Előző fejezet Következő fejezet

Fordulóponton

TANÁCS ISTVÁN

 

A véletlen műve, hogy a mórahalmi történelem centenáriumi évfordulója nagyjából egybeesik a közép-kelet-európai régió történelmi fordulópontjával. Nem véletlen azonban, hogy eme utolsó fejezetet már nem a lezárt eseményeket tanulmányozó társadalomtudósra, hanem a jelen útvesztőiben botorkáló újságíróra bízták. Oly gyorsan, szinte óráról órára változik a világ, hogy most, a kézirat leadásának napján sem tudom, hogy az itt jó lelkiismerettel leírt dolgok nem avulnak-e el részben már akkorra, mire az olvasó kezébe veheti e monográfiát.

Sokféleképpen lehet megítélni a közelmúltat: annyi bizonyos, hogy Mórahalmon a hetvenes-nyolcvanas évtizedek, bár ellentmondásokkal és nagy áldozatok árán, gazdasági virágzást hoztak. A kisparaszti árutermelés egyre fejlettebb módszereit tanulták meg az itteni emberek. Az árura volt kereslet, s ugyan a termelők éjt nappallá téve dolgoztak, munkájuk nem esett hiába. Aki dolgozni akart, dolgozhatott és gyarapodhatott. Megteremthette a huszadik század végén, Európa közepén is elfogadható, szerény jólét feltételeit: a jól felszerelt lakást, a munkáját megkönnyítő gépesítést, a személyes mozgásszabadságot biztosító gépkocsit. Biztosnak látszott a fiatalok jövője. Úgy tűnt, ők már jobban fogják élvezni is mindazt, amit az idősebb nemzedékeknek csak megteremteni volt idejük.

Mindez most, ha nem is vált reménytelenné, nem veszett is el, de elbizonytalanodott, megnehezült.

 

1. A gyarapodás évtizedei

Az ember sohasem tud igazán eligazodni a jelen eseményei között. Ki gondolta volna például 1961-ben, hogy a majdani felívelés alapja az lesz, hogy a téeszesítés folyamatában az akkori hatalom ezen a vidéken átmenetinek szánt engedményekre kényszerült. A szervezés úgy indult, hogy mindenütt „hármas" téeszt kell alakítani: befelé mindent a közösbe! Földet, lovat, munkaerőt, önálló gondolatot egyaránt. Rúzsán meg is szervezték a hármas téeszt. A megyei párt- és tanácsi vezetők álláspontja az volt, hogy Mórahalomnak a Rúzsával határos részén kell folytatni az agitációt, ahol az embereket már megcsapta a kényszer és az ígérgetés szele.

Az ásotthalmi oldalon azonban működött egy termelőszövetkezeti csoport, Míg Józsefek alapították. Ennek sikeres működése is példát jelentett. A homokvidéken ugyanakkor sok volt a tanya, nehéz volt a földeket táblásítani. A talaj is olyan gyenge, hogy az államnak az átlagosnál többe került volna az itteni közös gazdaságokat addig tákolgatni költségvetési pénzből, míg megerősödnek. Állítólag a vidékhez származása révén némileg kötődő Komócsin Zoltán akkori pártvezetőnek is volt része a döntésben, hogy legyen „egyes" típusú téeszcsé Mórahalmon, és még néhány közeli faluban. Az állam — átmenetileg — spórolni akart. Az errefelé lakók — időt nyerni. Az akkori kor játékszabályai szerint Leninre hivatkoztak: a Szovjetunió alapító vezetője is megmondta, hogy fokozatosan kell a dolgokat végrehajtani. Előbb az enyhébb fokozattal kell kezdeni, megtartani az önállóság bizonyos elemeit, de bevezetni a közös munkát, s fokozatosan növelni annak arányát.

A hatalom azt gondolta: kínlódj csak, paraszt, majd ha már nem kerül sok pénzembe, akkor végleg behajtalak a közösbe. Az itteni emberek pedig azt gondolták: nyereség minden év, amit a maga gazdájaként élhet meg valaki. Az átszervezés fenyegető lehetősége is szorgalommá vált a mórahalmiakban. S lám, utóbb éppen a téeszcsé, későbbi nevén a szakszövetkezet sikerei védték meg őket a teljes átszervezéstől.

Az emberek dolgoztak, mert volt értelme. Kellett ehhez az a változás is, amit az 1968-ban országosan bevezetett új gazdasági mechanizmus hozott, és amely nem kiagyalt ideológiai értékek, hanem a valóságos teljesítmény alapján próbálta megszervezni a gazdaság működését. Azokban az években még nem volt olajválság, a magyar gazdaság elmaradása nem volt akkora a világ élvonalához viszonyítva, mint napjainkban. Az ipari munkások és az értelmiség körében emelkedett az életszínvonal, telt már nekik húsra, borra, gyümölcsre, zöldségre. Volt tehát piaci kereslet. A hetvenes évek elejére megtakarítani is tudtak a mezőgazdaságból élők. Épülni kezdtek a falvak szélén az új házak, tévéantenna került a tetejükre, előbb-utóbb autó állott eléjük. A Szovjetunióban a hruscsovi reformok bukása, majd a csehszlovákiai forradalom fegyveres elfojtása Magyarországon is megerősítette az ortodox kommunista erőket, amelyek nem nézték jó szemmel a parasztság gyarapodását. „Csak nem engedhetjük meg, hogy ezek a háztájizók, maszek parasztok jobban éljenek, mint a rendszer uralkodó osztálya, a munkásság?"—kérdezték felháborodva, és az akkori kormány bevezette a parasztságot sújtó progresszív adót.

1972-től 1976-ig volt a legkeményebb a mezőgazdasági kistermelők adóztatása. Murányi György nyugdíjas tanácselnök azt mondja, Mórahalom akkori vezetői nem erőszakolták ezt az adóztatást. Aki önként bement és bevallotta a jövedelmét, arra kivetették az adót, de aki magától nem jelentkezett, annál nem kutakodtak. Bizonyosan van Mórahalmon olyan is, aki másként emlékszik. Adót fizetni persze senki sem szeret, s ezt az alapvetően igazságtalan, politikai töltésű rendeletet végrehajtani is csak igazságtalanul lehetett.

1976-ra világossá vált, hogy ha a rendszer vezetői társadalmi békét akarnak, akkor az üzleteket — mindenekelőtt az élelmiszerboltokat — meg kell tölteni áruval. Az adót — bár maga a jövedelemadó intézménye formálisan fennmaradt, de hatálya alá nagyon kevesen estek, s ezeket sem ellenőrizték szigorúan — gyakorlatilag megszüntették. A mezőgazdaságból élő mórahalmiakra, bár nem problémamentes, de virágzást hozó másfél évtized következett. A volt szocialista országok, főként a Szovjetunió, rászorultak a magyar élelmiszerre. Az országunknak nagyon hiányzó energiahordozókat kaphattunk cserébe. Ez biztosította évről évre az élelmiszereink piacát. A termés elkelt. Talán nem mindig a legjobb áron, de a bizonytalanság a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb egy-egy növényre korlátozódott, és csak átmenetileg jelentkezett.

