Előző fejezet Következő fejezet

NAGY ERZSÉBET

Siklós területének története a magyar honfoglalásig

(Régészeti emlékek)

Az ország és egyes településeinek honfoglalás előtti történetéről alig találhatók írásos források. Aki múltunk e részét kívánja megismerni, a föld alatt rejlő tárgyi emlékekre kell hagyatkoznia, s a régészetet kell segítségül hívnia. Siklós esetében sincs ez másként. A város területéről számos jelentős régészeti emlék került elő, pedig a város határában eddig nem volt tervszerű régészeti kutatás. Még az egyetlen, több éven át folyó feltárás is megmaradt egy nagyszabású leletmentő ásatás keretei között. Adományok és — alkalmi leletbejelentéseket követő — kisebb leletmentések révén gyarapodott a leletanyag. A minden részletre kiterjedő kutatás az 1997 végén kezdett rendszeres terepbejárással — a felszínen található leletek összegyűjtésével —, az így megismert régészeti lelőhelyek feltérképezésével indult, s először történt meg a terület valamennyi régészeti lelőhelyének és leletének számbavétele.

 

Régészeti lelőhelyek és leletek Siklós határában

I.  

Az első említés a város területén előkerült régészeti leletről 1867-ben Rómer Flóris beszámolójában található: „Siklóson pedig: 8 1/2" magas zárt nyakú, fületlen cserépedény [találtatott]; oldalán három kerek lyukkal."

Rómer   Flóris:    Magyar   régészeti    krónika.    Arch.    Közi    VII.    kötet,    1867-1868.    194. Az Archeologiai Közlemények következő kötetében Horváth Antal is egy edény előkerüléséről tudósít: „Siklóson pedig palaczk-alakú cserépedény birtokába jutottam."

Horváth Antal: Pécsvidéki és egyéb leletek. Arch. Közi. VIII. 1871. 61.

Az Archaeologiai Értesítő leírása alapján bizonyos, hogy ugyanarról a darabról van szó: „Siklósról egy 8 1/2" magas, zárt nyakú, fületlen korsó alakú cserépedény, szűk nyaka alatt 3 kerek lyukkal jutott a múzeumba [Magyar Nemzeti Múzeum]; talán a török korból való? Horváth Antal ajándéka."

Újabb régészeti leletek. Arch. Ért. I. 1869. 20. JPM. Régészeti Adattár: 959/80.

 

II.  

Csánk Károly 1872-ben levélben értesítette a Magyar Tudományos Akadémia Archaeologiai Bizottságát a siklósi uradalmi erdőben talált érdekes aranyleletről.

Rómer Flóris: Kivonat a magy. tudom. Akadémia archaeologiai bizottsága 1872. ápr. 9-én a m. n. múzeumban    tartott   IV.    rendes    ülésének   jegyzőkönyvéből.    Arch.    Ért.    VI.    1872.    208. Horváth Antal beszámolójából tudjuk: „... a zsemlényi erdőben irtáskor a favágók egy fa tövében több mint száz darab arany érmet találtak. Mint közönségesen, úgy ez alkalommal is a talált kincs azonnal annyira széthordatott, hogy a hatósági közegek csak 20 darabot voltak már képesek lefoglalni. Egy környékbeli reform, lelkész mintegy 60 darabot vett meg, párját 10 forintért; csak az a kár, hogy a tiszteletes úrnak esze ágában sem volt ezen kincset a hazai tudomány számára megszerezni, hanem kufár módra üzérkedett vele, és végre is az érmeket egy bécsi pénzváltóház birtokába juttatta. ... Jeszenszky Ákos siklósi m. kir. aljárásbíró úr az általa lefoglalt aranyokat nekem megmutatván, itt közlöm azok pontos leírását. ... Van tehát ezen 20 darab közt Zsigmondtól 13, Alberttől 1, I. Ulászlótól 3, V. Lászlótól 2 darab, velencei arany 2 darab."

Horváth Antal: Legújabb baranyai és pécsvidéki leletek. Arch. Közl. IX. 1873. 55-56., 61-62.

A lelet sorsáról nem tudunk.

JPM Régészeti Adattár: 974/80.

 

III.  

Egy 1874-ben előkerült leletről szól Ortvay Tivadar. „Siklós vidékéről felette érdekes leletet küldött be ifj. Rech Vilmos. Ez egy igen jó anyagú ezüst nyélbe foglalt tőrféle eszköz, minőhöz hasonló sem a múzeumi gyűjteményben nincs, sem nem emlékezünk, hogy a külföldi múzeumok leírásai és rajzai között láttunk volna. Az egész eszköz nem nagyobb 12,3 cm-nél s ennek felét az ezüst nyél képezi. A gerely-alakú, tompa hegyű szúró eszköz vasból készült, mely az erős rozsda foltokon át némi fényt még megtartott. A vas egészen végig be van foglalva a nyélbe, mit egy azon lévő repedés kétségtelenné tesz. A nyél alul ékes levélformára ki van csipkézve, felül pedig erős   vonaldísszel   ellátva.   Míg   fölül   rendes   nyolcszöget   képez,   addig   alul   mindinkább gömbölyűvé válik. Rajta szabadon mozog három ezüst karika, melyekből a két külső kicsipkézett szélűek, míg a közbenső egészen sima széllel bír. Az egész eszköz végre egy ugyancsak ezüst s mozgatható fogantyúval bír, mely legkülsőbb részén egy gyűrűvel van ellátva, nyilván, hogy zsinegen vagy vékony szíjon felakaszthassák. Nevezetes az, hogy ez eszköz római sírból vétetett ki."

A   leletkörülményekről  többet  nem   tudunk,   a   tárgy  a  Magyar  Nemzeti  Múzeumba   került.

Dr. Ortvay Tivadar: Hazai leletek. Arch. Ért. IX. 1875. 30.

Dr. Ortvay Tivadar: A MNM érem- és régiséggyűjteménye 1874-ben. Arch. Közl. X. 1876. 130. 66. ábra, 107.

JPM. Régészeti Adattár: 967/80.

 

IV.  

Ezüst kincs: valószínűleg keltakori, csak Száraz Antal beszámolójából ismerjük: „... a siklósi kincs, melynek egy része Egger kezéhez, másik tetemesb része szerencsénkre egy pécsi szakértő kezéhez jutott, a lajstromban mint Pécs környéki kincs szerepelnek: két hengerded tekercs (250. sz.), két fibula (250. A.) és egy karperecz (252)."

Az Egger kereskedő cég régiséggyűjteményét 1891-ben árverezték, az érdekes gyűjtemény emlékét egy angol katalógus őrzi, Pulszky Ferenc bevezetőjével és leírásaival, fénynyomatos táblákkal és ábrákkal, — ezt ismertette Száraz Antal az Archaeologiai Értesítő lapjain.

Száraz Antal: Az Egger-féle régiséggyűjtemény. Arch. Ért. XI. 1891. 324.

JPM. Régészeti Adattár: 966/80.

 

V.  

Gerecze Péter írta 1895-ben: „Ép, római korbeli kőkoporsó ... van ... állítólag a siklósi várban, mely megérdemelné az ismertetést."

Gerecze Péter: A pécsi székesegyházban talált római korbeli faragott kövekről. Arch. Ért. IV. 1895. 75.

Ezt idézi Posta Béla is összefoglaló munkájában.

Posta Béla: Baranyavármegye az őskortól a honfoglalásig. Pécs, 1897. 197., ua. in: Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje II. 1897. 197.

Talán arról az elveszett síremlékről is tudnak, melynek feliratát egy Mátyás korában élt humanista, Antiquus feljegyzéséből ismerjük:

DM
SEPTIM(I)AE • MARAE
IVDEAE • QVAE VIXIT
ANNIS • XVIII • ACTIA
SABINILLA • MATER

Antiquus: Monumenta in Ungaría reperta ex codice Venetorum legati, No. 30. Krausz Sámuel: Római emlékek a pannoniai zsidókról, IMIT Évk. 1902. 293., Gábor Gyula: Római kori zsidó emlékek Magyarországon. IMIT Évk. 1931. 146-151. 2. HL, Silberstein Adolf: A Siklósi Izraelita Hitközség történet. Siklós, 1933. 7., Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története. Bp. 1966. 11., Scheiber Sándor: Jewish inscriptions in Hungary. Bp. 1983. 42-43., Radnóti Ilona: A pécsi zsidóság története I. Pécsi Szemle 1999. nyár 11-19. 11.

A siklósi vár udvarán ma is látható késő római szarkofág lelőhelyét, leletkörülményeit nem ismerjük.

Soproni Sándor (red.) : Tabula Imperii Romani L - 34., Bp. 1968. 123. FÜLEP 1979. 293., 313. JPM. Régészeti Adattár: 967/80.

 

VI.  

A „gyűdi kincslelet": Juhász László gyűjteményéből került néhány bronz tárgy (Állami letét, 1902. vétel: sisak, köpűs balta, véső, kard) a Pécsi Városi Múzeumba. A leletkörülményeket, a leletegyüttes összetételét nem ismerjük; 1906-ban még több tárgy összetartozását tudják, de ma már a leletegyüttest nem lehet megtalálni a gyűjteményben, így pontos korát meghatározni is lehetetlen.

JPM. Gyarapodási Napló 153/1906.

 

 

  1. Siklós - Máriagyűd

    Mamut maradványok; Jakab József ajándéka, kb. 15 nagyobb és számos kisebb darab. „Találták őket 1904-ben mezei munka közben, Gyűd - Móricz dűlő" JPM. Gyarapodási Napló 161/1907.

  2. Siklós - Vida-féle téglagyár telepe

    Bronz kés, nyele karikában és háromszög alakú lemezben végződik, rajta 5 csoportban körkörös rovátok láthatók, pengéjének felső részén megkopott a díszítés. H: 21,8 cm. Krasznay Mihály ajándéka, 1905. június 30. JPM. Régészeti Adattár: 965/80., JPM. Ltsz.: 376.

  3. Siklós - Troli László szőlője

    Troli László földbirtokos szőlőjében talált sírból 2 db hajkarika Révai Sándor ajándékaként került a múzeumba, a többi lelet Troli László birtokában maradt.

    Gyarapodási Napló 195/1906. december 20.

    A lelőhely közelebbi helyét nem sikerült meghatározni.

    Kiss Attila: Baranya megye X-XI. századi sírleletei. Bp. 1983. 269.

    JPM. Régészeti Adattár: 973/80., JPM. Ltsz.: 943.

  4. Siklós - Temető

    A temető területén hamvasztásos sírok kerültek elő 1906-ban. A találás körülményei ismeretlenek, Kiss Nep János ajándékaként, Krasznay Mihály útján jutott a leletanyag a pécsi múzeumba. Bandi G. - Zoffmann Zs.: Középső bronzkori hamvasztásos temetők Baranyában. JPMÉ 1966. 51. JPM. Régészeti Adattár: 958/80., JPM. Ltsz.: 240.1-2., 241.1-4.

  5. Siklós környéke

    Vas lándzsahegy hosszú köpűvel, mely a keskeny, lapos pengén mint bordázat folytatódik; Tuli

    György siklósi őrsvezető csendőr ajándéka, 1909. október 28.

    A Gyarapodási Naplóban (125/1909.) a lelőhely bejegyzése Dél-Baranya, a leltárban már Siklós környéke.

    JPM. Régészeti Adattár: 965/80., JPM. Ltsz.: 530.

  6. Siklós - Kórház

    1910. október 7-én a Tapolca u. 4. sz. kórház előtt dr. Szőnyi Ottó végzett ásatást, ugyanis már előzőleg 4 db mészbetétes díszű edény került elő innen; dr. Kregczy Ottó igazgató főorvos ajándékozta a múzeumnak a terület parkosításakor talált edényeket. Az ásatás eredménye 307 db részben mészbetétes edény töredéke, 2 db bronztöredék, 3 db emberi csontmaradvány. A leletek 120 cm mélységből kerültek elő.

    Szőnyi Ottó: PBMÉ 1910. 124., PBMÉ 1911. 19., Múzeumi és Könyvtári Értesítő V. 1911. 182-183. Bándi G. - Zoffmann Zs.: Középső bronzkori hamvasztásos temetők Baranyában. JPMÉ 1966 51 XI. t. 8., XII. 1.1-2. JPM. Régészeti Adattár: 960/80., JPM. Ltsz.: 283.1-2., 305.1-2., 1026., 1029., 1030.1-3.

  7. Siklós - Csukma-dűlő

    A leleteket dr. Lieber József siklósi főszolgabíró 1925-ben ajándékozta a múzeumnak. A feljegyzések szerint a 2 db rosszezüst S-végű karikát a Csukma-dűlőben egy csontváz mellett találták. JPM. Gyarapodási Napló 45/1925. június 12. A lelőhely pontos meghatározása lehetetlen. Kiss Attila: Baranya megye X-Xl. századi sírleletei. Bp. 1983. 269. JPM. Régészeti Adattár: 973/80., JPM. Ltsz.: 905.

  8. Siklós - Máriagyűd

    Özv. Vörös Istvánné 1977-ben adta el a pécsi múzeumnak az 1926-ban Máriagyűd területén, a templom bástyái alatt, a katolikus felekezeti iskola igazgatójának kertjében előkerült, nőalakot ábrázoló bronz szobrocskát. JPM. Régészeti Adattár: 1179/83., Gy.n.sz.: 1977/13.

  9. Siklós

    „Siklóson 1926. szeptember 29-én mamut csont került napfényre." Dr. Fejes György: A múzeum közleményei. PBMÉ X. Pécs, 1928. 37.

  10. Siklós

    A szőlőhegyen 1928 szeptemberében is mamut csontokat ástak ki: előkerült 2 agyar, 126 ill. 116 cm hosszúak, alsó állkapocs 2-2 zápfoggal és egy hatalmas nyakcsigolya.

    PBMÉ 1930.96.

    Mecseki József és dr. Simor Ferenc gyűjteményében is megtalálható az a felvétel, amelyen dr. Fejes

    György, dr. Vöröss László és Páll Károly a siklósi polgári fiúiskola diákjaival látható a feltáráson.

  11. Siklós- a vár alatt

    „... karperec és gyűrűk egy népvándorlás kori sírból, amelyet a vár alatt 1932-ben tártak fel. (Benyovszky grófné szóbeli közlése.)"

    Szabó Vilma: Siklós településföldrajza, Geographia Pannonica XXXIV. Pécs, 1939. 13. Ez a temető egyetlen említése. Amikor 1932-ben, a vár északkeleti sarkán az erkély alatti terasz beszakadt, a földmunkákkal párhuzamosan dr. Fejes György ellenőrzésével Benyovszky Móricné Batthyány Lujza ásatott; 1,5 m mélyen, egymástól 0,5-1,5 m távolságra 3 csontvázas földsír került elő. A család fotógyűjteményében talált, az ásatáson készült felvételen az egyik sírban a bal alkarcsonton nyitott végű, vastag bronz karkötő látszik. Ez a tárgy felismerhető azon a fotón is, amelyen karkötők, stílustű, fülbevaló karika, borostyángyöngyök, gyöngysor, gyűrű, füles bögre, s alig kivehetően egy álló, ruhátlan nőalakot (?) ábrázoló bronz szobrocska látható. Így a fotó alapján római kori sírok előkerülését feltételezhetjük a lelőhelyen.

  12. Siklós - szórvány

    Ugyanazon vásárlás során, feltehetően ugyanarról a lelőhelyről került a múzeumba 1936. október 26-án egy talpcsöves tál töredéke, egy csiszolt, nyéllyukas kőbalta és három, hármas vonalköteggel díszített orsógomb.

    JPM. Régészeti Adattár: 959/80. JPM. Ltsz.: 1041. 203. 276.

    Szintén ismeretlen siklósi lelőhelyről származik egy harang alakú agyagnehezék, s Juhász László gyűjteményéből két másik agyagnehezék. JPM. Ltsz.: 2198., 273.1-2.

  13. Siklós - szórvány

    A siklósi helytörténeti gyűjteményben 2 db mészbetétes díszű, füles bögre és egy átfúrt kőbalta töredéke található; előkerülésük helye ismeretlen, de feltételezhető, hogy a város területéről származnak.

  14. Siklós - 2. sz. téglagyár

    1950-ben Singer István siklósi lakos adott hírt újabb mamut csontok előkerüléséről a város határában; a leleteket az állami téglagyár területén találták 3,5 m mélységben. A lelőhely megtekintésekor Török Gyula faszéndarabokat figyelt meg, és a munkások is emlékeztek tüzelésnyomokra ugyanebben a mélységben. A téglagyári munkások adatai, Török Gyula megfigyelései alapján Siklóson, a téglagyár területén egy paleolitkori nyíltszíni telepre következtethetünk. Pusztai Rezső: Baranya vármegye őskori telep és temető helyei. Kézirat, 1956. 1/7. Siklós, 4.

  15. Siklós - 2. sz. téglagyár

    A siklósi általános iskolától 1956. március 29-én a Janus Pannonius Múzeumba került 2 kis cserépedény. Az edényeket a 2. sz. téglagyár agyagbányájában, bronzkori sírban találták; akkor a téglagyár keleti oldalán emelkedő dombot használták agyagkitermelésre. JPM. Régészeti Adattár: 961/80., JPM. Ltsz.: 56.10.1-2.

    Találtak egy rézcsákányt is, beszolgáltatta: Kóczián Gyula tanuló 1956. április 6-án. JPM. Régészeti Adattár: 957/80., JPM. Ltsz.: 56.9.1.

  16. Siklós - 2. sz. téglagyár

    Lakatos Pál leletmentő ásatása 1956. április 17-18. Az ásatás eredménye 4 szórthamvasztásos sír,

    gazdag mészbetétes díszítésű edénymelléklettel.

    Lakatos Pál: Siklós. Rég. Füz. Ser. I. No. 9. 1958. 7.

    JPM. Régészeti Adattár: 961/80., JPM. Ltsz.: 56.42.1-4., 56.43.1-20., 56.44.1-15., 56.45.1-9.

  17. Siklós - 2. sz. téglagyár

    Dombay János helyszíni szemléje 1957. december 23-án. Az agyagbánya északnyugati oldalán földbeásott bronzkori lakóházat figyelt meg. Dombay János: Siklós. Rég. Füz. Ser. I. No. 10. 1958. 7. JPM. Régészeti Adattár: 962/80.

  18. Siklós - 2. sz. téglagyár

    A lelőhelyről 1958 nyarán vásárlás, beszolgáltatás és ajándék útján ismét több bronztárgy és kerámiatöredék került a gyűjteménybe; így a nyélcsöves bronz csákányt Kovács Ferenctől, a bronz karperecet Horváth Jánostól vásárolták meg, 1958. június 20-án a téglagyári munkások között Horváth Kálmán is edénytöredékeket ajándékozott a múzeumnak. JPM. Ltsz.: 59.39.1-70.

  19. Siklós - Máriagyűd - Alsóköves-föld

    Gyűd határában, szántás közben emberi csontokat és cserépedényt találtak; a leletbejelentés után 1962. szeptember 29-én helyszíni szemléjén Bándi Gábor megállapította, hogy a mélyszántás itt egy nagyobb kiterjedésű telepet rombolt szét, a hamus foltok és a kiforgatott tüzelőhelyek között vaskori és római cserepeket talált.

    MNM. Adattár, XIX. 420/1962. ltsz.:6428., JPM. Ltsz. 62.160.1. Nagy Erzsébet terepbejárása, 1998. február 26.

    A vízjárta laposba hajló déli lejtőn ma is láthatók és jól körülhatárolhatók a szétszántott tüzelőhelyek, lakóépületeket, gödröket jelző szürke hamus foltok: itt csak őskori cserepek kerültek elő. A dombtetőn néhány szórvány római cserép és két foltban több kőtöredék, talán egy római épület nyoma található.

  20. Siklós - Máriagyűd - Kender-föld, Felsőköves-föld

    Bándi Gábor leletmentése, 1962. október 8-9.

    A szőlő alá forgatásnál Kender-földön egy, Felsőköves-földön több, egymáshoz csatlakozó, terméskövekből rakott, kör alakú halom került elő. A felszínen látszó 2 m átmérőjű, kör alakú terméskőborítás között szétszóródott és töredezett állatcsontokat találtak.

    Bándi Gábor hitelesítő ásatást végzett a lelőhelyen. A megbolygatott jelenség valamilyen állattemetkezés lehetett, régészeti leletek hiányában kora nem határozható meg. MNM. Adattár, XIX. 420/1962. ltsz.: 6428.

  21. Siklós - Kállai Éva utca

    1962. október 22-én, csatornázás közben csontvázas temető sírjai kerültek elő, az árok metszetében Bándi Gábor 5 sírt talált. A sírok DK-ÉNy tájolásúak voltak, az összegyűjtött leletek alapján a temetőt a 4. században használhatták. JPM. Régészeti Adattár: 969/80., JPM. Ltsz.: 62.186.1-7.

  22. Siklós - 2. sz. téglagyár

    Bándi Gábor vezetésével későbronzkori telep leletmentő ásatása kezdődött 1966. június 20-án a Siklós-Nagyharsányi út jobb oldalán elterülő 2. sz.  téglagyár agyagkitermelője területén.  A lelőhelyen 1966-1969 között folyt rendszeres ásatás. JPM. Régészeti Adattár: 963/80., 964/80., JPM. Ltsz.: Ő.69.18.1-241.

  23. Siklós - Kórház mögött

    Pápay Jenő levélben tudósította Kiss Attilát arról, hogy egy sellyei ember 1971. június 12-én a kórház mögötti területen épülő ház alapárokból kidobott földjében egy talpas tál töredékét találta. A lelet a pécsi múzeumba került. JPM. Ltsz.: Ő.72.18.1.

  24. Siklós- Tapolca-domb

    Kihajló peremű, gömbös testű, vékony falú, szürke kis edény Mecseki József magángyűjteményében. A Tapolca-domb alján, kertjében ásta ki a járási hivatal „mindenese" a hetvenes évek közepén. A lelet előkerülésének pontos helyét nem sikerült meghatározni.

  25. Siklós - Göntér

    „Telepről származó szórványos edénytöredékek ismertek a pécsi múzeumban." BÁNDI 1979. 71., Somogyvár-Vinkovci kultúra

  26. Siklós - Iskola utca 13.

    Maráz Borbála leletmentése, 1975. október 2.

    Kövesdi Béla autószerelő 1975. szeptember 26-án háza udvarán, vízvezeték árkában téglákkal kirakott sírt talált, a sírban a halott lábánál terra sigillata bögre volt. Maráz Borbála bontotta ki a római téglasír maradványát 1975. október 2-án, a sírban nem volt más melléklet. Maráz Borbála: Siklós, Iskola u. 16. [!] Rég. Füz. Ser. I. No. 29. 71. 1976. 42. JPM. Régészeti Adattár: 965/80., JPM. Ltsz.: R. 77.6.1.27.

     

  27. Siklós - Csukma-dűlő, Andorfalvi József szőlője (hrsz.: 4800, 4801)

    Sonkoly Károly leletmentő ásatása, 1982.

    Gyümölcsös telepítését megelőző mélyszántás közben agyag vízvezetékcsöveket találtak, a kőágyba helyezett kettős vízvezeték török kori, a máriagyűdi Szentkút-forrástól vezetett Siklósra. A vezeték 4,5 m hosszú viszonylag ép szakaszát sikerült feltárni. Az ásatás területén (3. folt) későbronzkori cserepek kerültek elő.

    Nagy E. - Katona Győr Zs.: Siklós - Csukma-dűlő. Rég. Füz. Ser. I. No. 35. 232. 1982. 133., Sonkoly Károly: Siklós - Csukma dűlő. Rég. Füz. Ser. I. No. 36. 210. 1983. 119. JPM. Régészeti Adattár: 1531/83.

  28. Siklós - Csukma pusztától délre

    Ecsedy István leletmentő ásatása  1990-ben a vár alatt,  a homokbánya  területén  (Siklós-Orgoványos); a feltáráson 4 hamvasztásos sír gazdag kerámiamelléklete került elő. JPM. Ltsz.: Ő. 95.1.1 - 95.4.32.

  29. Siklós - Csukma-dűlő (hrsz.: 3865/6.)

    T. Dobosi Viola helyszíni szemléje, 1992.

    Löszben faszenes, hamus réteget találtak, a faszenes folt mellett a lösz jellegzetesen késő pleisztocén rétegzettségű volt. T. Dobosi Viola: Siklós - Csukma. Rég. Füz. Ser. I. No. 46. 33. Bp. 1994. 24.

  30. Siklós - Széchenyi-dűlő

    Nagy Erzsébet terepbejárása, 1997. október 9. A Széchenyi-dűlő vízjárta, laposba nyúló kis magaslatain felszíni gyűjtésből két foltban telepről származó cserepek kerültek elő.

  31. Siklós - Nyerges-dűlő

    Nagy Erzsébet terepbejárása, 1997. november 7.

    A lelőhelyen, a dombtetőn gyűjtött szórvány cserepek és a vízközeli, délre hajló lejtőkön paticsos, hamus fekete, égett foltokban talált cserepek telepre utalnak.

  32. Siklós - Rákóczi-dűlő

    Nagy Erzsébet terepbejárása, 1997. október 8.

    A dombháton felszíni gyűjtésből származó kerámiatöredékek jelzik a határhasználatot.

  33. Siklós - Schneider-tanya környéke

    Nagy Erzsébet terepbejárása, 1998. június 3.

    Vízközeli kis magaslaton szórvány kerámiatöredékek kerültek elő.

  34. Siklós - Akasztófa-dűlő, elkerülő út építése

    Nagy Erzsébet helyszíni szemléje, 1999. április 22.

    Az elkerülő út építési földmunkái közben 40 cm mélyen, löszben mamut csont került elő.

  35. Siklós - Csukma-dűlő, elkerülő út építése

    Ecsedy István leletmentő ásatása, 1999. május.

    Az útépítés földmunkái során a Kőrös-Starcevo kultúra nagy kiterjedésű telepének részlete került elő.  Az ásatáson  a  leletek  között,  a  paticsdarabok,  edénytöredékek,  pattintott  és  csiszolt kőeszközök mellett egy csontvázas sírt is sikerült feltárni.

    Hétezer éves cserepek, balták, kések. (T. G.) Dunántúli Napló 1999. május 25. 5.

  36. Siklós - Göntér, elkerülő út építése

    Nagy Erzsébet leletmentése, 1999. június 28. - július 1.

    A Balaton kultúra erődített telepének maradványát lehetett megfigyelni Göntér alatt, az út nyomvonalán végzett földmunkák során.

  37. Siklós - Baross Gábor utca 35. és 49.

    Az épületek előtt, a gázárokban a Lengyeli kultúra cserepei kerültek elő 1999. július 13-án.

  38. Siklós - Sziklai Sándor utca - Iskola utca

    Nagy Erzsébet helyszíni szemléje, 1999. október 26.

    Az Iskola utca 7. sz ház Sziklai Sándor utca felőli bejárata előtt, a gázárokban embercsont-töredékek voltak, ahogy az Iskola utca 17. és 21. sz. előtt is a régi közműárkok betöltéséből embercsont töredékek kerültek elő; ezek egy korábbi bolygatás során elpusztult sírok nyomai lehetnek.

 

Kultúrák, népek Siklós határában

Az első régészeti emlékek — ha szórványosan is — az őskőkor végéről, a felső paleolitikum időszakából származnak.

Az utolsó jégkorszak végén, i. e. 28.000 táján új műveltség terjedt el egész Közép-Európában, a „keleti gravetti kultúra". Az új népesség megjelenésével egységes színezetű kultúra jött létre a Kárpát-medencében is. Az állatcsordák periodikus vándorlása megszabta a törzsek vadászgazdaságát, kialakult egy szabályozott, belső vándorlásokkal, a síkságon, alacsony dombvidéken vagy folyóvölgyekben szinte már állandó táborokkal jellemezhető életforma. Idővel határozott területi különbségek alakultak ki a fejlett, a természeti környezethez jól alkalmazkodott, egyes állatfajok (rénszarvas, mamut) vadászatára specializálódott csoportok között. Az egyik ilyen csoport a Dunántúl és részben a Duna-Tisza köze területén élt.

A dunántúli gravetti népének legismertebb települése Ságvár, a többrétegű telep a kultúra fiatal csoportjának egyik téli szálláshelye volt. A ságvári ipar bőr megmunkálására szolgált, jellegzetes a tompított hátú pengék, vakarópengék, vésők, agancs eszközfoglalatok és a kisméretű, kőből pattintott nyílhegyek használata.1 A ságvári telep első periódusával nagyjából egyidőben létesültek a Duna-Tisza közének déli részén a mamutra vadászó gravetti csoportok alkalmi táborhelyei (Madaras, Szeged-Öthalom, Bácska), ahol csupán néhány szerszám, faszén, hamu és csontmaradvány került elő.2

TÖRÖK Gyula 1939-ben, Villány határában, a Werthmüller-féle szőlőben, löszben 2 m mélységből mamutcsontokat, égett csontszilánkokat, faszenet és három jellegtelen kovaszilánkot gyűjtött.3 VÉRTES László azért tartotta fontosnak ezeket a leleteket, mert itt vélte megtalálni a területünkről eddig hiányzó mamutvadász gravetti csoportok telephelyeit.4

Először Gyűdön 1904-ben mezei munkák közben kerültek elő mamut maradványok,5 Siklóson 1926. szeptember 29-én,6 majd a szőlőhegyen 1928 szeptemberében ástak ki mamutcsontokat. Itt a csontok mellett tüzelésnyomokat is találtak.7 1950-ben adtak hírt újabb mamutcsontok előkerüléséről a város határában; a leleteket az állami téglagyár területén találták 3,5 m mélységben, ahol TÖRÖK Gyula tüzelésnyomokról értesült, és maga is faszéndarabokat figyelt meg, s egy nyíltszíni telep létére következtetett.8 1992-ben a Villányi hegy déli lejtőjén, a Csukma-dűlőben jellegzetes késő pleisztocén löszben faszenes, hamus réteget észleltek,9 majd 1999 tavaszán a közeli Akasztófa-dűlőben mamutcsontokat találtunk.10 Ásatások hiányában nem bizonyítható, hogy ezek a leletek a keleti gravetti műveltséghez tartozó mamutvadász csoportok átmeneti tanyáinak, nyíltszíni telepeinek nyomai lennének. Mivel rétegtanilag oda kell őket sorolni, szórványként mégis a gravetti kultúra déli elterjedéséhez nyújtanak újabb adatokat.

Területünkön az őskor emberének első, tartós megtelepedésére az újkőkor legkorábbi időszakában, a Kőrös-Starcevo kultúra életében került sor.

Miután kb. 20.000 évvel ezelőtt a legutóbbi jégkorszak elérte csúcspontját, az átlaghőmérséklet lassan emelkedni kezdett, a jégtakaró fokozatosan visszahúzódott, és kb. i. e. 8.000-től kezdve a maihoz hasonló hőmérséklet vált tartóssá. A kedvező természeti feltételek lehetővé tették az élelemgyűjtő közösségek gyarapodását, egészen addig, amíg szükségleteiket a vadászat és a gyűjtögetés már nem elégítette ki; az élelemszerzés új, önellátó módszerét elsajátítva megtanulták a gabonafélék termesztését, egyes állatfajok háziasítását. Az új, termelő életmód, a már letelepedett közösségeknek a termesztett növényekre és a tenyésztett állatokra alapuló gazdálkodása a Közel-Keleten, a „Termékeny félhold" területén alakult ki, létrejöttében több ezer esztendős tapasztalat tükröződött. A változás mégis „forradalmi" volt: a növénytermesztés és az állattenyésztés a korábbiakhoz képest biztos életfeltételeket teremtett, nagyobb létszámú csoport eltartását kisebb területen volt képes biztosítani, ugrásszerűen megnőtt a népesség lélekszáma, kialakultak az első földműves falvak, városok.

I. e. 7.000-re a gabonatermelés széles körben elterjedt a Közel-Keleten, a korai földművelők mind nagyobb területet vontak művelés alá. A túlnépesedés elől egyes néptöredékeik olyan termékeny területre vándoroltak, ahol addig még nem folyt földművelés. Európa legnagyobb részén ez lett a mezőgazdaság térfoglalásának mozgató ereje, bár meglehetősen hosszú ideig tartott, míg ezek a népcsoportok és az általuk közvetített ismeretek az i. e. 6. évezredben Anatólián és Kis-Ázsián keresztül elérték a Balkán-hegységtől északra fekvő kontinentális éghajlatú területeket.

A Kárpát-medence déli részén megjelenő korai földművelő kultúra, a Kőrös-Starcevo11 népe a Mediterraneumból érkezett, gazdálkodásában a földművelés, állattenyésztés mellett még jelentős szerepe volt a halászatnak, gyűjtögetésnek is. Ennek megfelelően mindig a vizek közvetlen közelében telepedtek meg; egy-egy telep, a korai falu néha több száz méter hosszan is elnyúlt, vagyis sok házból állt. A kisméretű, nyeregtetős épületek gerendával erősített falát vesszőből fonták, és sárral tapasztották. Az élők lakóhelyétől még nem különítették el a holtak helyét. A sírokat a telepeken, a házak közelében ásták. Valószínű azonban, hogy a falunak azt a részét, ahova temetkeztek, egy ideig nem lakták. A halottakat zsugorított testhelyzetben temették el, melléjük ételt, italt, használati eszközt, ékszer tettek. A holtak tiszteletéhez kapcsolódott az ősök tisztelete, a mindennapi élethez pedig a termékenység gondolata. A vallási élet központi kérdése a termékenység; jelképe a nő, az Anya lett.

A Kőrös-Starcevo kultúra 150-200 m hosszan elnyúló telepének kis részletét: épületeinek, hulladékgödreinek, temetkezésének maradványát 1999 májusában a Csukma-dűlőben, az északi elkerülő út helyén ECSEDY István tárta fel. A lelőhely véletlennek köszönhető, de nagyon szerencsés előkerülése bizonyítja, hogy a Dunántúl déli része kedvező éghajlati, talaj- és vízrajzi adottságai alapján alkalmas volt az élelemtermelő Kőrös-Starcevo kultúra népének megtelepedésére. A meghatározott éghajlati, földrajzi környezet határt szabott a mediterrán jellegű termelő gazdálkodás terjedésének, az addig folyamatos neolitizárió a Kárpát-medence centrumában megtorpant. A Kőrös-Starcevo kultúra településterületének északi határán élő népcsoportok, a helyi körülményekhez igazítva vették át a kor vívmányait — anélkül, hogy beolvadtak volna a korai földművelő közösségekbe.12

A hosszú folyamat keretében átalakult, élelemtermelővé vált helyi népesség, a Dunántúl vonaldíszes kerámia kultúrája kiszorította az első földművelők, a Körös-Starcevo kultúra utódait a területről, a Villányi-hegységtől délre azonban eddig nem kerültek elő a kultúra leletei.

A Dunántúl későneolitikumát a Sopot kultúra átmeneti időszaka után a Lengyeli kultúra jelentette. A Tolna megyei Lengyel mellett feltárt telepéről elnevezett kultúra vonaldíszes alapokon, déli népelemek hatására, de az erőteljes helyi népesség továbbfejlődésével bontakozott ki az i. e. 5. évezred második felében. Elterjedési területe szinte teljesen megegyezett a dunántúli vonaldíszes kerámiáéval, életmódjában, települési formájában vonaldíszes hagyományokat őrzött új vonásokkal gazdagodva. A magas partokon, dombtetőkön található telepek mellett megjelentek a nagyméretű, árokkal körülvett, központ jellegű falvak. Az egyrétegű telepeken a nagy, gerendavázas, téglalap alakú épületeken kívül, ovális vagy lekerekített négyszög alakú földbe mélyedő sátortetős házak is álltak. A kultúra temetőit a nagy kiterjedésű telepeken belül, nagyobb sírcsoportokban, már a mai értelemben vett temetőket alkotva találjuk. A sírcsoportok a telep kisebb egységei, a család, nagycsalád összetartozását, a méltóságjelvények (vadkanagyarból hasított csüngök, karperecek, kőbalták) a csoporton belüli rangot, a sírokban zsugorított testhelyzetben, oldalukra fektetett halottak mellé helyezett gazdag mellékletek (edények, kőeszközök, csont- és agancsszerszámok — vagyis mindaz, amit az életben használtak) a túlvilághit kialakulását, a női idolok, istenszobrok, reliefszerű emberábrázolások a termékenységkultusz gyakorlását jelzik.

A szarvasmarha- és sertéstenyésztésen alapuló állattartás jelentőségét tükrözi a leletanyagban, az állat alakú edények, állatszobrocskák és plasztikus díszek formájában talált állatábrázolás. A kerámián ritka a karcolt dísz, a vörös, fehér és fekete festés jellemző, sávos, spirális és meander mintákkal. Kedvelték a magas csőtalpú, lapos tálakat. A települési forma és a gazdálkodás, a temetkezési szokások megismeréséhez jelentős adatokkal szolgált a közeli villánykövesdi telep feltárása.13

Siklóson máig csak egy szórvány csőtalpas tál töredéke volt ismert, melyet 1971 nyarán a kórház mögötti területen építkezés közben találtak.14 Pontosabban még egy csőtalpas tál töredékéről tudunk: Siklósról vásárlás útján 1936. október 26-án 509/1936. szám alatt került a pécsi múzeumba, később „talpcsöves edény töredéke, régebbi leltározatlan anyagból" meghatározással leltározták, majd 1959-ben selejtezték, így csak a leltárkönyvben talált vázlatrajz alapján sejthetjük, hogy a Lengyeli kultúrához tartozott.15 Ugyanazon vásárlás során, feltehetően ugyanarról a lelőhelyről került a múzeumba egy csiszolt, nyéllyukas kőbalta16 és három darab kettőskúpos testű, barna, simított felületű, mélyen karcolt hármas vonalköteggel díszített orsógomb.17 Szintén siklósi lelőhelyről származik egy harang alakú, simított felületű, átlyukasztott agyag nehezék.18 Juhász László gyűjteményéből került a múzeumba két másik darab: egy lapos, kaviccsal soványított, jól égetett, és egy négyszögletes, simított felületű, bekarcolt vonalakkal díszített agyag nehezék.19

1999 nyarán a Baross Gábor utca 35. sz. előtt gázvezeték árkában fekete, vastag falú csőtalpas tál töredékei kerültek elő. Az itt talált szórvány cserepek és a közelben korábban előkerült leletek talán azonos lelőhely, egy nagyobb Lengyeli telep kiterjedését jelzik. Annak ellenére, hogy a környékről is csak felszíni telepnyomok, szórvány kerámiatöredékek ismertek (Villány, Szava20), bizton állíthatjuk, hogy a vidék a kultúra településterületéhez tartozott, elterjedési területének déli határán.

A rézkor kezdetét az első rézbaltákat és arany ékszereket készítő, a Kárpát-medence keleti felében elterjedt Tiszapolgári kultúra jelzi. Régiónk lakossága ebben a korszakban a továbbélő Lengyeli kultúra népessége, hagyatékában jól kimutatható a kulturális átalakulás; a jól szervezett, erődített telepek helyett kisebb, viszonylag rövid ideig lakott, főleg állattartásra alapozott gazdálkodásra utaló települések maradványai, a gondosan festett edények helyett durvább kivitelű, festés nélküli kerámia töredékei kerültek elő.21 A kultúra legkésőbbi fázisa, a helyi rézkor első, lényegében autochton szakasza i. e. 4000 körül ért véget. Ekkor jelent meg a Szerémségből és Szlavóniából is jól ismert Lasinja kultúra leletanyaga a Dél-Dunántúlon. Magyarországon elsőként megismert lelőhelyeinek elterjedése alapján Balaton csoportnak nevezték a feltűnt idegen népességet, melynek emlékanyaga teljes egészében különbözött a Lengyeli kultúráétól. A korábban egységesen kezelt rézkori Balaton csoport három fázisa helyett az újabb kutatási eredmények alapján két különböző kultúra, a Lasinja (Balaton I.) és a Balaton II—III. jelenti a középső rézkort. A Balaton - Lasinja I. kultúra létrejöttében etnikai változás, migráció is szerepet játszott: a Közép- és Észak-Balkán területéről felhúzódott népesség — a Lengyeli kultúra népességével ötvöződve — balkáni jellegű anyagi kultúrát hozott létre a helyi települési mód, az egyrétegű telepek folyamatosságával. A népmozgást — láncreakció-szerű változásokat okozva — a legkorábbi sztyeppei lótartó pásztornépek nyugat-délnyugat irányú elmozdulása indította el.22 A Balaton - Lasinja I. kultúra fő edényformái és kerámiadíszítése, továbbá fémművessége a Balkánról származott, ezzel szemben a Balaton II—III. kultúra fő edényformái és a díszítések közép-európai eredetűek. A középső rézkor végén az alpi rézművesség kibontakozásával párhuzamosan elsősorban közép-európai kulturális hatások érvényesültek a területen.23 E rézkori kultúrák magyarországi emlékanyagának körülhatárolását KALICZ Nándor végezte el, aki a Balaton csoporton belüli területi és időrendi különbségek meghatározásában a siklósi és a pécsbagotai ásatások eredményeit is felhasználta.24

Siklóson, a 2. sz. téglagyár agyagbányájában BÁNDI Gábor végzett leletmentő ásatást 1967-ben. Ekkor kerültek elő egy kisebb gödörben, továbbá szétszórtan az ásatási területen a kultúra telepmaradványai és szórvány kerámiatöredékei.25 A csekély leletanyag mégis fontos, mert tisztán képviseli a máshol is elkülönülten jelentkező Balaton - Lasinja I. kultúra emlékanyagát.26 Az időszakra jellemző a gondosan simított felületű, olykor fényezett, jó kidolgozású, sötét színű kerámia: nyújtott kettős kónikus és hordó alakú edény, kettős csonka kúp alakú tál, egyfülű korsó, harangos csőtalpú tál, gyakori a nyéllyukas kanalak előfordulása. A lelőhelyek lényegében telepeket jelentenek, külön temetőket még nem ismerünk. Eddig csak néhány szórványos, magányos csontvázas sír került elő a telepeken vagy azok mellett. A kisméretű telepek az alacsonyabban fekvő vízpartokon és a magasabb domboldalakon egyaránt előfordultak, s a legszélsőségesebb domborzati- és talajviszonyokhoz alkalmazkodtak, de a legtöbb telephely a folyóvizek mellett, patakok mentén helyezkedett el.

A kultúra erődített telepére bukkantunk Göntér alatt, a várost elkerülő út nyomvonalán végzett földmunkák során A több mint száz méter hosszan elnyúló magaslaton keskeny árok övezte a település magját, ahol három földbe mélyedő ház és négy gödör metszetét figyelhettük meg. Északon kettős, mély árok, délen sekély árok és természetes vízjárta lapos védte a területet. A vékony települési réteg, az előkerült néhány edénytöredék a Balaton kultúra időszakára keltezi a lelőhelyet, de nem teszi lehetővé a település korának és népességének pontos meghatározását. Nem tudjuk, mikor települt ide, meddig élt itt a kultúra népe, lehetett-e kapcsolat e — vélhetően rövid életű — telep és a közeli, téglagyári telep lakói között. Kérdéseinkre csak a területen végzett rendszeres régészeti kutatás eredményei adhatnak választ.

Miután a korábbi kulturális kereteket megtörve az Al-Duna vidékét, az észak-balkáni és tiszántúli területeket korai sztyeppei pásztortörzsek szállták meg, a Kárpát-medencében is jelentős politikai-etnikai átrendeződés zajlott le. A térség új, meglepően egységes anyagi kultúráját az őshonos népesség és a beáramló sztyeppei népcsoportok hatására délről, legalább Ana-tóliából kiinduló népmozgással a Balkán felől érkező erőteljes bevándorló néphullámok alakították ki. A késői rézkort a hatalmas területen elterjedt, több csoportra és időrendi fázisra bontható Pécel-Badeni kultúra képviseli az i. e. 4. évezred végétől.27 A gazdaság alapja a nagyállattartás, a szarvasmarha-tenyésztés. Régészeti leletek bizonyítják, hogy e kor vívmánya a szarvasmarha fogatolása és a tömörkerekes kocsi használata.28 A délről érkezett népcsoportok hatására — az állattartás túlsúlya mellett — ismét előtérbe került a földművelés, ennek megfelelően valamivel hosszabb életűvé váltak a telepek is. A felszínre épült, téglalap alakú házaktól az ovális kunyhókig többféle házforma ismert. Ahogy a földművelés újra nagyobb szerephez jutott — az előkerült lapos idolok és a nőalakot ábrázoló edények tanúsága szerint — az anyaistennő tisztelete is visszanyerte korábbi jelentőségét. A Pécel-Badeni kultúra idején terjedt el tömegesen a halotthamvasztás szokása. A halottak hamvait őrző urnák között is találtak ember alakú edényeket. A vallási élet jellemző emlékei a szarvasmarha-kocsitemetkezések és azok az áldo-zógödrök, melyekben a feláldozott szarvasmarha (néhol az elejtett szarvas) csontváza mellett a ceremónia során használt edények, ivócsészék töredékei is előkerültek. A vallásosság e gyökeresen új elemei a szarvasmarha megnövekedett szerepét, illetve az emberek közötti társadalmi és vagyoni különbséget tükrözik. A kultúra emlékanyagában csak kevés nyoma maradt a nagyállattartó életmóddal szorosan összefüggő társadalmi rétegződésnek. A korábbi korszakhoz képest jóval kevesebb réztárgy ismert ebből az időszakból. Ennek egyik magyarázata lehet a fejlettebb, de lényegesen bonyolultabb, a termésréz helyett jórészt már szulfidércet alkalmazó, égei eredetű rézművesség megjelenése is.

A jellegzetes, déli eredetű, fémedények formáját utánzó, kannelurás díszítésű agyagedények, a „halbárka alakú edények" és a szertartások során használt kétosztatú tálak Baranya megye területén — elsősorban a Mecsektől délre — több lelőhelyről ismertek.29 Dél-Dunántúlon jól körvonalazható a kultúra klasszikus időszakának egy helyi csoportja. Leletanyagának jellemzői a besimításokkal díszített korsók, magas fülű merítőedények és fülesbögrék, pontsorral és hálómintával díszített tálak.

A késői rézkorban a népesség növekedésével a telepek száma is nőtt; a korábbi korszakokkal összevetve — amikor is a Lengyeli kultúra vagy a Balaton kultúra telepei egyenletes eloszlásban találhatók a megye területén — a Mecsektől délre megfigyelhető a lelőhelyek számának növekedése. A Villányi-hegységtől délre azonban nem nőtt a településsűrűség; csak Nagyharsány30 és Villány31 határából ismert telepre utaló szórványlelet, valamint Beremenden találtak feldúlt sírból származó kerámiát.32

Siklóson két közeli lelőhelyről kerültek elő a kultúra emlékei: a kórház épülete előtt és a 2. sz. téglagyár területén. A kórház előtt tereprendezéskor szórvány leleteket találtak, régi feljegyzések szerint 1910-ben SZŐNYI Ottó nagyobb ásatást is végzett a lelőhelyen (Tapolcza u. 4.), ahol több mészbetétes edénytöredéket gyűjtött.33 A leletek egy része szétszóródott, a múzeum gyűjteményébe került töredékek között talált pontsor- és zegzugmintával díszített tálak, simított felületű fülesbögrék, mericék és egy lapos, ívelt nyelű agyagkanál töredéke a Pécel-Badeni kultúra emléke. A leletkörülményeket nem ismerjük, nem tudjuk, hogy telepről vagy temetőből származnak-e.34 Bizonyosan telepről származik a 2. sz. téglagyár felhagyott agyagkitermelő-gödrének oldalában, hulladékgödörben, állatcsontok és paticsdarabok mellett, terepbejárás során talált néhány edénytöredék.35

A későrézkor végén ismét balkáni kultúrák hatására változott meg a Dél-Dunántúl etnikai-kulturális képe: az egyre bővülő kapcsolatok a Pécel-Badeni kultúra déli peremén mind több változást eredményeztek, amelyek kulturális átformálódáshoz vezettek, ugyanakkor a szomszédos déli területekről induló kisebb népmozgások etnikai átrendeződést segítettek elő. A kultúra késői időszakában így kialakult Kosztolac csoport leletei területünkön eddig nem kerültek elő.

A Kárpát-medencében a rézkor és a korai bronzkor fordulója az i. e. 3. évezred első harmadára tehető, amikor a Balkán északnyugati részén létrejött Vucedoli kultúra települései Délkelet-Dunántúlon is feltűntek.36 Legjelentősebb baranyai lelőhelye, Zók-Várhegy után magyarországi megjelenését Zóki kultúrának is nevezik. A sűrűn beépített, árkokkal, földsáncokkal körülvett telepek rendszere a kultúrán belüli magas szintű szervezettséget, a bronzművesség elterjedése — a fejlett, égei eredetű fémművesség ismerete, a réz szulfidérceinek hasznosítása, a kétrészes formába öntött nyélcsöves balták és vésők, fújtatók és öntőtégelyek használata — a mesterségek magas fokú specializálódását, a munkamegosztás fejlődésének új szakaszát jelenti. Siklóson a kultúra jelenlétére csak a 2. sz. téglagyár területén, terepbejárás során talált néhány szórvány cserép utal.37

A Vucedoli kultúra helyét a Dél-Dunántúlon a Somogyvár-Vinkovci kultúra foglalta el. Bándi Gábor Siklós-Göntér lelőhelyről, a korszak telepről származó szórványos edénytöredékeit említi,38 a telep helyét azonban terepbejárásom során nem sikerült azonosítani.39

A bronzkor középső vagy „virágzó" szakasza i. e. 19-18. században kezdődött. A korszakot a kiteljesedett bronzkori életmód sajátosságai: a népesség törzsterületének állandósulása; a felesleg, mint cserealap termelésére folyamatosan képes gazdaság; a cserekereskedelem révén megszerzett nyersanyagra épülő, a növekvő igényeket kielégíteni képes fémművesség széleskörű kibontakozása jellemezte.40

A dunántúli mészbetétes edények népe kultúrája41 a közép-európai litzenkerámiás mészbetétes népesség északnyugat-délkelet irányú bevándorlásához kapcsolható; egy egységes korai időszakra, majd — az őslakossággal való összeolvadás mértéke és az őslakos népcsoportok eltérő jellege alapján — fiatalabb időszakában két (észak-dunántúli és dél-dunántúli) etnikai csoportra osztható.42 A dél-dunántúli csoport elterjedési határát a Balaton-Sió-Duna vonala, délen a Dráva jelentette, ezen belül 3 helyi csoport szállásterülete körvonalazható. Az első a Kapos-Kop-pány-Sió völgyeiben települt, a második a Pécstől délre eső lankás vidéket szállta meg (fontosabb lelőhelyei: Pécs, Baksa, Túrony, Siklós), a harmadik egység a Duna-Dráva-szög síksági területén lakott (ismert lelőhelyei: Csuza, Vörösmart, Villány, Bóly).43 A falvak alacsonyabb vízparti dombokon települtek, elszórtan lazán rendezettek voltak: több kisebb gödörház alkotott egy települési egységet.

A jellemző településszerkezet megismeréséhez a Túrony-Hosszúföldek-Kosaras lelőhelyen 1962-ben végzett leletmentő ásatás eredményei is hozzájárultak. A falutól északnyugatra egy patkó alakú vízjárta meder egy észak-dél irányú, környezetéből jól kiemelkedő dombot fog közre. A dombvonulaton nagyobb foltokban elszórtan telepnyomok figyelhetők meg. BÁNDI Gábor az itt végzett leletmentés során egy — felszíni leletek alapján is meghatározható — telepegységet tárt fel, amely 3 kisméretű házból és a hozzájuk tartozó gödrökből, valamint egy nagy központi tűzhelyből állt.44 Két lelőhelyen, Szebényben és Pécs-Szabolcson egy-egy nagyméretű, téglalap alakú, gödrös szerkezetű lakóház és a hozzá tartozó kisebb gödrök, melléképületek alkottak egy zárt települési egységet egy olyan falun belül, amely több, egymástól távolabb álló házcsoportból épült fel.45

Az állattartó-földművelő népesség nem alakított ki hosszú ideig használt települési központokat, települési rendje inkább a helyváltoztatást igénylő pásztorkodó életmódot tükrözi. Az egész kultúra területén a hamvasztásos temetkezési szokás terjedt el, a Dél-Dunántúlon kizárólag a szórthamvasztásos rítust alkalmazták. A sírokat egyszerű, ovális vagy szabálytalan, nem túl mély gödörbe ásták, s talán a halott életkorától függött a sírgödörbe helyezett edények száma, gyakran 10-17 gazdagon díszített mészbetétes kerámia is került a sírba. Egyébként is a dél-dunántúli csoport kerámiaművességének legfontosabb jellemzője a nagyon gazdag, széles sávos és vonalköteges mészbetétes díszítés.

A kultúra területén viszonylag jelentős mennyiségű bronztárgy ismert a kor arisztokráciájának sírjaiból, nagyobb mennyiségben pedig a különböző okokból földbe rejtett kincsekből. Ilyen kincslelet területünkhöz legközelebb Kóróson került elő.46 Fejlett, sajátos jegyekkel rendelkező, önálló bronzipar bizonyítékai a telepeken előkerült, kincsleletekben gyakran előforduló keresztbordás, fésűs és félholdas csüngők, köpűs lándzsák és nyélcsöves csákányok öntésére szolgáló öntőminták. Gyakori a kerek, átfúrt korong, fecskefarkú és ember alakú csüngő, visszapödrött végű karperec. Több olyan bronztárgy is előkerült, amely a szomszédos Duna-vidéki kultúrákban is megtalálható: szemüvegspirál csüngő, szív alakú lemezcsüngő, lemez- és spirálcsövecske, lemez lunula, spirál kartekercs, kúpos-, lemez- és gömbfejű tű, középbordás négyszeglyukas tőr, ívelt élű peremes véső. A munkaeszközök és fegyverek készítéséhez már kizárólag bronz nyersanyagot használó központi műhelyek többé-kevésbé azonos tárgyakat gyártottak és azokkal látták el a vonzáskörzetükbe tartozó vidék lakóit. A nagy dunántúli műhelyek az i. e. 2. évezred első századaiban, az Alpok térségében kialakult középeurópai fémművességi központ hatása alatt működtek.47

A középső bronzkor idején, területünkön a településsűrűség jelentős növekedése figyelhető meg. BÁNDI Gábor számításai szerint a mészbetétes edények népe kultúrájának legalább 300 települése lehetett a Dél-Dunántúlon, s a vizsgált területen a telepek és temetők aránya nagyjából kiegyenlített. A Baranyában ismert, pontosan meghatározható lelőhelyek telep-temető aránya alapján a megtalált 4 temető mellett 4 (6) telep lehetett Siklós területén: ez valamivel magasabb szám, mint a kultúra területén számított, átlagos településsűrűség alapján várható.

Először 1906-ban találtak mészbetétes kerámiát Siklóson: a temető területén hamvasztásos sírokból származó edények kerültek elő. A leletkörülményeket nem ismerjük, Kiss Nep János ajándékaként, Krasznay Mihály útján jutott a hat kis edény a pécsi múzeumba.48 Forma, méret és díszítés alapján a leletanyag teljesen egységes, feltehetően egy sír melléklete:

Négy évvel később dr. Kregczy Ottó igazgató főorvos ajándékozott a múzeumnak mészbetétes díszű edényeket, melyek a kórház épülete előtti terület parkosításakor kerültek elő.49 Bár a lelőhelyen 1910 októberében SZŐNYI Ottó ásatást is végzett - 120 cm mélységben 307 db mészbetétes edényt és edény töredéket, egy kis bronztöredéket gyűjtött —, a pontos leletkörülményeket nem ismerjük.50 BÁNDI Gábor a „Középső bronzkori hamvasztásos temetők Baranyában" című tanulmányában azt írta, hogy a leletek közül négy edény került a Janus Pannonius Múzeumba, s legalább két hamvasztásos rítusú sír előkerülését feltételezte.51 A közölt négy kerámia (JPM. ltsz.: 283.1-2., 305.1-2.) (2. kép a- d.) mellett SZŐNYI Ottó ásatásából még három egész edény (JPM. ltsz.: 1030.1-3.) és több mint 70 kerámiatöredék (JPM. ltsz.: 1026) van a pécsi múzeum régészeti gyűjteményében. Az edények:

A siklósi helytörténeti gyűjteményben 2 db mészbetétes díszű, füles bögre található. Előkerülésük helye ismeretlen, de feltételezhető, hogy a város területéről, talán valamelyik ismertetett lelőhelyről származnak.

Csukma pusztától délre, az orgoványosi homokbánya területén, 1990-ben ECSEDY István végzett leletmentő ásatást; a temetőből 4 gazdag kerámiamellékletes, szórthamvasztásos sírt tárt fel.52

A Siklós-nagyharsányi út déli oldalán elterülő 2. sz. téglagyár bányagödréből 1956-ban több szórvány lelet került a múzeumba.53 A téglagyár keleti oldalán emelkedő dombot használták agyagkitermelésre, itt, a domb déli lejtőjén 1956. április közepén LAKATOS Pál 4 szórthamvasztásos sírt tárt fel.54 DOMBAY János 1957. december 23-án tartott helyszíni szemléjén, a téglagyár területén, a kitermelőgödör északnyugati oldalán földbeásott bronzkori lakóházat figyelt meg.55 A lelőhelyről- ajándék, beszolgáltatás, vásárlás útján - még évekig kerültek kerámiatöredékek a múzeumba,56 mígnem 1966-tól BÁNDI Gábor rendszeres ásatást kezdett a területen.57 Egy ház és több gödör feltárásával a temetőhöz tartózó telep is előkerült. A mészbetétes edények népének telepe egy nagyjából nyugat-kelet irányú, hosszú dombvonulaton húzódott, melyet délkelet felé mély mocsaras völgy szegélyez. Nem ismerjük sem a temető, sem a telep pontos kiterjedését, annyi azonban bizonyos, hogy a temető a telep közelében, attól néhány száz méterre volt. Még e temető és a közeli lelőhelyen, a mai köztemető területén talált hamvasztásos sírok összetartozása, vagyis egy temetőbe sorolása sem elképzelhetetlen. Nem tudjuk, hogy a temetőt mikor nyitották, a szórványként múzeumba került sírleletek nem tekinthetők hitelesnek; a gazdagon díszített mészbetétes edények nem választhatók szét sírok szerint. A leletanyag azonban teljesen egységes, a temetőt a mészbetétes edények népe dél-dunántúli csoportja használta.

A Mecsektől délre eső területen, a Duna-Dráva háromszögben a csoport élete tovább folytatódott akkor is, amikor a koszideri időszak kezdetén, a Duna-vidék kultúráinak belső átrendeződése időszakában a szomszédos területet a Szeremle csoport népessége foglalta el. A 2. sz. téglagyár területén és a kórház előtt feltárt temető anyagában is található néhány, az egy ideig párhuzamosan élő, szomszédos népcsoporttól idekerült jellegzetes kerámia (1. kép e.), a telep jelentős Szeremle csoporthoz tartózó leletanyaga pedig már e népesség megtelepedését bizonyítja a területen.

A Szeremle csoport a mészbetétes edények népe észak-dunántúli csoportjából, az első halomsíros betörések miatt megindult népmozgások hatására jött létre. A népesség délkelet irányú elmozdulása nyomán a Sió-torkolat vidékén alakult önálló kulturális egységgé, majd a lakosság egy része Délkelet-Dunántúlra és a Duna mentén délebbre költözött. A települések mindig alacsony vízparti dombokon helyezkedtek el, egyrétegűek, a házak, gazdasági épületek félig földbesüllyesztettek. Lakóház csak Siklósról ismert: kisméretű, téglalap alakú, tetőszerkezetét oszlopok tartották, a házban agyagból tapasztott egyszerű tűzhely volt. A csoport tárgyi emlékeinek meghatározásában, több történeti kérdés megválaszolásában támaszkodtak a kutatók a siklósi telep anyagára.58

A telep életét a Halomsíros kultúra megjelenéséig lehet követni. A Rajna és az Alpok közti területről kiindulva szállta meg a Kárpát-medence területét a Halomsíros kultúra népe. Nevüket az eredeti törzsterületükön általánosan használt temetkezési módjukról, kővel, halommal borított sírjaikról kapták. A halomsíros népesség több hullámban érkezett a Kárpát-medencébe. Az első halomsíros mozgás a középső bronzkor végén, a késő bronzkor elején a Dél-Dunántúlt is elérte. Erre döntő bizonyítékot éppen a Siklós 2. sz. téglagyár területén feltárt telep adta, ahol a dél-dunántúli mészbetétes edények népét a középső bronzkor végén odatelepült Szeremle csoport, majd az első hullámmal érkezett korai halomsíros népesség váltotta fel. A siklósi telep felső rétegeiben pedig az újabb letelepülők, a késő halomsíros népesség emlékanyaga került elő.59

A késő bronzkor anyagi kultúrájára a mészbetétes díszű edények eltűnése, új típusú kerámia- és bronzipar megjelenése jellemző. A kor bronzipara már nem érte el a halomsíros vándorlás előtti bronzművesség mennyiségi és minőségi színvonalát. Ennek nyilvánvalóan a gazdasági-társadalmi körülmények megváltozása volt az oka, amelyet a harcias és pásztorkodó életmódot folytató halomsíros törzsek betelepedése okozott az évszázadok óta békésen fejlődő állattartó-földművelő kultúrák életében.

BÁNDI Gábor 1966-1969. között megkísérelte a késő bronzkori telep lehető legnagyobb, összefüggő részét feltárni. Ásatásai során több gödörház, tűzhely és gödör, valamint a telep délnyugati szélén két, árokkal és cölöpökkel körülvett, fedetlen karám került elő. A telepet nem sikerült teljesen feltárnia; a lelőhely azonosításakor a felhagyott bányagödör északi falában egy ház és több gödör maradványát figyelhettem meg, a keleti és a déli oldalon pedig számos — az utóbbi időben megbontott gödrökből származó — kerámiatöredéket, patics- és csontdarabot találtam. Közel — talán a telep dél-délkeleti kiterjedését jelezve —, a Széchenyi-dűlő vízjárta laposba nyúló, kis magaslatain, felszíni gyűjtésből, két foltban telepről származó cserepek kerültek elő.60 A nyugat-kelet irányú hosszú dombvonulat, amelyen a halomsíros telep is előkerült, a Nyerges-dűlőig húzódik. A vízközeli, délre hajló lejtőkön paticsos, hamus-fekete, égett foltokban talált cserepek bizonyítják, hogy a magaslat a késő bronzkor folyamán végig lakott volt. A megtalált településnyomok több kisebb, közeli tanya vagy egy többször megújított, nagyobb telep részei lehettek.61

Területünk virágkorát élte ebben az időszakban. Bár jelentős népmozgással járt, még a középső és késő bronzkor közötti korszakváltás sem volt kifejezetten háborús időszak ezen a vidéken. A telepek megszakítás nélkül lakottak voltak a korai, a késői halomsíros korszakban, és az azt követő régibb urnamezős időszakban is.

A Kárpát-medencében, az utolsó halomsíros néphullám letelepedésével, az i. e. 12. században kialakultak a késői Halomsíros kultúra különböző csoportjai. A Baranya megyei telepek anyaga - a Dunántúl hasonló korú leletei közül - leginkább a Balaton-felvidéki csoporthoz hasonló. Rokon vonások fedezhetők fel a dél-alföldi csoporttal is a fejlődés azonos menete, a csoport életének jelentős törés nélküli fejlődése alapján, aminek magyarázata lehet anyaguk azonos, közös történeti előzménye. Rokonságukat csak megerősítette egy újabb, későbronzkori, mindkét területet érintő nyugati néphullám.

Az így kialakult békés fejlődését szakította meg egy új, lényegében rokon urnamezős vándorlás az i. e. 11. században. A Duna mentén érkező népesség a Dunakanyar és Fejér megye területén letelepedve a Váli csoportnak nevezett, helyi színezetű, urnamezős egységet alakította ki. Nagy tömegű kincslelet került ekkor földbe a Dunántúlon, különösen Dél-Dunántúlon, a legtöbb éppen Baranyában. Furcsa ellentét, hogy éppen itt, ahol ez a kincstömeg jelzi a nyugtalan időt, esetleg háborús viszonyokat, a telepek egy része a fiatalabb urnamezős kultúra idején is lakott volt, az élet, akárcsak a korábbi halomsíros mozgások idején, törés nélkül folytatódott. Mindez annak a jele is lehet, hogy az az urnamezős hullám, amely a Váli csoportot hozta létre Észak-Dunántúlon, csak közvetve érintette a területet, itt ebben az időszakban is megfigyelhető a korábban ismert települési folytonosság, változás nélküli élet. A dél-dunántúli urnamezős csoport fiatalabb szakaszában, az i. e. 10. században, sőt az i. e. 9. századba nyúlóan is megőrizte sajátos, különálló jellegét.

A Kárpát-medencében és ezen belül a Dunántúlon a késő bronzkor utolsó szakasza a nyugatról érkező fiatalabb urnamezős hullám letelepedésével kezdődött, ez az utolsó hullám lezárta és egyben kiteljesítette az Urnamezős kultúra legkeletibb része, a Kárpát-medence birtokba vételét. A korszak végét az Alföldön megjelenő keleti nomád nép, az ún. preszkíta népesség letelepedése jelentette az i. e. 9. század derekán. A Tiszántúlon kialakult a Mezőcsáti csoport, amely anyagi kultúrája alapján már a korai vaskort jelentette: népessége ismerte és használta a vasat. A Dunántúlon ez még nem jelentette az urnamezős hatalom végét. Az csak az i. e. 8. század folyamán következett be, amikor a kelet-alpi Hallstatt kultúra népe terjesztette ki hatalmát a Duna vonaláig.

A Dunántúlon a nagy sírszámú, sírhalmok nélküli temetőiről, urnás, hamvasztásos temetkezéséről elnevezett Urnamezős kultúra az i. e. 13. század végén - 12. század elején késő halomsíros népi-kulturális alapokon jött létre.62 A korai időszakban települései is ott voltak, ahol azelőtt a Halomsíros kultúra telepei. Csak a kultúra teljes térhódítása után változott meg területének települési képe. A nagy kiterjedésű földműves falvak sík vidéken, vízzel és mocsárral körülvett földhátakon, a folyóvölgyeket kísérő domboldalakon találhatók, de benépesültek a korábban lakatlan hegyvidékek is: települések jöttek létre a hegyek déli és délnyugati lejtőin, magaslati telepek létesültek a hegytetőkön és a hegységek belsejében. A domboldalak, magaslati telepek lakói állattartással, pásztorkodással foglalkoztak, a jól védhető hegytetőkön, a törzsi-nemzetségi arisztokrácia lakóhelyeihez közel jöttek létre a jelentős bronzműves központok is. A Rajnától az Alpokon át a Tisza vonaláig terjedő urnamezős kultúrkör egész területén jellemző a bronzművesség felvirágzása, a bronzipar korábban soha nem tapasztalt magas színvonala és óriási méretű tömegtermelése. Ennek helyi tényezője lehetett az a konszolidációs folyamat, amit a halomsíros hódítást követő békés időszak tett lehetővé a Kárpát-medencében. A Dunántúl bronzművessége a kelet-alpi, Baierdorf-Velatice típusú bronziparhoz kapcsolható. Területünkhöz közel két nagyobb bronzműves központ működött: az egyik a Nyugat-Mecsek déli peremén, Pécs-Jakabhegy és Pécs-Makár magaslati telepein, a másik pedig a Kapos-völgyben, Kurd és Lengyel telepein. A régészeti kutatás ezt a dél-dunántúli bronzipart a kurdi típusú bronzművesség néven írta le, és az i. e. 12-11. századra keltezte. Épp a dél-dunántúli bronzleletekben előkerült, nagyszámú, a bronz anyagának egyre jobban megfelelő használati eszköz (tokos balta, egyélű kés, ívelt sarló) bizonyítja, hogy az iparosok termékeik nagy részét a falvakban élő földművesek számára készítették. Ezzel biztosították a korábbinál sokkal intenzívebb gazdálkodást. A bronzműves központok termékeit kereskedők juttatták el a távoli területekre. Az így kialakult munkamegosztás tette lehetővé az iparosok és a kereskedők elkülönülését a még erődítés nélküli magaslati telepeken.63

Siklós határában is megfigyelhető a településszerkezet változása. Míg a Széchenyi-dűlő - Nyerges-dűlő környezetéből alig kiemelkedő dombvonulaton tovább folytatódott az élet, a vízzel és mocsárral körülvett földhátakon, új telepek jöttek létre a Tenkes lábánál. Máriagyűd -Alsóköves-föld vízközeli, délre hajló lejtőjén nagy kiterjedésű telep maradványai: tüzelésnyomok, hamus foltok, paticsdarabok, kerámia töredékek, állatcsontok,64 a Csukma-dűlőben, a hegy déli lejtőjén telepről származó kerámiatöredékek kerültek elő.65 A határhasználat, az intenzív földművelés, minden gazdálkodásra alkalmas földterület kihasználásának bizonyítékai a Rákóczi-dűlőben, egy észak-dél irányú dombháton és a Schneider-tanya környékén talált, rendszeres terepbejárásból származó szórvány leletek.66

Nem dönthető el, hogy az ismert téglagyári telephez közeli telepről vagy egy (ismeretlen) bronzleletből származik a Vida-féle téglagyár telepén talált, szépen díszített, egyélű bronz kés. Az utóbbi mellett szól, hogy a lelőhelyen más régészeti lelet nem került elő, településnyomot nem találtam.67 Bizonytalan a „gyűdi kincslelet" is. Nem ismerjük sem a leletkörülményeket, sem a leletegyüttes összetételét, s mivel a bronzlelet ma már nem található a gyűjteményben, pontos kora is meghatározhatatlan. Feltételesen mégis a Dél-Dunántúl későbronzkori fémművességének emlékei, a régibb urnamezős korszak végén, az i. e. 11. században földbe került kincs- és raktárleletek közé sorolhatjuk őket.

A közép-európai vaskori kultúrát, a vas ismeretét és a vasgyártás technológiáját a Hallstatt kultúra népe hozta a Dél-Dunántúlra az i. e. 8. században. A korai vaskor végén, i. e. 6. századtól kezdve az illyrrel rokon nyelvet beszélő pannonok lakták a Dél-Dunántúlt, ők e vidék első írott forrásokból ismert, név szerint is említett lakói. Az eddig feltárt két baranyai lelőhely, a nagy sírszámú szentlőrinci temető és a Beremenden talált gazdag fejedelmi temetkezőhely anyaga adott lehetőségét a terület etnikai, kulturális, kereskedelmi kapcsolatainak meghatározásához, a korszak társadalmi, történeti vizsgálatához.68

A Baranya - Kelet-Szlavónia - Szerémség területén körvonalazható kulturális egység az i. e. 4. század utolsó harmadáig szinte háborítatlanul élt ezen a területen. A kelta hódítás — a régészeti leletek és az írott források tanúsága szerint — az i. e. 4. század elején érte el a Kárpátmedencét, a Dél-Dunántúl megszállására az i. e. 4. század közepétől vannak régészeti adatok. A terület pannon lakói azonban ellenálltak a hódítóknak, azok csak hosszú harcok után, fokozatosan tudták leigázni őket. Az őslakosság a kelta uralom alatt is megőrizte kultúráját, s amint az i. e. 2. század végétől külső támadások, belső viszályok miatt egyes kelta törzsek hatalma meggyengült, ismét vezető szerephez jutott. Ennek régészeti nyomait ugyan eddig nem lehetett kimutatni, bár a korszak kutatói kísérletet tettek emlékanyaguk körülhatárolására, az írott forrásokban ekkor tűnik fel először a nevük.69 A népnév több törzs összefoglaló neve lehetett. A görög történetíró, Strabon szerint a Dráva völgyében az andizetes és breuces törzs jelentette a pannonokat. Jelenlétüket és jelentőségüket mutatja, hogy a római helynévadásnak megfelelően a foglalás után szervezett új tartomány, Pannonia provincia neve is a rómaiakkal szemben legnagyobb ellenállást kifejtő pannonok nevéből származott, sőt később e területen a római feliratos kőanyagon szereplő személynevek jó része is illyr-pannon eredetű.

Az utolsó őskori nép, mely vidékünkre érkezett a késői vaskorban, a kelta volt.70 A Dunántúlon ők voltak a vas széleskörű elterjesztői. Vasból készültek a fegyvereik (kardok, lándzsák, nagyméretű felfüggeszthető kések, pajzsfogantyúk), a mezőgazdaságban is új, hatékony eszközöket honosítottak meg (ők használtak először vas ekepapucsot, vas sarlót, kaszát), s a leletanyagban gyakoriak a vas ollók, melyek a mai gyapjúnyíró ollóra emlékeztetnek. A görögöktől tanulták meg a fazekaskorong használatát, így velük kezdődött területünkön a korongolt edények készítése. Az edények kiégetése is tökéletesebb lett, mint korábban volt, díszítésük azonban jóval egyszerűbbé vált. Fejlett gazdaságuk tette lehetővé a pénz használatát. A kelta ezüstpénzverés is közvetlen görög mintára vezethető vissza, de a késő kelta törzsi központokban már bronzból készült utánzatokat vertek.

Történetük egyes mozzanatairól, törzsi elnevezéseikről, szokásaikról, társadalmi tagolódásukról már antik források tudósítanak. A korabeli történetírók adatai és az ismert régészeti leletek alapján lehet megrajzolni a Kárpát-medence megszállásának, a kelták betelepülésének menetét is. A korai szállásterületről, Bajorország, Svájc, Csehország területéről indult nagy vándorlás az i. e. 4. század elején érte el a Kárpát-medence nyugati felét. Oka talán a túlnépesedés lehetett, bár nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gazdag földbirtokos arisztokrácia tagjai indítottak hódító hadjáratokat hatalmuk és területeik kiterjesztésére. Régészeti adatok igazolják a Dunántúl kelta foglalását: valamikor az i. e. 4. század első negyedében törtek be az első csapatok, bár akkor még csak a Dunántúl északnyugati részét szállták meg, az i. e. 4. század végére — északnyugat-délkelet irányban terjeszkedve — a Dél-Dunántúlig jutottak. A kelta hagyományban sokáig fennmaradt a szomszédaikkal vívott harc emléke: a századokkal később élt kelta származású történetíró, Pompeius Trogus szerint hosszú évekig harcoltak, míg sikerült leigázniuk az őslakos pannonokat. Az ide érkezett kelták a Rajna-vidékről vándoroltak el, de az első betelepülő törzsek nevét nem ismerjük.

Az i. e. 3. század elején újabb kelta népcsoportok nyomultak be a Dunántúlra, és a területen átvonulva betörtek a Balkán-félszigetre. Az invázió messze nyugatról indult. A hadjáratokban például olyan Közép-Rajna-vidékről származó törzsek is részt vettek, amelyek a germán terjeszkedés miatt területeikről kiszorulva vezető szerepet játszottak az újabb kelta vándorlásban. Amikor i. e. 279-ben a Delphoiig előretörő kelták vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak visszavonulni, egy csapatuk a Duna-Dráva-Száva közötti területen, a Száva torkolatvidékén telepedett meg, és scordiscusnak nevezte magát. Az írott forrásokból nem derül ki, de rajtuk kívül nyílván más visszavonuló kelta törzs is maradt a Dunántúlon, s ezzel a délről történt betelepüléssel vált teljessé a kelta megszállás, a terület sűrűbb benépesítése.

Baranya megyében, az i. e. 3-2. században a Balkánról visszatérő csapatok maradványai, majd a scordiscusok Száva torkolattól fölhúzódó kisebb csoportjai telepedtek le. Annak ellenére, hogy ettől az időtől kezdve a Drávától északra eső rész is biztosan kelta uralom alatt állt, a területen csak néhány szórvány lelet került elő.

Siklóson BÁNDI Gábor 1969-ben a bronzkori telep ásatásán, egy gödörben kerámiatöredéket talált, talán egy kelta telep nyomára bukkant.71 Lehet, hogy Siklós határából származik az a vas lándzsahegy is, amelyet 1909-ben Túli György ajándékozott a múzeumnak.72 A közelben, Kistapolcán hosszú vas kard, Siklósnagyfalu határában karddal, lándzsával, pajzzsal felfegyverzett harcos sírja került elő.73 A leletanyag töredékessége ellenére is feltűnő a fegyverek viszonylag nagy száma. Ennek magyarázata részben a társadalmi berendezkedésben, részben a dél-dunántúli kelták i. e. 2-1. századi történetében rejlik. A keltáknál a vezető réteg a harcosokból és a papi rendből állt. A Baranya megyei anyagban a katonai vezető réteg jelenléte hangsúlyozottabban jutott kifejezésre: a foglalás körülményei, majd a közeli harci események miatt — bár nem tartozott közvetlen scordiscus területhez, de mint ahhoz csatlakozó peremvidék, feltétlenül érinthették a szomszédos változások — a katonák jelentősége állandósult. Az okorági lelethez hasonlíthatjuk azt az ezüstkincsleletet, amelyet SZÁRAZ Antal említ 1891-ben. A „siklósi kincs": két hengerded tekercs, két fibula és egy karperec (a leírás szerint ez csupán a lelet egy része!) gazdag nő, talán valamely katonai vezető hozzátartozójának sírmelléklete lehetett.74

Az egyes kelta törzsek, csoportok között — az i. e. 2. század végére — kialakult belső egyensúlyt és nagyjából stabil hatalmi viszonyt a germán kimberek i. e. 114-ben bekövetkezett támadása zavarta meg. Ugyanebben az időben érték el a Száva- és Dráva-menti területeket Róma hódító törekvései is. A Kárpát-medence nagy részét birtokukban tartó kelták körül a scordiscusok hatalma tört meg legkorábban Az i. e. 80-as évektől kezdve már nem szóltak bele az események alakulásába, csak a meggyengült scordiscus uralom alól felszabadult pannonok fejtettek ki szívós ellenállást a rómaiakkal szemben. A Duna vonalát követő római előretörés i. e. 15-ben kezdődött, az i. sz. 8-ig elhúzódó súlyos harcok, a sorozatos pannon-dalmata lázadások a Drávától délre eső területre korlátozódtak. Bár ettől az időtől számítják a Dráva-Száva köze és a Dunántúl római foglalását, az új tartomány katonai megszállása — először a déli és a határ menti területek, a dunai határvonal biztosításával — fokozatosan ment végbe; egész Pannónia meghódítása csak az i. sz. 1. század közepén fejeződött be.

Munkánk keretei között még felvázolni is lehetetlen a korszak politikai eseményeit, társadalmi, gazdasági, kulturális változásait.75 A város határában előkerült régészeti emlékek bemutatására szorítkozva csak azt foglaljuk össze, amit a területet római kori történetéről a leletek alapján biztosan tudunk.

Siklós legkorábbi római kori emlékére Mecseki József magángyűjteményében találtam.

Bögre - Kihajló peremű, gömbös testű, finoman iszapolt, vékony falú, világosszürke kis edény, ép, magassága: 6,5 cm, a száj átmérője: 7,0 cm, a fenék átmérője: 4,1 cm, kora: i. sz. 2. század közepe (3. kép a.)

Előkerülésének pontos helyét nem lehet meghatározni, valahol a Tapolca domb alján bukkantak rá. A lelőhely azonosítása és ott további leletek előkerülése segíthetné a terület népességének megismerését. A kis edény a helyi ipar terméke: római mintára készült, de kelta műhelyhagyományokat őriz, a romanizálódó bennszülött lakosság hagyatéka.

A délkelet-dunántúli kelta (pannon) őslakosság szinte zavartalanul folytatta életét régi településein a római foglalás után is, a békésen megszerzett területeken ugyanis nem került sor a lakosság radikális megtörésére. A helyi közösségeket megtartották, a bennszülött lakosságot katonai felügyelet alatt álló igazgatási egységekre, civitasokra osztották. A civitas viszonylagos önállóságot élvező közigazgatási szervezet volt, amely idővel kedvezményeket kapott, míg végül a vezetőknek, majd a teljes közösségnek megadták a polgárjogot. A civitasok a városokkal, a katonáskodás rendszerével, a kialakuló úthálózatra épülő távolsági kereskedelemmel együtt az asszimilációt, az őslakók rómaivá válását segítették elő. A romanizációs folyamat végeredményeként már helyi jellegzetességekkel színezett, de egységes latin nyelvű és kultúrájú lakosság élt a területen. Az így létrejött közösség befogadó, asszimiláló erejét bizonyítja az a sírkő is, amelynek latin nyelvű feliratát egy Mátyás korában élt humanista, Antiquus feljegyzéséből ismerjük.76 A sírkövet — római szokás szerint — egy, a 3. század elején ide települt zsidó család állította elhunyt leánya emlékére.

A határvédelmi rendszer megszervezése után fokozatosan épült ki a tartomány közigazgatási rendszere és úthálózata. A belső úthálózat kiépítése a 2. század közepén fejeződött be, a század végére pedig összefüggő városhálózat jött létre Pannóniában.

Területünk, mint a provincia belső területi egysége, távol esett a Duna-menti határerőd rendszertől és a legkorábbi, legfontosabb hadiutaktól. Itt nem történtek korai városalapítások, ahol telepítéssel hoztak létre coloniákat, csak a meglévő, már romanizálódott bennszülött telepeket emelhették városi, municípium rangra. Nagyobb, városias jellegű településsel a megye területén Sopianae (Pécs) városán kívül talán csak Nagyharsányban számolhatunk. Siklós helyén a település méretét, jogállását nem ismerjük.77 Azt tudjuk, hogy lakói a 3. században már a római szokásokat követve temetkeztek, s elég tehetősek voltak ahhoz, hogy halottaiknak sírkövet állítsanak, díszes szarkofágot készítsenek.

A rómaiak hagyományos temetkezési rítusa a hamvasztás volt. A halottakat máglyán elégették, a hamvakat vagy közvetlenül a sírgödörbe szórták, vagy urnában helyezték a sírba, amely fölé oltárt vagy sírkövet állítottak. A temetkezéskor emelt síremlékek álló téglalap alakú, márványból vagy mészkőből faragott lapok, sztélék voltak. A 2. század végétől a hamvasztásos temetkezési szokást a holttest földbe helyezése, az un. csontvázas temetkezés váltotta fel. A tehetősebbek szeretteik számára kőkoporsókat, szarkofágokat készíttettek, a kőládákat háztetőre emlékeztető kőlappal fedték le. Általánosan elterjedt a téglából falazott sírláda, a téglasír, amelyet szintén nyeregtetőt formálva zártak le. A legrégibb időktől a birodalom bukásáig érvényben volt az a törvény, amely tiltotta a lakott területen történő temetkezést. A korai időkben a temetők a településekről kivezető utak mellett létesültek, később nagy, összefüggő parcellákban temetkeztek.

A siklósi vár udvarán látható szarkofág lelőhelyét, leletkörülményeit nem ismerjük; fogadjuk el, hogy valahonnan a város területéről került mai helyére, s nem később, távoli vidékről szállították ide. (Utóbbit az magyarázná, hogy a kőfaragványokat— a törvények tilalma ellenére építőanyag híján — a 4. században maguk a rómaiak is újra felhasználták.) A szarkofág hossza: 222 cm, szélessége: 106 cm, magassága: 86 cm, falvastagsága: 16 cm. Törött, hiányos. A kőláda előoldala díszített: az üresen hagyott feliratos mezőt faragott, tagolt keret, az un. noricumi-pannoniai csavart barokk dísz határolja. A díszítés, így a szarkofág készítésének kora is a 3. század első fele.78

A vár alatti magaslaton létezett egy római kori temető. Amikor 1932-ben a vár északkeleti sarkán az erkély alatti terasz beszakadt, a földmunkákkal párhuzamosan dr. FEJES György ellenőrzésével Benyovszky Móricné Batthyány Lujza ásatott; 1,5 m mélyen, egymástól 0,5-1,5 m távolságra 3 csontvázas földsír került elő. Ma már csak a család fotógyűjteményében talált ásatási felvétel tanulmányozható, így a temetkezések pontos korát nem lehet meghatározni.

Csak leírásból ismerjük azt az 1874-ben római sírból előkerült leletet is, amelyről ORTVAY Tivadar tudósít.79 Az ezüst nyélbe foglalt, markolatán karikákkal díszített tőr formájú vas eszköz egy gazdag temetkezés különleges melléklete lehetett.

A település fejlődését segítette, hogy a rómaiak a provincia belső úthálózatának kiépítésénél — a földrajzi adottságok mellett — a helyi lakosok korábban használt hagyományos kereskedelmi útvonalait is figyelembe vették. Így válhatott a római úthálózat részévé a Villányi-hegység déli lábánál korábban is használt, Siklós és Máriagyűd határát is érintő út: a megye déli részén egy K-Ny irányú útvonal, amely a Mursa (Eszék) - Sopianae (Pécs) főútból Majs környékén indult ki és Rádfalva-Garé között csatlakozott a Drávától Sopianae (Pécs) felé vezető úthoz. A megerősödő távolsági kereskedelem itáliai és keleti területekről

bevándorló iparosok és kereskedők letelepedését tette lehetővé. A bennszülött lakosság fő megélhetési forrása továbbra is a földművelés és állattenyésztés lehetett, a mezőgazdasági termelés túlnyomó többségében kisparaszti gazdaságokon alapult. A 2. század végén a Balatontól északra és a Mecsek déli lejtőin már fényűző villák tanúskodnak a római típusú nagybirtokok létrejöttéről. A villagazdaságok tulajdonosai, a vidék vagyonos felső rétegének tagjai főleg itáliai származásúak voltak. A villák a vidéki települések jellegzetes fajtáját képviselték, olyan lakóházat vagy épületcsoportot jelentettek, amelyek a mezőgazdasági nagybirtok központjai voltak. Délkelet-Dunántúlon a Mecsek és a Villányi-hegység déli, napsütötte lejtőin már a 2. század elején épültek ilyen villák, hiszen e vidék fekvése különösen kedvezett a rómaiak által meghonosított szőlőművelésnek80 és gyümölcstermesztésnek. A Nagyharsány határában feltárt római település, villagazdaság maradványai bizonyítják, hogy a villaépületek falát mészhabarccsal összeillesztett terméskövekből építették, tetejüket tetőfedő cserepekkel borították. A lakóházat padlófűtéssel látták el és mozaikpadlóval, falfestményekkel díszítették. A villák közvetlen közelében fürdő és gazdasági épületek, magtárak álltak.81

Máriagyűd határában, az Alsóköves-földön 1962-ben BÁNDI Gábor néhány római cserepet talált, és a vízközeli lankán mélyszántás során felszínre került őskori település maradványairól számolt be.82 Ennek alapján írta — tévesen! — Fülep Ferenc, hogy a területen nagykiterjedésű római település pusztult el, hamus foltok, kiforgatott tűzhelyek, nagy mennyiségű római kori kerámia jelzi az egykori telep helyét.83 Terepbejárással ma is jól körülhatárolható a déli lejtőn az őskori település és a dombtetőn a római telep, ahol néhány szórvány cserép és két foltban több kőtöredék mutatja a római épület(ek) helyét.84 Elképzelhető, hogy a hegy lábánál, védett helyen, egy kis forrás közelében állt maga a villaépület. Máriagyűd területén, a templom bástyái alatt lévő kertben került elő 1926-ban egy aranyozott bronz szobrocska: a két részből applikált szobor felső része, a nőalak felsőteste maradt meg, csak a keresztbe font karok helyzete sugallja, hogy a szobor eredetileg ülő alakot ábrázolt. Mérhető magassága: 5,5 cm. JPM. Ltsz./Gy.n.sz.: 13/77. Általában a villaépületek tartozéka volt a falba mélyített háziszentély-fülke, a lararium, amelyben a család védelmezőjét ábrázoló kis istenszobrot, mécsest és áldozati edényeket helyeztek el.

A vidéki gazdaságok békés életét előbb a kvád-markomann-szarmata háború, majd 259-260-ban a roxolánok támadása zavarta meg. A század végéig a terület kiheverte az ellenséges támadások pusztításait, s ekkor történt meg Pannónia közigazgatási átszervezése is. A korábbi két tartományt négy részre osztották, Pannonia Inferior északi feléből Valeria néven alakítottak ki új közigazgatási egységet. A tartomány polgári kormányzói székhelye Sopianae (Pécs) lett. Ez a változás megfelelő gazdasági alapot teremtett a vidék további fejlődéséhez.

Siklóson a római település határában új temetőt nyitottak a 4. században.

1962. október 22-én az Állami Gazdaság új lakótelepének csatornázása közben csontvázas temető sírjait bolygatták meg. A Kállai Éva utcában, Bihari József telke előtt BÁNDI Gábor az árok metszetében 5 sírt talált.85 Tájolásuk: DK-ÉNy. Az összegyűjtött leleteket nem lehetett sírok szerint szétválasztani:

Az itt leírt tárgyak mellett még két kisbronz: Gallienus és /. Constantinus bronz érme, egy ma már meghatározhatatlan funkciójú vas eszköz és egy vaskarika töredéke is előkerült. 1975. szeptember 26-án Kövesdi Béla, az Iskola utca 13. sz. háza udvarán, vízvezeték árkában téglákkal kirakott sírra bukkant, a halott lábánál kis bögrét talált. MARÁZ Borbála bontotta ki a téglasír maradványát.86 A 152 cm mély, 43 cm széles sírgödör alját 28x41 cm nagyságú téglákkal borították, a sírnak 30 cm magas felmenő fala volt, 120 cm mélységben a sírgödör kiszélesedett, ott a 85 cm széles gödröt háztetőformán összeillesztett, peremes téglákkal fedték, azokat kúpcserepekkel zárták. A sír hosszát nem lehetett mérni, az árok ásásakor feldúlt váz helyzetét sem lehetett rekonstruálni. Tájolása: NyÉNy-KDK. A sírban a füles bögrén kívül nem volt más melléklet.

A két lelőhely szorosan határos egymással, a feltárt sírok bizonyosan egy temetőhöz tartoznak. A temető kiterjedésének meghatározásában segít, hogy a Sziklai Sándor utca sarkán, az Iskola utca 7. sz. előtt a gázárokban embercsont-töredékeket találtam, ahogy az Iskola utca 17. és 21. sz. előtt is a régi közműárkok betöltéséből embercsont töredékek kerültek elő. Ezek egy korábbi bolygatás során elpusztult sírok nyomai lehetnek. A temető nagy kiterjedésű, de nem sűrűn telepített.

A temetkezések korát, a temető használatának idejét a temetkezési szokások és az előkerült régészeti leletanyag értelmezésével, pontos meghatározásával tudjuk megállapítani. Ennél a temetőnél a kis sírszám, a temetkezések bolygatottsága, a kevés leletanyag nem teszi lehetővé az elemzést, a népesség meghatározását. Az étel-ital mellékletadás szokása, a tájolás változatossága, egy időben az egyszerű földsír és a téglasír (tégla-földsír) használata jellemzi a közösséget. A legszembetűnőbb az, hogy a leletek a 4. század második felére jellemző temetkezések tipikus mellékletei.

A hagymafejes fibula a 3. század elején alakult ki, s a század második felére a katonai öltözet állandó tartozéka lett. A veteránok, a leszerelt katonák a polgári életben is elterjesztették a köpeny és a hozzá tartozó kapcsolótű használatát. A fibula végül nemcsak a férfi viselet része lett, hanem rangjelzővé is vált: a tű díszes formája, anyaga viselőjének társadalmi állását, magas hivatalát jelezte. A 4. század második évtizedétől a hagymafejes fibulák többségét már olcsóbb anyagból, bronzból öntötték: rontott példányok alapján biztos, hogy Pannoniában is készültek ilyen fibulák. Az általánosan használt forma vaskosabb lett, a kereszttag rövidebb, a láb pedig hosszabb a korábbiaknál. Díszítették a vége felé kissé szélesedő láb felületét is: a minta a hosszanti tengelyre szimmetrikus, leggyakrabban a láb két végén mértani rendben elhelyezett pont-kör dísz. A temetőben talált darab a fibula anyaga, felépítése és díszítése alapján a 4. század közepétől volt használatban, de később is viselhették, így nem tudjuk, mikor került a sírba. A szürke egyfülű bögre a mázas korsó mellett meghatározóan jellemző a későcsászárkori pannóniai kerámiaművességére, de az edények kora a 4. századon belül pontosan nem határozható meg. Rendeltetésüknek megfelelően ezeket az étel-ital mellékletadás szokásával helyezték a sírgödörbe, s csak feltételezhetjük, hogy egy sírból kerültek elő.

A téglasírban talált terra sigillata utánzat egyedüli párhuzama a Majs - Merse-dűlő87 1. sír melléklete: a két kis füles bögre méretében, formájában és díszítésében is szinte teljesen megegyezik. Ezek az edények valószínűleg egy mursai fazekasműhely termékei, valamikor a 3. században készülhettek, de a 4. század első felénél korábban nem kerülhettek a sírba.

Nem tudjuk, hogy a temetőt meddig használták, meddig folytatódhatott zavartalanul a római település élete. Pannonia déli része a 4. század második felétől keleti barbár népek folyamatos támadásának volt kitéve. A limes rendszer átszervezése, az erődök és őrtornyok sűrítése, új védvonalak építése sem sokat segített, a 4. század végén a birodalom arra kényszerült, hogy nagyobb barbár csoportokat engedjen be a határvidékre. A Dráva-Száva közére és részben a mai Baranya megye területére szerződéssel hun-gót-alán csapatokat telepítettek, akik mint a rómaiak szövetségesei határvédelmi szolgálatot teljesítettek. Siklós közelében, Harkány határában is találtak két olyan ezüst fibulát, amely e foederati népesség hagyatéka.88

A Római Birodalom a dunai határvédelem felbomlása után, valamikor 433 táján engedte át Valeria déli részét a hunoknak, majd a nyugatrómai kormányzat végleg lemondott a tartományról. A területen megszűnt a római uralom, de a lakosság nem tűnt el nyomtalanul, településein — elszegényedve, de szellemi-anyagi műveltségét őrizve — akár évszázadokig is tovább élt.

Területünk a hun birodalom része volt. Attila halála után a gepidák vezette germán szövetség fennhatósága alá tartozott, 456-473 között a keleti gótok foglalták el, majd egy ideig a keletrómai birodalom, 504 után ismét a keleti gót állam érdekterülete. Akkor már amolyan „senki földje", határvédelmet szolgáló gyepű. Ezen a helyzeten a langobardok dél-pannoniai megtelepedése sem változtatott. Siklós vidéke nem tartozott a szállásterületükhöz. Az avarok népesítették be ismét a területet és birtokolták azt egészen a magyar honfoglalásig.89

Siklós környékéről nincs sem a hun, sem a keleti gót uralom idejéből származó régészeti lelet. Azt nem lehet mondani, hogy végig üres „senki földje" volt, de azt sem lehet bizonyítani, hogy a továbbélő késő antik népesség lakta a területet. A város határában avar kori lelőhely sincs, a vidék korai avar megszállására a szomszédos Nagyharsány temetője szolgál bizonyítékkal: a Szarkás dűlőben PAPP László 86 a varkori sírt tárt fel, a temetőben már a 7. század közepén temetkeztek.90 Villány és Terehegy határában találtak még avar leleteket, ezek az avarkor légkésőbbi időszakának emlékei. Ezen a területen jóval nagyobb távolságok voltak a települések között, vagy mondhatjuk, hogy nagyobb földterület tartozott egy-egy településhez, mint a Mecsek vidékén, ahol sűrű településhálózat alakult ki az avarkor végére. Így a Harkány határában talált avar temető népességét joggal azonosíthatjuk területünk a varkori lakosságával. FEJES György 1934. április 25-én Harkány mellett, Lulu puszta előtt gr. Benyovszky Móric földjén 5 sírt tárt fel. A leletek elkallódtak, az ásatás pontos helyét pedig ma már nem lehet azonosítani.91

A frank birodalom a 8. század végén háborút indított az avarok ellen. A hadjárat 803-ban frank győzelemmel fejeződött be, a Dunántúl nyugati fele a birodalom határtartománya lett, területünk egészen a Dráva torkolatig frank fennhatóság alá került. A megváltozott politikai viszonyok ellenére a lakosság helyben maradt: régészeti módszerekkel egyelőre csak a 9. század közepéig lehet követni a késő avar kori népesség életét, ugyanakkor a leletek hiánya még nem bizonyítja a terület későbbi teljes elnéptelenedését.

A kelet-európai sztyeppékről nyugatra költöző magyarok első katonai egységei 892 táján tűntek fel a Kárpát-medencében, nagyobb néptömegeik 895/896-ban telepedtek be az új hazába, a Dunántúl területét nagyjából 900-ig hódították meg. Baranya megyében azonban csak a 10. század utolsó harmadában telepedtek le. A megye 10-11. századi sírleleteit vizsgálva KISS Attila arra a következtetésre jutott, hogy a korábban lakatlan, vagy igen gyéren lakott vidéket a fejedelem mondotta magáénak, és csak későn indította meg a betelepítést.92

Ajándékként került a múzeumba két sírlelet ebből az időszakból. Az 1906-ban Troli László szőlőjében talált sírból 2 db bronz karika jutott a régészeti gyűjteménybe, a többi lelet Troll László birtokában maradt. 1925-ben a Csukma-dűlőben egy csontváz mellett került elő 2 db rosszezüst S-végű karika, a leleteket dr. Lieber József siklósi főszolgabíró ajándékozta a múzeumnak.93 A két lelőhely pontos meghatározása ma már lehetetlen, a leletkörülményeket nem ismerjük, a síregyüttesek nyilván hiányosak. A település valószínűsíthető középkori neve: Csukma, terepbejárással azonban helyét nem tudtam azonosítani.

A terület magyar államalapítás utáni történetét már az írott forrásokra támaszkodó történettudomány adataiból ismerhetjük meg.

Lábjegyzetek:

  1. GÁBORINÉ CSÁNK 1980, 206-236.
  2. GÁBORI 1964, 29-52.
  3. TÖRÖK Gy. 1939-40,4-5.
  4. VÉRTES 1965, 224.
  5. JPM. Gyarapodási Napló 161/1907.
  6. PBMÉ1928, 37.
  7. PBMÉ1930, 96.
  8. PUSZTAI 1956,1/7. Siklós 4.
  9. T. DOBOSI 1994,24.
  10. NAGY Erzsébet helyszíni szemléje, 1999. április 22.
  11. KUTZIAN 1944, KALICZ 1970
  12. KERTÉSZ - SÜMEGI 1999
  13. DOMBAY 1959, 53-73. Az ásató DOMBAY János egyik nem titkolt célja az volt, hogy az 1957. évi próbaásatáson a siklósi várban rendezendő múzeumi kiállítás céljára környékbeli régiséganyagra tegyen szert. (Uo. 56.)
  14. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: Ő.72.18.1., Irodalom: BÁNDI 1979, 42. ZALAI-GAÁL 1979-1980, 3-58. 6.
  15. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: 1041., Gyarapodási napló 509/1936.
  16. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: 203., Gyarapodási napló 507/1936., JPM Adattár 959/80
  17. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: 276., Gyarapodási napló 508/1936.
  18. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: 2198., JPM Adattár 959/80.
  19. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: 273
  20. BÁNDI 1979, 42.
  21. RACZKY 1974,185-210.
  22. KALICZ 1988,3-15.13.
  23. KALICZ 1982,3-16.
  24. KALICZ 1974,75-96.
  25. BÁNDI Gábor, Rég. Füz. Ser. I., No. 21.1968.15.
  26. JPM Régészeti gyűjt, ltsz.: Ő. 69.18.25.,38./44.,47.,52-55.,68./98./218.,234., Irodalom: KALICZ 1974, 75., 81., 92., I. t. 1-14., BÁNDI 1979,52.
  27. BANNER1956
  28. BANNER 1956. 189., SOPRONI Sándor: A budakalászi kocsi. Fol. Arch. VI. 1954. 29-36., CSALOG József: Adatok a péceli (bádeni) nép kocsitemetkezéséhez és életformájának kérdéséhez. Arch. Ért. 88. 1961. 7-22., FETTICH Nándor: Újabb adatok az őskori kocsihoz a Kárpát-medencében. Ethn. 1969. 49-51., MAKKAY János: What was the Copper Age Clay Wagon Model of Budakalász? Alba Regia IV-V. 1963-64. 11-15., MAKKAY János: Adatok a péceli (badeni) kultúra vallásos elképzeléseihez. Arch. Ért. 90.1963. 3-16.
  29. ECSEDY 1977,163-183.
  30. BÁNDI 1979,55.
  31. BÁNDI 1979, 56.
  32. MARÁZ 1997,10., 25.
  33. JPM Adattár 960/80., SZŐNYI 1911,19., Múzeumi és Könyvtári Értesítő V. 1911.182.
  34. JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: 1026.
  35. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1997. október 9.
  36. ECSEDY 1995,14.
  37. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1997. október 9.
  38. BANDI 1979, 71.
  39. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1997. október 10.
  40. KOVÁCS T. 1995,19.
  41. WOSINSZKY 1904
  42. BÁNDI 1967, 30.
  43. BÁNDI 1979, 74-93.
  44. Túrony-Hosszúföldek-Kosaras lh.; BÁNDI 1967, 9., BÁNDI 1979, 82., 93.
  45. Szebény-Paperdő lh.; BÁNDI 1967, 8., BÁNDI 1979, 82., 93., Pécs-Szabolcs lh.; BÁNDI 1979, 82., 92.
  46. MOZSOLICS 1967,144-145., 30. t. 2., 5-9.
  47. KOVÁCS T. 1995, 37-39.
  48. JPM. Régészeti gyűjt. ltsz.: 240.1-2., 241.1-4., Gyarapodási napló: 40/1906., Adattár: 958/80. Irodalom: BÁNDI 1979, 92., BÁNDI - ZOFFMANN 1966, 43-56., 51.
  49. JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: 305. Gyarapodási napló: 170/1910.
  50. JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: 283.,1026.,1029.,1030., Adattár: 960/80., PBMÉ 1910, 124., PBMÉ 1911, 19.
  51. BÁNDI 1979,92., BÁNDI -ZOFFMANN 1966,43-56., 51., XI.t.8., XII.t.1-2.
  52. JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: Ő.95.1.1.-95.4.32.
  53. JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: 56.9.1., 56.10.1-2., Adattár: 957/80.
  54. JPM Adattár: 961/80., LAKATOS Pál, Rég. Füz. Ser. I. No. 9. 1958. 7., JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: 56.42.1-4., 43.1-20., 56.44.1-15., 56.45.1-9., Irodalom: BÁNDI - ZOFFMANN 1966. 43-56., 51-52., XII. t. 3-8., XIII. t.1-7.
  55. JPM Adattár: 962/80., DOMBAY János, Rég. Füz. Ser. I. No. 10.1958. 7.
  56. JPM Régészeti gyűjt. ltsz.: 59.39.1-70.57 
  57. JPM Adattár: 963/80., 964/80., BÁNDI Gábor, Rég. Füz. Ser. I. No. 20. 1967. 23., Rég. Füz. Ser. I. No. 21.1968.15.
  58. BÁNDI - KOVÁCS 1970, 97-111.
  59. 59 BÁNDI 1979, 112-117.
  60. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1997. október 9. és 1998. június 9.
  61. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1997. november 7.
  62. KŐSZEGI 1988, 16, 108-120., PATEK 1968
  63. MARÁZ 1985-1986, MARÁZ 1989
  64. BÁNDI Gábor helyszíni szemléje, 1962. szeptember 29., MNM. Adattár, XIX. 420/1962. ltsz.: 6428., JPM. Ltsz. 62.160.1. és NAGY Erzsébet terepbejárása, 1998. február 26.
  65. SONKOLY Károly: Siklós - Csukma-dűlő. Rég. Füz. Ser. I. No. 36. 210. 1983. 119., JPM. Régészeti Adattár: 1531/83.
  66. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1997. október 8. és 1998. június 3.
  67. JPM. Régészeti Adattár: 965/80., JPM. Ltsz.: 376., NAGY Erzsébet terepbejárása 1998. június 28.
  68. JEREM 1968, JEREM 1971, F. PETRES 1979
  69. MARÁZ 1988,10-12.
  70. Irodalom: HUNYADY 1942-1944, HUNYADY 1957, SZABÓ 1971, F. PETRES 1979,174-202.
  71. F. PETRES 1979, 205.
  72. JPM. Régészeti Adattár: 965/80., JPM. Ltsz.: 530.
  73. F. PETRES 1979,205.
  74. SZÁRAZ 1891,324.
  75. Irodalom: BARKÓCZI - BÓNA - MÓCSY 1963, MÓCSY 1975a, MÓCSY 1975b, MÓCSY 1984, MÓCSY - FITZ
  76. SCHEIBER1983, 42-43. (További irodalommal.)
  77. Serena település névét a késő római időszakban nagyon fontos Aquileia - Emona - Poetovio - Mursa - Cibale - Sirmium - Singidunum út állomásait felsoroló Itinerarium Hierosolymitanum adja meg (562,9), a név a Tabula Peutingeriana adatai között Seronis változatban szerepel (V. 5). KATANCSICH M. P. Siklóssal azonosította (Orbis antiquus ... Buda, 1825., I. 325. ). Sokan szívesen fogadták és idézték ezt a meghatározást. Serenat az Itáliát Kelettel összekötő Dráva menti tranzitúton említik a források, a folyó déli partján feküdt, ma Viljevoval azonosítják; TIR L 34, 1968.101., SOPRONI S.: Roads. The Archaeology of Roman Pannonia. Bp. 1980. 207-217.
  78. NAGY 1945, 537-540., ERDÉLYI 1974, 61-72.
  79. Dr. ORTVAY Tivadar: Hazai leletek. Arch. Ért. IX. 1875. 30., Uő. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiséggyűjteménye 1874-ben. Arch. Közl. X. 1876.130. 66. ábra, 107.
  80. Dr. FEYÉR Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai. Bp. 1970., KISS Attila: A Kárpát-medence koraközépkori szőlőművelésének kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle 6. 1964.143-148.
  81. FÜLEP - SZ. BURGER1979, 293.
  82. MNM. Adattár, XIX. 420/1962
  83. FÜLEP - SZ. BURGER 1979, 294.
  84. NAGY Erzsébet terepbejárása, 1998. február 26.
  85. JPM. Régészeti Adattár: 969/80., JPM. Ltsz.: 62.186.1-7.
  86. JPM. Régészeti Adattár: 965/80., JPM. Ltsz.: R.77.6.1.
  87. PAPP László ásatása, 1963. Irodalom: SZ. BURGER 1972, 64-99.
  88. KISS Attila: Unpublished Finds from the V. Century originated from Transdanubia in the British Museum and the Janus Pannonius Múzeum of Pécs. JPMÉ 14-15.1969-1970.119-123.,121.
  89. KISS A. 1979, 331-400.
  90. PAPP László: A nagyharsányi avar kori temető. JPMÉ 8. 1963.113-139.
  91. JPM. Adattár 267/77., KISS 1977, 48.
  92. KISS A. 1983,275-276.
  93. JPM. Régészeti Adattár: 973/80., KISS 1983, 269.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet