Előző fejezet Következő fejezet

A ruzsai táj története a török kiűzéséig

SZEGFŰ LÁSZLÓ

 

Még valamikor a madzagvasút (azaz gazdasági kisvasút) létezése idején mondotta volt egy jó mesélőkével megáldott pásztorember, olyan ez a táj, hogy az emberfia csak hanyattfekszik a gyöpön, szájába vesz egy fűszálat, nézi a kéklő égen a fellegek járását, s máris körüllengi a régi idők szellője. Ez így igaz, magam is kipróbáltam. Ám mégsem működik tökéletesen ez a módszer, ha jól körülhatárolt témában – mint a jelen monográfia is – tudományos igénnyel kell Cliót, a történelem múzsáját, megkísérteni.

A rúzsai táj korai történetére szinte teljesen hiányoznak az írásos források, a szóbeli hagyományok pedig – mivel e táj az idők folyamán többször elnéptelenedett, majd újólag betelepült – csak az utolsó néhány száz esztendőre nyújthatnak némi támpontot, fogódzót fejtegetéseinkhez. Szerencsére relatíve gazdag azoknak a tárgyi emlékeknek a tárháza, amelyek lehetővé teszik, hogy legalább nagy vonalakban bepillantást nyerhessünk e vidék régmúltjába.

A rúzsai táj humuszban gazdag réti talaját az uralkodó széljárásnak megfelelő futóhomok gerincek szabdalták fel, közöttük tavak, vízfolyások, zsombékos, lápos szakaszok, semlyékek húzódtak meg, a szittyósokat, nádasokat, füves pusztákat bozótosok, rekettyések, tölgy- és nyárerdők tarkították, mamut, tarándszarvas, bölény és őstulok csordák, apróbb vadak élték, amikor megjelent itt az ember. A korai kőkor (paleolítikum) középső szakaszán, valamikor 35–40 ezer éve, marcona vadászok járták a folyók, vadvizek vidékét szarvasra, mamutborjakra vadászva. Erre egy-egy elhagyott eszközük – mint pl. a Felgyőn talált (moustierei típusú) kőpenge – a tanúbizonyság.

A paleolitikum végén az Alföld déli részén már egy síkvidéki életre berendezkedett, kunyhókban, sátrakban élő, prém- és bőrruhákba öltözködő, eszközeit jellegzetes mikrolit pengék felhasználásával készítő vagy csontból kialakító, a nagyobb vadakra csapdákkal, a kisebbekre íjjal, nyíllal vadászó, gyűjtögető, halászó népesség, a minden bizonnyal délről beáramló keleti gravetti kultúra hordozói jelentek meg. E műveltség legkorábbi lelőhelye Szeged–Öthalom, de szórványleleteik kerültek elő a Körös-ér mentében a mi vidékünkön is.1

Az újkőkor (neolítikum) döntő változást hozott az emberiség életében: gazdasági forradalmat jelentett, hogy a zsákmányoló életmódról fokozatosan áttértek a termelő életmódra, az állattartásra és földművelésre. Természetes, hogy e kultúrák hordozói elsősorban a kedvező termőtalajú, vízjárású területeket szállták meg (e tájon Röszkét, Gyálát), s a Duna–Tisza-köz belső, homokos vidékeire csak ritkán látogattak el. Egy ilyen vadászkaland emléke lehet a kései neolitból a rúzsai határban lelt diszkoid formájú, vörös radiolit pengevakaró.2

Változást a rézkor, annak is talán az utolsó szakasza (Baden–Péceli kultúra), hozott, amikor is dél felöl több hullámban ismét földműves népesség érkezett e térségbe, s a termékenyebb részekről kiszorította a korábbi pásztorkodó lakosokat. Ez idő tájt kerülhettek juh-, kecske- és szarvasmarha-tartó közösségek a rúzsai tájra is. Jelenlétükre halovány vonalakkal bekarcolt háló mintás edénytöredék hívja fel a figyelmet (Rúzsa–Kisjárás).3

Szűkebb pátriánk területének történetében a bronzkor (Kr.e. 1900—900) jelentett igazi fellendülést. (A bronz e korban, mint ez köztudott, a réz és az ón 9:1 arányú ötvözete.)

Ez idő tájt a Kárpát-medence jelentősége megnövekszik, s a korszak utolsó periódusáig lassú migrációval jellemezhető békés időszakában a népesség ugrásszerűen gyarapodik, s a korábban lakatlan vagy gyéren lakott területek is kezdenek benépesülni. A lakosság egy-egy helyen hosszú időre megül, a földművelés termelékenyebbé válik, az állattartásban megjelenik a belterjesség, s lendületesen fejlődik a háziipar is. „Kincsleletek” (elrejtett bronz nyersanyag és öntőminták) sora bizonyítja a bronzművesség kiteljesedését, melynek következtében a munkaeszközök tökéletesedtek, a termelés technikája fejlődött, s fegyvereket (kardokat, lándzsákat, csákányokat, sisakokat, karvédőket) is nagy tömegben készítettek. Erődítményeket, földvárakat, refugiumokat építettek, telepeik egymáshoz közel helyezkedtek el, s nagy sírszámú temetőik változatos leletanyagából következtethetünk a társadalom differenciáltságára is: az idő előrehaladtával csökkent a gazdagok, s növekedett a szegények aránya. A szomszédos kultúrák szerves kölcsönhatásban álltak egymással, s a kereskedelem valószínűleg már túlhaladt az egyszerű cserekereskedelem szintjén. A kései periódust aztán egy hosszú, háborúskodásokkal teli időszak zárja le.

A Délalföldnek e keleti szögletében a bronzkor korai időszakában (Kr.e. 1900–1700) megjelennek a vučedoli típusú leletek (nem tudhatni, hogy bevándorlás vagy csere eredményeként.). A bekarcolt mintázatú edényeivel helyi jellegzetességet megvalósító un. Makó-csoport a szomszédos Öttömös–Katonahalom határrészen hagyta hátra emlékeit, s a vele lassan egybeolvadó Ada-csoport pedig hengeres nyakú korsóival, kúpos hasú bögréivel, aszimmetrikus fülű edényeivel Ásotthalomról adatolható. A harmadik hatás, amely Rúzsa szűkebb térségében jelentkezik, a Sövényháza–Kőtörés-csoport: ismérvei többek között az egyfülű karcsú korsók, a kézi és lassú korongolású kerámiák, melyeknek töredékei itt is megtalálhatók.4

A bronzkor középső szakaszán (Kr.e. 1700–1300) a Nagyrévi- és a Kisapostagi-kultúrából kialakult Vátyai-kultúra nyomta rá bélyegét a tájra. Nagyobb településeiket megerődítették, több száz síros temetőik voltak, halottaikat hamvasztották, s nagycsaládi rendszerben temetkeztek. Tell-jellegű telepeken éltek és földet műveltek, de állattartásuk is számottevő volt. E népesség pásztorai terelgették állataikat vidékünkön, s gondoskodtak azok védelméről, mire is következtetni enged az a – valószínűleg cserekereskedelemből származó – bronz kard és bronz lándzsa, amely Rúzsa–Kisjárás Sólya tanyán került elő szomszédságában egy nagyméretű öblös, függőleges bekarcolásokkal díszített urna töredékével. Elért idáig egy másik kultúra – a Szőreg–Perjámosi – hatása is, amelyet az öttömösi határ kerámia-leletei hitelesítenek.5


[1] Trogmayer 1983/a. 47–48.; Gábori 1964.

[2] Nagy 1996. 78. – E monográfia általam készített fejezetéhez régészeti vezérfonalként Nagy Viktória munkáját használtam. Itt köszönöm meg a szerzőnek, hogy művét rendelkezésemre bocsátotta.

[3] Nagy 1996. 78–79.

[4] Horváth 1983. 78–83.; Nagy 1996. 79.; Béres 1988. 23–25.;

[5] Horváth 1983. 87.; Nagy 1996. 79–80.; Béres 1998. 25.

E korszak végén, a Kr.e. 14. században indult meg egy nagyobb migráció, amely a konszolidált állapotot megváltoztatta: megindult az un. halomsíros kultúra keletre vándorlása. Ez a Duna–Tisza közén is mozgást váltott ki: a rúzsai, öttömösi és pusztamérgesi hármas-határ közelében, az egykori ér partján, több rövidebb idejű megtelepedés nyomai lelhetők fel. Az a tény, hogy e halomsíros nép a Duna–Tisza köze déli részén érte el a Tiszát (leleteik: Szabadka, Ásotthalom–Bilisics, Dorozsma), mutatja, hogy a földváraikba zárkózva védekező Vátyai-kultúra népességét délről is átkarolták. Ez az előrenyomulás a Kr.e. 13. században zajlott, s a 12. századra régiónkban már önálló sajátosságokkal rendelkező új kultúrát hívott életre.6

Feltehetőleg ez idő tájt újabb néphullám érkezett e téjra, amelynek emlékanyagát Trogmayer Ottó tárta fel 1957—1958-ban (Rúzsa–Csorva 1009.sz. Szabó tanya) A lelőhelyen 82 (urnás illetve szórthamvas) sírt bontott ki és kb. 40-et feldúlva talált. Sírmellékletként szögfejű tűk, pajzsos hátú fibulák, kartekercsek, gyűrűk, spirális csövecskék, tőr- és karddarabok, tutulusok, csüngők kerültek elő. Jellegzetes kerámiája részint helyi előzményekre vezethető vissza: ez finom technikai kivitelezésű, vékonyfalú, fényes fekete, fémes megjelenésű kerámia, amelyet széles, függőleges kanellurák, árkolt bütykök és besimított girland-motívumok díszítenek. Megjelent másrészt a Dunántúlról érkező késő halomsíros fazekas hatás is: termékei talpas kelyhek, éles vállvonalú tálak és csészék, besimított belső díszítésű tálak. E műveltséget az ásató a lelőhelyről nevezte el Csorva–csoportnak.7

Terepbejárások során további urna-, szilke-, fazék-, bögre- és táldarabokra leltek, amelyeket homokkal és apróra morzsolt samottal soványított anyagból készítettek, néha az edény falára kent agyagot kanellurákba simították, ujjbenyomásos bordadíszítéssel dekorálták. Használtak kihajló peremű, bekarcolt mintázatú, oldalbütykös edényeket is.8

Úgy tűnik, e Csorva-csoport alkotta a preszkíta (kimmer ?) kor alapnépességét is, amely a hajdani vízjárta területek kiemelkedő halmain telepedett meg. A szkíta kor emlékeit a Rúzsa–Balotai csatorna mentén fellelt szürke kerámia-töredékek jelezhetik. Továbbá a Rúzsa–Lapos dűlői iskolánál „bottal” eltemetett halott, az ugyanitt (Mihály tanya) vagy a Ruki erdőben talált kerámiai darabok.9 E népesség zavartalanul élt itt három évszázad multán is (legalább is a Csanytelek–Újhalastói leletek tanúbizonysága szerint10), s csak a Kr.e. 3. században a kelták váltották őket, akiknek azonban vidékünkön számottevő hagyatéka nem maradt.

Folyamatosan lakott lehetett viszont e táj a szarmatakorban. A terepbejárás eredményei azt mutatják, hogy a Kr.e. 1. századtól az 5. századig a leletanyagban kontinuitás mutatkozik. Az iráni eredetű szarmata–jazigok az 1. század közepén jelentek meg a Kárpát-medence északi vidékén, de a század végén már az egész Duna—Tisza közét megszállták, a 2. század végén pedig a szintén szarmata roxolánok települtek be. A korai időszakból rosszul kiégetett, homokkal és samottal soványított anyagú fazék-, bögre- és fedőtöredékek jelzik jelenlétüket.

Ugyancsak terepbejárással valószínűsítették azt a feltevést, hogy a kései népességnek, amely ugyancsak a vízjárta területek magas partjaira települt, intenzív leletanyagú, nagyobb összefüggő területen álló falvai között sporadikusan elhelyezkedő kisebb, tanya-szerű településeik voltak. Nagyjából négyzet alaprajzú, egy központi oszlopra támaszkodó tetőzetű, részben felmenő falú házaik között paticsfalú kisebb épületek, kúpos tetőzetű kerek ólak, gabonatároló és más rendeltetésű vermek, földbe mélyített kemencék, vízelvezető, egyben védelmet is nyújtó árkok, távolabb víznyerő kopolya-kutak és füstölőműhelyek voltak. A régészek értékelő munkáját megnehezíti, hogy – valószínűleg hitvilágbeli okokból – sírjaik döntő többsége egykorú sírrablásnak esett áldozatul. Kerámia anyaguk gazdag. A kézzel formált, rosszul kiégetett, durva edényeket felváltják a jól iszapolt, homokkal és folyami iszappal soványított, vékony falú, besimított vagy bekarcolt egyenes és hullámvonalakkal, bordákkal díszített, gyorskorongon készült, szürke vagy szürkésfekete, vagy olykor sárgásbarna kerámiák. Helyi mesterek keze munkáját őrzik a hambár-edények, gömböstestű fazekak, duzzadt peremű tálak töredékei, de megtalálhatók e lelet-együttesekben a római terra sigillata edények (sőt ezek szarmata utánzatai) is. Valamikor 1863-ban pedig a Kutyaménesi dűlőben több mint fél tucat 2. és 3. századi római érmet talált Rieger Jánosné szétszórva, ami ugyancsak a római provinciákkal való élénk kereskedelemről tanúskodik.11

A 4. század végén a Tisza mentén egy új, egységes régészeti emlékanyag jelenik meg, amely nagy valószínűséggel a gepidák korai hagyatéka. A szarmata lakosság a folyótól távolabbra húzódott, jellegzetes kerámiáik új motívumkinccsel gyarapodtak, mint pl. a besimított halszálka-minta, sűrű, vízszintes besimítás vagy a tálak S-profilja.

A hunok a 370-es években jelentek meg Európa keleti felében, de 410-ben már az egész Alföld hatalmuk alá tartozott. A több mint kétszáz arany tárgyat (és legalább ennyi elkallódottat) számláló nagyszéksósi fejedelmi lelet, s a Hódmezővásárhely—Szikáncsi kincslelet tanúbizonysága szerint valahol itt, a Tisza mentén tanyázott Attila fejedelem, „a világ félelme, a háború szerelmese, az emberiség réme, az Isten ostora”. Uralmát a helyi szarmata lakosság bizonyosan túlélte, de emlékanyagában megjelentek az un. hun kori kerámiák. Új technológiával dolgoztak: csillámszemcsés folyami homokkal, kisebb—nagyobb kavicsszemcsékkel, mészkőmorzsalékkal soványított alapanyagot használtak. Új kerámiatípusokat alkottak: bográcsokat, ívelt vagy szögletes falú fazekakat szürkésfekete színben. Jellemzőik: a ferde síkkal levágott perem, párhuzamosan bekarcolt vonalakkal között hullámvonal, ferde bepecsételés. Rúzsán minden számításba vehető területen ezek a típusok a meghatározóak.12


[6] Trogmayer 1983. 89–93.; Béres 1998. 25.

[7] Ásatási jelentések: Régészeti Füzetek, 10 (1958). 12.; Uo. 11 (1959). 15–16.; Vö. még: Trogmayer 1963. 88.; Uő.: 1983. 93.; Uő.: 1985. 3–16.

[8] Nagy 1996. 80–83.

[9] Nagy 1996. 83.

[10] Galántha 1984. 10–17.; Pál 1994. 234–238.

[11] Vörös 1983. 134.; Vörös 1984-85/2. 89–96.; Kőhegyi 1994. 277–284.; Nagy 1996. 76–77, 84–86.; Béres 1998. 26.; Reizner 1891. 167.

[12] Vörös 1983. 138–145.; Nagy 1996. 86–87.; Kováts S. 1996. 42–45.

 

Úgy tűnik, az 5. század végétől az 560-as évekig ez a vidék a gepidák és a longobárdok országát elválasztó szélesebb, gyéren lakott gyepű volt. Amikor végül is a szembenálló felek összemérték fegyvereiket, a longobárdok súlyos vereséget szenvedtek, aminek következtében Alboin longobárd király frank rokonságának közvetítése révén szövetséget kötött Baján avar kagánnal. Az újabb összecsapásban a gepidák megsemmisítő vereséget szenvedtek, királyuk Kunimund is elesett, s levágott fejéből Alboin ivókupát készíttetett magának. Ám a rettegett szövetséges, az avar had rémülettel töltötte el a longobárdokat is, akik 568 húsvétját követően Itáliába költöztek, s átengedték a Kárpát-medencét az avaroknak.

A régészek többféle periodizációt dolgoztak ki az avarok régészeti hagyatékának időrendjére. Úgy gondoljuk, legvalószínűbb, hogy a korai avar kor az 560-as évektől 670 körülig tarthatott, amikor az onogur bolgár birodalomból nagyobb számú, eltérő típusú emlékanyagot hordozó tömeg változtatta meg a Kárpát-medence etnikai arculatát. Ez a kor az ún. griffes–indás leletanyaggal záródott valamikor 720 vagy 730 táján. Sokkal nehezebb a kései avar kor időintervallumának meghatározása, ugyanis az említett időtől (730 k.) lényegében csak egy későkorú írásos forrás (Conversio Bagoariorum et Carantanorum, 871 k.), egy hagiografikus mű (Legenda s. Firmi et Rustici) néhány sora és egy diploma rövid utalása (776-ból) említi csupán az avarokat a 780-as években kirobbanó frank—avar háborúságig. E csatározások eredményeképpen Nagy Károly seregei szétverték az avar haderőt és elfoglalták Pannóniát, 803 körül pedig Krum bolgár kán intézett megsemmisítő támadást az avarok alföldi erői ellen, melynek következtében az önálló Avaria felszámolódott. Nyugaton frank vazallusállamként a mainzi birodalmi gyűlésig (822) talán még létezett, keleten az avarok elismerték a bolgár fennhatóságot. A 850-es évek vége táján a Délalföldön Szvatopluk morva vezér – valószínűleg beházasodva a kagáni dinasztiába – szervezte meg uralmi területét: Megalé Moráviát, amelyet aztán a 870-es évektől helytartók, majd halála (894) után legkisebb fia, Predszláv (Anonymusnál Salan) irányított. Az Erdélybe visszaszorult, bolgár függést vállaló avar kaganátus (a honfoglalás után magyar függőségben) az ezredfordulóig fennállt, s csak 1004 körül számolta fel Szent István király.13

Szeged környékén jelentősebb avar leletek a 630-as évek előtt nem igen kerülhettek a földbe, s a várostól nyugatra eső területek még később népesülhettek be. Ebből az időszakból csak két, korongon készült, szürke kerámiatöredék idézi Rúzsa térségében esetleges jelenlétüket.14

A középső avar korban indult az a temető, amelynek 27 sírját Trogmayer Ottó 1974-ben tárta fel (Rúzsa–Honvédsor dűlő). A leletmentő ásatás csak a sírkert délkeleti szegletére terjedt ki, nagyobb része még feltáratlan. A 27 sír nagyobb része egykorú bolygatásnak esett áldozatul, valószínűleg elsősorban a gazdagabb sírokat rabolták ki. A holtak közül 11 férfi, 6 gyermek vagy ifjú és 5 nő volt. A váz korrodáltsága miatt 5 meghatározhatatlan nemű és korú volt (ezek nők lehettek, ugyanis a szülés miatt a váz kalciumtartalma erősen csökkenhet, így gyorsabban elmállik). Négy melléklet nélküli sírból háromban nő és egyben gyermek nyugodott.

Koporsós temetkezés nyomait öt esetben figyelték meg (ebből négy férfi és egy ifjú sírjában), sírépítményre pedig egyetlen esetben utaltak cölöplyukak. Egy férfiváz lábai alatt bőrmaradványok voltak.

A leletek arra engednek következtetni, hogy fülbevalót mind a férfiak, mind a nők (közülük egy aranyozott bronz függőt), mind pedig a gyerekek viselhettek, pasztagyöngy nyakéket inkább a nők, de jellegzetes dinnyemag alakú gyöngy mégis az ifjak sírjaiból került elő, míg az egyetlen varkocsszorító férfi sírjában volt. Préselt ezüstlemezek, bronz ruhadísz, három sírból címer alakú bronz veretek (közülük egy palmettás), övveret palmetta-csokorral csak férfiak teteme mellől került elő, hasonlóképp bronz- és vascsatok, nagy- és kisszíjvégek, pajzs alakú szíjszorító, vas szíjbujtató, lyukvédő és felerősítő szegek is. Egy esetben – ugyancsak férfisírban – bokacsat is felbukkant. Míg íjat csak három férfi halott mellé tettek, háromélű nyílhegyet csak kettőben (egyikben öt, a másikban két darabot) találtak. Vastőr is csak férfiaknak járt ki, vaskés azonban szinte mindenkinek (27 sírból 16-ban volt). Orsógombot csak két nő vitt magával túlvilági útjára. Tojáshéj két sírból került elő, de a gyakori állatcsont melléklet jelzi, hogy a holtak torát mindig megülték.

A temetkezés egységes rítus szerint, azonos (észak–dél irányú) tájolással, hasonló, lekerekítette sarkú téglalap alakú gödörben, 1–1,2 m mélyre történt. A halottat nyújtott vázzal, háton fekve, kezeiket a test mellett lefelé nyújtva, az említett mellékletekkel temették. Mint láthattuk, egy nem túl gazdag közösség élhetett erre, öv és fegyver csak a férfiaknak járt ki. Érdekesség, hogy a vaskés a nők bal-, a férfiak jobb oldalán feküdt. A sírok egymáshoz való viszonyából nagyobb rokoni közösségre lehet következtetni. A leletek a 7. század utolsó és a 8. század első harmadára utalnak, de feltehető, hogy a temető nyugat, délnyugat irányú folytatása már a későavar fázisba esik. Valószínű, hogy e temető időben egybeesik a Szeged–Fehértó-A és a Fehértó-B sírmezőkkel.15

A terepbejárások arról tanúskodnak, hogy a község határában több helyen is számolni kell avar lelőhelyekkel, általában a vízjárta legelőterületek kiemelkedő pontjain (pl. a Jakus tanya közelében). Csallány Dezső 1957-ben publikálta az általa feltárt Átokháza–Bilisicsi avar kori temető anyagát, amelyből hasonló övgarnitúrák, gyöngycsüngők és üvegpaszta gyöngyfüzérek cseréppalack, tojáshéjak és (madár)csontok, öntőminták és tűtartó, félköríves levél-párok kerültek felszínre. Az ásató úgy vélte, hogy itt „a magyar honfoglalás korának IX. század végi és a X. század eleji bennszülött avar lakosságának uniformizálódott, de jellegzetes és fontos dokumentumai”-t találta meg. Utóbb több felszíni szórványlelet (tölcséresen kihajló, ujjbenyomásokkal díszített fazékperem, sávokban bekarcolt hullámvonalakkal ékített edényoldal stb.) az avarkorból Árpád-kori anyaggal (érdes felületű, téglavörös és sárgásbarna bográcsperem, sütőharang stb.) keveredve tanúsíthatja, hogy az Alföldnek ezt a részét a 9. században is ugyanaz az avar népesség lakta, mint korábban, s ezek megérték (sőt túlélték) a magyar honfoglalást is.16

Talán a fentiekből nyeri magyarázatát, hogy a Délalföld legjelentősebb honfoglaló (női) sírjának (Domaszék–Bojárhalom) szomszédságában, alig néhány kilométerre csupán egy, véletlenszerűen előkerült, kiszélesedő végű bronz lemez karperec-pár jelenti a magyar leletanyagot, s a legközelebbi ismert lelet egy magányos, dirhemmel datálható, ezüst övveretes férfi sírja Ásotthalom–Rívó erdőből.17

A mai Rúzsa területén a középkorban számos kisebb település létezett. Régészi szakvélemény szerint Csorva–Templomhegy lehetett a vidék központja, ettől dél felé az ásotthalmi puszta-templom, északnyugat felé Öttömös (szintén templomos hely) és északkelet felé a kereseti templom irányába viszonylag folyamatosan sorakoztak kisméretű szállások vagy tanyák. A két nagyobb, templomos, temetős helyen kívül 64 tanyaszerű, e periódusba illeszkedő telepnyomot számoltak meg a terepbejárás során.

A telepek elhelyezkedése igazolni látszik Bálint Csanád azon megállapítását, hogy az Árpád-kori lelőhelyek a réti és a homokos talajok érintkezési területén helyezkedtek el. A középkori falun használatos edények formakincse és jegyei hosszú életűek, ami datálási nehézségeket okozhat, a legkézzelfoghatóbb időhatár a fejlettebb típusú kézikorong használatának kezdete lehet a 13–14. század fordulóján. A szállásokon vagy tanyákon legjellegzetesebb a cserépbográcsok használata.18

A középkori Csorva templomát 1891-ben a Bogárzó semlyék mellett, a Kutyaménesi járásban Reizner János tárta fel. A halomból kiásott épületről ezt írta: „a kápolna alapzata a homokra furkózott szikföldből készült; erre, mint valami beton rétegre, rakták fel a súlyos alapköveket. A kápolna hossztengelye keletnek feküdt. Az apsis az oldalfalaktól félméternyi beugrással négyszögben végződött. Az alapfalak majdnem egy méter szélesek voltak, s a kápolna belvilága, az apsist is betudva, 8 méter hosszú és 3,5 méter széles volt”. Nagy súlyt nem fektetett a templom körüli temető feltárására, csak „temérdek összehányt csontot” említ és IV. István egy bizánci típusú rézérmét, amelyen apja, II, Béla képét tüntette fel. (Ez a pénzdarab megadja az itt nyugvó személy terminus post quem-jét, azt az időpontot, amelyet követően kerülhetett csak sírjába.) Csorva neve ismeretlen eredetű, talán „homok, homokos hely” lehet a jelentése. (Megjegyzendő, hogy Kaltschmidt Ábrahám 1747-ben készült térképén „Csorba” alakot tüntetett fel, csakúgy, mint Lipszky „Repertorium locorum”-a.)19

Csorván került elő Szűcs Tamás gazda földjéből, szórványleletként egy hordóban elásott, korábban talán aranyozott bronz füstölő, amelyről Reizner 1895-ben adott hírt. A gömb alakú, román stílusú füstölő (thuribulum) kb. 8,5 cm átmérőjű, két félgömbre tagolódik. Az alsó rész sima, körbefutó talapzaton áll. Felső részét áttörten díszített, három gömbháromszög alkotja, mindegyik tengelyében egy-egy életfát mintázó növényi motívummal, a fától jobbra és balra, egymással szembefordulva egy-egy páva áll csőrével a fát érintve. A motívumokat többféleképpen értelmezték: a legújabb (s talán a legtalálóbb) elképzelés szerint az életfa Krisztust, a pávák az Eucharistiát szimbolizálják. Bármi legyen is azonban jelképi értelmezése, egy biztos, a talán olasz előképet is ismerő ötvös mester az Árpád-kori magyar ötvösművészet egyik nagyon szép emlékét örökítette ránk. Úgy tűnik, e tömjénező a 12. század második felében készülhetett, s talán a tatárjárás idején rejthették el. A füstölőhöz lánc nem csatlakozik, bár a helye megvan.20


[13] Szádeczky-Kardoss 1998. (elszórtan).; Boba 1996.; Szegfű 1997/a.23–31.; Szegfű 1997/b. 142–148.; Kristó 1998. 92–95.

[14] Kürti 1983. 189.; Nagy 1996. 88.

[15] Nagy 1996.; Kiss 1996–97. 77–81.; Andrási 1996–97. 85.

[16] Csallány 1957. 109–132.; Nagy 1996. 89.; a vidékre még: Kürti 1983. 170–238.; Kürti 1984. 22–26.

[17] Kürti 1983. 261–262.; Bálint 1991. 218, 247.; Kürti 1994. 372–373.; Bálint 1976. 59.

[18] Nagy 1996. 90–94.

[19] Reizner 1895. 364–365.; Réthy 1895. 158–166.; Bálint 1976. 121.; hasonló elnevezésre: Blazovich 1996. 81–82.; más: Benkő 1967. 558.

[20] Reizner 1895. 361–363.; Nagy 1983. 311–313.

 

A másik templomos hely a középkorban Kereset volt. Neve valószínűleg a kerecsen sólyomfajta személynévi változatából eredt. Kézai Simon a következőket írja Kun László király idejében a Szkítiát északról határoló zord vadonról: „hegyei között kristály található és fészket rak a griffmadár, valamint a legerfalk madarak, amelyeket magyarul kerecsetnek (kerechet) mondanak, költik ki fiókáikat köztudomás szerint.” (A keleti szláv eredetű elnevezés az említett vadászsólymok behozatalával kerülhetett nyelvünkbe.)

Kereset puszta templomának romjai még a 18. században is láthatóak voltak. Szomszédságában az 1870-es évek közepén egy 30 cm magas harangtestű, ívelt harangkoronájú, 16 kg súlyú, felirat és díszítmény nélküli, harangnyelvét vesztett, alsó karimájában is 30 cm átmérőjű, kis méretű harangot forgatott ki az eke. A harang a 13. században vagy valamivel később kerülhetett a földbe. (Reizner a török időkre teszi e templom pusztulását.) A szomszédos Öttömös korai templomát Móra Ferenc ásatta.21

Nem tudjuk, hogy e korai települések túlélték-e a tatárjárást, de ennek igen kicsi a valószínűsége, ám a neveket biztosan tovább vitték. Az 1522. évi tizedjegyzékben Szegeden szerepelt egy Martinus Kereset nevű férfiú (talán a Keste családnevet is ide lehetne vonni), a török defterek pedig Csorbákat (Imre, András, Péter stb.) is emlegetnek.22

A tatárjárás után IV. Béla király az országba visszahívott kunoknak, akik szabad királyi népek voltak, legeltetést engedélyezett a Duna-Tisza közi homokos hátságon. A rúzsai táj ekkor a kunok Csertán törzsének jutott legelőterületül. Igen ám, de Szeged polgárai szintén királyi népek voltak, s így a senki földjén – azon elv alapján, hogy „ami senkié, az a királyé” – ők is óriási gulyákat és méneseket tartottak, ami állandó torzsalkodást eredményezett közöttük és a kunok között. A puszták elvesztésének a veszélye a szegediek számára roppant megnőtt, amint a kunok elszegényedtek a 14. század végére, s életmód-váltásra kényszerültek. Azzal is számolni kellett, hogy az előkelőbb kunok a királytól birtokadományul kérik legelőiket. Erre az 1400-as évek elejének nagy pestisjárványait követő időkből számos példa akad. Szeged lépéskényszerbe került. Mátyás királytól kérelmezték a kun pusztákra vonatkozó legeltetési joguk megújítását, amit az uralkodó 1462-ben oklevélbe fogalaltatott, majd ezt 1465-ben, 1469-ben és 1473-ban megerősített. Sikerült Mátyással kimondatniuk, hogy Asszonyszállása pusztán, amely a majsai határtól a szegedi határig terjedt, a kunok legeltethetnek, de le nem telepedhetnek, birtokot itt nem nyerhetnek. Jól mutatja ez az eset Szegednek azt a törekvését, hogy a pusztásodás folyamatának felgyorsításával kiszorítsa a megcsappant állatállományú kunokat a közös legelőkről.

Szeged külterületének helyzetrajza 1747-ben.

(Kisebbített hasonmás Kaltschmidt Ábrahám rajza után)

Szeged lakosai II. Jagelló Ulászlótól 1498 pünkösdjén nyerték el a szabad királyi város jogállását, sőt ezzel majdnem egy időben mondják ki azt is törvényként, hogy a kunok „szolga állapotú emberek”. E két tény nagyon megnövelte Szeged esélyeit a kun pusztákért vívott harcában. Ám a „Dobzse László” uralmát kísérő anarchikus helyzetben nem tudták jogaikat érvényesíteni: a kunok keményen ellenálltak, nem engedték határaik kijelölését, pedig a nádor sorozatosan intézkedett (1507-ben, 1514-ben, 1518-ban, 1521-ben, 1522-ben, 1523-ban és 1525-ben) a végrehajtásról.

Az 1514. évi megtorló törvények a kunokat jobbágysorúaknak tekintik, így az adományozás veszélye múlni látszott, de mindkét felet sújtotta az a rendelkezés, amely kimondta, hogy „marhák vagy barmok őrzésére a mások földjén sem parasztnak, sem szabad vagy más királyi városoknak mezei házakat vagy kalyibákat, vagyis közönséges szóval szállásnak nevezett kunyhókat (tuguria) állítani és tartani nem szabad”. A helyzetet a török hódítás oldotta meg. A kunok jelentős része elvándorolt a vidékről, Szeged pedig semmibe vette a szállások létesítésének tilalmáról hozott királyi végzéseket.23

Akár Öttömös, akár Csorva vagy Kereset nevét keresnénk is a hivatalos iratokban, nem akadunk nyomára, pedig a szegediek végig használták e neveket az egyes polgárok legeltetési területének meghatározásakor, de írásban nem rögzítették, nehogy esetlegesen felmerülő kun igényeknek tápot adjanak. Az ettől való félelem nem volt alaptalan, be is következett a 17. század közepén, amikor a nádor és környezet rájött, hogy – mint a kunok bírája (iudex Cumanorum) – megsarcolhatja a szegedi tőzséreket. Kérdés azonban, hogy előfordul-e Rúzsa elnevezés ebben az időben?

Az 1522. évi tizedjegyzékből kiderül, hogy ez ekkor már nagyon gyakori név: Alatk faluban (Bács m.) Thomas Rusa adózik, Apos faluban (Bodrog m.) Emericus Rusa özvegye. Arnatban (Bodrog m.) Johannes Rusas, Martályos faluban (Bács m.) Petrus Rosa és Benedictus Rosa fizet, Ripakon (Bács m.) Blasius Rusa és Szörnyűegyházán Benedictus Rwsa. ad három kepe gabonát. Szegeden egy Ladislaus Rosa szerepel a nyilvántartásban, akiről más forrásból megtudjuk, hogy 1548-ban áttelepült Debrecenbe és ott megvásárolta Gyenge Máténé házát. De azt, hogy bármelyik személy névadója lehet a szóban forgó területnek, nem állíthatjuk. Ugyanez vonatkozik a török defterekben szereplő Rúzsákra is.24

A szegediek a török időkben – mint mondottuk – a város óriásira növekedett határában, amelybe a mai Rúzsa területe is beletartozott, hatalmas csordákat, nyájakat, méneseket tartottak, s ezek után az állatok után nem igen óhajtottak a töröknek adózni, amiért is többször összeütköztek a török adóhatósággal. Végül is az 1570-es defter kanunjában ezt rögzítették "Mivel némely olyan üres és puszta falvakról és pusztákról, melyeken a régi idők óta szállásnak nevezett majorságokat létesítettek, ott szántanak, vetnek, rétet kaszálnak, és állataikat télen-nyáron legeltetik, a földesúrnak állatonként egy-egy akcse legelőadót szoktak fizetni, ez most ismét szedessék. Ha szállás nincs, akkor is a régi szokás szerint fizessék a legelőadót." A szegediek zúgolódva bár, de fizettek, már csak azért is, mert a török szerint „a legelőadó ahhoz a helyhez tartozik, ahová” az állatok járnak. Ezzel pedig a legelők Szegedhez tartozásának tudatát kívánták erősíteni. Rúzsán, az un. Tanács–Czékus bérföldön 1870 körül egy 1554-ben vert tallér került elő, amely valószínűleg egy marhavásár során szóródhatott el.25

Hogy ezek a szállások hogyan nézhettek ki, arról fogalmat alkothatunk egy Öttömöst, Keresetet és Csorvát érintő 18. századi Szeged és Szabadka között évtizedekig zajló határperből. Itt elég csak annyit megemlíteni, hogy már a török időkben is voltak itt ideiglenes nádkunyhók, állandóbb faépületek és állandó tanyák egyaránt. A pásztorok a vándorló állatok nyomában taligákra rakott alkalmatosságaikkal vonultak. Az említett perben több tanú vallja, hogy már akkor is Csorva területén legeltettek, amikor még Szabadkában török lakott, sőt olykor kutakat is ástak, amibe „a szabadkai török belekötött, de azután hagyta”. A szabadkaiak azt vallják, hogy a vitatott területet Ismael bég, aki „durmis oda basa” bocsátotta árendába. Azt hisszük, valahol itt akadhatunk a Rúzsa helynév nyomára is. Egy vallomásból kiderül, hogy ezen a területen Szalma Antal és béresei, az alsóvárosi gazdák, Rózsa Gergely és Dániel marháit legeltették, 1717-ben pedig már megjelent „Rosa halma” a város örök földjei között.26


[21] Benkő 1970. 453. ; Szentpétery 1937. 146. Reizner 1981. 166–167. (a harang rajza uo. 173).; Móra 1906. 18–27. [22] Reizner 1900. 97–112.; Vass 1979. 44–68.; Vass 1982. 82–86.

[23] Szegfű 1998. 37–46.

[24] Szabó 1954. 22, 45, 54, 68, 70, 78.; Reizner 18799. 130.; Bálint 1963. 68. Vass 1979. 46, 55, 68.; Vass 1982. 72, 78, 85, 88.

[25 ] Káldy-Nagy 1970. 36–40.; Juhász 1996. 178–179.; Nagy 1996. 80–82.

[26] CsmL IV. A. 1021. B. 93.; Bálint 1976. 110–111.; Szegfű 1998.45–48.;

 

 

Irodalom

Andrási Julia

1996–97 Avar kori varkocsszorítók. Archaeologiai Értesítő, 123-l24, 85–123.

Bálint Csanád

1991 Südungarn im 10, Jahrhundert. Bp.

Bálint Sándor

1963 Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. Bp.

1976 A szögedi nemzet. I. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. Szeged.

Benkő Loránd

                1967 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1. (szerk.- -) Bp.

                1970 2. (szerk. uő.) Bp.

Béres Mária

1998 A község múltja a régészeti leletek tükrében. [= Öttömös. (A település földje és népe.) (szerk. Juhász Antal). Öttömös, 21–36.]

Blazovich László

1996 A Körös–Tisza–Maros-köz települései a középkorban. (szerk. - -) Szeged.

Boba Imre

1996 Morávia története új megvilágításban. Bp.

Csallány Dezső

1957 Az átokháza–bilisicsi avarkori sírleletek. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957. Szeged .

Galántha Márta

1984 A csanytelek–újhalastói szkíta kori temető ásatásainak újabb eredményei. [= Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 1984. (szerk. Juhász Antal) Szeged. 10–17.]

Gábori Miklós

1964 A késői paleolitikum Magyarországon. Bp.

Horváth Ferenc

1983 [= Kristó 1983. 66—79.]

Káldy-Nagy Gyula

1970 Magyarországi török adóösszeírások. Bp.

Kiss Attila

1996-97 Avar kori tegezek csontlemezeinek kronológiájához. Archaeologiai Értesítő, 123-124. 75–83.

Kováts S. Tibor

1996 Régészeti emlékek. [= Röszke földje és népe. (szerk. Péter László) Szeged. 25—77.]

Kőhegyi Mihály

1984 Sírrablás a magyarországi szarmatáknál. [= Lőrinczy 1994. 277—284.]

Kristó Gyula

1983 Szeged története, I. (szerk. - -) Szeged.

1998 Regino és a magyar honfoglalás. [= Studia varia. (Tanulmányok Szadeczky-Kardoss Samu nyolcvanadik születésnapjára.) (szerk. Makk Ferenc–Tar Ibolya–Wojtilla Gyula) Szeged.]

Kürti Béla [= Kristó 1983. 170—206, 215—218, 232—238, 248—252, 302—306.]

1984 Avar temető Kiskundorozsma Sziksóstó területén. [= Múzeumi kutatások Csongrád megyében. (szerk. Juhász Antal) Szeged. 22—26.]

1994 Régészeti adatok a Maros-torok vidékének 10–11. századi történetéhez. [= Lőrinczy 1994. 369–386.]

Lőrinczy Gábor

1994 A kőkortól a középkorig. (Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára.) (szerk. - -) Szeged.

Móra Ferenc

1906 Móra Ferenc ásatás a Szeged–Öthalmi Anjou-kori temetőben. Archaeologiai Értesítő, 26 (1906). 18—27.

Nagy Viktória

1996 Rúzsa község topográfiája és településtörténete. (kézirat: JATE BK szakdolgozat; témavezető Dr. Kürti Béla) Szeged.

Nagy Zoltán: [A csorvai füstölő.] Vö. [=Kristó 1983. 311—313.]

Pál Gabriella, A.:

1994 Kelta ház Csanytelek–Paléról. [= Lőrinczy 1994. 229—238.]

Reizner János

1891 Szeged-vidéki puszta-templomok és a kereseti harang. Archaeologiai Értesítő, 11. 166–167.

1895 A Szeged–Csorvai Árpádkori füstölő (thuribulum). Archaeologiai Értesítő, 15. 361–365.

1899 Szeged története. 1. köt. Szeged

1900 4. köt. Szeged, 1900.

Réthy László

1895 A Béla és István kori rézpénzekről. Archaeologiai Értesítő, 15. 158–166

Szabó István

1954 Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből. Bp.

Szadeczky-Kardoss Samu

1998 Az avar történelem forrásai. Bp.

Szegfű László

1997 Gondolatok a X—XI. századi kettős névadásról. [= Az V. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. I. Bp.–Miskolc. 23—31.]

1997 A kárpát-medencei „szlávok” különös tekintettel Megalé Moráviára. [= Honfoglalásunk és előzményei: keresztény egyházak és történeti szerepük a Kárpát-medencében (szerk. Csihák György) Bp.–Zürich. 142–148.]

1998 A kezdetektől a 18. század végéig. [= Öttömös, (A település földje és népe) (szerk. Juhász Antal) Öttömös. 37–56.]

Szentpétery, Emericus

1937 Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. I. (szerk. - -) Bp.

Trogmayer Ottó

1963 Beiträge zur Spätbronzezeit des südlichen Teils der ungarischen Tiefebene. Acta Academiae Scientiarum Hungaricae, 15, 85—122.

1983 [= Kristó 1983. 47—49, 52—62, 89—97, 100—104, 116—118.]

1985 A szegedi nagytáj bronz- és koravaskorának néhány kérdéséről. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae, Acta Antiqua et Archaeologica, 5. Suppl. 3–16.

Vass Előd

1979 A szegedi csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírása. [= Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 3, 5—80.]

1982 A szegedi náhije 1553–1554. évi török adóösszeírása. [= Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 6. 67—95.]

Vörös Gabriella

1983 [= Kristó 1983. 116—118, 124—145, 150—052.]

1984 Későszarmata—hunkori telep feltárása Nagymágocs–Paptanyán. [= Múzeumi kutatások Csongrád megyében. (szerk Juhász Antal). Szeged. 18–21.]

1984/85-2 Települések Csongrád megyében az 1–5. században. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 83–96.

1994 Dél-alföldi régészeti adatok a szarmata kori férfi viselethez. (Temetkezések Csanytelek–Újhalastóról.) [= Lőrinczy 1994. 265—276.]

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet