a karácsonyfa alá. Majd tyúkültetéskor azokból rakták a fészekbe a tojásokat."4 Egyik idős adatközlőnk szerint „a karácsonyi almát az ünnep másnapján kellett megenni, hogy a családból senkinek se legyen nyakfoga." (F. Gy.-né.) Bálint Sándor gyűjtéséből viszont azt tudjuk, hogy „Harkakötönybe származott alsótanyaiak a kútba vetett almát újév hajnalán vették ki. Annyi szeletre vágták, ahányan éltek a házban, hogy mindenkinek jusson."5 Egy darabot a jószágok kosztjába is elkevertek. Az egészséges alma elfogyasztásával reménykedhettek, hogy mindazok egészségesek lesznek az elkövetkező évben, akik, s amik az almából ettek.

Aprószentek (december 28.) reggelén a gyerekeket a szomszédba küldték mustármagért. Ilyenkor a szomszédasszony előkapta a fakanalat és jól elfenekelte a gyereket, hogy egészséges legyen. A vesszőzésnek, a korbácsolásnak napjainkra már csak az emléke él.

„Alsótanyán Szilveszterkor kerek tepsiben kerek kalácsot kell sütni, hogy az esztendő (benne az élet is majd) kerek legyen."6

Emlékezések szerint a századfordulón legények jártak újévet köszönteni. Hajnali köszöntőútjukra a bandákat olykor dudás is kísérte. Újabban gyerekek járnak, akik verset mondanak.

Itt van már az újesztendő, megérkezett végre, Hálát adva tekintsünk föl Istenhez, az égre. Köszönjük, hogy megengedte élni egészségbe, Az egész család örvendezzen az újesztendőben.

Volt, aki hozzátette:

Adjon Isten tököt, babot, hízott disznót ötöt, hatot, Istállóba fecskefészket, a gazdának és asszonyának, és az egész családjának: adjon Isten bőséget, egészséget.

A köszöntésért a gyerekek aprópénzt, a legények bort kaptak.

A víz-, a só- és a házszentelés szokása ma is elevenen él. A plébános heteken át járt tanyáról tanyára házat szentelni. Ekkor szedte az egyházi adót is. Előre megbeszélt tanyában hetente misét is tartottak, mindig másnál, ahova a környékbeliek gyűltek össze. Ott, de általában a szentelendő tanyák nagyszobájában, kis oltárt készített a gazdaasszony; rá feszületet és két szál gyertyát tett. Újabban mise után ebédet adnak a papnak, s az ebédre néhol hivatalosak a gazda közeli rokonai is. A szentelt sónak, de főként a víznek bajelhárító, bajt megelőző szerepét tudták, azok ellen használják ma is. A sóból csipetnyit tettek a szülőágyba, ártó rontások ellen, a vízből ijedős gyerekkel itattak pár kortyot, s a hajlékot is védte természeti csapásoktól.

Vízkeresztkor a legények háromkirályozni jártak, de csak tanyán. A szokás az 1940-es években szűnt meg.

Farsang, a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak Mórahalmon is a lakodalmazások és a bálázások ideje. Ez máig nem változott, csupán annyiban, hogy a bálák helyett — ma már nemcsak farsangkor, hanem a nyarat kivéve egész esztendőn át (vasárnap helyett szombaton) diszkóban mulatnak a fiatalok.

A hajdani idők fiataljai már a karácsonyok (karácsony és újév) táján kinézték egymást, amikor mise után a templom előtti utcán csoportosan sétálgattak. A farsangi bálákat a gazdakörben rendezték. Bálák előtt színielőadásokat szerveztek a fiatalok: a leventék, illetve a KALOT-os és a KALÁSZ-os ifjak. Kedvelt népszínműveket: a Piros bugyelláris-t, A bor-t, a Borjú-t, a Disznótort adták elő, mindig nagy sikerrel.

A lányok 16—17 éves kortól, a legények pedig akkor mehettek először bálba, amikor apjuk előtt vágták rendre a lucernát; illetve a nehezebb gazdasági munkákat; a szántást és a vetést önállóan tudták csinálni. A falubeli bálba a tanyai legények lóháton érkeztek. Lovukat a gazdakör udvarán egy fához kötötték, eléje egy maréknyi, onnanhazulról hozott szénát vetettek.

A két világháború között volt vecsörnye utáni bál is. A rendes bálát viszont este rendezték meg, vasárnap. Báli beléptidíjat kellett fizetni, az 1950-es évek elején mindössze 50 fillért. Korábban a gazdakörben Katona István szedte a lámpapézt.

A tanyai fiatalság körében igen kedvelték a csutrit. Egy-egy tanyában a környék fiataljai mulattak egy szál tambura mellett, s a tamburásnak tambura-pénzt adtak össze. Csutrit gyakran a húsvéti, illetve a karácsony előtti böjtben szerveztek a fiatalok, s ott csöndesen elmulatozgattak.

Farsang idején azonban hangosak voltak a korcsmai báltermek: csárdást húztak a hangászok a Dobónál, az Ábrahámnál, a Bózsónál, illetve a Gazdakörben is. Húzták pedig ott a Galibáék; és a Dobó banda tagjai: Dobó János prímás, Farkas József cimbalmos, Császár Imre (később Árokszállási Lukács) klarinétos és Szalma András bőgős. Lakodalomban a prímás fligni B tenort, a bőgős helikont, a cimbalmos baritont, a klarinétos továbbra is nádas hangszerét fújta.

A báli táncbahívás régebbi szokásai: az intés, a néven szólítás, már csak emlékben élnek. Emlékeznek viszont arra, hogy „aki lány rosszul viselködött, mondjuk, gazdag vót és nem mönt el táncolni, ha szögényebb legény hívta, akkor a lányt kimarsóltatták, kimuzsikálták. A zenészöknek az fizette a marspénzt, aki a lányt kimuzsikáltatta." (B. F.) Farsangkor a gyerekeknek is csináltak szüleik bálát: valamelyiküknél egy szál citera mellett táncolgattak. A hangszeren általában a gazda pengetőzött, szívességből. Az idősek pedig batyubálon mulatoztak hétfőn, a kocsma báltermében. Merthogy vasárnap és kedden a fiatalok mulattak. A keddi bálát követően, szerdán hajnalban a mórai legények is fölkantározták a tuskókat, és húzták lányos tanyától lányos tanyáig. Minél nagyobb tuskót húztak, hogy a tuskó nyomán aztán napokig lehetett akár gyalogosan is menni, nem akadályozta őket a nagy hó.

Gyertyaszentelőkor mindenki vitte gyertyáját a templomba, amit otthon, mint szentelményt, a természeti csapások ellen a szobabeli falra akasztva tartottak. Ijedős gyerek fürdővizébe tettek egy picinyke darabot, de legfőbb „szerepe", hogy az asztalon égetve, s körülötte imádkozva űzzék el a felhőket. A balázsolás szokása soha sem szakadt meg. Hasonlóképpen élő hagyomány a Pál fordulásának várása, mivel attól fogva fele kenyér, fele bor, fele tüzelő. Vagyis, mindennek elfogyott már a fele, épp' ideje annak, hogy kifelé haladjunk a télből.

Vallásos hagyományvilágukból kiemelkedik a lurdi kilenced, amelyet tanyáknál tartottak. Főként asszonyok és lányok jártak össze egy-egy olyan tanyába, ahol egy nagyobb helyiség — általában a szoba — volt. Kis oltárt készítettek, virágokkal és égő gyertyákkal díszítették. Arra helyezték el Mária és Bernadett kis szobrát, s estéről estére végezték a kilencedet.

A húsvét mozgó ünnep. Ünnepkörébe tartozik a virágvasárnapkor szokásos barkaszentelés. A szentelt barkát a nagyházban a nagygerendán tartották, de dugtak belőle az ól és az istálló gerendáihoz is, villámcsapás ellen. Torokfájdalom gyógyítására a felnőttek is, de főképpen a gyerekek nyeltek le egy-egy barkaszemet.

A nagy hét szigorú önmegtartóztatást követelt a viselkedésben, a beszédben, de legfőképpen az étkezésben. „Olyan edényökbe főztünk, olajjal, amölyik edény mégcsak nem is látott zsírt." (Sz. J.-né.)

Nagypénteken reggel a gyerekek is kaptak egy gyűszűnyi pálinkát, majd egész napon át pattogatott kukoricán voltak. Ha mégis megéheztek, olajos paszulyt vagy erős túrót ettek kenyérrel. „Az én apám nagypéntökön csak egy szőr övött egy kis sós kenyeret és tiszta kútvizet ivott rá." (F. Gy. -né.) Olyat is hallottam, hogy három szem búzát evett egy idős asszony, amire három korty vizet ivott.

A nagyszombati feltámadási körmenetre szinte minden lélek elment a templomba. A szentsírt rendőrök és leventék, az 1930-as években KALOT legények őrizték. A passió eléneklése máig szokásban van: a mindenkori kántor vezetésével éneklik fiatalok és idősebbek — virágvasárnap, illetve húsvétvasárnap, a nagymisén.

A mórahalmiak buzgó vallásosságára utal, hogy a húsvéti szentgyónást és a szentáldozást ma is sokan elvégzik. A húsvéti eledeleket az emlékezettel elérhető időkben is otthon, a kamrából előhozott szenteltvízzel hintették meg. Szenteltek sonkát, kalácsot, tojást és bort, s az került ünnepi éteknek a húsvéti asztalra mindenütt. Húsvét napján a farsangihoz hasonló, nagy bálákat rendeztek a fiatalok a körben, illetve a kocsmai báltermekben. Ugyancsak báláztak a tanyai fiatalok, otthon, valamelyik tanyában. Főleg akkor, ha az úton még nagy volt a hó, és nem tudtak bejönni a faluba.

Húsvét másnapján reggeltől délig a fiúk, déltől estefeléig a legények jártak locsolkodni. A gyerekek aprópénzt, piros tojást, a legények bort és sonkát kaptak, és elkérték a lányt az esti bálra. „Asszonyok is jártak, de csak a szomszédba. És akkor, ha, mondjuk elfelejtöttük őket möglocsolni. Egész vödör vizet öntöttek a nyakunkba, hogy gyüvőre né feledközzünk mög róluk." (F. K. I.)

Sok legény készített ricaszár-locsolót. A napraforgó (tányérica) szárából kiszedték a belet, majd az egyik végét fadarabbal bedugták. A szárát szappanos vízzel töltötték meg. Vállukra vették és amikor a lányos házhoz értek, a lányok felé suhintottak vele. Hogy a suhintások alkalmával ne sok víz menjen ki, a locsoló végébe lyuggatott fadugót tettek. Gyerekek is szívesen használtak ilyet, ám ők inkább nyakas üvegben készített szappanos vízzel locsolkodtak.

Fehérvasárnap főként az asszonyok és a menyecskék számára volt jeles nap: húsvéttól pünkösdig ugyanis mind fehér ruhában jártak, aminek nyilván kultikus jelentése (tisztaság) volt. Mivel közeleg Urunk mennybemenetelének ideje, sok helyen a fehérvasárnap az elsőáldozás ideje.

Addig azonban jeles nap volt Alsóközponton is Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, illetve Márk, a búzaszentelés napja. Századunk első felében a temető melletti, egyházi földön tartották a búzaszentelést, ahova búcsús énekeket éneklő hívek mentek ki, a pappal együtt. Az 1950-es évektől a templomkertbe visz be néhány gazda levágott zöldbúzát, s ott szentelik meg. A szentelt búzának Alsóközponton is bajelhárító szerepet tulajdonítottak, legfőképpen az üszög ellen vélték hatásosnak. Jégverés ellen különösen hatásosnak tartják ma is.

A fagyosszenteki hidegek ellen pedig a móraiak is dudvaégetéssel védekeztek; nincs ez másként ma sem.

Pünkösd, mint mozgó ünnep, május 10. és június 13. napja között szokott lenni, a húsvét utáni ötvenedik napon. Mórahalmon lányok ünnepének tartják. Ugyanis az a lány, aki pünkösdre betölti a 16-dik életévét, elmehet a bálba. Vagy ahogyan itt mondják: elsőbálas lehetett.

Pünkösd hajnalán a gazdák zöld ágakkal (akác és bodzaágakkal) díszítették föl a házukat, kerítéseket. Az ágakat egy hétig hagyták a házon, majd a szobában tartották viharkár ellen. Az ilyen ágnak pünkösdi ág volt a neve. Hatásosan alkalmazták felfúvódott ló gyógyítására; az ággal megcsapkodták a lovat, hogy szabaduljon meg a széltől. Közben a lovat járatni kellett.

A kislányok a kismisét követően indultak el pünkösdölni. Kettesével jártak, fejükön mezei virágkoszorú volt, kezükben pedig zöld bodzaágat tartottak. Minden tanyába bementek. A központba is bejártak, a rokonok házába. Éneküket édesanyjuktól és az idősebb lányoktól tanulták. Juhász Antal 1968-ban Ásotthalmon gyűjtött pünkösdi énekeket. Nekünk már gondot okozott a gyűjtés, mert a majd fél évszázad elhalványította a szövegre való emlékezést. Utoljára ugyanis az 1950-es években jártak pünkösdölni a mórahalmi lányok a faluban.

Az alább közölt szöveget Fodor Dezsőné Balogh Juliannától jegyeztük le:

A pünkösdnek jeles napján,

Szentlélek Isten küldötte,

Erősíje mi szívünknek

Szent apostoloknak.

 

Melyet Krisztus ígért vala,

Akkor mén el meny országba,

Mindenek láttára.

Tüzes nyelvek megszólása,

Úgy, mint szelek megzúgása,

Leszálló tt az ő fejére,

Nagy hirtelenségre.

 

Bor, búza és gyümölcs,

Földeteknek része,

Az Úr Messiásnak kibimbózott ága.

Király koronája.

Szálljon erre a házra,

Az Isten áldása,

Mint régetten szállott,

Szent apostolokra.

 

Mi, mi, mi,

Mi van ma,

Piros pünkösd napja,

Holnap lesz, holnap lesz,

a második napja.

 

András, bokrétás,

Felesége jó táncos,

Jól meghúzd, jól meghúzd

A lovad kantárját,

Ne tipedje, ne tapodja a pünkösdi rózsát.

 

A pünkösdi rózsa, kihajlott az útra,

Szedje föl a menyasszony, kösse koszorúba.

Hej Cinkusz, Cinkusz, fehér tulipántos,

Intsetek virágot, a Jézus markába,

Mert mi is intettünk, szüléink markába.

 

Én gyönge vesszőcske vagyok, mindenfelé hajlok,

Nem anyámtól szültem, rózsafán termettem,

Pirospünkösd napján, hajnalban születtem.

 

Zörgetik az ajtót, pénzt akarnak adni,

De ha nagyot nem adnak, kicsit nem fogadunk el.

A pünkösdölő szokása az 1960-as évek derekáig élt, de csak a tanyák között. Az 1950-es évektől fogva a faluba már nem mertek bejönni a kislányok. A szülők is intették őket, hogy se tanyán, se a faluban (ha oda mégis bebátorkodtak) olyan helyre ne menjenek, ahol istentelenök laknak. A köszöntésért pogácsát, néhol pénzt is kaptak.

A bérmálást hagyományosan pünkösdkor tartották. Ehhez Mórahalmon is ragaszkodtak. Főként a gyerekek, akik örültek annak, hogy bérmálkozhatnak. Ugyanakkor a családok is igényt tartottak rá, hiszen az új „rokonokkal" nem csak bővültek a családok, hanem az addig is jó kapcsolatok erősebbekké, meghittebbekké váltak. A szokás ma is töretlenül él. Hajdan a fiúk inget, a lányok nyakláncot vagy ruhát kaptak. Ma fényképezőgépet, videolejátszót, illetve ezekhez hasonló, nagyobb értékű ajándékot kapnak a bérmagyerekek a bérmaszülőktől. Az utóbbi években a bérmálást követően a bérmálkozó gyermek szülei ebéden látják vendégül a bérmaszülőket, de megesik, hogy a bérmaszúlöknél rendezik meg a bérmaebédet.

Pünkösd utáni második héten, Szentháromság ünnepét követő csütörtökön van Úrnapja. Mórahalmon egyben a búcsú napja A templom búcsúja ugyan június 7-én, Szent László király ünnepén van, a mórahalmiak inkább az úrnapi búcsút tartják a jelesebb helyi ünnepnek. A mórahalmi úrnapi búcsúra elsősorban a volt Szeged-Alsótanyából kialakult tanyaközségek (Domaszék, Röszke, Zákányszék. Ásotthalom, Rúzsa) lakói jöttek el. Ki gyalog, ki kocsival. Sok tanyai gazdának volt sárgára festett, vásározó féderes kocsija; főként a módosabbaknak, akik azzal jöttek be a jeles napok miséire is. A kocsik a gazdakor udvarára álltak be. Senki sem vigyázott rájuk, mégsem tűnt el róluk semmi.

Az úrnapi sátrakat 1945-ig a falu négy részén állították föl. Az elsőt a mostani fürdő helyén, ahol akkor a kálvária volt. Abban a sátorban az Utolsó vacsora kép függött. A második sátrat a Honvéd utcában Bórcsok Antalék háza előtt állították és díszítették föl, melynek oltárán a Mária Szíve kép függött. A harmdik sátor a napközi helyén állott a Jézus Szíve képpel, a negyedik pedig az első világháborús hősi emlékmű mellett, amelyben a Szent Kereszt felmagasztalása képet helyezték el. (Ugyanott pünkösd napján, tábori oltárnál mondott ünnepi szentmise keretében tartották meg 1945-ig a Hősök emléknapját.) „Az úrnapi, illetve a feltámadáskori körmenet egyazon úton haladt negyvenötig." (F. K. I.)

Az úrnapi nagymisét követő körmenetben elől egy legény vitte a keresztet, két oldalán pedig lányok vitték a lobogókat. Ókét még néhány lobogós lány követte, majd két legény, akik az Ifjúsági Egylet zászlaját vitték. Szép zászlójuk volt a leventéknek, illetve a helyi KALOT-nak és a KALÁSZ-nak is, amelyeket szintén fiatalok vittek. Az utóbbi legények és lányok egyenruhában vonultak a kormenetben. A zászlót vívok nyomában haladtak — élükön vezetőikkel — a leventék, illetve a KALOT-legények és a KALÁSZ-lányok. Utánuk a kisgyermekek, akik kosárkákból virágszirmokat hintettek a földre. A Mária-szobrot itt is máriás-lányok vitték. A virágszirmokat szórók, a lobogósok, és a máriás-lányok feje, máriaanya Makra Antalné volt. Az ifjakat pedig Balogh páter, (Balogh István plébános), illetve a csoportok vezetői fogták össze, amikor jeles ünnepeken, körmenetekben részt vettek. Az Oltáriszentséget a pap vitte baldahin alatt, amit szintén legények vittek. Két oldalán gyertyás férfiak, mögöttük pedig a kántor, illetve a kórus tagjai haladtak. Búcsús, főként az Oltáriszentségről szóló énekeket énekeltek. Az énekbe természetesen bekapcsolódtak a körmenetben résztvevő asszonyok és emberek is, akik vegyesen haladtak a körmenetben.

1. Úrnapi sátor 1991-ben, Ifj. Lele József felvétele.

Az 1991. évi úrnapi búcsúra magam is elmentem. Az ünnepi szentmise előtt a négy sátort négy család díszítette. A sátrak fémvázon zöld ponyvával készültek, egyformák. Az elsőben, amit Rónai Sándorné díszített — a Szent Kereszt kép került az oltár fölé. Az oltáron két szál gyertya égett, két kis vázában virág volt. A sátrat nem díszítették túl, s ezt az egyszerűséget tapasztaltam a többi sátornál is. A második sátorban Mária Szíve kép függött. Ezt a sátrat Katona Antalné Tóth Pozsi Rozália és népes családja ékesítette. A harmadik a Jézus Szíve sátor, ezt Masa Gézáék gondozzák. Tőlük tudom, hogy 1945 előtt az alsóközponti úrnapi sátrak egyformák voltak, amelyeket Kéri József és Szécsi Ferenc készítettek. A negyedik sátorban az Utolsó vacsora-kép függött, amelyet Horváth Györgyné és Sebők Istvánná díszítettek.

A misén és a körmeneten közel ezren vettek részt. Körmenet után megkérdeztem néhány idős asszonyt, vajon miért viszik haza az úrnapi virágot! Csak a legidősebbek tudták: „Jégverés ellen és villámcsapás ellen valónak mondották anyáink. Meg hát szép és otthon pár napig az asztalon, vízben tartjuk. És amikor elhervad, kidobjuk" — mondották. A népünnepély és kirakodóvásár a vásártéren volt most is. A gyerekek ma is kapnak szüleiktől, keresztszülőktől egy kis búcsúfia-pénzt. De a legények már nemigen vettek mézeskalács szívet, -babát kedvesüknek, mint ahogyan a lányok sem ajándékozzák meg egymást festett bögrékkel, poharakkal, mint hajdan a régi alsóközpontiak. Az úrnapi virág tisztelete szerint „abba a házba nem csap bele az istennyila, amelyikben úrnapi virág van."7

A szegedi táj népének máig leglátogatottabb búcsúja a szeged-alsóvárosi havibúcsú, ahova 1945 előtt kereszt alatt, napjainkban személygépkocsikkal mennek haza a mórahalmiak. Negyvenöt előtt már búcsúszombaton bekocsiztak, és a Vőneki korcsma udvarára álltak be. Az emberek a korcsmában múlatták az éjszakát, az asszonyok és a gyerekek a templomi, éjjeli ájtatosságokon vettek részt.

A kereszt alatt induló alsótanyaiak egy kereszt alá várták össze egymást, az alsóközponti templom előtt és a havibúcsús misét is együtt mondatták. „1904-ből való följegyzés szerint misét mondatott hajnali három órától kezdve Martonos, Zenta, Csantavér, (...), Forráskút és Mórahalom."8 Az alsóvárosi búcsú mellett ezek a közös körösztök eljártak a közeli tanyaközpontok búcsúira, sőt elmentek Gyűdre, Pálosszentkútra, Máriaradnára, Mátraverebélyre, sőt, az utóbbi időkben pedig— most már autóbuszon — a szomszéd országok egyre híresebbé váló búcsújáró helyeire is.

Hajdan Alsóközpontnak is megvoltak az imádságos asszonyai, s közülük kerültek ki a búcsúvezetők. Emlékeznek Gárgyán Antalnéra, Rúzsa Györgynére, Deák Róza nénire, Ónozó Rozáliára és Juhász Viktóriára, illetve Országh Kati nénire. (Némelyikük halottas háznál virrasztáskor előimádkozást is vállalt.) Híres búcsúvezető ember volt Kalmár Máié Bandi bácsi, illetve a Jézum Bandi, másként Jézusos Bandi. Utóbbinak Horváth András volt a becsületes neve. Jellegzetesen sípolós hangja után sokan ma is Sípogós Andrásként emlegetik. „Nagyon jól tudta szervezni a búcsúba mönésöket. Még poggyászos kocsit is szorzott, amire az öregök és a gyerökök fölcihelődhettek." (B. F.) „ Tudja, a kominista rendszerben a nyilasok mindég szétverték a búcsúra mönő körösztöt, itt a falun kívül. Széjjel möntek ugyan, de arébb mögén csak összegyüttek, és eljutottak a búcsúkra." (L. F.)

Fogadalmi búcsújáró helyeken az alsóközponti gyerekek is választottak búcsús keresztszülőt, de a szegedi búcsún nem. A keresztszülők keresztgyermeküknek jelképes ajándékot vettek. A búcsús komaság nem minden családban járt együtt azzal, hogy a gyermek majd esküvőjére meghívja bérmaszüleit. Ha viszont beszélgetések közben őket fölemlegették, így mondták: radnai körösztanyám, gyűdi körösztanyám, szentkúti körösztanyám, vagyis hozzámondták a helyet, ahonnan származik a bérmakeresztség.

Jeles egyházi ünnepnek számít Mórahalmon a Mária-napok sora, amelyek közül kiemelkedik Sarlós Boldogasszony (július 2.), Karmelhegyi Boldogasszony (július 16.), Nagyboldogasszony (augusztus 15.), Fájdalmas anya (szeptember 15.), Rózsafűzér királynéja, és Magyarok Nagyasszonya ünnepe. Ugyancsak jeles ünnep Jézus Szíve (június 16.), Vasas Szent Péter (augusztus 1.), Szent István, Keresztelő Szent János (aug. 29.), Szent Kereszt fölmagasztalása (szept. 14.), illetve Szent Mihály napja (szeptember 29.). Feltétlenül megtartott egyházi ünnepként tartják számon Mindenszentek, Halottak napját, a Magyar Boldogok és Szentek napját; illetve több magyar szent névünnepét, éppúgy, ahogyan a november negyedikéi Krisztus Király ünnepet. A felsoroltak között sok a nagymisés ünnep, de az esemény napjainkban már kizárólag templomi, amelyen többnyire idős asszonyok vesznek részt.

Jelentős családi eseménynek számított régen is a tanyai névnapozás. Virágot vettek az ünnepeltnek. Főleg a módosabb családoknál volt divatos a névnapköszöntés. „A szögényebbek is mögünnepölték az embör nevenapját. De azok nem hívogatták a rokonságot a köszöntésre, mint a gazdagok. Gazdag család emböre boros készletöt is kapott a virág mellé. Ott aztán vót birkapaprikás, kalács, mög hát bor. Mög aztán tamburazene és tánc, hajnalig is. A névnapot nyáron is, idejibe tartották meg, pedig igencsak sok volt a dolog, mégis. Utóbban a gazdaasszony nevenapját is megülik, de nem olyan nagyban, mint a gazdáét." (Á. B.) Manapság van család, ahol a névnapozás fölér egy kisebb lakodalommal, s az ajándékozás majdnem olyan nagyban megy, mint a lakodalomban. Még a dédmamák is kirukkolnak, a maguk módján.

Hagyományos, a családokat, nem egy esetben a szomszédokat is összefogó esemény Mórahalmon is a disznótor. „A mögpörzsölt, és hófehérre síkált disznó homlokára a kés högyivel körösztöt írtunk, mint ahogyan a kenyér fenekire, mögszegés előtt." (B. F.).

„Vérrel összekevert, fűszerezett, nagyszeműre darált kukoricalisztből hurka is készült."9 De nem föltétlenül szegény családoknál készült ez, hanem mindenütt. Mint kedvelt csemege került asztalra. Még akkor is így van ez, ha néhol ínséghúrkaként emlegették. Legtöbb helyen böllérrel dolgoztatták föl a disznót. Mondták neki: „Akkora sonkát kerekítsön, hogy Radnát is mögjárhassuk vele."10 A hassal nyomható kolbásztöltő az 1920-as évekig volt használatban. Utána ládástöltőt alkalmaztak, amely előde volt a mostani hengeres, fogaskerékkel működtethető, házi kolbásztöltőgépnek. A faládás töltőt „alsótanyai emberek találták ki."11 A disznóvágás a megkezdéstől a befejezésig bizonyos kultikussággal történik. Sőt, „a tanyai disznótor nem csupán vendégeskedés."12 Mindenkinek megvolt a dolga, mert a böllért csak a szúrásra és a disznó felbontására kérték föl, akinek a munkájáért a gazda fizetett. Ám a bélmosás, a húsdarabolás (századunk elején még Alsóközponton is baltával darabolták a kolbásznak való húst), a hurkakészítés, a szalonnasózás, s megannyi más dolog a vendégeskedő rokonok dolga volt, akiket a gazda vagy a gazdaasszony irányított. Nagyobb családokban két-három disznót is levágtak. Ilyen helyeken akár fél lakodalomra való nép is összejött, vigadoztak hajnalig.

 

2. Életfordulók

Az emberi élet állomásainak hagyományai nem váltak el az anyaváros, legfőképpen Alsóváros évszázadokon át kialakult és megőrzött hagyományaitól. „Minket nem világosított föl senki, mi lösz, majd amikor férhöz mögyünk. Vót, lőtt, és kész: gyütt a gyerök. Aztán mán tudtunk magunkon segíteni. Csakhát, mi még a gyerököt Isten ajándékának fogadtuk el. Mindet, még akkor is, ha hun vót mit adni nékik, hun mög nem. A kisebb lányokat az ángyikák figyelmeztették, mi is az a vérzés ottan. Miért van, vagy mi van, ha nem gyün mög." (G. J.-né.)

Amikor állapotos vagy áldott állapotba (újabban teherbe) került a menyecske, készülődött gyermeke fogadására. Vigyázott, hogy semmi olyan betegségbe ne essen, ami kihatással lenne majd születendő gyermekére. Óvakodott a megfázástól, nem emelt nagyot, ha csak tehette, nem fogott veszélyt rejtő dolgokhoz, például nem fűtött a kemencébe. Az állapotos asszonyt a legtöbb családban kikímélték. Mégis, sok asszony nagy hassal verte a markot, mert tudták, ha nem mozognak eleget, s néha nem feszítik meg tagjaikat, nehéz lesz a szülés. Arra főképpen vigyázott mind, hogy vágott sebet ne ejtsen magán, mert „majd möglátszik a gyeröködön". „Alsótanyán az állapotos asszonyt kenyér szegéskor ezekkel a szavakkal kínálják meg: Karajt adok, hogy fiad lögyön. Erre így dukál felelni: Beleharapok, hogy bodor (göndör hajú) lögyön.„13

legény cimborák mondották egymásnak: „Hallod cimborám, ha mögházasodunk, akkor komák löszünk." Mivel a legénycimborák általában közeli tanyaszomszédok is voltak, a komasággal szinte családias erősségű lett a kapcsolat a két család között. A lányok beleegyeztek majdani férjük komaválasztásába, nincs ez másként ma sem. Ennek ellenére a szülés közeledtével a két család szóba hozta: „Ugye összepászolunk?" Egymáshoz nem illők nem is próbálkoztak. Lányt, legényt régen nem hívtak komának, csak házasokat kértek föl. Legtöbb családban a gyerekeknek, bármenynyien voltak is, egyazon keresztszüleik voltak. „Az egymás gyermekeit keresztelő komák gyermekei a köröszttestvérök, Alsótanyán tűrűl vágott köröszt-testvérök. Ebből érthető a körösztcsalád is."14

Szülés előtt — mivel otthon szültek az asszonyok —, szenteltvízzel hintették meg szülőágyukat. „Nem volt az babonaság, azt a pap is mondta. Mögtöttem én is, mert hittünk a szentöltvíznek az erejibe." (Sz. J.-né.) Tanyai asszonyok — bár igen kevés fiatal él a tanyán — egy kis része ma is otthon szül. Hajdan nem egy tanyai asszonyt mezei munka közben érte a szülés. „Csonkánétis, aki a kötőjibe vitte haza afődbűl a gyerökit." (B. F.-né.) A bábaasszonyt azonban mindenképpen elhívták, aki — ha csak tehette — kifektette az anyával a két hetet. „Amikor az én anyámat elérte a szülés, az apám éppen katona volt. Senki se volt otthon, csak maga. Elmondta az anyám, hogy odakészítötte a kádat vízzel, pertut, ollót, aztán várta a gyüvetelömet. Mikor möglöttem, anyám elkötötte, majd el is vágta a kődökzsinóromat. Mögfürdetött, becsomagolt, aztán én-é: itt vagyok. Aztán valamikor rámnézött a bába is." (R. Sz.-né.)

Híres bábaasszonyként emlegetik Gulyás Krisztinát, Meleg Istvánnét, Ótott Kovács Erzsébetet, Tóth Istvánnét, és lányát Irént, illetve Zalavárinét. A bábaasszonyért az apa szaladt el vagy kocsival ment érte. „A boldogasszony ágyába (szülőágyba) gonoszt távol tartó anyagokat tettek. Alsótanyai asszonyok ilyenkor igeimádság, másként Tüdő Vince imádsága erejében is bizakodtak."15 Szülés ideje alatt a férfi neve Elonnan volt. „Olyan is vót, aki végignézte, aztán mög elhagyta a féleségit." (Sz. J.-né.) Igen gyakori volt a halvaszülés. Vagyis, a kicsi vagy szülés közben halt meg, vagy az előtte való pillanatban. „Amikor mögszülettem, nem mozogtam. Hidegvizes dézsába nyomkodott a bábám, aztán életjelt adtam. így maradtam mög." (Á. B.-né.) Azt tartják, hogy a holdújuláskor született gyermek szerencsés lesz. Az anyáról meg, hogy minél többször szül, annál szebb. S ami ennél is lényegesebb: annál nagyobb lett a tisztelete, minél több gyermeket hozott a világra.

Az anya a gyermekével akkor mehetett ki először a házból, amikor keresztelőre ment. Addig viszont látogatták, legfőképpen a komaasszonya, aki ételt vitt neki, komabögrében, a „Szűz Mária poharában."16

A szoptatáshoz nem mindig volt elegendő tej. Az is előfordult, hogy nem indult meg az anya teje. Akkor az apának kellett masszírozgatni, illetve, ha mégsem indult, meg is kellett szívni. Sok helyen kecske vagy kisfias tehén tejével kevert tejet forraltak össze. Kölcsön tejet senkitől sem kértek. A pár hónapos gyereknek cucát készítettek, cukros-tejes zsemléből, s azt szopogatta.

A leválasztás egyik formája volt, hogy a gyereket pár napra távolabbi rokonhoz vitték. Mire hazakerült, elfelejtette a szopást. Aki nem tudta hova elvinni, az síkálókefét tett a melléhez, ha kérte a gyerek. Az megszurkálta, és nem kérte máskor.

A gyerekek nevét a szülők és a nagyszülők együtt választották meg. Az első fiút az apa, lányt az anya nevére szokták keresztelni. Több gyermeknél a nagyszülők, a keresztszülők, illetve a közeli kedves rokonok nevei jöttek sorba. „Én a hetedik gyerök vagyok a családunkban. Az anyám Pétörnek akart körösztöltetni. A körösztapám kérte, hogy az ű nevit adják énneköm. így lőttem Imre." (F. K. I.) Amelyik családban olyan sok gyerek született, hogy kifogytak a nevekből, ott a szentek nevét adták az újabb szülötteknek. Minden gyermek kedves vendégként jött a családba. Ha sok lány született, akkor mondogatták: No, ez már löhetött volna gyerök (fiú) is. Gyakori fiúnév volt az István, József, Ferenc, János, Antal, András, Mihály, Illés, Vince, Szilveszter; lányoknak pedig a Rozália, Mária, Ilona, Anna, Julianna, Etel, Erzsébet, Veronika, Piroska, Viktória, Irén, Teréz és Katalin keresztnév.

Keresztelőre az anya nem ment el, de a házból általában ő hozta ki a kisbabát. Amíg a többiek a keresztelőn voltak, addig az anya egy magas fára vagy csak a kerítésre kiakasztott egy hófehér pelenkát. Azt tartották, addig ér majd a gyerek híre, ameddig a pelenkája ellátszik. Keresztelőre menet olvasót tartottak a pólyán, az ártó szemek ellen.

Bárki keresztelhetett, aki maga is megkeresztelt. Ez utóbbi főleg arra az esetre állt, ha látták, hogy a kicsi nem él, csak pár percet, órát. A keresztelőre a babát a keresztanyja vitte, az édesanyja által kézzel varrott ruhácskájában, amivel együtt kötötték pólyába. A keresztanya egy kis fehér kendőt vett, amit keresztelés ideje alatt a kisgyermek feje alá szoktak tenni. Ezt a kendőt sokan halálukig megőrzik.

Keresztelőre télen szánkón, nyáron lovaskocsin mentek. A keresztelőről hazaérkezvén a kicsit az édesanyja karjaiba tették, közben mondották: Pogányt vittünk, keresztény bárány kát hoztunk. A keresztelői ebéd nem régi szokás. Újabban kisebb lakodalomhoz hasonló az ebéd, és az azt követő mulatozás. A kis keresztgyereknek kis, fehér, kivarrottas gyolcsingecskét vettek a keresztszülei régen. Manapság kislánynak függőt, kisfiúnak értékesebb ajándékot vesznek. Újabban a szülők és a keresztszülők egymást is megajándékozzák, leginkább olyan dolgokkal, amelyet otthon a lakásban elhelyeznek, mintegy emlékként. Korozsmát akkor kapott a gyerek, amikor iskolaköteles lett. Ez a szokás ma is élő.

A kisgyermeket nagyon óvták a betegségektől és a rorafásoktól, legfőképpen a szemmelveréstől. A szemmelvert gyereket zöld virágos tányérba öntött öt kanál vízzel gyógyították. Ha a mosdatást követően inkább szaporodott, mint fogyott a víz, ebből arra következtettek, hogy valaki mögverte szömmel a gyereket. „Én is szömverős vótam. Tudtam. Nem sírt a gyerök, még ott vótam, csak akkor, amikor én mán hazagyüttem. Szalattak is értem, hát möntem visszafelé. Számba vött vízzel mostam mög a szömömet, mög a gyerőkét is. Majd az ingom aljával türülgettem mög azarcát."(B.A.)

Ha a gyerek elesett és megütötte magát, a mórahalmiak szerint a „Szépasszonyok kötőjibe esött, egyszerűbben mondva kiszakadt a kötő. "17

Jelenleg, bár sok szülőasszonyt bevisznek a szegedi szülészeti klinikára, egyre többen a helyi szülőotthonban hozzák világra gyermeküket. A szülőotthont egy gyermektelen házaspár építette saját lakóháznak, de 1951-ben elvették tőlük, s lett belőle — már akkor — szülőotthon.

Házasságra a legény akkor gondolhatott, ha kitöltötte a katonaidőt. A lány meg akkor ment férjhez, amikor kérték. Ám addig mindketten alaposan kivették részüket a házi- és a ház körüli munkákból, és természetesen a gazdálkodásból is. Mire házasulandó korba értek, mind értették a dolgukat. Tanyai legények nemigen jártak udvarolni, hiszen megesett, hogy kilométerekre lakott tőlük a kiszemelt lány. „Sok esetben a leendő házastársak nem is ismerték egymást (...), nagy szerep jutott a gűgyűknek. Közreműködésük abból állt, hogy lányosházaknál érdeklődtek, van-e eladó lány. Igenlő válasz esetén: Beeresztenék-e ezt, vagy azt? Mármint azt a legényt, akit képviseltek."18 Ha útja sikerrel járt, előkészítette a lánynézést is, amire mindenütt egy megbeszélt este került sor. Az eseményen a legény alaposan szemügyre vehette a lányt. Ha a lánynak nem tetszett a legény, akkor nem öntött bort a poharába. Ha pedig úgy tetszett, lesz valami a dologból, akkor újabb alkalomban egyeztek meg, amikor a legény nyargalókendőt kapott a lánytól, ami nem volt más, mint egy kis fehér zsebkendő. Ha vagyonos lányt ajánlott a gűgyű, akkor vitt magával egy frissen kihúzott ricaszárat, rajta hagyva sok földes homokot, ami a vagyonosságra utalt. Szécsi József szíves közléséből ismerjük a Császár-Putyi-éknál lezajlott leánykérés történetét. „Vasárnap volt. Császár-Putyi Jánoséknál már az asztalon gőzölgött a leves. Élesen csikordult a leveles kapu, majd becsapódott. Szintúgy becsapódott a konyhaajtó is. Böngyik ángyó, az összemesélő asszony kilincsre csukta mind a kettőt. De úgy ám, hogy mindönkiben mögállt a lelök. Böngyik ángyó nagyot szólt: Császár-Putyi János, gyűjjön kend ki! Mert, még márna délután elgyünnek kendtökékhön a Szécsiék. Azt mondom, fogaggyák kendtök űket. Császár-Putyiéknál se szoktak evés közben fölkelni az asztal mellől. A gazda mégis fölkelt és mondotta: A vendégöt mindég szívesen fogaggyuk! Mondta, de a szömei szikrádzottak a mérögtül. Teréznek se tetszött az ilyenfajta lánykérés. Márcsak azért sem, mert ő már megegyezett a Vőnekiékkel. Csak a kis Miska gyerök lelkendözött: Hújjé, minálunk lakodalom lösz! Örzse pedig sírva-szipogva ölelte mög az édösanyját. Közbe a kötőjinek a zsebibűl messze elhajította a piros almát. A gyerök fölkapta, hamm, beleharapott, amiért mögkapta a magáét, és az is rínni kezdött. Az anya pedig magáhon ölelte elsőszülött lányát. Mind a ketten szipogtak, aztán rázendítöttek a rívásra. A gazda csak magába füstölgött. Az édösanya pedig — lánya haját simogatva csak ennyit ismétölgetött: Ez a lányok sorsa, ez."

Aztán, ha a két család is megfelelőnek tartotta egymást, mert sok helyen mégiscsak összemelegedtek és megegyeztek, akkor a fiatalok szömre möntek. Kézfogóra a lányéknál került sor. Ezen az alkalmon a nyargalókendőt szép, fejre való selyemkendővel, a jegykendőre cserélték ki. Ugyanakkor a menyasszony gyöngyháznyelű bicskát kapott jövendőbeli urától. Megesett, hogy a fiatalok összekülönböztek, de a lány nem adta vissza a legénynek a gyűrűt. Ez a legény részéről bánomgyűrű lett. A megszégyenített legény pedig a jegykendőt kapcának használta, úgy, hogy annak egy kis sarka kikandikáljon a csizmaszárból: hadd lássák mások is! Ha pedig a legény visszaadta a lánynak a jegykendőt, akkor azzal együtt nem kis pénzösszeget is le kellett gombolnia a lány szüleinek, ez volt a szégyönpéz-

„A kézfogó liturgikus hagyománya lankad, csak a lakoma jellege maradt meg."19 A jegyeseknek a kézfogó után bálákban és egyéb mulatozási alkalmon nem illett egyedül megjelenni. Együtt viszont eljártak bálákba és a gyöprugiba. A gyöprugit megint Szécsi József közléséből ismerhetjük meg: „Szeged-alsóvárosi szokás került Alsóközpontra a gyöprugival. A temető melletti füves rétön vasárnaponként összesereglettek a lányok, majd estefelé érköztek a legényök is. A lányok először dalolgattak, aztán táncra perdültek. Egy-egy karikázó után letelepedtek a fűbe, és megint dalolgattak. Ahogy estelödött, a legényök is közelebb ereszködtek hozzájuk. Aztán mán együtt maradtak: beszélgettek, táncoltak, hogy tényleg kirúgták a füvet, amelyikön sötétödésig a saját dalaikra táncoltak." Ha a jegyesek valamelyike a másik nélkül ment el szórakozni, akkor a másik rávaló napon letürűlközik. Le bizony, mert már „beszömezték űket."20

Az udvarlás napjainkra Mórahalmon is városias lett. Lovaglás helyett személyautókkal járnak a legények a lányokhoz. Sőt, a városiakhoz hasonlóan ma már a lányok is elmennek a fiúsházhoz.

A lakodalmi készülődés a polgári és az egyházi esküvő előkészítésének intézésével vette kezdetét, ami mindkét lakodalmas háznál a szülők dolga volt. A szülők röndözték lé a sátrat, ha a nagyházban nem fértek volna el, illetve a zenészeket, az üstházakat, a bográcsokat, a szakácsokat és természetesen a vőfényt is. Hízóba fogták a birkákat, a disznót, néhol az üszőt; gondoskodtak a levesbe valókról és a borról. A gazdaasszony a levesbe valók beszerzésével, illetve a kalácsnak valók előteremtésével foglalatoskodott. Ugyanis itt nem szokás, hogy az eleségnek valókat a rokonság hordaná össze, hanem mindent az esküdő fiatalok szülei állítanak ki. Századunk elején még a hétfői, illetve a szerdai lakodalmazások voltak szokásban. A harmincas évektől fokozatosan terjedt el a szombati esküvő és lakodalmazás. Ilyenkor a felkészülés már csütörtökön megkezdődött. Érdekes, hogy a lagzi szóra, ami Tápén régtől fogva elterjedt, Mórahalmon azt mondták, hogy városias; Mórán lakodalom van, nem lagzi. Legyen bár, annyi mégis bizonyos, hogy Mórahalmon is & farsang a lakodalmazások ideje.

Az ajándékot még nem is olyan régen a lakodalom napján vitték el a rokonok, egyáltalán a hivatalos vendégség. A legény a szüleitől még a negyvenes évek elején is subát vagy egy lábasjószágot (lovat vagy tehenet) kapott, a lány pedig kelengyét, gazdagabbaknál némi bútort, amiből nem hiányzott a sublót. A harmincas évektől a lányok hálószobabútort kaptak. A nagygazda családból származó Volford Éva hozománya 1941-ben hálószoba volt. „De mivel az anyám már nem élt, amikor férjhez mentem, azért csak két szekrényt, két ágyat, egy asztalt és négy széket; két dunnát, hat párnát, persze, huzatokkal együtt és törülközőket, lepedőket kaptam. Mást nem. Hasonló gazdagságú lányok ezek mellé kaptak konyhabútort is." (Á. B.-né.) Nógrádi Gizella 1937-ben ment férjhez. „Olyan középréteg voltunk. Egy ágyat, egy szekrényt, két széket kaptam, meg hozzá való ágyneműt: egy dunnát, két párnával. Mellé néhány lepedőt és törülközőket. " (R. Sz.-né.) Ábrahám Balázsné a lányának 1970-ben egy szekrénysort, egy hatszemélyes asztalt, egy háromajtós szekrényt, konyhabútort, ágyneműtartót, négy párnát és egy dunnát adott hozományul. Rózsi Szilveszterné pedig az 1966-ban férjhez menő lányának csak a kelengyét vette meg: két garnitúra ágyneműt. A bútort a fiatalasszony maga vette meg, olyant, amilyet akart, mert akkor már az jött szokásba.

A szegényember lánya a szülei kis vagyonkájából kapott, ha mást nem, egy ágyat és egy dunnát, két párnával. A rokonok régen is pénzt vittek, tehetségük szerint. Ám a keresztapa megvette az asztalt, vagy egy karospadot. Az 1950-es években szokásos volt, hogy a keresztapa vőlegény keresztfiának zsebórát vett nászajándékba. A vőlegény a legénycimboráktól zsákokat, üstházat, demizsont vagy egy kismalacot kapott. A menyasszonynak a lánycimborák a menyasszony szüleivel közösen vették meg Szegeden a lakodalmi csináltvirágokat. Ezenkívül a lányok vettek a menyasszonynak edényeket és kisebb szentképeket. De a legnagyobb ajándékot mindkét fiatalnak a keresztszülők vették, amit nem illett lebecsülni azzal, hogy valaki annál is értékesebbet akart volna venni. Ábrahám Balázsék módosak voltak, úgyszintén a keresztszülei is, akiktől 1941-ben négy fotelszéket kapott nászajándékba. Ugyanakkor a menyasszony a keresztszüleitől értékes selyempaplant kapott. A közeli rokonok — akik nem pénzt adtak — éppúgy konyhai eszközöket, némelyek kisebb gazdasági szerszámokat vittek a lakodalmas házhoz, mint a távolabbi rokonok vagy (ahol meghívták) a bérmaszülők. Csak a legmódosabbak hívták a búcsús keresztszülőket, akik szintén pénzt vagy jelképes ajándékot vittek a lakodalomba.

Újabban mindenki pénzt visz. Sokan a borítékra ráírják a nevüket, hogy tudják meg a fiatalok, mennyivel mentek el a lakodalomba. A szülők is kitesznek magukért: nem egy családban új, berendezett házzal házasítják a legényt, másutt autót vesznek — a lánynak. Akik nem bírják ezt a versenyt, csak a fejüket csóválják és rosszallásuknak is hangot adnak: „Kár, mert a fiatalok nem tanulnak mög küzdeni." (L. F.) A mai lakodalmi ajándékozásból tehetsége szerint veszi ki a részét a keresztszülő, a szomszéd, a munkahelyi rokon, illetve a dédszülő is. A lakodalomba a vendégeket a gazda által fölkért hívogató hívja meg. Nagy lakodalomkor mondogatták: „Húj, a Dobóéknál nagy lakodalom lösz, mert a második onokatestvérségig hívogattak." (F. K. I.) A hívogató még a harmincas években is lóháton ment, nyáron is, télen is. Később átváltottak biciklire, ma pedig az autós hívogatás járja.

A lakodalom szertartásmestere a vő fény volt, akik közül Pálfi Ferenc és Farkas Antal,21 Ábrahám János, Horváth Péter, Ótott Imre, illetve a maiak: Tanács Imre, Gárgyán Antal és Nógrádi Ferenc nevét emlegetik. A vőfélyek a zenekarokkal együtt „tartották a kormányt." Híres lakodalmi zenészek voltak a Farkas banda tagjai, akik az 1960-as években muzsikáltak. Rajtuk kívül Magda Imre bandája, illetve Papdi Imréék, Császár Antalék, Engi Lajosék, Tóth Pozsé Lajosék és Bodor Józsefek húzták a csárdásokat; hajnalokon pedig a szebbnél szebb nótákat. Bizonyos mértékben a szakácsok is a vőfély főhatósága alá tartoztak. Kiváló levesfőző hírében áll máig Vásárhelyi Gézáné Gulyás Etel, Vass Piros, Nagy Ignácné, illetőleg a húsfőzők közül Szabó Lajos és Herédi István. Mindennek ellenére a legtöbb lakodalomban a családból kerültek ki a levesfőző, illetve a húsfőző szakácsok.

2. Palfy Ferenc mórahalmi vőfély az 1920-as években. Brenner Testverek felvétele, Szeged

Ebédre legtöbb helyen pacallevest és szödelékpaprikást főztek Evés után mind hazamentek és ellátták a jószágokat Majd ismét föltisztálkodva, unneplosen felöltözve, kocsival mentek vissza A rokonokat is, a vendégeket is, mindkét helyen vőfély fogadta Az esküvőre úgy indultak, hogy a kitűzött időpont korul mindkét lakodalmas sereg a templomhoz érjen , Az indulást mágikus mozzanatok is kísértek így lövöldöztek, üvegeket, cserepfazekakat dobtak "- Mai idősek szerint azért, hogy a menyasszonyt esküvőre menet ne követhessék bűbájos boszorkányok Páratlan számú kocsival mentek, az előbbi meggondolásból A vőlegényes háztól induló első kocsin a hajtón kívül a vőlegénv és a vőfélye ültek Hátul, a vőlegény mögött néhány kardoslegény állt A menyasszony is a vőfélyével kocsizott de vele szemben ott ült két nyoszolyúlány-pajtása. A többi kocsin sorrendben a szentséges vízi keresztszülők a közelebbi, majd a távolabbi rokonok, illetőleg a meghívott vendégek haladtak A templom elé mar gyalog mentek Elöl a vőfélyek, majd a vőlegény az első koszorúslánnyal, utánuk pedig a menyasszony az első kardoslegénnyel Utánuk mentek a többi koszorúsok, majd a násznép vegvesen így haladtak be a templomba Csak benn, az oltár előtt állt egymás melle az esküdő pár Mögéjük álltak a keresztapák, majd a koszorús párok Az ifjú pár szülei nem mentek el az esküvőre, pedig a fiatalok — szép szokás szerint — oda is meghívtak egymás szüleit Még nem is olyan régen az esküvő után volt az avató De volt menyecske, akit esküvőt követő egy hét múlva, az újasszony pohara napján avattak be.

3. Palfy Ferenc és Wolford Julianna esküvői képe 1913. november 17-én. Brenner Testvérek felvétele, Szeged

Esküvő után a két lakodalmas sereg a saját lakodalmas házához ment vissza Keveset mulattak, majd miután a legényes ház vendégei ismét megtöltötték borosüvegeiket kocsikra szálltak és elindultak a menyasszonyért. Útón nem hangoskodtak, csak halkan dalolgattak. Odaérve a menyasszonyt a vőlegény vőfélye kérte ki, ő is búcsúztatta el szüleitől, testvéreitől és a rokonoktól, szívhez szóló rigmusokkal.

Szűnjék mog mostan a hegedűk zöngése,

És a sarkantyúknak némúljon pöngése,

Mert búcsúzásomnak most lészön kezdete,

Lögyünk csöndességben, míg lészön végzése.

 

Zöng búcsúzó szavam, kedves szüléimhez,

Harmatként áldásod szálljon a fejükre,

Kik által engömet világra helyöztél.

Most pedig számomra más utat jelöltél. ...

A menyasszony búcsúztatása alatt a vőlegényes ház vendégei fölpántlikázták kocsijaikat és előkerült az ászló (nemzetiszín zászló) is Ott volt az náluk jövetelkor is, hegyén jókora vöröshagymával, amit most messze elhajítottak, s helyébe szép piros almát szúrtak. Zenészek nem mentek a lakodalmas menettel Anélkül is jó kedvvel daloltak, hiszen megszerezték vőlegényüknek a menyasszonyt. A legényes házhoz haladó menet első kocsiján a kardoslegények ültek. Ok kezdték énekelni a dalokat és ők vitték a zászlót is. A második kocsin ült az ifjú pár és a vőlegény vőfélye; az ifjú párral szemben pedig a menyasszony cimborái, a nyoszolyúlányok.

Hazaérve a vőlegényes házhoz, az új párnak perecet kellett szakajtani. Nagyot szakíccs, tovább élsz! bíztatták őket. A lakodalom ideje alatt a vőlegény nem vehette le fejéről a kalapot és se ő, se a menyasszonya nem foghatott kezet senkivel.

Vacsoráig állt az igalom. „Alsótanyán a vacsorázókat az ifjú pár étlen-szomjan nézte. Csak utána terítettek részükre, külön helyiségben."23 Vacsorára — annak ellenére, hogy sok tanyában volt birka — legtöbb helyen borjúhús levest és borjúpaprikást ettek, amire a kisajtolt törkölyre ontott és forrt bort itták régen. Ez nem volt erős. „Eszik a tejestormást, és a tejes kenyérbéllel birkabélbe töltött kenyérkolbászt."24 A negyvenes évektől jött divatba a baromfileves és a hurgepaprikás főzése. Ahol nagy lakodalmat csaptak, ott tinót vagy üszőt vágtak, hogy minden étek kikerüljön majd belőle.

A gazdáék csak kőtteskalácsot sütöttek, mert minden meghívott család vitte a maga sütötte süteményeket. Hasonlóképpen van ez a mostani lakodalmakban is, s a vőfélyek vacsora után fiatalokkal küldik az asztalokra Nem tévesztik össze, mivel minden tortásdobozon rajta van a készítő (tulajdonos) neve.

Vacsora után a menyasszony fejét vőlegénye jelenlétében kontyolták be. A kontyolást az újember legközelebbi rokonai végzik. Ugyanők veszik le — az újasszony előtt — a vőlegényvirágot is a kalap mellől S most már, mint újpár mindenkivel kezet szoríthatnak. Ezt követően kerül sor a menyasszonytáncra. Valójában azonban újasszonytánc ez, hiszen már kontyolt asszony lett az iménti menyasszonyból. Mindenki táncolhatott vele, aki pénzt tett a rëstába, vagy a tányérba. Az összegyűlt pénzen lakodalom után általában kismalacot vettek a fiatalok A század elején szokásban volt a fésülés és a mosdatás. Az újasszony megfésülte azt, aki a lavórba pénzt dobott Ugyanabban a vízben meg is mosdatta azokat, akik újabb pénzdarabot hajítottak a lavórba. A mosdatást a harmincas években betiltották, mivel — kimutathatóan —terjesztette a trahoma nevű szembetegséget.

Az újasszony kontyára természetesen már kendő került, az édesanyjától kapott szép selyemkendő, aminek Alsótanyán kötő fék a neve. És az is természetes, hogy menyasszonyruhája helyett újasszonyruhát vett föl. Régen hagyományos mönyecskeruha volt az, újabban a más tájakon is divatos pirospettyes ruha, fehér köténnyel. „Lakodalom másnap reggelén a reggeli Alsótanyán hajnali, rendesen a vacsoráról maradt fagyos paprikásból, a marhaállásból főtt kocsonyából áll."25 Hajnaltól délig is eltartott a házasemberek és a legények röndetlenkedése az udvaron. Sok helyen fölszántották, be is vetették az udvart, másutt részeire szedték es a kútba dobták a kocsit. Ha éppen itthon volt egy rokonságbeli katona, verbunkost jártak vele, rezesbanda muzsikára Szokásban volt a hajnali temetés is Létrára helyezték a részeg embert, hogy le ne essen, rá is kötözték. Egy másik ember papnak okozott, és el ókusz-pókuszolta.

5. Volford István nagygazda családja 1938-ban, lányuk esküvője előtt.

Módosabbaknál a lakodalom akár napokig eltartott Lakodalom után a fiatalok általában az újember szüleihez költöztek. Sokan közös koszton indultak az életnek. Ha viszont a szülőknél még több kisebb gyerek volt, a fiatal pár lakónak ment. A lakásért még az 1950-es években is havi két-három napi gyalogmunkával fizettek. Ezekre a munkákra kapáláskor, aratáskor, fűkaszálás, illetve cséplés és betakarítás idején került sor. A lakás-egyezséget kézfogással szentesítették. A fiatalok egyébként summásélettél, részesmunkákkal keresték meg kenyerüket. Sokukat a szegénység még inkább összetartotta. Mégis megesett, hogy csordult a kanál a villával, de válásra nemigen gondoltak. Egyrészt, mivel a vallásuk tiltotta (az egyház nem választ el), másrészt azt tartották: „Rossz a rosszal, de még rosszabb rossz nélkül."26 Ott, ahol mindketten igyekvők, szorgalmasak és takarékosak voltak, csakhamar összekuporgattak egy kis földre, majd később házra valói De úgy tartották: „Elpusztul az a tanya, amelyiknek pávája és jegenyéje van."27

Advent első vasárnapján az az évben esküdött fiatalasszonyok még az 1940-es években is menyasszonyi ruhájukban, fejükön szép selyemkendővel mentek a templomba. A szokás — természetesen a rendes, ünneplő ruhában — sok helyen ma is megmaradt.

Napjainkban Mórahalmon is szombaton tartják a lakodalmat. Sok családban két egymást követő szombaton esküsznek a fiatalok: az elsőn a lányos háznál tartják a lakodalmat, ekkor van a tanácsi (polgári) esküvő, a rákövetkező szombaton a legényéknél, amikor a templomban esküdnek. A két helyen külön-külön mulatnak, ahova a másik szüleit és keresztszüleit is meg szokták hívni. Újabban, ha nem tanyán élnek a fiatalok, ismét szokásba jött az utcán való rezesbandás lakodalmas menet. Ha távolabbi az új pár valamelyike, akkor felpántlikázott személyautókkal érkeznek a templom közelébe, de csak egy kis gyalogos, zenés séta után mennek be az esküvőre.

6. A Bakos banda egy tanyai lakodalomban, 1939-ben

Hosszú betegségnek halál a vége — tartja a közmondás. Az idős asszonyok készültek a nagy úttá. Nagyselyemkendőjükbe — újabban műanyagszatyorba — kötötték azokat a ruhákat, amelyeket majd rájuk kellett adni.

Átnézve a mórahalmi plébánián lévő halottak anyakönyvének múlt század végi köteteit, látom, milyen sok kisgyermek meghalt. Az 1-2 hónapig éltek heveny bélhurutban, veleszületett gyengeségben, vérhasban, a pár hónappal idősebbek toroklobban, gyermekaszályban, tüdővészben, heveny májsorvadásban, kanyaróban, vörhenyben, orbáncban haltak meg. Nem volt ritka a rángógörcsben, illetve az agyhártyagyulladásban való gyermekhalál sem. A középkorúakat a tüdőkor, a gumókor, a kimerülés, az agyszélhűdés, a szívszélhűdés, a veselob, az agyhártyalob, illetve a gutaütés tizedelte. Az idősebbeket az aggkor, az aggaszály, az agyvérömleny, a tüdővizenyő, legtöbbjüket a végelgyengülés vitte el. Feltűnően sokan haltak meg tüdővészben. A felsorolt betegségeket nem tudták még hatásosan gyógyítani. Amelyiket mégis, akkor meg az orvost és az orvosságot nem tudták sokan megfizetni. A betegségek megelőzésére pedig sem az emberek, sem az orvostudomány nem fordított elég figyelmet. Mórahalmon is úgy tartják, ha a kutya szűköl, halott lesz a házban, főleg ha nappal szűköl.

Az alsóközponti temetőt 1894-ben létesítették. „Ugyancsak az 1890-es évek elején hozták létre a külterületi közigazgatási központokat. S ez a változás nem csak a temetett, hanem a hozzá tartozó szokásanyagot is módosította."28 Az első ravatalozót — Lékő Etel néni szerint — századunk első éveiben építették. A temető megnyitásáig a szeged-alsótanyaiak a szeged-alsóvárosi temetőben temetkeztek.

Miután megnyílt az alsóközponti, ide temetkeztek a helyieken kívül a domaszékiek, a feketeszéliek, a csorvaiak, a széksósiak, a zákányszékiek, a királyhalmiak, az átokháziak, sőt öttömösiék is, annak ellenére, hogy Öttömös 1897—98-ban önálló község lett. Ugyancsak Alsóközpontra hozták a gyerekeket megkereszteltetni, illetve itt esküdtek egymásnak örök hűséget Szeged-Alsótanya fiataljai.

Amikor meghalt valaki a házban, első dolguk volt a hozzátartozóknak, hogy tágra nyitották az ablakokat, majd megállították az órát. A fali tükröt sötét ruhával takarták le. Szóltak a papnak és megtekintette a halottat a közgyám, a tútór, aki — amíg orvos nem volt — a halottkém feladatát is ellátta. A toronyban megszólaltak a harangok. Legtovább a kisharang szólt, ami jelezte a környék lakóinak, hogy halottjuk van. Amíg a halottat el nem temették, addig naponta — reggel, délben és este, a szokásos harangozásokat követően — hosszan szólt a lélekharang (kisharang). Viharharanggal soha nem harangoztak halottnak.

A halottat földre helyezett asztallapra, a nagy gerenda alá fektették, a nagy házban. Hamar elhívták a halottöltöztetőt. Közülük az Engi testvéreken túl a koporsókészítő Balogh Antaka és Tóth Nándorra, illetve az asszonyok közül Németh Ételre, Hegedűs Imrénére és Rózsa Györgynére emlékeznek. „Most mögénten a Négyökrűné Kispál ángyot szokták elhívni, aki mögmossa és fölöltözteti a halottat." (L. F.) Miután megmosta és felöltöztette, koporsóba helyezték a halottat, és az asztallap helyére tett két székre tették, szintén a nagygerenda alá. A halottat még az 1960-as évek derekán is otthon, a nagyházban (szobában) ravatalozták föl. Az asszonyhalott mellé imakönyvet, olvasót és egy szál szentelt-gyertyát tettek. Emberhalott mellé, a jelzetteken túl a kalapját, néhol a pipáját és mindkettőhöz aprópénzt is tettek. A legényhalottat vőlegénynek, a lány halottat menyasszonynak öltöztették fel. A virrasztást imádságos asszonyok — Kiri István-né, Horváth Ferencné, Sebők Istvánné, illetve Makráné — végezték; amelyiküket éppen hívták. A virrasztás vezetését jószolgálatból végezték az asszonyok, akik nem voltak koldusok. A virrasztásra a férfiak is elmentek. Amíg az asszonyok a ravatal mellett imádkoztak, addig az emberek a konyhában egy kis bor mellett beszélgettek, fölidézve az elhunytról való emlékeiket.

A pár órás, napos csecsemőt, ha megkeresztelték, jeles sírba temették. Aki halva született, azt a nagyszülőkre. Olyan is volt, aki a dobozba tett kis holttestet odaadta a sírásónak, hogy amikor temet valakit, tegye alá, a sír fenekére. Századunk elején a gyakori gyermekhalandóság miatt külön gyermeksír-sor volt az árok szélében.

Tanyáról a halottat kocsin — tehetősebbek Tóth Nándor halottaskocsiján, itteni szóval halálkocsiján — vitték be temetés előtt a templom elé. A gyászmise alatt ott volt ravatalon, majd mise után a pap ott búcsúztatta el. Ezután a halottas menet elindult a temetőbe. „Korábban a fában szegény vidéken még élt a koporsó nélkül való temetés szokása. (...) A halottat kocsin viszik a temetőbe. A kocsin gyékényszőnyeg, derékalj és lepedő van. A testet tiszta szobából való új subával szokás leteríteni."29 A módos családok díszes, nem ritkán négylovas temetést rendeztek. Ennek ellenére mindenütt családi esemény maradt. Négy vagy hat lovas temetéskor a lószerszámokat fekete tollakkal díszítették, fejzőjükre pedig fehér kendőket kötöttek. A hajtónak a koporsóstól kapott gyászhuszár-ruhába kellett öltözni.

A temetési menet elején a fehér kendővel átkötött kereszt haladt, két oldalán pedig — szintén fehér kendős — fekete gyászlobogókat vittek. Őket követte a pap, mögötte pár lépéssel a kántor. A koporsón volt a család koszorúja. A többit a kocsi oldalára akasztották, illetve a kocsi tetejére rakták föl. A halálkocsi után a közvetlen hozzátartozók, majd a közelebbi, illetve a távolabbi rokonok, szomszédok és ismerősök, tisztelők mentek. Alsótanyai hiedelem szerint „kocsisoros temetői menetnél a halott lelke a temetési menet utolsó kocsija fölött repked."30 Helyi, ismert hiedelem szerint amelyik dűlőben halottat visznek, ott az évi termést elveri a jég.

A templomi harangszó a temető kapujáig kísérte a halottat. Onnan a temetői kisharang szólt a sírig. A kaputól a halottat vállra vett szentmihálylován, emberek vitték a sírhoz. Lány halottat legények vették vállukra, legényhalottat pedig erősebb lányok vitték a nyugvóhelyére. Az árván maradt lány vagy a legény a koporsó után vitte a szűzpárnát, rajta a mirtuszvirágot, vagy - koszorút, amit temetéskor a sírba dobtak. Ennek a párnának rendes helye a templomban van. Nagy ünnepeken a körmenetben fiatalok szokták vinni, emlékeztetve őket arra, hogy mire való. „Nagylány sírkeresztjét Alsótanyán fátyollal le szokták teríteni."31

1940. augusztus 13-án, pár nappal Nagyboldogasszony ünnepe előtt, az egész környéket megrázó, hármas haláleset történt Mórahalmon. Apa — az 51 éves Ábrahám György és két fia: a 24 éves István és a 21 esztendős Lajos, a villámlásos-égiháborús időjárás, és mások intő figyelmeztetése ellenére kazlat kötöttek le. István a kazal tetején, a másik két ember pedig a kazal tövében igazgatták a kötelet, amikor abba villám csapott. Mindhármukat halálos ütés érte. Szénné égett holttestüket a közelben álló feleség-édesanya húzta ki, a már füstölgő, lángot fogó kazal mellől. Temetésükön, amelyet Balogh páter-végzett, ingyen — az egész falu, sőt a kiterjedt alsótanyai nép részt vett.

Temetés után a legközelebbi rokonok még egy kis ideig a sír mellett maradtak: Miatyánkot és három Üdvözlégy Máriát mondtak el közösen.

A temetést követő halotti tort századunk elején nem otthon, a tanyában, hanem a tanyaközpontban, a templom melletti tágas téren ülték meg. Tömörkény István hiteles leírásából ismerjük az alsótanyaiak ebbéli szokásait.32 „Nagy és tágas térség van a kenyérváró halom aljában, ott kocsival, lóval táborokat lehet ütni. (...) Különösen, így tavaszidő tájban, mikor sok a halott, s mikor nagy tizedeléseket visz véghez a gyerekek közt a kaszás. (...) Öreg Tóth János a kocsija fülhércére állván, a szénából különféle tárgyakat szedeget elő. (...) Majd a kenyerek következnek, jó és terjedelmes kenyerek, három darab. Legvégül az ételeket adja ki a kocsiderék.

Ezek közt van hús is, meg oldalas, csülök féle, ez azonban csak újabb szokás. A halotti tor valóságos étele a tortúró, a tehéntejből készült savanyú ennivaló." Más adat szerint torban azt ettek, „... amihez nem kellett tüzet gyújtani: torkinyeret, tortúrót és toribort ittak."33 Az 1920-as évektől már minden család otthon ülte meg a tort. Az asztalon gyertya égett. A hazaérkezők az udvarra kitett lavórban kezet mostak. A torba csak a közeli rokonok mentek el. Mire a temetőből hazaértek, már az asztalon volt a kenyér és a túró, de a bor is, s ott ült egy imádságos asszony, aki hangosan imádkozott: a Fájdalmas olvasót mondta. A gyertya mellett, a főhelyen az elhunytnak tettek egy lefelé borított tányért. Másutt nem borították le. hanem abba tettek eleséget a koldusoknak.

Újabban temetés után közös ebédre hívja a pap, a család nevében mindazokat, akik ott voltak a temetésen. Bár sokan otthon terítenek, de már nem túrót és kenyeret, hanem marhapaprikást lágy kenyérrel, mégis egyre inkább divat a vendéglőben rendelt és közösen elfogyasztott egytál étel. A bor mindkét helyen megmaradt, mint ahogyan a vendéglőben is megmaradt a szenteltgyertya égetés ősi szokása. Hallottam, hogy az a halott, akinek nem vitték ki a temetőbe a részét abból, amit életében nagyon szeretett, az este — hitük szerint — visszajött érte. Amelyik asszonyt nem a kikészített (batyuba kötött) ruhájába öltöztették, az is visszajött, s számon kérte, miért nem abba öltöztették. Aki hitt a babonában, az sebtiben összeszedegette a kért ruhadarabokat és este kivitte a temetőbe, ráásta az elhunyt sírjára.

7. Század eleji fakereszt a temetőben. Szabó Vilmos felvétele.

Már emlékben sem lelhető helyi hiedelem szerint34 „A halott férfi gatyamadzagját hátul kötik meg, hogy özvegye ne tudjon újból férjhez menni." Halálhoz kapcsolódó alsó tanyai hiedelem az is, hogy „Ha valaki evés közben a kenyérből újabb falatot vág le, ám kezében még ott van az előbb vágott, akkor ilyen szólásra fakadnak az öregek: Éhözőm van. (...) Ilyenkor elhalt családtagra szoktak gondolni."35

A koldusokat gyakran kérték a gyászoló családok arra, hogy imáikba foglalják bele ők is az elvesztettjeiket. Ezért a szolgálatukért nagyobb ünnepeken, briósra emlékeztető gúduckalácsot küldtek nékik. Mindenszentekre pedig az alsótanyaiak üres kalácsot sütnek, aminek helyi neve mindönszentkalács. A kalácsot temetőbe menéskor a kapuban várakozó koldusoknak osztogatják, hogy imájuk közben ők is emlékezzenek meg a család halottairól. „A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta."36

8. Mórahalmi gazda és felesége síremléke a temetőben Ifj. Lele József felvétele.

Amíg Alsókózponton voltak koldusok, addig az ott elhalt és eltemetett halottak ruháiból, néhol más, hátrahagyott holmijai, pl. bútordarabjai közül is kaptak. Olyanokat, amelyekre a családnak nem volt szüksége. Ma legtöbb helyen ezeket a fölöslegessé vált holmikat elégetik.

Szegény, koldus a falu halottja volt. Temetését legtöbb esetben az egyház vállalta, néha a község. Számára ingyen sírhelyet jelöltek ki. A templom előtt nem ravatalozták föl, hanem otthonról egyenesen a temetőbe vitték, és a sírnál tartották meg a szertartást. Sírját természetesen éppen úgy fölszentelte a pap, mint más halottét. A koldus lelke üdvéért nem szóltak a templom harangjai temetés idején, csak a temetőben lévő kisharangot kondították meg.

Az emlékezettel elérhető legrégebbi időkben, századunk első éveiben a sírhalmot koporsófedél alakúra formálták. Később, hogy a homok ne omoljon, gyöptéglával szegélyezték. Tehetősebbek egyszerű deszkakeretet csináltattak vagy téglából raktak 20—30 centi magas falat. Ugyanazon időkben a szegények fakeresztet csináltattak, a módosabbak pedig egyszerű betonkeresztet. Csak a legtehetősebbeknek adatott meg a betonba márványtábla készíttetése. Ma még sok ilyen fehér- vagy vörösmárvány táblás síremlék van a mórahalmi temetőben. Kevés, de igen mívesen kovácsolt vaskerítéssel körülvett sírhely is van, amelyek jelzik, hogy Alsóközponton is voltak gazdag családok, melyek illő gazdagsággal tudták megadni halottaiknak a végtisztességet. Ma már alig látható deszkakeretes sír; az egyszerű, hantos és a téglakeretes is eltűnőben van. Fél, vagy egész kriptákat csináltatnak, egyszemélyeset vagy párosat; de nem ritka a családi kripta sem. Valamennyit alapos szigeteléssel látnak el, hogy a talajvíz majd ne háborgassa a halottakat.

A sírhelynek ára van. Egyes sírhelyért ötezer, a párosért hétezer forintot kell fizetni kiváltáskor. Ilyenképpen napjainkban jelentős kiadással jár együtt a temetés, ami akár negyvenezer forintba is belekerül. Divattá lett a betonba való temetkezés Mórahalom városában is, mely a föld melegségét hideg-rideggé teszi, a fájdalom így is örök marad.

 

3. Vallásos népélet

Az alsóközpontiak buzgó, de túlzásba soha nem vitt vallásosságára utal, hogy nagyobb mezei munkák megkezdésekor kalap levéve Isten segíts! sóhajjal fohászkodtak a férfiak, míg asszonyuk és a gyerekek keresztet vetettek. Legáltalánosabb volt ez az aratás megkezdésekor. Majd, amikor befejezték, azt mondották: No, hála Istennek, ezzel is mögvagyunk.

Természetes, magától értetődő szokás volt az evés előtti és utáni ima, csakúgy, mint a lefekvéskor, illetve a fölkelést követően elmondott ima. Nemcsak egymásnak köszöntek, hanem a faluba érkező idegennek is, jó előre; még akkor is, ha az az utca másik oldalán haladt. Ugyanőt a gyerekek hangosan köszöntötték: Dícsértessék a Jézus! A maiak öröksége lett ez, az idősebb és a fiatal nemzedék esetében is.

S ez a legnehezebb időszakokban (a Rákosi- és a Kádár-korszakban) sem halványult el teljesen.

Az elődök bizonnyal sokkal több vallásos-archaikus hagyományt és szokást őriztek, életük minden területén. Ez a szokásanyag az újabb generációkra maradt: a hitéletben, a betegségek gyógyításában, a hiedelemvilágukban éppúgy, mint a megélhetést adó munkákban. Vallásgyakorlásuknak a templomon kívül elsődleges helye a lakóház, az otthon. Főként a tanyai nép végzi otthon azokat a vallásos szokásokat, amelyek jelentős részét a falusiak és a városiak templomban végzik. A tanyaiak csak a nagyobb egyházi ünnepek alkalmával, illetve keresztelőre, bérmáláskor, esküvőn és gyászmisén mennek el a templomba. Ám a templom minden család számára fontos és jelentős hely. „A nép száz százalékban római katolikus, bár sok közöttük a névleg katolikus, a közömbös hívő, mégis elmondhatjuk, hogy általánosságban vallásosak. Különösen az asszonyokra áll ez, akik közül a többség havi gyónó-áldozó. (...) A férfinép csak ímmel-ámmal tesz eleget vallási kötelezettségének. A hetenként misére viszont ők is eljárnak. Ezzel együtt jár, hogy vasár- és ünnepnapokat minden tanyában megünneplik, megülik" — írta 1936-ban Bokor István.37 Itt elsősorban a tanyai iskolákban tartott misékre kell gondolnunk, amelyeket, mivel közelebb voltak otthonukhoz, szívesen és buzgón látogattak a tanyai férfiemberek is.

Ezeken a miséken lehetett cédulát váltani, vagy a tanyákon, amikor például Jézus szíve imaórákat tartottak. Ez a rózsafűzér társulat tagjainak minden hónap első vasárnapi összejövetele, amikor a rózsafűzér imádság tizenöt titkát egymás között kicserélték. A titok Jézus életének egy-egy mozzanata, amelyeket az Üdvözlégy Mária imádságba kapcsolnak, s elmélkednek át. Jézus életének ezeket az eseményeit kis szentképeken ábrázolták, amelyeket cédulának hívtak és hívnak ma is Mórahalmon.

Mária napján, újhold vasárnap, illetve kedvelt szentek tiszteltetése imaházakban tartottak kilencediket. Főként buzgóbb imádságos asszonyoknál, illetve búcsúvezetők hajlékában gyűltek össze az asszonyok és lányok estefelé. Imádkoztak és énekeltek, a végén rendszerint frissen sült kalácsot ettek. Főleg Szent Anna, újabban Szent Antal közbenjárását kérték, kilenc egymást követő alkalommal, a betegségek gyógyításában való segítségre. A lányok külön is tartottak kilencedet Árpádházi Szent Margit tiszteletére. Az asszonyok pedig a Szent Család kilencedet végezték. Nevezték ez utóbbit — főként a háborúk után — fogolykilencednek, amikoris szentelt gyertya mellett imádkoztak az odamaradottakért, a háborúkban elesettekért. Az ilyen imaházak és kilencedek alkalmával mindenki hagyott pár fillért az asztalon, petrópéznek. Az imaházakban és a kilencedeken pap nem vesz részt. Az imaházak megszűntek, ám a kilencedek, közöttük a lurdi ájtatosság ma is élő szokás. Ez utóbbit pár év óta a templomban szokták megtartani, a lurdi oltár előtt.

A tanyai miséket az államosítás előtt tanyai iskolákban tartották. A pap egy hónappal előtte kihirdette, ki mikor mondat misét, és azt is, hogy hol. A misét mondató családfő lovaskocsin vitte ki a papot és szállította haza ebéd után. Most, hogy a tanyai iskolák ilyen áldatlan állapotba kerültek, csak egy-kettőben lehet misézni. Inkább tanyai családoknál tartják újabban, ahova havonta egyszer, vasárnap délután gyűlnek össze a közelben lakók.

1948-ig az iskolákban kötelező tantárgy volt a hittan. Tanításának betiltását követően a plébániára jártak a tanulók, ahova egyre kevesebb szülő merte beíratni gyermekét.

Jelenleg kettőszáznyolcvanan, vagyis a mórahalmi iskola diákjainak több, mint a fele hittanos. A hitoktatást a templomkertben lévő hittanos teremben tartja Fudala István plébános. Munkájában Márta József' helyi kántor segít, hiszen a pap, egyéb napi teendői mellett, egyedül nem tudná ellátni az oktatást.

Felekezeti szempontból Mórahalom népe 95%-ban római katolikus, akik túlnyomó többségükben vallásosán élnek. A fennmaradó öt százalékban Jehova tanúi (ahogy itt mondják: jehovák), és protestánsok vannak. Zsidó nincs. A mórahalmi egyházközségnek ma Szécsi Ferenc az elnöke. Vele együtt 45 egyházközségi testületi tag segíti a plébános munkáját. Vannak közöttük férfiak, nők, s szép számmal fiatalok is. Igen sokan fizetnek egyházi adót, ami inkább egyházi hozzájárulásnak nevezhető. Ha valami nagyobb munka van a templomon vagy a plébániahivatal épületein, sokan mennek segíteni. Akik nem képesek a kétkezi munkában részt venni, azok — az egyházi adón felül — kisebb-nagyobb összeggel járulnak hozzá a kiadásokhoz. Erre mindenképpen szükség van, hiszen ma már csak perselypénzből nem sokat lehet gazdálkodni.

A kápolna 1892-ben, a templom pedig 1903-ban épült. Emlékezések szerint a hajdani kápolna nem a Kenyérvári dombon, hanem ahhoz közel, a volt pártház helyén állott. „Ahol a templom áll, azt úgy mondták, Kenyérvári domb. Ezön a területön volt a birkajárás. A halmon várták be asszonyaikat a pásztorok, akiknek kenyeret és más kosztokat vittek, mielőtt messzibb tájakra indultak legeltetni. Az én apám mondta, hogy az egyik pásztor a domb tetejére szúrta a botját, és azt mondotta a pásztortársainak: Erre a dombra möglátjátok, templomot fognak építeni, mert a kápolna majd kicsi lösz. Mögjósolta, aztán, ugye mög is épült." (B. F.)

A templombelső berendezési tárgyainak megvásárlásában Szeged városa is részt vett. Például a padokat onnan származtatják. Egyéb, nagyobb összegeket igénylő tárgyak vásárlásakor közadakozást szerveztek. Ugyanakkor a kisebb szobrokat, szentképeket jobbára módos családok, illetve egyének vették ajándékba. Közadakozásból vették a harangokat. A Szent Antal szobor Kis Mátyás, a Fájdalmas Szűzanya szobra Farkas János —, mások szerint Börcsök Vince — ajándéka. A Kis Szent Teréz és a Szent Gellért szobrokat viszont egyértelműen Farkas János gazda vette. Ábrahám Balázs emléke nyomán tudjuk, hogy a színes ablaküvegképeket a két-, háromszáz holdas jógazdák, illetve az Alsótanyai Gazdasági Egyesület tagjai vették. „A stáció képeket az én apám nagyanyja, Hegedűs Bité

Erzsébet vette, kizárólag őszinte, vallásos gondolattal. Hasonlóan buzgó támogatónak hallottam Dobó Ferenc nagygazdát is." (Á. B.) A templomot legutoljára 1983-ban újították fel. Ebben a munkában anyagiakkal és kétkezi munkával vett részt Mórahalom népe.

Tömörkény Istvánt a tanyai nép vallásosságáról és hitéletéről szólva idézi Juhász Antal: „... a tanyaiak nem templombajárók."38 Ugyanő azt is megemlíti, mit tesz, hogy mégis misét hallgasson otthonában. Módos gazdák alsó városi ferences szerzetest hívtak tanyájukra, hogy misézzenek. Oda mentek el a szomszédok is.

A falu kialakulásával együttjáró tanyaritkulás is magyarázat arra, hogy a templomi szentmiséket egyre többen és egyre gyakrabban látogatják. A kismisére a gyerekek és az asszonynép, a nagymisére a fiatalság — közöttük igen sok a házaspár —, illetve az idősebbek, főként férfiak járnak el. Az énekeket mindenki tudja, amiket jó hangúak a kóruson, a kántorral együtt énekelnek.

Minden hónap első vasárnapján voltak, még a hatvanas években is a szentség-imádások. Az oltárra kihelyezett Oltáriszentség előtt térdeplőket helyeztek el, amelyeken idősebbek és fiatalok (legények is!) váltották egymást. Együtt mondották a rózsafűzért a templomban az ez alkalomra összegyűlt hívekkel.

Jelesebb egyházi ünnepek miséje mindig a rákövetkező vasárnap volt, mint a Magyarok Nagyasszonya-napi mise. De a halottak napi misét akkor is napján tartották, ha a nép az utána következő vasárnap ment ki a temetőbe, halottaihoz.

Mórahalmon napjainkban általában száz-százhúsz gyerek vesz részt a szentmisén. Mind elől, kispadokon ülnek. A hagyományos ülésrend, mely szerint a férfiak még pár évtizeddel ezelőtt is a jobb oldali, az asszonyok a bal oldali padokban ültek, megváltozott. Most mindenki a helyére ül: asszonyok, férfiak vegyesen. A fiatalok pedig a kórus alá tett padokra ülnek vagy állva hallgatják a misét.

Újabb szokás, amit Fudala plébános gyökereztet, a házasok miséje. 5 — 10—15 éves házasok miséjén vannak a legtöbben, hiszen ők még magukkal viszik gyermekeiket, és sok az olyan család, ahonnan mennek a szülők és a komáék is. Magam nem egy házasok miséjén vettem részt, és csak csodálkoztam, hogy megtelt a templom. Hasonlóan sokan mennek el a 20—25—30 éves házasok miséjére is. A harmincöt éve házastársak miséje egyúttal már a 40—45—50, illetve az annál is több esztendőt együtt megélt házasok miséje is, amelyen szintén sokan vannak, hiszen az aranylakodalmasok miséjén már ott vannak a dédunokák is. Gyakoriak a misét követő közös ebédek, de ajándékot csak az idős házasoknak vesznek.

A hálamise tartásának szokása sem mai keletű. Misét mondatnak a betegségből felgyógyulókért, a fiatalságért, a bevonulókért, a katonafiúért, a jegyesekért, az újházasokért, a jótevőkért, nem ritkán a mórai népért, a leszerelőkért, s minden olyan dologért, ami akár testileg, akár lelkileg segítheti a mórahalmi embereket, családokat. Ide sorolhatók azok a szabad térben, átszeli, vagy tanyai iskolák melletti keresztek közelében lévő tábori misék, amelyeken a közeli tanyák népe vesz részt.

A századforduló táján az iskolai kereszteken és harangokon kívül, voltak keresztek a dűlőkben, a szőlőhegyekben, a körben, illetve nem egy egyéni, fogadalmi kereszt. Nem mindegyik kereszt mellé került viharharang. Abból egy dűlőben, egy hogyben egy is elég volt. Adatközlőink emlékeznek a Nagyistváni keresztre, a Bórcsók keresztre, a Masa keresztté, a Benke keresztre, a Bóróc Jóska féle keresztre, a Varga keresztté, a Simonék keresztjére, a fehér keresztté (fehérre van festve, innen a fehér neve), a Magyar Pétör keresztre, illetve a Vágner keresztté. 1945 előtt ezeknél a kereszteknél keresztjáró utak alkalmával kereszt szentelő ájtatosságokat, ritkán búcsús miséket tartottak.

9. Termésáldás a tüsoksori Varga tanyán 1991-ben. Ifj. Lele József felvétele.

Hagyomány az augusztusi termésáldás szokása, amelyet 1945-ig a Magyar Péter kereszt mellett felállított oltárnál, azt követően — napjainkban is — a Tusöksoron, Varga Györgyék tanyaudvarán szoktak megtartani. A tüsöksori kereszt mellett is van harang és egy kis üvegszekrényben Mária-szobor. A termésáldás-kori misére nemcsak a környék tanyáiból, hanem a távolabbi tanyákból és Mórahalomról is sokan elmennek. A tábori oltana tesznek minden termésből és a terményekből: gyümölcsöket, kenyeret és bort. Mise után a gazdák egymást kínálják otthonról vitt borral, az asszonyok kaláccsal, süteményekkel, a tanyások pedig igyekeznek megvendégelni szerényen a misén résztvevő híveket.

10. Idős aazonyok a termésáldáson 1991-ben Ifj. Lele József felvétele.

A harangozást mindenkor a legközelebbi tanyában lakók vállalták. Szolgálatukért vagy terményben, vagy pénzben kaptak fizetséget, de olyan gazda is volt, aki borral fizetett. Aki terményben fizetett, az — tanyánként — egy véka búzát adott. Mások annak a pénzbeni értékét adták, évi juttatásként. A fizetség tárgyát a gazdák szabhatták meg, amiért a harangozó kocsival ment el mindenhova. A harangozó reggel, délben és este harangozott; és akkor, ha nagy viharfelhő közeledett. Iskoláknál az ott lakó tanító, vagy a közeli tanyaszomszéd harangozott.

A Szeged felől érkezők a bajai út mellett egy kis téglaépítményt láthatnak. Vasrácsos mélyedésében hajdan Nepomuki Szent János szobra volt. Nem tudják, ki építette. A szobor — de már nem az eredeti — most a sekrestyében van. Régi regula szerint ott, ahol ma a kis építmény áll, patakocska folydogált, s ezért került oda a vízenjárók védőszentjének szobra. Meg azért — mondja Babarczi Ferenc —, hogy aki Mórára jón, annak a kalapját meg kelljen emelni.

A hagyományos aratóünnepi szentmisét 1945 előtt szintén Magyar Péter keresztjénél tartották meg, augusztus 20-án. Erre az ünnepélyre egész Alsőtanya hívó népe elment. A fiatalok szép, nagy búzakoszorút kötöttek, amit a mise idejére az oltár mellé helyezett kis asztalkára tettek. Mise után mindenki húzott ki belőle egy kalászt, amit otthon a sublóton, egy bögrébe tettek. Kenyérsütéskor egy csipetnyit tettek szentelményként a kovászba. Az aratóünnep este a körben arató bállal ért véget.

Az alsótanyaiak, így a móraiak életében is különös helyet kapott a Tüdő-kereszt- Engi Tüdő Vince imádságos és gyógyítóember életéről ma is megoszlanak a vélemények. Sokan jártak hozzá: miséire, imaóráira és a gyógyulás reményével, de a gyógyító tudományát már életében és azóta is sokan megkérdőjelezik. Életének mozzanatait Grynaeus Tamás írta meg.39

Az imádkozás sok embernél csak akkor válik lelki igénnyé, ha beteg. Vagy akkor, ha valakinek a segítségét, irgalmát kérik imájukban. Természetes, hogy az emberek rokonaikért, nem egy esetben önmagukért is imádkoznak. Hagyománytisztelő családokban este senki sem tért nyugovóra ima nélkül. Sok helyen az anya hangosan mondta az imát, a család többi tagja pedig magában imádkozott. Újabban mindenki csöndesen, magában imádkozik.

A felnőttek ma is sok régi imát tudnak, de alkalmuk már alig van elmondásukra, mivel vagy újabbak vannak helyettük, vagy az alkalmak ritkultak meg időközben. Egy régi esti imát Babarczi Ferencnétől hallottunk:

Mielőtt én lefeküdöm,

Kezeimet összetöszöm,

Hozzád emelem szívemet,

Istenem, áldván tégedet.

Hogy velem olyan jót tettél,

Rossz szívektől megmentettél,

Mikor ellened vetkeztem,

Bocsájtsd meg mostan énnekem,

Mert én bizton csak így álhatóm,

Vigyázz majd rám őrangyalom,

Óh, Mária, Édesanyám,

Kérlek, legyen gondod reám.

Óh, üdvözítő Jézusom

Szent sebeidbe zárkózom,

Melyből véred folyt, mi

lemosá az én vétkem.

Légy velem édes Jézusom,

így majd békében aludhatom.

Mikor este elszunnyadok,

Megjelennek a csillagok.

Vigyázz reám a magas égben,

ha eljönnek a kisangyalok.

Én lefekszem én ágyamba,

Testi, lelki koporsómba.

Kemény kereszt őrizz engem,

Serkenj föl szép szűz Mária, Ámen.

 

A gyerekek kedves, reggeli imája:

 

Szívem első gondolata

Hozzád száll fel Istenem,

Te őriztél meg az éjjel,

Maradj ma is énvelem.

Áldlak Téged és imádlak,

Mint szerető gyermeked,

Szívem csakis azt akarja,

Ami kedves teneked.

Édes Jézus adj kegyelmet,

Őrizz engem szüntelen,

Hogy egész nap Neked éljek,

Tiszta szívvel, bűntelen.

Szűz Mária, Jézus anyja,

Te mindnyájunknak anyja vagy,

Őrizz engem minden bajban,

Kisértésben el ne hagyj. Ámen (F. Gy.-né.)

Az idősek reggeli imája:

Édes jó Istenem, az éjjel Te vigyáztál rám.

Fogadd érte köszönetem: magamat Néked szentelem.

De kérlek, hogy a gonosztól ezen a napon is megóvj,

Amit gondolok vagy cselekszem, áldd meg kérlek.

Te vagy a én legjobb Atyám,

Minden jó, csak Tőled legyen.

Te is édes őrangyalom,

Vigyázz reám mindenkoron,

Hogy békében telhessen akaratoddal e napom. Ámen. (Sz. A.-né.)

Rövidebb, archaikus reggeli ima:

 

Kakasok szólának, Máriát kiáltanak.

Keljél föl szép szűz Mária,

Mert megszülted szép, szent Fiadat,

Keresztfára feszítették,

Három szöggel feszögelték.

Krisztus urunk azt mondotta;

Ki ez imát este, reggel elmondja,

Az megnyeri a mennyek országát. Ámen. (B. F.-né.)

Sokan imádkoztak kiválasztott szentjükhöz napközben is. Közülük talán a legtöbben Szent Antalhoz. Juhász Antal Vecsernyés Antaltól gyűjtötte az alábbi Szent Antal rózsafűzért és -imát:

 

Szent Olvasót imádkoztunk,

Szent Antalhoz fohászkodtunk.

Kérve kérjük a Szent Antalt,

hogy Fogadja el hő imánkat.

Szent Olvasót, mikor mondtunk,

Szent Antalnak fűzért fontunk.

Fonogattuk koszorúnkat,

Rózsafűzért asszonyunknak.

Imádságunk koszorúzza,

Őt, aki a legszebb rózsa.

Égi bimbót hajtott nekünk,

Rajta nyílt ki üdvösségünk.

Szent Antal a szívünkben vagy,

Bennünk soha el ne hervadj.

Nyílj ki bennünk ég virága,

Tégy méltóvá menyországra.

A tizedek Üdvözlégy Máriáiban ezeket mondották:

... gyümölcse Jézus,

1. Aki Szent Antal karjaira alászállott

2. Aki Szent Antalt dicsőségében megkoszorúzta

3. Aki Szent Antal nyelvét épnek megtartotta

4. Aki Szent Antal szegényeit táplálja

5. Aki Szent Antal közbenjárására rajtunk mindig segít.

 

A Mária-tiszteletnek egy különösen szép imáját is Juhász Antal gyűjtötte:

Megkondultak a harangok,

Én is úrangyalát mondok.

Megköszöntöm Szűz Máriát,

Vele együtt a Szent Annát.

 

Aki térdenállva mondja,

Szent áldását reá adja,

A szentséges Szűz Mária

Palástjával betakarja.

 

Az Úrangyala köszönti:

Ave Máriával kezdi,

Ale, ale-alleluja,

Üdvözlégy szép Szűz Mária.

 

Jertek velem köszönteni,

Szűz Máriát üdvözleni,

Köszöntsük meg Szűz Máriát,

Rózsafűzér királynéját.

 

Dicsértessék Jézus neve,

Ez legyen a szóknak vége.

Köszöntsük a Szűz Máriát,

Betegeknek gyógyítóját. Ámen.

*

Adatgyűjtés közben szinte mindegyik beszélgetőtársamtól megkérdeztem, mi a véleménye az itt élők vallásosságáról, vallásos életéről és erkölcséről? Voltak, akik egyértelműen mondották: „Vallásos és erkölcsös, tisztösségös nép a mórai." Mások pontosabban fogalmaztak: „Az idősebb asszonyok. Azok imádkoznak. De a fiatalok a vallásosságot lerendezik azzal, hogy nagyobb egyházi ünnepeken elmennek a templomba és kész." Sokan keserűen mondották, hogy miután betiltották a hittan tanítását az iskolákban és üldözték a vallásos családokat, azokra azt mondták: reakciósok, a nép esküdt ellenségei. Pedig egyikük sem volt az! A politikával csak nagyon kevesen és úgy foglalkoztak, hogy azzal nem ártottak senkinek. Az utóbbi negyven évben (1949 óta) voltak olyan emberek Mórahalmon is, akik zászlójukra tűzték a hitükben élők lejáratását, üldözését. Ennek sajnos Mórahalmon is sok meghurcoltja, áldozata lett.

Mindennapi életünknek szinte minden területén jelen voltak a hiedelmek, néhol a „boszorkányságok" — amit legtöbben akkor is, most is elutasítanak — és a népi gyógymódok. Ez utóbbiak nélkül — mivel a lakosság túlnyomó része a központtól távoli tanyákon élt — nem is tudtak meglenni.

Az erkölcs szó klasszikus értelemben értendő a számukra. Megvetették, ma is elítélik azokat, akik családi életükben rosszul élnek. S ez az ítélet nem csak a házasokra, hanem a fiatalságra is vonatkozik. Azoktól is elvárják, hogy viselkedésükkel sem a családra, sem a szülőhelyre ne hozzanak szégyent. Ugyanakkor a fiatalok is látják az idősebbek szép vagy éppen kifogásolható életvitelét, amit alkalmasint ki is fejeznek.

A helyi hagyományokat — legyen szó tárgyi vagy szellemi hagyományról — a mostani középkorosztály még természetesen őrzi. Vonatkozik ez a keresztelő, a lakodalmazás és a temetés szokásaira, és — főleg nagyobb ünnepeken — a társasélet alkalmának megtartására, ünnepeik megülésére is. Ebbe a szokáshagyományba, ami már korántsem olyan archaikus, mint elődeik idejében, beleszületnek a fiatalok. Ők az idősebbekkel töltött közös eseményeken, spontán veszik át szokásaik egy részét, másokat kisebb-nagyobb, időszakhoz igazítással alakítgatnak.

Az idősek és a fiatalok ma is gyakran együtt vannak a jeles eseményeken: keresztelőkor, lakodalomban, temetés idején, illetve egyházi vagy családi ünnepségeken. Ezek az együttlétek alkalmasak arra, hogy a fiatalság a szokásokat átvegye, tovább éltesse. Ugyanakkor az idősek is elfogadnak a fiatalabbak újabb szokásaiból, főként azokban a családokban, ahol két generáció él egy fedél alatt. — Bár ez ma már igen ritka. Ahol viszont az idősebbek és a fiatalok külön-külön háztartásban, olykor nem kis távolságban élnek egymástól, ott kölcsönösen látogatják egymást, hogy a családi fészek melege mindaddig szorosan tartsa őket össze, amíg a szülők élnek.

 

ADATKÖZLŐK

Ábrahám Balázs (Á. B.), 1915. Ábrahám Balázsné Volford Éva (Á. B.-né), 1916. Babarczi Ferenc (B. F.), 1922. Babarczi Ferencné Csányi Veronika (B. F.-né), 1927. Balogh Antal (B. A.), 1925. Csányi Istvánné Kispál Piroska (Cs. I.-né), 1934. Fazekas Kádár Imre (F. K. I.), 1927. Fazekas Kádár Imréné Szécsi Ilona (F. K. L-né), 1930. Fodor Dezsőné Balogh Julianna (F. D.-né), 1922. Fudala István plébános (F. I.), 1956. Fülöp Györgyné Németh Ida (F. Gy.-né), 1914, Gábor Józsefné Kántor Eszter (G. J.-né), 1923. Körmendi József (K. J.), 1913. Lékó Ferenc (L. F.), 1916. Révész Istvánné Dobó Etel (R. I.-né), 1908. Rózsi Szilveszterné Nógrádi Gizella (R. Sz.-né), 1915. Szabó Antalné Lékó Etel (Sz. A.-né), 1899. Szűcs Jánosné Vőneki Etelka (Sz. J.-né), 1904.

 

JEGYZETEK

    1. Bálint Sándor 1980. 2. 221.
    2. Bálint Sándor 1980. 2. 225.
    3. Bálint Sándor 1980. 2. 228.
    4. Bálint Sándor 1980. 2. 308.
    5. Bálint Sándor 1980. 2. 230.
    6. Bálint Sándor 1980. 2. 239.
    7. Bálint Sándor 1976. 2. 280.
    8. Bálint Sándor 1980. 2. 375.
    9. Bálint Sándor 1977. 2. 134.
    10. Bálint Sándor 1976. 2. 500.
    11. Bálint Sándor 1976. 2. 503.
    12. Juhász Antal 1968. 89.
    13. Bálint Sándor 1977. 2. 109.
    14. Bálint Sándor 1980. 2. 12.
    15. Bálint Sándor 1980. 2. 24.
    16. Tömörkény István 1959. 44.
    17. Bálint Sándor 1977. 2. 298.
    18. Szécsy György MFM-NA. 96-68. (Kézirat)
    19. Bálint Sándor 1980. 2. 89.
    20. Bálint Sándor 1980. 2. 90.
    21. Bálint Sándor 1980. 2. 104.
    22. Bálint Sándor 1980. 2. 116.
    23. Bálint Sándor 1980. 2. 131.
    24. Juhász Antal 1968. 88.
    25. Bálint Sándor 1980. 2.144.
    26. Bálint Sándor 1980. 2. 146.
    27. Juhász Antal 1968. 92.
    28. Juhász Antal 1968. 88.
    29. Tömörkény István 1956. 308.
    30. Tömörkény István 1958. 485.
    31. Bálint Sándor 1980. 2. 207.
    32. Tömörkény István 1958. 323-235.
    33. Bálint Sándor 1980. 2. 203.
    34. Bálint Sándor 1977. 2. 268.
    35. Bálint Sándor 1980. 2. 207.
    36. Bálint Sándor 1980. 2. 389.
    37. Bokor István 1936. 39.
    38. Juhász Antal 1968. 89.
    39. Grynaeus Tamás 1974.155-183.

 

    IRODALOM

    Bálint Sándor
      1957 Szeged Szótár I—II. Budapest.
      1976 A szögedi nemzet. 1. MFMÉ. 1974/75-2. Szeged.
      1977 A szögedi nemzet. 2. MFMÉ. 1976/77-2. Szeged.
      1980 A szögedi nemzet. 3. MFMÉ. 1978/79-2. Szeged.
    Bokor István
      1936 Mórahalom és környéke. Tanulmány a szegedi tanyavilágból, Szeged.
    Börcsök Vince
      1980 Adatok a pálinkafőzéshez és a pálinkafogyasztáshoz Szeged környékén. MFMÉ. 1978/79-1. Szeged.
    Grynaeus Tamás
      1974 Engi Tüdő Vince: A legenda és a valóság. MFMÉ. 1972/73—1. Szeged, 155 — 183.
    Juhász Anta
      1968 A tanya néprajza Tömörkény István műveiben. MFMÉ. 1966/67—1. Szeged. 73—93.
    Ónozó Lajos
      Babonák, hiedelmek. MFM-NA, 859-83. (Kézirat.)
      Szólások, közmondások Mórahalom határában. MFM-NA. 838—83. (Kézirat.)
    Polner Zoltán
      1978 Föld szülte fáját. Szeged.
    Szécsy György
      Lánynézés. MFM-NA. 96-68. (Kézirat.) Szeged.
    Tömörkény István
      1956 A tengeri város. Sajtó alá rendezte: Czibor János. Budapest.
      1958 Új bor idején. Sajtó alá rendezte: Czibor János. Budapest.
      1959 Öreg regruták. Sajtó alá rendezte: Czibor János. Budapest.

     

     

      
    Előző fejezet Következő fejezet