Előző fejezet

MŰVÉSZEK, NÉPMŰVÉSZEK SÁNDORFALVÁN

 

A Dél-Alföld, a szegedi táj vonzásában élő és alkotó képzőművészek közül többen hosszabb-rövidebb időre eljutottak Sándorfalvára is. Néhányan erősebben kötődtek a szerette községhez, másokat éppen csak megérintett. A települést övező tájvédelmi körzet természeti értékei, szépségei, a jellegzetes miliő azonban vitathatatlanul hatással voltak valamennyiükre. Műveiken átszűrődve pedig az alkotásokat szemlélő sándorfalviakra. Az életútjukon ide csak rövid időre betérők, ám műveikkel a helybélieket megszólítok, az innen művészi pályára indulók, s később tárlataikon műveiket ide hazahozók fontosak a község művelődéstörténetében, csaknem annyira, mint azok, akik egész életükben itt alkottak, s azok, akik népművészként évtizedekig ápolták, örökítették tovább a helyi népi kultúra hagyományait. Sándorfalva történek részeként illik felvázolni a hozzá valamilyen módon kötődő, hírnevét vivő és gyarapító művészek, népművészek pályaképét.

Bod Árpád

A Sándorfalván valaha is élt és alkotott képzőművészek közül a településhez leghosszabb ideig Bod Árpád kötődött. Az erdélyi kis faluban, Simontelkén 1893-ban született Bod Árpád gyermekként került Kolozsvárra, ott kezdett el rajzolni, agyagozni, művészekkel és a művészetekkel barátkozni, s ott kezdte orvosi tanulmányait. A kolozsvári egyetem áttelepítése után, 1922-ben, Szegeden avatták orvosdoktorrá, a szentesi megyei kórházban kezdte gyógyítómunkáját, majd 1926. januárjától Sándorfalvára került, ahol köztiszteletben álló körzeti orvosként tevékenykedett 1963. júniusáig, nyugállományba vonulásáig. Az igen intenzív orvosi munkálkodás mellett mindvégig élénken élt benne a festészet iránti szenvedély, s kereste a képalkotásnak, a szűkebb környezete megörökítésének lehetőségeit. Művészi hajlamainak és képességeinek kiélésére azonban csak a nyugdíjasévekben jutott igazán ideje, s életének utolsó szakaszában szerepelhettek művei kiállításokon is.

Rendkívül széles érdeklődése, sorsa, családja, szűkebb sándorfalvi környezete, meditációs hajlama, harmóniára vágyakozása, absztrahálókészsége „visszaköszön" képein. Alkotásait elemezve a jeles szegedi művész, dr. Szelesi Zoltán a Sándorfalváról 1978-ban kiadott monográfiában többek között azt írta: „Képei között csakúgy megtaláljuk a természeti és társadalmi jelenségeket tükröztető alkotásokat, mint az önmagát feltáró vagy családi környezetét bemutató, szubjektív hangon megnyilatkozó festői vallomásokat... Tájélményeket rögzítő festményein is - mint általában valamennyi munkáján - nyilvánvalóvá válik a képépítés tudatos művelésének igénye, az a szerkesztői hajlandóság, mellyel kompozícióvá igyekszik érlelni a látvány érdekes, de múló jelenségeit... Bod Árpád festményeinek jelentős részét az úgynevezett ,Önarckép'-ek hosszú és változatos sora teszi ki. Egy fehér szakállas, idős férfi jelenik meg ezeken, amelyek az önmagából kifelé, a lelkéből a világba néző, meditáló tekintetű orvos-festőt mutatják... E témakörbe tartoznak azok a kompozíciók (,Életrajzom) is, melyek Bod Árpád hosszú ívű pályájának egy-egy epizódját montázsszerűen vetítik elénk. Sűrített fogalmazású önvallomásait új szerkesztési formák szerint építette fel, elhagyva a tradicionális komponálás merev sémáit. Szintén ide iktathatok a sokalakos családi képei is... Kötetlen előadásmódja elevenné, vagyis életszerűen hitelessé teszi gyors ecsetvonásokkal létrehozott alkotásait... Jelzészerű formákkal és izgalmat keltő színekkel vetítődik ki embersorsokat ügyelő tevékenysége... Festményeiben a jelenségek mögötti tartalmakat igyekszik feltárni... Természeti szépségekben történő önfeledt gyönyörködését tájképei mellett az általa festett virágcsendéletek sugallják. Ezek ábrázolása színgazdag és örömteli."

Alkotásai nagyobb közönség elé 1971-től kerültek, több tárlaton szerepeltek. Sándorfalván, ahová saját kifejezésével élve „rögzült" 1971., 1972., 1973-ban egymást követték képbemutatói kollektív tárlatokon. 1972-ben Budapesten, a MOM kultúrházban rendezett kiállításon is bemutatkozott. 1974-ben szerepelt az Ernst Múzeumban rendezett nemzetközi amatőr képzőművészeti kiállításon is, „Virágom-virágom" című csendéletével. Szegeden 1975-ben állították ki képeit. 1976. októberében szeretett falujában volt önálló tárlata, melyet Bánszky Pál művészettörténész ajánlott meleg szavakkal a közönség figyelmébe. A hivatásos műítészek elismerésének felé fordulását jelezte, hogy 1977-ben a Magyar Nemzeti Galéria megvásárolta gyűjteményébe Bod Árpád egyik önarcképét, s hogy a következő kiállítást, melyen szerepelt Sándorfalván, a község alapításának 100. évfordulóján a településhez kötődő alkotótársaival közösen, 1979. áprilisában a helyi művelődési házban Pogány Ödön Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg. Az általa olyannyira szeretett falu 1984-ben bekövetkezett halála után is figyelt a kiváló orvos-festőre, 1989-ben emlékkiállítást rendeztek műveiből Sándorfalván. Születésének 100. évfordulóján pedig a nagyközség önkormányzata 1993. decemberében egy újabb tárlat rendezése mellett azzal is megtisztelte Bod Árpádot, hogy utcát nevezett el róla, s felavatták sándorfalvi családi házának falán azt a domborművet, melyet Máté István csongrádi szobrászművész készített az emlékezetére.