Ez a hazai politikai helyzet és nemzetközi piaci viszonyrendszer határozta meg a mórahalmi kistermelők lehetőségeit is. Aminek volt piaca Keleten, abból egyre többet lehetett termelni. A felvásárlás azonban mindvégig monopolisztikus maradt. A kistermelő a szakszövetkezettel szerződhetett, a szakszövetkezet pedig a monopolhelyzetben lévő nagy élelmiszer-feldolgozó vállalatokkal: a Szegedi Konzervgyárral, a Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalattal, a Szegedi Szalámigyár és Húskombináttal, a Csongrád Megyei Tejipari Vállalattal, a Dél-Alföldi Pincegazdasággal. A szerződések csak formálisan voltak szerződések: ha a feldolgozó vállalat valamiért nem tudta átvenni a leszerződött árut, akkor a termelő jogi úton édeskevés kötbérre, kártérítésre tarthatott igényt. Amíg a KGST rendszere szilárd volt, ilyen jogvitára ritkán került sor, s az áttekinthetetlen és szabadon értelmezhető minőségi előírásokat is csak olyankor vették elő, ha valamit nem akartak átvenni. Amikor azonban 1990-ben a keleti piac felbomlott, azonnal egyértelművé vált, hogy a monopolcégek a kár döntő részét könnyűszerrel a kistermelőkre háríthatják.

A hatvanas-hetvenes évtizedek fordulóján Mórahalmon még egyformán népszerű volt a fűszerpaprika és a paradicsom termesztése. Ám akkor a paprika már leszálló ágban volt, a paradicsom pedig emelkedőben. A homokvidéki fűszerpaprika értékét a minőség adta korábban. A kiváló minőséget pedig a rengeteg gondos, lelkiismeretes kézi munka. A paprikaföldeken még szeptemberben sem lehetett gazt látni, így az őszi napfény bepirosított a csöveket. A házak oldala, vagy a néhol ma is meglévő paprikaszárító górék piroslottak a felfűzött paprikától. A kiszáradt füzéreket „csumázták" télen, a rokonok, szomszédok, barátok kalákában végezték azt a munkát. A kicsumázva, gyönyörűen kiválogatva leadott paprikából lehetett világhírű őrleményt készíteni.

A Paprikafeldolgozó azonban modernizálni akart. Kevesebb munkával nagyobb termést elérni. A kisebb hozamot adó homokföldek helyett ezért átirányította a termelést a feketeföldre. A korábbi fajtákat kiszorították, minden munkát, még a szedést is géppel szerettek volna elvégezni. A minőség látta kárát: az őrleménybe belekerült a levél, a kocsány, a romlott paprika, sőt egér, patkány is néha. Nem csoda, ha a vállalat elvesztette legjobb piacainak egy részét. A mórahalmiak közül ma kevesen termelnek fűszerpaprikát. Aki nagyobb jövedelmet remél belőle, az a termést nem adja oda nyersen a vállalatnak, hanem feldolgozza és a gyönyörű színű, kiváló minőségű őrleményt maga értékesíti. Ennek a paprikaőrlés állami monopóliumának megszüntetése után nincs különösebb kockázata, de mert más vidékeken is sokan csinálják, a piaci kereslet és az ár változó.

A paradicsom az a növény, amelynek munkája összhangban áll a mórahalmiak mentalitásával. Munkafázisai nehezek és rengeteg lelkiismeretességet igényelnek. Palánta korában óvni kell a fagytól, betegségtől, túlzott melegtől. Kiültetni olyankor szabad, amikor már éppen megszűnnek a tavaszi fagyok. Kapálását, permetezését nem szabad elhanyagolni, mert rámehet a termés harmada, fele. A termés nagy tömegű, mozgatása nehéz. Leszedni heteken át fegyelmezetten, az optimális érési időben szükséges. Ezt jól megtanulták a mórahalmiak — ám mindez csak addig gyümölcsöző, amíg a termésnek biztos helye van a piacon.

1991 szeptemberében a paradicsomtermelés is bizonytalanná vált. A Szegedi Konzervgyárat félig-meddig magánkézbe adták akkorra. Egy Balázs András nevű vállalkozó vásárolta meg tulajdonjogának 30 százalékát. Ez a kisebbségi tulajdonrész is elég volt neki arra, hogy megbízottja a szezon kellős közepén leállítsa az átvételt. A paradicsomtermelőket tömörítő termelőszövetkezetek és kft.-ék kétségbeesetten próbáltak érvényt szerezni a szerződésben foglalt jogaiknak: a kilónként 3,50-es védőárnak, a leszerződött mennyiség teljes átvételének, annak, hogy a közel 40 százalékos infláció idején ne tartsa vissza a jövő évig a paradicsom árát a konzervgyár. Ekkor látszott meg igazán, milyen gyönge lábakon áll a termelők jogvédelme. A paradicsomot nem lehet elraktározni, mert túlérik, elrothad. A bírósági eljárás a végtelenségig elhúzható: a megítélt kártérítést is elolvasztja az infláció, mire jogi úton hozzájuthat a termelő. A paradicsom szállítása drága: ha csak Kecskemétig fuvarozzák el, a védőárnak már akkor is jelentős részét megeszi a szállítás.

A termelők sűrűn kérdik, én is megkérdeztem: csak az igénytelennek tartott keleti piacon adható el a magyar paradicsom? A válasz az volt, hogy sajnos egyelőre csak ott, és csak akkor, ha tudnak fizetni érte. A lévonalak, a sűrítményt csomagoló gépek ugyanis olyanok, amelyek nem teszik lehetővé, hogy igazán kiváló és külsejében is tetszetős legyen a sűrítmény, amely bármely nyugat-európai üzletben magára vonja a vásárló figyelmét. A nemzetközi kereskedelemben, különösen az élelmiszereknél jelentős korlátozások vannak. A külkereskedelem egyébként is szakma: nyelvismeret, helyismeret, bejáratott kapcsolatok kellenek hozzá. Ezért nincs esélye annak, ha a termelő maga próbál házalni az árujával. A Szovjetunióban is bizonytalan most a helyzet: igény volna, de pénz nemigen. Nem is tudni pontosan, hogy az átalakuló birodalomban kivel tárgyaljon a kereskedő: aki ma aláírja a szerződést, lehet, hogy már nem is lesz a helyén, mire a fizetésre kerülne sor.

Megkérdezném Börcsök Jánost, a Homokkultúra Szakszövetkezet lévonalát és a felvásárlást működtető kft. vezetőjét, nem tudnának-e közönséges árucsereüzlet keretében behozni valamit Oroszországból a mórahalmi paradicsomsűrítményért cserébe. Azt felelte, kevés ott a nálunk is eladható csereholmi. A fenyőfűrészáru és a nyersolaj a legbiztosabb, de fűrészáruból éppen ezért már telített a magyar piac, a nyersolajat pedig hiába hozza be valaki, semmit sem ér, ha a százhalombattai olajfinomító nem dolgozza fel. Márpedig az a vállalat is monopolhelyzetben van, és féltékenyen őrzi a saját területét.

