Az abszolutista kormányzást 1867-ben az osztrák és magyar uralkodó osztály kiegyezése követte. A megegyezés kölcsönös engedményeken alapult, mindkét fél számára elkerülhetetlen volt hatalmuk átmentése, megerősítése érdekében. A császár lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról és a diktatórikus kormányzásról. A kiegyezés hívei pedig Deák Ferenc vezetésével föladták 48-as elveiket, szembenállásukat. Kettős /dualista/ államot hoztak létre, az Osztrák-Magyar Monarchiát , közös uralkodóval. Ferenc József osztrák császárt káprázatos ünnepségek közepette magyar királlyá koronázták. Mindkét állam megőrizte belső önállóságát: saját országgyűlése, törvényei szerint, önálló kormányokkal irányították a két ország belügyeit. A külpolitika, a hadügy és a pénzügyek közösek voltak. Magyarország „méltányosságból" átvállalta az osztrák államadósságok egy részét, ez a lakosságnak évi 30 millió forint adótöbbletet jelentett.
Az 1867-es rendszerváltás során az országgyűlés olyan törvényeket hozott, melyek feudális maradványokkal terhesek voltak ugyan, de polgári viszonyokat teremtettek. Felgyorsult a kapitalista gazdasági fejlődés. Egy békésebb korszak következett a század végéig, melyet „boldog békeidőknek" is szoktak nevezni. A századforduló már politikai, gazdasági válságokkal, társadalmi harcokkal volt terhes, és hamarosan kitört az I. világháború.
A kiegyezést követő új korszak átalakulásai érintették „ Pilis-Maróth" község lakosságát is, és ha lassan is, de fejlődés következett be az élet több területén:
- Megvalósult a községi közigazgatás polgáribb jellegű átszervezése.
- Az úrbérrendezés után a parasztgazdaságok megpróbáltak a piaci viszonyokhoz, a modernebb termelés követelményekhez alkalmazkodni több-kevesebb sikerrel.
- A községben megélénkült az építőanyagok termelése, fejlődött a közlekedés, a hírközlés, így a község szorosabban kapcsolódhatott környezetéhez.
- Lassan modernizálódott a falu arculata, a lakosság életmódja is változott.
- Fejlődött az egészségügy, az oktatás i élénkülni kezdett a kulturális élet.
- Egyesületeket hoztak létre, a falu belesodródott a pártpolitikai harcokba. A további fejezetekben ezekről a változásokról lesz szó.
Az új közigazgatás kiépítése nemcsak azt jelentette, hogy megszervezték az önálló magyar kormányt, átszervezték a vármegyei közigazgatást, hanem az 1871-es községi törvény rendezte a községek, városok közigazgatását is.
Fő változások az előző időszak közigazgatáshoz képest:
- Pilis-Maróth „nagyközség" státuszt nyert 1871-ben. Vagyis a közigazgatási teendőket saját anyagi erejéből tudta biztosítani, a jegyzőt és a hivatalt fenn tudta tartani, és nem kellett társulnia más községek körjegyzőségéhez.
- 1906-ban törzskönyvezték a község nevét, Pilismarót néven.
- A község belső ügyeiben önállóságot, önkormányzatiságot kapott.
- Az önkormányzat döntést hozó testülete a községi képviselő-testület lett, határozatai ellen fellebbezési joggal lehetett élni.
- Megnőtt a jegyző szerepe. Sokszorosára növekedet t az adminisztráció. Megemelkedtek a közigazgatási költségek.
A képviselő-testület
A községi önkormányzat legfőbb döntéshozó szerve a képviselő-testület volt. A lakosság számától függően 16-24 tagból állt, a felét választották, másik felét a legvagyonosabbakból a szolgabíró nevezte ki.
A képviselő-testület döntött a törvények, rendeletek hely i alkalmazásáról, szabályrendeleteket adott ki. Rendelkezett a község vagyonával, meghatározta a költségvetést és a községi pótadó mértékét. Döntött a közbiztonsági, közegészség ügyi intézkedésekről, az utak, hidak karbantartásáról, a közkutakról stb. A testület tagjai határoztak az újoncozás végrehajtásáról, az adóbehajtás ügyeiről. Ellenőrizték a közpénzek felhasználását, szabályszerű kezelését, az éves elszámolásokat. Természeti csapások idején adóenyhítést, adótörlést, segélyt kértek a felsőbb szervektől.
Határozataikat a kisbíróval kidoboltatták, a községháza táblájára kifüggesztették, és mise, istentisztelet után a templomtéren is hirdették. Döntéseik ellen a választók felszólalhattak, fellebbezhettek. Ritkán volt erre példa, és akkor is csak a határozatot ellenző képviselők köréből.
A rendes és rendkívüli képviselő-testületi üléseket vasárnap reggel tartották. Ezeken az évszaktól, a napirendre tűzött témáktól függően változó létszámmal jelentek meg a képviselők. Jellemző volt, hogy főleg a kinevezett képviselők és az elöljárók voltak jelen. Különösen dologidőben sok parasztképviselő hiányzott. Máskor az ülések témáit megismerve a parasztképviselők érdektelennek ítélték az ügyeket, és távol maradtak. 18 90-ben határozatot hoztak, hogy „ha a képviselő-testületi tag hiányzik, 1 Ft bírságot fizet".1 í
A jegyző vagy a segédjegyző által megírt jegyzőkönyvek az ülések légkörét, vitáit , az esetleges konfliktusokat nem tükrözik, bár néha egy-egy megjegyzéssel sejtetni engedik. Például „egymás szavába ne vágjanak; az indokok heves fel sorakoztatásával érvelt; tiszteletlen kifejezéseket használt." Vagy „szóváltás kezdődik Feigl Ignácz képviselő úr és a plébános úr /Török István / között. Feigl erős, illetlen kifejezéseket használt, mire a plébános úr elhagyta a termet"- jegyezték föl 1880-an. Az ellenszavazatok, fellebbezések is a vitát, az ellenvéleményt ért ékeltetik, sőt voltak olyan témák, amelyek miatt szavazáskor néhányan kivonultak, nem szavaztak, ezzel is tiltakoztak a javaslat várható elfogadás ellen.
Bizottságok
Felsőbb rendeletre 1885-ben a képviselő-testület mellé különféle bizottságokat alakítottak. Ezeknek a feladata az volt, hogy véleményükkel, javaslataikkal a képviselők döntéseit előkészítsék, segítsék. A polgári demokrácia kiszélesítését jelentette volna, ha a lakosságból is választanak tagokat, de erről szó sem volt, tagjai csak a képviselőkből kerültek ki. Volt ellenőrzési, szépészeti, építészeti, közegészségügyi és filoxéra bizottság. Az utóbbiak munkájáról nincsenek adatok.
Az Ellenőrző Bizottság feladata az volt, hogy a közpénzek szabályszerű keze lését, a pénztárnaplót, a kifizetéseket, az elszámolásokat ellenőrizze. Az elszámolások a bizottság átvizsgálása, véleményezése után kerülhettek a képviselő testület elé. A bizottság néha aktívan működött, máskor nem volt szerepe. A jegyzőkönyvek szerint különös szakértelemmel, korrekt szigorúsággal végezte ellenőrzési feladatát Metzger György uradalmi tiszttartó, Donáth Salamon és Donáth Alajos kereskedő. A községi pénzügyek kezelése általában megfelelően történt, de előfordultak visszaélések is, melyekért a bíró, a pénztáros és a jegyző felelt.
A Szépészeti Bizottság működéséről a társadalmi szervezetekről szóló részben lesz szó.
A bíró és az esküdtek
A választott bíró és a 6 - 8 esküdt - a faluban őket elöljáróknak nevezték - hajtotta végre a képviselő-testületi döntéseket és a községi szabályrendelet által előírt feladatokat. Az elöljárók a bíró segítői voltak, intézkedéseket tettek a határozatok végrehajtására. Néhány évi g a bíró kezelte a községi pénztárat, később pénztárost és közmunka felelőst választottak maguk közül. Gyámügyekkel a bíró helyettese, a törvénybíró foglalkozott. Kisebb ügyekben, kihágásokban a bíró önállóan bíráskodhatott . A bíró és az elöljárók csekély fizetést kaptak, indokolt esetben fuvar- és napidíjat számolhattak fel.
A jegyző
A jegyzőnek a törvényességet kellett képviselnie, érvényre juttatnia, és az adminisztrációs munkát végeznie. A törvények, rendeletek ismerete miatt nélkülözhetetlen volt a képviselő-testület é s . a bíró számára. Adókivetések, szám adások, a költségvetés készítése a bíróval együtt az ő feladata volt, de a képviselőtestület hagyta jóvá. Községi peres ügyek, adóenyhítési kérelmek, fellebbezések esetén sok múlott ügyességén, a „kis kapuk" megkeresésén, felsőbb kapcsolatain, lelkiismeretes munkáján, intelligenciáján
A jegyző a szolgabíró ellenőrzése alatt állt, és szükségszerűen a mindenkori kormányok, kormánypártok érdekei szerint kellett dolgoznia. A XIX. század folyamán a község szolgájából a közigazgatás helyi ura lett.
Választójog
A választójog korlátozott volt. Csak a 20. évet betöltött férfi, állandó lakosnak lehetett választójoga, ha már 2 éve vagyona vagy keresete után adót fizetett, és más kizáró okok nem álltak fenn.2 A választók névjegyzékét adólajstrom alapján állították össze. Akinek adóhátraléka volt, nem vehetett részt a választáson. Ez a szabály a gyakorlatban tovább csökkentette a jogosultak számát. 1902-ben például a község 1990 lakosából csak 385 választásra jogosult férfit tartottak nyilván.
A képviselő-testületi tagok választása, kinevezése
A főszolgabíró elnökletével a 3 évente megtartott választási gyűlésen nyílt szavazással, közfelkiáltással vagy kézfeltartással választottak bírót, elöljárókat és képviselőket. A szolgabíró ügyelt a rendre, és ha szükséges volt, csendőri segítséget is igénybe vehetett, és a hangerőből /!/ vagy a felemelt kezekből állapította meg, hogy ki kapott több szavazatot. Maróton is volt néhány botrányos bíró- é s képviselő-választás. Mivel mindkét vallásfelekezet igyekezett minél több vezetőt megválasztani saját soraiból, a választásokon is előfordultak közöttük villongások, veszekedések. Különösen a századforduló utáni években, amikor az egész magyar társadalom tele volt feszültséggel, konfliktusokkal, pártcsatározás okkal, s ezek itt is éreztették hatásukat. Ilyen estben a megye megsemmisítette a választási eredményt, és új választást rendelt el. A kisgazdák gyakran távol maradtak a választásokról, mert nem remélték, hogy érdekeiket érvényesíteni tudják.3
A képviselő-testületi tagoknak csak a felét /8-1 2f őt/ választották, a másik fele úgynevezett „ virilista " képviselőkből állt. A választott képviselők főleg a közép- parasztság soraiból kerültek ki. A „virilisták" olyan személyek voltak, akiket a szolgabíró nevezett ki képviselőnek a legtöbb adót fizetők, vagyis a leggazdagabbak közül. Név jegyzéküket adólajstrom alapján állították össze.
Kik voltak kinevezett képviselők ebben a korszakban? A mindenkori tiszttartó főerdész, például Metzger György, Csupor István, majd Vadászfy Jenő, Reviczky József, Tirst Rezső. A téglagyár igazgatója Schweigel Imre, majd Fusch Ármin, a bérlők közül volt idő, amikor Orosdi Fülöp, Feigl Ignác, Stein Márk, a vadászbérlő Gróf Brenner Ágoston képviseletében Reinersdorfer Frigyes Istálló mester. A marótinak számító vállalkozók közül a kocsmárosok, mészárosok és a módosabb boltosok, mint például Donáth Salamon, Donáth Alajos, Bonifert Alajos, Raab Adolf, és vállalkozással is foglalkozó vagyonos parasztgazdák, mint Marosi József, Sáros Mihály, ifj. Sáros István, Urbán János. Mindig képviselőtestületi tag volt a mindenkori plébános Török István, majd Karkecz Lajos, Kuchta János; a református lelkész Gegus Nándor és utóda Hollósy Károly.
Fekete János katolikus kántortanítót rendszeresen kinevezték képviselőnek, no ha saját adója ehhez kevés volt. Ezt úgy oldották meg, hogy a jegyző közreműködésével a kántor adójához - törvénytelenül - hozzáírták az iskola földek adóját is, amit nem ő, hanem a bérlő fizetett. A szolgabíró szemet hunyt efölött. Ezzel a lépéssel a katolikus képviselők számát megnövelték.4
A képviselők munkájukért nem kaptak fizetést. Megtiszteltetésnek, erkölcsi megbecsülésnek és egyéni érdekeik érvényesíthetőségének tartották a tagságot.
A bíró és az esküdtek választása
Bírót, esküdteket csak a képviselő-testület jelöltjei közül lehetett választani. Később a bírójelölteket a választást levezető elnök, rendszerint a főszolgabíró jelölte ki a képviselők javaslatait figyelembe véve. Előfordult, hogy a választásokon konfliktusok keletkeztek.
Kiket választottak meg bírónak? 1869-ben Szabó Jánost, 1871-ben Varga Andrást, majd Újlaki Mihályt. Később Marosi József, azután Benkovics Mihály, 1885-93-ig több ciklusban is Khimel József, majd Pap András, Papp János, 1897-ben Marosi József, 1898-tól Herédi József, 1906-tól Benkovics István, 1909-17-ig Róka János volt a bíró. A háború alatt nem voltak választások. Volt közöttük módos gazda, középparaszt, több alkalommal uradalmi személy is.5
A jegyzői állás betöltése
A jegyzői állás betöltésére a főszolgabíró írt ki pályázatot. A jelentkezők közül a képviselő-testület választotta meg a jegyzőt a szolgabíró jelenlétében - a megyei akaratot is érvényesítve. Leváltása is csak megyei jóváhagyással történhetett.
Kik volta k „Pilis-Maróth" jegyzői? Saáry Pál az 1860-as évek elejétől 1880-ig volt a falu jegyzője. Több bíró és pénztárnok működése alatt baj volt az elszámolásokkal. Kölcsönös vádaskodásokkal, fenyegetésekkel igyekeztek egymásra, de főleg a jegyzőre hárítani a felelősséget. Elérték, hogy Saáryt a megye ideiglenesen felfüggesztette állásából, és Maros i bíró a község költségén pereskedett ellene. A törvényszék azonban a jegyző t felmentette a vádak alól, és visszahelyezte állásába. De a bíró a képviselőktől támogatva újabb pert indított ellene. A konfliktusnak a jegyző hirtelen halála vetett véget. / Lásd 263 - 64. o./
Felfüggesztése alatt Saáryt a segédjegyző, Soós Ferenc helyettesítette, de a megüresedett állásra - várakozása ellenére - nem őt, hanem Pethes Kálmánt választották meg jegyzőnek. Pethest a képviselő-testület később többször elmarasztalta, figyelmeztette hanyag munkája miatt. Végül elérték, hogy távozzon a községből. 1887-től Fischer Dezső lett a falu jegyzője, aki külön pénzért rendbe tette az elhanyagolt ügyeket. Hegedűs Gyula 1901-től volt itt jegyző, őt az 1918-as őszirózsás forradalom hatására a faluban is megalakuló Nemzeti Tanács váltotta le, és a megye nyugdíjazta.
Fischer és Hegedűs művelt, tájékozott jegyzők voltak. Munkájukat hozzáértéssel, jó színvonalon végezték, szociális érzékenységről is tanúskodtak. Elősegítették a község haladását, tevékenységükkel jó szolgálatot tettek a községnek. Egy-egy probléma megoldása ügyességükön is múlott.
A jegyzők anyagi juttatásait a megyei törvényhatóság állapította meg, és a község teljesítette. Például Pethes jegyző 1880-as természetbeli, pénzbeli jövedelme a következő volt: szolgálati lakás, kert használata , 1/2 teleknyi szántó, rét, melyet eddig a parasztok közmunkával műveltek meg. Ekkor azonban a képviselő-testület határozatot hozott, hogy „a jegyzői földek megmunkálását ezentúl készpénzben fizeti meg a község, ennek folytán az összes szántás, aratás stb. fejében 114 ft ezennel megszavaztatik. A terményváltság 70 forintban, készpénz fizetése pedig 350 ft-ban állapíttatik meg. Ezen kívül adóját a község fizeti. A lakása meszelésért fizet évenként 6 ft-ot a község a 2 szoba, konyháért."6
A képviselő-testület és a bíró rászorult a mindenkori jegyző tudására, ezt a helyzetet a jegyzők kihasználták, és igyekeztek minél nagyobb jövedelmet kicsikarni a községtől. A későbbiekben a község fizette nyugdíjjárulékukat, tűzbiztosításukat is. A világháború előtti években jelentős drágasági pótlékot szavazott meg a képviselőtestület Hegedűs jegyzőnek. Rendszeresen javíttatták, bővíttették a jegyzőlakot, a hozzá tartozó gazdasági épületeket, sőt filagóriát /dísz lugast/ is készíttettek, takaréktűzhelyet vásároltak a községi pénztár terhére. A fenti jut tatásokon túl kérésükre a képviselőt-estület megszavazott számukra olyan díjakat is, amelyek törvény szerint a községi pénztárat illették volna meg. A különféle összeírásokért, a lakosságnak végzett írásbeli munkákért, kérvények, végrendeletek, szerződések megírásáért külön díjat szedtek. A háború előtti években például Hegedűs jegyző községtől kapott készpénz fizetése 2080 korona volt és egyéb juttatások, díjak, valamint 14,5 hold föld jövedelme. A illetményföldön és a katolikus egyháztól bérelt iskolaföldön a jegyzők leginkább maguk gazdálkodtak szolga, szolgálólány és napszámosok alkalmazásával.7
Segédjegyző
Az állami bürokrácia burjánzása miatt egyre több lett az adminisztrációs munka. Sok időt emésztettek fel a kézzel írt, több példányos lajstromok, jegyzőkönyvek, levelek stb. Eleinte a jegyzők saját költségükön 3—4, később 5-6 hó napra, alacsony bérért, segédjegyzőt fogadtak, aki elvégezte a „körmölési" munkákat. Lakás híján az irodában adtak neki szállást. Az 1890-es évektől rend szeresen kérte a jegyző a képviselő-testületet, hogy a község költségén létesítsenek állandó segédjegyző i állást. A testület azonban pénz hiányára hivatkozva elhárította ezeket a kéréseket, ám később a község kénytelen volt átvállalni a segédjegyző fizetését abban a reményben, hogy majd sikerül államsegélyt szerezni egy segédjegyzői állásra, de a segélyt nem kapták meg. Hegedűs jegyző követelésére 1903-tól egész évre szóló, állandó segédjegyzői állást létesítettek 700 korona évi fizetéssel.8
Az előző korszakokhoz képest előrelépést jelentett az önigazgatás lehetősége. Az önállóság természetesen csak a törvények, rendeletek keretei között valósulhatott meg. Megyei jóváhagyás nélkül, maguk alkalmazhatták a csőszöket, az éjjeliőröket, a két kisbírót, a pásztorokat. Intézkedhettek a községi kutak, itatóvályúk , hidak, utak karbantartásáról, új kút építéséről, a kanok, bikák tartásával kapcsolatos ügyekről.
Sok ügyben viszont a megye törvényességi felügyeletet gyakorolt, ellenőrzött, és csak akkor léphetett életbe a képviselő-testület határozata, ha a megye jóvá hagyta. Mint például a község vagyonával való gazdálkodást, a költségvetést, az éves elszámolást, a különböző helyi szabályzatokat felülvizsgálta. Az elszámolások legtöbbször rendben voltak, ám ha mégis probléma volt /főleg az 1870-80-as években/, a megye vissza küldte korrekcióra, s a hiányok megfizetésére kötelezte a felelősöket. Ilyen esetben a bíró, a pénztárnok és a jegyző egymásra igyekezett hárítani a felelősséget. Konfliktusok, évekig tartó pereskedések keletkeztek az ilyenféle ügyekből.
|
A belügyminisztérium, a megye a haladás, a modernizálódás érdekében több dolog megvalósítását szinte kötelezően előírta a községnek. Például létesítsenek gazdasági ismétlő iskolát, építsenek vágóhidat, tűzoltószertárat és községi kórházat járványok esetére a betegek elkülönítése céljából. Ezekhez azonban állami támogatást, az adókból visszajuttatást nem kapott a község. Az anyagi terheket a lakosságnak kellett viselnie.
Községi és uradalmi pecsétek |
A község megyei képviselete
Pilismaróiról megyei törvényhatósági és bizottsági tagokat is választottak. Ismeretes, hogy Fischer Dezső jegyző és Khimel József bíró 1891-ben tagja lett a törvényhatóságnak, 1894-ben ifj. Sáros István, később Hegedűs Gyula jegyző képviselte a községet. Több megyei bizottságnak tagja volt Vadászfy Jenő erdő tanácsos. Az „Esztergom-vidéki Gazdasági Egyesület" választmányi tagja volt Kodilek Károly.10
Összegezve
A fentiekből is látható, hogy a törvények, rendeletek úgy voltak megalkotva, hogy az államhatalom, a megye akarata és a helyi vagyonosok érdekei messze menően érvényesülhettek a közigazgatásban. A vagyon kiváltságot biztosított, minél több vagyona, jövedelme volt valakinek, minél több adót fizetett, annál inkább részt vehetett a hely i hatalom döntéshozatalában, és érdekeit érvényesíteni tudta. A többséget alkotó szegényebb tömegek kevéssé tudtak beleszólni a község ügyeibe.
Az 1867-től megalkotott törvények a 48-as forradalom által elkezdett polgári átalakulást valósították meg, de úgy, hogy több feudális maradványt átmentettek, a gyakorlatban élt tovább.
Az éves költségvetésben meg kellett határozni a bevételeket és a kiadásokat.
A község bevételei a lakosságra kivetett községi pótadóból, a basaharci község i földek , a homokbánya , a vadászati jog bérleti díjából, bírságpénzekből szár-m aztak. A lakosságra kivetett közmunka pénzben való megváltása is hozott bevételt. Az állam a fogyasztási adót egy összegben vetette ki a községre, ám a képviselő-testület a megállapítottnál több fogyasztási adóátalányt kért a mészárosoktól, boltosoktól, kocsmárosoktól, a különbözet pedig a község pénztárában maradt. Később a többlet fele a bíróé és a jegyzőé lett behajtási díj címén.
Összességében azonban mindig jóval több volt a kiadás mint a bevétel. A hiányt községi pótadó címén a lakosok fizették meg, melyet a képviselő-testület vetett k i rájuk. A pótadó a hiánytól függően évente változott, általában az állami adó 25 - 69%-a volt. Ez az amúgy is magas lakossági közterheket tovább növelte. Fizetett pótadót az uradalom, a téglagyár és a bányavállalatok is, d e nem állami adójuk százalékában, hanem megállapodás szerit, alacsonyabb átalány összegben. A századforduló után azonban a cégek válságra hivatkozva gyakran nem fizettek.
Néhány költségvetési példa:
- 1883. évi tervezett bevétel 1083 Ft 51 krajcár, a kiadás 4315 Ft 12 kr, a községi pótadókivetés 3231 Ft 61 kr.
- 1903. évi bevétel 2529 korona, kiadás 9608 korona, pótadókivetés 7078 korona.11
Legnagyobb kiadást jelentett a községi alkalmazottak fizetése /jegyző, orvos, szülésznő, bíró, elöljárók, kisbírók, csőszök, éjjeliőrök / , továbbá a községháza, a jegyzőlak fenntartása, az irodaszerek költsége, napidíjak és fuvardíjaik. A jegyző, majd a felekezeti tanítók nyugdíjalapját is a község fizette. Az apaállatok tartása, a községi épületek, kutak, hidak javítása is a közpénztárból történt.
Rendeletek írták elő különböző célú pénzalapok létesítését, és évről évre történő gyarapítását. Ilyen volt a „szegényalap", melyet bírságpénzekből gyűjtöttek össze, s az esztergomi takarékpénztárban tartották 5-6%-os kamaton. A „kórházalap" járványok esetére elkülönítő helyül szolgáló épület létesítését, fönntartását célozta. Létesítettek még tűzoltóalapot, útalapot, védgátalapot is.12
Helyi közigazgatási feladat volt a lakosság élet- és vagyonvédelme. A polgárok ezt elvárták, de a vezetők is fontos feladatuknak tartották. Államilag fenntartott zsandárság, csendőrség csak Esztergomban volt, onnan járőröztek a falvakba.
A mindennapi védelmet, biztonságot az - elöljáróság a lakossággal összefogva szervezte meg. A korszak elején még a felekezetek költségén fogadták föl az éjjeliőröket, „bakterokat": egy katolikust az Alvégbe, egy reformátust a Fővég-be. 1871-ben falugyűlésen határoztak arról, hogy ezután „ az éjjeli őrök kizárólag a község, nem pedig a vallásfelekezetek szolgái, ...méltó, hogy őket a község fizesse". A bakterok mellé őrszolgálatra b e osztották a háztulajdonosokat is. A megszaporodott lopások miatt egyre több őrt alkalmaztak, 1907-ben már 6 éjjeliőrt és 8 mezőőrt.13
Az úrbérrendezés után az uradalomnak is, a közbirtokosságnak is külön erdőőrei voltak. Az erdőőr csak szakvizsgázott ember lehetett. A mező- és erdő csőszöknek esküt kellett tenni. A szőlőkben a tulajdonosok által felfogadott hegymesterek és szőlőcsőszök vigyáztak a rendre és a termésre. / Lásd 259. o./
Az önkormányzás része volt, hogy kisebb ügyekben, perpatvarokban , szabálysértésekben, lopásokban, garázdaságban a községi bíró bíráskodott, és büntetést szabhatott ki. A súlyosabb eseteket azonban jelentenie kellett a megyei hatóságnak, a csendőrségnek. A bíráskodásban segítségére volt az „utza bíró, a mezőbíró", sőt a „koldusbíró" is.
A koldusok közül kinevezett „ koldusbíró " feladata volt rendet tartani társai között, és jelenteni, ha máshonnan kéregető, csavargó vagy kóbor cigánycsapat érkezett a faluba. Az utóbbiak a határban ütöttek tanyát /pl. a Sárga-dombnál/, és onnan szivárogtak be a faluba. Különösen dologidőben jelentett besurranásuk veszélyt, mert ilyenkor csak a gyermekek, tehetetlen öregek voltak otthon, vagy üres volt a porta. Az elöljárók, a kisbírók igyekeztek minél előbb kiebrudalni őket.
Az utcabíró a lakosok egymás közötti kisebb nézeteltéréseit, sérelmeit volt hívatva elsimítani vagy a bíróval együtt igazságot tenni. A mezőbíró a községi bíróval együtt a csőszök által tett feljelentéseket vizsgálta ki kéthetente, és 40 Ft-ig bírságot szabhatott ki a tolvajokra, a tilosban legeltetőkre, a szabályokat , tilalmakat megszegőkre. Más helyi fenyítésekről a források nem szólnak, de azt tudjuk, hogy a községnek volt börtönkamrája , és 1881-ben a bíró kalodát készíttetett, valószínűleg nem hiába. Ideiglenesen a börtönkamrába csukták az elfogott csavargókat, garázdákat, bűnözőket, amíg bilincsben, láncon be nem kísérték őket Esztergomba.14
Kaloda |
A községnek fegyverei is voltak, a vagyonleltár szerint 6 db „szimpla fegyver", melyet a csőszök, éjjeliőrök vittek magukkal. A '90-es évek megromló közbiztonsága miatt az elöljáróság beszerzett 7 forgópisztolyt, de 1909-ben már modernebb, szuronyos fegyvereket akartak venni a csőszök, éjjeliőrök számára. Erre azonban nem kaptak engedélyt, mert a hatóság visszaéléstől és orvvadászattól tartott.15
Esztergomból a zsandárok, később a csendőrök rendszeresen kijártak „Pilis-Maróthra ". Az elöljáróság bútorozott szobát bérelt számukra, és innen járőröztek Dömösre, Pilisszentlélekre, Basaharcra. A képviselő-testület 1902-től szinte évente kérte egy állandó csendőrőrs állami költségen történő felállítását a faluban. Ez ügyben nemcsak a megyéhez, a belügyminiszterhez fordultak, hanem segítséget kértek a kerület országgyűlési képviselőjétől is. A kérést csak előjegyzésbe vették.16
Milyen bűntények fordultak elő a községben?
Leggyakoribbak a termény, állat és falopások voltak. A besurranó tolvajok ruhákat, pénzt, élelmet vittek el. Gyakoriak voltak a veszekedések, kocsmai verekedések, a családon belüli viszályból, vagyoni osztozkodásból eredő „megvérzések, késelések". Előfordult bosszúból, gondatlanságból elkövetett emberölés is. Van adat nem kívánt terhesség megszakítására, a megszületett csecsemő életének kioltására. Több kitett, elhagyott és árva gyermek intézeti nevelésének „lelenc költségeit" fizette a község. Gyújtogatás is többször előfordult a fél évszázad alatt.
Község a falu összes lakóját magában foglaló közösség, a korabeli megfogalmazás szerint „erkölcsi, politikai szervezet".
Közbirtokosságnak nevezték a volt úrbéres telkesgazdák szét nem osztott, közösen használt tulajdonát. De így nevezték a használók közösségét is. Mondták még gazdaközösségnek, gazdászatnak is. A '70-es években alakult ki, majd egyre jobban önállósodott, anyagilag függetlenítette magát a községtől, és saját vezetőséggel, költségvetéssel rendelkező szervezet lett.
Mi számított közbirtokossági tulajdonnak?
A volt jobbágyok erdőt, legelőt kaptak az úrbérrendezéskor. Ezeket osztatlanul, meghatározott szabályok szerint együtt használták, és közbirtokossági legelőnek, közbirtokossági erdőnek nevezték. A gazdaközösség megtiltotta a zsellérek és mások állatainak legeltetését, mert az kizárólag a volt telkeseké. Tüzelőfát is csak azok kaptak földjük nagyságának megfelelően, akiknek erdőrészük volt.
Az uradalom „lázkereszti", másképpen „kő-alatti" kőbányája a közbirtokosságé lett. Közelében még két kisebb bányát nyitottak. A kőbányákat, a homok- és sóderbányát bérbe adták. A közbirtokossági erdőben és a földeken való vadászati jogot is közös tulajdonnak, tekintették, és ezt is bérbe adták. Bevett gyakorlat lett, hogy a közbirtokosság egyik módos vezetőségi tagja a vadászbér letet olcsón megszerezte, majd nyereségül „vadász albérlőnek" továbbadta.17
A közbirtokosság elszakadása a községi önkormányzattól
A bérletekből, a többletfa eladásból származó közbirtokossági jövedelem az 1870-80-as években még összekeveredett a község bevételeivel, nem különítették el élesen községi és gazdászati pénzekre. Azért is így volt ez, mer t a község szervezésében láttak el és fizettek olyan közfeladatokat, melyeknek elsősorban a gazdák látták hasznát. Például a csőszök, pásztorok, éjjeliőrök fölfogadása, fizetése, a tenyészállatok, a kanok, a bikák tartása, cseréje községi pénzből történt.
A gazdák 18 80-tól egyre határozottabban követelték a közbirtokossági vagyon elkülönítését a községi vagyontól, és az ebből származó pénz külön kezelését és a gazdászati ügyek önálló intézését. Azt szerették volna, ha a bevételek kizárólag a gazdákat illetnék, és a pénzt minden évben birtokarányosan szétoszthatnák maguk között. Ezt azonban a megye nem engedélyezte, „amit igen nagy megütközéssel fogadott a képviselő-testület... Egy kérvénynek a megyei bizottmányi közgyűléshez leendő beterjesztése határoztatott".18 Ezután évről évre megkísérelték szándékaikat érvényesíteni. Sokéves huzavona, zavar és sajátos összefonódás támadt ebből. A képviselő-testület sem volt egységes e téren, az uradalmi, a vállalkozó és kereskedő képviselők az elkülönítést ellenezték, igazságtalannak, önzőnek tartották, a parasztképviselők, a bíró, az esküdtek viszont nem A lelkészek a gazdák mellé álltak.
A közbirtokosság vezetőségi tagjai eleinte azonosak voltak a községi vezetőkkel, például Khimel bíró a közbirtokosság elnöke is volt, a pénztáros személye is ugyanaz volt mindkét testületben. A közbirtokosságra vonatkozó intézkedéseket is ők és a képviselő-testület hozta meg. Később önálló közbirtokossági gyűléseket tartottak, ahol egy szavazattal bírt a volt 1/8 telkes, kettővel a volt 1/4 telkes, négy szavazata volt a féltelkesnek stb. Az 1904-es névjegyzék szerint a 224 birtokosnak összesen 496 szavazata volt. A gazdaközösség közgyűlésein döntöttek a kivágott fa elosztása, eladása, a cserhántás bérbe adása, a legeltetés rendje, a bérletek ügyében. Amíg a megye nem ismerte el a közbirtokosság önállóságát, a gazdagyűléseken elfogadott határozatokat a képviselő-testület elé vitték, és ott is elfogadtatták, ezáltal mint képviselő-testületi határozatot terjeszthették fel a hatóságnak.
1889-től új vezetőséget választottak, melynek elnöke Török István plébános lett, tagjai Khimel bíró, Marosi pénztárnok, ifj. Sáros, valamint Suba János kisgazda és Gyurkics János zsellér. A megye azonban továbbra is ragaszkodott; pénzek együtt kezeléséhez. 1894-től azonban a kormányzat kezdte elismerni a közbirtokosságok önállósodási szándékát, és a tenyészállattartást a gazdásza feladatává tette. Ez megkönnyítette függetlenedési törekvéseik megvalósítását Végül is Fischer jegyző elnöksége alatt, 1896-ban sok vitával szétválasztották a község és a közbirtokosság vagyonát, bevételeit és kiadásait. Ezt azonban m ég évekig tartó pereskedés követte, melyben a gazdászat visszamenőleg kártérítés követelt a községtől.19
1900-ban Hollósy Károly református lelkészt választották elnöknek, aki több cikluson át ellátta elnök i feladatát. A gazdaközösség jegyzőkönyve szerint rend- szeresen tartottak közgyűlést, választmányi ülést. Éves költségvetést, elszámolás készítettek, jelentős haszonnal - évente 8-12 ezer koronával - gazdálkodtak Ebből fizették a pásztorokat, az erdőőrt, a közbirtok után járó adókat, az elnök, a jegyző, a pénztárnok tiszteletdíját. A maradék hasznot birtokarányosan osztották szét. Például az 1902-es bevétel 9253 korona, a kiadás 6352, a maradvány 2900 korona volt. Az 1/8 telkes 11, az egésztelkes 88 koronát kapott osztalékként.20
1908-ban a gazdászat vagyona 161 660 korona volt, ebből 522 kataszteri hold földbirtok /erdő és legelő/.21
A közbirtokosság érdekeinek érvényesítése
A századfordulótól a gazdászat egyre jobban tudta érvényesíteni érdekeit, akaratát a község egészével szemben.
-Ezt mutatta a tenyészállatok tartásával, cseréjével kapcsolatos döntés is. A kiöregedett apaállatok helyett jobb fajta, fiatal tenyészállatok vásárlására lett volna szükség. Ez azonban hosszasan elhúzódott, mert a gazdászat nem akarta tovább vállalni a bikák tartását és cseréjét, noha a gazdák állattenyésztése miatt volt rájuk szükség. 600 korona segélyt kért a községtől, mondván, veszteséges az állatok tartása, és a csere sokba kerül. Sok vita után, 19 09-ben sikerült áthárítani az apaállatok tartását teljes egészében a községre. Hiába ellenezte a képviselő testületben a jegyző és még néhányan, a többségben jelen lévő gazda képviselők megszavazták, hogy a tenyészállatokat ezentúl a község költségén fogják tartani és cserélni. Hegedűs jegyző a döntés ellen a megyénél is, a minisztériumban is fellebbezett a község érdekében, de hiába. 22 / Lásd 270. o./
- A Roheim-cég, a hábódi uradalmi kőbánya bérlője 1906-ban iparvasutat akart építeni a bányától a Duna-partig. Ez sok munkalehetőséget biztosított volna a falu napszámosainak, a gazdák viszont ezentúl sem követ, sem fát nem fuvarozhattak volna, jelentős keresettől estek volna el. Hollósy elnök vezetésével a gazda képviselők elérték, hogy a képviselő-testület nem járult hozzá a kisvasút megépítéshez. / Lásd 276. o./
-A század elején az országban is, Pilismaróton is fölerősödött a parasztság föld vásárlási igénye. Ezért 1908-tól a község hevében a gazdák többször kérelemmel fordultak a földművelési, a vallás-és közoktatásügyi miniszterhez, hogy „a vallásalapi uradalom bérbe adott mezei földjein e k kisebb parcellákban leendő eladását" engedélyezzék. Kérésüket azonban a kerület országgyűlési képviselőjének közben járása ellenére elutasították. Az újabb kérelem sorsát a minden fejlődést leblokkoló I. világháború pecsételte meg. Parcellázásra a községben csak az 1920-a s években került sor.23
A lakosság száma Fényes Elek 1851-es adatai szerint 1733 fő, a lakóházak száma az 1852-es telekkönyvi jegyzőkönyvben 264 volt. A további évtizedekben az állandó lakosok száma a helységnévtárak és a népszámlálások adatai szerint a következőképpen alakult:
év | fő | lakóház | katolikus | református | izraelita |
1873 | 1611 | 312 | |||
1880 | 1667 | 313 | 1115 | 516 | 36 |
1900 | 1990 | 397 | 1311 | 610 | 56 |
1910 | 2031 | 417 |
1880-ban magyar anyanyelvű 1581, német 15, tót 13, egyéb 3. ír, olvas 942.
Basaharcon 157 fő, Szekrényhegyen 7 fő lakott 1900-ban. A Szekrényhegy az uradalom juhásztanyájaként került a helységnévtárakba.
A lélekszám-növekedés oka természetes szaporodás és főleg bevándorlás volt. A letelepedést a képviselő-testület engedélyezte díj ellenében. / Lásd 261. o/
Az eltelt fél évszázad alatt 153 új házat építettek, ezen kívül sok régi házat fel újítottak, megnagyobbítottak. Az 1900-as összeírás szerint a 397 lakóházból 47 kőből, téglából épült, 262 háznak kő volt az alapja és vályogtégla a fala. Teljesen vályogból, sárból készült 87 ház.
A lakóházak tetőzete túlnyomóan „zsúp", azaz rozs szalma volt - 285 házé -, cserép, pala, bádog tetőzetű 84 darab, fazsindely, deszka teteje 28 háznak volt. 24
A fenti adatok a lakosság anyagi gyarapodására is utalnak. Ugyanakkor laktak a „Református-dombon" pince-, barlanglakásokban is. Néhány nincstelen a lösz partba vájt üregben, összetákolt putriban húzta meg magát a képviselő-testület engedélyével.
Basaharcon /„Basarc"-nak is nevezik/ a XIX. században kisebb uradalmi major, présház, pince, erdészlak, csárda, uradalmi téglaégető kemence, szárító szín volt. A század utolsó két évtizedében fejlődése megugrott. Előbb a Roheim-cég, majd 1892-től az István Téglagyár Részvénytársaság tulajdonába került. A társaság a '90-es években gyors fejlesztést valósított meg. A falu és a környék munkásai n kívül dolgoztak itt az Alföldről toborzott idénymunkások is, akik közül többen családostul jöttek ide. Általában 300-350, az építőipar fellendülése idején 600 - 1000 munkás is dolgozott a gyárban és a részvénytársaság által bérelt kőbányákban.
Az úrbérrendezés után a lakosság társadalmi, vagyoni helyzetében beállott legfőbb változás az volt, hogy az örökös jobbágyok földtulajdonnal, választójoggal rendelkező szabad parasztok lettek. Megnőtt a községben az agrárproletárok, napszámosok, munkások száma is. A vagyoni, életmódbeli különbségek élesebbek lettek.
„Urak"
A községben a parasztság által „uraknak" nevezett „felső réteg" magát „intelligenciának" nevezte. Ők a „középosztály" tág társadalmi kategóriájába sorolhatók. Az 1900-as népszámlálás szerint „közszolgálatos, szabad foglalkozású és tisztviselő" 17, eltartott családtagjaikkal együtt 42 fő volt. Ide tartoztak az uradalom vezetői, a községi értelmiség /jegyző, körorvos, segédjegyző/, a lelkészek, felekezeti tanítók, továbbá a téglagyár vezető tisztviselői /igazgató, mérnök, gyártásvezető, pénztárnok / és a helyben lakó uradalmi föld- és bányabérlők.
Ez a felső réteg a lakosságtól eléggé elkülönülten, jobb módban élt Többen kinevezett tagjai voltak a képviselő-testületnek, és aktívan részt vettek annak munkájában. Különösen az uradalmi vezetőkről, főleg Vadászfy Jenőről, Fischer és Hegedűs jegyzőről, Török, Hollósy lelkészről mondható ez el. Szélesebb látókörük, jogi ismereteik folytán elősegítették a község haladását. Részt vettek küldöttségekben, melyek a község vagy a gazdák kéréseit voltak hívatva elintézni. Országgyűlési képviselő-választások alkalmával politikai befolyást gyakoroltak a lakosságra, részben a Szabadelvű Párt / kormánypárt / , részben az ellenzéki 48-as Függetlenségi Párt, illetve a konzervatív jobboldali katolikus Néppárt érdekében .
A vagyonos bérlők, fölvásárló kereskedők száma 1867 után megszaporodott. A többség csak a vállalkozás idejére telepedett ide, ha szobi, párkányi, esztergomi volt az illető, ideiglenesen sem települt le.
Feudális maradványként a kor szelleméhez tartozott a „cím- és rangkórság", a különböző rangok, címek szigorú betartása. A községben megfordultak „fő- méltóságú, kegyelmes, méltóságos és nagyságos urak", volt itt „tekintetes, nagytiszteletű úr" és csak „úr" titulust viselő. A parasztembernek „a kend, a maga" megszólítás „dukált", járt. A rangbéli fokozatok határait egymás közötti kapcsolataikban is betartották. Emiatt is az „intelligencia" és a vagyonos izraelita családok elkülönültek egymástól.
A parasztság vagyon szerinti tagozódása
Az úrbérrendezés utáni időszak legnagyobb kihívása az volt, hogy a község parasztsága az új, kapitalista viszonyokhoz mennyire tud alkalmazkodni pénz nélkül, súlyos adókkal megterhelve. Voltak olyanok, akik tönkrementek, de a többség szívósan dolgozva állva tudott maradni, a család megélhetését szorgalmas munkával biztosítani tudta. Egyesek, ha nem is kiugróan, de azért az első világháborúig vagyonukban gyarapodtak, házat építettek, a régit bővítették, igyekeztek földet venni, vállalkozások, házasság révén növelni vagyonukat. Jobban éltek, szépen öltözködtek.
1. Módos gazdák. Néhányan voltak csak. Kb. 6-8 fő, 20-45 holdnyi földön gazdálkodtak. Ha mód volt rá, még béreltek is néhány holdat hozzá. A család munkaerejével és 1-2 szolga, szolgálólány és napszámosok segítségével termeltek. A gabonát részért arattatták, csépeltették, míg a gépi cséplés el nem terjedt. Saját szükségletükön túl több-kevesebb árut vittek piacra, vásárokra . Főleg szőlőt, bort, pálinkát, szarvasmarhát, lovat, sertést baromfit, tojást, tej féleségeket adtak el. Vállalkozásokkal is próbálkoztak: fuvarozással, kocsmanyitással, kőbányabérlettel, homokkitermeléssel, kupeckedéssel, fakereskedéssel, később cséplőgép üzemeltetéssel. Általában gondot jelentett számukra a tőkehiány. Egyikük-másikuk kölcsönt is felvett a takarékpénztártól vagy uzsorakamatra magánemberektől, ám a visszafizetés nem mindig sikerült, s akkor árverezésre is sor került , közbirtokosság körében, a községi képviselő-testületben hangadó szerepük volt. Eléggé elkülönültek a kisgazdáktól, zsellérektől, napszámosoktól.
2. Középparasztok. A 12-18 holdasok többsége az egykori féltelkesekből került ki. Ők sem voltak sokan, számuk 25-30 között változott. Az elszegényedés, a vagyonelaprózódás veszélye mindig a fejük fölött lebegett. Földjük nagysága nem tette lehetővé, hogy nagyobb mennyiségű árut termeljenek, szorgalmas munkával, állatok tartásával, szőlő, gyümölcs eladásával, fuvarozással jutottak pénzhez. A gazdagodásban a vagyont egyesítő házasságkötések náluk is szerepet játszottak. Legnagyobb gondjuk szintén a pénzhiány volt. A család munkaerején kívül tavasztól őszig esetleg egy szolgát alkalmaztak, idénymunkára napszámost hívtak. Sokáig jellemző volt, hogy szolgájuk bérét terményben ruhában, csizmában és némi pénzben fizették. A napszámosoknak sem elsősorban pénzt adtak, hanem élelmiszert, terményt, vagy cserébe igásmunkát /szántást fuvarozást/ végeztek. Megtakarításaikból földet igyekeztek venni, szerették volna ha az uradalomi földből parcelláznak számukra.
3. Kisbirtokosok. Az 1910-es népszámlálás szerint „10 holdon aluli gazdálkodó " a községben 148 volt. Ez a statisztikai kategória magába foglalta az 1-3 holdast ugyanúgy, mint a 7-10 holdast, noha óriási különbség volt közöttük. Az utóbbiak főleg a negyedtelkesekből kerültek ki, akik az úrbérrendezéskor nem nyertek elegendő életteret, nem juthattak annyi földhöz, amennyiből életképes versenyképes gazdaságot tudtak volna teremteni. Ez a réteg „tengődött, kínlódott", földjén csak a család élelmiszerrel való ellátását tudta biztosítani, és keservesen kitermelni a súlyos adókat. Az igával rendelkezők számára pénzhez jutás lehetőség volt a fuvarozás. Ha az öröklődés, az adósság tovább aprózta a vagyont, napszámos sorsra jutottak.
A pár holddal rendelkező szegényebbek nem mindig tudtak még két igavonó állatot sem tartani. Ilyen esetben vagy más törpebirtokossal fogtak össze, vagy a gazdák szántották meg földjüket napszámért. A módosabb gazdáknál gabona részért aratást, cséplést, napszámos munkát végeztek. Sokuk a zsellér kategóriába tartozott inkább. Jellemző, hogy 1-2 családtagjuk a téglagyárban, a kőbányában vagy az erdészetnél végzett idénymunkát.
4. Zsellérek. Sokan voltak. Zsellérnek számítottak azok, akiknek kevéske szán tóföldjük vagy csak szőlőjük volt. Az úrbérrendezéskor külön mérték ki számukra az u.n. zsellérlegelőt, melyet aztán felosztottak és feltörtek, hogy ezzel is növeljék szántóterületüket. Ezáltal azonban a legeltetési lehetőségtől fosztották meg magukat. Kis földjükön nem takarmányt, hanem élelmi szert termeltek, a gazdák pedig nem engedték a zsellérek állatait legelő ikre. Megpróbáltak az utak szélén, az árokpartokon, a Duna-parton, erdőszéleken legeltetni, de ezt vagy a közbirtokosság, vagy az uradalom tiltotta meg. Ebből sok probléma, feszültség keletkezett. Igyekeztek azért legalább egy sertést, kecskét, szárnyasokat nevelni saját szükségletre. / Lásd 269. o./
Zsellérházak |
Az uradalom a '70-es években a termés harmadáért kiadta nekik kukorica- és krumpliföldjeit kapálásra, betakarításra. Ezen kívül sokféle munkát elvállaltak: részaratást, részért cséplést, mezőgazdasági napszámos munkát, favágást, kőbányai, téglagyári munkát, az ügyesebbek kézművességgel is foglalkoztak. A zsellérek soraiból kerültek ki a kisbirók, csőszök, éjjeliőrök, harangozók is. Többen hajósok, rakodómunkások lettek, vagy a fővárosban kerestek munkát, kocsisok, portások, börtönőrök, rendőrök, betanított munkások lettek.
A kisbirtokosok, az agrárproletárok földutáni vágyát a kiegyezést követően sem orvosolták az országban. A törvényhozásban a volt földbirtokosok ültek, és a hatalom berkein belül védelmezték meg maradt birtokaikat, ellenálltak az uradalmi földekből történő parcellázás népmozgalmi, agrárszocialista követeléseinek. A pilismaróti gazdaközösség is hiába kérte a parcellázás megvalósítását a vallásalapi uradalom földjéből. Ezzel ugyan elsősorban a fizetőképesebb gazdák jutottak volna földterülethez, de talán több törpebirtokos számára is lehetőség nyílt volna méltányosabb áron földet vásárolni.
Kiskereskedők
A kiskereskedők között több zsidó család volt, akik hosszabb-rövidebb ideig éltek a községben. Szatócsboltot, vegyeskereskedést, kocsmát, pálinkakimérést, mészárszéket nyitottak, vagy fával, terménnyel, gyümölccsel kereskedtek. Iparosok is voltak közöttük. A századforduló magyarosítási hulláma idején akadt, aki nevét megmagyarosította, pl. Weisz kereskedő a Lengyel nevet vette föl belügy miniszteri engedéllyel.26 Jövedelmük után adóztak, többen közülük kinevezett képviselőként aktívan részt vettek a képviselő-testület munkájában.
A módosabb gazdák között is voltak olyanok, akik vállalkozásokkal, kereskedelemmel is foglalkoztak: kocsmát nyitottak, fával kereskedtek, bányát béreltek. /Szőr Sándor, Sáros Mihály, Sáros István, Marosi Sándor, Urbán János/
Üzlet a Dobozy téren 1916-ban |
Az 1880-as években a községben 4 szatócsbolt, 4 vegyeskereskedés, 2 mészárszék, egy vendégfogadó kocsmával, 5 kocsma, több pálinkamérés és házi italmérés, u.n. „butel-kocsma" működött. A '90-es években már 6 szatócsbolt, 3 vegyeskereskedés, 6-7 kocsma, több italmérés volt, Basaharcon szatócsbolt, kocsma, mészárszék, a kőbányánál kantin üzemelt.
Iparosok
A századfordulón 6 kovács, 1 lakatos, 3 gépész, 3 asztalos, 5 szabó, 10 cipész, illetve csizmadia, 2 pék, 5 mészáros, 4 kőműves, 4 ács, 10 vendéglős volt a községben. Az iparosok közül többen kizárólag mesterségükkel keresték kenyerüket, mások parasztiparosként kevés földjüket is művelték. A statisztika szerint iparral mellékesen foglalkozó férfi 19, nő 18 volt. Segéd nélkül 38 fő dolgozott, egy segéddel 9, kettővel 3, négy-öt segédet foglalkoztatott 2 iparos vagy kereskedő 1900-ban.27
A XIX. század első felében kendert is termelt a lakosság, és több paraszt takács, vászonszövő dolgozott a községben. 1900-ban már csak 1 fonó-szövőt írtak össze. A gyári termékek egyre jobban elterjedtek. A boltok, az iparosok számának megszaporodása is azt jelezte, hogy az élelmiszertermelés kivételével az önellátás háttérbe szorult sok parasztgazdaságban. A modern idők jele volt, hogy az ipari tömegtermékek a falusi lakosság körében is egyre inkább elterjedtek.
Munkások, napszámosok
Teljesen nincstelenek, agrárproletárok nagy számban éltek a községben. Voltak köztük erdészeti munkások: csemetekerti dolgozók, favágók, bányafát, vasúti talpfát faragók, cserhántolók. Mások a gazdáknál napszámoskodtak, asszonyaik kapáltak, szőlőt kötöztek, gyomláltak, répát, mákot „egyeltek", gyümölcsöt szedtek. 1900-ban 99 férfi napszámost, 46 mezőgazdasági cselédet,27 házi cselédet írtak össze.28
Az 1890-es években az építőipar néhány éves föllendülése miatt többen a kőbányákban követ törtek, kubikoltak, rakodtak, a szállításban, a hajózásban találtak munkát. A téglagyár is sok család megélhetését biztosította. Az itt dolgozók földet bányásztak, téglát formáztak, égettek, rakodó munkát végeztek. 1900-ban a faluból 55 munkás foglalkozott téglagyártással, 37 a kőbányában dolgozott. Ezek a munkák idényjellegűek voltak, a téli hónapokban megszűnt kereseti lehetőségük.
A századforduló éveiben többen a környező bányákban, Esztergomban vagy fővárosban kerestek állandó munkát. Budapesten portásnak, szolgának, szolgálólánynak álltak, börtönőrök, rendőrök, kocsisok, betanított munkások, hajósok lettek. Azokat tartották szerencséseknek, akiknek állandó munkájuk volt, és a nyugdíjuk is biztosítva volt.
A gazdák véleménye szerint a napszámbérek - a több munkalehetőség miatt - a községben magasak voltak , de a munkáscsaládok létszámához, az élelmiszerek és más szükségletek árához képest alacsonyak voltak. Érthető, hogy az egyezségek, szerződések megkötése alkalmával igyekeztek magasabb bért kicsikarni.
Mindent egybevetve mégis elmondhatjuk, hogy a maróti szegényembereknek valamivel kedvezőbb volt a helyzetük, mint az alföldi falvak nincstelenjeinek, mert helyben is, a közeli településeken i s találtak munkát, és létminimumuk biztosítva volt, nem kellett kivándorolni.
Cigányok
Letelepült cigány családok továbbra is éltek a faluban a „Csapás út" mellett, a „Cigányház"-nak nevezett helyen/ Apró kis putrikban laktak, általában beilleszkedtek a falu életébe. A férfiak leginkább muzsikusok voltak, akik a helyi kocsmákban, lakodalmakban, névnapokon - szépen fölöltözve - szolgáltatták a „talp alá valót". Akadt néhány idősebb szegkovács, teknővájó, faedény faragó. Asszonyaik a faluban kéregettek. 1891-től a képviselő-testület elrendelte, hogy „a cigányok csak kedden és pénteken koldulhatnak." A gyerekek a határban csatangolva látták el magukat, nyáron ürgét öntöttek, hurokkal fogolycsibét, nyulat fogtak. Iskolába ugyan beíratták őket, de nemigen jártak.29
Éltek a községben mindenkor olyan szerencsétlen emberek, akik nem tudták magukat ellátni, mert betegek, nyomorékok, elméjükben sérültek, munkaképtelenek, jövedelem vagy eltartó nélkül maradt öregek voltak. Ezek könyöradományokból, koldulásból tengődtek. Hol itt, hol ott kaptak egy tányér levest, egy-egy darab kenyeret, levetett ruhadarabot. A segítés más példájával is találkozhattunk. Például a helyi intelligencia gyermekeinek színi előadása a szegény gyermekek javára 1889-ben vagy a Magyar Turista Egyesület adománya 1904 és 1913 karácsonyán, amikor 24 tanköteles gyermeket ruházott föl / Lásd 279. o./
Törvény kötelezte a községet „szegényalap" létrehozására, ennek évről évre való gyarapítására, melyből végszükség esetén segítséget adhatott a képviselőtestület a rászorulóknak. Községi szabályrendeletet is készítettek a „közsegélyezés módjáról és méretéről", melyben kimondták, hogy „mindazon esetben, midőn az illető k és hozzátartozóik teljesen vagyontalan szegények, ...a törzs könyvben írva vannak , közsegélyre igényt tarthatnak", ha nem tudnak dolgozni. A nincstelenül maradt árva vagy elhagyott gyermekek sorsáról a községnek kellett gondoskodnia.
A szegényalap bevételei főleg bírságpénzekből származtak. 1886-ban az alapban 75 Ft 70 krajcár volt, évi kiadása 21 Ft 60 kr, a maradékot az Esztergomi Takarékpénztárba helyezték el. Ebből fedezték például a rászorulók gyógyszer költségeit, kórházi ápolásuk, temetésük költségeit. Pénzsegélyt általában nehezen és keveset adtak, legfeljebb egy-két személynek havi 2-3 Ft-ot vagy egyszeri ruhasegélyt. Följegyezték, hogy 1897-ben a szegényalap tőkéje már 590 Ft 76 kr volt. Ebből a szabadságharc 50. évfordulója alkalmából „Farszki András és Pintér József 1 848/49-es szegény honvédeknek a képviselő-testület 1848. márc. 15. évfordulójára 2 forintot /!/ állapított meg mint jutalomdíjat. "30
1905-ben, a súlyos gazdasági válság idején a képviselő-testület elhatározta, hogy a szegények jegyzékében szereplőknek ezentúl évente négyszer /húsvétkor, pünkösdkor , búcsúkor és karácsonykor/ a család nagyságához mérten - pénz helyett - élelmiszersegélyt /húst, zsírt, kenyeret/, egyesek részére ruhaneműt jut tatnak. Jelentősebb összegeket árvaházak számára fizettek ki „lelencköltség" címén. 1908-ban 12 elhagyott gyermekért, 1909-ben 5 gyermekért fizetett tartásdíjat a község lelencházaknak, illetve nevelőszülőknek.31
A munkásmozgalom felerősödésével az országban különböző segélyszervezetek létesültek. Ennek egyikébe, a ,,Mezőgazdasági munkás és cseléd segélyalapba" íratták be 1902-ben a községi mezőőröket, erdőőrt, éjjeliőröket, mert „szolgálatuk alatt könnyen érheti őket szerencsétlenség vagy baj", és akkor innen támogatást kaphatnak. Az értük járó díjat a községi pénztárból fizették szolgálatuk idejére.32
A kiegyezés után kisebb változtatásokkal meghagyták az 1850-es években bevezetett adózási rendszert.
Állami adók
a) Az állam i adó kétféle volt, egyenes- és közvetett adó. Az egyenesadó földadóból, házadóból, személyi jövedelemadóból, kereseti adóból állt. 1908-ban a községre kivetett egyenes adó 13.100 korona volt, 6,5 korona fejenként.
b) Erre sokféle pótlék, járulék rárakódott. Mindenki fizette például a kártalanítási pótlékot, minden adóforint után 15 krajcárt. Ebből kártalanították a föld birtokosokat a telki földekért. Általános hadkötelezettség volt érvényben. 1880-tó l hadmentesítési díjat szedtek azoktól, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak. A napszámosoktól, cselédektől például évi 3-4 Ft-ot, aki pedig 100 Ft állami adót fizetett, arra évi 16 Ft hadmentesítési díjat róttak ki.
c) Illetéket kellett fizetni a legkülönbözőbb ügyletek után, melyet szerződéseken, végrendeleteken , kérvényeken, engedélyeken stb. illetékbélyeg formájában róttak le.
d) Mindenkit terhelt a „közvetet t adó", másképpen fogyasztási adó, amely be volt építve a hús, cukor, só, dohány és italfélék árába.33
Megyei adók
A megyei törvényhatóság költségeinek fedezésére szolgált. Kivetettek katonai beszállásolási pótadót is. Ezt például utólag szedték be az 1884-87 közötti évekre. Fizetni kellett ebadót, útadót szedtek a megyei utak, hidak karbantartására. Ezen kívül a különféle megyei pénzalapokba, pl. a megyei tisztviselők nyugdíjalapjába kértek a községektől hozzájárulást. Az is előfordult, hogy a szolgabírói hivatal írógépét is a községekkel fizettették ki.34
Községi pótadó
A községi kiadások fedezéséhez minden adófizetőnek hozzá kellett járulnia. Ez jelentősen megnövelte a lakosság terheit. A költségvetés elkészítésekor határozták meg, hogy az egyénnek állami adója hány százalékát kell befizetnie pótadó címén. Az összeg évente változott attól függően, hogy a községi bevételek és kiadás o k között mennyi volt a különbség. Rendelet szerint az állami adó 30%-ánál nem lehetett több, a községben mégis 25-69 % között mozgott. Tipikus a 30-45% volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy aki az államnak 100 Ft adót fizetett, az a községnek ezen felül még 30- 4 5 forintot is.
Közmunka
A rossz emlékű feudális robot maradványa volt, és a községi, megyei utak, vízelvezető árkok építését, tisztítását, középületek javítását szolgálta. Az igás állattal bírók évi 1- 2 igás napot, mások kézi erővel 1-2 napszámot kötelesek voltak teljesíteni. Legalább a felét természetbe n kellett végezni, másik felét pénzben megválthatták. Az egyik elöljáró feladata volt ennek szervezése, behajtása. Noha közérdeket szolgált, a lakosság vonakodott teljesíteni. A községben rengeteg közmunka hátralék halmozódott fel, amit a szolgabíró erősen kifogásolt. A képviselő-testület nemegyszer karhatalommal, csendőrökkel fenyegetőzött, ha nem tesznek eleget a felhívásnak. Ezen kívül a hívőknek az egyház javára is rendszeresen közmunkát kellett végezni. /Lásd 275. o./
Az úrbérrendezés költségei
A maradvány földek, a szőlődézsma megváltásának törlesztése az 1870-80-as évekre esett. A váltságtőke kamatait is törleszteni kellett, melyet 1848-májusától számoltak a tőke teljes kifizetésig. Így összességében a kamatok magasabbak voltak, mint maga a váltságtőke. Az 1882-es állapotokra példa:
- Bandó Mihály volt 1/4 telkes tartozása például tőkében 11 Ft 57 kr. kamatokban 14,73 - összesen 26,30 Ft. Törlesztése 1882-ben a tőkéből 2,87 Ft, a kamatokból 3,71 Ft.
- Belyó András 1/2 telkes, váltságtőke 23,14, Ft, kamatok 29,43, összesen 52,57 Ft.
- Pintér András 3/4 telkes váltságtőkéje 34,71 Ft, a kamatok 44,15 Ft - összesen 78,86 Ft. 35
Az adósságok miatt jelzálogot jegyeztek be a telekkönyvbe a vallásalap javára. Ezt csak azoknak törölték ki, akik kifizették tartozásukat. Nem mindenki tudta tíz év alatt kifizetni. A kifizetetlen tartozások miatt árverezésekre is sor került. A község földjére bejegyzett zálogjog például csak 1904-ben szűnt meg. A fentieken kívül a parasztság az úrbérrendezéssel kapcsolatos mérnöki, térképészeti, telekkönyvi költségeket is fizette.
Egyházi adók
Ez részletesebben a katolikus és református egyházról szóló részben olvasható.
Ebben a korszakban a községben élő kb. 30-60 fős izraelita közösség az esztergomi hitközséghez tartozott, oda fizette egyháza járandóságait, adományait.
Ha az adófizető állami, községi és egyházadó kötelezettségének többszöri felszólítás után sem tett eleget, akkor „hatósági útra terelték az ügyet". A végrehajtó „zár alá vett", lefoglalt állatokat, terményeket, bútorokat vagy egy darab földet. Ha az adós ezután sem fizetett, árverezés következett. Nemcsak a tőkét, hanem kamatait és az eljárási költséget is behajtották. Csak akkor törölték valakinek a tartozást, ha a vizsgálat megállapította, hogy nincs mit lefoglalni, elárverezni, az adós csakugyan fizetésképtelen.
A községi pótadó hátralékok felhalmozódása például 18 88-ban jelentős volt, ekkor 154 adóst mutattak ki 673,47 Ft tartozással. Az adósságok 3 krajcártól 356,71 Ft-ig terjedtek. Ez utóbbi összeggel a gróf Zichy-nővérek tartoztak. A legtöbb nyilvántartott 1-15 Ft-tal volt adós. Megvizsgálták a hátralékos helyzetét, ha fizetésképtelen volt, a képviselő-testület határozatot hozott „ezen hátralékok leírásáról, mert nem volt, nem is lesz behajtható". /Gróf Zichy- nővérek a faluban éltek, kötelezettségük ellenére adót nem fizettek, feudális tekintélyelvből a képviselők elengedték tarozásukat. Öt év múlva Zichy Mária ismét az adósok listájára került jelentős tartozása miatt./
A közadókkal megterhelt parasztságnak - különösen a szegényebbeknek - természeti csapások, mezőgazdasági válságok idején szinte lehetetlen volt előteremteni a földváltság törlesztésének forintjait. A törlesztés elhalasztása miatt a község vezetői többször is jártak a minisztériumokban. Például 1880-ban a „szőlődézsma- váltságra, az illetékekre, a földek váltságára haladék kérése szükséges a vallásalaptól, tekintettel a természeti csapásokra." Ekkor ugyanis felhő szakadások, jégverés, filoxéra pusztított a községben. 1884-ben a gazdák még 1611 Ft-tal, a zsellérek 448 Ft tőkével és a kamatokkal tartoztak a vallásalapnak. 36 / Lásd 264. o./
A pénz hiányát mindenki érezte. Egy-két nehéz esztendő, és a magas közterhek többeket l-l darab föld eladására vagy kölcsönök felvételére kényszeríttették. Előfordult, hogy a vagyonosabb gazdák is kölcsön útján igyekeztek tőkét szerezni vállalkozásaikhoz. Az 18 70-es években kisebb kölcsönt a helyi kereskedőktől, kocsmárosoktól, később a gazdászat pénzéből kaphattak. Nagyobb összeget inkább Esztergomból a kölcsönügyletekkel is foglalkozó kereskedőktől, ügyvédektől vehettek fel, akik a „hivatalos" 8-12% helyett uzsorakamatot és váltó aláírását is kérték. Később a takarékpénztárak megszaporodása lehetővé tette, hogy az esztergomi vagy a párkányi takarékpénztárból kölcsönözzenek, és az adósok földjére fedezetül jelzálogot jegyezzenek be. Ha nem tudott valaki fizetni, a takarékpénztár árvereztetett.
Az újságok többször hirdettek a községben árverezést. Például „...napon P. D. András pilismaróti lakos végrehajtatja 100 ft tőke követelését, az elszenvedő V. Erzsébet és néhai F. Mihály kiskorú örökösein, az 57. népszámú házon."37
- „Árverés volt S. István ellen 270 Ft tőke + kamatai miatt, a Ftelli Vassili cég indította. Lefoglaltak bútort, gazdasági eszközöket, lovakat, ingóságokat".
„S. Mihályné sok földjét... elárverezik. Kaan Károly esztergomi lakos a végrehajtató"38
A pénz nagy úr lett Pilismaróton is!
A Monarchia korában, a ,,boldog békeidőkben" a község lassan modernizálódott, rendezettebbé, tisztábbá, szebbé vált. A mezőgazdasági termelés lassan fejlődött. A lakosság életmódjában kedvezőbb változások következtek be, az élet-és lakáskörülmények sokak számára javultak, az egészségügyi ellátás fejlődött. A gőzhajózás a személy- és árufuvarozást könnyítette meg. A posta, a távíró, majd a telefon közelebb hozta a falut a világhoz.
Falu részlet |
Nem mindig a községi vezetők ismerték fel a haladás irányát, gyakran törvények, rendeletek, főszolgabírói utasítások követelték meg az előremutató intézkedéseket. Egy-egy fejlesztéshez azonban támogatást nem kaptak. A terheket a lakosságnak kellett viselnie. Nemcsak a pénzhiány, de gyakran a maradi szemlélet, a megszokás, a közöny is nehezítette , lassította az előrelépést. Mégis elmondhatjuk, hogy fél évszázad alatt - ha lassan is, nehezen is - sokat fejlődött a község. Ez köszönhető a helyi értelmiség és a parasztvezetők összefogásának, a lakosság munkájának, áldozatvállalásának.
A falu külső képében bekövetkezett változásokat akkor érzékelhetjük igazán , ha összehasonlítjuk az 18 45-ös, az 18 86-os és az 1923-as térképeket, és más dokumentumokból is számba vesszük a fejlesztéseket, építkezéseket.
- Egyik szembetűnő változás a település növekedése. Fél évszázad alatt a lélekszám, a lakóházak száma jelentősen megnőtt. Házak épültek tovább az országút mentén, a Kis utcában, a Kert alatt, a Kis-hegy alján, a Hábódon, a Református-dombon. /1852-ben 264 lakóház volt, melyben 1733 személy lakott - átlagban 6,5 fő házanként. 1910-ben 417 a lakóházban 2031 fő élt, egy házra 4,8 fő jutott/.
- Az 1850-es évek végén , 1860 körül épült meg a Heckenast-kastély és díszparkja.
- A községházát az 1880-as évtizedben átépítették, bővítették. Kialakítottak egy előszobát, jegyzői irodát, tanácstermet és egy bírói szobát, meghagyták a börtönkamrát. A jegyzőlakot is felújították, nagyobbították a hozzá tartozó gazdasági épületekkel együtt.
- Korábban az utak mentén a házak egyenetlenül épültek, az egyik beljebb, a
másik kiljebb. Ez látható még ma is a kastélynál vagy a református gyülekezeti
ház környékén. A XIX. század utolsó évtizedeiben új ház építésekor már igazodni kellett a többi ház vonalához.
- A „Szépészeti Bizottság" a falu szebbé tétele érdekében az utcák, a házak az udvarok tisztán tartására ösztönözte a lakosságot. Felszámolták a házak előtti korlátokat, melyeket a csorda miatt helyeztek el. Feltöltötték a járdákat, és patakkővel való kikövezésre, járdaszegély készítésre szólították fel a lakosságot. Példamutatásul a községháza és a jegyzőlak előtt kiköveztették a járdát.
- A két templomot többször is renoválták. Az 1825-26-ban készült toronyórát
1899-ben a község költségén felújították. Az órásmesterrel kötött szerződésben
azt is kikötötték, hogy „az óramutatókat arany festékkel - nem tűzaranyozással -
vonja be". A toronyóra ütései messze j elhangzottak, óramutatói szikráztak a
napfényben. Kár, hogy ma már nem működik. 39 Az 1900-as évek elején bontották le a kápolnát, mely a mai Kálvária-kertben állt. Idős Urbán János 1901-ben
a Trefort utca /Ady út/ végére kőkeresztet állíttatott fel.
- 1887-ben a képviselő-testület engedélyével az izraeliták temetőhelyet létesíthettek a majorkert vége és a patak közötti területen. / Lásd 265. o./
- A katolikus temetőben 1884-ben halottaskamra készült, ebben helyezték el a Dunából kifogott ismeretlen holttesteket, amíg a tisztiorvos meg nem vizsgálta. Tűzoltóbódét is létesítettek a patak és a major közötti „Akácásban", majd 1900-ban ehelyett jóval nagyobb tűzoltószertárat építettek a mai „Nagyhíd" mellé. Hosszas halogatás után 1888-ra készült el a közvágóhíd és kútja az izraelita temető mellett.
- Apaiakban, a temető sarkánál egy nagyobb „zúgót" /vízgyűjtőt / létesítettek, egy kisebbet pedig a plébános Trefort utcai szérűje végénél. Így nyertek tűzoltásra elegendő vizet. Mostak is a patakban, nyáron a „zúgó" a gyerekek fürdőhelye volt, de kacsa- és libaúsztató is.
- A technikai haladás az uradalmi vízimalmok sorsát is megpecsételte. Az úrbérrendezés következtében először az alsómalmot szüntették meg, mely a majorkert Dömös felőli sarkánál üzemelt úgy, hogy csatornán kapta a vizet a patakból. Ez a csatorna táplálta a közelben lévő halastava t is. Ezek is eltűntek. A falu közepén, a két patak összefolyásánál volt a középső malom. Rossz állapota miatt ezt is megszüntették. Egy ideig még őrölt a Malom-völgy elején a „felső", másképpen „kettős malom " és távolabb, a völgyben a „Mózer-malom ". Később ezeket is fölszámolták. A századfordulón egyre többen a szobi gőzmalomban őröltették gabonájukat. 1917-ben Szabó Józsefnek benzinmotoros malom létesítését engedélyezték a faluban.40
- 1898-ban Erzsébet királynő merénylet áldozata lett. Tragikus halála nagy megdöbbenést váltott ki. A hatóságok ösztönzésére a képviselő-testület elhatározta, hogy „szeretett királynénk emlékére 30 db emlékhársfát el fog ültetni" a római katolikus templom jobb oldali térségére, és Erzsébet királynő parknak nevezi el.41
- Megyei rendeletre a községben az országutat többször is javították, feltöltötték az ideiglenes vízátfolyások megszüntetése végett. /A legjelentősebb korszerűsítést, feltöltést, útvonal egyenesítést azonban az 1930-as évek közepén végezték./ A feltöltések miatt néhány régi ház ablaka az úttesttel egy szintbe került, ez helyenként még ma is látható. Az országút két oldalán vízelvezető árkokat létesítettek, melyeket a háztulajdonosoknak rendszeresen tisztítani kellett. A kapuk elé fahidakat építettek. A községben a patakot előbb két, majd három helyen is szélesebb fahíd és gyaloghíd ívelte át. A „Nagy- hidat" 1894-ben . megyei rendeletre vaselemekkel átépítették, mert katonai egységek vonultak keresztül a községen hadgyakorlatra.
Esztergomi út |
- A községi utak mentén eleinte gémes, majd kerekes közkutak voltak, a falu növekedése miatt újabbakat is létesítettek. Sok gazda is ásatott kutat az udvarában.
- A falu végén helységnévtáblát helyeztek el még az 1860-as években. Eleinte hivatalosan utcanevek nem voltak, csak a házakat számozták meg. A lakosság azonban nevet adott egyes utcáknak: Kis utca, Nemes utca, „ Esztergomi út", Váci út, Dunai út, Új sor. „1900 végén népszámlálás lesz. A házakat is megszámolják, ezért utcanév- és házszám táblákkal kell ellátni azokat. Az elöljáróság megrendeli és kifizeti. A Szépészeti Bizottság gondoskodjon azok kiszögezésének módjáról" - szólt a képviselő-testület határozata.42
- 1903-ban utcai közvilágítást létesítettek, a Nagyhídhoz 2 utcai petróleum lámpát helyeztek el faoszlopokra, melyet a kisbírók kezeltek. 1909-ben „az intelligencia gyerekei műkedvelő színi előadást tartottak, melynek bevételét utcai közvilágításra ajánlották fel." Ezáltal „a községben 17 db utczai lámpa dec. 1-én felállíttatott, szerényen bár, de bevezettetett". Kezelésükre lámpagyújtogatót fogadtak, és a „világítóolaj" költségeiről is gondoskodtak. A főútvonal képéhez a XX. század elején már a telefonpóznák is hozzátartoztak.
- Az 1890-es évektől Basaharcon is nagy változások történtek. Előbb két, később négy korszerű kemencével és a hozzá tartozó kiszolgáló épületekkel bővült a gyár az országút mindkét oldalán. A földbányától iparvasút létesült. A régi uradalmi épületek mellé igazgatósági, tisztviselői ház, munkásszállás és munkáslakások épültek. Néhány évig gyári óvoda és elemi iskola is működött itt. A gyártelep temetője a „Pál rétje" út közelében, a basaharci völgyben volt.
/ Lásd 11 3., 179., 181., 273-75, o./
- A Szekrényhegyen 1868-ig a jobbágyok irtvány szántói helyezkedtek el. Az úrbérrendezés, tagosítás után ez a terület az uradalom használatába került, és juhtenyésztés miatt nyári karámot, juhászlakot , kutat létesítettek itt. A Hábód és Pángorok találkozása közelében is volt egy juhakol és kút.
A falu határa a „Csapás" úttal, a Dunával /későbbi felvétel/ |
- Ebben az időszakban történt meg a szőlőhegyek pusztulása és a homoki legelők feltörése, szőlővel való betelepítése. A filoxéra /szőlőgyökér-tetű/ az 1880-as években a maróti hegyi szőlőket is tönkretette. Az egykor szépen termő szőlők a Kis-hegyen , az Öregekben, a ,,Féhídon", a „Bonczhegyen" a Bitóéban, az Országútja oldalban, a Basaharci-völgyben pár év alatt kipusztultak. Később csak szétszórtan, néhány darab szőlőmaradvány és utólagos telepítés jelezte az egykori szőlők helyét. A kipusztult szőlők pótlása végett 1889-ben a gazdák föltörték a homoki közbirtokossági legelőt, a Csapás úttól a Szobi-rév felé eső Páskomot, és „beellették", betelepítették szőlővel. A futóhomokos részekre, és Basaharcra, a vízmosta árkokba pedig akácot ültettek.
- Az országút mentén nemcsak vízelvezető árkot ásatott a megye, hanem 1900-ban az út szélére eperfákat telepítettek. E korszakban került sor a malom-völgyi erdei út és hídjainak jobb minőségű kiépítésére, meghosszabbítására is a községben lévő Trefort úttal /Ady úttal/ együtt. A lázkereszti bánya közelében 2 újabb, kisebb kőbányát nyitottak, és hozzá utat létesítettek.
- Több ideiglenes vízfolyás, árok volt a határban a hólé, a záporesők vizének elvezetésére. Ilyen árok volt a bánomi, a diós-ároki, a Pál rétje-toroki, sőt a községben a felső faluvégen és a felső iskola melletti árok is. A basaharci, bitóci patak akkor még bővizű volt. A löszdombok dűlőútjait is a heves vízlefolyások vájták ki „mélyutakká."
- A Duna-parton kiköt ő eddig a Csapás út végén, a fadepónál és a lázkereszti kőbányánál volt. Időközben azonban kiépült a téglagyári uszályrakodó, és 1906-ban újabb szabad kikötő helyeket jelöltek ki. Élénk forgalom zajlott a vízen is, a parton is.
Az 1900-as években épült fel a védgát a basaharci és „Tagi földek" védelmére.
Zebegénnyel szemben a maróti part az 1 850-es évektől az úri közönség és Heckenast társaságának kedvelt kiránduló- és strandoló helye volt. Az 1880-as években a fővárosi tisztviselők, kispolgárok tömegesen fedezték fel a Dunakanyar és Pilismarót természeti szépségeit. Vasúton Zebegénybe, onnan pedig réven át érkeztek a maróti part kellemes fürdőhelyére. A turisták kedvelt kirándulóhelye lett a szép erdőség is, melyben a Kárpát Turista Egyesület 1 890-ber avatta fel a Hoffman-kunyhót menedékháznak.43 / Lásd 279. o./
- A régészeti maradványok közül ekkor még láthatók voltak a Duna-parton a római őrtornyok romjai, a Kis-hegyen a római castrum maradványai, a Pángorokon egy középkori templom szétszórt kövei, az uradalmi major kőfalánál pedig a pálos szerzetesek régi kis templomának maradványai. Sokáig megvolt a Heckenast-kert kilátótornya, a „Bitóczi híd" közelében, a „Tóköze" dűlőben álltak még a „Dobozy-nyárfák" is.44
Az úrbérrendezést követő fél évszázad alatt a parasztgazdaságokban, a növénytermesztésben, az állattenyésztésben lassú fejlődés indult meg. A művelési ágak aránya lényegesen átalakult: Nőtt a szántóterület, a kapásnövények, a takarmányfélék és a zöldségfélék termesztése, csökkent a legelő, a rét és a szőlő területe. Az 1895-ös mezőgazdasági statisztikai összeírás szerint a községben a gazdaságok száma 471 volt, melyhez 1897 h szántóföld, 44 h kert, 74 h szőlő, 132 h rét és 124 h legelő tartozott.45
Növénytermesztés
A községben már a XIX. század első felébe n kezdett fellazulni a háromnyomásos gazdálkodás szigor ú rendje. Az úrbérrendezés lezajlása után ez a folyamat felgyorsult. A szabad gazdálkodás vált uralkodóvá, a dűlők egyes parcelláiba ki-ki azt vetett, amit jónak látott. Elterjedt az újabb termelési módszer, a vetésforgó alkalmazása, ami azt jelentette, hogy ugyanazon a területen a föld pihentetése nélkül gabonát, kapásnövényt, lucernát váltakozva termesztettek. 3-4 évente rendszeresen trágyázták a földet, ezt még a bérbe adott földek esetébe n is feltételként szabták. Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika szerint „Pilis-Maróton" 2 gazdaságban már műtrágyát is használtak. 46 Jelentőséget tulajdonítottak a tarlóhántásnak, az őszi mélyszántásnak. A földmunkákban taligás vasekét, fahengert, tövisboronát és vasfogast hasznának. Lassan megnövelte a terméseredményeket a jobbfajta növények elterjedése, a magok csávázása, a föld gondosabb megmunkálása.
Tiszta búzát a jó minőségű földekbe, árpát, rozsot, zabot a domboldalakba, homokos talajokba vetettek. A kétszeres /rozs-búza keverék / vetése visszaszorult. Kézzel vetettek, csak a századforduló táján kezdett elterjedni a vetőgép. Az aratást kaszával végezték - A cséplés sokáig kézi erővel, állati nyomtatással folyt. A cséplés utáni magtisztításhoz, szeleléshez kézzel hajtható magtisztítót, triőrt, szelelőládát, konkolyozót először csak az uradalom használt, de lassan a módosabb gazdák is vásároltak ilyet. Cséplőgép használatára az I. világháború alatti évekből vannak adataink - / Molnár István tulajdonában / . A tulajdonos „cséplőbandát" fogadott, amely részért elvégezte a cséplést.
A kukorica, a burgonya, a takarmányrépa termesztése egyre nagyobb területet foglalt el, kapálása sok munkaerőt kívánt. A századforduló körül a kapálást állat tal vontatott „ kapálóeke'', „töltögető eke" könnyítette, gyorsította meg. Sokan vásároltak ilyet, akinek nem volt, az kölcsönkérte. Ugyancsak széles körben elterjedt a kézzel hajtott kuukoricamorzsoló, a répa- és szecskavágó
A lucernatermelésnek egyre nagyobb jelentősége lett az istállózó állattartás, a rétek, legelők nagyobb részének feltörése miatt. A föld intenzívebb kihasználását jelentette, hogy másodvetést is alkalmaztak. Tarlószántás után tarlórépát, muhart, csalamádét termesztettek takarmánynak.
Zöldségfélét, mákot, komlót, káposztát, sóskát főleg a kertekben és egy-egy közel i kukorica-, krumpliföld bevetetlen darabján termeltek. Babot, lencsét bor sót, tököt, cirkot a kukoricásokba ültettek nemcsak saját szükségletre, hanem piacra is. A hüvelyeseket kézzel kicsépelték, majd szelelőrostával, kézi választással tisztították.
Gyümölcs-és szőlőtermelés
A kertekben, a szőlőkben, még a réteken is szétszórtan sokféle gyümölcsfát ültettek. A maróti gyümölcstermelés nagyságrendjét mutatja az 1895-ös mezőgazdasági statisztikai összeírás, mely szerint: almafa 1116 db, körtefa 1427, cseresznyefa 329, meggyfa 110, őszibarackfa 2537, kajszibarackfa 487, szilvafa 7993, diófa 791, mandulafa 127, gesztenyefa 2, eperfa 495 db volt a községben. Ez összesen 15 464 db. Összehasonlítva Esztergom megye községeinek adataival, Pilismaróton volt a legtöbb gyümölcsfa. 47 A gyümölcsöt részben a nagy marosi kereskedők vásárolták föl, vagy maguk a termelők „kofahajóval" szállították Budapestre. Jutott belőle az esztergomi, a dorogi piacra is. Az aszalásnak, a pálinkalepárlásnak is nagy hagyománya volt.
A szőlő- és bortermelésben jelentős hanyatlás következett be. A szőlők területe „Pilis-Maróthon" 1868-ban 458 h volt. Az 18 95-ös statisztikában már csak 74 h szőlőt írtak össze.48
Mi történt? Mi e drámai csökkenés oka? A pusztulás folyamata már XIX. század első felében elkezdődött, amikor a basaharci, a bonchegyi, a bánomi szülőföldekről a záporok, a hó i é sok helyen lehordta a termőtalajt, terméketlen területek keletkeztek , Ezen kívül az 1700-as években telepített szőlők kezdtek kiöregedni, ezért is telepítették 1825 körül az öreghomoki szőlőket. A legnagyobb pusztítást azonban a filoxéra, az észak-amerikai szőlőgyökér-tetű okozta, mely 1875-től kezdett elterjedni Magyarországon. A maróti hegyi szőlőkben a nagy károk a z 1880-as évek elején keletkeztek. A rovar szívása nyomán a gyökér rothadásnak indult, és a növény elpusztult. Szénkénegezéssel, amerikai ellenálló alanyok ültetésével, és homokos talajra telepítéssel lehetett ellene védekezni. Községi pénzen szénkénegezőt vásároltak, melyet mindenki használhatott, de hiába, mert a hegyi szőlők elpusztultak.
A tönkrement szőlők pótlására 1887-89 között a gazdák fölosztották a homoki közbirtokossági legelőt, és a Páskomba kb. 70-80 hold piacképes szőlőfajtát telepítettek: „kadarkát, törökdenkát, slampert, Margitot, zelenkát, gahért, sárfe héret, bárzsingot, Isabellát, kecskecsecsüt, juhfarkot". Évek múlva a régi hegyi dűlőkben is itt-ott újra ültettek direkttermő fajtákat, főleg konkordiát, fekete otellót, piros és fehér delavárit, noát /novát/, melyek ellenálltak a filoxérának. Ám a község már nem tudta visszaállítani a szőlő- és bortermelésben megszerzett régi nevét. Ezután szőlőt csak kisebb mennyiségben vittek piacra, bort saját szükségletre termeltek. Többeknél aratásig, cséplésig csak úgy tartott ki a borital, hogy az egyszer kisajtolt törkölyre vizet öntöttek, erjesztették, és gyenge „csingert" nyertek belőle.49
Az 1890-es években felsőbb rendeletre községi faiskolát, „epreskertet" kellett létrehozni a községnek. Több évi halogatás után a „Miklós deák-völgyi patak" mellett vett az elöljáróság az uradalomtól 1 hold földet erre a célra. A kertet Ballabás Bálint református tanító kezelte néhány évig, majd kertészt fogadott a község. A faiskolának az volt a célja, hogy nemesített gyümölcs- és szőlőfajták hoz juttassa a termelőket, valamint segítse az eperfák /szederfák/ telepítését a kormányzat által annyira szorgalmazott selyemhernyó tenyésztés miatt. /A hernyó tápláléka az eperfa levele volt./ A községben azonban a selyemhernyó tenyésztés nem honosodott meg. Az országút mellett sorakozó öreg eperfák őrzik még ma is ennek emlékét.
Erdőgazdálkodás
Az úrbérrendezéskor a telkeseknek, zselléreknek juttatott közbirtokossági erdő felügyeletét a megye erdőmestere látta el az Esztergom megyei Erdőbizottság döntései és egy 30 éves erdőművelési terv szerint. Favágást, erdei legeltetést, cserhántást is ehhez igazodva, az erdőbizottság engedélyével lehetett végeztetni. Kötelező volt az erdőt tisztítani, a vágást telepítéssel pótolni. A kivágott fa elosztásába a hatóság nem szólt bele. /Lásd 268. o./
Állattenyésztés, legelőgazdálkodás
Ebben a korszakban is nagy jelentősége volt a parasztgazdaságok állattenyésztésének, nemcsak a földművelése, trágyázása, a család élelemmel való el látása, hanem az állatok eladásából, a fa- és kő fuvarozásból származó jövedelem miatt is. Az állattartás lassan korszerűsödött. A takarmánytermesztés lassú növekedésével párhuzamosan az istállóban tartás lehetősége kibővült. A tejelő teheneket, növendék állatokat istállóban tartották, a többi jószágot azonban csak télen. Tavasztól késő őszig a pásztorok naponta kihajtották a csordákat a legelőkre.
A közbirtokosság legelőin csak a gazdák jószága legelhetett, de úgy, hogy telekarány szerint megszabták a kihajtható állatok számát. Ez súlyosan érintette a kisgazdák , a zsellérek állattartását. Ha ezek a tilosban legeltettek, megbírságolták őket. A legelőket közmunkával rendszeresen gondozták, a tövises bozóttól, bokroktól megtisztították. Meghatározták a legeltetés területi rendjét, a pász torok feladatait és juttatásait. / Lásd 69. o./
Az állattenyésztés korszerűsítéséhez tartozott a fajtaváltás, amit a kormányzat erősen szorgalmazott a tejhozam növelése, a hús és bőr minősége, piacképessége miatt. A Bábolnáról beszerzett tenyészállatok a század elejére lassan megváltoztatták a fajtaarányokat a pirostarka javára. Az alábbi statisztika érzékelteti a változást:
év |
szarvas- marha |
szürke nagyszarvú |
nyugati pirostarka |
riska, egyéb |
sertés |
1895 |
441 |
263 |
102 |
76 |
371 |
1911 |
375 |
24 |
314 |
37 |
757 |
A paraszti táplálkozási szokások miatt a mangalica zsírsertést részesítették előnyben szalonnájáért és zsírjáért. Még 1911-ben is csak 15 db húsfajta sertést írtak össze a faluban. A lóállomány ebben az időszakban 70 és 10 0 között változott.
1895-ben szamár 4 darab, kecske 44, juh 53, méhcsalád 29 volt a faluban. Baromfit /tyúkot, kacsát, libát / 3080-at írtak össze. 1911-ben már juhot, méheket nem tartottak.50
A mezőgazdasági termelés eredményé t ebben a korszakban is befolyásolták a természeti csapások, noha a fejlődés eredményeként már többféle bajt k i tudtak védeni vagy legalább csökkenteni káros következményeit. A járványos állatbetegségek ellen fertőtlenítéssel, elkülönítéssel, gyógyszerekkel védekeztek a járási állatorvos irányításával. A peronoszpóra, a lisztharmat ellen permetezéssel, az árvizek ellen védőgátakkal védekeztek. A tűzkárokat téglakémények építésével, modern tűzoltóeszközök használatával próbálták kivédeni, csökkenteni. Az 18 60-as évektől terjedt el a faluban tűzbiztosítás. 1895-ben 313 lakóház, 19 gabonát és takarmányt tároló épület volt biztosítva tűz ellen, 28 gazda jégkár elleni, 4 pedig általános biztosítással rendelkezett.51
Mindezek ellenére az „Isten csapása" bőven lesújtott. A kiragadott példák is ezt mutatják. 1863-64-ben országos méretű éhínség volt aszály miatt, 1904-ben több kút is kiapadt a szárazságtól. Különösen nagy felhőszakadás, jégverés volt 1880-ban, az 1889-e s a heves záporokat pusztító szélviharok kísérték. 1898-ban hidakat sodort el a patak árja, 1904-ben pedig kiöntött a faluban. A dunai áradás csaknem minden évben okozott kisebb-nagyobb károkat, különösen pusztító volt
1892-ben. Az 1907-es '10-es nagy áradás próbára tette az új töltéseket. A filoxéra a '80-as években pusztította el a hegyi szőlőket, 1886-ban a májusi fagy és havazás tette tönkre a gyümölcsöt. Többször pusztultak el állatok - ha nem is tömegesen - marhavész, száj- és körömfájás, sertés- és baromfipestis miatt. 1902-ben a fagykáron kívül sertésvész is volt. Ekkor fizetésképtelenség miatt többeknél kényszerbehajtással szedték be az adókat. Tűzesetre is van bőven példa. Az erdei vadak is évről évre károkat okoztak. A vadászbérlők bizonyos összeget azonban „vadkár" címén megtérítettek a gazdáknak.52
1867-től a vallásalapi birtokok a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartoztak. A maróti uradalmat a ceglédi kerületi főtisztség és a vágsellyei számvevőség irányítása alá rendelték. A „pilis-maróthi" birtokhoz tartoztak a csolnoki, kirvai, mogyorósi, szent léleki szentkereszti, szentlászlói, leányvári, márianosztrai, bottyányi birtoktestek is. Ezeken a helyeken kasznárok és erdészek irányították a termelést, akik a maróti tiszttartónak és erdőmesternek voltak alárendelve. Felsőbb intézkedésre azonban az uradalom a fenti községekben lévő termőföldjeit az 18 70-es években bérbe adta, csak a maróti uradalmi föld maradt meg egy ideig saját kezelésben: a 210 hold szántó, 75 h rét és 105 h legelő.53
Az uradalom tiszttartói voltak: Berzeviczy Flórián, majd Jankó Kálmán 1876-80-ig, Kozma Ede 1884-ig, Metzger György 1891-ig. Ám a pilismaróti uradalmi földeket is kezdték bérbe adni, és csak az erdők maradtak meg saját kezelésben. Ezért az uradalom vezetési struktúrájába n is változás következett be, nem volt szükség tiszttartóra. Berzeviczy József már csak kasznárként dolgozott, é s a század elején ezt az állást is megszüntették. Az uradalomban a vezető szerepet fokozatosan az 1 884/85-ben létrehozott erdőgondnokság vette át, és ez intézte a földbérletekkel kapcsolatos teendőket is.
Földművelési ágazat
Amíg a földeket bérbe nem adták, a tiszttartó vezetésével az uradalomban növénytermesztéssel is , állattenyésztéssel is foglalkoztak az erdőgazdaságon kívül. Az új, korszerűbb eljárások bevezetése, a modern eszközök és jobb fajták beszerzése az uradalomban hamarabb történt meg, mint a parasztságnál. Az újdonságokról szerzett tapasztalatok azonban lassan átszivárogtak a parasztgazdaságokba is.
A földek megmunkálására Khimel József béresgazdát és négy bérest alkalmaztak. Ez a munkaerő és az 5 pár igavonó ökör azonban kevés volt a földek műveléséhez, ezért az „ alvégi gazdák pénzes ekékkel", azaz az alvégi katolikus gazdák bérért rendszeresen szántottak és terményeket fuvaroztak az uradalomnak.
Legtöbbet tiszta búzából vetettek, de rozsot, árpát és zabot is termeltek. Ugyancsak az „alvégi kaszásokkal" vágatták a szénát, és aratókkal, cséplőkkel részért végeztették a gabona betakarítását. A kukorica, krumpli és „burgundi" /takarmányrépa / termelése sok kézi munkát igényelt, ezért harmadába, felesbe kiadták a zselléreknek bedolgozásra. Lucernát, bükkönyt, másodvetésként tarlórépát, „mohait" /muhart / és csalamádét is termeltek.
Az uradalmi alkalmazottak fizetésüket sokáig megosztva, terményekben és pénzben kapták meg. A tisztek tiszta búzát, a szolgaszemélyzet rozs-búza keverékét vagy rozsot kapott. A szénailletmény megtermett, de bora nem volt az uradalomnak, ezt meg kellett vennie. A gabona " , a kukorica, a burgonya felesleget eladták. A '80-as évektől kezdtek áttérni a terményjáradékok pénzbeli átváltására, ezért a kevés hasznot termelő mezőgazdasági ágazat ilye n szempontból feleslegessé kezdett válni.
Állattenyésztés
Szarvasmarha, ló és sertéstenyésztéssel nem foglalkoztak az uradalomban, az ökröket és 1-2 hátaslovat megvásárolták. Mivel keresett volt a gyapjú, az 1860-70-es években juhtenyésztéssel foglalkoztak. A juhok nyári karám ja , és a juhászok lakása a Szekrényhegyen volt, a másik tanya hodállyal a Hábód és a Pángorok közötti részre épült. A juhállomány 450-700 körül változott, voltak évek, amikor a szaporulathoz vásároltak is. Az öreg, selejtes állatokat levágták, húsukat, bőrüket eladták, de bárányokat is értékesítettek. 1876-ban például „irhászati termék" címén 687 db birkái, 573,5 kg gyapjút és 55 db bőrt vettek leltárba.54
Az anyágszámadásokat, pénztárkönyveket figyelembe véve az előző időszakhoz hasonlóan a „gazdászati ágazatból" jóval kevesebb jövedelme származott az uradalomnak, mint az erdőgazdálkodásból. Amikor pedig az alkalmazottakat termény helyett már teljes egészében pénzben kellett kifizetni, ez az ágazat elvesztette szerepét a több hasznot hozó erdészettel szemben. Ezért adták a földet itt is bérbe /gróf Brenner, Herr, Grimm bérlőknek/.
A bérlők gazdálkodásáról nincsenek adataink, viszont ismeretes, hogy voltak olyan uradalmi tisztségviselők, akik jövedelmező magángazdaságot létesítettek úgy, hogy az uradalomtól, a katolikus egyháztól és iskolától földet béreltek, és szolga alkalmazásával külön is gazdálkodtak.
Erdészeti ágazat
A maróti erdőgondnokságot 1 884/85-ben szervezték meg. Vezetője az erdő mester vagyis a főerdész volt, beosztottjai az egyes községekben dolgozó tanult,
fölesküdött erdészek és erdőőrök voltak. Az erdőgondnoksági hivatal és a vezető lakhelye a Heckenast-kúria területén lévő épületekben volt. Főerdészek voltak: Krausz Antal, Kádár István, Dreisz Frigyes, Gung l János, Csupor István, Fischl Frigyes, Vadászfy Jenő „erdőtanácsos" és Tirts Rezső „ királyi főerdőmérnök".
A Kerületi Királyi Erdőfelügyelőség irányításával 30 éves erdőművelési terv szerint dolgoztak az erdészek. Nemcsak fát vágattak ki, hanem gondoskodtak pótlásáról is. Napszámosokkal magvakat gyűjtettek, ebből a Csemetekertben facsemetéket neveltek, és kitelepíttették azokat. A sűrű sarjadékerdőt gyéríttették, tisztíttatták, rendbehozatták az erdei utakat, hidakat, és újabb „feltáró" utakat létesíttettek. Az erdei favágást, a kikötőbe fuvarozást ebben a korszakban is a község lakossága végezte a kialkudott bérért.
Az erdőgondnokság felügyelete alá tartozó erdőkben fa lerakatok, fatelepek voltak. A lepencei, a maróti, a szobi Duna-parton továbbra is volt farakt á r és kikötő , ahonnan például a budapesti nagy faraktárba 1875-ben közel 35 ezer Ft értékű, 18 76-ban pedig 52 ezer Ft értékű tűzi- és „szerfát" /szerszám és épületfát / szállítottak el. A vasútépítéshez talpfát, a környéken működő szénbányák számára bányafát, az építkezésekhez épületfát termeltek ki. Előfordult az is, hogy egy vállalkozó „lábon vásárolta" meg a fát, és a helyi munkásokkal kivágatta.
Cserfakéreg-kitermelés is folyt az erdőkben. A lenyúzott cserfakéregből bizonyos eljárással cserzőanyag készült. Poesch Józsefnek volt a maróti, a szentkereszti és a szentlászlói erdőkben cserüzeme. Szerződése szerint 18 74 - 83 között a „fehér fa" /lenyúzott, kéreg nélküli fa / öléért 8 Ft 20 krajcárt, egy öl fekete fáért /vékony, lenyúzatlan ágfáért/ 4 Ft 52 kr. -t fizetett az uradalomnak. Csak innen évi 4000 Ft volt az uradalom bevétele.
Különféle mellék-jövedelemhez is hozzájutottak. Bérbe adták a vadászati jogot, a kőbányákat, pénzt kértek az erdei gyümölcsök, a lombozat gyűjtéséért, az erdei legeltetésért, makkoltatásért. Jogelismerési pénzt kapott az uradalom a területén folytatott kőszén-kutatás után. A csolnoki, mogyorósi uradalmi területek alatt működő bányák bérlője „a kitermelt kőszén után az uradalomnak járó tized fejében" jelentős összeget fizetett. Erdei kihágások miatt - mint falopás, tiltott legeltetés - bírságpénzeket szedett az erdészet.
Az uradalom 18 78-as bruttó bevétele megközelítette a 144 ezer Ft-ot, ebből a fa utáni bevétel 135 ezer Ft volt. Az államnak 11 ezer Ft adót, Pilismarót községnek évi 900 Ft-nyi községi pótadót fizetett. 55 A további években is hasonló volumenű termelés folyt az erdőkben.
A fentiekből is látszik, hogy az olcsó munkaerő, a termelés és a megélhetési (lehetőség tekintetében kölcsönösen egymásra volt utalva a község és az uradalom. Különösen az erdészeti ágazat sok munka- és kereseti lehetőséget biztosított a lakosságnak. Az uradalom támogatta a katolikus egyházat, az iskolát, és elősegítette a község fejlődését. Ám a községi vezetőség és az uradalom között nem mindig volt zavartalan az együttműködés. Ezt az alábbi esetek is mutatják.
- Mivel az erdei termékek szállítási költségei magasak voltak, a szekéren való szállítás lassú, az időjárás és a paraszti munka függvénye volt, ezért a hábódi kőbányák bérlője, a Roheim-cég az erdőgondnokság egyetértésével erdei kisvasutat szeretett volna építeni a Malom-völgyből a községen és határán keresztül a kikötőig. A községnek a területekért kártérítést ajánlottak. A tervet azonban a gazdászat és a képviselő-testület 1906-ban meghiúsította, mert a gazdák elvesztették volna a fuvarból eredő keresetüket.56 Az iparvágány csak a háború után épült föl. / Lásd 276. o./
- A századforduló után többször kérte a gazdaközösség, hogy az uradalom a gazdáknak adjon bérbe földet, de ez nem valósult meg. Később már parcellázást, földeladást kértek. A képviselő-testület és a gazdászat Hollósy Károly vezetésével minden eszközt megragadott 1908-tól, hogy a minisztérium engedélyezze bizonyos mennyiségű uradalmi föld kedvező áron való megvásárlását. Ez azonban az I. világháború végéig nem sikerült.57 Parcellázás csak a '20-as években volt.
- Feszültség támadt abból is, hogy a községi jegyző a fél teleknyi illetmény földjéhez az uradalom 1868 óta nem biztosította a 3,5 hold erdőt. Többször kérték, sőt pereskedtek is emiatt, de hiába. 1909-ben újra perre vitte ezt az ügyet a község. Ekkor Hegedűs jegyző és Tirts főmérnök között úgy elmérgesedett a viszony, hogy a minisztérium az alispán közbelépését kérte a községi hivatal és az erdőgondnokság jobb együttműködése érdekében.58
- Konfliktus forrása volt a Duna-parti sóder-és homokbányák tulajdonjoga. Az uradalom magáénak tartotta, és á Gizella-telepi építkezésekhez jelentős mennyiségű sódert és homokot adott el. A község ragaszkodott legalább a haszon feléhez. Bizonyos homokos területeket pedig a község hasznosított, ez ellen pedig az erdőgondnokság tiltakozott.
- A lázkereszti kőbánya dunai rakodópartjának használatáért a közbirtokosság magas bérleti díjat fizetett az uradalomnak. A közbirtokosság és a község szerette volna megszerezni a Duna-part tulajdonjogát. Sikertelen próbálkozások után beperelték az uradalmat. A per évekig elhúzódott , a világháború alatt többször peren kívüli megegyezéssel is próbálkoztak, de 1918-ig nem tudtak megegyezni.
A kiegyezést követő évtizedekben felgyorsult a városiasodás. Nagy építkezések zajlottak - különösen az 18 96-os millenáris ünnepségeket megelőzően - a világvárossá fejlődő Budapesten, de Esztergomban is. Ez az építőipar fellendülését eredményezte, és jó haszonnal kecsegtetett a tégla- és cserépgyártás. Kelendő volt a kifaragott építőkő, útépítéshez a kockakő, de még a kőtörmelék is az út- és vasútépítések miatt. A homo k és a sóder is jól értékesíthető volt. Mind ezek az anyagok bővében voltak a község határában.
Roheim Károly és Fia Cég megszerezte az uradalomtól a basaharci régi tégla égető kemencét és más ingatlanokat, és nagyszabású téglagyártásba kezdett. A termeléshez és szállításhoz minden kedvező természeti adottság megvolt: a jó minőségű föld, az égetéshez szükséges fa, illetve a közelben a dorogi szén, a patak és a Duna vize a gyártáshoz, szállításhoz. Olcsó munkaerőt Pilismarótról. a környező falvakból biztosítottak. A Roheim-gyár gyors virágzását és terjeszkedését mi sem bizonyítja jobban, minthogy 18 92-ben bérbe vették a telep melletti községi földeket is, és évi 6-8 millió téglát gyártottak 3-400 munkái kézi erejével.
Látva az építőipar fellendülését, 1892 decemberében a budapesti Belvárosi Takarékpénztár és más tőkeerős vállalkozók részvénytársaságot alakítottak István Téglagyár Részvénytársaság néven 350.000 Ft alaptőkével. Egy részvény ára 100 Ft volt. Ebbe olvadt be Roheim Károly és Fia Cég gyára.
A részvénytársaság nagyszabású fejlesztésbe kezdet t Basaharcon. Mindenekelőtt újabb két kemencét és szárítókat építettek, az anyagok helyszíni szállítására iparvágányt rakattak le. A termelés ugrásszerűen megnövekedett annak ellenére, hogy a téglaformálás ekkor még kézi erővel történt. 1894-ben már 15,1 millió, egy év múlva 17,8 millió téglát gyártottak, melyet jó áron el is tudtál adni. A téglát uszályokkal olcsón szállították rendeltetési helyére. A részvényei árfolyama 112 Ft-ra emelkedett, és egy részvény után kifizetett évi nyereség 9 F volt, a gyár vagyoni értéke pedig megközelítette a félmillió forintot. 60 A fellendülés éveiben a gyárban és a közeli bérelt kőbányákban 600-1000 idénymunkái is dolgozott.
Schweigel Imre igazgató irányításával szép igazgatósági épületet, valami n szálláshelyet, lakásokat építettek az ideszegődött alföld i munkáscsaládoknak Kocsma, bolt, mészárszék is létesült a telepen. A részvénytársaság költségén a '90-es évek második felétől óvodát, 1908-tól iskolát is működtettek néhány évig A megélénkülő munkásmozgalom hatására „Munkás segélyalapot" hoztak létre az Esztergomi Betegsegélyező Pénztárnak díjat fizettek a munkások orvosi ellátásáért. Szükség is volt erre a járványok és a sok baleset miatt. / Lásd 273-74. o./
A téglagyár területének térképe 1923-ból. / --- kisvasút / |
A községnek hasznos volt a gyorsan felvirágzó gyár működése elsősorban a munkalehetőség miatt, de azért is mert a gyár évi 450 Ft pótadó átalányt fizetett a községi pénztárba 1893-97 között. Ez az adó azonban a gyár hasznához képest csekély volt. A tervezett községi „kórház" építésére 10.000 db téglát adományozott, szabályoztatta a basaharci patak medrét, és a bérbevett földek és a telep védelmére a községgel együtt védgátat építettek.
A konjunktúra /fellendülés/ azonban néhány év múlva alábbhagyott, a tégla iránti kereslet erőteljesen lecsökkent. Ebben sok más ok mellett az i s szerepet játszott, hogy előzőleg a környéken sok téglagyár létesült /Dömösön, Esztergomban, Óbudán, Csillaghegyen és a Duna túlsó oldalán is/, nagy volt az árukínálat. Kemény verseny alakult ki, melyben a termelési költségek leszorítása, az értékesítés, a piac megszerzés e döntő volt .; A basaharci gyárban a költségeket gépi sajtol o k /1898/ és gőzgép beállításával valóban sikerült leszorítani, a gyártási kapacitást 24 millióra növelni, de az értékesítéssel baj volt, tetemes árukészletek halmozódtak fel. E válságos helyzetben a termelést csökkentették , nyereség nem volt. Hiába mutatták ki a vagyonmérlegben, hogy a gyártelep értéke 359 ezer fo rint, a gépeké 46 ezer, a hajók, igák 53 ezer Ft-ot érnék. Több millió volt a kiégetett és nyers téglakészlet, a hitelezők követelése 117 ezer Ft-ra növekedett. A 112 Ft-os részvényár 1899-ben 45 Ft-ra zuhant, nyereség azután évekig nem volt.61
Mindezt a község is megérezte, mert a gyár kevesebb munkást foglalkoztatott, és a községnek több évig nem fizetett adót. A gátépítés problémái miatt súrlódások keletkeztek a község és a gyár vezetősége között. Az új igazgató, Fusch Ármin, majd Fenyő Miksa is a képviselő-testülettnél kötött újabb megállapodásokkal próbálta a gátépítés közös ügyét előmozdítani.62
Az első világháborúig hullámzott a termelés mennyisége. A társaság többször hajtott végre alaptőke emelést, és új vezetőséget helyezett a gyár élére. Az Rt. tagja lett a téglakartellnek, amely meghatároz ta a gyártandó tégla mennyiségét, az árát és elősegítette eladását. A helyzet nem sokat javult, termelési kapacitás a kihasználatlan maradt. 1904-tő l a részvénytársaság kőbányák művelésével is próbálkozott, a gazdászattól bérbe vette a lázkereszti kőbányát.
Igazgatósági épület |
Csak 1907-től mutatkozott lassú javulás, amikor Székely Zsigmond mérnök irányításával a fali téglán kívül új termékeket is kezdtek gyártani: „minden színben pillértéglát, zománctéglát és zománclapot". A részvényárak, és az osztalék emelkedni kezdett, de 1914 márciusában „rettenetes tűz pusztított, mely több mint 100 ezer koronára menő kárt okozott. A tűz a gyár zománcégető telepén ütött ki, a telepet, a gépeket és a nagymennyiségű kész árut teljesen elpusztította. ...A kár biztosítás révén megtérül" - nyugtatták meg a részvényeseket.63
Az első világháború alatt a termelés visszaesett, az 1 920-30-as években meg-megélénkült. 1942-ben megszűnt az István Téglagyár Rt. A telepet a Nagybátonyi Újlaki Téglagyár Rt. vette meg, több részleget rögtön lebontott, és csak egy kemencével üzemelt 1944 végéig. A front alatt és utána egyre jobban lepusztult, majd felrobbantották a kemencét, a kéményt, más épületek pedig az enyészet martalékai lettek. Az értékeket széthurcolták, a rengeteg téglát pedig hajókkal a csehekhez szállították jóvátételbe. Ma már csak néhány régi munkás lakóház és az igazgatóság i épület áll, melyben öregek szociális otthona működik. A volt uradalmi épületek romokban vannak.64
A hábódi két kőbánya az uradalom tulajdonában volt, melyeket rendszeresen bérbe adott. A századforduló körül hosszabb ideig Roheim Károly és Fia Cég működtette. A Kő-a l att lévő lázkereszti és a közelében megnyitott két kisebb kőbánya a közbirtokosság tulajdonát képezte, melyeket szintén bérlők működtettek. Kifaragott kőtömböket, útépítéshez kockakövet, vasútépítéshez aprókövet termeltek ki.
A gazdászat kő-alatti bányája az országút mellett volt, nagyon közel a Dunához. A robbantások, a kő átszállítása az uszálykikötőhöz veszélyeztette az országút egyre élénkülő forgalmát. Emiatt több panasz, kifogás is hangot kapott a korabeli újságokban. A bányában sok baleset volt. A megyei törvényhatóság 1911-12-ben ismételten foglalkozott „a láz-kereszti kőbánya művelési szabálytalanságaival".. ." Ott a munkások életét veszélyeztető kiálló laza szikladarabok állnak, melyeknek leomlása esős idő esetén bármely pillanatban várható." A szolgabíró újra kötelezte a bérlőt, hogy „lépcsős művelést" valósítson meg, és a leguruló kövek meggátlására az útpálya szintje fölé 1.2 m magasságú kőfalat építsen.65 Az út és a bánya közötti biztonsági gátat megépítették.
A téglagyár és a bányák területén évente több súlyos, emberéletet is követelő baleset történt. A bányabérlők nem fordítottak kellő gondot a bányaművelés szabályaira - különösen a közbirtokossági bányák esetében -, de a munkások sem mindig tartották be a szabályokat, például a szeszesital fogyasztás tilalmát. Máskor véletlenül bekövetkező szerencsétlenség okozott halált, vagy maradandó, súlyos sérülést. A gyárnál gyakori volt a földomlás, a bányákban a kőomlás, mely embereket temetett maga alá, vagy munkaképtelen nyomorékká lettek. Gondatlanságból dinamitrobbanás is bekövetkezett, rakodás közben vízbe fulladás történt. A munkás szolidaritás szép példája volt, hogy a szerencsétlenül jártak családjának gyűjtést rendeztek társai. A téglagyár területén több gyermekbaleset is előfordult, mert a gyermekek felügyelet nélkül vagy a nagyobb testvérre bízva játszottak a telepen.
A baleseteket a szolgabíró vizsgálta ki. A vizsgálatok vagy azt állapították meg, hogy a történtekért senki t nem terhel felelősség, vagy az áldozat maga tehet róla. Ezáltal nem kellett a munkaadónak kártérítést fizetnie a szerencsétlenül járt családjának. / Reviczky Győző főszolgabíró sorozatosan pénzt fogadott el a járásban működő üzemek, bányák vezetőitől a kedvező vizsgálati jegyzőkönyvért, ezért állásából felfüggesztették.66
Tulajdon és karbantartás szempontjából háromféle út, híd volt a községben:
- Megyei törvényhatósági út volt az országút /a mai 11-es/ és hídjai.
- Községi kezelésben voltak a falu útjai, hídjai, a dűlőutak, a vizesárkok.
- Az uradalmé volt valamennyi erdei út, az uradalmi földek dűlőútjai, a patakok, a Duna-part vontatóútja és a fél Duna medre .
Minőségét tekintve kőtörmelékkel, sóderrel lefedett út volt az országút, a „Csapás út", a Trefort utca, később a Malom-völgy és a Szobi-rév új útja is. A többi földút volt, melyet a löszdombokon a lerohanó víz „mélyúttá" alakított.
- Az országutat a megye a községek közmunkájával rendszeresen javíttatta, de ha a közmunka nem volt elég, a megye költségén végezték el a munkát. A Nemes utcán /a mai Rákóczi úton / és az Esztergomi úton többször végeztek szabályozási, feltöltési munkálatokat. 1892-ben az országút mentén vízelvezető árkot ásattak, melyet rendszeresen tisztítani kellett.
- Az erdei utak karbantartását az erdőgondnokság végeztette. Az 1880-as években a Malom-völgy útját újították fel és hosszabbították meg. Különösen nagyszabású rendező munkát végeztek 1889-ben, amikor a község közreműködésével az „Új utat", azaz a Trefort utcát is /ma Ady út / korszerűsítették. A patakpart, patakmeder karbantartása az uradalom kötelessége volt. A meder tisztítására többször fölszólította a képviselő-testület az uradalmat, mert a nyári záporok lezúduló víztömege rengeteg törmeléket, követ hordott a patakmederbe. Az uradalom viszont a lakosságot hibáztatta, mert sok szemetet dobált a patakba.
- A községi utak, dűlőutak, javítását a lakosságra kirótt igás és kézi közmunkával végeztette el az elöljáróság. Sokan azonban vonakodtak ezt a kötelezettségüket teljesíteni. Amikor már nagyon kátyúsak voltak az utak, a képviselőtestület csendőrséggel fenyegette a közmunka-hátralékosokat.68 Különösen fontos volt rendben tartani a legnagyobb mértékben igénybe vett „Csapás utat", mely a Duna és az erdő között biztosított összeköttetést. Ezen szállították szekerekkel a maróti és a dömösi fuvarosok a követ, a fát a hajórakodóhoz.
Konfliktusok is támadtak abból, hogy idegen fuvarosok rendszeresen igénybe vették a község útjait, ám javításukhoz közmunkával, útadóval nem járultak hozzá , . „Egyes pilismaróti lakosok a vidék i fuvarosokat megfenyegették útrongálás miatt, és a fuvarozásban erőszakkal megakadályozni akarták őket. Ilyen esetre karhatalom kirendelése szükséges."69 A dömösiektől és egy nyergesújfalui fakereskedő fuvarosaitól útrongálási díjat akartak szedni, de a megye megtiltotta. A marótiak felháborodása mögött az is meghúzódott, hogy az idegenek fuvarvállalása konkurenciát jelentett számukra, kereseti lehetőségeiket csökkentette.
Iparvasút, kikötők
A basaharci téglagyár területén már 1893-tól volt keskenyvágányú vasút. A gravitációt is kihasználva, ló és szamár vontatással csillékben szállították a földet a feldolgozókhoz. 1911-ben felújították, és meghosszabbították a vágányokat.
Eddig is volt kikötési hely a maróti Duna-parton. A kereskedelem fejlődése, a fa, homok, sóder és kő szállítás megnövekedett mennyisége szükségessé tette, hogy még több kikötési lehetőséget teremtsenek. 1906-ban a megye jóváhagyásával táblákkal megjelölt szabad kikötőket jelöltek ki: a „Csapás úttól" és a Szobi-révtől jobbra-balra 100-100 m hosszúságban. A téglagyárnak és a kő-alatti kőbányának is volt hajórakodója.
Az árufuvarozás mellett a személyszállítás is egyre fontosabb lett a település számára. 1875-ös helységnévtár „ Pilis-Maróth" legközelebbi hajóállomásának Dömöst, vasútállomásnak Szobot jelölte meg. A hajók utasai a főváros piacaira zöldségfélét, gyümölcsöt, baromfit stb. szállító kofák, parasztemberek voltak. Mivel az árut előbb Dömösre kellett szekérrel leszállítani, 1911-ben a képviselő testület kérelmezte, hogy Pilismaróton is létesítsenek gőzhajóállomást: „ A lakosság érdekében Pilismaróton gőzhajó állomás felállítása és indítása nélkülöz hetetlen, mert Dömösön a hajójáratok az igényeket nem képesek kielégíteni, és felette megdrágítja az oda szállítás költsége a terményeket, amiből a lakosságra tetemes kár háramlik". Ismételt kérések után a háború kitörése előtt a Dunai Gőz - hajózási Társaság személy- és áruszállító hajója a „Csapás út" végénél kikötött.70
Közlekedés-fejlesztési tervek
- 1906-ban a Roheim-cég iparvasutat szándékozott építeni a Malom-völgyben, a hábódi kőbányák és a dunai kikötő között. A képviselő-testület hozzájárulását kérte megépítéséhez, mivel községi területeket is érintett. Kéréséhez nyomatékul csatolta a cég a pilismaróti munkások kérvényét 150 aláírással, melyben ők is kérték az építés engedélyezését, mivel ez hosszabb távon állandó keresetet jelentene számukra. A fuvarosgazdák érdekeivel azonban ez ellentétes volt, ezért a képviselő-testület nem járult hozzá az iparvasút megépítéséhez.71 Az iparvasutat a háború után építették meg - katonai érdekekre hivatkozva - sokkal hosszabb szakaszon./ / Lásd 276. o./
- „Autómobil-omnibusz" járat terve. A századfordulón a lakosság nagy ámulatára néha 1-1 autómobil „végigrobogott" az országúton 20-30 km-es sebességgel zötykölődve, nagy port kavarva, veszélyeztetve a gyanútlan járókelőket, az utcán játszadozó gyerekeket, szaladgáló, kutyákat, háziállatokat. 1910-ben „Légrádi Ottó gyorsan hajtott, és elgázolta Fehér József gazdát. Sérülései súlyosak" - írta az Esztergom és Vidéke című lap.
Felismerve a lehetőségeket és a szükségleteket 1906-ban Parti Lajos magán mérnök ajánlatot tett az országút mentén lévő községeknek egy Buda pest-Esztergom közötti rendszeres közlekedést biztosító „aut ó mobil-omnibusz vállalat" létesítésére, és kérte anyagi hozzájárulásukat. A képviselő-testület határozata elutasító volt, „mivel kellő biztosítékot az esetleges befektetéssel szemben nem lát". 1910-ben Lőw Sándorné, dömösi lakos szándékozott létrehozni egy „autómobil vállalatot", de a képviselők ennek 500 koronás támogatását is elutasították.72
- Villamosvasút terve. A választások közeledtével, 1909-ben a fő ispán jelentést kért a község kívánságairól. Ebben szerepelt a Budapest-Visegrád-Esztergom közötti villamosvasút létesítésének igénye is. Aztán a választási kortesbeszédben a kormánypárti képviselőjelölt meg is ígérte fölépítését, de az ígéretből nem lett semmi.
Néhány évvel később Metzker Károly visegrádi lakos és társa engedélyt kapott a Bp-Szentendre villamosvasút /HÉV/ meghosszabbításának előmunkálataira, egy részvénytársaság megalakítására, és a szükséges tőke összegyűjtésére. 1914 elején felhívással fordultak a községekhez. Ismertették a tervet: "...A most meg valósítani czélzott szentendrei-visegrádi villamos vasutat meg kellene hosszabbítani Pilismaróiig, ott bekapcsolni az esztergomi-fűzfői vasút által tervezett Pilismarót-Esztergom vasútba." Ezáltal a község hozzá kapcsolódhatna a győri és további vasutakhoz, valamint a megépítendő esztergomi-párkánynánai villamoshoz is. Részletesen szóltak a várható haszonról, a közlekedés gyorsaságáról, a, szállítás előnyeiről. „A község egyik éléskamrája lesz a nagyfogyasztású fővárosnak, ez a mezőgazdasági termelés, állattenyésztés fejlődését idézné elő, gyárak létesülnének, a telekárak emelkednének, megnőne az idegenforgalom és annak haszna... Pilismarót községtől, mint erkölcsi testülettől 70.000 korona névértékű törzsrészvény jegyzését kérjük."
A képviselő-testület határozata az volt, hogy lejegyzik a 70 ezer korona törzstőkét azzal a feltétellel, hogy ezért „Pilismarót nem csak Visegrád-Szentendrén át Budapesttel, hanem Esztergommal is villamos Összeköttetéshez jusson. ...Ha a vasút nyomvonala a községi önkormányzat földjén halad át, azt díjtalanul átengedik. ...A vasútállomás lehetőség szerint a község belterületén, annak közép pontjába essék." Az I. világháború romba döntötte a villamosvasút tervét.73
A helységnévtárak 1858-tól Szobot jelölték meg „Pilis-Maróth" utolsó postájának. Viszont az 1870-es évek elején már volt postája a községnek, de a minisztérium 1874 végén közölte, hogy veszteséges működése miatt „a pilis-maróthi postaállomást beszünteti". A következő évtől a község utolsó postája Esztergom lett, ahová a postás-küldönc rendszeresen hozta-vitte a küldeményeket.74 Néhány év múlva újra felállították a postát a faluban. Fekete János katolikus kántortanító látta el a postamesteri feladatokat. Valószínű, hogy a katolikus iskola mellett volt a postaépület lakással. 1892-ben Posta Takarékpénztár is működött a községben.
A XIX. század vége felé egyre több helyen kezdték kiépíteni a távírda állomásokat /telegráfokat /. 1888-ban még Szobról vagy Esztergomból küldhették táviratot a marótiak. '92-ben a képviselő-testület felhívást kapott egy „távírda hivatal felállítására." 100 Ft-ba került volna a beszerelése, és „évi 250 Ft nyers bevételt kell produkálnia". A képviselő-testület azonban elutasította a lehetőséget, mert „a község mostoha anyagi helyzetben van", és a kívánt bevételt nem tudják biztosítani. 1904-ben a képviselők már maguk kérték a „távírda állomás fölállítását", de a létesítés feltétele ekkor már évi 400 korona bevétel biztosítása volt. Az elöljáróság felmérte az igényeket és a várható forgalmat, bevételeket, de csalódással állapította meg, hogy a várható forgalom még a 200 koronát sem éri el, ezért megfeneklett az ügy.75
A technikai fejlődés rohamléptekkel haladt előre, távírda helyett a telefon kezdett egyre szélesebb körben elterjedni. 1905-ben az egyik képviselő-testületi ülésen bejelentették: „ Az elöljáróság tudomást szerzett arról, hogy a község telephon állomást szerezhet anélkül, hogy abból bármilyen kiadása is származnék. A telephont táviratozásra is lehet használni..." De csak 1913-ban sikerült a távbeszélő-állomást beszereltetni, melynek 4-5 előfizetője volt.76
1. K-EMÖI. Képv. test. jkv. Pm. 1890
2. Megjegyzés: A választás szabályai bonyolultak voltak, itt csak a lényegét ismertettem.
3. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1902., I906.
4. Pm-i róm. katl. cegyház irratai, Iskolaszéki jkv. 1899.
5. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. a jelzett évek
6. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1880.
7. U.a. 1880-1912. között.
8. U.a. 1880-1903.
9. U.a.
10. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek
11. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek.
12. U.a.
13. U.a.
14. K-EMÖL ICépv. test. jkv. Pm. a jelzett évek.
15. K-EMÖL Bírói Napló Pm. 1861-73.; Képv. test. jzk. Pm. 1902., 1909.
16. U.a. 1912.
17. U.a.l880-1914.; Pm-i volt úrbéres gazdaközösség jkv. 1902-13.
18. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1880.
19. U.a. a jelzett évek ; a Pm-i volt úrbéres gazdaközösség jkv. a jelzett évek
20. U.a.
21. U.a.; Magy. stat. közi. 39. kötet. Mo. községeinek háztartása 1908.
22. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek; a Pm-i volt úrbéres gazdaközösség jkv. 1902-13.
23. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1908., 1911-13.
24. Fényes Elek: Mo. geographiai szótára III. köt. 71. o.; Helységnévtár 1873.; A magy. korona országaiban az 1880. évi Népszámlálás II. kötet; Magy. Stat. Közi. Népszámlálás 1900., 1910.
25. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek; a Pm-i volt úrbéres gazdaközösség jkv. 1902-13. Esztergom és Vidéke, a Szabadság című megyei lapok jelzett évei.
26. K-EMÖL Izraelita hitközség anyakönyve, 6/662/1901. BM. rendelet.
27. Magy. stat. közl. Népszámlálás 1900.
28. U.a.
29. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett év.
30. U.a. jelzettévek és 1898.
31. Magy; stat. közl. 39. kötet: Mo. községeinek háztartása 1908.; K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1909.
32. K-RMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1902.
33. U.a. 1908.
34. U.a. jelzett évek
35. K-KMÖL Földváltsági Napló 24. és 28. sz.
36. EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek.
37. Esztergom és Vidéke 1886. 82. sz.
38. Szabadság 1896., 1900.
39. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek
40. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzettévek; és Pm. község iratai 3807/1917.
41. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1898., 1899.
42. U.a. 1900.
43. Esztergom és Vidéke 1890. jún.
44. K-EMÖL E. vm. Úrbéri Törvényszéki iratok Pm. 1828-1903.; Képv. test. jkv. Pm.; Esztergom és Vidéki Szabadság c lapok; Pm. község 1886-os kataszteri térképe.
45. A magy. korona országainak mezőgazdasági statisztikája. 1895.
46. U.a.
47. A magy. korona országainak mezőgazdasági statisztikája 1895.
48. U.a.
49. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1887-89., és a falubeli idős emberek szóbeli közlése alapján.
50. A magy. korona országainak mezőgazd. statisztikája 1895.; A magy. szent korona országainak állatlétszáma az 1911-ik évi febr. 28-iki állapot szerint.
51. U.a.
52. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. jelzett évek; Esztergom és Vidéke és a Szabadság c. lap.
53. A magy. korona országainak mezőgazdasági stat. és gazdacímtára 11. /Bp.1897/
54. K-EMÖL Pm-i alapítványi uradalom termény, anyag és szerek számadása 1875-81
55. K.-EMÖL Pénztárkönyvek a pilismaróti uradalom erdészeti jövedelmeiről, a jelzett évekből.
56. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1906.
57. U.a. a jelzett, évek
58. K-EMÖL Pm. község iratai 1944/1913., 186/ 1914., 372/1914.
59. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1914-1918.
60. Magyar Compass, jelzettévek.
61. MagyarCompass 1899. Kerekített adatok.
62. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1902-3.
63. Esztergom és Vidéke 1914. márc. 12.
64. Magyar Compass, jelzett évek. Vérségi József pilismaróti lakos feljegyzései alapján.
65. K-EMÖL Pm. község iratai 1968/1911.
66. Esztergom és Vidéke, a Szabadság c. lapokból
67. A nem jelölt adatok forrásai a Képv. test. jegyzőkönyvek, az Esztergom és Vidéke, a Szabadság című lapok.
68. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1911.
69. U.a. 1904.
70. U. a. 1911-12.; Pm község iratai 393/1914.
71. U.a. 1906.
72. K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1906., 1910.
73. K-EMÖL Pm. község iratai 1429/1914.; Képv. test. jkv. Pm. 1914. 74 K-EMÖL Képv. test. jkv. Pm. 1874.
75. U.a. 1892., 1904.
76. U.a. 1912-13.
Vízellátás
A települések számára nélkülözhetetlen volt, hogy legyen bőséges és egészséges ivóvizük. Pilismarót területén két bővizű patak és az utak mentén kb. nyolc tiszta vizű közkút volt. A falu növekedésével a közkutak számát gyarapították. A határban is volt gémeskút. A gémeskutak, majd az ezeket felváltó kerekes kutak és baromitató vályúk rendbentartásáért a bíró felelt. Egy-egy hanyag bírónak gyakran szóvá tették a kutak rossz á ll apotát.1
A gazdák arra törekedtek, hogy udvarukban saját kútjuk legyen, ne kelljen várni a közkutak előtt az esti, reggeli itatásoknál, az asszonyok, gyerekek ne hordják messziről a vizet. Idővel csaknem minden parasztudvarban ásottak kutat.
A két patak vize nélkülözhetetlen volt az állatok itatása, a patakban való mosás, vízhordás, kenderáztatás és tűzoltás miatt. Rontotta a víz minőségé t a partra dobált sok szemét. A század elején a patakok vízhozamának csökkenéséről, sőt kutak elapadásáról panaszkodtak. 1908-ban küldöttség kérte a képviselő-testületet, intézze el, hogy „az uradalom megengedje a patak vizének már kipróbált módoni levezetését a száraz patak medrébe". A„száraz patak" a Trefort utcai /Ady úti/ porták végénél egy csatorna volt. Kedvez ő döntést hozott az erdő gondnokság: „A vizet betoncsatornán át hetenként egyszer, hétfőn leereszti, csütörtökön pedig eredeti medrében való folyása végett elzárja."2
Közegészségügyi intézkedések
E korszakban az orvostudomány, a gyógyszerészet sokat fejlődött, a tisztiorvosi, a körzeti orvosi hálózat bővült, és kötelező közegészségügyi intézkedéseket vezettek be. Eredményesebb volt a járványok megelőzése, gyógyítása is. Egy-egy járvány nem szedte olyan tömegesen áldozatait, mint régebben. A község közegészségügye, a lakosság egészség-kultúrája is sokat fejlődött.
- Emberek, állatok ittak az erdei patakok, források és a Duna vizéből, ez fertőzéseket, járványokat okozott. Különösen a Duna vize fertőzött, ezért tiltották
fogyasztását. Ugyancsak növelte a fertőzésveszélyt az utcákon, portákon szétszórt szemét, emberi és állati ürülék, a „ganajdombokon" felhalmozott trágya,
melyben legyek milliárdjai tenyésztek. A tisztiorvosok, szolgabírók utasításokkal, ellenőrzésekkel próbáltak a helyzeten változtatni. Minden portán megkövetelték árnyékszék építését, azok meszes fertőtlenítését. Még 1910-ben is szigorú hangú főszolgabírói levél szólt arról, hogy „a község több házában árnyékszék egyáltalán nincsen, sok helyen pedig használhatatlan. A trágyadomb az
udvar nem megfelelő helyére van rakva", nincs gödörben , szétfolyik a lé. Az
elöljáróságnak fertőtlenítő szereket és eszközt kellett vásárolni, és a fertőző betegség lezajlása után hatóságilag fertőtlenítették a lakást vagy az istállót, az ólakat.3
- Az elhullott állatokat kötelező volt elásni a kijelölt dögtemetőbe. Később dögkamra építését is elrendelték, az ide bedobott tetemeket mésszel öntötték le.
- A közvágóhíd felépítése, a húsvizsgálat bevezetése is az egészséget szolgálta, mégis nehezen valósult meg, mert anyagi terhet jelentett a községnek. A szolgabíró 1884-ben a vágóhíd „felépítését ismételten sürgeti, és a levágandó marhák megvizsgálása meghagyatik". A képviselő-testület azonban ellenállt, kifogásokat keresett. Csak többszöri sürgetésre, 1888-ra épült föl. A mészárosoknak kötelező volt itt vágni, és a húst csak orvosi engedéllyel mérhették ki. A községi vágóhíd állapotát a tisztifőorvos 1903-ban erőteljesen kifogásolta, és elrendelte korszerűbb átépítését /pl. zománcozott téglafallal / . Az újabb több évig készült.4
- Fontos járvány-megelőző megyei intézkedés volt, hogy már a XIX. század elejétől a gyerekeket rendszeresen beoltották himlő ellen. A körorvos oltási díját, költségeit a község pénztárából fizették.
- Amíg helyben nem volt orvos, a képviselő-testület által kinevezett „halottkém " / Brigan Mátyás asztalos/ vizsgálta meg az elhunytat.
- Az 1880-as években törvény kötelezte a községeket, hogy létesítsenek kórházi pénzalapot. Az elöljáróság gyűjtötte a pénzt évről évre, és a takarékpénztárban kamatoztatták. 18 93-ban a főszolgabíró elrendelte „kór szoba felállítását" a községben, hogy járványos megbetegedés esetén elkülöníthessék a betegeket.
Az elöljáróság ideiglenesen bérbe vett egy házat, amíg fölépíti a „kórházi épületet" a kert alatti köztéren. A tervek elkészültek, de elegendő pénz nem volt megépítésére. Hosszas vajúdás után végül 1901-ben vett a község egy parasztházat ezer koronáért, mely valószínű, hogy a kert alatti kis utcában volt. Rendbe hozatták, kutat ásattak az udvarán, és az egyik szobáját bérbe adták egy özvegy asszonynak, „aki majd gondoskodik a „kór-ház" tisztaságáról, és a betegeket ápolja". Igénybevételéről nincs adatunk.
Fertőző betegségek, járványok
A községekben előforduló járványos betegségekről az Esztergom és Vidéke című újság rendszeresen tájékoztatta a lakosságot. Hírt adott iskolák bezárásáról, állatjárványokról, vásárok betiltásáról.
- A fertőző állatbetegségek közül a községben többször jelentkezett „a sertés és marhavész, a száj- és körömfájás, a takonykór, baromfipestis". Elkülönítéssel, legeltetési tilalommal, fertőtlenítéssel , gyógyszerekkel igyekeztek védekezni. Fertőzés esetén a megyei hatóság zárlatot rendelt el a községre, tilos volt állattal a község területét elhagyni, a vásárba állatot felhajtani.
- Az emberek egészségére nagy veszedelmet jelentett a himlő, a tífusz, az influenza, a tüdőbaj, a tüdőgyulladás. A téglagyárban egyszer trahomás szembetegség terjed el. 1886-ban, 1902-3-ban és 1910-13-ban kolerás megbetegedések, halálozások is voltak a megyében, de ne m tömegméretekben, mint régebben. 18 86-ban például az egyik újság hírül adta, hogy „a kolera áldozata Varga Mihály pilismaróthi lakos, aki néhány nap előtt Budapesten járt gyümölcsárusítás végett. Már Pestről betegen tért vissza, rövid vergődés után kolerában hunyt ki. ...Az orvosok a hűvös idő ellen meleg ruházatot, rendes életmódot ajánlanak".5
- A gyermekekre járványos gyermekbetegségek leselkedtek. Főleg gyermekekből szedte áldozatait a kanyaró, a „torökgyík" /diftéria/, a „roncsoló toroklob" /torok-, mandulagyulladás/, a fültőmirigy-gyulladás, a vörheny, a himlő, a szamárköhögés. Egy-egy járvány alkalmával szünetelt az iskolai oktatás.
A statisztika szerint 1901-10 között á községben 538 elhunytból kilenc éves korig 54 gyermek halt meg fertőző betegségben. Ebből 14 nem részesült orvosi kezelésben. A fertőző betegségek halálesetei: kanyaró 20, szamárhurut 6, roncsoló toroklob, torokgyík 20. „Gyermekaszály" /kiszáradás/ miatt 5 gyermek, vele született gyengeségben 34 /!/ csecsemő halt meg.6
- A „tüdővészt" /gümőkórt / magyar betegségnek tartották. A községben is sokan pusztultak el emiatt. Alattomosan, cseppfertőzéssel terjedt, hosszan lappangott, kezdetben nehezen volt felismerhető. Megfertőződésre bőven volt lehetőség, mert a legtöbb helyen egy szobában lakott mindenki . Ott élt, köhögött, köpködött a beteg az egészségesek között. A vizesvödör mellé elhelyezett bögréből, a mezei munkára kivitt korsóból egymás után ittak, az ételes tálból sok helyen együtt kanalaztak az emberek. Az erősebb szervezet képes volt védekezni ellene, a gyengébbek, a rosszul tápláltak hamarabb megbetegedtek. Ha nem is olyan mértékben, de nem kímélte a kór a jobb körülmények között élőket sem. A statisztika szerint 10 év alatt a gümőkór 69 ember halálát okozta, évente 6-7 emberét, főleg fiatalokét.
Pilismaróton 1901-10 között a következő betegségekben haltak meg még emberek: „hasi hagymáz" /tífusz/ 4, „gutaütés" 14 , tüdő - és mellhártyagyulladás 76, görcsök 23, aggkori végkimerülés 76, vízibetegség /vizenyő/ 26, egyéb 173. I palesetben 16 vesztette életét, öngyilkos 3 fő volt.7
Szülésznő
Tanult szülésznő, „bába" az 1860-as években kettő is volt a faluban. Az egyiket /?/ a község alkalmazta, a másik, Wirt Ferencné magánpraxist folytatott , 18 84-ben azonban őt választották meg községi szülésznőnek. 1895-1901-ig Tarics Eszter, majd Újlaki Ferencné / Lukács Katalin / a „bába". A községtől kapott csekély fizetés ellenében a nincstelenek ingyen vehették igénybe, mások viszont fizettek a szülés levezetéséért, az anya és csecsemő gondozásáért.8
Orvosi ellátás
A XIX. század közepén az esztergomi járás orvosa látta el a gyógyítás feladatait la községekben, patikaszereket is vitt ma flával, és adott el. A '80-as években azonban Pilismarót és Dömös a szentgyörgymezei körorvosi körzethez tartozott, és Dr Merényi Gyula körorvos hetenként járt ki a faluba gyógyítani. Pácienseitől díjat szedett - a gyógyszert és fuvardíjat is beszámítva. A nincsteleneket azonban ingyen kellett ellátnia a községtől kapott díj f ellenében. A szegények listájára felvett személyek gyógyszereit, esetleges kórházi ápolásuk díját - bár ritkán fordult elő - szintén a község fizette, a „szegényalap" pénzéből.
Körorvosi pecsét |
A képviselők 1893-ban foglalkoztak egy „körorvosi állomás" létesítésének tervével, de ekkor elhatározás nem született. Két év múlva azonban rákényszerültek megszervezésére, mert Szentgyörgymező Esztergommal egyesült, és megszűnt a régi körorvosi körzet. A maróti képviselő-testület a dömösi vezetőkkel megegyezett, hogy közös költségen körorvosi állást létesítenek, melynek központja „Pilis-Maróth" lesz. A költségeket létszámarányosan osztották el. A megye csak úgy hagyta jóvá a tervet, ha a körzethez csatolják Pilisszentléleket is. A szolgabíró meghirdette az állást, és a jelentkezők közül a községek küldöttei Dr. Konrád Rezsőt választották meg körorvosnak. Dr. Konrád 1896-1902-ig, haláláig gyógyított a körzetben.
Utóda Dr Szilágyi Bertalan lett, akinek később éles vitája keletkezett a képviselő-testülettel, a jegyzővel „túlzó anyagi követelései", díjemelése miatt. A vitában az orvos követelését támogatta a megye is, mely a drágulásra hivatkozva valamennyi orvos díjának felemelését rendelte el a megyében. A megnövekedett költségeket a községeknek vállalni kellett, ha orvost akart tartani. Hegedűs jegyző - a többi község nevében is - beadványban tiltakozott az emelés ellen a megyénél, majd a belügyminisztériumban, de hiába.9 / Lásd 276-78. o./
Gyógyszertár
„Orvosságot" sokáig az orvos házi patikájából vehettek a betegek borsos áron. Később már Esztergomban, Párkányban is létesült gyógyszertár, onnan is beszerezhették. A képviselők 1909-ben elhatározták, hogy a község számára a , gyógyszertár megnyitási jogot sürgősen megkérik, mert égetően szükséges." Dr. Szilágyi tiltakozott ez ellen, szerinte „meg kell várni, amíg elfogadják a gyógyszertári törvényt", de a képviselő-testület megmaradt elhatározása mellett. Egy év múlva a megye megadta a községnek a nyitási engedélyt, és pályázatot hirdetett a gyógyszertár megnyitására. Pap Lászlót választották gyógyszerésznek, aki 1912-ben nyitotta meg az „Isteni gondviselés gyógyszertár"-át. Ezután a dömösiek is innen vásároltak gyógyszereket.10
Összegezve megállapítható, hogy községben az egészségügy területén jelentős volt az előrelépés. Mindez az általános civilizálódásnak és a lakosság anyagi áldozatvállalásának köszönhető. A fejlesztéseket saját erőből valósították meg. A haladás rögös útjain a község mégiscsak haladt előre!
A bizottság 1885-ben alakult meg a képviselő-testület tagjaiból, elnöke Csupor István főerdész volt. Célja a falu szebbé, tisztábbá, rendezettebbé tétele. A bizottság munkájáról hosszabb időre nincsenek adataink. 1900-ban Vadászfy Jenő erdőtanácsost választották elnökké, aki szívügyének tekintette a „faluszépítést", és nagy ambícióval, hozzáértéssel látott munkához. Segítségére volt a bizottsági tagok közül Fischer majd Hegedűs jegyző, Hollósy lelkész és Konrád körzeti orvos. Arra törekedtek, hogy mindenki belássa a falu szépítésének, tisztán tartásának fontosságát, és tegyenek is érte. Természetesen mindez ne m ment zökkenők nélkül.
Vadászfyval az élen bejárták a falut, és jegyzőkönyvbe vették a tennivalókat. Javaslataikat a képviselő-testület elfogadta, és a bíró, az elöljárók feladatává tette a lakosság mozgósítását, ki-ki saját portája körül végezze el a tennivalókat a falu szépítése érdekében. Egy év múlva az elnök rákérdezett: Az elöljáróság mit tett a „szépítési" határozatok végrehajtása érdekében? -„Az elöljáróság tanulmányozni fogja javaslataikat" /vagyis semmit/ - volt a válasz, mely érzékeltette hozzáállásukat. Ebből is látható, hogy törekvéseiket eleinte kevesen támogatták, a lakosság eggyel több kötelességet látott ebben, melyet az „urak találtak ki". A vonakodás, a nemtörődömség, a közömbösség ellenére a faluszépítés ügye azért lassan elmozdult a holtpontról, és végül a többség - kényszerből vagy önként - igyekezett a felhívásoknak eleget tenni, és a „szépészet" javaslataiból sokat megvalósított: A háztulajdonosok a járdáról eltávolították a marhacsorda miatt oda- helyezett korlátokat, a fa- és kőrakásokat, a járdát 2 méter szélességben elegyen- g ették, apró kővel, sóderral leszórták, vagy patakkővel kikövezték, többen járdaszegélyt is készítettek. A bizottság szóvá tette az udvarok rendetlenségét, megkövetelték a trágyadombok szabályos elhelyezését, a járda és az udvar rendszeres takarítását. Aki eleget tett a kéréseknek, annak munkáját beszámították közmunka-kötelezettségébe, aki viszont nem hajtotta végre, annak azt ígérték, hogy az elöljáróság megcsináltatja, és behajtja rajta a költségeket.
A Szépészeti Bizottság közreműködött a házszámok, utcanév-táblák kifüggesztési rendjének kialakításában, új házak építésekor, renoválásoknál érvényesíttették a hatályos építészeti előírásokat, az utca vonalának egyenesebbé tételét stb. Szerepük volt az „Erzsébet királynő" emlékpark és az utcai lámpák helyének kijelölésében is.
Az utókor számára is látható, hogy a falu arculatának, rendezettségének alakításában rövid idő alatt is sokat el lehet érni, ha vannak, akik az ügyet elkötelezetten szolgálják és támogatják.11
A tűzvédelem szervezése
A XIX. század második felében a tűzmegelőzés, a védekezés szervezettebb I lett. A hatóság megkövetelte a jó minőségű, szilárd anyagú kémények építését és rendszeres tisztítását. A tehetősebek a gyúlékony zsúp vagy fazsindely helyett cseréppel fedték le házaikat. Előbb a községi épületekre kötöttek tűzbiztosítást, majd a lakosság körében is kezdett elterjedni, később kötelező lett a lakóházak tűzbiztosítása.
A község tűzoltó felszerelése 1868-ban 1 vízipuska / kézifecskendő/, 1 kézzel hajtott kocsifecskendő, 2 vascsáklya, 1 vizes csöbör, 1 lajtorja volt.12 Az 1880-as években korszerűbb tűzoltó eszközöket vásároltak: 2 nagyobb kapacitású, kézi hajtású, szívó-nyomó tűzoltó kocsit és jó tömlőket. Az uradalomnak is volt „tűzoltó szekere". Két „zúgót", azaz vízfogót is létesítettek a patakban, kút is több volt a községben. Az udvarokon kötelező volt vizet tárolni egy hordóban, mellé homokot, létrát, „szénvonyót", „tűzcsapot", szalmahúzó horgot kellett elhelyezni.
Egy „fecskendőbódé", azaz tűzoltószertár építéséről 1883-ban határozott a képviselő-testület. Helyét az „ Agácosban", a patak és a major között, a hídnál jelölték ki. Az uradalom faanyagot adott házzá, de csak néhány év múlva épült fel. Hamarosan kicsinek bizonyult, ezért néhány évig az uradalomi majorudvarban, majd díj ellenében a bíró udvarán tartották az esz közöket. 1897-ben 750 Ft-ért ismét új fecskendőt vettek, és elhatározták: „ Az Ágácásban egy kő és téglából épített, cserepekkel fedett tűzoltó szertár fog építtetni." A tűzoltószertárban szándékoztak elhelyezni a hullaszállító kocsit is. A háromajtós nagy szertár 19 00-ra készült el a Nagyhíd mellett. Az eszközöket a község által fizetett szertáros tartotta rendben.13 Ezt az épületet közlekedés-biztonsági okokból az 1970/80-as évek fordulóján bontották le.
Tűzoltó szertár és a Nagyhíd |
Önkéntes Tűzoltó Egylet
A képviselő-testület - remélve, hogy a tűzoltás szervezettebb, szakszerűbb lesz - 1889-ben elhatározta, hogy Önkéntes Tűzoltó Egyletet létesít. Magukközül vezetőséget választottak: Csupor István főerdész volt a főparancsnok, a tiszteletbeli főparancsnok Török plébános, Fischer jegyző a parancsnok, a segédtiszt Boronkay segédjegyző volt. Megszerkesztették a községi „Tűzrendőri szabályrendeletet", és kidoboltatták, hogy elvárják a férfiak jelentkezését 3 éves önkéntes szolgálatra. Jelentkező azonban nem volt.
1891-ben az egyletet újjászervezték „azért, mert a már egyszer megalakítani megkísértett Tűzoltó Egyletet önkéntesekből összeállítani nem lehetett". Össze hívták a fiatal férfiakat, új vezetőséget választottak, és tagokat toboroztak. Ha valamely háztól nem volt jelentkező, évi 50 krajcár befizetését rendelték el az egylet javára.
Ezután a tűzoltóügyek fő mozgatója Bonifert Alajos és Donáth Alajos kereskedő lett, de a képviselő-testület ismét azt állapította meg, hogy az egylet „csak
papíron működik". A vezetők vádaskodásai nehezítették az összefogást. 1903-ban ismét újjászervezték az egyletet, Bonifert, majd Urbán János parancsnokolt, akit Kubicza István erdésszel együtt a képviselők kitüntetésre terjesztettek fel életmentésért.14
Mindenki belátta az egyesület fontosságát, mégis csak „tessék-lássék működött". Az egyszerű tagok nem értek rá gyakorlatozni a patak parti libalegelőn. Tűz alkalmával a félrevert harangok riasztására azonban rohant a falu népe tüzet oltani. A férfiak ügyesen kezelték a fecskendőket, láncot alkotva vödrökkel is adogatták a vizet, igyekeztek megakadályozni a tűz továbbterjedését és kimenteni az értékeket. Arra is volt példa, hogy a dömösi önkéntes tűzoltók segítettek a tüzet oltani.
A kiegyezés után az országban felgyorsult a vasútépítés, utakat, csatornákat építettek, folytatódott a folyók szabályozása, gátak építése. A maróti parasztság sok kárt szenvedett a dunai árvizektől , ezért a Duna-part egy kisebb szakaszán védgátat építettek az I. világháború előtt. Az egyik gát a basaharci községi földeket és a téglagyár területét, a másik ennek folytatásaként a gazdák földjeit, a ,,Tagokat" védelmezte.
A község földjét védő gát építésének története
Az alábbi események érzékeltetik, mennyi zökkenővel, objektív és szubjektív akadállyal mentek előbbre a dolgok a jobbítás rögös útján, de azért a tervek lassan mégiscsak megvalósultak.
1891-ben a képviselő-testület határozatot hozott: „A basaharci községi földek végén igás és kézi közmunkával töltés épüljön. Ha kell csendőrök által kényszeríttessék a lakosság ezen közös érdekű töltés felhordására. Ha valaki ez ellen ellenszegülne, azt megbírságolás végett a tekintetes járási főszolgabíró úrnak Jelentsék be."15 A keményhangú elhatározás ellenére a gát fölépítése mégsem ilyen módon történt.
A község basaharci földjeit 6 évente árverés útján bérbe adta az elöljáróság a gazdáknak. A téglagyárat üzemeltető Roheim-cég azonban 1892-ben ajánlatot tett a képviselő-testületnek, hogy a gyártelep melletti, basaharci községi földeket 25 évre bérbe venné magasabb bérleti díjért, mint amennyit a gazdák fizetnek érte.
Viták után a képviselők elfogadták az ajánlatot, a gazdabérlőkkel a szerződést fölbontották, és hosszas alkudozások után megkötötték a szerződést a céggel. Ennek lényege: -A basaharci földeket a cég 30 évre bérbe veszi / 1922. aug. 31-ig /, és 25%-kal többet, évi 639 Ft bérleti díjat fizet a községnek. Ezt a többletet a községi „védgátalapban" gyűjtik össze. A cég kötelezettséget vállal, hogy a községi földek végén 10 év alatt árvízvédelmi töltést épít, a község pedig a gát Duna felőli oldalának kővel való megerősítését végzi el. A mérnöki munkát a község fizeti.16 Év végén a gyárat Roheimtől átvette az István Téglagyár Részvénytársaság, a szerződés rá is érvényes volt.
A gátépítés ügyében ezután évekig nem történt semmi. 1897 végén a részvény társaság szólította föl a képviselő-testületet, hogy gondoskodjon már a műszaki tervek elkészítéséről.17 Tíz év telt el, míg végre 1902-ben elkezdődtek a munkálatok, egyben a két fél huzavonája , egymásra mutogatása is. Fusch Ármin igazgató többször is kért e a képviselő-testületet, hogy a község is tegyen eleget szerződési kötelezettségének, és a gát Duna felőli lejtőjét kővel hordássa meg. Ehhez a gyárvezetőség felkínálta egyik szállítóhajóját, pénzkölcsönt is fölajánlott. A kőhordás azonban nagyon vontatottan haladt, a részvénytársaság pedig a maga részéről befejezettnek tekintette a töltés építését, noha a gát még nem volt az előírásnak megfelelő magasságú; Ezután a szerződő felek egymást szólítgatták föl kötelességük teljesítésére, a munka befejezésére.
Sok huzavona után azzal a megoldással is próbálkoztak, hogy „az István téglagyár a már meglévő védgáthoz hasonló töltést csináltasson a kanok földjéhez is, akkor a község eláll a gát hiányosságai kijavításának követelésétől, és elfogadhatónak mondja ki a gát magasságát. Ha nem, akkor a téglagyáron b e kell hajtani a hiányosságok pótlását." Ezt a z egyességet azonban hamarosan fölbontották. Újabb elhatározás született: A gyár közreműködése nélkül a község építi föl a kanok földjénél a töltést. A részvénytársaság bányakezelősége pedig a régi és az új töltéshez selejtes követ, törmeléket ad ingyen a községnek, melynek elfuvarozásáról az elöljáróságnak kell gondoskodnia. A töltés építési munkáit 1906-7 körül befejezték, bár a gát még mindig nem érte el a műszaki előírásnak megfelelő magasságot.18
A Pilismaróti Gazdaközösség Árvízmentesítő Társulata
Hollósy lelkész, a gazdászat elnöke 1902-ben azt javasolta, hogy a Duna-part alacsonyabb részeit töltsék fel. Ennek költségeit a közbirtokosság felosztandó hasznából fedezzék. A javaslat felháborodás t váltott ki azokból, akiknek nem volt a veszélyeztetett területen földjük. Csak az érdekelt gazdák fizessék a költségeket! -hangoztatta a közvélemény.
Ezután a gazdászat választmánya lemondott a feltöltésről, és egy védgát megépítését határozta el. A szervezőmunkát azonnal megkezdték. 1904-ben községi gazdagyűlése n az alispán jelenlétében megalakult a Pilismaróti Gazdaközösség Ármentesítő Társulata. Elnökének közfelkiáltással Hollósy Károlyt választották meg. A meghívott mérnök két tervet ismertetett: I. változat szerint az István téglagyártól a Szobi útig építsék meg a védgátat az ottani földtulajdonosok költségén. A II. változat szerint a gyártól a „Foki földekig" épüljön fel a gát.
Az első változatot fogadták el. Alapszabály is készült, melyet a megye és a Földművelésügyi Minisztérium módosításokkal elfogadott. 1906-ban a minisztérium engedélyezte, hogy a társulat 20.000 koron a kölcsönt vegyen föl, és a gátat házilagos kivitelezéssel /vállalkozó nélküli, saját szervezésben / építsék föl. A társulat jogot kapott azoknak a földeknek a kisajátítására, amelyek a töltés vonalába estek. A kisajátított területeket kifizették az érintetteknek.
1906-ban az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbanktól 20 ezer korona kölcsönt vettek fel tíz éves törlesztésre, 1 2,86%-os kamattal. Végösszege a kamatokkal együtt 25.732 kor. volt. Márciusban helyi és vidéki munkásokkal meg is kezdték a munkát. Szervezetten folyt az építés.
A munkásokkal kötött egyezség szerint 28 fillért fizettek 1 köbméter föld kiemeléséért, 50 méterre szállításáért. „A munkások feltétlen engedelmességgel tartoznak feljebbvalóiknak és a munkafelügyelőnek. Engedetlenség vagy tiszteletlenség esetén a munkából azonnal elbocsátatnak... A fizetés az elvégzett munka arányában hetenként vasárnapi napon fog történni. A munkadíj 20%-a biztosítékul minden munkástól vissza van tartva addig, amíg a felvállalt szelvény befejezése és átadása meg nem lesz. A társulat talyigákat, szerszámokat ad, ezekért a munkások felelősek..."A bért a munkások kezdettől fogva nagyon alacsonynak tartották. Két hét múlva béremelést kértek: "...Köbméterenként a 28 fillért a munkások keveslik, ezért tovább dolgozni nem akarnak, és a nekik átadott talyigákat, szerszámokat megvenni nem szándékoznak". 32 fillér munkadíjat kértek, és csak 10% levonást fogadtak el biztosítékul. A társulat a munkások kérését kénytelen volt elfogadni, különben árveréssel kell egy vállalkozónak kiadni a munkát. Később a magas töltésre való fölszállítás többlet munkája miatt újabb béremelését harcoltak a kubikusok.
1907-ben elkészült a töltés. A társulat gátvédelmi szabályzatot készített, gátőrt fogadott. Az érintett gazdák ezután évekig törlesztették a kölcsönt. A gát szabályos méretű lett, és azóta is ellenáll az áradásoknak.19
Ez a történet arra is példa, hogy jobb szervezéssel, összefogással gyorsabban, kevesebb zökkenővel is haladhatnak a közös dolgok.
Pilismarót népe évszázadok óta emlékezetében őrizte Dobozy Mihály é s a török elől 15 26-ban ide menekült 20 ezer ember elkeseredett harcát. A hagyomány szerint a „Tóköze" dűlőben 6, később már csak 4 nyárfa jelölte azt a hely színt, ahol a túlerőben lévő török elől menekülő Dobozy lova összerogyott a kettős teher alatt, és Ilona, a feleség kérésére, Dobozy Mihály leszúrta hitvesét, hogy ne kerülhessen török fogságába, maga pedig utolsó leheletéig harcolt.20 A lakosság úgy tudta, hogy a Kis-hegyen állt Dobozy vára. E hiedelmet azonban a kutatások megcáfolták. Dobozy Mihály Fejér megyében, Egyházastabajdon egytelkes nemes volt.
A honfoglalás ezredik évfordulójára rendezett millenáris ünnepségekre, 1896-ra a megyei és a községi vezetők azt tervezték, hogy Dobozy hőstettének színhelyén egy emlékoszlopot állítanak fel. Erről az Esztergom és Vidéke újság tudósította a közönséget „Millenniumi emlék Esztergom megyében" címmel. „Mozgalom indult a megyében, hogy a híres basaharczi Héthársnál /?! így/ a millennium alkalmából emléket állítsanak. Az emlék egy Dobozy obeliszk volna... A szép terv megvalósítására alakult bizottság élén Reviczky Győző főszolgabíró áll. "Az elképzelést azonban"a megye nagyközönsége nem támogatta". Ennek ellenére a nyárfák környékét a tavasz folyamán „az uradalmi tisztek, erdészek díszkertté alakították át, és most már ők tervezték, hogy Dobozynak és hitvesének emlékkövet állítanak majd... Wlassics Gyula kultuszminiszter megígérte, hogy maga is elmegy erre a szép ünnepségre." A z emlékkő felállítása azonban elmaradt.
Az uradalom birtokában lévő díszkert az I. világháborúig megvolt. Az idősebbek emlékezete szerint később csak bokros rész jelezte a Dobozy-kert helyét az uradalmi réten / kb. a 105. magassági pontnál /. Az 1945-ös földosztáskor a rétet fölosztották az oda nyúló szántók tulajdonosai között földjük szélességében.21
Vadászfy Jenő erdőtanácsos és Hegedűs Gyula jegyző kezdeményezésére 1906-ban Dobozy Emlékbizottságot alakítottak. „Dobozy Mihály emlékének megörökítésére a község lakossága egy emlékművet szándékozik felállítani. E célból bizottságot alakítottak, mely bizottságnak igyekezete az, hogy a költségeket adományokból és egyéb megengedett módon szerezze be. " A bizottság elnöke Vadászfy, jegyzője Hegedűs volt. A képviselő-testület a község nevében rögtön „ezen hazafias czélra 50 koronát" adományozott. Először emlékoszlop felállítását tervezték ők is a Dobozy-fáknál, később már a községben felállítandó emlékszoborra gyűjtöttek. Az elöljáróságnak az volt a feladata, hogy „az uradalom tulajdonát képező, Dobozy-fákat magában foglaló területre" a minisztérium engedélyét megszerezze, és a hozzá vezető utat biztosítsa.22
A Kis-hegyen lévő falmaradványokról, kövekről az volt a köztudatban, hogy azok Dobozy Mihály, mások szerint Dobozy László várának romjai. 1906-ban Finály Gábor régész -Vadászfy műkedvelő közreműködésével- ásatásokat végzett itt. A kutatások egyértelműen azt igazolták, hogy nem Dobozy vára állt a hegyen, hanem római kori castrum, erődítmény . / Lásd Pilismarót története I. kötet 28. o./
Bagyari Simon, az esztergomi főgimnázium történelemtanára tanítványait kirándulásra vitte Pilismaróira, hogy megtekintsék az ásatásokat. Látva az ásatá sok eredményét, Bagyari kutatásokba kezdett Dobozy harcának helyszínét illetően, és tanulmányt közölt „Perdöntés a Dobozy-ügyben /P il is-Maróth vagy Puszta-Ma ró th?/ " címmel. Ebben korabeli írott forrásokr a hivatkozva amellett érvelt, hogy Dobozy Mihály törökellenes harcának és halálának nem Pilismarót a helyszíne, hanem Pusztamarót / Bajna, Héreg, Lábatlan között van /. Szerinte a történetírók azért tették a helyszínt Pilismaróira , mert nem ismerték részletesen a megye földrajzi és települési viszonyait.23
Mindez nem csüggesztette el a bizottság lelkes tagjait. Továbbra is hittek a történetíróknak és a falu hagyományainak, és azon voltak, hogy Dobozynak maradandó emléket állítsanak. Időközben a minisztérium engedélyezte a „Dobozy- kertben", a fáknál az emlékoszlop fölállítását, de utat nem biztosított hozzá, e nélkül pedig lehetetlen megközelíteni . A képviselők elhatározták, hogy az összegyűlt pénzből az út területét megvásárolják, de a minisztérium nem adta el a területet.24
A gyűjtést tovább folytatták. „1908 pünkösd hétfőjén tánccal egybekötött majálist rendez a Dobozy Emlékbizottság az emlékoszlop javára Pilismaróton, a ki es bagókői erdőrészben. Tömegek megjelenésére számítva a belépődíj csak 50 fillér." A Szabadság című újság pedig színi előadással összekapcsolt mulatságról tudósított, melynek keretében „A falu rossza" című népszínművet mutatták be az emlékmű javára.25
Vadászfy halála után, 1909-től Hegedűs Gyula lett a bizottság elnöke, aki továbbra is nagy lelkesedéssel dolgozott azért, hogy az emlékmű elkészüljön. A harcok helyszínének tisztázására a bizottság felkérte a Magyar Tudományos Akadémiát. Végül a szakvélemény elkészítésével Sörös Pongrácz főiskolai ta nárt bízta meg 1912-ben a Történelmi Társulat. A tudós, Bagyari érveihez hasonlóan, szintén Pusztamarótot jelölte meg Dobozy halála helyszínéül.26
Ezt követően a témáról nagy vita bontakozott ki az Esztergom és Vidéke című újságban. Sörös Pongrác itt is közölte álláspontját, és egy újságíró „Priscus" álnéven gúnyolódva írt a marótiak „hazafias buzgalmáról": "A pilismarótiak ábránduljanak ki hamisnak bizonyult történelmi dicsőségükből...", és azt tanácsolta, hogy Pusztamaróton állítsák föl az emlékművet. Velük szemben Hegedűs Gyula jegyző cikksorozatban szenvedélyesen védelmezte a lakosság hazafias szándékát, és a forrásokra, történelmi munkákra, a község hagyományaira támaszkodva érveket sorakoztatott föl a pilismaróti helyszín mellett.27 Tény, hogy a történelmi munkák, de még az ezután kiadott tudományos munkák is úgy írják le Dobozy történetét, hogy annak helyszíne pilismarót Basaharc felőli határa lehetett".
Mindazok, akiknek szívügye volt az emlékmű felállítása, továbbra is meggyőződéssel ragaszkodtak a pilismaróti helyszínhez és az emlékmű felállításához. A szobor és a feliratos dombormű elkészítésével Pongrácz D. Szigfrid szobrászművészt bízták meg, aki az aradi és debreceni Kossuth-szobrok alkotója is volt. A művész az emlékmű megkonstruálásához Székely Bertalan Dobozy és hitvese című festményét vette alapul, és hamarosan elkészült a szoborral. Dombormű és szöveges tábla is készült hozzá.
Dobozy-szobor |
A képviselő-testület 1914 júniusában rendkívüli ülésen tárgyalta a felállítás lebonyolítását. Ekkor határoztak arról, hogy a szobrot a templom melletti téren helyezik él, és azt Dobozy térnek nevezik. 28 Leleplezését nagyszabású ünnepély keretében augusztus 9-ére tervezték: Délelőtt szentmise lesz, Kuchta plébános mond emlékbeszédet. Délután a lakosság zászlókkal fölvonul a szoborhoz, ott fogadják a meghívott méltóságokat, küldöttségeket. A Szózat eléneklése után az ünnepélyt Hegedűs elnök nyitja meg, ünnepi beszédet mond Hollósy lelkész, az ifjúsághoz szól Strenge Frigyes egyetemi hallgató. Közben fellépnek a dalárdisták, szaval Kis Pintér János főgimnáziumi tanuló és Urbán János piarista növendék. A szobor leleplezése után koszorúzás következik. Este az Urbán-, Sáros-, Marosi-féle vendéglő ben „zene mellett szórakozás, és mérsékelt díjak mellett ellátás lesz" - szólt az Esztergom és Vidéke július 26-i tudósítása.
Néhány nap múlva azonban kitört az I. világháború, általános mozgósítást rendeltek el. Az újság 1914. augusztus 2-án közölte: „A Dobozy Emlékbizottság a háborús időkre való tekintettel az aug. 9-i leleplezést ünnepélyt bizonytalan időre elhalasztotta. " Akkor még nem lehetett tudni, hogy a halasztás tíz évre szólt. A szobrot a tűzoltó szertárba helyezték, és csak 1924-ben állították föl az I. világ háború hősi halottainak emléktáblájával együtt.29
Azóta az egymást váltó különféle politikai rendszerek megmozdulásait, a hazafias ünnepségeket, a március 15-i megemlékezéseket a szobornál tartották. Nem rég helyezték el talapzatán a II. világháború áldozatainak emléktábláját. Az eltelt időszakban a tér több nevet viselt, vajon nem az volna-e a legméltóbb, ha neve Dobozy tér vagy Hősök tere lenne?
A községben semmi olyan nagyobb politikai esemény nem történt, amelynek országos híre lett volna. Lakóinak szorgalmas munkája, adói, katonái azonban nemzetfönntartók voltak, az ország számára nélkülözhetetlenek, akárcsak a többi falué. Csak akkor figyeltek föl a községre jobban az „urak", ha a választásokon a lakosság szavazataira szükségük volt.
Politikai ünnepek
- A hiányos adatok ellenére elmondható, hogy 1848 emléke, Kossuth tisztelete mélyen élt a pilismaróti parasztság tudatában. Sok parasztház tiszta szobájában Kossuth arcképe ki volt függesztve /különösen a fővégi református házaknál /. A sublótokon, a szekrények tetején őrizgették azokat a vásárban, búcsúban vett bögréket, tányérokat, melyekre Kossuth arcképe és a 48-as jelvények voltak festve. Március 15-ről és Kossuthról rendszeresen megemlékeztek a református templomban, az istentiszteleten. Feljegyezték, hogy a forradalom és szabadság harc 50. évfordulója alkalmából „Farszki András és Pintér József még élő 48-as honvédeknek a képviselő-testület 1848. márc. 15-ére 2 forintot /!/ állapít meg mint jutalomdíjat" az 590 Ft összegű községi szegényalapból. ? 0 A két napszámbérrel felérő „ jutalomdíj" szűkkeblű garasoskodásra vallott a hazafias szólamok hangoztatása közepette.
- 1902-ben a képviselőtestület elhatározta Kossuth 100. születésnapjának megünneplését. Fellobogózták a házakat, falragaszokon hirdették a programot: Délelőtt a képviselők előbb református istentiszteleten, majd misén vesznek részt. Ezután díszközgyűlést tartanak a községháza tanácskozó termében, ahová kitették Kossuth arcképét is. Karkecz Lajos plébános mondja az ünnepi beszédet, Kossuth emlékét pedig jegyzőkönyvbe iktatják. Délután népünnepély volt, ahol a szónokok ékes szavakkal igaz hazafiságról és Kossuthról szóltak a néphez.
- A katolikus templomban szentmise keretében rendszeresen megemlékeztek a király születésnapjáról, és könyörögtek érte. Ferenc József és Kossuth ünneplése úgy látszik akkor már összefért a társadalom tudatában.
- Szent István napjának, augusztus 20-ának a megünneplését még Mária Terézia rendelte el 1771-ben /miután a „szent jobb" ereklye Magyarországra visszakerült /. A katolikusok meg is ünnepelték, de a reformátusok vonakodtak ünnepet tartani, mondván, nekik nincsenek szentjeik, ereklyéik. Mivel azonban a köztudatban ez a nap egyre inkább a magyar államiság ünnepe is lett, ezért később már nem utasították el mereven.
- Csak néhány adat van arra, hogy a községben 1896-ban hogyan emlékeztek meg a honfoglalás ezeréves, millenáris évfordulójáról. Január elsején az ország minden templomában hálaadó misét, istentiszteletet tartottak. Feljegyezték, hogy a református egyház ebből az alkalomból közadakozással ezüst úrvacsora kelyhet és keresztelő edényeket vásárolt. Díszgyűlést is tartottak, melyen Hollósy lelkész szólt a nagy jelentőségű történelmi eseményről. A maróti katolikus elemi iskolában pedig az esztergomi főegyházmegye tanfelügyelője által kiadott ünnepi program szerint emlékeztek meg a honfoglalásról. Az ezeréves évforduló alkalmából a községháza részére címeres zászlót vett az elöljáróság. A háztulajdonosoknak is volt „nemzeti szín lobogójuk", melyet eddig március 15-én tűztek ki a házukra. A Dobozy-réten /a „Tóköze" dűlőben / a megye közreműködésével egy emlékoszlop felállítását tervezték községi vezetők a hős házaspár tiszteletére. Az oszlop felállítása azonban elmaradt, csak egy díszkertet létesítettek az uradalmi tisztek a Dobozy-fák körül.31
Pártok, országgyűlési képviselő-választások
- 1861-ben Taton követválasztáson vett részt a községben élő néhány kisnemes úgy, hogy Bozóky Péter Nagymarosról hajót bérelt, és útközben cigánybanda muzsikált a dömösi, maróti választóknak.32
- A kiegyezés után az 1874-es választójogi törvény határozta meg, hogy kinek lehet a községben választójoga: Rendelkeznie kellett legalább 1/4 teleknek megfelelő földdel, vagy 3 szobás háztulajdonnal, vagy évi 105 Ft adóköteles jövedelemmel. Nem szavazhattak a nők, továbbá az adóhátralékosok és a 105 Ft alatti jövedelműek /zsellérek, napszámosok /.
„Pilis-Maróth" a dorogi választókörzethez tartozott. Dorogra, később Esztergomba „ kilobogózott" kocsikon, cigányzene mellett, dalolva, jelszavakat, rigmusokat kiabálva, az ellenpártot pocskondiázva mentek a választók „voksukat" leadni. Az országgyűlési követeket sem titkosan, hanem szintén nyílt szavazással választották meg, azaz a választó megnevezte azt a képviselőt vagy pártot, amelyre szavaz, és a választási bizottság ezt a választó neve után följegyezte. A községben a lélekszámtól és a feltételektől függően 330-390 között volt a , szavazati joggal bírók száma. 1902-ben például 385 fő szerepelt a választói névjegyzékben.
- Az 1890-es években elkezdődtek a parlamentben az egyházpolitikai küzdelmek. A Szabadelvű Párt, azaz a kormánypárt a szabad vallásválasztásról, a felekezetek teljes egyenjogúságáról, a polgári házasságkötés és az állami anyakönyvezés bevezetéséről terjesztett be törvényjavaslatokat. Ezekkel a reformokkal az egyház és az állam szétválasztását akarták elérni, melyet a nyugati polgári államok már régen megtettek. A törvények elfogadása - hatalmi és tekintélyi okokból - éles ellenállásba ütközött a katolikus főpapság részéről, és a reformok ellen mozgósították híveiket. Ebből a mozgalomból alakult ki a katolikus Néppárt, mely a hívőket mozgósította a reformok ellen, számítva szavazataikra. A kormánypárt ellenzéke volt még a 48-as Függetlenségi Párt is, mely a ki egyezési rendszert bírálta, több önállóságot követelt az országnak, de az egyházpolitikai reformokkal egyetértett.
A századfordulón Magyarországon kormányválságok követték egymást, növekedtek a társadalmi feszültségek, nagy volt a munkanélküliség, milliók nyomorogtak az országban, a kivándorlás egyre nagyobb méreteket öltött. A pártok között kíméletlen választási és parlamenti harcok folytak . A nagyvilágban is gazdasági, politikai és háborús válságok, helyi háborúk nyugtalanították az embereket. Mindez 1914-ben az I. világháború kitöréséhez vezetett.
Az országos politikai viharok Pilismaróton is éreztették hatásukat. A község aktívan bekapcsolódott a pártharcokba. Karkecz Lajos plébános volt a katolikus Néppárt szószólója. A gazdák egy része /főleg a reformátusok / viszont az ellenzéki 48-as Függetlenségi Párt / Kossuth Ferenc pártja / hívei voltak. Hollósy Károly lelkész volt a vezetőjük. A mindenkori uradalmi tisztek és a községi jegyzők pedig a kormánypárt, vagyis a Szabadelvű Párt támogatói voltak.
- 1901-ben a dorogi választókerület kormánypárti képviselőjelöltje Szacelláry György volt, a Függetlenségi Párté Szem e re Huba, a Néppárté Perczel Béla. Programbeszédeket tartottak a községekben. Szacelláry Dömösön is, Maróton is nagyszabású választási gyűlésen minden rétegnek ígért valamit hangzatos szónoklatában: „...Elég volt a meddő, üres szónoklatokból! Itt az ideje, hogy az ország, a megye, a kerület anyag i érdekeit szolgáljuk, hogy az annyira sanyarú viszonyok közt tengődő szegény magyar gazdaközönség, a tönk szélére jutott magyar iparos és kereskedelmi osztályok érdekei karoltassanak föl! Itt az ideje, hogy az adótörvények, melyek a szegény embert nyomják leginkább , megváltozzanak! ...A magyar gazdaközönség részére olcsó hitelforrások állami garancia mellett szerveztessenek! ...A munkásokról gondoskodás történjék!..."33 A nép- gyűlés után Berzeviczy József tiszttartó adott díszebédet a képviselőjelölt és előkelő kísérete részére, ahol számtalan pohárköszöntővel éltették a jelöltet.
A dorogi kerületben a választás eredménye azonban döntetlen lett a Szabadelvű Párt és a Néppárt között, ezért pótválasztást tartottak. Az újabb korteshad-járatban csalással vádoltak egymást, a kampány egyre durvábban folyt. Az ellenzéki Függetlenségi Párt a pótválasztásokon összefogott a Szabadelvű Párttal „a fekete sereg ellen." ..." Az összefogásra az indítványt Hollósy Károly, a Függetlenségi Párt buzgó, lelkes híve tette meg."34 A második fordulóban a kormánypárti Szacelláry győzött.
- 1905-ben Vadászfy Jenő maróti erdőtanácsos elnökletével újra a kormánypárti Szacelláryt jelölték képviselőnek. Az értekezletet követő lakomán Hollósy lelkész pohárköszöntőt mondott a jelöltre: Mint 48-as elvű azért támogatja a Szabadelvű Pártot - mondta -, mert Tisza István rendet teremtett a parlamentben.35
- 1906-ban a maróti néppártiak kőzáporra fogadták Szacelláryt. Mivel Pilis-maróton a „választási gyűlés alatt a nép botrányosan viselkedett, és az elöljárók nem tettek rendet", a megye elmarasztalta őket.36 Ebben az évben több megrázó eseményt is átélt a fölheccelt, fölzaklatott lakosság: - Egy újsághír szerint „bombát" helyeztek el a plébánián, de nem robbant. A közlemény valószínűleg a választási hecckampány része volt. - Botrányos bíróválasztás volt a községben. - Pünkösdkor leégett a plébános szalmája. „A tűz oka gyújtogatás". - Augusztusban pedig több gazda cséplésre behordott gabonája lett a tűz martaléka, és a kár jelentős volt.37
- A következő években is kormányválságok, rendkívüli választások követték egymást. A korteshadjárat csúnyán eldurvult, ígéretektől, fenyegetésektől és mocskolódásoktól harsogott a sajtó.
Az 1910-es választások előtt a Szabadelvű Párt fölbomlott, tagjaiból és volt ellenzékiekből új párt alakult, a Tisza István által vezetett Munkapárt. Megyei vezetőségébe pilismarótról Hollósy Károlyt is beválasztották. A Munkapárt képviselőjelöltje ismét Szacelláry lett.
Választások előtt az alispán jelentést kért a községektől helyzetükről, kívánságaikról. Pilismarót földparcellázást, állami költségen villamos vasút megépítését, óvoda, csendőrség fölállítását kérte. A kívánságokból Szacelláry választási ígéretei lettek. A pilismaróti választási gyűlésen különösen nagy tetszést aratott az uradalmi birtokból a parcellázás ígérete és a vicinális-építés terve Budapest -Szentendre-Dömös-Pilismarót-Esztergom között.
Ekkor a néppárti jelölt ne m tudta megtartani a községben programbeszédét, mert záptojással dobálták meg. A választásokat ismét Szacelláry nyerte, de ígéreteiből nem lett semmi.
Ez volt az I. háború előtti utolsó választás.
A községben a két felekezet között ebben a korszakban is voltak feszültségek. A z ellentét leginkább egy-egy vegyes házasságkötés alkalmával vagy bíró, elöljárók és közbirtokossági vezetők választásakor éleződött ki, de érezhető volt az országgyűlési képviselő-választások pártharcai, választási kampányai idején is. Különösen a XX. század fordulója körül erősödtek föl az ellentétek, melyhez hozzájárultak Karkecz plébános református-ellenes megnyilvánulásai is.
Örvendetes, hogy mára már megszűntek a községben a felekezeti ellentétek, gyűlölködések, és terjed az a felismerés, hogy a keresztényeknek „egy az Istenük" csak az imádat formája más, ezt a másságot most már elismerik, tisztelik. Az ökumenikus mozgalom keretében együttműködésre, közös rendezvényre is por került.
Mindkét egyház vezetett anyakönyvet 1787-től.38 Az állami anyakönyvezési törvény elfogadásával, 1895-től a község anyakönyvezési jogot kapott, melyet a jegyző gyakorolt. Ez azt jelentette, hogy házasságot kötni hivatalosan csak az állami anyakönyvvezető előtt lehetett. Természetesen a házasságokat a templomban, az „Úr színe előtt, Isten áldásával" is megkötötték. Ettől kezdve a születéseket, elhalálozásokat is a községi anyakönyvi hivatalában kellett bejegyeztetni.
A pilismaróti katolikus egyház kegyura továbbra is a Magyar Királyi Vallásalap maradt. Nemcsak erkölcsi, de anyagi támogatást nyújtott az egyháznak, az iskolának. Á templom, a parókia, az iskola nagyobb javításait az uradalom költségén végezték el, ilyen alkalommal a hívők ingyen fuvart és kézi napszámot biztosítottak. A lelkésznek, a kántortanítónak kegyúri járandóságot juttatott az uradalom: évi tüzelőfát, gabonát és szénailletményt. A század végétől ezeknek a terményeknek az értékét pénzben kapták meg.40
Emellett a hívek egyházuk és iskolájuk fenntartására egyházadót és iskolaadót fizettek, melyet pénzben, gabonában és közmunkában róttak le. A lelkész és a kántortanító illetményföldjét közmunkával dolgozták be, tüzelőfájukat megvágták és hazahordták . Az iskolás gyermekek u tán 1910-ig még tandíjat is fizettek, melyből tankönyvekkel, iskolaszerekkel látták el a gyermekeket. Az egyházi és iskolaadót külön kellett volna kezelni és felhasználni, de ezt egybeolvasztották.
Az 1868-as oktatási törvény iskolaszék megválasztását írta elő az oktatással kapcsolatos ügyek intézésére. A pilismaróti római katolikus egyháznak 1886-tól van iskolaszéki jegyzőkönyve. Az iskolaszék egyházi elnöke a mindenkori plébános volt, aki az iskola igazgatójának számított, világi elnöke vagy a tiszttartó vagy a jegyző volt. Két gondnokát /az iskola- és templomgondnokot/ és az iskolaszék 8-10 tagját a plébános jelöltjeiből háromévenként egyházi gyűlésen választották meg a szavazati joggal bíró férfiak. Az iskolaszék ülésein a döntő szó a plébánosé volt. Az iskolaszék nemcsak az iskola ügyeit intézte, hanem a hitközségét is a lelkész iránymutatásai szerint. Kivetették az adókat, a gondnokok beszedték, intézték az egyházi épületek kisebb javításait, a z illetményföldek megmunkálását, bérbe adták az iskolaföldet, a kápolnaföldet stb. A gondnokok évente elszámoltak a testületnek, és ha az elszámolásokkal hiba volt, a hiányt meg kellett téríteniük.
- Gyöngyössy János plébánost 1869-ben Török István váltotta fel, akit '70-től plébánossá neveztek ki, és 1896-ig volt a gyülekezet tiszteletre méltó plébánosa. Aktív szerepet vállalt a képviselő-testület munkájában, a község életének irányításában. Javaslataival, bírálataival előbbre vitte a képviselő-testület munkáját. A legkülönbözőbb bizottságok tagja volt, a Tűzoltó Egylet tiszteletbeli parancsnoka lett, és részt vett a főispánhoz és a minisztériumokba indított küldöttségekben, ahol községi és közbirtokossági ügyekben próbáltak kedvező döntéseket elérni. Egyike volt azoknak, akik síkra szálltak a községi és a közbirtokossági pénzügyek szétválasztásáért. 1889-95-ig a gazdászat elnöke is volt. Az 1894-ben megalakult katolikus Temetkezési Egyesület elnökének is megválasztották. Tagja lett 1896-ban a megyei Régészeti Társulatnak, az egyik társulati ülésen „Emlékezés a Pálosokról" című írását olvasta föl.41
- Akkor úgy hitték, hogy a templom építésének 100. évfordulója 1887-ben lesz. Valójában a templomot 1792-ben kezdték építeni, és 1794-ben szentelték fel. Az évfordulóra szerették volna a templomot renováltatni. Javítására a Vallásalaptól 400 Ft 25 krajcárt kaptak, és Metzger György uradalmi ispán szervezte a munkálatokat „a hitközség ingyen teljesítendő kézi és igás napszámok hozzáadásával." A felújításhoz a hívek nemcsak munkával, hanem pénzzel is hozzájárultak: „A hitközség lakosai által önként felajánlott s beszedett pénzösszeg 652 Ft 96 kr. volt. Olyanok is voltak, akik a templom javításra bizonyos összeget aláírtak, de még nem fizettek. Akár végrehajtás útján is beszedessék" - írták az iskolaszéki jegyzőkönyvbe.42 /Az ünnepségről nincsenek adataink./
- Az egyházadó teljesítésével a '90-es években gondok voltak, sok volt a hátralékos. Többen sem pénzt, sem terményadót nem fizettek, vagy csak részben adták meg, pedig nagy szükség volt rá, mert a kápolnát és az iskola zsindely tetőzetét javítani kellett volna. 1891-ben például az adóbevétel 692 Ft 52 kr, búzából 210 véka, a hátralék búzában 146 véka, pénzben 292 Ft 52 kr. volt. A hátralékosok jegyzékét évről évre átadták az elöljáróságnak, hogy segítsen ható-s ágilag behajtani az egyházi adókat. A legszükségesebb renoválási költségeket az uradalom adományán kívül úgy teremtették elő 1896-97-ben, hogy a katolikus gazdák az erdészetnél fuvaroztak, ennek díját az egyház kapta meg.
- A mai Kálvária-kert aljában álló kápolna harangját a lelkész engedélyével 1894-ben a basaharci temetőben helyezték el. Ez a temető a gyártelep megnövekedett lélekszáma miatt létesült a „Pál rétje torok" útja mellett.
- Török István halála után, 1896-99-ig helyettes lelkészeket alkalmaztak: Pokory István és Beleházi-Barthal Szilárd egy-egy évig, Zöldi István pár hónapig szolgált itt. 1899-1910-ig Karkecz Lajost nevezték ki plébánossá, aki 1903-ban ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját. Aktívan részt vett a községi képviselő-testület munkájában és a közéletben, néhány évig a Szépészeti Bizottság elnöke volt.
- A jegyzőkönyvekből úgy tűnik, hogy a '90-es években - főleg a helyettes lelkészek idején - a gondnokok elhanyagolták munkájukat, sok javítanivaló és jelentős adóhátralék halmozódott föl. Karkecz lelkész kemény föllépéssel rendet a kart teremteni, különösen az adófizetések körül. A jegyzőkönyvekből érzékelhető határozott, tunyaságot nem tűrő, sőt követelő hangja, személyisége. Karkecz Lajos tevékenységét kemény akarattal, energikusan azzal kezdte, hogy „a plébánia udvar kerítését másképpen óhajtja", és az előző évi számadásokat vizsgálatra bekérte, H a gara Etel tanítónő munkájáról jelentést kért. Az iskolába hitközségi gyűlést hívott össze, ahol tájékoztatást adott az egyházközség sok problémájáról, az adótartozásokról. Leváltotta az iskolaszék tagjait, jelöltjei közül új tagokat és gondnokokat választatott. Ismertette az éves adókivetést, és elrendelte az adósságok beszedését. Kihirdette, hogy „a beszedett hátralékokat a gondnokok vasárnaponként az elnök /lelkész/ kezébe kötelesek letenni elismer- vény ellenében. Nyugtákat / kifizetéseket / folyósítani az elnök ellenjegyzése nélkül nem lehet. A meg nem felelő kurátorokat /gondnokokat/ az elnöknek jogában áll felfüggeszteni".
- A plébánián az előző években nagyobb javítási munkálatok folytak az ura-pialom költségén, de „a hitközség a szükséges fuvarokat, napszámokat nem Végezte el", ezért az építész pert indított az egyházközség ellen. Ki kellett fizetni annak árát is.
- A lelkész 1900-ban kérte az iskolaszéket, hogy kertje falazatát javíttassák meg, és erre külön adót vessenek ki a hívekre. A nehéz viszonyok miatt az iskolaszék ezt nem szavazta meg. Ekkor a plébános kijelentette: „Ő ezen esetben kénytelen a hitközséggel szemben jogának peres úton érvényt szerezni, kijelenti, hogy perbe szállni is hajlandó, és perveszteség esetében a felmerülő költségeket azok fizetik meg, kik a plébános elnök jogos kérelmét megtagadták". Neveiket a jegyzőkönyvbe beíratta, hogy a felelősséget rájuk terhelje. A következő ülésen ismét szóba hozta a kerítés javítását, és leszögezte, hogy „ne kényszerítsék őt perre". Erre az iskolaszék megszavazta a kért összeget.
- A lelkész szeretett volna orgonát venni, ezért 1900-ban adományokért híveihez fordult: ..." Most alkalmunk van az esztergomi vízivárosi Tisztelendő Apáczák kitűnő orgonáját szegény templomunk javára megvenni." A gyűjtőíven néhány név szerepel, de további adat egyenlőre nincs az ekkori orgonavásárlás ügyéről.
- Itt említem meg, hogy 1901-ben „idős Urbán János egy kőkeresztet állíttatott fel saját költségén" a mostani Ady út végén.43
- Az egyházadó tartozásokat kamatostul akarta behajtatni a lelkész, de ez nehezen ment, és az adósok körében méltatlankodást váltott ki. Kétségtelen, hogy baj volt a hívők egy részének adófizetési moráljával, de az is tény, hogy a XX. század elején súlyos válság volt az országban, ami a községben is éreztette hatását, a lakosság megélhetése nehezebb lett, fizetőképessége csökkent. Ezt néha még a hatóságok is belátták. Ennek ellenére, ha a gondnokoknak nem sikerült mindenkitől az egyházadót beszedni, akkor Karkecz lelkész a főszolgabírói hivatalnak adta át a listát zálogolás, végrehajtás céljából, a „hitközség nevében beperelte a hátralékosokat." Emiatt sok feszültség keletkezett, és az intézkedés leginkább a szegényebbeket sújtotta.
A gazdasági válság egyik nehéz esztendejében, 1907-ben az adóbevétel 1457 korona 77 fillér volt, a hátralék pedig 1230 korona és 245 véka búza. A lelkész ekkor így nyilatkozott: „A helyhatóság a hitközségi hátralékosokkal szemben lanyhán járt el. A záloglást a helyhatóság megejtette, de a kényszerbehajtást még egy hátralékossal szemben sem foganatosította... Igen sokan máig is megmaradtak konok hanyagságuk mellett." Javaslatára az iskolaszék úgy határozott, hogy „a főszolgabírói hivatalt ismét felkérik a végrehajtásra". 1908-ban „a lelkész ismét felhatalmazást kér a szükséges intézkedések megtételére."
Ilyenek miatt több panasz volt a plébános ellen. Bonifert Alajos például a „Főtisztelendő Főegyház megyei Hatóságnál felfolyamodással élt, melyben több rendbeli vádat emelvén az elnökség és a hitközségi adók behajtása körül követett eljárások ellen." A főtisztelendő hatóság válasza az volt, hogy „a panaszkodó és családja hitközségi adóját az iskolaszék újra állapítsa meg."
A zsellérek a szabályok szerint nem fizettek volna iskolaadót, ennek ellenére évi 1 koronát kiróttak rájuk. Ezt nehezményezték, Krakoviczer gondnok sem értett ezzel egyet, és szóvá tette, 1909-ben pedig megtagadta az adókivetési főkönyv aláírását.
- Még Török plébános idejében az egyházközség „Kápolna pénzalapot" létesített a Kálvária kertben lévő kápolna renoválására vagy új építésére. 1903-ban a kápolnát rossz állapota miatt a plébános lebontatta. 1908-ban a kápolnalap pénze 1565,51 korona volt, de ez nem volt elegendő új építésére, ezért a lelkész javasolta a pénzalap növelését oly módon, hogy a hitközség rendes adóján felül „önmagát évenként bizonyos összeg erejéig adóztassa meg". Az iskolaszék a javaslatról nem döntött, de azért a lelkész engedélyt kért az érsekségi helytartótól a kálvária és kápolnája megépítésére. Az engedélyt megadták.
1908 decemberében az iskolaszék elhatározta, hogy „ Castrum Herculem / Kis-hegy/ tetején... kápolna fog építtetni, és az odáig vezető szerpentin úttest mentén a stációkat felállítják". Úgy tervezték, hogy a gazdák fuvarokat vállalnak az erdészetnél a kápolna pénzalap javára. 1909-ben már készen is volt egy szép kápolna építészeti terve, de az építéshez szükséges pénz még kevés volt.
- A század elején egyre sürgetőbb lett a kántor lak felújítása, végül 1906-ban az iskolaszék hozatta rendbe. A szükséges pénz legnagyobb részét adományokból teremtették elő: az érsek 150, a főkáptalan 50, a kalocsai érsek 10, Báró Orosdy vadászbérlő 50, Zichy Mária grófnő 10 koronát adományozott, egy jótékonysági bálon 118 korona gyűlt össze. 300 korona kölcsönt is felvettek a takarékpénztárban, melyről a váltót a gondnokok, Szikorszki András és Péntek András írta alá. A munka befejezésével a gondnokok elszámolását az ellenőrző bizottság, az iskolaszék jóváhagyta, és a lelkész is aláírta.
Ezután a felújítás pénzügyei körül több évig elhúzódó zűrzavar, homályos problémahalmaz, feszültség keletkezett, ugyanis az elszámolások jóváhagyása ellenére a lelkész egyszer csak bekérte az iratokat, átvizsgálta, és ekkor már nem találta rendben a számadásokat. /?/ Elrendelte az iratok lepecsételését, és átvette, hogy az egyházi főhatósághoz vizsgálatra elküldje. Fél év múlva visszakerültek az elszámolások, de nem az eredetiek /?/, és ezekben jelentős pénzhiány volt kimutatva./?/ Amikor az iskolaszék rákérdezett, hogy miképpen lehetséges ez, a jegyzőkönyv szerint Karkecz plébános így nyilatkozott: „Úgy látja, hogy a hátamögött egy új számadási kimutatás lőn a főhatóságnak bemutatva /?/ ..., a számbíráló bizottság által elfogadott és aláírt, az elnökség által is láttamozott előbbi számadás valahol elkallódott. /??/ Erre magyarázatot adni nem tud..." A vissza küldött iratokban 319 Ft hiány szerepelt, és a lelkész kijelentette, „nézete szerint a 300 koron a kölcsön felvételére szükség nem mutatkozott", nem kellett volna felvenni /?/, ezért a váltót aláíró gondnokoknak kell azt kifizetni.
A Szabadság című újság mindezért a lelkészt tartotta felelősnek, és a hiány miatti gyanút rá hárította.44 1909 végén azzal látszik befejeződni az ügy, hogy az Elnök bejelentette az iskolaszéknek, hogy a „főszentszék felmentő ítéletet hozott Készére", ugyanakkor Sz. András gondnokot a 319 korona megtérítésére kötelezte. A rendelkezésre álló iratokból az igazság nem deríthető ki. Nehéz elhinni, hogy kölcsönt a lelkész tudta nélkül vették volna fel a gondnokok saját vagyonuk terhére. E zűrzavaros ügy miatt is feszültségek támadtak a lelkész körül a községben.
- 1907-ben „a templom renoválását a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium elrendelte, és ahhoz a hitközség 53 kézi és 8 igás napszámmal tartozik hozzájárulni." A napszámot a hívek pénzzel váltották meg. Nemcsak a templom szépült meg 1908-ra, hanem „Isten segedelmével, a magas kegyúr jóvoltából és a hitközség áldozatképességével a templomot, a plébánia lakot, annak melléképületeit és az iskolaépületeket külsőképpen renováltatni sikerült. " A költségeket a vallásalap fizette, gyakorlati lebonyolítását az uradalom vezetői szervezték. Ekkor szerezték be a hívek adományából a templomi öröklámpát.
- Karkecz lelkész közéleti szerepléséről, az ellene irányuló panaszokról a Szabadság című lap több hírt is közölt: - A községi bíróválasztások alkalmával „közbekiabálásai" is hozzájárultak ahhoz, hogy a felekezetek között viszály támadt, és a bíróválasztást meg kellett ismételni. - A plébános részt vett az országgyűlési képviselő-választások helyi kampányaiban is a Katolikus Néppárt oldalán. -Szülők megfenyegetéséről, gyermekek megpofozásáról is olvashatunk.
- Sem a községben, sem hívei körében nem kedvelte mindenki. 1906-ban szérűje leégett, gyanítható volt, hogy gyújtogatás történt. - Tevékenységét a lap többször is bírálta. A lelkész sajtópert indított az újság főszerkesztője ellen, de ezt később visszavonta.
Mindezekből az látható, hogy Karkecz lelkész - az elvárásoknak megfelelően - egyháza érdekeit olyan harcosan szolgálta, hogy ebből felekezeti ellentétek keletkeztek, és ártott a község békéjének, végső soron egyházának is. Az egyházi főhatóság 1910 végén a plébánost elhelyezte a községből. A sajtó a maga harsogó stílusában erről így vélekedett: „Nagy az öröm és boldogság a lakosság minden rétegében: a katolikusok, a reformátusok, a zsidók sorában, mivel az egyházhatóság megkönyörült rajtuk, és elhelyezte nyakukról Karkecz Lajos plébánost, aki annyi bajt, gyűlölséget és ellenséget szerzett az anyaszentegyháznak."45
- Ezután Kuchta Jánost nevezték ki az egyházközség plébánosává, aki ezt a szolgálatot 1911-1935-ig töltötte be. Ő is részt vett a képviselő-testület munkájában, tagja volt különböző bizottságoknak, küldöttségeknek. Tevékenységét együttműködő készség jellemezte egyháza és a lakosság érdekében. A világháború alatt tagja volt a hadisegélyeket véleményező bizottságnak.
- Az új plébános vezetésével az iskolaszék lelkesen folytatta a kápolnaépítés előkészületeit. A vállalkozóktól kedvező árajánlatokat kértek, Hegedűs jegyző a téglagyárral tárgyalt, és ingyenesen téglát szerzett. "A hitközségi gyűlés pedig egyhangúlag oda nyilatkozott, hogy a kápolna a kereszt helyére építtessék fel", és a hiányzó összeget rendkívüli adókivetéssel befizetik, valamint az építéshez szükséges igás és kézi napszámokat a hívők pénzben megváltják. Később az iskolaszék a kápolna alap javára a gazdákra 4, a zsellérekre 2 korona rendkívüli adót vetett ki. A kápolnaépítés azonban az I. világháború miatt elmaradt.
A katolikus templom belseje /1927/ |
- Feljegyezték, hogy az egyházközség 1912-ben megvehetett az uradalomtól egy darab földet a temető bővítésére, a másik felét a reformátusok vásárolhatták meg. Ugyancsak ebben az évben törölte el az iskolaszék azt a régi szokást, hogy nagyobb ünnepeken a Templom téren tarackkal lövöldözzenek.
Egyházi pecsétek |
A dömösi „ leányegyház "46
A dömösi 170-180 lelkes gyülekezet továbbra is a „pilis-maróthi református anyaegyházhoz" tarozott, sőt „a szobi kis társegyház" is.47 A dömösi presbitérium egyháza és iskolája ügyeit az „anyaegyháztól" függetlenül, Gegus lelkész egyetértésével intézte. Az istentiszteletet tanítójuk és papnövendékek tartották. A lelkész csak a presbiteri üléseken vett részt, és az úrvacsoraosztást végezte.
1872-ben a dömösiek elhatározták, hogy templomot építenek az úrbérrendezéskor e célra juttatott területen, a falu végén. Törekvésüket Gegus tiszteletes támogatta. Templpmgodnokot választottak, aki az építéssel kapcsolatos ügyeket éveken keresztül fáradhatatlanul intézte. 1873-ban rakták le a templom alapjait. A hívek jelentős anyagi terhet vállaltak: Külön adományokkal, rendkívüli pénz-kivetések megfizetésén kívül fuvarral és kézi munkával vettek részt az építésben. A költségek fedezésére kölcsönt is felvettek, segélyeke t is kértek. Ferenc József „Ő Felsége 100 forintot, a ref. egyházkerület 100 ft. Heckenast Gusztáv 50 ft összeget adott. A szomszédos egyházak és a helyi római katolikusok segélyével együtt összesen 870 ft és 61 kr. gyűlt össze. Az imaház került 3564 ft-ba." Nincs adatunk arról, hogy a maróti anyaegyház milyen segítséget nyújtott. 1876. nov. 12-én ünnepélyesen szentelték fel az új templomot.
A pilismaróti „anyaegyház" 1867 után
E korszakban is Gegus Nándor volt a gyülekezet lelkésze. Az 1870-es években a drégelypalánki egyházmegye jegyzőjévé, a 80-as években esperesévé választották. Népes családja volt, 5 gyermek taníttatása anyagi gondokat jelentett számára. Lelkészsége alatt az egyház gyarapodott ugyan, de továbbra is anyagi nehézségekkel, feszültségekkel küzdött. Az egyházközség ügyeinek intézésére továbbra is 12 presbiteri, 2 gondnokot választottak, leginkább a módosabb gazdák közül. Ez alkotta az egyháztanácsot, melynek elnöke a lelkész volt. A presbiterek titkos megválasztása és nagyobb ügyek eldöntése az istentisztelet után tartott népgyűléseken történt. Szavazójoga a férfiaknak volt. Az egyház tanács vetette ki a rendes és rendkívüli egyházadót pénzben, terményben és közmunkában, a gondnokok beszedték azt, és szervezték a javítási munkálatokat.48
- A tanfelügyelő sürgette a régi, rozoga iskola újjáépítését. /A mai Esztergomi út 18. sz. alatt állt./ Új iskola céljára 1874-ben a vallásalaptól megvettek egy uradalmi épületet, a hajdúházat, mely a „lelkészlak és az iskolaépület között" volt. /A mai református paplak helyén állt./A tanítás néhány évig még a régi iskolában folyt, aztán 1878-ban lebontották a hajdúházat, és a következő évben nagy nehézségek árán helyére fölépítették az új iskolát. Segélyeket, állami támogatást több helyről kértek, de nem kaptak. Ferenc József uralkodó viszont segélykérő levelükre 100 Ft-ot küldött, melyet örömmel és hálával fogadtak.
- Az egyháztanács újra „erős kifogásokat emelt " Molnár István tanító munkája és magatartása ellen, és azon volt, hogy eltávozzon. 1877-ben egyházmegyei gyűlés elé idézték fegyelmi vizsgálatra, ahol fölmondott, és távozott állásából. Régi és újabb anyagi követelései miatt a presbiterek ellen pert indított.
-1880-ban Nagy József/?/ Debrecenben 1500 Ft-ot hagyott a maróti egyházra, „ melyből a lelkészi hivatal javára földbirtok vásárlandó" -szólt a végrendelet. Gegus utazott el a hagyatékért. A költségek levonása után a takarékkönyvben 1260 Ft maradt csak, melyet nem az egyház ládájában helyezett el, hanem magánál tartotta.
- 1881-ben a toronytető kijavítása nélkülözhetetlen volt. Bádoggal fedték be, réz színűre festették, tetején pedig a gömböt a csillaggal arany színűre.
- Ezekben az években a gyülekezet válságos időszakot élt át. A hívek áldozatkészsége, kötelezettségük teljesítése csökkent, különösen a kisbirtokosok, zsellérek körében. A gazdák sem szívesen vállaltak presbiteri, s főleg gondnoki feladatokat, az egyháztanács üléseire rendszertelenül jártak, a határozatok végrehajtását elhanyagolták. „Az egyház adóssága tetemes összegre, már 1860 ft-on felül megy, s fedezésére a kint lévő adósság /a be nem fizetett egyházadó/ 1200 ft-ra megy, melyből pedig jókora rész be sem hajtható" -írta 1879-ben a jegyzőkönyvbe a lelkész. A hívek magatartása talán azért is volt ilyen, mert a pézkezeléssel kapcsolatban zűrzavarok, problémák mutatkoztak. A gondnokok is, a lelkész is kezelt pénzeket, melyekkel végül is csak a gondnokok számoltak el , de többen közülük saját hibájukon kívül nem is tudtak pontosan számot adni mindenről.
-Az egyházi adósságoktól a következő években sem tudtak megszabadulni, pedig az uradalom is jóindulattal segített, az egyház javára kifizetendő fuvar lehetőségeket biztosított a gazdáknak. A pénzügyek rendbe tételére 1885-ben Ellenőrző bizottságot választottak, és évekre visszamenőleg átvizsgálták a nyugtákat, számadáskönyveket. A volt gondnokoknak a hiányokat meg kellett téríteniük. A beteg Gegus lelkészre is a gyanú árnyéka vetődött, nem kezelte szabályszerűen a pénzeket. A Nagy-féle hagyaték takarékkönyvét többször kérték tőle, de azt mondta, „hogy neje és leányai eltették, s azt előadni vonakodnak." Erre a presbitérium úgy határozott, hogy a benne lévő értékig ingósági lefoglalást kérnek a lelkész ellen, valamint a jogtalanul felvett 97 Ft-ot is vissza kell fizetnie. Végül a takarékkönyv visszakerült, az egyház ládájába. Határozatot hoztak, hogy az egyház pénzét ezentúl csak a gondnokok kezelhetik szabályszerű nyugtázással, és csak azt fizethetik ki, amit az egyháztanács jóváhagyott.
- Gegus lelkész 1886 februárjában meghalt. A presbitérium saját halottjának tekintette, és úgy határozott: „Eltakarításáról és a költségekről maga gondoskodik." Az Esztergom és Vidéke c. újság így emlékezett meg róla: „Gegus Nándor lelkész..., akit városunkban is jól ismertek mint egyházi szónokot, nagyra is becsülték érte, 60. esztendejében elhunyt. Nagy családot és jó emléket hagyott maga után."49 Sírja ma is látható a református temető „papsorában". Hátramaradt ügyeit ügyvéd fia, Gegus Gusztáv rendezte el.
Ezután rövid ideig Szalai István volt helyettes lelkész a gyülekezetben, majd Hollósy Károlyt választották meg, aki 1887-1929-ig, haláláig volt a gyülekezet lelkésze.
- A gyülekezetről, egyházukról a választás előtt így vélekedtek a presbiterek: „...Sok rájuk a kivetés, s még sok az adóssága az Egyháznak. Ott van a Parókia rossz karban, azt vagy újra kell építeni, vagy kitataroztatni , ott van a harang megrepedve, ott a templom tetőzete, vakolata, stb. Ezeket mind csináltatni kell. Azután jön az Egyház 100 éves fennállása , az akkori költség ismét csak kivetés által lesz beszedve. Ezekből látni lehet, hogy sok gond fog reájuk nehezedni."50
- Hollósy és a presbiterek legfőbb törekvése az egyház anyagi ügyeinek rendbetétele volt. Évente költségvetést készítettek, a rendes évi egyházadót vagyon arányában vetették ki, s ha ez kevésnek bizonyult, rendkívüli kivetésekkel pótolták. A tartozásokat behajtották. Vállalkozásokat is folytattak az egyházi pénztár javára. Az erdőgondnokságtól például fát vettek lábon, a zsellérek közmunkával kivágták, a gazdák ingyen fuvarral kihordták, a fát eladták, és a haszon az egyházé lett. Máskor a gazdák 100-150 erdei fuvar bérét az egyháznak adták. Sáros István vendéglőjében 19 00-tól évente /főleg farsangkor/ 1 -2 táncmulatságot rendeztek, bevétele az egyházé lett. Ha volt is egy-egy nagyobb beruházás után adósságuk, azokat időben kifizették.
A gondnokok éves elszámolásait 3 tagú bizottság ellenőrizte, és csak ezután került a presbitérium elé jóváhagyásra. Az elszámolásokból kitűnt, hogy néhány év múlva rendszeresen 200-900 korona pénztármaradvánnyal zárták az évet, amit takarékba helyeztek. Földeket vettek a Nagy-féle hagyatékból, később házat is az iskolával szemben új, nagyobb iskola építése céljából. Az egyház vagyona más hagyatékokkal is jelentősen növekedett: Pintér András, Pintér Károly hagyatéka 18 h föld volt, Pap András is az egyházra hagyta vagyonát. Pénzadományok is voltak.
Magyarruhás lányok a szószék előtt |
- Hollósy lelkészségének első évében, 1887-ben az egyház újra szerveződésének 100. évfordulóját ünnepelte meg a gyülekezet. Erre az alkalomra megjavíttatták a Magyarruhás lányok a szószék előtt templom tetőzetét, vakolatát, maguk végezték az egyházi épületek meszelését, a templomhoz vezető hosszú lépcsőzet javítását. Előbb azt határozták, hogy a repedt harang helyett újat vesznek, majd 3 harang vételéről döntöttek a régiek becserélésével. „A 3 harang közepes méretű és összehangzó legyen, vas állványra alkalmatos." A 2700 Ft költségről külön kivetéssel gondoskodtak. „A jubileum alkalmából az úrasztal á ra egy díszes bársony terítéket Sáros András 3 leánya é s Marosi István 3 leánya együttesen ajándékozott". Sáros Mihályné „egy nagy és kisebb díszes és értékes bársony terítéket aranyos rojt és bojtokkal" adományozott.
A jubileumi ünnepség 1887. augusztus 7-én volt. Vendégük volt a drégely-palánki egyházmegye esperese, a diósjenői, verőcei, nagymarosi, „szokolai", márianosztrai, váci, váchartyáni, esztergomi egyház lelkésze. „Számos világi képviselők jelenlétében tartatott az ünnepi szónoklat, melyet Oroszy Jenő verőcei lelkész mondott." Hollósy az egyház rövid történetét olvasta fel.
- 1891-ben Vavró Mátyás esztergomi mesterrel egy templomi orgonát állíttattak fel. A 670 Ft-os költséget „a hívek buzgóságából önkéntes adakozás folytán" fizették ki. „ 1892. jan. l. napján ünnepélyesen felszenteltetett Pintér D. András és Papp János gondnok idejében." Ezután a tanítói állás betöltésekor azt is figyelembe vették, hogy tudott-e orgonálni, és a pályázóktól próba orgonálást kértek.
- 1892-ben új lelkészlak építését kezdték el. A költségeket a megemelt adóból és adományokból fedezték. A gazdák az anyagokat fuvarozták, a kisbirtokosok, zsellérek a kézi munkát végezték. Segélyt több helyről kaptak, és az Esztergomi Takarékpénztárból 800 Ft kölcsönt vettek fel kamatra. Kezesként a váltót minden presbiternek alá kellett írnia. 1893-ban készült el az új paplak. Ma gyülekezeti ház.
A lelkészlak |
A parókián a következő években is folytak építkezések: A lelkész igényeinek megfelelően új istállót , kocsiszínt építettek, új kutat ásattak, a pincét, kamrát renoválták. Gazdálkodása miatt volt szüksége ezekre. A későbbi években is volt a háza táján tennivaló, amit a presbitérium mindig teljesített. Például a kert bekerítése sodronnyal, a paplak karbantartása, festése, cserépkályha építése, az iskola felől egy támfal megépítése.
A lelkész cselédek segítségével egyházi illetményföldjein és saját földjén gazdálkodott is. Az első években földjén a hívek közmunkával végezték el a szántást, vetést, betakarítást, a rendszeres trágyázást. 1890-ben a feltört homoklegelőn szőlőt telepítettek számára. Később a közmunkát pénzben váltották meg. 1918-ban a községben a legtöbb földön, 43 holdon Lik János, 42 holdon Hollósy Károly, id. Sáros István és Versegi András gazdálkodott.51
-1902-ben a templomot és tornyát kívül, belül kivakolták és kimeszelték, befestették a torony bádog fedelét, a belső díszeket arany festékkel felújíttatták. A lépcsőket is megjavították.
- Ebben a korszakban is kötelessége volt a lelkészeknek, presbitereknek a, jó erkölcsök védelmezése. Gondot fordítottak a megromlott házasságok, családi perpatvarok, részegeskedések, botránkoztató kihágások megszüntetésére. A lelkész és a gondnokok elé idézték a „versengő", viszálykodó házaspárokat. Egymás iránti türelemre, szeretetre, a házastárssal szembeni kötelezettségek betartására, hűségre, házassági esküjük megtartására intették őket. A külön élőket rábeszélték az együttélésre. A „vadházasságban", élettársi kapcsolatban élőket házasság kötésre ösztönözték.
Ezek az intések nem mindig vezettek eredményre. Később az volt bevett gyakorlat, hogy a lelkész háromszor próbálta meg a békéltetést, ha az utolsó alkalommal sem volt eredményes, és valamelyik fél válni akart, a lelkész tanúsítványt adott arról, hogy a „békéltetés megkíséreltetett", és elválhattak. / Lásd 262. o./
- A törvény előírásai ellenére nem választottak iskolaszéket, hanem annak feladatait is a presbitérium látta el. A tanfelügyelő szóvá tette, hogy az iskolaföldek jövedelmét és a tandíjat együtt kezelték a többi egyházi pénzzel. Hollósy lelkész és a presbiterek ebben az időben nem fordítottak kellő figyelmet az iskolára. A gyülekezet anyagi erejét elsősorban a fent ismertetett célokra fordította, csak a legégetőbb iskolai tennivalókat végezték el, azt is késlekedve. 1890-1914 között a főszolgabíró, az állami tanfelügyelő többször figyelmeztette a presbitériumot és a lelkészt az iskola elhanyagoltsága miatt. A tanítók gyakran váltották egymást az alacsony jövedelem, a rossz oktatási feltételek miatt. A gyermeklétszám az iskola megnagyobbítását, második tanítói állás létesítését tette volna szükségessé már a századfordulón. A hatóságok ösztökélésére csak 1913-ban határozták el II. tanítói állás és II. tanterem létesítését az 1914/15-ös tanévre.
Hollósi Károly |
- Összegezve Hollósy Károlyról nemcsak azt mondhatjuk el, hogy lelkészsége alatt híveivel együtt megerősítette az egyházat, hanem azt is, hogy pozitív egyénisége, sokrétű munkássága miatt meghatározó személyisége volt Pilismarót község közéletének. Kezdettől fogva aktív szerepet vállalt a képviselő-testület munkájában, a község életének alakításában. Törvényismeretével, tájékozottságával, szociális érzékével, javaslataival, az ütközések helyett az egyetértés keresésével hozzájárult a község békés fejlődéséhez. Részt vett több bizottság munkájában, küldöttségekben, melyek a község, a közbirtokosság érdekeit kép viselték a minisztériumokban, a megyénél, a kerület országgyűlési képviselőjénél. 1900-1918 között több ciklusban is a közbirtokosság elnökévé választották. Vezetése alatt felvirágzott a közbirtokosság, melynek hasznából a gazdák részesedtek. Elnöke volt az Ármentesítő Társulatnak.
Hollósy bekapcsolódott a politikai életbe is. Aktív tagja volt az ellenzéki 48-as Függetlenségi Pártnak. A dorogi választókerületben vezetőségi taggá is megválasztották. Országgyűlési képviselő-választások alkalmával mozgósította a 48-as érzelmű, Kossuthot tisztelő szavazókat. Később a Tisza István vezette Munkapárt tagja lett. A háború alatt egyik mozgatója volt a községben kibontakozó segélyakcióknak. Szervező ereje, tehetsége, felsőbb kapcsolatai révén, összefogva más községi vezetőkkel, sokfélét el tudott intézni egyházának, a községnek, a gazdászatnak. Eme funkciók mellett, tanítóhiány esetén hetekre beállt az elemi iskolába tanítani. Kár, hogy az iskola ügyeire, fejlesztésére, a tanítók helyzetének javítására nem fordított több figyelmet.
Az elemi iskolai törvény
Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter népiskolai törvényjavaslatát nagy viták után 18 68-ban fogadták el. A létrehozott iskolarendszer -kisebb változtatásokkal - 1948-ig fönnmaradt.
A törvény lényege: - A gyermekeknek kötelező 6 - 12 éves korig /I-VI. osztályig/ elemi iskolába járni, további 3 évig ismétlő iskolai foglalkozásokon részt venni. Ahol nem volt iskola, a községnek létesítenie kellett. A felekezeti iskolák megmaradtak, de állami tanfelügyeleti ellenőrzés alá is kerültek. Meghatározták az egyes osztályok tantárgyait, óraszámait. Állami tantervek szerint kellett oktatni az egyházi, községi és magániskolákban egyaránt. -A törvény a tanítók fizetését 300, a segédtanítókét 200 Ft-ban állapította meg kert és lakás juttatással. Egy tanítóra 80 tanulónál több nem juthatott. Iskolaszéket kellett létrehozni a szülőkből az iskolavezető elnökletével, melynek feladata a tanító megválasztása, az iskolaadó, tandíj, beíratási díj megállapítása, a tanítás, a tan kötelezettség végrehajtásának ellenőrzése.
Az oktatási törvény végrehajtása vontatottan, több évtized alatt, sok-sok akadályba ütközve, félmegoldásokkal ment végbe. A szubjektív akadályokon kívül a pénzhiány lassította meg valósítását. Baj volt a szülői szemlélettel is, mert a falusi népesség egy része n e m Szorgalmazta gyermeke iskolába járását, vagy ha mégis beíratta, csak novembertől Gergely napig /márc. 1 2./ járatta iskolába, mert a gyermekeknek is dolgozni kellett. Mégis ez a népiskolai törvény európai viszonylatban kiemelkedő volt. Eredményei a XX. század elején már megmutatkoztak: új elemi iskolák létesültek , a tankötelesek nagy többsége járt iskolába, az analfabéták száma csökkent. Az elért eredmények azonban messze elmaradtak a törvény adta lehetőségektől.
- Az Esztergom megyei törvényhatóság helyi intézkedésekkel segítette elő az 1868-as népiskolai törvény végrehajtását, de pénzt nem biztosított az iskoláknak. Az alispán szigorúan meghagyta az elöljáróságnak a tankötelezettség végrehajtását, az iskolaépületek jó karban tartását, kitisztítását. Meglátogatta a községet, a katolikus é s református elemi iskolát. Megyei tanfelügyelőt neveztek ki. Ezzel biztosították az állami ellenőrzést, az elvi irányítást az egyházi iskolák felett is. Ugyanakkor megmaradt az egyházi hatóságok ellenőrzése is. A tanfelügyelők a maróti iskolákban is többször megjelentek, felmérték az állapotokat, javaslatokat tettek, beszámolókat készítettek a helyzetről.
1872-ben Esztergom megyében a tankötelesek 66%-a járt iskolába. ,,Pilis- Maróth" két felekezeti iskolájáról '75-ben a tanfelügyelő azt jelentette: „Iskolába midnyájan jártak." / 100%/ Az 1884. évi adatok szerint a megye tanköteleseinek már a 97%-át beíratták iskolába. Ez a 79%-os országos átlaghoz képest a legjobb a magyar megyék között. Ha hinni lehet az 1880. évi népszámlálás adatainak a községben 942 fő tudott írni, olvasni az 1667 lakosból, ami abban az időben jó aránynak számított.52
-A maróti iskolák -a többi falusi iskolához hasonlóan- 1 tanerős, 1 tantermes, eléggé sötét épületek voltak. Egy tanterembe átlagban 50-70 gyermek szorongott. A tanév októbertől március közepéig, később április végéig tartott, a századfordulón már szeptemberben elkezdődött, és májusban vizsgával ért véget. Járványok idején tanítási szünetet rendelt el az alispán. ÁBC-s olvasótáblán kívül nem volt más szemléltető eszköz, de a tanfelügyelők ösztönzésére a felekezetek igyekeztek beszerezni különféle eszközöket. Eleinte több gyermeknek hiányzott a felszerelése, később már mindenkinek volt palatáblája és könyve. A tankönyveket a tandíjból vette meg a tanító, és kiosztotta a gyerekeknek.
- A község vezetői ritkán foglalkoztak az iskolákkal, mivel azok egyháziak voltak. Az egyházak sem vették volna jó néven „beavatkozásukat". A jegyző összeírta a tanköteleseket, be is íratták őket, de a notórius hiányzások, kimaradások miatt a szülőkkel szemben az elöljáróság nem lépett fel a törvény szerint. A községi pénztárból néha létszámarányos pénztámogatást nyújtottak az - iskoláknak. 1880-ban a tanítói nyugdíjalapot kifizették az egyházak helyett. Később ez rendszeressé vált. 1894-től a gyermekenkénti „ 15 krajcáros iskolaadót" a község fizette ki, máskor a tandíjfizetést vállalta át a község. Előfordult, hogy a fogyasztási adó többletéből az iskolák 70 illetve 80 Ft-os támogatást kaptak.53
- Az 1893-as törvény elfogadása után a felekezeti iskolák tanítói is kaphattak bérkiegészítésre és korpótlékra állami támogatást. A szolgálati időt figyelembe véve 5 évente a tanítók fizetését korpótlékkal /200 Ft/ kellett megemelni. A maróti egyházak ezt nem tudták biztosítani, ezért államsegélyt kértek, és meg is kapták.
- Kegyura, anyagi támogatója a Magyar Királyi Vallásalap uradalma volt. A tiszttartók a minisztérium engedélyével és költségén a nagyobb javításokat elvégeztették, és évente „tanszerekre kiutalványoztak 137 Ft 92 krajczárt" az uradalom pénztárából. Tüzelőfát biztosítottak mind az iskolának, mind a tanítóknak. A fát a hitközség vágta meg, és hordta haza. Az úrbérrendezés során az iskola fenntartási költségeire 12 hold iskolaföldet juttattak. A megyében ez volt a legtöbb iskolaföld. Ezt 6 évente bérbe adták, díja az egyházi pénztárba folyt be. Gyakorlati oktatás céljára 2 hold faiskolai földet, a kántortanító számára 15 hold illetményföldet biztosítottak. Az uradalomtól évi 1,24 hl gabonát is kapott a kántor, amit a század végén pénzben váltottak meg.
E támogatáson kívül a hívők is hozzájárultak iskolájuk fenntartásához. A birtokosoknak állami adójuk 8-20%-át, a szegényebbeknek 1 korona iskolaadót kellett fizetni. 1910-ig tandíj is volt, eltörlése után gyermekenként 50-80 krajcár beíratási díjat kért az iskolaszék. Ebből az iskolások ingyen tankönyvet kaptak. A szegények gyakran sem az iskolaadót, sem a díjakat nem tudták befizetni.54
-Az iskola igazgatója, az iskolaszék elnöke a mindenkori plébános volt Az iskolaszéki tagokat és a gondnokokat az adófizető egyháztagok választották meg 3 évente. Az iskolaszék munkájáról részletesebben a katolikus egyházról szóló részben olvashatunk.
- Az elemi iskola kántortanítója /főtanítója/ 1865-97-ig Fekete János volt. Nemcsak tanította a 90-120 főnyi gyermeksereget, hanem ellátta a kántorságot, és az adminisztrációban segített a plébánosnak. Hosszabb ideig a község postamestere és kinevezett képviselője is volt. A tanfelügyelő elismeréssel szólt munkájáról. Jövedelméről 1875-ben ezt írta: „A tanító Fekete János, 23 éve oktat, családos... Fizetése: 32 ft 50 kr, 10 ft stóla / szertartásdíj/, 50 ft gabonaérték, 94 ft fapénz, 15 hold föld, kert." Az iskolához épített 2 szoba-konyhás szolgálati lakásban lakott, melyhez gazdasági udvar, istálló, kamra, pince, kert is tartozott.55
Fekete János 46 éves tanítói munka után, melyből 32 évet pilismaróton szolgált le, 1897-ben ment nyugdíjba. Helyére ifj. Fekete Jánost választotta meg az iskolaszék „bízva, hogy fia is az ügybuzgóság és lelkiismeretes kötelesség teljesítésében apja nyomdokaiban fog haladni". 1925-ig, haláláig volt kántortanítója a hitközségnek.
- Az elemi iskola szemléltető eszközökkel való ellátása gyenge volt. 1872/73-ban a megye 77 iskolájából 10-ben természetrajzi képek egyáltalán nem voltak, köztük a maróti iskolákban sem. A katolikus iskola viszont egy földgömbbel rendelkezett. A tanfelügyelő arra sarkallta az iskolaszéket, hogy minél több szemléltető eszközt vásároljanak.56
1875-ös vizsgálat után az állami tanfelügyelő így összegezte az iskola helyzetét: „ A tanköteles tanulók száma 138, ebből 6-12 éves 109. Ismétlői? korú, 13-15 éves 29 fő. Iskolába mindnyájan /!/ jártak. A szorgalmi idő 8 hónap. Az iskolaszék működése kielégítő. A tankötelezettségből kilépett 5 írni olvasni tudva. ...Szegény tanulókra 73 Ft fordíttatott /segélyre/. A tanítói lakon javítás, az iskolában padigazítás, vakolás eszközöltetett az iskolaalap költségén. Az iskola falai kő, vályog, födele zsindely, deszka padozattal. ...Bútorzata: 12 pad /6 személyes/, 1 asztal, 1 szék, 1 szekrény. Fölszerelés: 1 fekete írótábla, fali olvasó táblák, Magyarország és a Földgömb térképe, földgömb, természetrajzi képek, meterkép /méter és részei/. Szükséglet még egy tanterem, és altanítói állás még egy tanítóra, szemléltető képek, számológép, tornaszerek, tanítói könyvtár."57
-Az iskola fejlődését jelentette, hogy 1880-ban a régi iskola mellé fölépítették a II. tantermet, a „kisiskolát", hozzá egy szobát az altanítónak lakásásul, és II. tanítót is alkalmaztak. A gyermekeket úgy osztották el, hogy az altanító /osztály tanító/ az I-II., a kántortanító /fő tanító/ a III-VI. osztályosokat tanította.
Osztálytanítók /II. tanítók /voltak: Mayer Antal 1889-ig, Horváth József 1892-ig, Bakos Antal 1893-ig, majd Michalovits István, 1895-96-ig Lacza Sándor, a 96/97-es tanévben Szlepcsán István. Volt köztük képesítés nélküli, és olyan is, aki az esztergomi tanítóképzőből gyakorlaton volt, és aztán hosszabb ideig helyettesített. 1897-ben Hagara Etelka /később Kelemen Ferencné/, okleveles tanítónőt választották meg, aki hosszú ideig, 1923-ig maradt a községben. Abban az időben ritkaságszámba ment a női diplomás, és nem mindenütt alkalmazták szívesen. A megyében összesen két tanítónő dolgozott a századfordulón. Nem is volt könnyű dolga, mert anyagilag hátrányos helyzetben volt, és Karkecz plébános különböző kifogásokat emelt, többször vizsgálatot indított ellene. Anyagi természetű kéréseit az iskolaszék többször elutasította. A tanfelügyelő viszont ezt írta munkájáról: „Hagara Etelka... az I-II. évfolyamú osztályt vezeti rendkívüli buzgalommal, fokozatos értelemfejlesztéssel, és igen szép eredménnyel. Osztályában rend, jó fegyelem és tisztaság uralkodik."58
- Az oktatás rendjére nézve az iskolaszék döntött. A tanítást a kicsik szept. 10-dike körül, a nagyobbak október 1-én kezdték, és május elején, vasárnap megtartották a vizsgát. Ezzel befejeződött a tanév, ám az I-II osztályosok június végéig jártak még iskolába, de nem tanultak, csak felügyelet alatt voltak. /Napközi?/
1888-ban Török plébános indítványára az iskolaszék egyhangúlag eltörölte a történelem, földrajz oktatását, „ezeknek rovására a falusi földmíves népnek nagyobb szükségére levő vallástan, olvasás, írás és számolás" legyen inkább. Amikor a tanfelügyelő ezt észrevette, visszaállíttatta, hiszen törvény szabta meg a tantárgyakat. A hiányzások számontartása nem volt szigorú, a kimaradók szü leivel szemben az elöljáróság nem lépett fel a törvény megkívánta szigorral. Valamit változott a helyzet, amikor a tanítók naplót vezettek a hiányzókról, a tanítási anyagról.
- A iskola karbantartásával sok gond volt. Zsindely tetejét évek óta javítani kellett volna, de csak 1891-ben sikerült rendbe hozatni. Másféle tennivalók is voltak: a falak, padok javítása, meszelés, az udvar, a kút rendbetétele, a tanítólakás, istálló renoválása. Gyakran elhúzódtak ezek a munkálatok, mert kevés volt a pénz, vagy a gondnokok kevéssé törődtek vele. 1899-ben a megyei főorvos árnyékszék megépítését, a füstölgő cserépkályha újra rakását, a táblák befestését, a padok kicserélését rendelte el. Karkecz lelkész az iskolaszék ülésén egy héten belüli intézkedést követelt, „mert a köztisztasággal és közerkölcsiséggel sehogy sem egyeztethető össze az, hogy a tanköteles gyermekek nemre való tekintet nélkül az iskola udvarában felgyülemlő trágyadombra járjanak szükségeiket végezni." Évekig tartott a kívánalmak megvalósítása, miközben a cserépkályha összeroskadt. Új padokat például csak 1902-ben tudtak venni, amikor jótékonysági bált rendeztek, és a Simor-alapítvány 120, Szacelláry, országgyűlési képviselő 100 koronát adományozott az iskola javára.59 1906-ban a kántorlakás tetejének újjáépítéséhez szükséges összeget adományokból, báli bevételből és takarékpénztári kölcsönből teremtették elő.
-III. tanterem és tanítói állás igénye jelentkezett az 1890-es évektől a megnövekedett gyermeklétszám miatt. Néhány létszámadat a katolikus iskolaszék beszámolójából:
1892/93-ban |
172 elemi iskolás |
49 ismétlős |
221 összes |
1894/95-ben |
182, |
41 |
223 |
1895/96-ban |
136, |
48 |
184 |
Ebből Fekete János 63-79 tanulót tanított, a többit az osztálytanító.60 Két év múlva a tanítónőnek 85 I-II. osztályos, a kántortanítónak pedig 69 III -VI . osztályos tanulója volt. Az ismétlő iskolásokkal is a tanítónő foglalkozott díjazás nélkül. A 43 és a 49 négyzetméteres tantermek zsúfoltak voltak, ezért 1899-ben Karkecz lelkész javasolta a III. tanítói állás és tanterem létrehozását, de pénzhiány miatt az iskolaszék elutasította. Ekkor határoztak arról, hogy az ismétlős tanulókat erkölcsi okokból nemek szerint ketté választják, és ezután a fiúkat a kántortanító, a lányokat a tanítónő tanítja. 1911-ben pedig az elemi iskolások nemek szerinti megosztása is megtörtént olyan módon, hogy 1-6. osztályos fiúkat Fekete János, a leányokat Hagara Etel tanította. /Lásd 288-90. o./
- A századfordulón az iskola felszereltsége nem tartott lépést a követelményekkel. 1898-ban Vargyas Endre tanfelügyelő megállapította, a tanulók nagy része palatáblákkal, íróeszközökkel, tankönyvekkel fel van szerelve, de a meglátogatott iskolák közül „legsilányabb a pilismaróti r. katolikus és református iskola felszerelése." Pedig az előző évtizedben szépen fejlődtek ezen a téren.
1907-ben a minisztérium kiadott egy iskolai felszerelési jegyzékét, mely szerint az I. csoportban előírt felszereléseket kötelező volt megvenni. Három év múlva szerezték be, de csak egy részét, iskolai könyvtárat sem létesítettek. 1910-ben Karkecz lelkész ezt írta az iskoláról szóló jelentésébe: „Szegények vagyunk, mint a templom egere. Az iskolaadó 8%-ra van emelve. Ez nem elég, mert a behajtás lanyha." Az iskolaadót, az iskolaföldek bérleti díjait és az iskolai célú adományokat - a törvényes előírás ellenére - a gyakorlatban itt is együtt kezelték az egyházi bevételekkel, és azt gyakran másra használták föl.
- A tanítók díjazása idők folyamán sokat változott, de sohasem tartott lépést a megélhetési költségek növekedésével. Az 1900-as években egyre nagyobb volt a drágaság. Az egyházközségben néha a tanítók bérének kifizetése is gond volt, gyakran a jobb módú gondnokok segítették ki a pénztárat kölcsöneikkel. Fekete János kántori és tanítói fizetése korpótlékkal kiegészítve 1911-ben összesen 2125.40 korona volt, és ekkor már csak igen kevés illetményföldet használhatott. A tanítónő fizetése 1400 korona volt korpótlékkal együtt. Összehasonlításként: a jegyző készpénz fizetése „drágasági pótlékkal" együtt 2080 korona volt és 15 hold illetményföld jövedelme.
-Az úrbérrendezéskor a református iskola 6 hold iskolaföldet kapott a fenntartási költségek fedezésére, egy holdat pedig faiskola céljára. Az iskolaföldet bérbe adták, jövedelmét a többi egyházi jövedelemmel együtt kezelték, és nem mindig az iskolára fordították. Tanítói illetményföldre az úrbérrendezéskor csak 5 holdat biztosítottak. A legszükségesebb költségeket egyházi adóból, tandíjból, beíratási díjból fedezték, a javítások nagy részét, a meszeléseket pedig maguk a szülők végezték el.
-A törvény előírása ellenére iskolaszéket nem választottak, a presbiterekből álló egyháztanács volt egyben az iskolaszék is. Elnöke a mindenkori lelkész Gegus Nándor, majd Hollósy Károly volt, egyben az iskola vezetőjének is számítottak.
- Az iskola tanítói gyakran váltották egymást. 1856-77-ig Molnár István volt a tanító, utána Dolog Endrét hívták meg Verőcéről, aki már tanított itt. Halála után, 18 90-től egy tanévre Villám Elemér képesítés nélküli fiatalembert alkalmazták, aki igen alacsony bért kapott, havi 5 Ft-ot, szállást, és „sorba főztek" számára, azaz mindig más „kosztoltatta". De „a hívek további kosztolását teljesíteni vonakodnak, ezért az egyház tavasszal Isten hírével elbocsátja kebeléből". Ezután többször is meghirdették az állást a Néptanítók Lapjában. Voltak pályázók, de az alacsony jövedelem miatt nehezen kaptak orgonálni tudó kántortanítót. Végül 1891-től Körmendy Lászlót alkalmazták. 1894-1902-ig Ballabás Bálint volt a tanító, aki dicséretesen végezte munkáját, gondozta a községi faiskolát is, de nem tudták megtartani. Őt követte Baditz Pál „tanító úr, aki 2 év óta a legodaadóbban, a legkiválóbb tanítási eredménnyel működött egyházunkban" - jegyezték a presbiteri jegyzőkönyvbe, és igen sajnálták távozását. Kiss Nándor kántortanító 1904-1909 tavaszáig dolgozott itt. Református férfi kórust alakított, de „részegeskedésével folytonos botrányt okoz", ezért máshová helyezték. Utána 2 tanévben Guggenberger Lajos oktatott.
1911 nyarán többször hirdettek pályázatot. Több jelentkező volt, de a jövedelmet a drágaság miatt nagyon kevésnek találták. Végül Kömley Lászlót nevezték ki, aki három hét után, október elején már eltávozott. Nem csoda hát, ha az 1911/12-es tanév igen zilált volt. Kömleyn kívül az alábbiak oktattak ebben a tanévben: Hollósy lelkész, Bakos Margit, télen vörhenyjárvány miatta néhány hétig szünetelt a tanítás, tavasszal Kiss Pintér János 7. o. gimnazista, majd a lelkész fejezte be áprilisban a tanévet. 1912-14 között Varga Lajos, 1814-1932-ig Szabó Ernő volt az iskola kántortanítója.
- A tanítók jövedelme 1868-1914 között mindig alacsony volt. A megyében sokáig a legalacsonyabb jövedelmű pedagógusok közé tartoztak a maróti református tanítók. A'60-70-es években fizetésüket kevés készpénzben és terményben kapták, melyet egyezség szerint a díj levél tartalmazott. Az akkori gazdasági viszonyok közepette könnyebb volt a termésből adni, mint pénzzel fizetni.
A tanfelügyelő 1875-ben Molnár Istvánról ezt jelentette: „35 éve oktat, nős, fizetése 12 ft 10 kr készpénz, 32 ft tandíj, 21 pozsonyi mérő gabona, 28 ft faérték, 14 ft 32 kr egyebek, 5 h föld, kert, szabad lakás."62 Illetményföldjét a hívek művelték meg. Pénzben átszámított összes jövedelme a törvényben megszabottnál kevesebb volt. Molnár István a dömösi egyháztól elmaradt jövedelmének pótlását hiába kérte a gyülekezettől, ezért konfliktusok és per volt a presbitérium és közte, végül 1877-ben lemondott állásáról.
A pénzgazdálkodás fokozódásával azonban egyre nagyobb igény lett, hogy a tanítók fizetésüket készpénzben kapják. Dolog Endrének már kénytelen a gyülekezet az évi bérét, a 400 Ft-ot készpénzben kifizetni, és csak kevés természetbeni juttatást adni.
1893-tól a szolgálati időre 5 évenként évi 200 Ft korpótlékot kaphattak. Az egyház nem tudta ezt kifizetni, államsegélyt kért. De a korpótlékkal együtt is kevés volt a tanítók bére az egyre dráguló viszonyok közepette. 191 2-ben Varga Lajos díjlevele szerint 1040 korona készpénzt, és 1 hold földet, 4 öl tűzifát kapott a gyülekezettől, az államtól 200 Ft korpótlékot. A községi jegyző jövedelme ekkor 2080 koron a és 15 hold illetményföld haszna volt.63
- Oktatási feltételek. Joggal jegyezte meg az egyházmegyei felügyelő, hogy a sok „tanítóváltozás miatt a növendékek előmenetele nem kielégítő".64 A tanítók alacsony jövedelmén kívül az oktatási feltételek is rosszak voltak. Magas volt a gyermeklétszám, 70-96 fő. Az I-VI. osztályosokon kívül foglalkozni kellett az ismétlő iskolásokkal is, a kántori feladatokkal is. Egyetlen tanterem volt. Az oktatási törvény kimondta, egy tanteremben 60 gyermeknél több nem lehet, egy tanítóra eső gyermeklétszám legfeljebb 80 lehet. Az egyháztanácsban sem kezelték mindig jelentőségének megfelelően az iskola, a tanító ügyeit.
Az iskola helyzete, állapota az 1875-ös tanfelügyelői jelentés szerint: A hívek száma 562. Tanköteles 6-12 éves korú 56 és egy evangélikus gyermek, 13-15 éves ismétlős 26. „Magyarok. Iskolába mindnyájan jártak... A tankötelezettségből kilépett 9, írni-olvasni tudva. .. Az épület emeltetett 1787-ben az egyházközség költségén, falai kő, vályog, födele szalma..., a tanterem aljzata tapasztással van borítva. Bútorzat 10 pad, 1 asztal, 1 szekrény. Fölszerelés: 1 fekete írótábla, fali olvasótáblák, térképek, földgömb, számológép, méter eszközök, tanítói könyvtár." /!/ Ekkor csak néhány elemi iskolában volt tanítói könyvtár. „Iskola fűtésre adatik 3 öl fa. Iskolai alapítvány 6 h. föld, 70 ft évi jövedelemmel." A felügyelő javasolta: szemléltető képek, természetrajzi és természettani ábrák, tornaszerek beszerzését, a szorgalmi időről és az iskolaszék működéséről napló vezetését, a faiskola bekerítését; a tantermet padlózzák le, és lássák el megfelelő padokkal.65
Az 1879-ben épült iskola |
-Új iskola építése. A közel száz éves, leromlott állagú, régi iskolaház helyett újat, nagyobbat kellett építeni. /A mai Esztergomi út 18. sz. alatt állt./ 1874-ben az egyház megvette az uradalomtól a hajdúházat, mely a paplak és az iskola között volt. 1878-ban ezt lebontották, és annak helyére egy tantermet és hozzá tanítói lakást szerettek volna építeni.
A költségek előteremtése azonban nehezen ment, ezért a munkálatok sok nehézséggel 2 évig elhúzódtak. Különböző helyekről segélyeket kértek, de csak Őfelsége Ferenc József küldött 100 Ft támogatást. A lakosságra kivetett rendkívüli adót többen nem fizették meg. Néhány jobb módú gazda kölcsönt adott, mások kezességet vállaltak a takarékpénztári kölcsönért. Hátráltatta a munkát, hogy „a kisbirtokosok, zsellérek a kivetett közmunkát nem teljesítették, helyettük napszámosokat kellett fogadni és fizetni." A gondnokok a munkák szervezésére, építésére, ellenőrzésére kevés gondot fordítottak. Az épület átadásánál a királyi mérnök sok hibát talált , a cseréptető, a padlózat, a kapubejárat sürgős javítását rendelte el. Amikor a tanfelügyelő novemberben megjelent, „iskolát, tanítást még nem talált", ezért feljelentést tett a püspöknél. Végül a községi bíró segített a munkákat befejezni, aki hátalmi szóval közmunkára rendelte a vonakodókat, a tantermet használhatóvá, füthetővé tették, és elkészült a „félre menő hely" /az árnyékszék / is. Tavasszal a megyei hatóság szóvá tette az iskola körüli rendetlenséget, szemetet, de a hívek csak nagy nehezen végezték el a rendtevést. A sok probléma, nehézség ellenére mégiscsak készen lett egy nagyobb, 56 négyzetméteres, nagy ablakos, világos, fapadlós tanterem vaskályhával és tanítói lakással. /A mai lelkészlak helyén állt./
- Az iskola helyzetével 1890-1914 között az iskolaszéknek mondott presbitérium és az új lelkész, Hollósy Károly nem súlyának megfelelően törődött. Ennek oka egy ideig valószínűleg az volt, hogy új paplakot építettek, figyelmüket, anyagi erejüket ez lekötötte.
Az iskola eddigi felszerelése elhasználódott. A tanítók jövedelme igen alacsony volt, nem tartott lépést a megélhetési költségekkel, ezért mihelyt jobb helyet találtak, eltávoztak. 1890-1914-ig egyetlen tanító sem dolgozott itt hosszabb ideig. Megszaporodtak a tanfelügyelői figyelmeztetések: Az iskolaföldek jövedelmét kezeljék külön az egyházi pénzektől, és kizárólag oktatási célokra, felszerelésre fordítsák. A felügyelő külön iskolai számadásokat követelt, amit a presbitérium nem vett jó néven, belügyeibe való beavatkozásnak minősített.
Az iskola helyzetét érzékelteti, hogy 1894-ben a tisztiorvos és a főszolgabíró helyszíni szemlét tartott. Szóvá tették, az iskolaudvar zsúfolt és kicsi, még mindig van ott építési törmelék, az árnyékszék rossz állapotban van. Figyelmeztetésükre kihordták a törmeléket, földet, és ígéretet tettek, hogy „a mai igényeknek megfelelő, pöcegödörrel ellátott árnyékszéket fognak építtetni".66
Fel kellett újítani az iskola tetőzetét is, de csak a felét tudták új cseréppel lefedni, és hat tölgyfaoszlopot helyeztek az eresz alá, ezzel megszélesítették a tornácot. Kicserélték az iskolapadokat. Az egymást váltó tanítók többször kérték istálló megépítését, de csak évekkel később határozott az egyháztanács arról, hogy az udvaron lévő pincét betömik, „a Kosztári felől a kőfal és az istálló megkészítendő lészen." Határozataik megvalósítása gyakran évekig eltartott.67
1898-ban a tanfelügyelő a református iskolában szerzett tapasztalatairól ezt írta: „Egy piszkos és rongyos Magyarország térképen kívül semmiféle más képe vagy szemléltető ábrája nincsen". Ez visszalépés volt az előző időszakhoz képest, amikor tanítói könyvtár is volt. „A gyermekek „palatáblával, olvasó könyvvel, a reál tárgyak tankönyveivel el vannak látva." Megdicsérte viszont a felügyelő Ballabás Bálint „tanító urat", aki a IV-VI. osztályok számára előírt tananyagot a meglátogatott tanítók közül a legsikeresebben dolgozta fel.68 Új szemléltető eszközöket az 1903-ban rendezett farsang i mulatság bevételéből vásároltak.
- 1897-ben az „iskolaszék" beszámolt a községi képviselőtestületnek az iskoláról. A tanköteles református gyermekek száma a következő volt:
1 892/93-ban | 76 elemi iskolás | 29 ismétlős | 105 összes |
1 895/96-ban | 87 | 32 | 119 |
1 896/97-ben | 76 | ? | ? |
Ennyi gyermeket egyetlen tanító tanított.69 Látható, hogy égetően szükség lett volna még egy tanteremre és tanítóra. 1902-ben Hollósy lelkész javaslatára a presbitérium foglalkozott a második tanítói állás és tanterem szükségességével, de döntést nem hozott. Sőt óvoda is kellett volna, mert több 6 év alatti gyermek is eljárt testvérével az iskolába. Csak 1913-ban döntöttek arról, hogy az 1914/15-ös tanévre létrehozzák a II. tantermet és a II. tanítói állást. Bérére 100 koronát szavaztak meg, a többit államsegélyből remélték megszerezni. Először azt ter vezték, hogy az iskola fészerét alakítják át tanteremmé, majd emeletráépítésre is gondoltak, tervek is készültek, de a magas költségek miatt ezt nem vállalhatták. Elgondolásaik az I. világháború alatt nehezen, de megvalósultak.
Az István Téglagyár Rt. az Alföldről Basaharcra telepített munkáscsaládokat. Gyermekeik iskoláztatása nem volt megnyugtatóan megoldva. A gyártelep a községtől 3 km-re volt. Jobbik esetben a tanulók begyalogoltak a község valamelyik iskolájába. „Az oktatási miniszter a gyár kérésére és költségén 1908-ra a basaharci telepen magán elemi népiskola felállítására engedély adott. Az iskola egyúttal nyilvános." Rencz János volt a tanítójuk, akit azonban 1910-ben Dömösre megválasztottak kántortanítónak. Utóda egyelőre nem ismeretes. A visszaemlékezők szerint a március 15-i ünnepeket a basaharci iskolások a Dobozy-kertben tartották. Az iskola 1912-ben szűnt meg.70
A zsidó családok gyermekei számára saját felekezeti iskola nem volt a községben. A legközelebbi izraelita elemi iskola Szenttamáson és Párkányban működött. Az izraelita családok fontosnak tartották gyermekeik taníttatását. A tankötelezettségnek úgy tettek eleget, hogy a helyi felekezeti iskolába, legtöbben a reformátusba beíratták gyermekeiket, és azután vagy oda jártak, vagy magántanulók voltak. Az izraelita szülőktől jóval több tandíjat kértek, mint az egyháztagoktól. Több gyerek esetén előfordult, hogy a szülők összefogtak, és izraelita oktatót fogadtak, aki engedély nélkül egyikük lakásán titokban tanította a gyermekeket. Év végén a tanulók magánvizsgát tettek.
1888-ban „tudomására jutott a képviselő-testületnek, hogy a községben tartózkodó zsidók tanítót fogadtak, és gyermekeiket ő tanítja. Utasította a képviselő-testület az elöljáróságot, hogy a puhatoló lépéseket megtegye, s az esetben, ha az izraeliták csakugyan zug iskolát tartanak, a szükséges lépéseket a tekintetes járási főszolgabíró úrnál tegye meg".71
A tanfelügyelő már az előző évtizedben is több ilyen, állami engedéllyel nem rendelkező iskoláról tudott. Azt állapította meg, hogy a „gyermekek tűrhető előmenetelt tesznek, ...tágabb ismeretkörrel dicsekedhetnek", mint a túlzsúfolt többi iskolában tanulók. Elismerte, hogy ilyen kis létszámú gyermekcsoport számára hivatalosan iskolát fölállítani nem lehet, de megkövetelte azt, hogy a gyermekek „nyilvános tanodákban vizsgálatot tegyenek."72
Az ismétlő iskolai oktatás a 13-15 éves tankötelesek képzését szolgálta. Télen heti 5, nyáron heti 2 órában mértant , polgári jogokat és kötelességeket, valamint kertészeti és gazdasági ismereteket kellett volna tanítani. Az ismétlősöket számon tartották ugyan a községben, de előírásszerű rendszeres oktatásuk az 1870-80-as években nem valósult meg, legfeljebb a téli hónapokban, vasárnap tartottak a tanítók foglalkozásokat számukra a felekezeti iskolákban.
1899-ben a megye leiratban elrendelte gazdasági ismétlő iskola létrehozását. Fekete János katolikus és Ballabás Bálint református tanítók részére pedig a tanfelügyelő kiadta a gazdasági iskolai tanítási jogosítványt. A képviselő-testület nem akart községi iskolát létrehozni, mért „az ismétlő iskolák felállítását, költségeit a község nem vállalhatja szűkös anyagi helyzete miatt." Felkérte a felekezetek lelkészeit, hogy az iskolaszékkel hozzanak döntést ez ügyben. Tankönyvekre 5 forintot szavaztak meg a községi pénztárból, és gyakorlati oktatás céljára átengedték a községi faiskolai földet, „az epreskertet".
Az iskolaszékek úgy döntöttek, hogy felekezetenként szervezik meg az elemi iskolák mellett az ismétlősök rendszeres oktatását. A katolikus ismétlősök népes csoportját először Hagara tanítónő oktatta. Hamarosan szétválasztották őket, a fiúkkal a kántortanító, a leányokkal a tanítónő foglalkozott csütörtökön 8-11-ig és vasárnap 8-10-ig. 1911-ben a téglagyárban dolgozó gyermekek szüleinek kérésére a csütörtöki oktatást áttették szombat délutánra. A református iskolában vegyes csoport volt.73
Az ismétlő iskola valójában alig töltötte be a neki szánt szerepet, mert a tanulók modernebb gazdasági ismereteinek gyarapítását kevéssé szolgálta.
A kormányzat elrendelte, hogy az elemi és az ismétlő iskolai oktatáshoz legyen gyakorló kert és sportolásra alkalmas tágas udvar, lehetőleg külön terület.
A megyében eleinte csak 31 olyan iskola volt, melynek biztosítottak faiskolai földet. A község ilyen szempontból jó helyzetben volt, mert már 1868-ban kihasítottak az iskoláknak a katolikus temető mellett területet: a katolikusnak 1 h 1100 ölet, a reformátusnak 1 holdat. A faiskola csemetekertnek is számított, ahol a tanító vezetésével a tanulók munkálkodva tanulták a gyümölcsfa nevelést, kertészkedést, és természetrajzi gyakorlatokat végezhettek. Emellett a tanítók a faiskolai földet igyekeztek saját hasznukra is művelni.
„Tornatér". A kormányzat fontosnak tartotta a gyermekek egészséges fejlődése, a majdani katonakötelesek edzettsége érdekében, hogy az iskolák tornaszerekkel és külön „tornatérrel" rendelkezzenek, és különösen a fiúk rendszeresen tornázzanak. 1900-ban az iskolai tornaeszközökhöz fát kért az erdészettől a képviselő-testület, és azt tervezte, hogy a vallásalapi uradalom tulajdonát képező, temető melletti területet elkérik a minisztériumtól sportpálya céljára. Bekerítik, a tornaszerek számára bódét építenek, de a sportpálya terve ekkor nem valósult meg.74
Az első „angyalkertet", óvodát Brunszvik Teréz hozta létre a reformkorban. Az 1840-es években számuk már 80-90-re emelkedett az országban, ám a kisdedóvók fenntartásáról csak 1891-ben hoztak törvényt.
Nagy szükség lett volna pilismaróton is óvodára. Nemcsak nevelési szempontból, hanem azért is, mert tavasztól őszig nem volt megnyugtató a gyermekek felügyelete. A parasztasszonyok a háztartásban is, a mezőn is igen sokat dolgoztak. Voltak édesanyák, akik kisgyereküket „hátyikosárban" magukkal vitték a mezőre, és ott faágra vagy leszúrt karókra lepedőből ágyat, elkerített helyet készítettek, és oda helyezték „kicsinyüket", míg dolgoztak. A nagyobbacska gyerekek pedig ott botladoztak, sírdogáltak mellettük. Talán szerencsésebb volt, ha a gyermekek otthon maradhattak a testvér vagy az „öreg szülék" felügyeletére bízva. Különösen a téglagyári gyermekek voltak rendkívül veszélyeztetett helyzetben. Felügyeletük, étkeztetésük nem volt megoldva, a gyártelepen csatangoltak, játszottak, míg a szülők dolgoztak. A korabeli újságok több gyermek halálos balesetéről írtak.
A basaharci óvoda
1898-ban az István Téglagyár Részvénytársaság emberséges döntést hozott, a gyár költségén óvoda létesült a munkásgyermekek számára. A tanfelügyelő ezt írta róla: „A basaharci kisdedóvó intézetet az István Téglagyár Részvénytársaság tartja fenn. Létesítője és felügyelője Schweigel Imre gyárigazgató volt. Az intézet vezetője Mátay Emília képesített kisdedóvónő, ideiglenes kisegítő dada Ruttenvald Éva. Az intézet április hó elején nyílt meg, midőn a téglavetés is kezdetét vette, s tart mindaddig, míg a munkások a telepet el nem hagyják. 27 kisgyermek kapott helyet. Felszerelése, bútorzata, szemléltető képeik kifogástalanok. Foglalkozásuk: papírhajtogatás, pálcikalerakás, agyagmintázás, borsó munka, rajz, papírkivágás. Az intézet az igazgatóság földszintjén van elhelyezve, dicséretére válik a részvénytársaság humánus intézkedésének."75 További sorsáról nincsenek adataink.
A községben is nagyon kellett volna óvoda. 1900 körül a református iskolába testvérével „sok olyan gyermek jár, aki a 6 éves kort még nem érte el." A presbitérium úgy határozott, hogy csak olyanok járhatnak, akik a 6 éves kort hamarosan elérik, a tanítást nem zavarhatják, üljenek külön, és a tanító ne foglalkozzon velük.76 Arra is vannak utalások, hogy az iskolákban a tanítás május elején befejeződött, de a „kisiskolások" még több hétig jártak az iskolába, ahová kisebb testvérüket is magukkal vitték, és felügyelet alatt játszottak.
A képviselő-testület a községről szóló jelentésében 1909-ben többek között egy községi óvoda államsegélyből történő létrehozását kérte az alispántól. 1912-ben kérésüket a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez is benyújtották. A minisztérium a kérésre reagálva tovább i adatokat kért a községről, de hamarosan kitört a világháború, az állami segítség elmaradt. A háború alatt a kormányzat arra ösztönözte a községeket, hogy legalább nyárra szervezzék meg a gyermekek felügyeletét, hogy az anyák nyugodtan dolgozhassanak, pótolhassák a katonának bevonult munkaerőt. A községben azonban nem szerveztek ilyet.
Az öregek visszaemlékezései és a régi házak padlás zugaiban talált egérrágta, porlepte könyvek arra engednek következtetni, hogy a parasztlakosság egy szűk rétege télen olvasott. Sok református családban esténként rendszeresen olvasták a Bibliát. Nemcsak Bibliák ima- és énekeskönyvek, hanem kalendáriumok, vásárokban árult históriás füzetek, versbe foglalt történetek, Jósika, Jókai kisregények, elbeszélések is akadtak a családoknál. /"Öreg szülém" olvasta Jókai nagy regényeit, Jósika Miklós, Mikszáth műveit./
Különösen kedveltek és hasznosak voltak a kalendáriumok. A legkülönfélébb témákban nyújtottak ismereteket. A gazdának, gazdasszonynak szóló havi tanácsokon, tennivalókon kívül voltak bennük szórakoztató, érzelmes történetek, érdekes történelmi, földrajzi leírások. A gazdák, gazdasszonyok a kalendáriumba jegyezték föl a gazdaságukra vonatkozó dátumokat /„tyúkültetést", „folyaást", állatpároztatást/. Születések, halálozások idejét pedig a családi Bibliába vagy ima-, énekeskönyv végére írták be.
Bibliát olvasó idős asszony |
A századforduló éveiben
a kormányzat egyre jobban
ösztönözte a gazdákat a korszerűbb mezőgazdasági eljárások, állat- és növényfajták megismerésére. Ennek érdekében gazdasági egyesületet hoztak létre. A főispán kérésére 1903-ban a
Bibliát olvasó idős asszony község is belépett „hazafiságból és anyagi haszon reményében" az Esztergom megyei Gazdasági Egyesületbe. Az egyesület feladata az volt, hogy állat-, gép- és mintagazdasági bemutatókat, tapasztalatcseréket szervezzen a gazdáknak, segítse elő a nemesített növény-, gyümölcs- és szőlőfajták elterjesztését. A szándék nemes volt, de a gyakorlatban keveset használt. A községben például a szőlő- és bortermelésről tanfolyamot szerveztek, ám az érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Viszont tenyészállatokat a Bábolnai Mintagazdaságtól vásárolt a község, és a képviselő-testület szerette volna, ha a megye mintagazdaságot létesít Pilismaróton.
A parasztfiatalok főleg apáiktól tanulták a gazdálkodást. A községben azonban mindig is szerepet játszott az uradalom, később az uradalmi bérlők gazdasági gyakorlata, mert innen egy-egy modernebb megoldás idővel átszivárgott a paraszti gazdálkodásba is. Az uradalomban láttak először az 1870-es években szecskavágót, répavágót, kukoricamorzsolót, vetőgépet, triőrt, szelelőt. A modernebb gazdálkodáshoz azonban nemcsak szemléletváltásra, új ismeretekre lett volna szükség, hanem több pénzre, állami támogatásra, olcsó hitelekre is.
Népkönyvtár
A református elemi iskolában az 1870-80-as években volt „tanítói segédkönyvtár."
Községi népkönyvtár fölállításához állami segítséget úgy kaptak, hogy pályázatot nyújtottak be a földművelésügyi miniszterhez. Arra hivatkoztak, hogy saját erőből nem tudják a könyvtárat létrehozni. Működési szabályzatát előre megszerkesztették, mely szerint a népkönyvtárat a kisgazdák és a mezőgazdasági munkások ingyenesen használhatják, a vagyonosabb gazdák díjat fizetnek. A könyveket a tanácsteremben helyeznék el, kezelője a mindenkori segédjegyző lenne. 1911-ben valóság lett a kérelemből. A földművelésügyi miniszter „Pilismarót község részére 100 kötetből álló ingyenes népkönyvtárat adományozott, a könyvszekrény beszerzésére külön 20 korona államsegélyt adott.77
1914-ben újabb könyvadomány érkezett, melyről az alispáni értesítés így szólt: „Uny és Pilismarót község részére a korábban adományozott népkönyvtárak kiegészítéséül 100-100 kötetből álló könyvgyűjteményt díjtalanul" megküldi.78 A könyvek között voltak mezőgazdasági ismeretterjesztő és szépirodalmi alkotások is. Ezek a sorozatok azonban olyan könyveket is tartalmaztak, amelyek nem számíthattak a falusi lakosság érdeklődésére. A könyvtár forgalma nem ismeretes.
Jellemző volt, hogy a falu különböző társadalmi rétegei külön-külön szórakoztak. Külön az intelligencia egyes baráti csoportjai, külön a parasztok és a munkások. A népet a vallási hovatartozás is szétválasztotta, de a felekezeteken belül a módosabb parasztréteg is ritkán vegyült a zsellér, napszámos, munkásrétegekkel. A házasságokat is leginkább az egyes társadalmi, vagyoni, felekezeti csoportokon belül kötötték.
A magukat intelligenciának nevezőkhöz tartoztak a mindenkori uradalmi tisztek, a téglagyári vezetők, a jegyző, a segédjegyző, a körorvos, a lelkészek, tanítók. Rokonaikkal, barátaikkal, érdek-kapcsolataikkal több összejáró csoportot alkottak . A társadalmi kapcsolatoknak ekkor is nagy szerepük volt. A rangokra, társadalmi szintekre nagyon ügyeltek, mert az akkori közszellem szerint a feudális címeket, társadalmi rangokat, titulusokat tiszteletben kellett tartani.
Vendégségek, vadászatok, borozgatások
A tiszttartó házában többször volt pompás ebéd a miniszteriális emberek, az alispán, a kormánypárti képviselők megvendégelésére, melyek hajnalig tartó mulatsággá váltak. Egy-egy vadászaton Trefort Ágost, később Wlassics Gyula /vallás- és közoktatási miniszterek / , tanácsosok, képviselők és barátaik vettek részt. A szerencsés, vidám vadászatot pompás lakoma követte a vadászházban vagy a Heckenast-villában. A kis-hegyi hatalmas pince a XIX. század második felében Vadászfy Jenő, majd Fáy László tulajdona volt, sok vidám borozgatás színhelye. Bejárata fölött ma is kiolvasható egy versike: „A Bachus úr pincéjében szőlő gerezd levéből / Vígan ihatsz eleget, szíved ettől éledez."
Fáy-villa /Irma-lak/ |
Zártkörű farsangi házi mulatságot is rendezett egy-egy család. A téglagyár vezetői is tartottak vendégfogadásokat banki, takarékpénztári és megyei vezetők részvételével.
Kirándulások és a Duna-parti strand
Az 1850-es években Heckenast baráti köre szívesen tartózkodott a Zebegénnyel szembeni szép, kellemes dunai partszakaszon. A helyi intelligencia is lejárt ide rokonaival, vendégeivel egy kis fürdőzésre, időtöltésre. Az 1880-90-es évektől a közlekedés fejlődése lehetővé tette, hogy a fővárosi polgárok, tisztviselők nyári hétvégeken, ünnepeken vonattal, hajóval ide utazzanak, és fürdőzéssel, kirándulással „múlassák" szabadidejüket.
A fővárosi turistaegyesületek tagjai erdei sétákon gyönyörködtek a maróti erdőkben, a gyönyörű tájban. Útjuk innen leggyakrabban Dobogókőre vezetett. Majálist szerveztek a bagókői réten, ahol játékos vetélkedésekkel szórakoztak. Egy újságcikk már 1888-ban ezt írta: "...A nyaralás folyton emelkedő divatát hirdetik az összes Duna vidéki városok és falvak Budapesttől Pilismarótig. Jut a sok pihenni vágyó emberből Dömösnek is, Pilismaróinak is."79
Műkedvelő színi előadások
A módosabbak fogatokon bementek Esztergomba egy-egy előkelő bálba, vagy színtársulatok előadásain, hangversenyeken vettek részt. 1907-től látogathatták a nagy szenzációt jelentő „mozgófénykép színházat", a mozit a Korona Szállóban. / Mondták kinemografnak, villamos színháznak is./
Az intelligencia műkedvelő előadásokat is rendezett, melyet jótékonykodással kapcsoltak össze. 1889 nyarán például az úri gyermekek színi előadást tartottak a maróti szegény gyermekek javára. A Magyar Turista Egyesület műsoros karácsonyfa ünnepélyét 1904-ben a községben tartotta, és 24 tanköteles szegény gyermeket ruházott fel. Az Esztergom és Vidéke újság értesülése szerint „ezen Teleki grófné és kíséretében számos egyesületi tag is megjelenik, és Esztergomból is többen készülnek jönni".
A falvakban kezdett divattá válni színdarabok, dalos népszínművek bemutatása. A községi értelmiség, bevonva néhány ügyes paraszt- és iparos fiatalt, a jegyző vagy a tanító rendezésével nagysikerű előadásokat tartott. Egy-egy kocsma nagytermében színpadot barkácsoltak, a díszletet, a jelmezeket is magul készítették vagy kölcsön kérték, a nézőtérre padokat helyeztek. 1908-ban „ a Dobozy-szobor javára színi előadással egybekötött mulatságot rendeztek. „ A falu rossza" című népszínművet mutatták be. A kitűnően sikerült előadás nagy sikert aratott." Egy év múlva a műkedvelő színtársulat ismét előadást tartott a közvilágítás javára. A bevételből 15 utcai lámpát vásároltak.80
1905-ben Kis Nándor tanító vezetésével református dalárda alakult. Előadásokat tartottak, ünnepélyeken, temetéseken szerepeltek. Bevételeiket takarékkönyvben gyűjtötték össze egyházi célokra.
A községben az idősebbek egy nyelvjárási változat szerint beszélnek. A népnyelv is értékes népi hagyományaink közé tartozik, használatát nem kell szégyellni senkinek. Manapság a tájnyelv eltűnőben van, éppen ezért érdemes volna tüzetesebben megvizsgálni addig, amíg az idősebbek itt élnek közöttünk. Amennyire írásban lehetséges, ebben a részben néhol igyekszem a pilismaróti beszédmódot érzékeltetni az idézőjelbe tett szövegtöredékekkel, ízes kifejezésekkel. Gyakori például az í-zés, az n helyett ny, a t helyett ty hang ejtése, a magánhangzók megnyújtása, és zárt e ejtése. Ez utóbbi hangot más írás jel hiányában ével jelölöm, de ezt röviden kell kiejteni. Hangsúlyozni szeretném, hogy értéke miatt teszek kísérletet megidézésére.
Népünnepély, táncmulatságok
Elsősorban kocsmákban, bálokban szórakozott a nép. Nevezetesek voltak a szüreti bálok, a farsangi, húsvéti, búcsúi mulatságok. Ünnepeken egy-egy ház tiszta szobájában citeraszó mellett is táncoltak, énekeltek. A lakodalmak, keresztelők, disznóölések, névnapok is jó alkalmat nyújtottak a szórakozásra.
- A búcsút minden év augusztus 10-én, a templom védőszentje, Szent Lőrinc napján tartották. Eredetileg csak vallási ünnep volt a katolikus hívők számára. A századforduló körül egyre inkább népünnepéllyé, sokadalommá vált, ahová a szomszéd községek fiataljai is eljöttek, és a reformátusok, izraeliták is bekapcsolódtak a délutáni, esti szórakozásba.
A kék, sárga, piros csíkos ponyvás sátraikat a templom melletti téren ütötték fel a vásári árusok. A bámészkodó gyermekek nagy örömére már délelőtt kirak ták portékáikat: szentképeket, „olvasókat", mindenféle játékokat, babákat, csillogókövű gyűrűket, nyakláncokat, mézeskalácsot, cukorkákat, festett, színes fa kanalakat, bögréket, poharakat. Volt idő, amikor „lajbit", csizmát, patentos cipőt, kalapot, „bicsakot" / bicskát / , kést, ollót palatáblát, „toktartót, plajbászt" /fa toll tartót, ceruzát/ is árultak. Sok községi gyermekről, ifjú párról a búcsú egyik sátorában készült el az első fényképfelvétel. Lovas, hintós körhintát, láncoshintát, hajóhintát, céllövöldét is felállítottak a téren.
Szokás volt erre a napra vidéki rokonokat, ismerősöket is meghívni. A takaros gazdasszonyok már napokkal előbb a külső házfal, az ereszalja elmeszelésével, nagytakarítással, a földpadlózat simításával és süteményekkel készültek az ünnepre.
A búcsú napján délelőtt ünnepi mise volt. A gyerekek unszolására a szülők délután elmentek a sátrakhoz, és vettek a kicsiknek csecsebecsét játékot. Később kialakult az a szokás is, hogy a keresztszülők játékkal vagy pénzzel ajándékozták meg keresztgyerekeiket. A gyerekek ekkor költhették el egész évben gyűjtögetett krajcárjaikat. A legények és lányok csapatokba verődve alkonya t kor mentek a búcsúba. A sihederek cifra, feliratos fakanalat vettek, és azzal csaptak a gyanút lan leányok fenekére. A lányok nagyokat sikoltottak, volt aki haragudott, más lelke mélyén örült a legények eme érdeklődő gesztusának. A fiúk aztán a fa kanalat a kiszemelt lányoknak ajándékozták. Mások a céllövöldében nyert csecsebecsével kedveskedtek a lányoknak, még hintázásra is meghívták őket.
Este a kocsmák nagytermében cigányzene mellett táncoltak a fiatalok. A mamák a fal mellett ültek, vagy az ablakokból bámészkodtak, pletykáltak. A gazdák az „ivóban" vagy az udvaron borozgattak, beszélgettek, nótázva mulattak.
- A szüreti bálokat egy-egy legénycsapat rendezte, a katolikusok a vendégfogadóban, a reformátusok a Fővégben, a Sáros- vagy a Marosi-kocsmában. A „csőszlányok" szombat este a legényekkel együtt feldíszítették a termet: Szőlőt, almát, piros paprikát, színes szalagokat kötöztek föl a mennyezetre, középre függesztették a szőlőből készített „koronát".
Vasárnap délután a legények felöltöztek „csikósnak", fehér, rojtozott vászon gatya, fehér ing, fekete mellény és fekete kalap „árvalányhajjal" volt az öltözékük. Földíszített, csengős ökrösszekéren vagy kocsikon, lovasok kíséretében „horták össze a csőszjányokot" a kocsmába. A lányok nemzetiszín szalaggal díszített fehér szoknyát, kötényt, zöld, bordó vagy piros bársonyból készült, aranyzsinóros „pruszlikot", csipkés „ingvállat" viseltek, hosszú copfjukba pántlikát kötöttek. Amikor együtt voltak, fölvonultak a faluban. A menet élén a cigányzenészek haladtak, mögöttük hintóban a bálbíró, bíróné, utánuk kocsikon éne kelve a lányok, a fiúk és a lovas legények.
Szüreti bálozók /későbbi felvétel/ |
Este tánc közben a legények a felkötözött szőlőt lopkodták, a csőszlányok, ha ügyesek voltak, elkapták őket, s a bíró elé vitték. A nagy hasú, pipázó bálbíró tréfásan ítélkezett a tolvajok fölött. Mindez alkalmat adott, viccelődésre, ügyes rögtönzésekre , virtuskodásra. Éjfélkor elárverezték a „szőlőkoronát", majd folyt a tánc, mulatozás tovább. A lányok egy része azonban az árverezés után hazament, mert „rendes jánnak éfé után nem való a kocsmába marannyi". A lányoknak különösen nem illett a bál végéig maradni, ha ezt valakik mégis megtették, megszólták, mondván: -" Má micsoda jányok azok, velük söpörtík ki a kocsmát!"
Szüreti báli felvonulás. A hintón a bál bíró és a bíróné |
- A farsangi bált másnap maskarás felvonulás követte, melyre a legények bekormozták az arcukat, menyecskének, cigányasszonynak, borbélynak, szabónak, kéményseprőnek öltöztek. Nagy zenebona, ricsaj kíséretében felkeresték a bálozók házait, ott „muriztak", vicces dolgokat műveltek. A gazdasszony „tojást, kóbászt, sunkát rakott a menyecske" kosarába. Közben a borbély szappanhabbal, a kéményseprő korommal próbált a bekenni a háziakat vagy az utcai bámészkodókat, akik sikoltozások közepette védekeztek. A cigányasszony jósolt, a szabó hatalmas ollójával a gyerekeket ijesztgette, kergette. A fölvonulást követően a kocsmában elfogyasztották az összegyűjtött elemózsiát.
-A húsvétot tavaszi nagytakarítás elő í te meg. Az előző napok böjti szokásait többé-kevésbé betartották. Az ünnepen jellegzetes étel volt a húsvéti sonka tojással, zöldhagymával, a töltött káposzta, a mákos-, diós- és „pusztakalács". Húsvét hétfőjén zajlott a locsolkodás. Kora reggel vízzel locsolták meg a férfiak a nőket, a gyerekek házról házra jártak, és illatos szappanból készített „szagos vízzel" locsolták meg a leánykákat, asszonyokat, hogy „eené hérvaggyanak." Hagymahéj főzettel vagy festékkel befestett piros tojást kaptak. Az ügyesebb lányok tűvel, vagy olló hegyével ki is cifrázták a tojásokat. A legények a kútnál vödörből öntötték meg a lányokat, de a fürgébb lányok is egy óvatlan pillanatban nyakon loccsantották a fiatalembereket. A húsvéti, „locsol ó bálhoz" különösebb szokás nem fűződött. „Nyuszi küldte" ajándékot ekkoriban nem volt szokás adni.
- Katonai sorozások alkalmával a „regruták" kalapjukra színes pántlikákat kötöttek, kocsikon, dalolva bejárták a falut, este mulattak, bált rendeztek. A század elején szokásba jött jótékony célú bálokat rendezni, még az egyházak is szerveztek ilyet az iskolák javára. A serdülők kisebb csoportjai házaknál tartottak táncot.
A tánc szüneteiben ügyességi vetélkedőket, társas játékokat játszottak, a zálogok kiváltása sok vidámságra, pajzánkodásra adott alkalmat. A jó hangulatú mulatságok, játékok a közösségek életéhez szorosan hozzátartoztak, közösségteremtő erejük volt, sokáig beszéltek róla. A fiatalok számára ezek nemcsak szórakozást, kapcsolatteremtést jelentettek, hanem megtanulták, és gyakorolták a közösség szokásait, erkölcsi szabályait.
Szórakozás és italozás
A legtöbb szórakozás ital fogyasztásával volt összekapcsolva. A községben az 1870-80-as években egy vendégfogadó és 2-3 kocsma, a szatócsboltokban pálinkakimérés, néhány parasztháznál „butelláló, bögrecsárda" működött. A '90-es években már 6-7 „korcsma" volt a faluban és a gyártelepen.
Gyakran előfordult, hogy az ital hatására féktelen duhajok megzavarták a mulatságot. Verekedések , „megvérzések", bicskázások történtek, melyeket „fenyítő perek" követtek. A kocsmárosok hiteleket adtak, ezekből adósságok halmozódtak föl, elvonva a családtól a kenyeret. 18 94-ben a képviselő-testület szabályrendeletet adott ki a kocsmai hitelek korlátozására. A lelkészek erkölcsi, családvédelmi szempontból károsnak tartották a mulatozásokat, szóvá tették, , küzdöttek ellene, de az államnak, főként a kocsmárosoknak nagy haszna származott ebből.
1907-ben újsághír közölte, hogy „a szolgabíróság „olyan községekben, ahol kicsapongásokat követtek el, nem ad engedélyt táncmulatságokra": Többek között Dömösnek, Pilismaróinak sem. 82 1909-ben a község vezetői egy vendéglőt is elegendőnek tartottak volna. „A helybeli legénység éjjel 12 óráig benne dorbézol, kártyázik, és az egyébként is züllött munkásosztály családját kenyér nélkül és rongyos á n hagyva utolsó fillérét is ott hagyja a hosszú éjjeli tivornyázások alatt ...A közrend pedig Pilismaróton nagyon rossz lábon áll, de nagyon rossz lábon állnak az erkölcsi és családi állapotok is, melynek fő forrásai a vendéglők..." Elérték, hogy a megye csak öt kocsmát engedélyezett, megszabta a zárórát, és évi 20 táncengedélyt adott ki.83
A háború hamarosan véget vetett minden jókedvnek, mulatságnak.
Egyéb mulatságok
-Szokásba jött a férfiak névnapi köszöntése pogácsa és borozgatás közepette, főleg télen. A cigányok az ablak alatt elhúzott nótával, gázsi reményében köszön tötték az ünnepeltet. Ha behívták őket, nagy nótázás kerekedett. A századfordulón kedveltek voltak a Dankó-nóták és más édesbús vagy táncra perdítő „magyar-nóták", amiket szívesen énekeltek. A női névnapokat csak jóval később kezdték megtartani, ahogy a nők társadalmi egyenjogúsítása előrehaladt. A születésnapokat paraszti körökben nem volt szokás megünnepelni.
- A bor kiforrása után férfi baráti társaságok pincei borozgatása, „ pincézése' is előfordult, melyhez a „a korcsolyát" a jóféle „töpörtyü , kóbász, szalonna, a frissen sűtt kenyér, hajma atta". Ilyenkor a pincegádorban a grádicson üldögélve „meghányták-vetették" a világ dolgait, ,,jányokrú, ményécskékrű" is szó esett, nótázgattak, káromkodva szidtak ezt vagy azt. A jó kapcsolatok miatt a módosabbak meghívták a jegyzőt, a bírót, egy-egy erdészt is. Ám a pincézés nem volt általánosan elterjedt Pilismaróton, mert az élet diktálta szűkösség, „a széginysíg vagy az édésatyám , édésszülém" szigorú beosztása, a kényszerű garasoskodás ezt korlátozta vagy megakadályozta. Az „atyusok" gyakran a zsebükben hordták a pince kulcsát, és csak az ő engedélyükkel lehetett a korsóba bort vagy „csingért főhoznyi a pincébű"
Munka és szórakozás
- Parasztság nehéz munkáját igyekezett, hajehetett vidámsággal összekapcsolni. Az 1832-33-as bírói számadáskönyvbe a közösen végzett „szína kaszáláskor 2 akó bor" árát jegyezte föl a bíró, melyet áldomásra ittak meg. Később is az aratás befejezése után az aratóknak a gazdasszony tyúkot, pálinkát és egy demizson bort adott áldomásra, de a „fösvíny eszt mégspóróta." Cséplés közben szokás volt csingerrel, a végén „ádomás-borraa kínányi" a munkásokat.
- Szüretkor követelmény volt, hogy a lehullott szőlőszemeket „fö kő csipénnyi", mert a gazda haragudott, ha a „bornak való a fődön maratt." Úgy tréfálták meg egymást a szüretelők, hogy egyikük előre osonva egy-egy tőkét megrugdosott, a szemek lehullottak, és amikor az illető odaért, ugyancsak csipegethette hidegtől gémberedett ujjaival a szemeket. A többitől lemaradt, akkor meg azért cukkolták.
- A kukorica- és tollfosztás alkalmas volt történetek, mesék elmondására, együtt dalolásra, viccelődésre, „marháskodásra". Kukoricafosztáskor csutkababát készítettek, hazafelé valakinek az ablakába tették. Halálfej formára kivájt tökbe mécsest helyeztek, és sötétben azzal ijesztgették egymást. Máskor a gyanútlan fosztó arcát „üszkös" kukoricával kenték be.
Télen, tollfosztáskor a legények a padlások zsúpfedelében lévő fészkekből verebeket szedtek ki, és egy hirtelen ajtónyitással a fosztók közé engedték. A riadtan repdeső madarak szétlebbentették az asztalra kirakott tollat. A lányok viszonzásul a „tollcupkát" kötényükbe szedték, és este, hazafelé menet a legényes ház kapujába, ablaka alá a sárba begázolták, hadd fagyjon oda.
- A disznóölések 2 napig tartottak a rokonság segítségével. Gyakran disznótoros vacsorával záródtak. Ha „kiszagúta a cigány, gyütt a bandávaa", ha nem küldték el, cigányzene mellett nótáztak is.
Társasjátékok
- Gyakoriak volta k a kocsmai kártyázások, melyek ellen az elöljáróság többször föllépett mint erkölcstelen, romlásba döntő szenvedély ellen. Az uradalmi emberek és vendégeik a majorban, az 1880-as években megépített tekepályán játszottak.
- Az iskolás gyerekek, a serdülő fiúk és lányok is szívesen játszottak közösen. Vasárnap délutánonként a serdülő lányok szép ruhába öltözve, csapatokba verődve, karonfogva sétáltak a főutcán, énekeltek, a „Bújj, bújj zöld ág, Hátulsó pár, előre fuss, A gazda ki a, ki a rétre megy" és ehhez hasonló játékokat játszottak. Az iskolás lányok a sok ügyességet kívánó „labdaiskolával" versengtek.
- A fiúk ügyességi játékokban vetélkedtek. A XX. század elején játszották a „Comi nyája, a dublesz, a bige, a csüggő, a méta, a pityke /gülű/ " játékokat. A fiúk körében a labda játékok egyre nagyobb teret kaptak, melyeket vasárnap délutánonként szívesen űztek rongy- és szőrlabdával.
- A századforduló körül miniszteri rendeletre egyre több iskolában tartották meg a „Madarak és fák napját". 1901-ben „az erdőmesteri hivatal a malomvölgyi Bagókő alját jelölte ki majális helyéül. Naszlády Sándor erdőőr felügyel, a tavalyihoz hasonlóan fagallyakat tördelni nem szabad."84 A tanító vezetésével énekelve vonultak ki az iskolások a tisztásra, ahol megfigyelték a természetet, növényeket, állatokat, néha vers is elhangzott, aztán játszottak. A természet tiszteletére, szeretetére neveltek, ma azt mondanánk, környezetvédelmi nevelés folyt.
- Mindebből talán érzékelhető, hogy a falu lakossága a sok munka mellett igyekezett életét szebbé, színesebbé tenni.
Ebben az időben a parasztság körében - ugyanúgy mint más vagyonos társadalmi rétegeknél - a szülőknek jelentős beleszólása volt a párválasztásba, sőt nemegyszer ők szemelték ki a feleségnek vagy a férjnek valót, és rábeszélték a fiatalokat a házasságra. A lányok fiatalon - 16-18 éves korukban - mentek férjhez. A kölcsönös tetszés, szerelem mellett - sokszor ennek ellenében - a vagyon, a hozomány lényeges szempont volt a párválasztásnál. Szólásmondás volt a faluban: „ Zsák a zsákhó, fót a fóthó!" A választásnál fontos szempont volt még a vallási hovatartozás és „a jány dógossága, réndéssíge, egíssíge" is. Az eltérő vallás, „a pápistákhó vagy a kálomistákhó" való tartozás nemegyszer akadálya v olt a nyiladozó szerelemnek. Ha mégis házasságot akartak kötni, megkeserítette s zerelmüket az a harc, mely a szülők, a rokonság, a felekezetek között azért indult meg, hogy melyik fél engedjen hitéből, és térjen át a másik hitére, a gyermekek milyen vallásúak legyenek. Feszültség keletkezett ebből, és kisugárzott a község életének más színtereire is.
Ha komolyra fordult a dolog, a fiú szülei „eeméntek a jányos házhó mékkérnyi a janyt." Tisztázták a hozományt, az esküvő idejét, kinél laknak, dolgoznak majd a fiatalok. Rendszerint a férfi vitte a menyecskét szülei házához, és a szülők hatalma alatt folyt tovább a családi gazdálkodás a fiatal pár részvételével. „Ha szegínyebb vót a vő, akkor ő mént a jányos házhó", és munkaerőnek számított, beleszólása semmibe nem volt, előfordult, hogy „zsebpíszt is kérnyi köllött". „Ha a jány vót szegíny, de dógos", akkor ő még inkább munkaerőnek számított, és „napa", anyósa szigorú hatalma alatt állott. Sok fiatalasszony életét megkeserítette az anyós kíméletlensége, féltékenysége. Több családi perpatvar támadt ezekből.
A XX. században a leánykérés után a módosabbaknál szokássá vált eljegyzést tartani olymódon, hogy a lány arany karikagyűrűt kapott a vőlegényétől. A legtöbb férfinek azonban nem volt gyűrűje. A jegyesek csak együtt szórakozhattak, mehettek a bálba, és a szülők, a vallási és faluközösség kérlelhetetlen ellenőrzése alatt állottak. Főleg a leány szóba sem állhatott más fiúkkal, mert azonnal a leskelődő pletyka, a megszólás áldozata lett.
A fiatalok házasságkötési szándékát előzőleg háromszor kihirdették a templomban. A vőfélyek 2-3 héttel előbb hosszú fehér pántlikát tűzve a „lajbijukra" hívogató verssel meghívták a vendégeket a lakodalomba. A házasságok évszázadokon át a templomban köttettek. Az 1890-es években a polgári házasságkötés és anyakönyvezés vált hivatalossá. Ettől kezdve két színhelye volt az esketésnek: Először az anyakönyvezető előtt, a községháza tanácstermében zajlott le a pol gári esküvő, majd onnan vonult a lakodalmas menet a templomba, és az „Isten színe előtt holtomiglan, holtodiglan" kötöttek házasságot az eskü szövegének elmondásával, a lelkész áldásával. A násznép esküvői menetét cigányzene kísérte, a bámészkodókat „pusztakaláccsal", másképpen „menyasszony májával" és pálinkával vagy borral kínálták. A menyasszony a vőlegény öltözetére példa az 1902-ből való fotó.
Az esküvőket leginkább az új bor kiforrása után, novemberben és februárban, farsang havában tartották. Lezajlásának íratlan szabályai voltak /kikérés, kiadás, a nászmenet felállási rendje, az esketés rendje, az étkezések szokásai, menyasszony tánc, tyúkverő stb./. A sokfogásos vacsorát a vőfély vicces versikéivel szolgálták föl. Ezt tánc, éjfélkor menyasszonytánc, hajnalig tartó mulatozás, majd pirkadatkor „tyúkverő" követte. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a násznép hajnalban egyik lakodalmas háztól nótázva, cigányzenével átvonult a másikhoz, ott ettek-ittak, és folytatták a mulatozást szétszéledésig. Gyakran a másnapi rendezkedés, mosogatás, takarítás is kisebb mulatsággá vált. A lakodalmas versekből részletek olvashatók Varga Bálint egykori vőfély gyűjteményéből a 282. oldalon.
Regruta szalagos kalappal |
Fiatalasszony |
Közepparaszt csaladjával |
Módos gazda |
Portrék