Boros Ilona

A szegedi tájhoz kötődő művészek közül a visszahúzódók, a nem tárlatokra alkotók sorában tartják számon a sándorfalvi környezetben felnövő Boros Ilonát. Az 1910-ben tiszviselőcsaládban született lány szegedi középiskoláit Sándorfalvárói bejáró diákként végezte, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult, többek között Glatz Oszkár mester irányításával. Rajztanári képesítésének megszerzése után Szegedre tért vissza, s 1941-től az egyetem régészeti intézetében dolgozott, grafikusként. Rengeteg tudományos munka illusztrációját készítette el, és közben rajzot is tanított óradíjasként a szegedi ipariskolában. 1950-től a Móra Ferenc Múzeumban dolgozott, súlyos betegsége ellenére is rendkívüli szorgalommal és pontossággal készítve régészeti, anatómiai, biológiai tárgyú rajzokat, rekonstrukciós térképeket. Restaurált képeket, s festegetett portrékat is. 1957-ben hunyt el. A sándorfalvi családok némelyikében ma is őrzik néhány rajzát, festményét, bár - mint Szelesi Zoltán írja róla a centenáriumi monográfiában - „Túlzott szerénységtől elfedett művészi munkássága nem kellően ismeretes."

Budai Sándor

A sándorfalvi népi művészet hírét országban-világban Budai Sándor alapozta meg. 1918-ban Szegeden született, de elemi iskolába már Sándorfalván járt, napszámos- földműves szüleinek azonban nem tellett a kiváló eszű, rajzolgató és festegető fiú felsőbb iskolákba küldésére, bognárinasnak adták. Hosszú katonáskodás és betegeskedés után tette le a bognári mestervizsgát, váltott a háború után iparengedélyt, majd lett kisipari szövetkezeti tag, egyre inkább asztalosmunkákat végezve.

Sokoldalúsága a kenyérkereső foglalkozás mellett másfelé is húzta, a gyermekkori képalkotó próbálkozásainak folytatása mellett 1956-ban elhatározta, hogy a faluban népszerű hangszer, a citera minél gyakoribb és szebb megszólaltatására zenekart alapít. Sok vesződséggel járó toborzás, szorgalmas próbák, a citerák saját kezű elkészítése után Budai Sándor együttese megalakult, s 1957. januárjától hivatalosan is bejegyeztetett . Zenekarvezetői tevékenysége a hangszerkészítéstől (citerák, cimbalom) a műsorok összeállításáig, a próbák irányításán át a fellépések szervezéséig , de még a hívogató plakátok rajzolásáig is terjedt. Később, kapcsolatba kerülvén a magyar népzene avatott szakembereivel - többek között Kodály Zoltánnal, Sárosi Bálinttal-, részt vett a népzenei hagyományok feltérképezésében, megmentésében, folklór- és népzenei fesztiválok állandó meghívottja, előadója, a citerázás autentikus ismertetője lett. Zenekarával sikert sikerre halmozott (ennek állomásairól lásd a Sándorfalvi Budai Sándor Citerazenekarról szóló fejezetet!). Mindezen fáradhatatlan és magas szintű tevékenységéért 1968-ban a Népművészet Mestere címet adományozták neki, majd 1974-ben Szocialista Kultúráért kitüntetést is kapott. Utóbbi elnyerésében már bizonnyal szerepet játszott, hogy zenei tevékenysége mellett felerősödött festői késztetése, és eddigre számos kiállításon mutatkozott be.

Baján szerepelt először festményeivel egy amatőröknek rendezett tárlaton 1971-ben. 1972-ben pedig már díjat is nyert, a Csongrádon rendezett amatőrkiállításon „Libapásztor" című képe második díjat kapott (elsőt nem adott ki a zsűri). Ugyanebben az esztendőben a „Magyar naiv festészet a XX. században" című reprezentatív tárlatra is meghívták, a Nemzeti Galériában hét temperaképét (pl. a „Búcsúsok"-at , a „Citerás"-t, a ,,Javasasszonynál"-t) és három legszebb citeráját mutatták be. Meghozta Budai Sándor számára az 1972-es esztendő a sándorfalvi bemutatkozás lehetőségét is, októberben Bod Árpáddal és Kelemen Kristóffal közös tárlaton, ami nagy sikert aratott. A szűkebb pártiájában élőkre nagy hatással voltak a falusi élet egy - egy jellegzetes momentumát. Életképét megörökítő, naiv ábrázolások, amik Budai Sándor közel negyedszázad alatt festett képeinek legjobbjait mutatták fel. Tettenérhető volt kiállítási anyagán a fejlődés, ami az önmagát szüntelen újkeresésére, tanulásra kényszerítő, magával egyre szigorúbb alkotót jellemezte. Az őt körülvevő világ és a falusi ünnepi események, a dolgos hétköznapok megörökítésében láthatóan egyre nagyobb gyakorlatot szerezve átgondoltabb kompozíciókkal, a részlethűségre többet adva, világosabb tónusokkal, színesebben dolgozik már az 1970-es években, s képei számos hazai és külföldi kiállításra jutnak el, Budapesttől Berlinig, sőt Amerikáig. Népi ihletésű, ösztönös alkotómunkája kiteljesedett. Inspiráló hatással volt Budai Sándorra, hogy 1975-ben, egy német kiállításon képét meglátván, kapcsolatot keresett vele Maggi Schumacher, a naiv felfogással alkotó festő, aki felkereste Sándorfalván, majd három hétre feleségével együtt vendégül látta Svájcban. Bemutatott képei közül számos került magyar és külföldi magángyűjteményekbe, a Népművelési Intézetbe, a szegedi múzeum képtárába. Egyik legjelentősebb sikerének azonban azt tartotta, hogy 1980-ban a „Mezőgazdaság a naiv művészetben" című kiállításra meghívták, s egyik bemutatott képét a „Lovas gabonanyomtatás"-t megvásárolta a Magyar Mezőgazdasági Múzeum.

Sokoldalúságának, népművészi tehetségének hírét citeraiskola teremtése, festményei mellett vitték az országba, s szerte a világba az általa készített különleges citerák is. A sándorfalvi bognármester művészi gonddal készített hangszereiért valósággal sorban álltak a megrendelők. Kedves citeráit állatfejes fafaragványokkal díszítette (jórészt csikófejekkel), még élete végén, a betegágyban is faragott. A művészi famegmunkálású sándorfalvi citerák kezéből elkerültek a világ számos országába, néprajzi, múzeumi és magángyűjteményekbe, a British Múzeumtól az abesszin császári palotáig, a hajdani Szovjetuniótól Belgiumon át Norvégiáig, Afrikáig és Amerikáig. Itthon kiállításon is bemutatták a Budai Sándor készítette népi hangszereket, 1975-ben a Szegedi Bartók Béla Művelődési Központban. Hangszerei, ő maga, zenekarának muzsikái filmekben is szerepeltek, például a Rózsa Sándorról készült mozifilmben, s a „Fényes szelek" ben. Japánok és franciák is forgattak róla filmet, s megörökítették c iterálását, a hangszerkészítést a néprajzosok is. Lengyelfi Miklós „ A citerakészítő" címmel készített róla portréfilmet. A sándorfalvi moziban egykor látható kisfilmben sem és semmikor sem árulta el azonban Budai Sándor híres citerakészítő tudományának igazi titkait. Remekműveinek műhelytitkaiból itt-ott maradt fenn egy-egy elejtett mondat, mint például az, hogy „...a fenyőfa a legjobb borító, méghozzá a lucfenyő, abból is az, amelynek az évgyűrűi függőlegesek". Nagyon betegen is munkálkodott, 1986. szeptember 4-én bekövetkezett haláláig. Hogy tevékenysége , embersége milyen példa a sándorfalviak számára, azt azzal is kifejezték, hogy a falu általa alapított citerazenekara 1986-ban felvette a nevét, 1999-ben Budai Sándor posztumusz díszpolgára lett a nagyközségnek, s 1999. júniusában a helyi művelődési házat is róla nevezték el.

Deák Zoltán

A településhez kapcsolódó művészek közül Deák Zoltán az, aki az utóbbi években legsűrűbben „hazajár" alkotásait bemutatni. 1961-ben Szegeden született, de 1986-ig Sándorfalván élt, ahol nagyon sok időt töltött a környékbeli erdőkben. A természet közelség késztette festegetésre negyedikes gimnazista korában, Szabó András művészetoktatójától pedig további inspirációt, kritikát, alapképzést kapott. A szegedi Tisza-parti Gimnáziumban 1979-ben biológia szakon leérettségizve, határozottan a művészi pálya felé indult, s már ezen a nyáron egy hónapot töltött a Zebegényi Képzőművészeti Szabadiskolában, ahol festett, grafikákat készített. A Szőnyi István emlékház miliője, az ottani alkotóközösség évekig „húzta", a Zebegényi Kisműhelybe 1986-ig évente járt, és ott - mint maga mondja - „sok mindenbe belekóstolt", s megtanulta az alapokat. A zebegényi iskolázás talán az oka, hogy nem veszítette kedvét annak dacára sem, hogy többször sikertelenül próbálkozott a főiskolán rajz szakra bejutni. Hogy megélhetését biztosítsa közben, volt vasúti pályamunkás, kéménybevizsgáló, figuráns a geodétáknál, mígnem 1984-ben Tiszaszigetre került művészeti előadónak. 1986-ban telepedett le ebben a kis határfaluban, ahol 1992-ig irányította a művelődési ház életét, próbálta formálni a helyiek kultúráját, majd másfél évnyi benzinkutasság után végül szabadúszó művészként él.

A természeti élmények, a tájak ihlették első olajképeit, akvarelljeit, melyeken tettenérhető a zebegényi iskola. A világos színekkel felvázolt tájképek, az utcarészletek, vízpartok, a csendéletek domináltak 1984-es debütálásán, a Tisza-parti Gimnáziumban rendezett szegedi kiállításon. Hogy azután más irányokat vegyen.

Művészi törekvéseit felerősítette, hogy 1984-ben egy hónapot tölthetett tanulmányúton Franciaországban, illetve Amszterdamban. A régi mesterek, a festőiskolák tanulmányozása, a modern művészektől kapott impressziók kiteljesítették látókörét, érdeklődését. Inspirációjukra kemény munkába kezdett. Megerősítve korábbi belső mozgatórugóit, a természet- és emberszeretetet. Már úgy véli: „Alapvető a pillanat, a látvány, a benyomás, az impresszió. Megszólítanak a pillanatok. Ha jó helyzet, jó meglátás adódik, a pillanatról többet mondó pillanatok lesznek a képek." Színvilága a modern festészeti hatások nyomán élénkebb lett, s újabb képein a fenti élmény- és gondolatvilág már jelentkezik az 1989-es tiszaszigeti önálló tárlatán.

Sándorfalvára művészként bemutatkozni 1989-ben jött haza először egy önálló tárlattal, majd 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben is jelentkezett kiállításon felnevelő községével. Szegeden 1994-ben a Kiszínház előcsarnokában volt önálló tárlata. 1999-ben alma materében, a szegedi gimnáziumban, és lakóhelyül választott falujában, Tiszaszigeten szerepelt kollektív kiállításokon. Ezeken a bemutatókon már markánsabban mutatkoznak meg művészi törekvései. S látható az újabb irány, a másik kiválasztott útja is, a rézkarcok különböző technikákkal történő készítése, amivel 1986 óta próbálkozik. Kísérletező, kombináló kedvére mostanában leginkább a rézkarcok maratásos készítése van. Látásmódját, színkompozícióit megérintette, hogy számítógépes reklámgrafikussá is képezte magát. A Tisza partján talált alkotó szigetéről, hová a művészvilág modern csetepatéinak zajtajtékja sem ér el, s nem dobja Deák Zoltánt semmiféle csoportosulás felé, képei mostanra eljutottak Dél-Afrikába és Franciaországba is.

Kelemen Kristóf

A Sándorfalvához kötődő művészek közül Kelemen Kristóf az, akinek munkáját, alkotását már pályája kezdetén közfigyelemmel tisztelték itt meg; első Petőfi-szobrát 1948-ban a falu főterére állították. Az 1922-ben az erdélyi Máriaföldön, iparoscsaládban született, gyermekként Temesváron Szánthó László egyházi szobrász és oltárépítő segítségével szakrális faszobrászatot tanuló, 1935-40 között a szépművészeti szakiskolát végző Kelemen Kristóf családjával 1940-ben települt rövid időre Sándorfalvára. Némi színtársulati vendégszereplés, kitérő után a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán szobrász szakon végzett művészeti tanulmányokat, majd a háborúból Sándorfalvára tért haza, ahonnan 1946 őszén a Szegedi Móricz Zsigmond Népi Kollégiumba ment, az egyetemen jogi tanulmányokat kezdett. Megromlott egészségi állapota miatt évekre szanatóriumba került, de ott is rajzolt, mintázott, hogy végre bekerülhessen a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol aztán olyan mesterek voltak a tanárai, mint Ferenczy Béni, Barcsay Jenő, Beck András. Főiskolásként a sándorfalvi tantestületnek készített egy Kossuth-szobrot. 1950-től a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál, a Népművelési Intézetben, majd 1972-ben történt nyugdíjba vonulásáig a Képzőművészeti Vállalatnál dolgozott, s közben kiteljesedett alkotóművészete.

Szobraival, kisplasztikáival, érméivel 1953 óta vesz részt önálló és csoportos tárlatokon itthon és külföldön. 1956-tól számos tanulmányúton járt: Bécsben, Moszkvában, Pétervárott, Rómában, Velencében, Pisaban, Firenzében, Carrarában, Siennában és Algériában. 1954. óta tagja a Művészeti Alapnak (MAOE), 1973-tól a Művészetbarátok Egyesületének, 1979-től a Fészek Művészklubnak, 1982-től a Képző- és Iparművészeti Szövetség szobrász- és érmészeti szakosztályának. Két alkalommal kapott Szocialista Kulturáért kitüntetést, 1978-ban pedig a numizmatikusok „Az év legszebb érme" elismerő oklevéllel díjazták „Erzsébet királyné " című ezüstplakettjét.

A sándorfalvi Petőfi-szobra mellett (amit áttelepítettek az iskola udvarára, s „felváltottak" 1973-ban Kelemen Kristóf Petőfi bronz mellszobrával a főtéren) az országban sokhelyütt kerültek felállításra szobrai és domborművei. Bronz-, mészkő-, márvány-, műkőalkotásai láthatók (26) Budapesten, Monoron, Gyulán, Szombathelyen, Hódmezővásárhelyen, Fábiánsebestyénben, Sárospatakon, Sziksóson, Balatonfüreden, Szeghalmon, Battonyán, Sárbogárdon, Simontornyán, Szigetszentmiklóson. Közgyűjteményekbe került szobrai: a Nemzeti Galériában Hincz Gyula, Varga Mátyás, Klinkó József bronzportréi, a Sárospataki Képtárban Béres Ferenc, Petőfi Sándor, Jakab Károly és Kelemen Kristóf önportréja terrakottában, a felsőfokú tanítóképző aulájában Klinkó József bronz- és Gosztonyi János carrarai márványszobrai, a Magyar Állami Operaház kegyelettárában Radnai György bronzportréja, a nagycenki múzeumban gróf Széchenyi István-portréja, a simontornyai vármúzeumban Kardos Béla terrakottaszobra. Számos hazai és külföldi magángyűjteménybe is kerültek alkotásai. Kisplasztikái, érmei eljutottak az Amerikai Egyesült Államokba, Kanadába, Olaszországba, Svájcba, Németországba, Ausztriába, Finnországba, Japánba, Jugoszláviába, Líbiába. A Néprajzi Múzeum homlokzatára megmintázott egy mezőgazdaságot ábrázoló, 3,2 méteres allegorikus figurát. Sándorfalván a település alapításának centenáriumán állították fel a főtéren Arany János-mellszobrát 1979-ben.

Csoportos kiállításokon már 1953 óta szerepelnek művei, állandó vendég, visszatérő alkotó a Műcsarnok tárlatain, az Ernst Múzeumban, a Nemzeti Galériában, a Néprajzi Múzeumban, a szegedi nyári tárlatokon, a Hatvani Galéria portrébiennáléin és a soproni érembiennálékon, továbbá számos fővárosi és vidéki művelődési házban. A Műcsarnok rendezésében kerültek alkotásai Moszkvába, a soproni múzeummal Bécsbe, a Művészetbarátok Egyesületével Bécsújhelyre. Egyéni kiállításainak számban és anyagban is gazdag sorából kiemelkedik a Jakab Károly festőművésszel együtt 1 977-78-ban rendezett, az ,Ahogy egy festő és egy szobrász látta" című tárlatsorozata, melyen művészek, írók, tudósok, énekesek, zeneszerzők, orvosok és más hírességek, közismert emberek portréit mutatták be, Budapesten, Szegeden, Kaposváron, Sárospatakon. A sajátos protrétárlathoz készült kiadványban Szíj Rezső művészettörténész többek között azt írja „Kelemen Kristóf ,hagyományos' szobrász... Jó érzékkel állt ellent a divatok nyomásának, a nehézségek ellenére létrehozott a maga részéről is egy történelmi arcképcsarnokot, függetlenül a mellette elviharzó divatáramlatoktól... Léleklátó művész... Az egészet ragadja meg... Nem finomkodik... Merészen ragadja meg a kifejezés, a megjelenítés, a megformálás adta szobrászati lehetőségeket. Örömét lelve a részletekben, s a belőlük kialakuló teljes emberben. Ezért mindenre egyformán esik hangsúly, anélkül, hogy beleveszne az aprólékos munkába.... Ismeri az összefoglaló leegyszerűsítést is, de ilyenkor is bírja erővel, formai gazdagsággal, fölfokozással, a lényeg kiemelésével, a jellemző értékek hangsúlyozásával. Portréi hűek a ,megszólalásig', de a személytől függetlenül, mint szobrok is megállnak, eleget téve a műtárgy művészi követelményeinek."

Az évtizedek során nagyszabású panteonná összeálló szoborportrék mellett Kelemen Kristóf érezhető gyöngédséggel megformált kisplasztikái, finom női aktjai vonzották a tárlatokon a közönséget. Az 1970-es évek végétől szinte egymást érték a kiállítások, szerepeltek alkotásai 1978-ban Marcaliban a múzeumi tárlaton, a Rátkai-klubban, a békési múzeumban. 1979-ben Székesfehérváron, 1980-ban Balatonfüreden, 1981-ben Simontornyán, 1982-ben Bonyhádon, 1983-ban Debrecenben, 1984-ben Nyíregyházán, Hatvanban, 1988-ban a Hatvani Galériában és Budapesten. 1990-ben Csákváron, 1991-ben Martfűn, 1993-ban Budapesten, 1995-ben Szentendrén. Sándorfalván alkotásait a centenáriumon láthatták, az 1979. április 30-án Pogány Ödön Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója által megnyitott kiállításon, ahol a településről elszármazott képzőművészek műveit „hozták haza". 1996-ban alkotásait bemutatták a sándorfalvi falunapi kiállításon.

Kiss Gyula

A Sándorfalván életteret, alkotó miliőt kereső és találó művészek közül a legújabb időkben leghosszasabban Kiss Gyula kötődik a településhez és környékéhez. 1946-ban a szomszédos Szatymazon született, polgárcsaládban, ott kezdte iskoláit, amiket Szegeden fejezett be, 1964-ben érettségizett a nagy hírű Radnóti gimnáziumban. A tizenhat éves koráig Szatymazon élő fiú első „festőállványát" kukoricaszárból készítette, s azon próbálkozott a rajzolgatással, festegetéssel. Amatőr kísérleteinek folytatásához ösztönzést műszaki rajztanárától, Veres Mihálytól kapott a gimnázium­ban, biztatására került ceruza- és ecsetvonást próbálgató alkotókörökbe. A szegedi Derkovits Szakkörben Seres János festőművész irányításával dolgozott, majd 1972-ben elszármazván, átmenetileg Bács-Kiskun megyébe Kiskunhalason megismerkedett Diószegi Balázs Munkácsy-díjas festőművésszel, aki hosszabb ideig mentora , barátja volt. Képeit először csoportos kiállításokon mutatta be, első sikerét a Bács-Kiskun megyei fiatal alkotók kiállításán aratta, ahol „Régi házak" című képe első díjat kapott a zsűritől. Az 1980-as években több alkotótáborban vett részt, legmélyebb hatással a balatonakali művésztelepi munkálkodás volt rá. A kecskeméti, kiskunhalasi kollektív tárlatokon tájképekkel, csendéletekkel jelentkezett. Hosszabb ideig egy balotaszállási tanyán élvén, sokszor és sokat időzött a bugaci pusztában, aminek hatása későbbi képein erősen jelentkezett. Szűkebb pátriájához vonzódása felerősödvén, 1990-ben Sándorfalvára költözött, ahol napjainkig a vadásztársaság erdőbéli házában találta meg azt a miliőt, ahol alkotni leginkább tud. A településen - különösen az ipartestületben és a művelődési házban - gyorsan befogadták, egy évvel később már önálló tárlaton mutathatta be képeit, a sándorfalvi pártházban.

Ezen a kiállításán még tettenérhetők voltak az amatőrizmus jelei, bár képei közül a szép színvilágú, jól komponált virágcsendéletek, a végtelenségbe vezető, élénk színekkel megfestett napraforgótáblák már későbbi kiteljesedésről árulkodtak.

1994-ben a sándorfalvi plébánián bemutatott képein az alföldi romantika és a realisztikus törekvések domináltak. Jelezve, Kiss Gyulában egyre jobban felerősödött a késztetés, hogy a példaképének tekintett nagybányai iskolához tartozó festők nyomdokain próbáljon haladni. Mint egy interjújában mondja „Én azt a hatást festem, amit bennem a természet, az adott táj látványa kelt. Úgy érzem, az a feladatom. hogy felmutassam az alföldi embernek az alföldi tájat."

Későbbi kiállításain már mindinkább látható e törekvésének kiteljesedése, az alföldi tanyák, puszták realista képeinek romantikus látványba átörökítése. Az 1999. márciusi sándorfalvi önálló kiállításának festményeit szemlélő tűnődhetett azon, mennyiben igaz Kiss Gyula önmeghatározása, melyben azt állítja; „Én operettfestő vagyok. A könnyedség, a szépség, a harmónia, a derű, a romantika az én festészetembe átszűrődött operettdallam." Talán ezért nincsenek jelen újabb kollekciójában a viharos alföldi táj romantikájának képei, a korábbi sötét tónusok, a komorság, s valószínűleg ezért vált nagyvonalúbbá perspektívája. Ezen esztendőben megrendezett sorozatkiállítása Pusztamérgesen, Rúzsán, Üllésen és Zsombón arra enged következtetni, sajátos alföldi képi világa sajátos utakat keres a környezetében élő emberekhez a sándorfalvi erdőben élő festő.

Kukovetz Nana

A Sándorfalvához valamilyen módon kötődő képzőművészek közül Kukovetz Nanáról él a legellentmondásosabb kép. S talán nemcsak azért, mert az 1885-ben Szegeden született festőnő rövid ideig élt a településen, hanem azért is, mert személyisége, korán félbeszakadt művészi pályája „átpolitizálódott". A szegedi iparoscsalád szívesen rajzolgató, festegető lányát a népies stílusú Tóth-Molnár Ferenc festőművész tanítgatta az ábrázolásra, s szerettette meg vele a képzőművészetet annyira, hogy később mindenféle nehézségek ellenére annak az útján akarjon járni. 1902-ben szülei támogatásával sikerült elmennie pár hónapra tanulni a nagybányai művésztelepre. A naturalizmusból kiinduló, természetsugallatos vonalvezetésű és színskálájú nagybányai festőiskolában Réti István és Ferenczy Károly tanítványa lehetett, ami meghatározó hatással volt munkásságára. Visszavágyott, ám visszamenni csak 1906-ban tudott a nagybányai iskolába, rövid időre. A korabeli fiatal művészekhez hasonlóan az ő álma is Párizs, a „modern művészetek forrása" lett. Igyekezett ösztöndíjat szerezni, szegedi tárlatán képeit eladni, hogy oda eljuthasson, ott tanuljon, dolgozzon. Vágya teljesült, egy ideig az Academie de Chemiere-re járhatott, részelhetett a lobogó párizsi művészvilágból. Hazatérte után „kenyérkeresetül" festőiskolát nyitott Szegeden, majd 1913-ban újabb városi ösztöndíjat elnyervén ismét Párizsba, illetve Olaszországba mehetett tanulmányútra. Művészvilága kiteljesedett, ám itthon újra nehezen tudott megélni, s a Tisza-parti városból édesanyjával egy sándorfalvi kis házba költöztek. Zárkózottsága miatt - ami minden bizonnyal összefüggésben volt aktív munkásmozgalmi tevékenységével - igazán barátságos kapcsolatai nem alakultak ki a sándorfalvi emberekkel. Hamarosan Szatymazra költözött, művészi pályája 1919-ben halálával megszakadt. Művei magángyűjteményekben, valamint a szegedi múzeumban maradtak meg.

A Szegeden 1960-ban megrendezett emlékkiállítását elemző műítészek szerint sajátos hatások voltak jellemzők művészetében. A korai szakaszában festett dekoratív szemléletű csendéletein reménykedései és kétségei „köszönnek vissza", majd a nagybányai iskola, később pedig a posztimpresszionisták hatása érhető tetten képein, s néhol a direkt politizálás.

Pádi István

Az ügyes kezű sándorfalvi iparosemberek olyan képviselője Pádi István, aki kedvtelésből úgy próbálkozott a fafaragással, hogy jellegzetes, egyedi műtárgyakat sikerült alkotnia. Hódmezővásárhelyen született 1928-ban, ott járt iskolába és tanult műbútorasztalosságot, majd rövid budapesti és szegedi munkálkodás után. 1953-ban telepedett le Sándorfalván családot alapítani. Az építőiparban talált munkát, előbb a megyei építővállalat sándorfalvi részlegében, majd a Dél-magyarországi Építő Vállalatnál, ahol az 1962-ben megszerzett ács szakképesítésével később oktatta is a szakmát. Több vállalati elismerésben, köztük 1962-ben kiváló dolgozó kitüntetésben is részesült, ám számára a megbecsülés egyik legfontosabb jele az volt, hogy 1965-ben Szegeden, a munkahelyén rendezett hobbikiállításon bemutatták fafaragásait.

Kedvtelésből, a családtagoknak ajándékozás, kedveskedés szándékával kezdett faragni az 1960-as évek elején. A környezetében, a Fehér-tón élő madárvilág volt a „modellje". Vonzotta a természet, rengeteget figyelte a madarakat, rajzolta. s később fából „megfaragta" őket. Kezdeti munkáin még robusztusabbak a fácánok, az égnek fordított fejű, hosszú csőrű vízimadarak, de már érezhető rajtuk a későbbiekre jellemző kecsesség. Az 1980-as évekre nagy műgonddal megmunkált madárfigurái szinte légiessé válnak. Kedvencei, a hosszú lábú gémek, kócsagok mellett ekkortájt farag cápahalat, lepkehalat is. „Pihenésképpen" készít intarziás dobozokat, szépen faragott lámpákat is. A népi művészösztön azonban 1996-ban bekövetkezett haláláig legpregnánsabban a madárfaragásokban jut kifejezésre Pádi Istvánnál. Sándorfalván 1996-ban, a falunapon, a művelődési házban rendezett kiállításon mutatták be alkotásait.

Várkonyi Gyula

A sándorfalvi fölnevelő közeg, s az ehhez való kötődés legmarkánsabban talán Várkonyi Gyulánál érhető tetten a községgel valaha is kapcsolatba került művészek közül. Bár 1947. szilveszterén Szegeden született, gyermekkorát Sándorfalván élte, ötgyermekes kovácsmester fiaként, szegény emberek között. A kemény, ám tiszta erkölcsű és értékrendű paraszti világ, a rendkívüli módon gazdag természeti környezet, melyben felcseperedett, életmeghatározó élmény lett számára. A korán munkára kényszerülő, érzékeny fiú élénk képzelőereje, kifejezésre késztetése már kisiskolás korában megnyilvánult, rajzolgatott, festegetett, tangóharmonikázni kezdett. Édesapja megbetegedése miatt továbbtanulás számára csak „kenyérkereső foglalkozással" volt lehetséges, 1964-ben bútorfestőinas lett, Szegeden. Itt került kapcsolatba Vlasits Károly festőművésszel, a Tábor utcai képzőművész kör vezetőjével, aki kemény „festőinasságra" fogta, rajzolni, formázni tanította. Mentora három évvel később bekövetkezett halála olyannyira megrázta az ifjú Várkonyit, hogy mindenféle inasságot otthagyott, zenészként kereste a megélhetést, az önkifejeződést. A sors útjába vezette azonban Siha Sándort, aki második mestere lett, a művészi ábrázolás, a festészet technikai titkaiba avatta be az 1968-ban végleg Szegeden letelepedő fiatalembert. A még keményebb művészi stúdiumokhoz, tehetsége kibontakoztatásához nagyban hozzájárult, hogy 1968-ban Pusztamérgesen megrendezték Várkonyi Gyula első önálló tárlatát, majd bekerült a fegyveres erők szegedi klubjának képzőművész körébe, aminek inspiráló alkotó közegében közel egy évtizedig munkálkodott. A kört vezető Zombori László festőművész irányítása, kritikája mellett ez időben tehetségét bontogató hatással voltak rá neves szegedi festők, s itt került kapcsolatba, barátságba Kelemen Kristóf szobrászművésszel, akit máig példaképének tekint. Az alföldi tájat, a tanyavilágot, a vízpartokat, a falusi miliőt és embereket realistán ábrázoló képei sajátos belső kötöttséget, harmóniát sugározva követeltek helyet a klubbéli tárlatokon. S az 1977-es esztendő meghozta Várkonyi Gyula számára az első nagy szakmai elismerést is, a lektorátus bezsűrizte „Fák" című képét a Szegedi Téli Tárlatra.

A közben már a szegedi Radnóti gimnázium levelező tagozatán tanuló fiatalemberből versekkel kikívánkoztak irodalmi ambíciói is, és zenélt Káté Kálmán híres cigányzenekarában, sőt, saját tánczenekart is alapított. Sokoldalú tehetségének különböző kifejeződési formái közül azonban a festészet erősödött meg leginkább (bár családjának kenyeret muzsikálással tudott keresni az 1970-80-as években), s ebben szerepe volt a Nyári József festő irányította geszti alkotótábornak, ahol 1978-ban sikerrel szerepelt. Ez idő tájt erős biztatást, segítséget kapott a sándorfalvi művésztárstól, Bod Árpádtól is. Mostoha körülmények között is keményen, sokat dolgozott, termékeny, egyre érettebb festő lett, egyre több tárlaton szerepelt, 1980-as szegedi önálló kiállítása kisebbfajta kritikai vihart kavart a városban.

Az 1983-as esztendő újabb sikert hozott számára, a Magyar Néphadsereg Helyőrségi Művelődési Intézményei részére kiírt országos pályázaton nyert díjat. Eleven, lényegre törő látásmódot tükröző, színgazdag, szépen komponált, látványos, szuggesztív festményeire a „szakma" is mindjobban felfigyelt, 1985-ben például meghívták a Hamburg melletti Rosdorfban rendezett kollektív tárlatra, ahol tizenkét nemzet alkotói közül Várkonyi Gyula képeinek ítélték az első díjat. A Képcsarnok Vállalat közvetítésével festményei 1986-ban eljutottak Japánba. 1989-ben Kanadába kapott meghívást, ahol nemcsak festőként mutatkozott be sikerrel, hanem szabadtéri koncerteken is szerepelt, Torontóban. Ugyanebben az évben előadóművészi diplomát szerzett harmonika szakon, s itthon sűrűsödtek a fellépései kedves hangszerével, de zongoristaként is. Érzelemgazdag, harmóniát kereső-teremtő muzsikájának sok híve lett a napfény városában. Közben természetesen festett, s évente szerepelt kamaratárlatokon képeivel, melyeket pályáján beérve sem érintett meg semmiféle modernkedés, semminő „ izmus" jegyei nem rakódtak rá. Tájképeivel 1991-ben a tokiói Gajigosó Galériában aratott tetszést, majd Bécsben és Berlinben, itthon pedig a sándorfalvi kötődésű mentor, Kelemen Kristóf ajánlotta képeit a közönség szeretetébe. Szűkebb pátriájában 1998-ban részt vett a Radnóti gimnázium centenáriumi képzőművészeti tárlatán. S ekkorra elérte, amire már sándorfalvi kamaszként is vágyott, gyerekeket taníthatott rajzolni 1998-ban a Csongor Téri Általános Iskola szakkörében. 1996-ban pedig „visszakanyarodhatott" szerette falujába, meghívták képeivel a falunapon rendezett tárlatra; s azt sugallták festményei, hogy sándorfalvi gyökerei erősek, megtartók, élményei meghatározók.

Sándorfalvi Budai Sándor Citerazenekar

A sándorfalvi népművészetnek, azaz a szegedi tájkörzetben élők népzenei hagyományainak, szokásainak ország- és világszerte hírelője immáron több mint négy évtizede a faluban alakult citerazenekar. A falualapítók népi gyökereit, kultúráját megőrző, gyakorló negyedik nemzedékből, a citerázáshoz értő idősebb paraszt- és iparosemberekből kezdte toborozni 1956. végén Budai Sándor az együttest. Melléje az elsők között Vajner Imre, Gémes József és Domonkos András szegődött, majd mire 1957. januárjában hivatalosan is bejegyeztettek, még tízen csatlakoztak, s megalakult a Sándorfalvi Citerazenekar. Örökölt, illetve maguk és vezetőjük készítette hangszereiken eleinte leginkább a tamburás elődöktől apáról fiúra hagyományozódott dallamokat szólaltattak meg, melyek az itteni népünnepeihez, jeles napjaihoz, mondavilágához kapcsolódtak. A többnemzedékes családi örökségek, a népzenei gyökereket felkutatók (lásd erről a könyv egy másik fejezetét!) munkája nyomán a citerazenekar kezdettől könnyedén és szinte virtuóz módon éltette tovább, ápolta és fejlesztette a hagyományokat Budai Sándor irányításával. A mintegy másfél százados népi hangszer csodálatos dallamokkal szólt a sándorfalvi citerások kezében, s csakhamar felfigyeltek rájuk, hívták őket vendégszereplésre lakodalmaktól bálokig, hivatalosan szervezett népünnepélyekig, később folklórfesztiválokig, mindenfelé. A népi örömzenélésért sok-sok áldozatot vállaló együttes eleinte „földszövös" támogatással működött, 1974-től pedig a Sándorfalva és Vidéke ÁFÉSZ lett a fenntartója. Ekkorra már nagy gondot fordítottak az utánpótlásra is, s 1974-ben a nemzetközi folklórfesztiválon már szerepeltek az idősebbekkel a „gyerekek" is, Gulyás Ferenc, Gulyás Mihály, Szél István, Szabados Tamás, Gyuris Gyula és Csatlós Ferenc, akik a későbbiekben a zenekar meghatározó egyéniségei lettek. Az 1974-es esztendő kirobbanó sikert hozott a Sándorfalvi Citerazenekarnak, elnyerték a Nemzetközi Arany Páva Folklórfesztivál nemzeti első díját, s övék lett e vetélkedőn a közönségdíj is. Játékukat megörökítették az ebben az esztendőben készült „Magyar citeramuzsika" című hanglemezen, és több rádió- és tévéfelvételen. Mintegy jutalomként, 1975-ben sor került a zenekar első jelentősebb külföldi útjára is, Franciaországban vendégszerepeltek. Az 1970-es évek végétől egymást érték sikereik, rendszeresen részt vettek népzenei találkozókon, a Duna menti népek folklórfesztiváljain, felléptek több európai országban, például Lengyelországban, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, sőt, a magyar nőtanács küldöttségével néhány zenekari tag Cipruson is vendégszerepelt.

Közben nagyjátékfilmekben, a Jancsó Miklós rendezte „Fényes szelek"-ben, a Szinetár Miklós által rendezett "Rózsa Sándor"-ban is megszólaltatták citeráikat, s pengették a húrokat Sárosi Bálint „ Cigányzene", valamint Lakatos Vince „Feltámadás" című filmjében is. Franciák és japánok örökítették meg játékukat néprajzi filmeken, vezetőjükről, Budai Sándorról pedig Lengyelfi Miklós forgatott portréfilmet "A citerakészítő" címmel. Repertoárjuk egyre szélesedett, a szegedi táji népzenei hagyományokon túllépve felvállalták az egész magyar Alföld népdalainak, hangszeres zenéjének rendszeres megszólaltatását, s egyre többet merítettek más tájegységek dallamhagyományaiból is. Fellépéseiken az alföldi, a dunántúli, az erdélyi népdalcsokrokban csakúgy voltak virágénekek, bordalok, tréfás és keserves nóták, mint ünnepi alkalmak énekei, lassú és gyors tánczenék, mint megzenésített népballadák, a legendás hősökre emlékező népzenei fantáziák (pl. Rózsa Sándorról). A virtuóz citerálás mellett természetesen énekeltek is a zenekar tagjai, sőt többen közülük játszottak más hangszereken, például furulyán, tárogatón, bőrdudán, hegedűn, nagybőgőn, töröksípon, cimbalmon is. Mindig és mindenhol adva az igényes előadáshoz öltözékükre is: szegedi táji népviseletben játszottak.

Szűkebb pátriájukban 1978-tól sorozatban nyerték el a Csongrád megyei kiváló együttes címeket (1978.,1980., 1983.), a minősítő versenyen 1984-ben megyéi arany fokozatot szereztek. 1985-ben kiérdemelték a Népművelési Intézet Nívódíját, a népdalkörök és népzenei együttesek IV országos találkozóján az arany minősítést. Az együttes vezetését (és a citerakészítés tudományát) ekkorra a betegeskedő Budai Sándortól Gulyás Ferenc vette át, majd az ő Sándorfalváról való elkerülése után ( 1987-től napjainkig) Rodler László lett a zenekarvezető. A megalakulás 30. évfordulóján színvonalas ünnepi műsor közepette, a zenekar felvette alapítójának nevét, s 1986. novembere óta Sándorfalvi Budai Sándor Citerazenekar néven szerepelve viszi tovább az örökséget.

1986-ban Ausztriában, Burgerlandban és a lengyelországi Lódzban vendégszerepeltek, a következő esztendőben pedig az üllési néptáncosokkal együtt meghívást kaptak Nagy-Britanniába, 1987. augusztusában a Man-szigeten megrendezett nemzetközi zenei és táncfesztiválra. 1988. a zenekarnak újabb kirobbanó sikereket hozott: a Szövosz fesztiválján „besöpörtek" minden létező díjat, majd a közönség becézett kedvenceiként jutottak be az országos vetélkedő, a „Ki mit tud?" döntőjébe, s ott győzelmet aratott a Csatlós Ferenc (becenevén Csatika), Erdélyi József (Dudu), Farkas Tibor (Kispurdé), Gulyás Ferenc (File), Muhari László (Burecz), Rodler László ( Satler), Szabados Tamás (Szötö), Szél István (Putyi), Terhes József (Cerka) összetételű gárda. Akik napjainkig - Gulyás Ferenc helyén Hegedűs Istvánnal (Csírával) - viszik tovább a zenekari hagyományokat.

Az 1988-as esztendő sikereinek jutalma az együttes számára egyiptomi körutazás volt, majd újabb kemény munka következett - 1990-ben a Duna menti népek jugoszláviai folklórfesztiválján való részvétellel, törökországi zenei fesztiváli szerepléssel -, amit (s a korábbi sikerekre való felkészülést is) nagyban segített a zenekari tagok feleségeinek, családjainak áldozatvállalása. 1992-ben saját lábukra álltak, megszakadt kapcsolatuk korábbi támogatójukkal. „Támadt" viszont egy új szakmai kapcsolatuk ezen esztendőben, az alethausen-béli fúvószenekarral barátkoztak össze, kölcsönös cserelátogatásokra. (Új szponzoruk pedig a Bucholz Kft. lett.) 1993-ban Görögországba vitték a Maros táncegyüttessel közös vendégszerepléssel egyre bővülő repertoárjukat. 1995. őszén pedig három hétig Amerikában léptek fel (összesen 34-szer), s itt már velük volt műsorukat gazdagítandó, az új irányok felé való nyitást jelzendő a két sándorfalvi néptáncos testvér, Csókási Imre és Csaba, akik azóta is fellépnek táncoslábú lányokkal, a zenekarral kísérve. A Berni Magyarok Szövetsége 1999-ben hívta meg az együttest, amely a Csókási testvérpárral, az asszonykórussal és a művészeti iskola majorettcsoportjával és társastáncosaival vendégszerepelt. A nyitás jegyében a citerások újabban örömmel lépnek fel a sándorfalvi asszonykórussal, az utánpótlás érdekében pedig intenzíven keresik a kapcsolatokat a gyermekekkel is, az együttes vezetője például 1996. óta népzenét oktat a helyi Vivace művészeti iskolában. S hogy a próbálkozások nem eredménytelenek, arra bizonyíték, hogy a Sándorfalvi Művészeti Iskola Budai Sándor Ifjúsági Citerazenekara 1999-ben a Maros menti fesztiválon első díjat kapott. Játékukat hallván, sikerük láttán, a zenét, a dalt örökül hagyó valahai ősök, s a sándorfalvi citerások világhírét megalapozó alapítók bizonnyal elégedettek...

 

   
Előző fejezet