Nyugaton sem sokkal jobb a helyzet. A kivitel bizonytalan, a vevő csak első osztályú minőséget hajlandó megvenni, meg kell előlegezni a szállítás és a csomagolás költségeit, továbbá a kereskedő csak akkor fizet, ha már neki sikerült eladni az innen kivitt árut — vagyis a kockázat itt is a termelőé.

Azért időztünk ennyit a paradicsomnál, mert az itt elemzett porblémák nagyjából hasonlóak a többi terméknél is. Amikor a zöldség, gyümölcs megterem a mórahalmi gazdák földjén, akkor még kiváló minőségű, a világ bármely hasonló árujával versenyképes. Mire azonban eljutna a fogyasztóig, már közepes minőségű, csúnyán csomagolt tucatáru lesz belőle.

Régebben egy-egy átmeneti túltermelési válságon átsegítette a mórahalmiakat az, hogy a kisgazdaságok több lábon állnak. Termelnek zöldséget, gyümölcsöt, a gazdák hordják termékeiket a szakszövetkezeti, sőt, az áfészes átvevőtelepre, hizlalnak sertést, tartanak szarvasmarhát vágóra és tejtermelésre. Ma szinte mindegyiknek az értékesítése egyszerre került válságba. A legjobb években, 1980-tól '83-ig évente 19 ezer hízósertést, több mint 500 vágómarhát, 2000 hektoliter tejet szállítottak el évente Mórahalomról.

1991 februárjában a húsipar közölte, hogy nem tudják átvenni a tagoktól a leszerződött állatokat. Teli a tárolóik hasított sertéssel, a frissen fölvásárolt árut nem tudnák hová tenni. Rengeteg sertés túlsúlyos lett, a szóbeszéd szerint némelyik szegényebb gazdának már a saját szájától kellett megvonnia a falatot, hogy takarmányt tudjon venni a disznóknak. Viharos napokat éltek át a szakszövetkezet vezetői. Volt olyan nap, amikor 30-40-en álltak sorba, hogy tudnak-e hízót átvenni tőlük, és gyakran kellett azt mondani, hogy sajnos, egyet sem. Sokan levágták, lefagyasztották saját fogyasztásra a hízókat, hogy ne kelljen már tovább etetni őket. Sok anyakocát is leöltek, hiszen a nyári vásárokban szinte senkinek sem kellett a malac. 25-30 kilós süldőket kínáltak nevetségesen alacsony, 8-900 forintos árért, és még így is hiába. A Földművelésügyi Minisztérium a nyár közepén központi támogatással olcsóhús-akciót szervezett. Ennek keretében felvásárolták a kint lévő hízókat, némileg a malacpiacon is megugrott a kereslet. Késő őszre azonban ismét visszaállt az érdektelenség.

Gondok voltak a tejfelvásárlással is: a vállalat nem tudott időben fizetni. A tejtermelés az életmód változásával egyébként is átalakulóban volt. Régebben szinte minden család tartott tehenet, de csak egyet-kettőt, ami elsősorban az önellátást biztosította, s a maradék tejet hordták el a csarnokba. A tehéntartás, a napi két-háromszori fejes azonban nagy rendszerességet igényel, ezért az utóbbi időben már csak az idősebbek tartottak szokásból tehenet. A fiatalok közül néhányan pedig vállalkozásszerűen, 10-15 állatot is tartva, nekik legelőt bérelve, gépi fejest alkalmazva foglalkoztak tejtermeléssel.

Az elbizonytalanodás a fóliás primőrtermelésre is vonatkozik. Az igazi extra-ár a fűtött fóliasátrakban termelt árut illette meg. Korábban ehhez föl lehetett használni az államilag dotált háztartási fűtőolajat, az utóbbi időben azonban ennek is literenként 20 forint fölé emelkedett az ára, így egy hidegebb télen ráfizetéses lehet az egész termelés. A fóliás virágtermesztésbe kevesen mertek belevágni, a zöldség is, a virág is ki van téve az elszegényedés miatti keresletcsökkenés veszélyének. A kicsiben történő piaci árusítás jelent ugyan átmeneti megoldást, hiszen ott több-kevesebb áru bizonyosan elkel — ez azonban csak a családok életszínvonalának szűkös fenntartására, vagy a visszaesés mérséklésére elegendő.

A vállalkozók ennél azért jobb perspektívákra számíthatnak. Két mórahalmi vállalkozó rövid portréját illesztem ide. A választás talán esetleges volt, de az életutak jellemzőek.

Ábrahám Ferenc több, mint 10 éve foglalkozik fóliás primőrtermeléssel. Szántóföldön azelőtt is termeltek paradicsomot, a palántát üvegházban nevelték hozzá. Az első fóliasátruknak még fából volt a váza, alapterülete is kicsiny. A fűtést légbefúvós kazán biztosította. Kezdetben sok volt a gond, mert a szakmai fogásokat kénytelenek voltak a saját kárukon megtanulni. A hasonló vállalkozók többsége féltékenyen őrizte azt, amire magától rájött. Egy újszegedi szakember adott nekik tanácsokat.

Fokozatosan nőtt a fóliával borított terület, 200 négyzetméterről jóval 1000 négyzetméter fölé. A favázat fölváltotta a hegesztett vasváz, korszerűbb kazánokat vásároltak. A vállalkozásból szerzett pénz egy részét folyamatosan visszaforgatták új beruházásokba. Körülbelül 5 év után jutottak el oda, hogy külön nevelősátort hozzanak létre a palántának — ebben a szakaszban nagyon érzékenyek a növények, s fejlődésük nagyban befolyásolja a termést, ráadásul kisebb helyen takarékosabban megnevelhetők.

Most, hogy a szántóföldi paradicsomtermelés elbizonytalanodott, úgy döntöttek, azzal fölhagynak, és valamennyivel még növelik a fóliával fedett területet, hiszen a primőr értékesítése nem függ a monopóliumok vagy a szovjet utódállamok sorsától. A sátrak egy részében uborkát is termesztenek. Ez vonzó, mert drága, de tartanak is tőle, mert a paradicsomnál érzékenyebb növény.

A tanulópénzt többször megfizették — először például azzal, hogy lyukas volt a kazán, és a belső térbe került szénomonoxid kárt tett a növényekben. Máskor rossz összetételű talajt töltöttek a nylontasakokba — ki kellett borogatni, és újratölteni. Azóta inkább bevizsgáltatják. Éppen, mert ilyen apró dolgokon múlik a termés, Ábrahám Ferenc csak a család munkájára számít. A csúcsmunkákban segítenek a szülők, testvérek, akik már gyakorlottak és lelkiismeretesek. A mindennapos munka azonban a fiúkkal együtt hármukra marad. Lányuk egyetemista, a fiuk mezőgazdasági gépszerelő. Segítenek, amikor tudnak — a fiú többet, a lány kevesebbet. Idegen munkaerőt nem szívesen alkalmazna. Azt mondja, aki lelkiismeretes és ügyes, az nem megy el napszámba, aki meg elmegy, arra ekkora értéket nemigen bízhatnak rá.

Ábrahámék Szegeden, a nagybani piacon adják el a termés zömét. Sok kereskedővel alakult ki jó kapcsolatuk az elmúlt évtizedben, gyakran a házhoz is eljönnek az áruért. A gazda azt mondja, Budapestet nem szereti, mindig ott dugul be először a piac. Megpróbálták Békéscsabát, Debrecent, de az ottani piacok sem olyan biztosak, mint a hosszú távú, stabil személyes kapcsolatok. Egy befektetett forintból ők még a mai olajárak mellett is elérnek 4 forint bevételt — de ebbe nem számolják bele a család éjjel-nappali munkáját.

Ábrahám Ferenc úgy érzi, nagyjából elérte ennek a vállalkozásnak a határait. Más területre átnyergelni nem kíván — ez megtérül, sínen van, jól bevált. A konkurrenciától nem fél — anyagiakban és tudásban olyan előnye van, amit a kezdők nem hozhatnak be. A primőrtermelő vállalkozását azért sem akarja tovább bővíteni, mert a lánya már értelmiségi lesz, a fia pedig megcsinál ugyan mindent, amit mondanak neki, de igazából a gépek érdeklik, és csak azokkal tudja elképzelni az életét.

Sárkány Dezső olyan vállalkozó, aki ugyan a mezőgazdaságban kezdte, de mára már átlépett a közúti fuvarozás területére is. Fiatal korában kuláknak minősítették a családját, csaknem kitelepítették őket. Egy időre elhagyta a mezőgazdaságot: volt állami vállalatnál gépkocsivezető, volt taxis is. Kiszakadt a megszokott környezetéből, sok emberrel és sokféle helyzettel ismerkedett meg. Sokfelé járt az országban, és ez tágította a szemléletét.

Szülei tanyáján először sertéstelepet rendezett be, de a Mórahalmon szokásos 5-10 disznó helyett százával tartotta az állatokat. Anyagi gyarapodása miatt sok irigye támadt, és mert a nyolcvanas évek elején még nem támogatták a magánvállalkozókat, üzérkedés vádjával 31 hónap börtönbüntetésre ítélték. A „bűncselekmény" az volt, hogy a saját pénzén vásárolt teherautót, ezt szabályos szerződéssel a kiskundorozsmai Munkás Áfész rendelkezésére bocsátotta, maga választott rá gépkocsivezetőt, és részesedett a gépkocsi működtetésének hasznából.

Mórahalmon elsőként kezdett iparszerű libatenyésztéssel foglalkozni. A mezőkovácsházi áfészhez taxisként vetődött el, ott ő is kedvet kapott a libához, noha soha azelőtt nem foglalkozott vele. Megkapta a receptet és kiváló tömő alapanyagot állított elő. Olyan eredményeket ért el, mint mások kevesen. A liba rengeteg munkát, nagy fegyelmet igényel, viszont a befektetett pénz és a munka néhány hónap alatt megtérül.

1991 májusában kezdett a nemzetközi fuvarozási vállalkozásba. Az általa működtetett Sirály Kft. világbanki kölcsönből vásárolt nyugati kamionokat. Csaknem 30 millió forint kölcsönt vett fel. Vállalkozásának havi forgalma 5-5,5 millió forint, évente három millió forint kamatot fizet. Úgy tervezi, hogy négy év alatt kifizeti a tartozásait, attól kezdve a még jó állapotban lévő kamionok tisztán neki termelik a hasznot.

Sárkány Dezső vállalkozásaiban két kulcsfogalom van: a szorgalom és a minőség. Ma is hajnalban kel, személyesen is részt vesz a disznók etetésében. Délelőtt Szegeden van, a Sirály Kft.-nél. Nem o szervezi a fuvarokat, csak felügyel a munkára. Sokat utazik — például a magyar bankok lassúsága miatt Bécsben nyitott folyószámlát.

Véleménye szerint Mórahalmon azért kevés a vállalkozó, mert kevés a minta, akitől a fogásokat és a szemléletmódot eltanulhatnák. Ez azonban már változóban van - hozzá például sokan járnak tanácsért, s egyre több sikeres követője lesz.

 

2. Sorvadó szakszövetkezet

Az elmúlt évtizedek gazdasági felemelkedésének mórahalmi sikerszervezete a szakszövetkezet volt. Sorozatos egyesítések után Dobó Szilveszter elnökletével alakult ki a mai egyetlen szakszövetkezet, a Homokkultúra, amely az egész településen összekapcsolta a kistermelők munkáját a feldolgozó iparral, termelést szervezett és gépi szolgáltatást nyújtott. A legfontosabb munkaadó volt a településen: a közös földeken és az irodákban, műhelyekben mintegy 500 embernek adott munkát és megélhetést. Kétségtelen, hogy a szakszövetkezeti forma előnyei viszonylagosak voltak. Mórahalmon a gyakorlatban igazolódott be. hogy a szakszövetkezet életképesebb, mint a termelőszövetkezet. Az 1949-ben alakult és az '56-os forradalmat is túlélt Vörös Október Tsz. gazdaságilag vált menthetetlenné, és a nyolcvanas évek derekán nagy politikai megbotránkozást keltve beleolvadt az alacsonyabb rendű tulajdonformának tartott Homokkultúra Szakszövetkezetbe. Ám az is igaz, hogy a szakszövetkezetek is kényszerrel létrehozott szervezetek voltak, s nem a tagok szabad elhatározásából jöttek létre. Azt is sokan szóvá tették, hogy túl sok ott a fölösleges ember; alig férnek már az irodákban azok, akiknek a munkájára nincs igazán szükség, bérüket pedig a kötelező vagyoni hozzájárulásból és a tagoktól visszatartott, úgynevezett nagyüzemi felárból fizették.

Nem lehet egyértelműen megítélni, valójában mennyi fölösleges embert tartott el a szakszövetkezet. Nem vitás, hogy egy ésszerűen szervezett társadalomban kevesebb a bürokrácia. Ám a Kádár-korszak rendszere központilag írt elő számos kötelezettséget a szövetkezeteknek, s nem volt szabad elhatározás kérdése, hogy ezeket teljesítik-e vagy sem. Végső soron az irodán ülő adminisztrátorok is mórahalmiak voltak, munkájuk egy része nélkülözhetetlen volt, munkahelyük mellett otthon is dolgoztak és termeltek ők is, s e több forrásból származó jövedelem is Mórahalmon maradt.

1. A Haladás Szakszövetkezet 1972. évi közgyűlésének elnöksége. Beszámolót tart Dobó Szilveszter, a szakszövetkezet elnöke.

 

2. A Haladás Szakszövetkezet 1972. évi közgyűlésén, balról jobbra Tanács István, Masa Szilveszter, Kiss Ferenc, Széll István, Nacsa János. Szabó Vilmos felvételei.

Kalmár István, a Homokkultúra Szakszövetkezet jelenlegi elnöke nem tudja, mi lesz a gazdaság jövője, A Parlament egyre halogatja a szövetkezeti törvény elfogadását, ám míg ez meg nem történik, leállított minden szervezeti átalakulást, így most tart a bizonytalanság: a korábbi 500 dolgozóból már csak 280-at tudtak megtartani, s a még megmaradottak helye is bizonytalan. Azt sem lehet tudni, egyben marad-e a szakszövetkezet. A Kárpótlási Hivatalnál nem túl sok egykori tulajdonos kérte vissza a földjét, igaz, a jelenlegi tagoknak eddig is tulajdonukban volt a föld, tehát ők nem esnek a kárptólási törvény hatálya alá, csupán azok, akiktől kényszerrel megváltották, mert elhagyták a mezőgazdaságot és elköltöztek Móra-halomról. A szakszövetkezet tagjai eddig is maguk használták földjüket vagy annak egy részét. Igaz, a táblásítás miatt sorozatos földcserékre is sor került, s ma sok parcellát más használ, mint aki tulajdonosa volt 1960 előtt. Az emberek óvatosak: visszakérhetnék azt a földjüket is, amit korábban betáblásítottak a közösbe, illetve vele azonos értékű másik darabot, de egyelőre félnek, hogy a meglévőn termelt árut sem tudják eladni.

Ma is lehetőség van a tulajdon nevesítésére. A szakszövetkezetben működik egy bizottság, amely ezeket a földügyeket intézi. A legtöbb vita abból származik, hogy az egykori tulajdonos a saját, eredeti parcelláit követeli vissza, azokon azonban már más gazdálkodik 20-30 éve. Sok ilyen földdarabot betelepítettek almával, őszibarackkal, sok pénzt és munkát fordították rá, s nem szeretnék ezt most elveszíteni. A törvényi szabályozás nem egyértelmű, a szakszövetkezeti bizottság pedig igyekszik a tulajdonost és a föld mai használóját megegyezésre ösztönözni. Ha ez nem jön létre, akkor a jelenlegi földhasználó dolgozhat tovább a földön — ám ez a megoldás is csak ideiglenes, A végső döntést a Parlament mondja ki, ha majd megalkotja az új szövetkezeti és földtörvényt.

 

3. A mezőváros

A szakszövetkezeti forma és a magángazdálkodás fennmaradása miatt a mórahalmi tanyák nem sorvadtak el annyira, mint a termelőszövetkezetes településeken, például a várostól távolabb eső Rúzsán vagy Pusztamérgesen. Szerepet játszott a sorvadásban, illetve a megmaradásban a tanyák elhelyezkedése is: az országhatárhoz közel, a főúttól és a faluközponttól távolabb eső tanyák jobban elnéptelenedtek, mint az 55-ós út mentén, illetve a falu közelében lévők. Ezeket városi lakosoknak hobbytanyának is sokkal nehezebb volt eladni, mint a jobb helyen lévő házakat.

Érdekes ellentmondás, hogy noha Csongrád megyében dr. Komócsin Mihály tanácsi és pártvezetői korszaka alatt erőteljes volt a tanyavilág felszámolására irányuló törekvés, mégis éppen Mórahalom rendezték meg 1976-ban a Hazafias Népfront elnökségének, és országos elnökhelyettesének, S. Hegedűs Lászlónak a védnökségével a második országos tanyakonferenciát. Murányi György tanácselnök bátorságát dicséri, hogy vállalkozott a rendezésre. A részt vevő falukutatók, szociológusok, újságírók kimondták, hogy az addigi tanyapolitika nem folytatható tovább. (Ettől függetlenül persze folytatódott.) Meg kell engedni a tanyák korszerűsítését, el kell látni őket a legalapvetőbb infrastruktúrával — elsősorban villamos árammal. Ha azt akarjuk, hogy ott emberek az országnak élelmiszert termeljenek, akkor emberhez méltó körülményeket kell teremetni nekik —érveltek a konferencia résztvevői.

A hatalom nem akart engedni. Hivatalosan csak a nyolcvanas évek végére adták föl azt az elképzelést, hogy a szakszövetkezeteket, ha eijón az ideje, átalakítsák termelőszövetkezetekké. Márpedig a tanyák útjában voltak a táblásításnak, s a központosított, diktatórikus hatalom számára volt még egy hátrányuk: az elkülönülten élő embereket sokkal nehezebb volt szemmel tartani, mint az egymáshoz közel lakókat.

Sok családban a fiatalok elköltöztek a faluba, s a még munkaképes szülők maradtak a tanyán. Új tanyát tilos volt építeni, felújítani azonban lehetett. Ez a tény, s a helyi hatóság elnéző viselkedése biztosított némi mozgásteret a tanyaiaknak, hogy lakóhelyüket korszerűsítsék.

3. A kisvasút utolsó útja 1975-ben. Szabó Vilmos felvétele.

1975-ben megszüntették a Szeged—Ásotthalom—Halastelek között közlekedő kisvonatot, hamarosan a síneket is fölszedték, nehogy vissza lehessen állítani. A tanyákról való elvándorlás következtében csökkent a forgalom a tanyai boltokban, s ez maga után vonta az ellátás rosszabbodását. Lassan forgott a pénz, inkább veszteséges volt egy-egy üzlet, alig járt jutalék a boltosoknak, s olyan keveset kereshettek, hogy alig találtak már jó boltost. A szállítók sem szívesen járták a földutakat olyan apró tételek kedvéért, amilyeneket ezeken a helyeken rendeltek. Volt és van néhány kiemelkedően ügyes boltos és jól ellátott bolt a mórahalmi tanyákon, alapvetően azonban romlott az ellátás.

1973—74-ben a posta megszüntette a tanyavilágban a levelek, újságok házhoz kézbesítését. A forgalmasabb helyeken, nagyobb keresztutaknál zöld ládasorokat állítottak fel, azokba szórták bele a küldeményeket. Eleinte a jövedelemadó kivetéséről szóló ajánlott felszólítást még házhoz vitték, később azonban már a táviratokat is a ládába hajították. Ez a helyzet mind a mai napig nem változott.

A hetvenes évek elején, amikor Mórahalom elkezdte a várossá válás hosszú menetelését, még működött a költségvetési pénzek elosztásának kettős rendszere. Beleszólt a megyei és a járási tanács (utóbbinak később a testülete megszűnt, csak a hivatala maradt meg), hogy melyik község mire mennyi pénzt kaphat. Ezért e hivatalok elosztásért felelős vezetőivel ajánlatos volt jóban lenni. Mórahalom sok mindent megépíthetett azért, mert Murányi György jó kapcsolatot tartott fenn a szegedi hatalmasságokkal. Jellemző példa a telepszerű, akkor célcsoportosnak nevezett lakások ügye. Egy község az eredeti tervek szerint négy ilyen lakásra kaphatott pénzt. Sok helyen azonban nem vállalták az építkezést, így a tervidőszak végére kimaradt pénzt, 21 lakásra valót Mórahalom kapta, amiért vállalta, hogy fölépíti ezeket a lakásokat.

Sok vitát váltott ki, hogy mennyire nem illenek a környezetükbe ezek a kockaházak; ez igaz is. Az is igaz viszont, hogy akkoriban az állam csak az ilyet támogatta anyagilag. Az első beköltözők közül már senki sem lakik bennük, hiszen szűk, kert és saját udvar nélküli lakások ezek — de egy fiatal párnak a közös élet első éveiben nagyon jó szolgálatot tesznek.

A házasságkötő terem építésével is kockázatot vállalt a tanács. Előzőleg az adóügyi tisztviselő szobájában eskettek, ahol nemigen lehetett ünnepi hangulatot teremteni. A házasságkötő teremmel viszont kibővítették a községházát, akkoriban pedig tilos volt új irodákat építeni. Ezt a rendeletet megszegték, s egy ideig nem lehetett tudni, fegyelmit vagy vállveregetést kapnak-e érte. A Kádár-korszakban annyi ostoba, nemcsak a józan észnek, hanem egymásnak is ellentmondó jogszabály volt egyszerre érvényben, hogy ha valaki mindegyiket be akarta tartani, akkor bizonyosan semmire sem haladt. Ebből a szempontból tipikus volt az is, ahogyan az új óvoda épült Mórahalmon. A községi tanácsnak volt erre egy kevés pénze, de nem elegendő. Ennek ellenére belevágtak az építkezésbe, mert a tapasztalatok azt mutatták, hogy aminek a fala egyszer kinőtt a földből, azt már nem hagyták, hogy félben maradjon. Kisebb-nagyobb huzavona után mindig megadta a megye a szükséges összeget. A sportcsarnok építésekor is 14-15 milliót terveztek, végül 26 millió forintba került az egész, és a különbözetet itt is sikerült kicsikarni hozzá. Más kérdés persze, hogy amiből Mórahalomnak haszna volt, az mennyire járult hozzá más települések lemaradásához.

A strandfürdő új medencéje Kószó Dezső használtalkatrész-kereskedő 2 millió forintos támogatásával épült. Bár a mozgássérült idős kereskedő személyéről Mórahalmon megoszlottak a vélemények, főleg a róla készült, s a faluban külön is bemutatott film kapcsán, tény, hogy ő volt a település legnagyobb adófizetője. Az sem mellékes, hogy lehetett úgy érvelni a pénzosztó hatóságok előtt, ha egy mórahalmi polgár képes 2 millió forintot áldozni azért, hogy legyen új fürdőmedence, akkor a tanácsnak, s a felsőbb hatóságoknak muszáj kipótolniuk a szükséges összeggel — ebben az esetben 13 millió forinttal.

A fejlődés egyik állomása 1984. január 1., amikor városi jogú nagyközségi címet kapott Mórahalom. 1989. március l-jével pedig várossá nyilvánították. A cím önmagában még nem teszi várossá a települést, hiszen alig van ipar, s a kereskedelemnek és a szolgáltatásnak is ellentmondásos a helyzete. Szeged túlságosan közel van, s az ottani kínálattal nehéz versenyeznie az áfész üzleteinek — elsősorban az iparcikk áruháznak. A tisztességes piaci versenyt erősítette, amikor a szakszövetkezet telephelyén megnyílt a műszaki cikkek nagy választékát kínáló gazdabolt.

Az elmúlt két évtizedben a külterületeken jelentősen csökkent a lakosság lélekszáma, a belterületen pedig növekedett. Erre az időszakra esik a nagy építkezési hullám, amelynek csúcspontja a hetvenes évek második fele. A nyolcvanas évek elejétől az állam is elismeri a magánerős, családi házas építkezés létjogosultságát, és jelentős hitellel támogatja. 1970-ben a belterületen 798 lakás volt, a külterületen 1168. 1980-ban a belterületen már 1206, a külterületen 981 lakást tartottak számon. 1990-ben a külterületen 728, a belterületen 1454 lakás volt. Időközben az összlakosság 340 fővel csökkent.

Minél fiatalabb egy lakás, annál nagyobb és komfortosabb. A lakások közel fele háromszobás vagy annál nagyobb. Egy szobára egy lakos jut. A mórahalmiak jobban szeretik az egyedi tervezésű családi házat a típustervnél — a tervezőnek figyelembe kell vennie az építettető speciális igényeit. A ház gyakorlati funkciói ma még gyakran háttérbe szorítják az esztétikai megjelenését, bár egyre több a szemnek is tetszetős, városképet javító épület. Az utóbbi idők áremelkedései miatt is engedni kényszerülnek olykor a külső megjelenés szépségéből. Gyakori, hogy kalákában építkeznek, a kőművesek közül sem mindenki tudja vagy szereti alkalmazni a bonyolultabb formai megoldásokat.

A telkek átlagosan 400 szögölesek, ami jelentős kertészeti kultúrát tesz lehetővé a lakóhely mellett. Az állattartással már vannak gondok: nagyobb számban a környezetszennyezés miatt nem tarthatók állatok a belterületen. Sokan élnek emiatt kétlaki életet: a gazdaság kint van a tanyán, a kényelmes lakás a városban, s autóval, traktorral naponta ingáznak a kettő között. A lakásépítésben is megfigyelhető a mórahalmiak takarékos és biztonságra törekvő szemlélete: a legtöbb új házban központi íűtés van, de kettős tüzelésű kazánnal, amely működhet vezetékes gázzal és fával, szénnel, de akár még kukoricacsutkával is.

Az elmúlt évben lelassult az építkezések üteme. A korábbi időszakban átlag négy év alatt építettek készre egy-egy családi házat, ma már ez öt-hat évre is elhúzódik az árak emelkedése miatt. Várható, hogy a következő időszak a külterület rekonstrukcióját hozza: máris egyre több új tanyaépületet látni, s a farmgazdálkodás megkívánja, hogy a nagy mértékű eszközöket, állatállományokat folyamatosan felügyelje valaki, illetve hogy a gazda a gazdaság közelében lakjon.

4. Falukép, az Úttörő utca a hetvenes évek elején. Szabó Vilmos felvétele.

Az elmúlt évben lelassult az építkezések üteme. A korábbi időszakban átlag négy év alatt építettek készre egy-egy családi házat, ma már ez öt-hat évre is elhúzódik az árak emelkedése miatt. Várható, hogy a következő időszak a külterület rekonstrukcióját hozza: máris egyre több új tanyaépületet látni, s a farmgazdálkodás megkívánja, hogy a nagy mértékű eszközöket, állatállományokat folyamatosan felügyelje valaki, illetve hogy a gazda a gazdaság közelében lakjon.

A mai települési rendszerben nincs olyan fogalom, hogy mezőváros. Erdei Ferenc és mások értelmezésében ez tanyás határú várost jelent, ahol az árutermelő mezőgazdaság a városszervező tényező. Ez Mórahalomra is igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy itt a külterületről a belterületre áramlás folyamatát az adminisztratív kényszer is siettette, ezáltal fokozódott a városiasodás, ugyanakkor a tanyák gazdasági funkciója ma ismét erősödik.

Mórahalom 1984 óta rendelkezik némi közigazgatási központjelleggel is: például a vonzáskörzetéből idetartoznak a másodfokú építési hatósági ügyek. Ha sikerülne megteremteni a mezőgazdasági szakiskolát, akkor ez is központ jellegét erősítené, mint ahogyan a fürdő körül kifejlődni látszó vízgyógyászati és reumatológiai orvosi munka is vonzza más települések betegeit is. Ahhoz, hogy valódi központi funkciói legyenek, e tendenciáknak kellene erősödniük, újabb vonzó szolgáltatásoknak meghonosodniuk Mórahalmon.

 

4. Á mindennapi élet

A legnehezebb szóval érni a középnemzedéket. A mai 30—50 évesekre hárulnak a legnehezebb terhek — talán ezért is olyan sok ebben a korosztályban a betegség, s az idő előtt bekövetkezett halál. A mórahalmi családok többsége megkóstolta már a szerény jólét ízét, s nem szeretnék föladni, amit eddig elértek. A város újonnan épült negyedeiben sok még a befejezetlen ház, amelyet a mai középkorosztály jobb időkben kezdett építem. Most egyszerre kellene befejezniük az építkezést, kisegíteni a minimális szakszövetkezeti járadékból élő idős szüleiket, és az életre való nyugodt felkészülést biztosítani a felnövekvő gyerekeknek. Ezek az emberek legfőképpen ónnön erejükben, tudásukban és szorgalmukban hittek eddig.

Fudala István plébános szülőfalujának, Nagybánhegyesnek a katolikus közösségével tudja összehasonlítani a mórahalmiakat. A nagybánhegyesi katolikusok összetartóbbak voltak, mert érte őket egy nagy megrázkódtatás: biztos egzisztenciájukat elveszítve földönfutóvá váltak, s 1946—47-ben a felvidéki kitelepítések során kerültek a mai lakóhelyükre. A mórahalmiak tudatát nem árnyékolja be ekkora trauma: itt több a katolikus, de kisebb az egység.

A plébános azt mondja, a tanyai miséken, a házszentelések során jól megismerte a mórahalmiakat. Számára az ősegyház életét idézték fel a házaknál tartott istentiszteletek, amikor a prédikátor is ottmarad a hívek körében, közösen költik el az ebédet, és beszélgetnek a világi és a hitbéli dolgokról. Nem szerencsés adottságú az itteni föld, s az emberek rengeteget dolgoznak. Egy tőről fakad bennük az öntudat, a büszkeség és a rivalizálás vágya. Egymást hajtják bele a munkába: a házszentelés során jól látható, hogy a házak külső kiképzése és belső berendezése is mennyire hasonlít egymásra a szomszédos területeken. Ha a másiknak van valamije, nekünk is legyen! Mi sem vagyunk rosszabbak nála — így gondolkoznak sokan.

A rengeteg munka közben kevesen adnak arra, hogy szellemileg is töltekezzenek. Sokszor előfordul, hogy az Új Ember című lapot, de talán más újságokat is a munkaképtelen idős családtag kedvéért járatják, és lemondják az előfizetést, amikor az idős ember meghal. A látás, más világok megismerésének igénye sem mindenkiben erős: a plébános és a maszek buszos vállalkozók közös erőfeszítéssel is ritkán tudják egy-egy zarándokúira kimozdítani a mórahalmiakat.

Fudala István is, Börcsök János is úgy érzi: Mórahalmon a kelleténél és a lehetségesnél is kevesebb a vállalkozó. Elég csak végigmenni az utcákon, s összehasonlítani a kitett cégtáblákat azzal, ami például Soltvadkerten, Kiskőrösön látható. Az ok valószínűleg az, hogy kevesen mernek kockáztatni, a járt utat a járatlanért elhagyni. Erős az emberekben az egymás iránt érzett bizalmatlanság is. Egyelőre nem látszanak közös vállalkozások, majdani, önkéntes alapokon szerveződő szövetkezetek csírái. A családi kereten nem szerveződnek túl a gazdaságok, s a gazdák, ha lehet, igyekeznek egymás rovására is nyerni.

A lelki terhelést nehezen viselik a mórahalmiak. Gyakori az öngyilkosság. Okai között itt is vezet az italozás, amely tönkreteszi a családi életet. A legtöbb ember megtermeli a családnak szükséges bort, pálinkát, s csak az akaraterőn múlik, hogy mennyire fér meg tőle. Az italos ember előbb-utóbb lemarad a versenyben, megromlik a viszonya a környezetével, s ebből csak az önpusztításba képes menekülni.

280 gyerek jár hittanra, templomba pedig többségben az idősek. A középnemzedék, amely az élet legnagyobb terheit hordozza, a hitéletre sem ér rá. Vékony réteg az, amelynél ma is komoly és mély a vallásos érzület, s bár a plébános reménykedett ebben, arányuk nem változott a szabad választások óta sem.

A mai idősek egy része áldozata az életformaváltásnak. Ők fiatalabb korukban még a régi korok szokása szerint bántak a saját szüleikkel: életük utolsó percéig becsülték, gondozták őket, részben, mert az öregeké volt a tulajdon, részben, mert lassan változott a világ, s az idős ember felhalmozott élettapasztalata a fiatalok számára is bármikor felhasználható érték volt. Mire azonban ők megöregednek, a tulajdonnak (már és még?) nincs akkora jelentősége, a gyakorlati tapasztalatok nagyobbik része pedig elértéktelenedik a gyors iramban változó világban.

Ellátogattam az öregek napközi otthonába, amelyet most gondozási központnak hívnak. Bodó Zoltánné és Szűcs Gáborné mondta el, hogyan segítik szűkre szabott pénzükből az időseknek azt a rétegét, amely valamilyen okból erre rászorul. A klubnak, ahová hétköznap, a nappali órákban járnak az idősek, 31 tagja van. Közülük 25-en itt is étkeznek. A gondozónők kijárnak a házakhoz is, ahol összesen 67 embert látnak el. Az idősek napközi otthonába akkor jönnek a gondozottak, amikor akarnak, és akkor mennek haza, amikor a kedvük tartja. Napközben kártyáznak, tévét néznek, kézimunkáznak, beszélgetnek. A gondozónők felolvasást tartanak, vallásos műsorokat vetítenek. Készült videofelvétel a klub életéről és a kirándulásokról is, gyakran megnézik. Nem tudnak betelni a huszadik század csodájával, hogy önmagukat láthatják a televízióban.

Sokat jelent az idős embereknek, hogy a klubban lehet mosni, fürödni, hogy a házi gondozónők a legtávolabbi tanyára is minden nap meleg ebédet visznek, bevásárolnak, gyógyszert íratnak és váltanak ki. A legtöbbet mégis lelkiekben nyújtja a gondozás: van kihez szólni, van mivel múlatni az időt. Még aki családban él, olykor az is megirigyelheti ezt a helyzetet, hiszen a fiatalabbak dolgoznak, nem érnek rá beszélgetni. Az idős ember az emlékeiről szeretne beszélni, miközben az unokát esetleg jobban érdekli a számítógép, mint a nagymama tucatszor hallott történetei. Az idősek klubjában a játékaik is hagyományosak: a kártyázok például szinte kizárólag zsíroznak vagy „kűdősbornyút" játszanak.

5. A Szociális Otthon gondozottjai, 1970-es évek. Szabó Vilmos felvétele

A tanyán élő gondozottaknak sem csak a konkrét segítség hiányzik, hanem az emberi jó szó, a beszélgetés. Kezdetben gyanakvóak, később azonban egyre jobban föloldódnak, megszeretik a hozzájuk járó gondozónőt, és nincs is ínyükre, ha gondozók valami okból váltják egymást. A rendszeres törődéstől az egészségük is javul az idős embereknek. A klub 31 gondozottja közül, noha mind 70-80 év között vannak, két és fél év alatt csak egy halt meg. Sokan lelkileg is fölszabadulnak az életüket addig jellemző állandó kötelességtudat alól. Van, aki megszólja őket, hogy már nem mindig a munka, hanem némi gondtalan pihenés is része az életüknek, a többség azonban egy idő után túlteszi magát a megjegyzéseken. Több a rászoruló, mint amit a központ áldozatos munkával és alacsony bérrel működő munkatársai el tudnak látni. Tevékenységüket pénz híján bővíteni nem tudják, de az önkormányzat segítségével és az évi 600 ezer forintos állami támogatással a jelenlegi állapotot szeretnék fenntartani.

A mórahalmi általános iskola 1991 márciusában fölvette Móra Ferenc nevét. Hargitai Imre igazgató szerint jobban ragaszkodnak a gyerekek az iskolához, ha van neve, s a névadó olyan személyiség, aki valamiképpen a szülőföldjükhöz is kapcsolódik. Az iskolában egyébként nem túl drasztikusan, de jelentős változásokat vezettek be. Az orosz nyelv kötelező oktatása megszűnt, helyette szabadon választott nyugati idegennyelveket tanítanak. Némelyik gyerek szomorúan jött rá, hogy bizony azért az angolt és a németet is tanulni kell, nem megy magától a fejükbe. Megváltoztatták a gyakorlati oktatás szerkezetét, a farmerképzés felé próbálnak elindulni.

6. Az Egészségház épülete. Szabó Vilmos felvétele.

Régi vágya a mórahalmiaknak, hogy legyen saját középiskolájuk. Volt már kezdeményezés, de valószínűleg azért nem tudott fennmaradni sem az általános gimnázium, sem a postaforgalmi szakközépiskola, mert itt nem ezekre volt szükség. A szülők többsége és az önkormányzat is azon a nézeten van, hogy mezőgazdasági profilú, gyakorlati képzést adó középiskolára volna szükség, hiszen itt ez a legfőbb megélhetési forrás, de aki szakismereteket akar szerezni hozzá, annak Makóra vagy Csongrádra kell mennie tanulni.

Aktuálisabb gond, hogy a társadalmi elbizonytalanodás miatt azt is nehéz ma eldönteni, hogy a végzősök milyen szakmában tanuljanak tovább. Egyre nehezebb bekerülni a szegedi középiskolákba. Sok szakmában csak úgy veszik föl ipari tanulónak a gyereket, ha a szakmai képzésérői a szülők gondoskodnak. Szándéknyilatkozatot kell vinni szakképzett iparostól, aki vállalja, hogy a szakmai ismeretekre megtanítja a tanulót. Nem bizonyítható, de hihető az a pletyka, hogy egy-egy ilyen szándéknyilatkozatért 50-70 ezer forintot is elkérnek az iparosok.

A kilencvenes évek mórahalmi hétköznapjainak egyik szomorú jelensége a munkanélküliség és a munkanélküli segély körüli viták. A kultúrotthonban tartott közmeghallgatáson tudatosult bennem, hogy ez milyen indulatokat vált ki a lakosság egy részében. Többen követelték, hogy igenis szervezzen az önkormányzat közmunkákat, ne adják oda csak úgy, munka nélkül azt a pénzt senkinek. Az ellenérzéseknek többféle oka van. Az egyik, hogy a kemény munkával megszerzett fizetések is meglehetősen alacsonyak, nem sokkal nagyobbak a munkanélküli segélynél. A mórahalmiak egy részében különösen erősen él az a mentalitás, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék". Mások pedig attól tartanak, hogy ha az állam eltartja a munkanélkülieket, akkor nem kényszerülnek rá, hogy elmenjenek a nagyobb gazdákhoz alacsony bérért napszámosnak.

 

5. Hatalomváltás után

A helyhatósági választásokon új vezetőség került Mórahalom élére. Előzőleg itt is megalakultak a politikai pártok helyi szervezetei. Három kisgazda, két kereszténydemokrata és egy MSZP-s képviselő került az önkormányzati testületbe, a többi képviselő pártoktól független. Mórahalmon a változások gerjesztője a Pátria-kör nevű, helyi értelmiségiek által szervezett egyesület volt. Nemcsak a testület cserélődött ki, hanem a polgármesteri címért folytatott szoros versenyben alulmaradt Murányi György korábbi tanácselnök is. A jelenlegi polgármester, Katona László, a Délmagyarországi Áramszolgáltató Vállalat mórahalmi üzemegység vezetője volt korábban.

Murányi György, akinek érdemeit a jelenlegi testület is elismeri, szeretett volna polgármester lenni. A Katona László mögött álló csoport és a szavazók többsége, viszont úgy ítélte meg, hogy gyors és határozott változás szükséges. Megváltozott a közigazgatásnak az a rendszere, amelyben Murányi otthonosan mozgott, s szerintük az új formákat új polgármesterrel az új testületnek kell megtalálnia. Mórahalmon nem jellemző a túlzott pártoskodás az önkormányzati testületben. Vannak viták, de senki sem igyekszik pártja érdekeit a város érdekei elé helyezni.

Koczor György építész vezetésével egy munkacsoport városrendezési programtervet készített. Azzal számolnak, hogy a következő 10 évben valószínűleg tovább csökken a lakosság lélekszáma, ugyanakkor növekszik a külterület szerepe. A város térszerkezetét, oktatási struktúráját, a külterületi utakat és ellátást a várható életmódhoz igazodva kell kialakítani. A mérnökök nagy szakmai tudással, rengeteg ötlettel készült tervet mutattak föl: arra azonban senki sem tud ma válaszolni, hogy mikor lesz pénz a megvalósítására.

Csak annyit lehet mondani, hogy a város újabb évszázadának kezdetén, a kelet-közép-európai történelem fordulópontján még Mórahalmon sem dőlt el semmi. A régió államainak békéjén, a demokratikus rendszerek megszilárulásán múlik, hogy eladhatók lesznek-e a mórahalmi termelők árui. Ha igen, akkor lesz értelme dolgozni, akkor itt maradnak a fiatalok, lesz igény, és lesz erő is megvalósítani mindazt, ami ma értelmes, de bizonytalan sorsú tervként fekszik a dossziékban.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet