Előző fejezet Következő fejezet

Reszler Gábor

Nyíregyháza újratelepítése a helytörténeti irodalomban

 

Nyíregyháza 1753-as újratelepítéséről szóló helytörténeti irodalmat áttekintve igazolódni látjuk azt a megállapítást, mely szerint a történelem nem más, mint a múlt hozzánk eljutó üzenete. Olyan üzenet, amit a jelen tesz felfoghatóvá. Hiszen mindennapjaink értelmét kutatva, a jövőt fürkészve erősödnek fel a múltnak olyan elemei, összetevői, melyeket korábban nem tüntettünk ki kellően figyelmünkkel. A múlt üzenetét mindig a jelenkor dekódolja. A nyíregyházi újratelepítésről szóló leírások, elemzések alapján jól elkülöníthetőek azok az alapkérdések, melyek a XIX. század utolsó harmadában keletkezett művektől kezdve napjainkig ívelően vissza-visszatérnek az egyes feldolgozásokban, ugyanakkor kiemelhetők azok a nézőpontbeli különbségek, hangsúlyeltolódások, amelyek a történészt, helytörténészt körülvevő jelen inspirálásából, ha úgy tetszik, a korszellemből fakadtak. A jelen keretek között a teljesség igénye nélkül a helytörténeti irodalom témánk szempontjából legfontosabb monográfiáit, tanulmányait vesszük sorra.

Nyíregyháza történetének első alapos feldolgozását Lukács Ödön készítette el. Az úttörő-jelentőségű mű 1886-ban jelent meg először, és Az újtelepülés és várossá alakulás kora című negyedik könyv első fejezetében olvashatunk gróf Károlyi Ferenc telepítési szándékáról, az „új gyarmatosok" beköltözéséről. Rendre sorakoznak a megkerülhetetlen kérdések: mennyire néptelenedett el Nyíregyháza a XVIII. század közepére, honnan és hányan érkeztek az új telepesek, miként viszonyult a telepítéshez a vármegye, és végül a megtelepedők milyen nehézségekkel küzdöttek meg? Lukács sem beszél Nyíregyháza teljes elnéptelenedéséről, csak a lakosok megfogyatkozásáról, mely körülmény megérlelte a település birtokosában, gróf Károlyi Ferencben a gondolatot, hogy „nagyobbszerű telepítvényt ültessen Nyíregyházára". (Lukács 1886. 196.) A szerző Szarvasról, (Békés)Csabáról, Mezőberényből, Orosházáról érkezett családokról beszél, holott a valóságban 1753 őszén csak a családfők jöttek el a nyíregyházi határba, hogy a föld minőségéről és a körülményekről személyesen tájékozódjanak. Szabolcs vármegye telepítéshez való viszonyulásával kapcsolatban gróf Károlyi Ferenc kérelmének 1752-es elutasítását Nyíregyháza korábbi „hatalmaskodásaival" és az attól való félelemmel magyarázza a város múltjának első történetírója, hogy a betelepítés után „ismét ide fognak szökdösni a megyei földesurak jobbágyai."(Lukács 1886. 196.) A végleges megtelepedéssel járó nehézségek sorában Lukács Ödön először báró Palocsay István özvegyének, Pethő Rozáliának fellépését említi, aki Károlyi telepítési eljárását beleegyezése hiányában törvénytelennek nyilvánította. Az 1754 júniusában tető alá hozott egyezség végül békét teremtett a két birtokostárs között, másrészt pedig megteremtődött a nyíregyházi határ egysége. A másik nehézséget, mely már-már az egész telepítés sikerét veszélyeztette, a szabad vallásgyakorlás akadályozása jelentette. Lukács Ödön a tokaji plébános panasztételének következményeként írja le a vallási türelmetlenség eme XVIII. századi példáját, kiemelve a vármegye új lakosokat pártoló, kivárásra játszó magatartását. A helytartótanács által elrendelt vizsgálatot ugyan „teljes kímélettel" lefolytatták, de a felküldött jelentésben „el nem mulasztván ajánlani a nyíregyházai lakosok ügyét", aminek azonban különösebb foganatja nem lett. Károlyi evangélikus lakosokat pártoló próbálkozásainak és a nyíregyházi telepesek sikertelen bécsi követjárásának részletei olvashatók az első várostörténetben.

A betelepítés leírása végig bővelkedik részletekben. A mű egyik erénye, hogy fontos forrásokat közöl, így például gróf Károlyi Ferenc 1753-as pátenslevelét, valamint a gróffal és Nyíregyháza határának másik birtokosával, báró Palocsay Istvánné Pethő Rozáliával 1754-ben kötött szerződéseket. Mivel Lukács Ödön a nyíregyházi evangélikus egyház történetét is feltárta, ezért nem véletlen, hogy bő teret szentelt a szabad vallásgyakorlás korlátozására irányuló kísérletnek, az új lakosok életét megkeserítő vallási türelmetlenségnek. Iránymutatónak bizonyult Lukács Ödön megállapítása a tekintetben is, hogy az újjátelepülést nem szűkítette le 1753-54-re, hanem 1753 és 1757 közé tette. A folyamat lezárását értelmezésében a megtelepedés után kötött 1754. évi egyezség lakosokra nézve kedvező 1757-es megerősítése jelentette. Ugyanabban az évben készítették elő a kiterjedt határ szállásokra osztását, hogy azután 1759-ben a szántóföldek mérésére és nyomásokra osztására sor kerülhessen.

Éble Gábor a „letiport Nyíregyháza" újratelepítésének históriáját az ecsedi uradalom történetébe ágyazta 1898-ban megjelent könyvében. „Jóformán kihalt és elhagyott tanyává süllyedt" településről írt, ahonnan a lakosok az adóterhek miatt százával szöktek el. így a XVIII. század közepén tartott hivatalos összeírás csak 24 gazdát és egy jobbágyot talált a Károlyiak birtokába jutott részen. (Éble 1898. 36-37.) A későbbi feldolgozásokból hiányzó elem, hogy gróf Károlyi Ferenc a pusztulásra jutott Nyíregyházát ingyen sógorának és megbízottjának, Rácz Demeternek kívánta adni, aki azonban az ajándékot nem fogadta el. 1752. március 21-én kelt levelében a grófnak azt írta, hogy a települést „véteknek tartanám pénzen is elvenni Excellentiádtól". A hely gazdasági előnyeire utalva pedig úgy fogalmazott, hogy „igen jó hely támadhat Isten kegyelméből belőle." (Éble 1898. 38.) Ez a biztatás élesztette föl Károlyiban a nyíregyházi puszta újratelepítésének gondolatát. Az eredeti okiratok alapján, a szerző igyekezete szerint minden részrehajlás elkerülésére törekvő munkából hiányzik az első 1752-es telepítési próbálkozás említése és annak vármegyei elutasítása. A pátenslevél kiadását 1753. május 23-ára datálja az általánosan elfogadott május 16-a helyett. (Éble 1898. 41.) Az igariak számára a gróf ugyanazon év június

24-én külön pátenslevelet adott, mely azonos kedvezményeket tartalmazott. Éble szerint Károlyi Ferenc megpróbált gróf Nádasdy Lipót kancellárnál puhatolózni, gondot jelenthet-e evangélikus vallásúak Nyíregyházára telepítése. Ám mielőtt még a királynőhöz fordulhatott volna jóváhagyásért, egész kis „kultúrharc" bontakozott ki a katolikus papság és a telepítő földesúr között. A vallási türelmetlenség szításában Éble Gábor érzékelhetően igyekezett a Károlyival rokonságban állott egri püspök, Barkóczy Ferenc szerepét kisebbíteni, és három túlbuzgó pap, a tokaji, tarcali és fényi plébánosok kezdeményezéseként állította be a katolikus egyház fellépését. Részletes leírását adja a vármegye Károlyihoz lojális magatartásának, ami Szabolcs vármegye élén álló tisztségviselőkre, különösen a Nyíregyházára települteket védelmező Szunyoghi Ferenc alispánra vonta a helytartótanács haragját.

Az 1900-ban Leffler Sámuel tollából napvilágot látott nyíregyházi várostörténetben a vallási türelmetlenség leírása félmondatnyi utalástól eltekintve („Miután a nemesszívű gróf (mármint Károlyi Ferenc - RG) a vallási dolgokban némileg lecsillapította a háborgó kedélyeket, az anyagiakra is kiterjesztette gondozását." Leffler 1900. 98.) kimaradt, és a szerző a betelepülés ismert epizódjainak sorra vétele mellett minden korábbinál nagyobb teret szentelt a közigazgatás megszervezésének. „A község igazgatását illetőleg, azt a bevándorlók, a gróffal egyetértőleg, úgy rendezték el, hogy egy főbírón kívül még egy törvénybírót (legislator), továbbá 10 esküdtet, egy lovashadnagyot, két tizedest, végre négy kisbírót választottak maguknak. Mivel a földesúrral kötött szerződés értelmében a 'beneficia regalia'-kat, maguk kezelték, e célra külön felügyelőket - inspectores - alkalmaztak, a serház, malmok, korcsmák és mészárszékek kezelésére." olvashatjuk Szabolcs vármegye millenniumi jubileumi kötetében megjelent tanulmányban. (Leffler 1900. 97.) A szerző megörökítette az első magisztrátus tagjainak neveit. A végleges letelepülés záróévét 1759-ben jelölte meg, amikor Bencs András bíráskodása alatt megtörtént a szállásföldek kimérése. Említést tesz a betelepülők mellett Nyíregyházán élő nemesekről, akik igyekeztek előjogaikat megtartani, de voltak olyanok is, akik a „közlakosokkal" egyenlő terheket viseltek. Leffler először utal arra a névadási szokásra, ami a származási helyből teremtett új családneveket. így lett a „Pest megyei Cinkotáról való család neve Czinkoczky, a Zavadszky-ak Zavadáról, a Tomasovszky-ak (eredetileg Kergyik) Tamásfalváról, Szugyiczky-ak, Szuchánszky-ak Szuháról, Gerliczky Gerlicéről. A nemeseket különféle okok miatt szintén elváltoztatott néven nevezték el, így a Figura családot előneve után Trsztyánszky-aknak, az előkelő Kovács famíliát Zemannak hívták." (Leffler 1900. 96.) Ennek az érdekes névadási szokásnak azonban eredetét és okait már nem kereste a tanulmány szerzője.

A Károlyiakkal kötött örökváltság szerződés századik évfordulójára, 1924-re készített jubileumi kötetben Szohor Pál újabb források közreadásával gazdagította Nyíregyháza történeti irodalmát. A korabeli Nyíregyháza utcáinak elhelyezkedését igyekezett rekonstruálni, az összeírásokból megrajzolni. A legnépesebb utcának a telepesek ötödének lakóhelyet adó Szarvas utcát találta. Kiemelte, hogy 1759-től már négy kerületre osztották a települést, úgymint Szarvas, Pazonyi, Debreceni és Orosz palétára. Nyíregyháza történetének feltárásánál elsőrendűen azokra a városi irattárban található összeírásokra támaszkodott, amelyekből a XVIII. század végéig terjedően a lélekszám, az állatállomány alakulása és részben a vallási megoszlás kibontható volt. Szohor megkísérelte az 1800-ban és 1819-ben készült térképek alapján meghúzni a Károlyi Ferenc, illetve Palocsayné által kézben tartott birtokrészek településen átfutó határvonalát, de erről végül XVIII. századi okmányok hiányában letett. A vallási türelmetlenség következményeinek nyomon követésekor Szohor Pál úgy látta, hogy Károlyi Ferenc gróf is az evangélikus nyíregyháziak jövőbeni katolizálására gondolt, akárcsak az egri püspök, és mindössze a végrehajtás módjában és tempójában volt kettejük között különbség. Ezt a megállapítását a szomszéd birtokoshoz, Palocsayné Pethő Rozáliához írt levelével igyekezett alátámasztani. (Szohor 1924. 202. és 204.) A kötet szerzője méltatta a római szentszék higgadt és tárgyilagos ítéletét, amely a reformátusok vallásgyakorlathoz fűződő jogai alapján a lutheránusoknak is megengedte hitük szabad gyakorlását. „Ha a szóban forgó elhagyott helyen megtüretik is a lutheránusok gyarmata, nem lehet attól tartani, hogy a katolikusok hozzájuk pártolnak. Mivel azon helyen a kálvinistáknak nyilvános vallásgyakorlathoz van joguk, nem lehetne megakadályozni, hogy oda akármennyién össze ne gyűljenek. Ezt a lutheránusoknak is meg lehet engedni." idézi a római kúria teológusainak határozatát. (Szohor 1924. 203.)

Nyíregyháza történetének „legfontosabb fordulópontjáról" Mérey Ferenc 1931-ben publikált tanulmányában található megállapítások tükrözik véleményünk szerint legjobban a korszellemet, a válsággal terhes jelen kivetülését a múlt eseményeire. Magáról a telepítés körülményeiről, összetevőiről igen tömören, tárgyszerűen ír: kitér a „közjóra" törekvő Károlyi Ferenc telepítési szándékára, a képviseletében eljárt szarvasi csizmadiamester, Petrikovics János szerepére, a megtelepedők létszámára, a Nyíregyházán megszállt utcákra, a népességszámában folyamatosan gyarapodó község kerületi beosztására. Nagyobb teret szentelt a megtelepülök „kiváló faji" tulajdonságainak! A népi tulajdonságok, „faji erények" között elemzi többek között a földszeretetet, szorgalmukat, takarékosságukat, buzgó vallásosságukat, ugyanakkor toleranciájukat a más hitűekhez, valamint „kollektív érzéküket, amely élesen megkülönbözteti őket az inkább elkülönöző magyar paraszttól." A birtokaprózódás hatásait kivédeni igyekvő kisbirtokosok „zárt gyűrűként övezik a várost. Kivándorlási ügynökök, kommunista agitátorok aknamunkája e nép között soha eredménnyel nem kecsegtetett, gazdasági válságok orvosolhatatlan kárt nem okoztak." olvashatjuk az első világháborút követő zaklatott évek élményeiben gyökerező megállapítást. (Mérey 1931. 22.) Palocsayné Pethő Rozália és gróf Károlyi Ferenc 1754-es megegyezését is elsőrendűen az új telepesek kiváló tulajdonságainak tulajdonítja. Áldozatos munkájukat tapasztalva járult hozzá a nyíregyházi határ másik részének birtokosa ahhoz, hogy az ő birtokrésze is „szorgalmas tót telepesekkel népesíttessék be, mégpedig promiscue, azaz a két birtok elválasztása nélkül, sőt azt egy községgé egyesítve, egy tiszttartó alá rendelve." (Mérey 1931. 23.) Az 1757-ben kötött 24 pontos szerződés részletes ismertetésével és a telepesek vallási érdekeiért folytatott hosszú harc áttekintésével zárul az újratelepítésről szóló fejezet.

A Nyíregyházával foglalkozó helytörténeti kutatás újabb eredményeket hozó periódusa az 1960-as, 70-es évekhez kötődik. Ha ezeken a műveken nyomott is hagyott a marxista történelemszemlélet, időt álló hozadékokkal és felismerésekkel jártak azok a vizsgálódások, melyek a gazdasági és társadalmi folyamatok hosszabbtávú összefüggéseire helyezték a hangsúlyt. Balogh István Nyíregyháza az újjátelepülés után című, 1976-ban megjelent tanulmányában azokra a helyi és személyes motívumokra mutatott rá, amelyek meghatározták Nyíregyháza benépesülését, a település első évekbeli sorsát. Megteremtették azokat a mozgató erőket, melyek generációk egymásra épülő törekvéseinek köszönhetően előbb a mezővárosi jogálláshoz, majd az örökváltsághoz és Nyíregyháza megyeszékhellyé válásához vezettek. Balogh István érdeme, hogy vallatóra fogta a nyíregyházi bírák évkönyveit, amiben többek között a telepesek emlékezete alapján megőrződtek a megtelepülés körülményei. Nyíregyháza betelepítésének sikere elválaszthatatlan gróf Károlyi Ferenc alakjától, aki a társadalomalakító közvéleményt kifejező szólás - „Német jobbágy pénzes zacskó, tót jobbágy túrós zacskó, magyar jobbágy perlő társ" - szellemében járt el az 1753-as pátense kiadásakor. Fontos összefüggés, hogy a vallás és vallásgyakorlás a XVIII. század derekán egy közösség számára életfontosságú tényező volt, a jobbágyok számára elérhető szabadság maximuma. (Balogh 1976. 15.) Emellett a pátenslevélben ígért kiváltságok sorában a háromévi adómentesség után évente földesúrnak fizetendő egy arany földbér mellett igazán előnyös volt a robotmentesség (Károlyi megígérte, hogy majorságot nem tart fenn Nyíregyházán), valamint a kisebb királyi haszonvételek - a bormérés, mészárszéktartás szabadalma, a vásárhelypénz és a malomtartás jogának - átengedése. Mindezeken felül az új lakosok engedélyt kaptak a Nyíregyháza közeli puszták bérlésére. A nyíregyháziak határhasználatának és gazdálkodásának XVIII-XIX. századi jellemzőit külön tanulmányban foglalta össze Balogh István. Az elemzés rámutat arra, hogy a puszták bérlésének köszönhetően megnövekedett a szilaj állattartás jelentősége, olyan kiszámíthatónak tetsző jövedelemforrást teremtve, ami megalapozta az örökváltsággal járó terhek felvállalását.

Cservenyák László részben a Károlyi-levéltár forrásaira támaszkodva az örökváltságokat előkészítő, megalapozó eseményként vizsgálta az újratelepítés körülményeit, lefolyását. Kiemelte a telepesek áramlásának időbeli szakaszait és a jobbágyaikat visszakövetelő felvidéki földesurak próbálkozásait. A korábbinál nagyobb figyelmet szentelt a megtelepültek vagyoni helyzete alakulásának, társadalmi rétegződésének. Hársfalvi Péter vélekedésével egyezően az újratelepítés fontos következményeként értékelte a hagyományos jobbágyi jogviszonyoknál kedvezőbb társadalmi helyzet megteremtését és azt a tényt, hogy az önkormányzatiságnak köszönhetően Nyíregyháza nem közönséges jobbágyfaluként, hanem magánföldesúri mezővárosként folytathatta életét. Az önkormányzathoz való jog a betelepülők által elért egyik nagyon fontos kiváltság maradt.

Hársfalvi Péter az 1753-ban elkezdett betelepítés értékét és fontosságát elsőrendűen az önkormányzatiság megalapozása szempontjából vizsgálta. Ezen kívül Nyíregyháza történetével foglalkozó tanulmányaiban az eltérő jogállású társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyának alakulását követte nyomon. Vizsgálódásai során igyekezett a nyíregyházi folyamatokat összevetni más, hasonló utat bejárt mezővárosok történetével. Először hangsúlyozta, hogy a Nyíregyházára települtek egyik nagy érdeme, hogy a telepítéskor kapott kedvezményeket meg tudták őrizni, a kapott jogokkal és kiváltságokkal ügyesen tudtak sáfárkodni, nem úgy, mint más szerződéses helységek lakossága. Meggyőzően cáfolta azokat a korábbi vélekedéseket, melyek Nyíregyháza emelkedését összekapcsolta a városban élt nemesek szerepével. (V. ö. Márkus 1943. 26-32.) Ellenkezőleg, a betelepülés utáni évtizedekben sem az volt a jellemző, hogy a nemtelen lakosság a városban lakó nemeseket különös tiszteletben tartotta, és elöljáróit közülük választotta volna. Sőt, ha a nemes „a nyíregyházi gyülevény közt" kívánt maradni, jobban tette, ha kiváltságait nem emlegette fel. (Hársfalvi 1963. 140.) A nem nemes lakosságtól, a kommunitástól bizalmat kapott városi vezetés rendkívül érzékeny volt belső demokráciájára, ezért „a nemesi jogállapotot nem részesítette valami megkülönböztető tiszteletben." (Hársfalvi 1963. 143.) Ahogy fentebb említettük, Hársfalvi Péter az önkormányzat nyíregyházi fejlődésének kiindulópontján azt a felismerést hangsúlyozta, hogy Nyíregyháza 1753 után lényegében mezővárosi jogokkal rendelkezett. Ennek a jogállásnak két legfontosabb kelléke adott volt, így az összes földesúri tartozások pénzben történő fizetése és a város igazgatásának jobbágyfalvakétól magasabb foka. Ez a magasabb fokú igazgatás elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a bírói és nótáriusi tisztség mellett már az első években is választottak esküdteket, hadnagyot, tizedeseket, kisbírókat és a kisebb királyi haszonvételek kezeléséhez inspektorokat, az adók beszedéséhez pedig perceptorokat. A mezővárosi státus további bizonyítéka, hogy az 1757-es szerződés kilátásba helyezte a vásártartási jog megszerzését és a mezővárosi jogállás királyi megerősítését. Igaz, hogy a vásártartási jogot és az oppidum (mezőváros) megnevezés használatát engedélyező privilégiumot csak 1786-ban II. Józseftől kapta meg Nyíregyháza, de a jogállás kiépülésével már az újjátelepítés utáni szerződések óta számolni kell. (Hársfalvi 1976. 34-35. és 1982. 13-14.)

Befejezésül a helytörténeti kutatások közelmúltban született, témánk szempontjából legfontosabb eredményeiről szólunk. Ez a kutatómunka szellemi műhelyként a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárához, személy szerint pedig elsősorban Kujbusné Mecsei Éva nevéhez kötődik. Az elődök nyomdokain haladva korábban nem, vagy nem kellő alapossággal használt forrásokat faggatva új kérdésekre keres, és talál választ. Galambos Sándorral közösen szerkesztett forráskiadás elé írt bevezetőjében Nyíregyháza XVIII. század közepi elnéptelenedésének mértékéről azt olvashatjuk, hogy a Károlyi családhoz került részen 36 népes telek volt, míg a Palocsayné részén 49 családfő élt. A Károlyi-levéltárból származó adatok nyomán végérvényesen lezártnak tekinthető tehát a kérdés Nyíregyháza XVIII. század közepi elnéptelenedéséről. Kujbusné Mecsei Éva a folyamatosságot hangsúlyozza a döntően evangélikus, magát tótnak nevező, kétezer lelket számláló parasztközösség kialakulásánál, amelyik már a betelepítéskor jóval kedvezőbb gazdasági és jogi körülmények közé került, mint amilyenben a környező települések lakossága élt. A XVIII. századi telepítések utolsó nagy hullámaként számon tartott nyíregyházi impopulációt kísérő három szerződés szerepe, a település történetére gyakorolt hatása egymásra épül, történeti folyamatba illeszkedik. A Károlyi Ferenc által 1753. május 16-án kiadott telepítési pátens elegendő földet, három esztendei adómentességet, a földesúri haszonvételek bérlését, valamint vallásszabadságot ígért, míg a lakosokra teherként mindössze gazdánként egy aranyforint adót rótt. Nyíregyháza két részbirtokosa között 1754-ben kötött szerződés szerint a település továbbra is osztatlan maradt, határát teljes egészében az ott lakók művelhették, mert egyik földesúr sem alakított ki majorságot, ezáltal nem tartott igényt a legnagyobb jobbágyterhet jelentő robotra. A „szabad évek letelte utáni életet" meghatározó 1757-es szerződés jelentőségét az adja, hogy ez az egyezség alapozta meg a városgazdálkodást, minthogy bérbe adta a közösségnek a földesúri haszonvételeket, valamint biztosította a nyíregyháziakat, hogy üzleti életben jártasabb görögöket és zsidókat nem enged letelepedni, másrészt a földesúr elegendő számú iparos bevándorlása esetén céh- és vásárprivilégiumot szerez. (Kujbusné Mecsei Éva 2001. 7.) Egy másik tanulmányában a Nyíregyházát érintő migrációs okok, lehetőségek és következmények feltérképezésénél is a hosszabb távon ható folyamatok bemutatására törekedett. A település lélekszámának alakulásánál érzékeltette, hogy a betelepítés után a betelepülés évtizedeken át tartott, és a község „evangélikus, szlovák szigetként" nem szigetelődött el, hanem a következő évtizedekben is nyitott, befogadó maradt. Kiemelten a kézművesek betelepülését pártfogolta a parasztközösség, de nem gördített akadályt az értelmiség beköltözése elé sem. Kujbusné Mecsei Éva kutatómunkájának további értéke, hogy a betelepülés mellett az elvándorlás jellemzőire is hangsúlyt helyezett. 1753-54-ben a régi lakosok közül többen azért vándoroltak át a közeli Újfehértóra, Debrecenbe és más hajdú városokba, mert nehezményezték az új lakosoknak adott kedvezményeket, valamint régi hajdújogaik érvényesítését remélték új lakóhelyükön. 1756-ban több új lakosban is megfogalmazódott az elköltözés gondolata, mert nem építhettek evangélikus templomot, valamint sok forsponttal, megyei porcióval és királyi dézsmával terhelték őket. Nagyobb elvándorlásra mégsem ekkor, hanem 1794-ben került sor, amikor az aszályos esztendő után 84 család költözött át a Bihar megyei Monostorpetribe, elmenetelük okaként Nyíregyháza túlnépesedését jelölve meg. (Kujbusné Mecsei Éva 1998. 33-34.)

A várostörténet kiemelkedő epizódjáról szóló, olykor eltérő vizsgálati szempontokat, közelítéseket felvonultató helytörténeti irodalomban bő évszázad során számos történeti tény halmozódott fel, és ismertté váltak a város fejlődésére rövid és hosszú távon hatást gyakorló folyamatok, összefüggések. Nyíregyháza múltjában fordulópontot jelentő esemény összetevőinek megismeréséből és megértéséből válik egyértelművé, hogy korántsem egyszerű véletlen következménye a település újjászületése, hanem a megtelepedéskor kapott kiváltságokkal jól sáfárkodó közösség egymást követő, céltudatos nemzedékei változtatták lankadatlan szorgalmukkal hanyatló faluból virágzó mezővárossá új lakóhelyüket.


 

IRODALOM

 

Balogh István (1976): Nyíregyháza az újratelepítés után. In: Tanulmányok Nyíregyháza újabbkori történetéből. Szerk. Hársfalvi Péter, Mann Miklós. Nyíregyháza, 1976. 14-17.

Balogh István (1982): Az újratelepített Nyíregyháza első félévszázada (A nyíregyházi bírák évkönyvei, 1753-1803). In: Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás, III-IV. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1982. 93-131.

Cservenyák László (1987): Az újratelepítéstől 1848-ig. In: Nyíregyháza története. Szerk. Cservenyák László, Mező András. Nyíregyháza, 1987. 59-103.

Éble Gábor (1898): Az ecsedi uradalom és Nyíregyháza. Budapest, 1898.

Hársfalvi Péter (1960): Nemesek és parasztok Nyíregyháza társadalmában. In: Jósa András Múzeum Évkönyve, III. 1960. Szerk. Csallány Dezső. Nyíregyháza, 1960.137-152.

Hársfalvi Péter (1982): Az Önkormányzat Nyíregyházán a XVIII-XIX. században. Budapest, 1982.

Kujbusné Mecsei Éva (1997): Nyíregyháza kiváltságlevele, 1837. (hasonmás kiadás)

Kujbusné Mecsei Éva (1998): Pusztuló faluból virágzó mezőváros (Migrációs okok, lehetőségek és következmények Nyíregyházán 1753-1837 között) In: Migráció (Tanulmánygyűjtemény) I. kötet. Szerk. Illés Sándor, Tóth Pál Péter. Budapest, 1998. 27-42.

Leffler Sámuel (1900): Nyíregyháza város története. In: Szabolcs vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Budapest, 86-141.

Lukács Ödön (1886): Nyíregyháza szabad kiváltságolt város története. Nyíregyháza, 1886.

Márkus Mihály (1943): A bokortanyák népe. Budapest, 1943.

Dr. Mérey Ferenc (1931): Nyíregyháza története. In: Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. Szerk. Hűnek Emil. Budapest, 1931. 9-39.

Szohor Pál (1924): Nyíregyháza az örökváltság századik évében.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet