Előző fejezet

Kanyó Ferenc

Az első világháború kitörésétől a második világháború végéig

 

1914–1944 Szatymaz lakossága már nem növekedett, azóta napjainkig négyezer fő körül ingadozik. Szemben a világháború előtti korszak rendkívül gyors növekedésével, mikor a település virágkorát élte, állandó lakossága az 1870. évi 2595 főről 1910-re 4245 főre növekedett. Ez 61% emelkedést jelentett. A település ezt a csúcsot máig sem tudta meghaladni. Szeged külterületén Szatymaz népsűrűsége Domaszékkel együtt négyzetkilométerenként 91–100 fő; ez a legnagyobbak közé tartozott. A fehértói, szatymazi és részben őszeszéki kapitányságokból létrejött község lakosságáról egyetlen forrás, az 1970. évi népszámlálás közöl részletező adatokat. A Horthy-korszakban a lakosság száma 3701 és 3969 között ingadozott: 1920-ban 3950, 1930-ban 3969, 1941-ben 3701, majd 1949-ben 3959 fő a lakosság lélekszáma.1 1930-ban a kapitányságok lélekszáma Fehértón 1545 fő, Őszeszéken 1560, Szatymazon 2273, összesen 5378 fő. A Központi Statisztikai Hivatal a részadatok alapján, 1970-ben 3969 főben állapította meg a község lélekszámát.

1870–1910 között a lakosság száma folyamatosan növekedett, holott a századfordulótól a népesség száma néhány kerületben, így az őszeszéki, fehértói, gajgonyai kapitányságokban már fogyott. A két világháború között a lakosság létszáma stagnált. A lakóépületek, tanyák építése viszont folyton nőtt. Az épületek számáról, állagáról is későbbi népszámlálásokból ismerünk pontos adatokat. Ezek száma 1960-ban 1214. Ebből 497 db 1900 előtt, 561 db 1900–1944 között épült. Vagyis a fejlesztés, korszerűsítés, fölújítás üteme ekkor nem csökkent, de 1945–1960 között mindössze 156 épült.

Az 1214 lakóépület 1308 lakásegységet, vagyis fejlesztést jelentett, amelyben 3926 fő lakott. A tanyák közül 63 téglából, a többi vályogból, sárból (vert falból) készült, és mindössze kettő volt emeletes. A házak közül 18 a pincézett, 170 csak részben pincézett, 1012 pincézetlen. A szőlő- és gyümölcstermelés miatt azonban számos tanyán volt földbe vájt pince, erről viszont adatunk nincs. 1960-ban a belterületen még mindig csak 396 fő (a lakosság 9,9 százaléka), a külterületen 3611 fő (90,1 százaléka) élt.2

Az 1914. július 28-án kirobbant első világháború már erősen tanyásodott települést talált, amelynek gazdasági, közlekedési, társadalmi okok miatt a közeli kapitányságokra is elszívó hatása volt.

Az első világháborúban

A Monarchia és Szerbia között kirobbant háború indította el a világégést. Az általános mozgósítás után életbe léptették az 1912-ben elfogadott háborús kivételes törvényt. Szatymazról az 1864–99 között születettek, összesen 35 évfolyam vonult be hadiszolgálatra. A kapitányságban lakók elsősorban a szegedi 46. gyalogezred k. u. k. (kaiserliche und königliche; császári és királyi) német vezényleti nyelvű közös ezredbe vonultak be.

Szeged híres háziezrede 1914. november végén részt vett a belgrádi bevonulásban, az olasz fronton mind a 12 isonzói csatában harcolt. Ezeket a háború legembertelenebb ütközetei között tartjuk számon. Az ezred 1915 júniusában már a legelső Isonzó-csatában öt nap alatt 1750 főről 439 főre csökkent, a többiek elestek vagy megsebesültek. A veszteségek pótlására folyamatosan újabb és újabb menetszázadokkal töltötték föl, és a háborút 1918. november elején Piávénál fejezte be. A 46. gyalogezredben harcolt Szatymaz közismert tisztjei és tisztesei közül Báló István szakaszvezető, vendéglős, Bárkányi József tiszthelyettes (főtörzsőrmester), Boros József közvitéz (honvéd), Kup Béla százados, vitéz Molnár Lajos Antal törzsőrmester, gazdálkodó.3

A másik jelentős szegedi alakulatban, a magyar vezényleti nyelvű m. kir. 5. gyalogezredben ugyancsak sok szatymazi szolgált. Az ezredet 1914 augusztusában a Kárpátok előterébe, Galíciába szállították, és részt vett az orosz támadás megállításában, visszaszorításában. Az 5. gyalogezred Przemyslnél elvérzett, és 1915. március 22-én az éhhalállal küszködve esett orosz fogságba. Az ezred csak 1915-ben 45 menetszázadot indított az arcvonalba. Az orosz fronton kívül harcolt Erdélyben és a déli fronton. A háborút az állománytest által fölállított 302. tábori gyalogezrede 1918. október végén ugyancsak a Piavénál fejezte be. Ezredeiben szolgált a szatymaziak közül Hegedűs I. József közvitéz, rendőrfelügyelő, Katona György főhadnagy, tanító, Miklós Sándor hadnagy, tanító, Virág Vince tábori lelkész, a későbbi plébános és Zsák József hadnagy, igazgató tanító.4

A szatymaziak közül sokan harcoltak még a szegedi 7. utászzászlóaljban, majd 1917-től a belőle alakult négy árkászzászlóaljban, a 3. huszárezredben, az 1. honvéd lovas tüzérezredben és a vadászzászlóaljakban. A település hadköteles keresőképes férfi lakosságának jelentős része részt vett a háborúban, és vérvesztesége is rendkívül súlyos volt.

Az első világháború hősi halottai

Balogh István, Balogh István, Balogh József, Balogh Pál, Balogh Sándor, Bába István, Báló János, Bárkányi András, Bárkányi Ferenc, Bárkányi György, Bárkányi István, Bárkányi József, Bárkányi Sándor, Becsei István, Börcsök József, Csányi József, Csézi Ferenc, Csikos József, Csikós Ferenc András, Csízik Antal, Dékány Pál, Dékány Pál, Dóczi Antal, Dóka István, Eszes Ferenc, Faragó István, Faragó István, Faragó Mihály, Farkas István, Fenyvesi Ferenc, Fenyvesi Pál, Fogas József, Fogas Mihály, Frank István, Frányó Ferenc, Fúrús István, Fúrús Mihály, Gavallér János, Gavallér Mihály, Gera István, Gombos János, Gyömbér István, Gyuris Gábor, Hegedűs József, Herke István, Horváth Vízi Ferenc, Horváth Vízi György, Horváth Vízi István, Horváth Zsikó Imre, Jenei Sándor, Kardos Péter János, Katona Márton, Kiss István, Kiss József, Kondász György, Kondász Mihály, Kónya György, Kónya István, Kónya István, Kopasz János, Kopasz Mihály, Kormány Imre, Kormányos Ferenc, Kormányos Imre, Kormányos János, Kormányos Sándor, Kormos István, Kormos Lajos, Korom Márton, Kotogány Mátyás, Kovács Antal, Kovács Gábor, Kovács János György, Kovács Mihály, Kőrössy Mihály, Lippai István, Lippai Mátyás, Makra János, Molnár János, Olasz Sándor, Papdi Pál, Páter János, Rehák István, Rehák Mihály, Retkes István, Róvó István, Sándor Antal, Sánta János, Simon János, Szalma Imre, Szanka János, Szász Sándor, Széll János, Széll Mátyás, Széll Sándor, Tandari Ferenc, Tápai Antal, Tápai Ferenc, Tápai János, Tóth István, Tóth Sándor, Ungi Mihály, Urbán Ferenc, Urbán Sándor, Üveges József, Varró Antal, Vetró Ferenc, Vér Sándor, Vincze János, Zákány Ferenc, Zöldi Ferenc, Zsótér Antal.

A zászlaját tisztelgésre emelő honvédot ábrázoló emlékművet, mely 112 hősünk nevét őrzi, Szolcsányi Gyula szegedi szobrászművész készítette. 1933. június 11-én, vasárnap avatták föl. A közadakozásból és városi hozzájárulásból fölállított emlékmű avatásán Szatymaz népe csaknem kivétel nélkül megjelent. A virággal borított díszkapuval fogadott József főherceg mondott beszédet.5

A súlyos véráldozat mellett anyagiakban és anyagokban is óriási áldozatot követelt a háborús hadviselés. A kivételes törvény életbeléptetése után bevezették a rögtönbíráskodást, megszigorították a sajtószabadságot, korlátozták az üzletek nyitva tartását. 1914. december elején megkezdődött az élelmiszerárak hatósági megállapítása, rövidesen összeírták a gabonakészleteket, elkezdődött a rekvirálás. 1915 tavaszán megkezdődött a jegyrendszer; elrendelték a lisztjegyek bevezetését és a kenyérutalványt. 1915-ben a hadigazdálkodást is bevezették. Kényszermunkát rendeltek el nemcsak a hadimunkára, hanem a közérdekű munkára is, és a hadiszolgálatra kötelezhetők korhatárát 55 évre emelték.

Igénybe vették az igavonó és vágóállatokat, az élelmiszert és takarmányt, terményeket, gépeket, kocsikat, nyersanyagokat. A rekvirálás 1915-től a pénz vásárlóértékének gyors romlását és a készletek csökkenését okozta. Az építkezés, a föld adásvételi forgalma rohamosan hanyatlott, majd teljesen megszűnt. A hadikölcsön is sújtotta a lakosságot: a háború idején nyolcat bocsátottak ki. A 115 millió korona szegedi lakossági jegyzésben benne foglaltatik a szatymaziaké is. A Szatymazi Gazdakör 350 koronát jegyzett.6

Somogyi Szilveszter polgármester a hősi emlékmű előtt
1933. jún. 11.
 

A korábban messze földön híres, virágzó szatymazi szőlő- és gyümölcstermelés a háború hatására és a kemény téli fagyok, az elhanyagoltság miatt visszaesett. Százszámra maradtak kezeletlenül és részben műveletlenül a hadba vonultak földjei, kertjei. Szomorú látványt nyújtottak az elhanyagolt szőlők, gyümölcsösök. A hernyók, a gombabetegségek pusztításai hatottak a következő évek terméseredmé-nyeire is. A karó nélküli gyalogszőlők kötözőszer, permetszer hiánya miatt összefolyva burjánoztak. A munkaigényes kertkultúra különösen megérezte a férfimunkaerő-hiányt. A tanyai lakosság a legszükségesebb élelemből hiányt nem szenvedett, a közszükségleti cikkeket, ipari árukat azonban csak körülményesen és drágán tudta beszerezni.

1917–18-ban a gazdasági, társadalmi zűrzavar erősödött. A munkaerőhiány pótlására igény szerint már 1915-től orosz hadifoglyokat adtak ki a gazdáknak munkára. Az ínséges évek szőlő- és gyümölcstermése a gazdálkodásból élő helybeli termelőknek még az önköltségét sem födözte. Az állattartó gazdák a takarmány hiánya miatt többször is kérték a Város segítségét. 1917-ben 25 mázsa dercét kaptak, amelyet a gazdakör 25–50 kilós mennyiségben osztott szét. A súlyos gondok miatt a sze-gedi korpaközponttól újabb és nagyobb mennyiségű korpa kiutalását kérték. A szatymazi szeszfőző-szövetkezet a kifőzött törkölyt jószágetetésre mázsánként 6 koronáért bocsátotta a gazdák rendelkezésére.

A katonai összeomlás után a frontszolgálatot teljesítők hazatértek, munkához láttak, de a mindenre kiterjedő nyersanyag- és áruhiány miatt szükséggazdálkodást, -beszerzést és -elosztást folytattak. Még a gazdakör újból meginduló munkáját is ez kötötte le. A vesztes háború, a belpolitikai feszültségek vezettek el az 1918–19-évi forradalmakhoz.7

A tanácshatalom hónapjai8

A tanácshatalom szegedi szerve, a direktórium, mivel a francia megszállókkal nem működhetett együtt, 1919. március 27-én a hadügyi népbiztos utasítására kivonult a városból. Előbb Kiskunfélegyházára, majd miután tisztázódott, hogy a megszálló antantcsapatok megelégedtek Szeged lezárásával, április 16-án visszatértek Felsőközpontra és Szatymazra. A belügyi népbiztosság utasítására Szeged-Külváros elnevezéssel közigazgatási egységet, kirendeltséget szerveztek, élén a Szegedről kivonult direktóriummal.

Szatymaz a fronthatáron

A külvárosi direktórium szatymazi tevékenységéről a szatymazi vasútállomás sürgönyzési jegyzőkönyvei adnak képet. E táviratok elsősorban a MÁV munkáját irányították, de ebből derül ki a direktórium tevékenysége is. A sürgönyzések gyorsasága mindenkor, hatásossága pedig gyakran fölülmúlta a plakátok, hirdetmények, közlönyök tájékoztató erejét. A központi és végrehajtó szervek munkájának idejét lerövidítette. Állandó, biztos összeköttetést jelentett a parancsok, utasítások és jelentések továbbítására. Gyors és hatékony segítséget nyújtott a direktórium politikai, katonai, gazdasági és közigazgatási föladatainak megoldásához.

Szeged lezárásával a „külvárosi rész”, tehát a Város óriási határa teljesen elszigetelődött addigi központjától. Szeged lakosai a városon kívül nem közlekedhettek, a francia csapatok a demarkációs vonalon nem bocsátottak át senkit. Szatymaz határállomás lett. A franciák Kettőshatárt elhagyva a 308. sz. vasúti őrháznál állapodtak meg. Más részük Sándorfalva és Kiskunmajsa felé nyomult előre, de óvatosan, szinte egyik tanyából a másikba költöztek. A francia arab katonaság Kiskundorozsma alatt lövészárkokat ásott. A folyamatos katonai mozgás ellenére az antantcsapatok megállapodtak a Vix-jegyzék követelte vonalon.

A tanácsköztársaság védelmi intézkedésekre kényszerült. Így a Vörös Hadsereg keleti hadsereg-parancsnokságának utasítására a Szatymaz és Jánosszállás között a vágányokat 200 méter hosszúságban fölszedték, és a síneket, váltókat Kistelekre szállították. A munkálatok elé a munkáscsapat védelmére talpfabarikádot raktak. Szatymazt katonailag is megerősítették. Az állomáson a MÁV-létesítmények és a vasút védelmére a X. kerület 2. dandárbeli vörös őrség kötelékébe tartozó 10 fős őrség teljesített szolgálatot.

Az igazi hadierőt Szatymazon a páncélvonat képviselte. Itt állomásozott a IX. sz. páncélvonat, amely a hadseregparancsnok és a hadügyi népbiztos parancsára hagyhatta csak el az állomást. Harckész állapotban várta állandóan a parancsot. Állt egy páncélos mozdonyból, három páncélos kocsiból (ebből egy ágyús), öt személyko-csiból, hét teherkocsiból (négy nyitott, három födött). Petróczi Gábor vöröskatona volt a mozdonyvezető, egy tiszt, 43 vöröskatona, 5 árkász teljesített szolgálatot, előbb Farkas Béla, később bizonyos Koltay parancsnok irányításával. Valódi erejét nem katonai létszáma adta, hanem jelentős tűzereje és a haditechnika akkori viszonyai között kiváló, páncéllemezes, golyóálló védettsége. A páncélvonat fegyverzete: 1 ágyú, 8 géppuska, 36 gyalogsági fegyver. Lőszerkészlete: 500 db gránát (fele srapnel), géppuskánként 10 000 db lövedék, gyalogsági fegyverként 120 lövedék, 2 pisztoly (világítólövedékkel). A számszerűség változhatott, ha valamilyen harci föladat teljesítésére valahová kirendelték a páncélvonatot. A páncélos mozdony több ízben magányosan különféle akciókban vett részt (fegyverszállítás, üzemanyag-beszerzés stb.). Gyakran golyózápor ellenére áthaladt a franciák által megszállt vasútvonalakon.

A szatymazi állomásfőnök a kiskunfélegyházi szállítmányparancsnoknak naponta jelentette a határállomásról a leglényegesebb körülményeket: időjárás, üres ko-csik és szabad vágányok száma, szénkészlet mennyisége stb. A páncélvonat parancs-noka a harckészültségről, lőszerkészletről, rendkívüli eseményekről tett jelentést. Május 16-tól reggel és este is jelentett. Különös gonddal kellett beszámolnia a harctéri helyzetről, az ellenség minden mozdulatáról (előrenyomulás, visszavonulás), valamint a vasúti pályatestek, járművek, épületek lövetéséről. A július 6-i jelentés szerint „az éj folyamán a vasútvonal mentén több ízben géppuskatűz hallatszott Szeged felől. Reggel 4,45-kor Jánosszállás és Kettőshatár között lévő 307. számú őrházba gránát csapódott be.” Más alkalommal azt jelentette, hogy „napközben ellenséges repülőgép több ízben felderítő repülést végzett a vasútvonal felett”.

Április 16-án megindult az antant támadása, növelni kellett a katonai erőfe-szítéseket. Megerősítették a vörösőrséget Szatymazon, ahol a 3. vörösezred 1. zászló-aljának 3. százada állomásozott Nagy János századparancsnok vezetésével. Lét-száma szinte állandóan változott a beosztástól, a katonai helyzettől függően az át-csoportosítások miatt. Júniusban a századparancsnok, a szolgálattevő és a század-írnok irányításával 54 fő teljesített szolgálatot. Ide tartozott a Szatymaz–Kistelek közötti vasútbiztosító 31 fő. A század a kapitányságok vörösőrségeivel együtt 163 fő-ből állott, és zömmel helyi lakosokból tevődött össze.

A Vörös Hadsereg egységeit is megerősítették Szatymazon és környékén. Az új katonai behívások érintették a helyi lakosságot. Landler Jenő belügyi, vasúti és hajózási népbiztos rendelete távirati úton jutott Szatymazra: a katonailag kiképzett vasutasoknak 18-tól 50 évig (1869–1901 között születtek) korosztályához tartozók azonnali bevonulását rendelte el. A nélkülözhetetlenséget az állomás bizalmija és szolgálati főnöke állapította meg.

Július 1-jétől az addigi katonai erő mellett Szatymazon állomásozott az I. határvédő vörösőrzászlóalj, amely Szatymaz és Sándorfalva között helyezkedett el. Parancsnoksága a székalji iskolában rendezkedett be. Július 12-én Kistelekről kapta élelmét. A szatymazi állomásfőnököknek kellett vasúti kocsiról gondoskodnia, amelyet élelemmel Szatymazra küldtek. A tanácsköztársaság megdöntéséig a kocsi két-három naponként ugyanazt a fordulót tette meg.

A vörösőrség és a hadsereg ellátása kétségtelen terhet jelentett a lakosságnak. A vörösőrök napi zsoldja 20–30 korona volt; egy része a lakosságot terhelte. A szatymazi munkás- és paraszttanácsnak kellett gondoskodnia többször a katonaság zsírellátásáról fölajánlás vagy rekvirálás útján. Mindig gondosan följegyezték, kitől vitték el a zsírt, a rekvirálás okát is megjelölve: „felesleges volt”, vagy a gazda a fejadagon fölüli mennyiséget tartott. Az ellenértéket a kisteleki fölvételező állomáson készpénzben azonnal kifizették. Ugyancsak a lakosságnak kellett kielégítenie a vörösőrszázad igás- és hátaslóigényeit.

A direktórium közigazgatási tevékenysége

Már március 25-én létrejött Szatymazon a Szegedi Munkás-, Katona- és Paraszt Tanács helyi szerve, a Paraszttanács és Forradalmi Végrehajtó Bizottsága.

A Külvárosi Direktórium március 27-től április 16-ig Kiskunfélegyházán dolgozott. Április 16-án költözött Felsőtanyára, és ott folytatta működését a tanács-köztársaság megdöntéséig.

Szatymazon a helyi direktórium intézőbizottságának tagja volt Balogh János, Bitó Andor, Bujtó Ernő, Kálmán Béla, Munkácsi István, Papdi József, Stéhli István, Szabó János, Tuskó László, Üveges Lőrinc és Varga János. Közvetlenül a tanácsköztársaság kikiáltása után választották meg őket. Megszervezték a különböző bizottságokat; így a mezőgazdasági, közélelmezési, népjóléti bizottságot. Megállapí-tották az intézőbizottság üléseinek időpontját, és rendelkeztek népgyűlések rend-szeres megtartásáról.

Már a munkás- és paraszttanács első teendői közé tartozott a közrend fönntartása. Elrendelték a lakosságnál levő fegyverek beszolgáltatását, a teljes élelmi-szer- és ruhakészlet bejelentését. (Nem elvétel, hanem a pótlás megszervezése végett.) A módos gazdák egy-két lovas fogattal ügyeleti szolgálatot tartottak. A leszerelt katonákból éjjeli őrséget, népőrséget szerveztek. Ellenőrizték a szesztilalom betartását. Megszabták a legalacsonyabb napszámbéreket. Intézkedtek, hogy a cselédek bérüket ne kommencióban, hanem készpénzben kapják. A szükségleten fölüli tejmennyiséget a tejbegyűjtő helyre kellett beszolgáltatni, literenként 3 ko-ronáért. A többgyermekes családok ugyanennyiért kapták.

A felsőtanyai közélelmezési bizottság az élelmiszerellátáshoz bevásárló lapot készíttetett. Tartalmazta a petróleum- és burgonyautalványt, zsírjegyet, cukorjegyet, szappanjegyet. Pataki János, a szatymazi közigazgatási kirendeltség megbízottja, törvényes keretek között intézte a lakosság panaszügyeit is. A munkás- és paraszttanács – majd a külvárosi direktórium – nagy gondot fordított az árvák, rokkantak, hadiözvegyek életkörülményeinek javítására. Számbavették a harctéren elesettek, a fronton eltűntek, a barakkkórházakban meghaltak hozzátartozóit. A munkástanács szatymazi kerületi bizalmijai kivizsgálás, meggyőződés után igazolták a szegénységet, s javasolták a segély kifizetését.

A direktórium közigazgatási tevékenységében hosszú ideig megfigyelhető az ideiglenesség. Szatymazra költözésük után határozott tervük volt a visszaköltözés a Városba, csak az alkalmat várták. Ezt kezdetben a második szegedi ideiglenes direktórium tevékenysége és a két direktórium egymás közötti vitája lehetetlenné tette. Közben a demarkációs vonal stabilizálódott, és a visszatérést végleg meghiúsította. Ez vezetett el ahhoz, hogy – az országban is páratlanul – három hónap alatt Szatymazon háromszor hívták urnák elé a lakosságot.

Az első választást az országossal egyezően április 13–14-én tartották. A Szeged Város Munkás-, Katona- és Földműves Tanácsába választottak zömmel városi lakosokat. A szatymaziakat furcsa módon nem a direktórium választási bizottsága jelölte, hanem a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetségének „Szeged Felsőrészi Csoportja”.

 Landler Jenő belügyi népbiztos május 12-én 10/372. sz. rendeletével a korábbi szegedi direktóriumot fölhatalmazta, hogy az alsótanyai és felsőtanyai területből ideiglenes jelleggel önálló közigazgatási területet alakítson. A rendelet intéz-kedett arról is, hogy az így létrejött terület Szeged-Külváros nevet vegye föl. Az ideiglenes intézőbizottságot följogosította adók kivetésére, behajtására, és kötelezte új tanácsválasztás megtartására. A választást már május 18-ra kitűzték. A Szeged-Külvárosi Munkás-, Katona- és Paraszttanács választási intézőbizottságának vezetőivé Szatymazon Czibula Antalt elnökké, Papdi Józsefet, Csonka Jánost és Pauló Jánost taggá nevezték ki.

Szatymazon a következőket választották tanácstaggá: a szatymazi jelöltek közül Kónya Imrét, Vadász Tóth Jánost, Török Pált és Katona Jánost. A fehértói jelöltek közül Balogh Jánost, Gera Józsefet, Csúri Jánost, Gera Mártont, Gémes Mihályt és Csúri Pétert. Az őszeszéki jelöltek közül Bujtó Ernőt, Kormányos Pált, Kocsó Józsefet, Szél Antalt, Farkas Györgyöt és Farkas Jánost.

Alsótanya körzetében nem tudták a tanácsválasztást megtartani. A május 18-án megválasztott 100 tanácstag mandátumát az egységes választási lista miatt nem lehetett érvényesnek tekinteni. Mivel pedig az alsótanyai rész tette ki a Szeged-Külváros nagyobb részét, június 1-jére újabb választást kellett kiírni. A június elsejei választás véglegesítette a Szeged-Külvárosi Direktórium helyzetét. Az alsótanyai körzetben 1942 szavazatot adtak le a direktórium listájára.

A felsőtanyai választási kerületben a június elsejei választást pótválasztásnak minősítették. Nyilván a jobb előkészítés eredményeként 545 szavazatot adtak le. A szatymazi körzetben csak az első négy fő lett a tanács tagja.

Június közepére épült ki a Szeged-Külvárosi Tanács, Felsőtanya és Alsótanya körzetével, Szatymaz és Mórahalom központokkal. A háromfős direktórium (Czibula Antal, Wallisch Kálmán és Udvardi János) elnökségként működött. Az intézőbizottság és az ügyosztályok szerinti közigazgatási beosztás azonos formában ugyan, de központonként külön szerveződött. Ez a nagy távolságok miatt indokolt volt.

Szatymazon, június 13-án az intézőbizottság az esküdtrendszert átszervezte bizalmirendszerré. A korábbi esküdt helyett két bizalmit választottak. Az egyik a lakosság megbecsülését élvező helybeli földműves lett, a másik az írásbeli munkában járatos tanító, aki a maga körzetében két földműves mellett is betöltötte ezt a szerepet.

Az esküdtek korábbi gazdaságszervező munkája mellett propagandafeladatot is végeztek. Jelentős politikai szerepükre utal, hogy miután a Prónay-különítmény bevonult Szatymazra, első feladatának tekintette a jegyző, a bíró és az esküdtek vissza-állítását a község élére.

Júniusra már Szeged tanyavilágában is meggyöngült a tanácshatalom. Így már sokan nem akarták vállalni a bizalmi feladatát. Hat földműves utasította vissza.

A külvárosi direktórium kapcsolata a Várossal

A külvárosi direktórium szatymazi tevékenységének fontos része a Várossal fönn-tartott kapcsolat, amelyet a francia megszállók, hiába igyekeztek, nem tudtak megakadályozni. A direktórium összekötői által tartotta ezt fönn. A határt kitűnően ismerő összekötők a demarkációs vonalon keresztül, nagy nehézségek árán, olykor a francia őrséget megvesztegetve vitték a városba a tanácsköztársaság segélypénzeit, utasításait, röplapjait és leveleit. Legtöbbször a Fehér-tó nádas, ingoványos átjáróin közlekedtek a titkos küldöncök.

A forradalmi kormányzótanács a szegedi vasutasok munkabérének kifizetésére 10 millió koronát küldött. A francia katonaság elfogta a kézbesítőt. Végül az összeget mégis rendeltetés szerint kifizették a vasutasoknak. Június 16-án több mint 4 millió koronát kék pénzben küldött a külvárosi direktórium a munkanélkülieknek.*

A szegedi szakszervezetek vezetősége a súlyos helyzetben Budapesthez fordult segélyért. Kaptak is 500 000 koronát, de hiánytalanul a külvárosi direktóriumnak kellett átadniuk. 250 000 koronát azonnal megkaptak a szegediek. A Városban azonban aggasztó volt a hús- és élelemhiány. Az alkalmazottak szakszervezetének szegedi csoportja a másik 250 000 koronát is kérte a városi munkanélküli alkalmazottak segélyezésére. Május 27-én titkos küldönccel levelet juttattak el Wallisch Kálmánhoz. Ebben Prerán Lajos, az alkalmazottak szakszervezetének vezetője kérte az összeg átutalását. A direktórium teljesítette a kérést.

A külvárosi direktórium a tanácskormány lemondása után még négy napig tevékenykedett. Augusztus 5-én Szegedről az ellenforradalmi Prónay-különítmény megközelítette Szatymazt, de a vöröskatonák tüzétől visszavonultak. Miután a vöröskatonák – a várható erősebb katonai támadás miatt – elvonultak Kiskunfélegy-háza irányába, és szétszéledtek, a Szatymazra bevonuló Prónay-különítmény a helybelieken állt véres bosszút.

Az 1959-ben fölállított emlékművön a szatymazi véres nap tíz áldozatának neve szerepel: Kukovetz Nana festőművész, Kovács János vörös századparancsnok, Nagy Balázs vöröskatona, Fekete József kisteleki direktóriumi tag, Török Pál vincellér, Kecskeméti Imre, Burghardt Géza zsidó kereskedő, Somonyi Ferenc, Boros József és Stancz Gyula főhadnagy, vörös zászlóaljparancsnok.

A bosszú elérte a közéletet is. 1920-ban a belügyminiszter elrendelte az egyesületek tagjainak igazolását. Az igazolóbizottság Katona Jánost törölte a gazdakör tagjainak sorából, és a helyiségben lévő csoportképből arcképét is eltávolították.

A gazdasági élet alakulása

A háború okozta súlyos gazdasági károkat és megélhetési gondokat tetézte a Város és a szűkebb határrészek francia megszállása és katonai lezárása. Az áru- és pénzforgalom megszűnt Szeged és külterülete között. Különösen szembetűnővé vált a városi és tanyai lakosok egymásrautaltsága az élelmi és közszükségleti cikkek kölcsönösségének hiányában. Mivel a tanyai lakosság részben élelmezési, de főként közszükségleti cikkeit Szegedről szerezte be, a Város körüli kordon nehéz helyzetet teremtett. A szatymazi állomásfőnök már április elején táviratban kért intézkedést, hogy a szegedi francia parancsnokság adjon részükre igazolványt, amelyet esetleg a megszállás határvonalán átvehetnének, hogy beszerzés végett Szegedre utazhassanak.

A külvárosi direktórium nehéz körülmények között végezte gazdaságszervező munkáját. A környező városok idegen megszállás alatt voltak, egyedül Kiskunfélegy-háza, Budapest irányába építhettek ki kapcsolatot. A gazdasági élet megszervezésére különféle bizottságokat alakítottak. Szatymazon a mezőgazdasági bizottság elnökévé Wallisch Kálmánt választották, és mellé 13 főt delegáltak.

A gazdakör elnökévé Zsák Józsefet, alelnökévé Vetró Józsefet választotta. Jegyző Báló János, pénztáros Üveges Lőrinc, könyvtáros ifj. Báló István, ellenőr Bodó Illés. A gazdakör az Országos Földművelő Tanács tagjaivá az elnökségén kívül a következőket jelentette be: id. Báló István, Farkas János, Fráter Zoltán, Frányó János, Halasi Ede, Katona Ferenc, Makra István, Nagy János, Tari István, Tóth Molnár János, Újvári Ferenc és Vetró József.

A termény, állat összeírásakor, csépléskor az albizottság tagjai a felsőtanyai tanítók lettek. Csépléskor az átvevő bizottság tagjai: Magyar Antal, Csonka János, Papdi József. Ellenőrző munkásokat a nincsetlenekből és törpebirtokosokból választottak. A cséplés ellenőrzésére kirendelt munkások részére minden munkanap után 60 koronát fizettek ki a hét utolsó munkanapján. Az átvételi bizottságok a népbizalmiak munkalapjait a legszigorúbban és legpontosabban ellenőrizték, és nyilvántartást vezettek.

A Kerületi Terményhivatal kiskunfélegyházi kirendeltsége táviratban kért tájékoztató jelentést az átvevő bizottságoktól az 1919. évi terméseredményekről. A felsőtanyai bizottság szerint a magántulajdonban álló földterületről holdankénti 4 mázsás átlag mellett a következő terméshozamra lehetett kilátás:

 
Búzából 810 hold 3240 mázsa
Rozsból 5580 hold 22 320 mázsa
Árpából 300 hold 1200 mázsa
Zabból 320 hold 1280 mázsa
Összesen   28 040 mázsa

A termelők lisztfejadagját havi 20 kg-ban, a családtagokét 16 kg-ban állapították meg. Sok ipari cikket csak terményért cserében lehetett beszerezni.

A megszállás miatt a szegediek szatymazi birtokai gazdátlanul maradtak. A direktórium az ilyen villákból és tanyákból elszállította az élelmiszert. Hivatalos bizottság jelenlétében, leltárszerűen, írásban rögzítették az élelmiszer mennyiségét és értékét.

A munkástanács napszámosokkal megműveltette a földeket, a szőlőket is. A napszámbéreket a tulajdonosok helyett hetenként kifizette. Hetven-hetvenöt gazda nélküli birtokról gondoskodott. Napi 10 órai munka után a permetező napszámosoknak 40 koronát, a kapásoknak 35 koronát, a kötözőknek 30 koronát fizettek. A tanítók esküdtségek szerint 1200 négyszögöles magyar holdban számolva összeírták a bevetett földeket.

 
Búza (hold) Rozs Árpa Zab Burgonya Kukorica Egyéb Bevetetlen

Szatymaz esküdtségi kerületben

297 916 90 60 161 578 28 60

Fehértó esküdtségi kerületben

200 748 76 56 372 146 56 -
Őszeszék esküdtségi kerületben
236 1676 86 143 738 217 97 -

A tanácsköztársaság az 1919. évi termést zár alá helyezte. Hirdetményben a lakosság tudomására hozták, hogy a termelő köteles a termést learatni, kicsépeltetni. Amikor a termelő az aratást és a keresztbe rakást befejezte, jelentenie kellett az albizottságnak a keresztek számát, és hogy a keresztek hány kévéből állnak. A cséplőgép-tulajdonosokhoz bizalmiakat osztottak be.

Cséplőgép-tulajdonos   Bizalmi
Dékány József Őszeszék Bárkányi József
Peták József Őszeszék Bárkányi Sándor
Smidt Antal Őszeszék Ifj. Oláh Gellért
Bárkányi József Őszeszék Tóth Pál
Vetró Sándor Fehértó Pataki József
Ördögh József Fehértó Jójárt József
Ónozó Jenő Szatymaz Bíró Ferenc
Sőregi és társa Szatymaz Bitó Ferenc

A hivatalos díjszabást mindenkinek be kellett tartania. Megszegői fölött a forradalmi törvényszék ítélkezett. Azoknak a gazdáknak is jelenteniük kellett az esküdt nevét, a keresztek számát, akik lóval nyomtattak vagy kézzel csépeltek.

Az első világháború alatt a jószágállomány Felsőtanyán a felére csökkent. El kellett látni a frontot, a Monarchiát élelemmel. 1919-re – főként aprójószágból – valamelyest javult a helyzet, de a háború előtti állománynak csak kétharmadát rögzítik a tanácsköztársaság alatt készített kimutatások.

 
Igásló Csikó Ökör Tinó Tehén Üsző Anyasertés Malac Anyajuh
Őszeszéki kapitányság
280 52 71 40 483 88 799 388 1288
Szatymazi kapitányság
181 8 23 36 128 541 358 185 124
Fehértói kapitányság
317 66 26 31 255 153 682 597 849

A mezőgazdasági munkákat a megfogyatkozott igaerő, a háború, a határhelyzet ellenére elvégezték. A tanyavilág élelmet, húst, terményt és gyümölcsöt tudott szállítani Budapestre. A szállítási nehézségek miatt azonban ide nehezen érkezett ruhanemű, közszükségleti cikk: só, cukor, dohány, ipari áru stb.

A pénzügyi népbiztosság a külvárosi direktóriumot ellátta forgalmi pénzekkel. Ezen kívül a különféle adók, földbérbeadások díjai, árverések összegei, büntetéspénzek, kisajátítások jelentettek bevételi forrást. A kiosztott árucikkekért a lakosságtól elfogadták a kék pénzt, fehér pénzt, a postatakarékpénztár jegyeit, de Szeged szükségpénzeit nem.

Az élelembeszerzés és áruszétosztás nehézségein nem segített az ármaximálás sem. A fehér pénzzel előbb 10–20%-os, később 30–40%-os ráfizetéssel vásároltak a kereskedők. A cserekereskedelemben cukorért és dohányért mindent odaadtak. 1919 júniusában az árubeszerzés és szétosztás nehézségeire hívta föl a figyelmet a direktórium intézőbizottsági tagja, Munkácsi István, s a jogtalan esetek megtorlását sürgette: „Budapest kezd már áruból kifogyni, s ha mi nem szállítunk föl semmit, úgy szó sem lehet arról, hogy mi ipari cikkeket kapjunk. Az itteni lakosság nagy ellenszenvvel viseltetik a fehér 25 és 200 koronásokkal szemben, úgy, hogy már az állatbevásárlást alig lehet végezni. Nagyarányú csempészet folyik az élelmiszerekkel is. Úgyszólván minden fölösleges élelmiszerünk a szomszédos Kistelekre és Dorozsmára megy át, ahol lánckereskedelemmel foglalkozó kofák uzsora áron veszik meg.” Munkácsi István volt a direktórium áruforgalmi ügyeinek vezetője. Ő vásárolta az élelmet a budapesti lakosság és a Vörös Hadsereg számára. Ő gondos-kodott az ipari áruk beszerzéséről és szétosztásáról is.

A forradalmi szervek a közszükségleti és közellátási gondok enyhítésére különféle cikkeket (szöget, gyufát, ruhaanyagot stb.) igényeltek a népbiztosságtól. Az értékesítést hatósági üzlet és mészárszék végezte. A szatymazi hatósági boltban június 18-tól július 28-ig 101 015 korona értékű árut adtak el. A direktórium közélelmezési és közellátási célokra április 15-től július 17-ig 437 672, 80 koronát forgalmazott. Júniusban Felsőtanyán 65 mázsa, Alsótanyán 80 mázsa lisztet osztottak ki, és ezzel Felsőtanyán 800, Alsótanyán 900 család ellátásáról gondoskodtak. A készletek egy részét a tanyavilág módos gazdáitól a helyi Vörös Őrség rekvirálta. Üldözték a lánckereskedelmet, az élelmiszer-csempészést, a tilos jószáglevágások elkövetőit. Az elhagyott birtokokat leltározták. Mindez azt jelentette, hogy hadikommunista gazdálkodást alakítottak ki. A szigorú rendelkezések ellenére a gazdasági és pénzügyi helyzet tovább romlott, és a közellátási zavarok nőttek.9

A két világháború között

A település történetében jelentős változást hozott a tanácsköztársaság bukása. A francia megszállás ugyan 1920. március 1-ig megmaradt, de a tanyavilág visszatért Szegedhez. A felsőtanyai kirendeltség már 1919. augusztus 6-tól újból működött. A kormánybiztosi intézmény megszűnt, és 1920. június 23-án helyreállt a régi önkormányzat.

A két világháború között a község gazdasági helyzetét meghatározták a vesztes háború következményei és Trianon hosszú távú kihatásai. Az általános visszaesésben az 1926-ig tartó infláció majd az 1929–33 közötti gazdasági válság másfél évtizedre visszavetette a virágzó település fejlődését. A háború előtt a szegedi fölvevőpiacra épülő kertgazdaságok lehetőségei is összeszűkültek, és a gazdaságok jelentős része önellátásra rendezkedett be.

A korszak legnagyobb gazdasági eredménye, hogy a szatymazi őszibarack színvonalú termelési kultúrája ekkor alakult ki. Ez a szatymazi gazdák kezdeményező készségét, árutermelésre berendezkedő, a paraszti polgárosodás jegyeit fölmutató fejlődését jelezte. A kisgazdaságokban azonban csak lassan mutatkoztak meg a gépesítés kezdetei.

A mai község határterülete ekkor 12 069 hold (6945 hektár). Városi bérföld nem volt, csak magántulajdonú. A Város a törvényhatósági utak építéséhez is a gazdáktól vásárolt földeket. A földterületből 6987 hold szántó, 1927 rét, legelő, 1664 hold szőlő és gyümölcsös, 256 egyéb szántóföld. A többi használaton kívüli szikes, nádas terület. Szeged tanyavilágában 12-13 hold volt egy tanya átlagos területe; a legkisebb Szatymazon: mindössze 8,5 hold. Minél közelebb esett a tanyabirtok a Városhoz, annál kisebb területre terjedt ki.10

Az 1930-i népszámlálás alapján Szatymazon a mezőgazdasági dolgozók száma 504; 916 eltartott jutott rájuk. Ebből két birtokos 100 holdon felüli, hat 50-100 holdon, hetvenkettő 10-50 holdon, 173 birtokos 1-10 holdon, 16 tulajdonos 1 hold alatti földön gazdálkodott, hét részes földműves és egy fő kertészként dolgozott. Összesen 277 birtokos 326 segítő családtaggal és 495 eltartottal jelentette a mezőgazdaságból élőket. Mezőgazdasági munkát még 44 cseléd és 256 munkás végzett; az ő eltartottaik száma 420 fő. Közülük csak 37 családnak volt háza vagy házrésze.

Fehértón és Őszeszéken ezek az adatok még kedvezőtlenebb képet mutatnak. A két kapitánysági részen csak egy a 100 holdon felüli birtok (Őszeszéken), hét-hét az 50 hold fölötti, 201 a 10 holdon fölötti, a többi 321 a 10 hold alatti gazdaság. A 111 cselédre, 198 mezőgazdasági munkásra 295 eltartott jutott, vagyis több volt a kereső, mint az eltartott. A szegénységüket mutatja, hogy mindössze 17 keresőnek volt háza vagy házrésze.11

A két világháború között is megmaradt, sőt családi osztódással növekedett a törpe- és kisbirtok aránya. Az 50 holdnál nagyobb birtokok általában egy család tulajdonában maradtak, de számuk alig haladta meg a húszat. Ezek is zömmel Fehértón és Őszeszéken találhatók, tehát a terméketlenebb homokvidéken.

A 10-15 hold közötti 273 gazdaság már elég sok és részben közöttük találhatók a városi úri birtokok.

A családok számáról a források pontos adatokat nem rögzítettek. Számuk 950 és 1200 között váltakozott, de a lélekszám szociális megoszlásáról nincsenek adataink. Emlékezések szerint ez idő tájt Szatymazon 80-90 két-, három-, négygyermekes nin-csetlen család élt. Az 5 holdnál kevesebb szántóval, réttel, legelővel bíró családok számát az 1944. évi beszolgáltatási kötelezettség kimutatása őrizte meg:

 
Fehértó 182 család 464 hold 1450 négyszögöl után 24 770 kg
Őszeszék 200 család 544 hold 1508 négyszögöl után 28 780 kg
Szatymaz 205 család 558 hold 1550 négyszögöl után 29 235 kg

gabonát szolgáltatott be.

A lakosság fele nincsetlenekből és törpebirtokosokból állott; a földnek pedig csupán 12%-át birtokolták.12

A termelés korszerűsítése

Szatymazra a kis- és törpebirtok a jellemző. Ezeknek a tőkeszegénysége nem kedvezett a termelés korszerűsítésének. Nagyobb hányaduk még elemi műszaki eszközökkel, vasekével, boronával, vetőgéppel sem volt ellátva. Ekkor lett a traktor a legkorszerűbb gép. A cséplőgépekben korszakváltás következett be: a harmincas évek végére az elavult gőzcséplőgépeket kiszorították a robbanómotorokkal hajtott cséplőgépek. Cséplőgép-tulajdonosok ekkoriban Szatymazon Ónozó Jenő, Füz Ferenc, Gera András, Vetró Sándor, Wöller Zoltán, Hattyasi Dezső, Csányi Sándor. A korszerűsítésben mindannyian igyekeztek lépést tartani.13

Motoros munkagépekkel csak a 20 hold fölötti gazdaságokban dolgoztak; talaj-művelő gépekkel, mélyítő ekékkel, kultivátorokkal, esetleg trágyázógépekkel. A gépek elterjedését a rendkívül olcsó munkaerő is akadályozta. A gépesítés népsze-rűsítésében a gazdakör is szerepet játszott. Az 1925. november 22-i választmányi ülésen Kukay József postafőtiszt a kettős és hármas motoreke hasznosságáról tartott előadást. Azt bizonygatta, hogy a legkisebb földterületet is lehet vele szántani anélkül, hogy a legcsekélyebb eleven föld fölszántatlan maradna. Mélyszántással több termést lehet elérni.14

A gépesítés hiányán kívül az is gondot jelentett, hogy nem nagyon ismerték a talajkémiai eljárásokat. Trágyát keveset használtak. A húszas évek végén még csak a szántó 48 százalékát trágyázták; 1935-re már 54 százalékát. Néhol megjelent az akkor nagyon drága műtrágya is, amellyel részben pótolták az elhasznált tápanyagokat. Mindez nagyobb szakértelmet követelt.

A talajviszonyokból adódóan gabonából leginkább a rozsot részesítették előnyben; a búza csak lassan vált általánossá. A barna homokon megfelelő trágyázással jó átlagtermést értek el. A kormány is támogatta ezt, és 1928-tól nemesített vetőmagvakat bocsátott a gazdák rendelkezésére. A tavaszi árpát a vetésterület 10 százalékán állatok takarmányozására, zabot nagyon keveset, mindössze 2 százaléknyi területen kizárólag lovak takarmányozására termeltek.

A rozs és búza után a takarmányozás végett a kukorica volt a legfontosabb, de ebben az időben a szegényebb rétegek táplálkozásra is használták. Általában a szántóföld 23-24 százalékát foglalta el. A terméseredmények nagyon ingadoztak, aszályos években katasztrofálisan visszaestek. A közönséges magyar fajtával foglalkoztak, de a harmincas években megjelent a bánkúti nemesített lófogú kukorica. A burgonyának jelentős szerepe volt a helyi élelmezésben, ezért a szántóföld 8-10 százalékát foglalta le. Felsőtanyán az önellátási szempontok is indokolták ezt. A húszas évek közepén a termelés zuhanásszerűen visszaesett. Az elkorcsosult terményt a betegségek is könnyebben pusztították. A kormányzat szociális okokból is támogatta a burgonyatermesztést. Az évtized elején még 110 fajtát használtak, ezt 1926-ra már 21-re csökkentették, több fajta ki is pusztult. A nemesítés is előrehaladt, és központilag megkezdték az alkalmas vetőgumók szétosztását.

 A tanyai állattartó gazdálkodás miatt gyakori termény volt még a takarmányrépa (cékla), lucerna, köztesként a takarmánytök. A kukoricában a közönséges fehérbab, szegélynövényként a napraforgó. A növénytermelést a külterjes gazdálkodás jellemezte, a belterjesség csak szerény mértékben haladt előre. A Horthy-korszakban megmaradtak az önellátó gazdálkodás keretei és formái.15

A sertés- és lóállományban a háború nagy pusztítást végzett. A lóállomány nagy veszteségét 1927-re pótolták, száma már meghaladta az 1912. évit. Ez azért volt fontos, mert a tanyai gazdálkodásban a ló ellensúlyozta a gépek hiányát, és a közlekedésben is nélkülözhetetlen volt. Ugyanakkor a szarvasmarha-, sertés- és lóállománynak, részben az aprójószágnak a minősége volt a legkatasztrofálisabb, és ez csak a harmincas évek közepére javult. A fajállományok a háború alatt elfogytak, elpusztultak. Itt a sok kisbirtok nem is kedvezett a nemesítésnek, az állatokat munkára és fogyasztásra tenyésztették. A szakismeretek hiánya a párosításnál is hátrányos. A sok „zugmén” és „zugkan” miatt az állomány folyamatosan romlott.

Az állattenyésztés, főképpen a baromfitartás és sertéstenyésztés fontos jövedelemforrás volt az egy hold alatti gazdaságokban is. A gazdaság kicsinysége miatt, a nélkülözhetetlen igaerőt jelentő lovat nem tarthattak, szarvasmarhát is csak ritkán. Legjelentősebb az állattartás az 5 holdig terjedő birtokokon. Az 50 hold fölötti gazdaságokban viszont főleg növénytermeléssel foglalkoztak, az állattenyésztéssel keveset törődtek.

Az itteni tanyavilágban a kisgazdák leginkább a mezőhegyesi Noniusz fajtát tenyésztették, de a tömeges és olcsóbb „zugmén” miatt az állomány elsilányult, legföljebb a szín miatt válogattak. A szarvasmarha-tenyésztésben is jelentős volt a háborús visszaesés, de ezt a kisgazdaságok gyorsan pótolták. A tanyákon mindig volt egy-két szarvasmarha. A tejtermelés népélelmezés szempontjából nél-külözhetetlen, de a piacolás tej- és tejtermékekkel csak a Városhoz közeli gazdaságokban volt kifizetődő. Tovább nőtt az állomány minőségi javulása is, mert a gyor-sabb fejlődésű, jobban tejelő pirostarka fajtát szaporították, és a fehér fajta lassan kiszorult. Ezt az ökrök számának apadása is bizonyítja, mert a magyar fajta alkalmas az igavonásra is. Mindvégig nagy gondja a tenyésztésnek a bikák számának csökkenése, így a tehenek több mint fele minden évben meddő maradt. Ezeket hizlalás után értékesítették.16

A háború alatt a sertésállomány 55-60 százaléka elveszett, és ezt a veszteséget 1944-ig sem sikerült pótolni. Növelte a veszteséget az is, hogy 1919 augusztusától 1939 végéig 2-3 évente visszatérő sertésvész pusztított. Ez 1932–33-ban volt a legsúlyosabb, mert az 1931. évi sertésvész elszigetelése nem járt sikerrel. A gazdák képtelenek voltak megfizetni a drága védőszérumot. 1937-ben, 1939-ben újból sertéspestisjárvány pusztított, és rendkívüli károkat okozott.

Szatymazon is a szőke mangalicát szaporították, amely a zsírtermelés elsőbbségét mutatta. Felsőtanyán a Kordás család évtizedeken át fekete mangalicát is árult, és itt is elterjedt feketetarka kereszteződése is. A fajta elgyöngülését mutatta, hogy egyre érzékenyebbé vált a járványokra. 1924-től viszont megjelent az angol yorkshire-i hússertés, de nem vált népszerűvé, és később állománya is eltűnt.17

A közlegelőkről kiszorult juhászat Szeged határából ezekben az évtizedekben kezdett eltűnni. A Fehér-tó partos részén mintegy 900 hold szikes legelő még egy ideig fönntartotta. Az ősi magyar durva gyapjas rackát a merinói keresztezés már a 19. században kiszorította. Nagyobb számban már csak a Fehér-tó körüli gazdák tartották. Ennek hatására a harmincas évek elején „a szegény emberek tehene”, a kecske tenyésztése kezdett teret hódítani, bár szerepe később sem vált jelentőssé.18

 A tanyai gazdálkodási mód legjobban a baromfitenyésztésnek kedvezett. A törpe- és kisparaszti gazdaságokban az élelmezésben pótolhatatlan volt, de az erősebb gazdaságokban a baromfitartásból származó jövedelem az összes nyereség egynegyedét is meghaladta. A 20 holdnál kisebb gazdaságok adták az összes baromfiállomány háromnegyedét. A szatymazi nép a különböző tyúkfajták kiválasztásában nem volt válogatós, de általában ragaszkodott a magyar fajtához. Az időnként erősen pusztító baromfivész jelezte a fajtaújítás szükségességét. Nemesítő anyagul a gazdasági felügyelőség a Plymouth, Orpington tyúkfajtákat, emdeni ludat, pekingi kacsát és bronz pulykát tojáscseréléssel, kiállítások rendezésével igyekezett terjeszteni és a fajt szaporítani. A pulykatenyésztés a tanyákon a húszas évektől kezdett föllendülni. Vízi szárnyasokat a Fehér-tó, a csatornák és nagyobb vizek mellett intenzívebben tenyésztették. A fajtanemesítési és fajtaerősítési kezdeményezések ebben az időben mindvégig tartottak. Részben a gazdakör bevonásával még a háború elején is kedvezményes áron jegyezhettek fajbaromfit. 1939-ben a szegedi baromfi-kiállításon a gazdakör több tagja oklevelet, Csányi Sándor korszerű baromfigazdasága értékes serleget nyert.

A fehér-tói tógazdaság fejlesztése a harmincas években kezdődött. A haltenyésztés pár év alatt föllendült, jó hozamokat értek el, és ami ennél is fontosabb: a szegedi ponty országosan is kelendő árucikk lett. 1937-ben már kivitelre is jutott; Drezdába vitték az első 50 mázsás tételt. A hat napig tartó vasúti szállítást kitűnő állapotban élték túl a halak. Már ekkor kiderült, hogy a Fehér-tó pontyai betonszervezetűek!

A Szeged környékén régebben jelentős méhészet mellékes ágazattá zsugo-rodott. A Szegedvidéki Méhészegyesület pártfogása mellett csupán 6-8 család fog-lalkozott méztermeléssel. Néhány tagja 1925. november 14–15-én a szegedi méz-vásáron sikerrel szerepelt.19

A második világháború kitörése, 1941 után Szatymaz mezőgazdasága a hadigazdaság rendszerében átalakult, és folyamatosan romlott. A rozs és a búza vetésterülete jelentősen megnövekedett. Nagyobb területen kellett termelni kukoricát, burgonyát és takarmányrépát, a kormány döntése alapján a 15 holdat meghaladó birtokok területének 10 százalékán pedig napraforgót. Ugyanakkor korlátozták a szálastakarmányok vetésterületét, és ez növelte az állattenyésztés gondjait. A kényszerintézkedések hatására Szeged egész területén csökkentek a termésátlagok. A gazdaságot legsúlyosabban érintette az 1943 januárjában bevezetett Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer, amely a földek aranykorona értéke alapján vetette ki a búzakilogrammban kifejezett súlyos beszolgáltatási kvótákat.20

 A hadigazdálkodás okozta helyzetet tovább súlyosbította az 1940–42 között évről évre lehullott rengeteg csapadék és a nagy területeket elöntő ár- és belvíz. Már 1940-ben súlyos károkat okoztak. A kormányzat igényelhető, de drága vetőmaggal és kölcsönvetőmaggal igyekezett segíteni. Még így is túl sok volt a jelentkező, és az igénylő gazdaköri tagok sem kaptak mindannyian.

1941–42-ben katasztrofálissá vált a helyzet. Az 1941. márciusi hóolvadáskor a fagyott talaj nem nyelte el a hatalmas mennyiségű vizet. Pest megye területéről minden vadvíz Szeged felé zúdult, és itt 60 ezer holdat öntött el. Katonai karhatalmat vetettek be, hogy a gazdák a csatornák védműveit önkényesen át ne vágják. Az áradat levonulása után Felsőközponton, Csengelétől Fehér-tóig 272 ház összeomlott, 492 megrongálódott. Elsősorban a vert falú és silány minőségű vályogból készült házak dőltek össze, rongálódtak meg. Ez megismétlődött 1942 márciusában, sőt ekkor már a magas talajvízszint miatt Szeged várost érték súlyos károk: 1500 ház dőlt romba, 3500 pedig súlyosan megrongálódott.

A vízkárokat az adókönyvek alapján bent a városi adóhivatalban lehetett bejelenteni. A különféle próbálkozások is folytatódtak, de csak 20 hold alatti birtokokon lehetett kedvezményekhez jutni. Az is kiderült, hogy a Tápai-féle csatorna, amelyet nagy kiadással építettek, értéktelennek bizonyult. A magas partok felé vezető csatornán a víz nem tudott elfolyni a Fehér-tó irányába, így mintegy 500 hold művelésre alkalmas terület állandóan víz alatt állt. 1942 tavaszán a vízzel borított őszi vetések áttekinthetetlensége miatt a mezőgazdasági munkák elvégzésére gazdák a szerződéseiket a munkavállalókkal csak nagy késéssel tudták megkötni.

A víz levonulása után pótvetésekkel sikerült valamelyest javítani helyzetükön. A szegedi konzervgyárban a háború elején, 1941 nyarán kezdődött meg a termelés. A gyár igényei szerint a gyümölcsökön kívül föllendült a zöldség, sárgarépa, paradi-csom, zöldbab és az addig alig ismert spárga termelése is.21

A második világháború éveiben az 1939-i honvédelmi törvény gazdasági és egyéb megszorításai, a folyamatosan bővített jegyrendszer érintette a lakosságot. Súlyosabban a só-, cukor-, petróleum-, motalkójegy* bevezetése, a fűszerek hiánya és a szőlő-, gyümölcs védekezőszereinek korlátozása sújtotta. A háború elején még csak a rézgáliccal való takarékoskodást szorgalmazták, és pótszerek használatát javasolták. 1943-ban egy hold szőlő után csak 12 kg rézgálicot utaltak ki. A kertészeti felügyelőség már nem tudott adni védőszereket a fák permetezéséhez, helyette mechanikai módon tisztították a fákat. 1944-ben holdanként már csak 4 kg rézgálic, 14 kg feketegálic és 4 kg rézmészpor járt a szőlőtermelő gazdáknak.

Az új beszolgáltatási rendszer jelezte, hogy a magyar mezőgazdaságot a háborús gazdálkodás szolgálatába állították. A legfontosabb mezőgazdasági termékekre, így gabonafélékre, kukoricára, burgonyára, húsra nagyarányú kötelező beszolgáltatást szabtak ki. A hatósági árak a befektetési költségeket sem födözték. Megkezdődött a szarvasmarha, sertés és tej rekvirálása. A beszolgáltatási kötelezettségek évről évre kíméletlenebbek lettek. Ez vezetett a feketepiaci árak kialakulásához, mert a szatymazi lakosság az iparcikkek, ruhafélék és lábbeli beszerzésével küszködött.

A háborús gazdálkodás mellett a németek 1942-ben Szatymazon is kerestek olajat, majd a fúrásokat berobbantották. Ennek nyomai máig is láthatók.

1944-ben a német megszállás és a háborús erőfeszítések következtében a lakosság minden élelmiszer-tartalékot igyekezett fölvásárolni, bár éppen ennek az évnek a jó termése következtében jelentős tartalékok maradtak a birtokában.

A társadalom és szervezetei

A gazdasági helyzet elemzése mutatja, hogy a lakosság társadalmi tagozódása a korábbi korszakot tükrözi, de lassú változást is mutat. A település legfelső és legsajátosabb rétege a városi úri birtokosság. A polgárosodásban, a modern gazdasági föltételek és az ehhez szükséges korszerű szemlélet megteremtésében továbbra is fontos szerepet töltöttek be. Az infrastruktúra fejlesztésében, az úthálózat, posta, telefonhálózat bővítésében, a plébánia építésében, a templom bővítésében, a jól képzett tanítók kiválasztásában a Város közgyűlésében vagy a gazdakör életében vállalt szerepükkel sokat segítettek.

Az első világháború után jelentős változás következett be a városi úribirtokosok között. A jelentős szőlőbirtokosok közül sokan – csak 1918-ban nyolcan –, meghaltak, közöttük Polgár László, a gazdakör alapító elnöke, majd haláláig díszelnöke. 1920 után örökléssel, adásvétellel új tulajdonosok jelentek meg. Fontos változás, hogy kisebb területeket vásároltak, kisebb birtoktestek alakultak ki. Többségük csak 1-5 holdas gazdaság. A vásárlásban a régi városi divat hatott még. Ők már nem tőkebefektetés végett, hanem a két háború közötti úri életmód, életvitel „utóérzete” hatására, esetenként olcsóbb és hasznosabb szabadidő-eltöltéshez vásárolták a szőlőbirtokot. Bár az akkor nem látszott rossz tőkebefektetésnek sem.

Igazi szőlőbirtokosnak 7-8 gazdálkodó tekinthető, mint Beodray Ferencné, Danner László, Gróf György, Gróf Kálmánné, Juray Antal, Milotta János, Szegedi Ottó, Tóth Imre. Az úri birtokosok ebben a korban is a modern eszközök használatában, a korszerű gazdálkodás elterjesztésében úttörő szerepet töltöttek be. Szatymaz üdülő jellege kissé megkopott.

A helybeli módos parasztok rétege erősen tagozódott. Ide tartozott a 100-150 holdas három és az 50-100 holdas húsz gazdálkodó. A gazdaság modernizálása és eredményessége jelentősen függött a földek minőségétől, ezért az 50 hold alatti gazdaságokból több, nagyobb és jó minőségű földdel bíró, korszerűen gazdálkodó birtokos is ide sorolható. Huszka Lajos ezeket így jellemezte: „Megtalálható közöttük a nehezen szervezhető, az új gondolatok, új mezőgazdasági eszközök és módszerek iránt teljesen közömbös, maradi gondolkodású, aki csak a saját őseitől szerzett és megszokott mezőgazdasági tudását becsülte (15-20 család).”

Termelési színvonaluk tanyai elszigeteltségük miatt is elmaradt a kor követelményeitől. Főként gabonatermesztéssel és állattartással foglalkoztak. Az olcsó munkaerő lehetőségeit kihasználva maguk inkább csak szervezték, irányították a gazdálkodást. Mértéktartóan és szerényen éltek. A tanyás település társadalmi közéletében nem vettek részt.

Nagyobbik részét már az iskolázottság, szélesebb látókör jellemezte. Igényesek, korszerű szemléletűek, a technikai változásokra, az új termelési módszerekre gyorsan reagáló réteg. A különféle termény- és állatkiállítások rendszeres résztvevői. Büszkék jószágaikra, terményeikre; igyekeztek versenyben maradni. Ők adták a gazdakör magját, és ott az úri birtokosokkal együtt vettek részt a település társadalmi életében, és fontos célokért anyagi áldozatot is szívesen vállaltak.

A kisbirtokosok és törpebirtokosok száma 273. Ők 10-50 holdon gazdálkodtak. 494 az 1-10 hold közötti kis- és törpebirtokos. Ez volt a legnépesebb társadalmi réteg. Legalsó csoportjait a módos parasztok és úri birtokosok kötötték le. Erejüket és idejüket fölemésztette a családjuk és birtokuk fönntartásáért végzett embertelen sok munka. Korszerű gazdasági szerszámokkal, így vasekével, boronával, vetőgéppel kevesen dolgozhattak. Földjük, vagyonuk a népes családtagok között tovább aprózódott.

 E réteg felső csoportjai már korszerűen gazdálkodtak. Alkalmazkodó képességükkel, igyekezetükkel beilleszkedtek a modernizációba. Az 1928-ban kezdődő mezőgazdasági oktatás tanfolyamainak legszorgosabb résztvevői lettek. Tapasztalataikat, kísérletező kedvüket később kamatozták. 1938-tól sokan beléptek a gazdakörbe, mert ez különféle gépekkel, kedvezményes vetőmaggal, szervezett értékesítési lehetőséggel segítette gazdálkodásukat. Ők voltak az 1942-ben kezdődő ezüstkalászos tanfolyam legbuzgóbb résztvevői. A nagy érdeklődésre tekintettel a minisztérium 1943-ban is engedélyezte a tanfolyam megtartását. Tandíj ugyanis nem volt, tankönyvet, füzetet is ingyen kapott a hallgatóság. A végén 53 ezüstkalászos gazdát avattak. Az is nagy kedvezmény volt, hogy ezüstkalászos gazdát nem hívtak be frontszolgálatra.22

A helyi társadalmi hierarchia legalsó szintjén helyezkedtek el a kapások, me-zőgazdasági munkások, napszámosok és cselédek. Számuk nehezen meghatározható, de az 1930-i népszámlálás szerint 833 fő 715 eltartottal ebbe a rétegbe sorolható. A szegény emberek csoportja nagyjából lefödte az 1 hold alattiak egészét is. Teljesen nincsetlenek is voltak közöttük. Ezek többnyire későn nősülhettek, vagy nőtlen emberként, család nélkül, tanyák istállóiban élték le életüket.

A szegedi úri birtokosok megjelenése ezt a tág réteget is differenciálta. A polgárosodás eredményeként a kapások csoportja kedvezőbb helyzetbe került, hiszen az úri villa melletti melléképületben lakást, természetbeni juttatást és fizetséget kaptak. Közben szakmát tanultak, képzettebbek lettek, és többet is akartak tudni a mezőgazdaság, a szőlő- és gyümölcstermelés fortélyairól. Az úri birtokosok közül csak néhányan nem tartottak kapást. A kisebb szőlőtulajdonosok idénymunkára napszámosokat fogadtak, úgy és addig, ahogy a munka megkívánta. A kapás ekkor már megtanulta a modern gépek kezelését, az új termelési technológiát.

Huszka Lajos a következőképpen jellemezte a kapások életét, érzékeltetve a módos parasztoknál szolgálók helyzetét is: „A második világháborút megelőző évektől elterjedt a szőlőnek feles, illetve harmados haszonbérbe való kiadása is. A terményt ilyenkor a termelő a beérés után egyenlő részekre osztotta, a bérbeadó a helyszínen választott. Harmados művelésnél a borszőlőtermés, illetve a bortermés, valamint a köztes vetemények egyharmadát kapta a munkás. Csemegeszőlőből és gyümölcstermésből nem részesült. A szőlőből, gyümölcsből származó fele venyige, fele rőzse, a kitermelt fának gyökerei és vékony ágai a kapást illették meg. A feleségnek és a gyermekeknek megállapított búza fejadagját csak akkor kapták meg, ha a hatóság maximális áron a gazda rendelkezésére bocsátotta. Egy db 100-120 kilós hízott sertést is kapott a munkavállaló takarmányából. A feleség a baromfiak és a tojáshozam 25%-át kapta a gondozásért, etetésért az előre kiszabott és kapott eleségből. A részes kapásnak havonta előlegként 200-250 pengőt fizettek, de ezt saját egyharmad termésének értékesítése után, legkésőbb a szerződéses munkaév lejártával vissza kellett adnia. Amennyiben az egész bortermés a kb. 30-50 hl-t nem érte el, néha az előleg visszafizetését nem kívánták meg. A permetezőanyagot a gazda szerezte be és fizette. Ha az időjárás miatt sok munka torlódott össze, a kapás és családja elvégezni nem tudta, a szükséges munkaerő napszámbérének egyharmadát a kapás fizette.”

A kapások élete is sokat változott korunkban. A helyi mondás szerint „az urak mellett jól megéltek”, sőt aki józan életet élt, hosszú kuporgatás után némi kis föld-re is szert tehetett.23

A kapások, mezőgazdasági munkások és napszámosok között csekély volt a különbség. Kapásoknak a teljes kötöttséget is vállalniuk kellett, a munkásoknak vi-szont a bizonytalanság jutott.

A részes művelés, részes napszámosmunka az Alföldön az egyik legelterjedtebb forma volt. Szatymazon a csekély földű törpebirtokosok nagy száma miatt főként a nagycsaládosok arra kényszerültek, hogy saját földjeiken kívül másnál is dolgozzanak. Itt a rossz minőségű homokos területen még a 8-10 holdas birtokosok is elmentek részesnek. Ez volt az a kisbirtokos réteg, amely a tehetősebbektől igaerőt, eszközöket, ekével, boronával, vetőgéppel stb. együtt kölcsönzött és a legnagyobb dologidőben legnehezebb gyalogmunkával többszörös napszámmal fizetett vissza. Az egylovas szegények rendszeresen összefogtak, így segítettek egymáson.

 A vagyontalan szegények alkották a mezőgazdasági napszámosok zömét. Ők a napi napszám mellett feles vagy harmados részművelést, arató- és cséplőgép melletti munkát is szívesen vállaltak. Az utóbbiak különösen fontos létbiztonságot jelentettek a családok számára, mert födözte az évi gabona- és lisztszükségletet. Éppen azért nehéz is volt közéjük bekerülni, ugyanakkor ezek számítottak a legnehezebb mezőgazdasági munkának.

Az aratást a bandagazda szervezésével vállalták több gazdánál, előre megalkudott gabonáért, általában tized, tizenegyed részért. Ezt szerződésben rögzítettek. Szatymazon 6-8 jeles bandagazda régen kipróbált társakkal egyetértésben szervezte bandáját és a munkát. Nagy számban dolgoztak bandákon kívüli aratópárok is. Az aratók a cséplőrész kimérése után részeltek. Csépléskor gépenként a bandagazda vezetésével 17-18 fős bandák az aratókhoz hasonló módon szerveződtek. A bandagazda itt nem a gazdákkal, hanem a cséplőgép tulajdonosával egyezkedett, és általában mázsánként 8-9 százalék volt a megegyezés eredménye.

A kenyérért folyó küzdelemben feszültség volt a törpebirtokosok és nincsetlenek között, mert a kis vagyonú földműves kevesebb napszámbérért vagy részért is vállalt munkát, mint a vagyontalan, mivel számára ez csak tartalékot, biztosítékot jelentett. Ugyancsak a napszámbérek letörését idézte elő a Sándorfalváról átjáró sok napszámos. Tavasszal az éves szerződések, szóbeli megállapodások kötésekor tömegesen jelentek meg a Báló-kocsmánál lévő emberpiacon. A kocsma nagyterme egyúttal a gazdakör helyisége is volt, és bent kötötték meg az írásbeli szerződéseket. A módos gazdák éltek is a munkaerő-kínálat adta lehetőséggel, és szántóterületük 80-90 százalékát idegen munkaerővel műveltették meg.

A második világháború alatt terjedt el a részes földműveltetés: birtokokat és birtoktesteket adtak részbe. Egyéni, csoportos részes földművelésről és csoportos termelési szerződésről készült dokumentumok bizonyítják ezt. Itt már a részesek egy-egy növény termelését központilag meghatározva önállóan dolgoztak a vállalt földterületen.24

A cseléd- és béressors volt a legkeservesebb a teljes kiszolgáltatottsággal együtt. Cselédlakások csak módos gazdáknál voltak, ott a munka rendkívül kevés bérért kora hajnaltól késő estig tartott. Élelmezés már nagy eredménynek számított. Már az első világháború előtt törvények szabták meg a munkaadók és cselédek kötelezettségeit. Az 1930-as évek közepétől újabb jelentős törvények születtek a szegény családok védelmében, munkajogi szabályok rögzítették a velük való bánásmódot, a második világháború idején a béreket is.

A 25 holdnál nagyobb földön gazdálkodók rendszeresen dolgoztattak egy-egy bérest vagy nőtlen cselédet, a módos gazdák kettőt-hármat is. 1940 körül már éves béresnek, cselédnek csak nagyon önállótlan, magára hagyatott, rendszerint árva legény szerződött. Legtöbbjük mint kispásztor került a gazdához, ott nőtt bele a bérességbe. A 12-14 éves kispásztorok a nagycsaládosok és vagyontalanok gyermekei közül kerültek ki. Az iskolaköteles kisgyermekeket február végén fogadták föl, és március elejétől október végéig szolgáltak. Élelmet, búcsúra alsó-, felsőruhát és lábbelit kaptak, esetleg a végén kisebb állatot. A 15-18 évesek már kisbéresként szolgáltak, ősszel ruhát, alku szerinti terményt és pénzt kaptak. Szellemi tunyaságban, visszamaradottan, ridegségben nevelkedtek, és hajnaltól késő estig dolgoztak.

A béresekkel is éves szerződést kötöttek, de aki megbízhatóan dolgozott, több évig szolgálhatott. A legnehezebb munkát velük végeztették. Kihasználták erejüket, igénytelenségüket, szófogadásukat. Vasárnap, ünnepnap a földben nem dolgoztak, de ekkor is számos tennivaló akadt a nagy lábasjószágok körül. A bentkosztos egészbéres cseléd teljes ellátást, alku szerinti havi készpénzt, gabonát és egy pár bakancsot kapott.

A módos parasztoknak távolabbi földjükön is volt kisebb tanyájuk, amelyben rendszerint nagycsaládos nincsetlen földműves lakhatott. Ő a tulajdonos földjét vagy részből művelte, vagy napszámbérért családostul munkába kellett állnia, ahogy a szállásadó megkívánta. A feleség eljárt segíteni sütni, főzni, mosni a gazdasszonyhoz évente 10-12-szer, hogy kiérdemelje a bizalmat. Sok fiatal nőtt föl, majd öregedett meg más házában egész életre lekötelezve.25

A második világháború kitörése után érvénybe lépett az 1939. évi II. törvény, a Honvédelmi törvény, amely a 14–70 éves lakosság részére kötelező munkavégzést, munkavállalást követelt meg. A háború Szatymazon is megtizedelte a java férfimunkaerőt; szinte minden második tanyából hiányzott a családfő vagy idős fiú. Az itthon maradottakra hárult a nehéz mezőgazdasági munka. Az árak után 1943 februárjában a béreket is rögzítették. A törvény az elszegődési kötelezettséget is megszabta, de azt is, hogy ki kell adni a szegény családok részére a gabonajárandóságot, és ezt beszolgáltatás nem terheli.

Iparosok, kereskedők, vendéglátók

Egy-egy település társadalmának mindig megbecsült rétege. Szatymazon nem nagy száma, hanem betöltött társadalmi szerepe miatt jelentős. Gazdasági szerepük már a tanyaközpont erősödése idején fontos, az 1920-as évektől a központ fejlődése idején különösen azzá vált. Az iparosok kizárólag közvetlen környezetük számára dolgoztak, más vidékre nem termeltek, termékeikkel nem vásároztak, munkájuk mennyiségi és minőségi mértéke a tanyás település igényeihez igazodott. Életfölfogásuk, életvitelük azonos volt a paraszti környezettel. Megvolt azonban a kellő alkalmazkodó képességük, hogy főként nyáron az úri birtokosok és családjuk vagy nyaralóik igényeit is kielégítsék.

Az első világháborúban és az azt követő nehéz helyzetben számuk csökkent, megélhetési körülményeik romlottak, a stabilizálódás után lehetőségeik nőttek. Ez is indokolta azt a jellemző és sajátos vonást, hogy aki csak tehette, földműveléssel, szőlőműveléssel is foglalkozott. A kocsmárosok szőlejüket kapásokkal műveltették, saját borukat árulták. A kisiparosok fő dologidőben metszéskor, szüretkor műhelyüket bezárták. A régi iparosok fő megélhetési forrása a föld maradt. Azok az iparosok, kereskedők, akik szakmájukból akartak megélni, föladták iparukat, üzletüket, és kénytelenek voltak elköltözni.

A helyi piacnak Szeged közelsége és az önellátó gazdaságok miatt nem volt jelentősége. A Báló-kocsma előtt vasárnaponként hajnali 4 órától kora reggelig működött; terményeket, gyümölcsöt, sőt tejet, tejterméket is lehetett kapni. Frányó István hentes sátorban árulta a húst és húskészítményeket. Időnként orvos-egészségügyi ellenőrzés is volt. A piac jelentősége a harmincas évek végétől csökkent, majd megszűnt.

Kiemelkedő szerep jutott a vendéglősöknek, nemcsak forgalmuk nagyságrendje, hanem a helyi közéletben betöltött sajátos szerepük miatt. A vendéglők a közélet fontos helyei, a családi és kulturális rendezvények központjai. Ebből is kiemelkedett Báló István vendéglője, a település központja. Megtartotta embörpiac jellegét. 1927-ben a szeged-szatymazi autóbuszjárat végállomása lett. Nagyterme a gazdakör székháza (zászlajával és tablóival), más egyesületek tanácskozó helye. Színtársulatok is sűrűn megjelentek benne. Nyáron mulatságok, télen bálok legalkalmasabb helysége. Báló István a Szeged városi törvényhatósági bizottság közgyűlésének, az iskolakörzet gondnokságának is tagja.26

 Kisebb szerep jutott a többi vendéglősnek. Özv. Tóth Molnár Istvánnénak és József fiának vendéglőjéhez másik fiának, Ferencnek nagy forgalmú vegyes-kereskedése kapcsolódott. Ez a vendéglő is számos rendezvény színhelye. 1925-ben Humay Nándor, a székalji iskola széles érdeklődésű tanítója itt kezdte el a filmvetítést: a bálteremből mozitermet rendeztek be. Humay Nándort 1928. január 1-jétől Kevermesre helyezték (elhelyezése ellen a lakosság eredménytelenül tiltakozott!), így később vándormozik játszottak itt. A Levente Egyesület télen itt tartotta foglalkozásait. A vendéglőt rövid ideig Szűcs István bérelte.

A Neu Sándor-féle kéthelyiséges nagy vendéglőhöz ugyancsak nagy méretű fűszer-üzlet kapcsolódott. Ő házhoz szállítást is vállalt. Elsőként árult gépkocsikhoz üzem-anyagot és bizonyos alkatrészeket. A Szatymazi Népkör 1921-ig itt tartotta összejöveteleit. A hivatalos iratokban úgy szerepelt mint szatymazi szőlőbirtokos, ezért a zsidótörvények 1942-ben földjétől megfosztották. 1943-ban Újszegedre költözött, 1944-ben családjával innen kellett bevonulnia a gettóba. Június 25-én Auschwitzba deportálták őket, és onnan nem tértek haza. Szűcs M. Lajos a 30-as években az állomással szemben nyitott vendéglőt. Az útépítések idején jól ment az üzlete. Ismerős még Gera József kocsmáros neve is.27

A már említettek mellett a fűszerüzletek: a Hangya Szövetkezet fűszerüzlete: Szlávik Péter, Kopasz Mihály, Kopasz János, Kopasz Ferenc, Puskás Ferenc, Wöller Zoltán, Tóth Molnár Ferenc. Hentes és mészáros: id. Frányó István (vágóhíd és üzem), ifj. Frányó István, Frányó János, Frányó József, Horváth Balázs, Kopasz János, Pék és boltos: Rziha János Trafikos: özv. Pfeipffer Oszkárné, Horváth Balázs (hadirokkant), Puskás Mihály (hadirokkant), Asztalos: Horváth Zsikó Imre, Sirokay Viktor, Király Mátyás, Fráter József, Kardos István, Szabó: Dezső Sándor, Szabó János, Gyömbér István, Ámont Lajos, Rácz István, Cipész: Petrik Illés, Dékány Sándor, Dékány Ferenc, Joó Sándor, Vidéki István, Fehér Gyula, Hajdú Menyhért, Halász József, Papdi Antal, Szabó Árpád, Juhász József, Juhász Antal, Jászberényi Antal, Tisza Sándor, Papdi József (Makraszéken), Kondász György, Budai István, Lakatos, műszerész: Frank Mihály, Kopasz János, Bérczi Béla, Kovács József, Draskovics Ferenc, Kovács: Gera István, Frányó Ferenc, Szilágyi János, Zöldi Sándor, Antorák József, Szilágyi Péter, Bognár: Döme János, Molnár József, Szélpál Antal, Frányó Ferenc, Borbély: Balogh József, Kopasz Mihály, Magyar Jenő, Hunyadi Tivadar, Fodrásznő: Szabó Piroska, Varrónő: Páter Mária, Gera Istvánné, Kopasz Ilona, Kopasz Terézia, Bádogos: Korom Mihály (cimbalmos), Sulik István, Köteles: Klonkai Dezső.

Kéményseprője a tanyaközpontnak nem volt. A sándorfalvi kéményseprő segédjével a szatymazi igényeket is ellátta.

 
Kopasz Mihály, a felesége és fia a Báló-házban lévő bolt ajtajában, 1935
 
Id. Frányó János mészárszéke
 
Puskás Mihály trafikja
 

Az iparosok a szétszórt tanyavilágban mostoha körülmények között dolgoztak. Makraszék környékén Papdi József cipész egyben gazdálkodó; Jánosszállás felé Szabó János szabó felesége szülésznő (bábaasszony). A Szatymazon megélhetést hiába kereső iparosok és kereskedők egy része végül Szegeden talált magának munkalehetőséget.

Ezekben az években ugyanakkor a helyi vállalkozói réteg megerősödött. Ebben szerepet játszott a település központjának kialakításával összefüggő munkák megkezdődése.

Parragi Ferenc kőműves nagyvállalkozó számos városi megbízást és a helyi iskolák szinte folyamatos helyreállítási, javítási munkáit kapta meg. Fuvarozó nagyvállalkozók: Török Ferenc és Lázi István az útépítésekhez szinte folyamatos munkát végezhettek, számos munkást alkalmaztak.

Kisüzemek is alakultak. Frányó Ferenc vágóhídja a vágástól a szappanfőzésig többféle szolgáltatást nyújtott. Legismertebb azonban a „szeszgyárnak” nevezett kísérlet. Még az első világháború előtt Halmos Béla szegedi zsidó üzletember részvénytársaságot szervezett üzemi nagyságú szeszfőzde építésére és működtetésére, amelyhez a nyersanyag helyben volt. Szabó Árpád az építkezést találóan jellemzi: „Fölépült a liget vasút felőli oldalán egy nagy kétszintes pálinkafőző csarnok, számos nagyméretű üsttel, szíjjal hajtott gépekkel, kazánház egy nagy bádogkéménnyel. Megépült négy nagy medence a cefre tárolására és érlelésére, irodaház vezetői lakással együtt. Felépítettek még egy barakkszerű épületet négy munkáslakással. Mire minden elkészült, s a szeszfőzde üzemelni kezdett, kitört a világháború. A szeszgyár is lassan tönkrement.” A háború után Halmos Béla még kísérletet tett, hogy a medencékből fürdőt alakítsanak ki. Építettek is a medence bejárata elé két nagy toronyszobát pénztárnak, de ez a vállalkozás is tönkrement. A 30-as években viszont már több kocsmárosnak is lett kisebb pálinkafőzdéje, pl. Szűcs M. Lajosnak.28

A helyi iparban jelentőssé vált Enyingi József szélmalma, mivel egyedül látta el a lakossági igényeket. A húszas évek elején még több régi szélmalmot használtak terménydarálásra. Olajsutus, szikvízüzem, paprikamalom ebben a két évtizedben nem működött Szatymazon. Pálfy József polgármester édesapjának, Pálfy Jánosnak, a 19. században Szatymazon még paprikagyára volt. Olajsajtolásra Sándorfalvára jártak a gazdák.

A háziipar önellátó maradt, a lakosság üzletszerű háziiparral nem foglalkozott. Saját szükségletének kielégítésére főleg a téli hónapokban kosár-, seprűfonással, -kötéssel szívesen töltötte idejét. A férfiak a különösebb szaktudást nem igénylő szerszámokat, szerszámelemeket készítettek.

A politikai viszonyok

A lakosság társadalmi tevékenysége a különféle egyesületekben való részvételben elégült ki. A politizálás főképpen a választásokban. 1920–1944 között egész Felsőközpont a kormány szilárd támaszának számított. A Horthy-korszak öt választása (1920, ’22, ’26, ’31, ’35) nyílt, lajstromos szavazás volt. Az analfabéták nem választhattak, hiszen a lajstromot a választási bizottság előtt alá kellett írni. Az 1939-i már titkosan zajlott.

1920-ban Szatymaz és Felsőközpont a szegedi I. választókerülethez tartozott. A kormánypárt a Keresztény Nemzeti Egység Pártja (KNEP, később Egységes Párt; 1935-től Magyar Élet Pártja, MÉP); jelöltje Teleki Pál egyetemi tanár, aki 1919-ben a Városban sok barátot szerzett. Ellenjelölt hiányában a választási törvény alapján őt „egyhangúlag” megválasztottnak nyilvánították. 1922-ben ugyanitt lépett föl már volt miniszterelnökként. Nagy fölénnyel győzött a Rassay-párti liberális Bárczy Istvánnal szemben.29

1926-ban módosultak a választókerületek. Szatymazt a III. kerülethez sorolták át Felső- és Alsóközponttal, Alsóvárossal és a városi telepekkel együtt. A három parlamenti párt, a kormánypárton kívül a szociáldemokrata és a Rassay-párt is, minden kerületben indított jelöltet. Az 1926. december 12–13-i választáson 21,5 százalékra csökkent a választójoggal élni nem akarók száma. Az Egységes Párt jelöltje Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, a szatymaz-fehértói 15. alkörzetben 593-ból 309 szavazatot (52,3%) kapott, és fölényesen győzött. Az 1931. június 29–30-i választások változást nem hoztak. Ekkor Klebelsberg Kunó a 866 szavazatból 551 (63%) kapott, és maradt a kerület képviselője. 1932. október 12-én bekövetkezett halála után az Egységes Párt helyi listáján pótképviselői helyen szereplő Körmendy Mátyás (1875–1945) asztalosmester, ipartestületi elnök, a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke (1922–38) utóbb felsőházi tag került a parlamentbe.

 1935-ben már Gömbös Gyula miniszterelnök vezette a kormánypárt helyi listáját. Folytatódott a három párt választási küzdelme, Kéthly Anna az SZDP, Rassay Károly a Független Nemzeti Balpárt listájának első helyén állt. Az április 3–4-i választáson a szatymaz-fehértói körzetben Gömbös Gyula 743, Kéthly Anna 33, Rassay Károly 235 szavazatot kapott. A kormánypárt 72,7 százaléka a legnagyobbak közé tartozott. Gömbös Gyula Abádszalók képviselőségét tartotta meg, szegedi mandátumáról lemondott. Helyére Hunyady Vass Gergely (1891–1942) ügyvéd, pótképviselő került.30

A harmincas évek elejétől fokozatos változások következtek be. A kormánypárt már 1930-tól előretört. A Nagy-Szeged Párt 1930 őszén megalakította a törvényhatósági bizottság tanyai érdekeltségű tagjaiból a Külterületi Gazdablokkot. A harmincas évek közepére a választópolgárok száma egyharmaddal, néhány kör-zetben duplájára növekedett. Kezdtek beérni Klebelsbergnek a parasztság műveltségének emelésére tett erőfeszítései. A gazdasági fejlődésben a gazdasági világválság elmúltával 1935–38 között, mindössze három év alatt, a nemzeti jövedelem 50 százalékkal növekedett. A kormánypárt a változások hatására, hogy korszerű pártot hozzon létre, tanyai szervezetek kiépítésére törekedett. A párt neve is ekkor változott Magyar Élet Pártja (MÉP) névre. Szatymazon fő támasza a gazdakör volt. Gyűléseit a gazdakör, a Báló-vendéglő helyiségében tartotta. Szegedi szervezete a rászorult szegény családok között minden év karácsonyán fűszerekből, cipőkből, ru-haanyagokból és edényekből álló 4 kg súlyú szeretetcsomagot osztott ki. 1937. de-cember 23-án a felsőtanyai hat választási körzetben 630 csomagot osztottak ki. A szatymazi és fehértói szegények a gazdakörben Csányi Sándor helyi pártelnöktől, törvényhatósági bizottsági tagtól vehették át.31

Az 1939-i pünkösdi választás az erősödő jobbratolódás, a háborúra készülődés, fegyverkezés és az első bécsi döntés utáni sikeres országgyarapodás hangulatának jegyében zajlott le. Az eddigi három párton kívül ismét indult a Független Kisgazdapárt és új erőként a Nyilaskeresztes Párt. Jelentős országos személyiségeket a MÉP jelölt: a lista első helyén újból Teleki Pál miniszterelnököt, második helyen Vargha József iparügyi államtitkárt. Mindketten május 18-án jártak korteskörúton. Teleki Pál Alsótanyán (Mórahalmon), Vargha József Felsőtanya különböző pontjain, így Szatymazon tartott programbeszédet, és este a Lél különvonattal tért vissza Budapestre. A többi párt csak helyi politikusokat tudott mozgósítani, Közülük kiemelkedett Shvoy Kálmán (1881–1971), most a Független Kisgazdapárt első helyén. (1935–39 között még a NEP képviselője volt.) Szeged három körzetében a kisgazdapártra leadott majdnem háromezer szavazat jelentős részét ő szerezte meg.32

 A választás eredménye a 39. sz. szatymaz-fehértói körzetben a kormányzópárt (MÉP) számára kedvezőtlenebb, mint korábban. (Szögletes zárójelben az 1935-i választás adatai.) A leadott érvényes szavazatok száma: 1298 [1011]. Ebből a MÉP-re 761 (58,7%) esett [743, 73,5%], a Rassay-pártra 91 (7%) [235, 23,2%], az SZDP-re 17 (1,7%) [33, 3,3%], a nyilaspártra 373, (28,7%) [–], a kisgazdapártra 56, (4,3%) [–] esett. A kormánypárt a szegedi három kerületben 54,6%-kal két képviselőt, Teleki Pált és Vargha Józsefet küldhette a képviselőházba, a nyilaspárt 22,3%-kal Hubay Kálmán (1902–1946) újságírót. (Őt 1940-ben megfosztották mandátumától, majd a háború után kivégezték.) Meglepő, hogy Szatymazon, a szegedi általános helyzetnek megfelelően a nyilasok a második helyen végeztek. A körzetben elsősorban a Rassay-párttól hódítottak el szavazókat, és csekély számban a szocialistáktól. Ez a két párt ezután meg is szüntette itteni tevékenységét.

Vargha József államtitkár Sopronban is szerzett mandátumot, és ezért a szegediről lemondott a lista harmadik helyén álló Peták Nándor javára. Peták Nándor személyében első ízben került helyi, itteni politikus a parlamentbe: a balástyai gazdakör elnöke, MÉP elnöke. Hubay Kálmán Szögi Géza szegedi ügyvédnek adta át helyét. A legsajnálatosabb változás Teleki Pál 1941. április 3-i tragikus öngyilkossága miatt történt: Rosta Lajos postatiszt, jelentéktelen helyi politikus került a helyére.33

A közigazgatás

Szeged város vezetése a tanyai közigazgatás fejlesztésében országosan is kezdeményező volt. Magyarországon először 1891-ben Felsőtanyán jött létre tanyai közigazgatási központ. Ennek élén közvetítő jogkörrel bíró közigazgatási tisztségviselő és községi bíró állt. A Horthy-korszakban Pálfy József volt Szeged polgármestere, úri birtokos Szatymazon, s egyben a Magyar Városok Országos Szövetségének elnöke. 1935-ben ő kezdeményezte a tanyai közigazgatás fejlesztését, tanyai törvényt, amelyet végül az 1944. évi 2. törvénycikkben fogadtak el. A hosszan elnyúló törvény-előkészítő munka során a vita arról folyt, hogy köz-ségesítéssel vagy tanyai kirendeltségek létesítésével vigyék közelebb a közigazgatást a tanyai néphez.

Újabb kezdeményezésével 1936-ban a Város közgyűlése új szabályrendelettel Felsőközpontot elsőfokú hatósági jogkörrel ruházta föl, amely addig csak Szegedet illette. Szatymaz is korlátozott jogot kapott, de csak anyakönyvezésre, amelyet az éppen nyugalomba vonuló Zsák József igazgató végzett. Az átszervezés a belügyminiszteri jóváhagyás késlekedése miatt csak 1940-ben valósult meg, amikor Alsó- és Felsőközpont közigazgatási vezetőjét elsőfokú hatósági és rendőri büntetőbírói jogkörrel ruházták föl. A végső törvényjavaslat is csak 1942-ben született meg.

A Város továbbra is előtte járt a törvénynek, amikor 1941-ben Csengelén harmadik, 1943-ban Várostanyán (a mai Ásotthalmon) negyedik közigazgatási központot létesített. Az 1943-i városi szabályrendelettel megszüntették a kapitányságokban a kapitányi tisztséget, helyettük az esküdtek számát szaporították, mivel helyi ismereteikkel ők a közigazgatási tisztviselők munkáját jobban tudták segíteni. Felsőközponton 1936-tól dr. Simon József a kirendeltségvezető, helyettesítésével a közgyűlés Nagy Géza szegedi fogalmazót bízta meg. Korábban Felsőközpontról Kosztra Lajos jegyző és járlatíró járt át Szatymazra, és egyben a különféle cseléd-, kapás- és csőszszerződéseket is intézte, hitelesítette. A közigazgatási hatóság ügykörébe tartozó iparhatósági ügyeket továbbra is Szegeden intézték. 1940–44 között dr. Szűcs István a szatymazi közigazgatás vezetője.34

1939-től a városi közigazgatás fokozatosan a háború szolgálatába került. 1939-ben elhalasztották a törvényhatósági választásokat, 1942-től választások mellőzésével általánossá tették a kinevezési rendszert. 1944. szeptember 7-én a törvényhatóság testületi szerveinek működését fölfüggesztették, 10-én a Duna–Tisza közét hadműveleti területté nyilvánították, és a polgári irányítás katonai jellegűvé vált.

Társadalmi egyesületek

A település legjellemzőbb szervezete a Horthy-korszakban is a Szatymazi Gazdakör. Az első világháború alatt a hadkötelesek távolléte miatt érdemleges tevé-kenységet nem folytatott. 1920 után a gazdasági, társadalmi változások, a vesztes háborút követő nyomorúság és Trianon sokkoló hatása miatt a gazdakör tevékenységének tartalma és módszere is módosult. Előtérbe került a kormányt támogató hangnem és politizálás. Teret nyert az irredenta és a „keresztény nemzeti gondolat” erőltetése. A húszas évek végétől azonban nőtt a mezőgazdasági isme-retterjesztés. A kör jelentős szerepet vállalt a szaktudás iránti érdeklődés fölkeltésében, népszerűsítésében. Kezdeményező lett abban is, hogy a mezőgazdasági szakoktatás helyi intézménye, a gazdasági iskola megnyíljék, és a parasztság kezdeményező, kísérletező, szervező és javaslattevő szerepe növekedjék. Ezzel alapozta meg Szatymaz mezőgazdasági sikereit.

A gazdakör alapszabálya szerint legfőbb testülete a közgyűlés, amely kisebb jogkörű választmányt és általában tíztagú vezetőséget választott. Az elnöknek kiemelt szerepe volt, ő hozta az azonnali döntéseket. Elnökök:

 
1908–1928 Zsák József tanító, majd igazgató
1928–1932 Bárkányi Mihály nagybirtokos
1933–1939 Kamenszky Béla, a gazdasági iskola igazgatója
1939–1944 Csányi Sándor nagybirtokos
1944–1949 Makra Ferenc birtokos

Régi hagyomány volt díszelnök választása. Ebben az időben díszelnök dr. Kószó István belügyi államtitkár, Zsák József igazgató és Kamenszky Béla igazgató. 1929-ben dr. Aigner Károly főispánt és dr. Somogyi Szilveszter polgármestert egyszerre választották díszelnökké.

A kör tagjainak száma a változó gazdasági helyzet szerint ingadozott: 1914 előtt 120 körüli. 1918-ban 109, 1919. március 2-án 101 fő. 1920-ban kierőszakolták az egyesülést a Szatymazi Népkörrel (beolvasztották), így 1922-ben 142 a tagok száma, 1926-ban 85, 1934-ben 63, 1940-ben a háborús kényszergazdálkodás, a jegyrendszer bevezetésével 117 fő. A gazdakör tagjait külön juttatásokhoz, rézgálic-hoz, korpához stb. segítette. 1942-ben 160, 1943-ban 220, 1944-ben 340 főre bővült a tagok száma.35

A gazdakör megalakulásától a felnőtt gazdatársadalmat fontos elméleti és gyakor-lati útbaigazításokkal látta el, és sokszor népművelési, oktató föladatokat is teljesített. Ebben kiemelkedő jelentőségű könyvtárának működtetése. Tisztségviselői között 1922-től könyvtárnokot is találunk. A könyvtárnok Sirokay Viktor. 1928-tól Gera József, 1933-tól Szabó János. A könyvtár 1922-ben 375 kötetből állt. Ebből 15 tag 65 kötetet kölcsönzött. 1926-ban 374 kötet, 28 gazda kölcsönzött könyvet. 1934-ben adományozással már 427 kötet, de ebből az elhasználódás miatt 50 kötet selej-tezésre várt. Ebben az évben 968 esetben kölcsönöztek könyvet: ez volt a csúcs. A kölcsönzést vasárnap délelőtt tartották. 1936-ban 88 ízben 175 kötetet kölcsönöztek. Az olvasási és tanulási kedv tovább erősödött. 1938-ban már 150 kötet várt selejtezésre. Szabó János ekkor már három könyvtárat kezelt: a gazdakörét (375 kötet), a népkönyvtárat (424 kötet), a leventekönyvtárat (214 kötet). Elfoglaltsága annyira lekötötte, hogy a leventeegyesület könyvtárának vezetését már nem tudta vállalni. Ezt a rendkívül kedvező helyzetet szakította meg a háború.

A gazdakör rendezvényei között a szakmai előadásoknak volt legnagyobb és tartós hatása. Az előadóknak a legképzettebb szegedi mezőgazdasági szakembereket nyerték meg. A helyi tanítókat, a gazdasági iskola szaktanítóit, igazgatóját és Csongrád vármegye szakembereit is meghívták. A gazdakörben előadást tartani, a tapasztalt gazdákkal beszélgetésben helyt állni megtiszteltetésnek számított. Az előadások témái szinte lefödték a korszak tudományos és technológiai színvonalának ismertetését. A gazdakörnek baráti és szakmai összefogását elősegítő rendezvényei voltak. Ezeken egymás tapasztalataiból is sokat meríthettek. Nem hiányoztak az ünnepi ülések és emlékezések sem, amelyek a barátság elmélyítését szolgálták.

A Szatymazi Gazdakörnek múlhatatlanok az érdemei, hogy a polgárosodás elindult, megizmosodott, és ennek szellemi-műveltségi alapját megteremtette. Hatvan éven át gazdasági és kulturális egyesületként a tanyavilágban az egyetlen törvényes lehetőség volt a társadalom-politikai, ma divatos szóval: a civil szerveződésnek.36

  A Szeged-Fehértói Gazdakör csak 1928 májusában, a szatymazi gazdakörből kivált tagokból jött létre. Rövid másfél évtizedes történetét csak az egyedül megmaradt pénztárkönyvből és másodlagos forrásokból ismerjük. Létrehozásuknak oka a Szatymaztól való távolságban és a helyi gazdasági érdekek védelmében rejlett. Tagsága nem lehetett több 15-20 főnél, főként földművelő és állattenyésztő gazdák. Alapító elnöke Katona Antal, induláskor rövid ideig Bárkányi Mihály. Katona Antal neves 60 holdas nagygazda, aki birtokának vakszik részén az első halastavat létesítette. A kör választmányi és közgyűléseit hétvégeken, a győriszéki iskolában tartotta. Előadásokat Wagner Adolf és Kamenszky Béla itt is több ízben tartott. Állandó rendezvények az arató, szüreti, őszirózsás és Katalin-bálok. A harmincas évek közepétől permetezőgépeket vásároltak, és kölcsönözték a szőlősgazdáknak. Katona Antal 1942. március 26-án meghalt, a gazdakör tevékenysége egyre inkább visszaesett, és 1944. február 27-én megszűnt.37

A Szatymazi Népkör a függetlenségi mozgalom erősödése idején, 1905 körül jött létre. A szegényebb gazdálkodók, napszámos emberek tömörültek benne. Neu Sándor vendéglőjének belső termében tartották összejöveteleiket. Némelyek szerint a szomszéd nagyobb településekhez hasonlóan a helyi gazdakör vezetői az agrárszocialista eszmék terjedésének ellensúlyozására szervezték meg. Szatymazon a függetlenségi eszmének volt talaja, de a népkör gyönge vezetősége sohasem tudta érvényre juttatni, 1918 után pedig elvesztette jelentőségét. Mint láttuk, 1920-ban beolvadt a gazdakörbe.38

Levente Egyesület. A leventeszervezetek 1921-ben jöttek létre a trianoni békediktátum katonai kikötéseinek, korlátozásainak kijátszására, hogy a fiatal korosztályok ne essenek ki a katonai kiképzésből, és legalább sportolással némi jártasságot szerezzenek. Többnyire leszerelt katonatisztek szervezték, ők lettek az oktatók. Fölügyeletét az Országos Testnevelési Tanács és szervezetei útján a vallás és közoktatási miniszter látta el. 1924-ben jelentős változást hozott, hogy a leventeoktatás átkerült az iskolába: az oktatók a tanítók lettek. Nekik ez mellékkereseti forrást is jelentett. 1925–26-ban pedig létrejöttek a helyi leventeegyesületek.

A szatymazi 1925. december 1-jén, amikor a Szatymazi Ifjúsági Egyesület alakult át leventeegyesületté. Elnöke mindenhol az elemi népiskolai igazgató lett, így itt id. Zsák József, 1936-tól pedig Nikolényi J. Zoltán. Fő cél a testi állóképesség növelése. Ez a parasztgyermekeknek nem jelentett gondot. 1927-ben az iskola és az egyesület először tartott közös tornaünnepélyt. 1932-ben újból bevezették az általános hadkötelezettséget, a levente szerepe is nőtt. Ekkor a hagyományos futó- és ugrószámok mellett az egyesületek hozzájárultak a kerékpáros, evezős, lovas, és vitorlázórepülő sportágak elterjesztéséhez. Ezekből országos versenyeket szer-veztek. Szatymazon a tanítók mellett tiszti leventeoktatók is voltak, így Wöller Zoltán, Pomázi István, később Szalai István és Kovács István. Az idősebb és ügyesebb gyermekekből segédoktatókat neveltek.

  Az 1939. évi II. törvény a honvédelmi kötelezettségek közé sorolta a 12 éves kortól a bevonulásig, 21 éves korig évente 10 hónapon át tartó heti 4 órás, az I–IV. korcsoportonkénti szervezet leventekiképzést. Szatymazon vasárnap 8–12 óra kö-zött volt kiképzés a leventepályán, télen a Tóth Molnár-féle vendéglő báltermében. Ekkor már bizonyos katonai ismeretekről is számot kellett adni. A törvény értelmében a leventeintézményre a Városnak is áldoznia kellett. Szeged a volt szeszgyár épületét már 1941-ben átadta, és 1942-ben hozzájárult, hogy leventeotthonná alakítsák át. 1939-től a szatymazi Levente Egyesület szerepe névlegessé vált. A szegedi városi leventeparancsnokság vette át az irányítást. A leventekiképzés irányítása a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozott. Ekkor már a távolmaradást szigorúan büntették. 1944 őszén a leventék visszavonását Dunántúlra szintén a HM parancsára rendelték el.39

A Szatymazi Ifjúsági Egyesület 1923-ban alakult; 1924-ben jegyezték be. Elnöke Humay Nándor székalji tanító, jegyzője Bittó Ferenc. A szervezésben, programok összeállításában Miklós Sándor és ifj. Zsák József tanító működött közre. Irredenta műsorok előadásában és bemutatásában is jeleskedtek. Dalárdáját Báló Antal vilmaszállási tanító szervezte és vezette. 1925. december 1-jén beolvadt a Levente Egyesületbe. Érdekes, hogy 1931–32-ben még műkedvelő előadások kapcsán fölbukkant az egyesület neve.40

A szatymazi iparosok 1926-ban alapították önálló egyesületüket Szatymazi Iparosok Társadalmi Köre néven. 1928. május 2-án jegyezték be. Tevékenységéről csak következtetni lehet egy rövid leltárlapból. A kör ugyanis tíz év után 1937-ben átmenetileg fölfüggesztette működését, és vagyonát a gazdakör vette át. Ez tartalmazott: 1 db jegyzőkönyvi iratot, 1 db pénztárkönyvet, 1 db postakönyvet, 1 db bélyegzőt párnával, 100 db meghívó nyomtatványt, 300 db igazolvány nyomtatványt, 190 db alapszabályt, 1 db gyászlobogót, 1 könyvszekrényt, 1 cég-táblát. Sem újbóli működéséről, sem föloszlásáról nincs adatunk. Az bizonyos, hogy 1948-ban ezt is föloszlatták.41

A harmincas évek elejétől elszaporodtak a lövészegyletek. Ez összefüggött az általános hadkötelezettség bevezetésével is, mert megvalósítását 1938-ig az anyagiak hiánya nem tette lehetővé. Az elsők között 1930. szeptember 6-án létrejött a Szatymazi Polgári Lövész Egylet. Ez 1936-ban szatymazi Szent István Lövész Egylet nevet vette föl. Március 9-én már be is jegyezték. Ebben az évben a szegedi tanyák központjaiban 12 lövészegylet alakult. Tevékenységükről adatok nincsenek, de 1939-től szerepük jó részét a leventeegyesületek vették át.42

A közszolgáltatás

A tanyai település életében a közszolgáltatás, divatos szóval az infrastruktúra fejlettségi szintje létfontosságú. A két világháború között a modern technika, a gépesítettség növekedésével különösen azzá vált. A városi úri birtokosok jelenléte és példája nemcsak az igényt növelte, hanem nagy segítséget is jelentett a település fejlesztésében. A húszas években a kerékpár vált mindennapos használattá. Két gépkocsi is megjelent a tanyaközpontban: 1929-ben Wagner Adolf gimnáziumi tanár, 1930-ban dr. Bérczi Béla orvos már gépkocsival közlekedett.

A legjelentősebb változás Szatymaz fő úthálózatának korszerűsítése. 1920-ig a történelmileg kialakult régi földes utakat találjuk. Egyetlen rövid szakasz a kivétel: 1903–04-ben a vasútállomás mellett Sándorfalva irányában épült köves (makadám) út, de javarészt a MÁV tulajdona, és nem törvényhatósági közút. Az útépítések a 20-as évek derekán kezdődtek, és lassan, de folyamatosan tartottak, és a második világháború végére a homoki úthálózat jelentős részben makadámúttá épült át. Közben szélesítették, rövidítették, és az éles kanyarokat csökkentették.

A húszas évek elején építették meg a régi posta előtti utat, amely a jánosszállási vasúti megállót érintve kivezetett a nemzetközi útra. Ennek az útnak fontos szerep jutott az autóbuszjárat megindításában. Hozzá kisebb és rövidebb bekötőutak csatlakoztak. Ilyen volt Jánosszállásnál az Aigner Károly főispán, majd Pálfy József polgármester villájához, nyaralójához vezető út.43

A városi közgyűlés 1923-ban döntött a vasútállomástól Makraszékig vezető út építéséről. Először is törvényhatósági úttá nyilvánították. Mivel az „állomástól a faluszerűen kiépített házak között vezetett, de gyalogutas vakút jellegű volt, ezt kinyitották a dűlőút felé”; ezzel a főutca jelentősen meghosszabbodott, majd ez vezetett Makraszékig. 1930-ban városi költséggel a kápolnához vezető törvényhatósági közút építése a jelentős változás.

 Ezzel együtt építették meg a kápolna (a mai templom) és a temető közötti 3-4 km törvényhatósági utat. A domb tetejét földmunkával lapossá alakították, temetésre alkalmasabbá tették, a földet a bejárat felé a lápos rész feltöltésére hasz-nálták föl, így a temető minden évszakban megközelíthetővé vált. A dombon lévő keresztet eltávolították, de 1927-ben a vilmaszállási iskolának a nemzetközi út felőli oldalán állították föl.

Közben 1927. május 27-én a városi közgyűlés határozata alapján az 1926-ban létrejött Szegedi Társaskocsi Vállalat engedélyt kapott, hogy Szeged-Szatymaz és Szeged-Felsőközpont útvonalon menetrendszerű autóbuszjáratot indíthasson. Ugyanakkor döntött a teherfuvarozás és iparszerű árufuvarozás engedélyezéséről, de csak a városközponttól 20 km-en belül. Szatymaz egy részét már ez is kedvezően érintette. Később a nagykörúton is megindult a forgalom.44

Az újabb és nagyobb útépítések a harmincas évek közepén kezdődtek meg. A helyi lakosság évtizedek óta kérte a Sándorfalva és a szatymazi vasútállomás közötti kövesút megépítését. A Város hosszú időn át, bár a fehértói kapitányság számára létkérdéssé vált, a nagy terheket nem vállalta. Végül Szeged, Csongrád vármegye és az állam közös vállalása vezetett eredményre. 1937 februárjában a városi mér-nöki hivatal elkészítette a terveket, és a közgyűlés elfogadta a kisajátítással járó közút építését. A fehértói részen a székalji iskola telkét is átvágták. Az 5500 méter hosszú új utat 1938. november elején adták át. 1653 főt közvetlenül is kedvezően érintett, és a Városnak 22 ezer pengőjébe került. Az egész út mintegy 80 ezer pengőért épült.45

A nemzetközi út 1938–41 közötti szélesítése, korszerűsítése csak közvetve érintette Szatymazt, de így is jelentős volt számára, mert napszámos népességének hosszú időn át folyamatos munkát adott. Az építéshez szükséges kőanyagot a szatymazi vasútállomáson rakták ki. Megmaradt részéből kövezték ki 1942-ben az utat a templomtól a régi postáig. 1939-ben épült az 5 km-es szatymaz-őszeszéki út 57 ezer pengőből. Másfél kilométeres szakaszának építése 1941-be húzódott át. Ezt már a bekötőút-építési közmunkákra kapott államsegély 1941. évi keretéből födözték, mint a jánosszállási MÁV-megálló és iskola közötti 500 méteres szakaszt, valamint neszűrjhegyi és jánosszállási iskolák közötti szakasz építését. 1940 tavaszán kezdődött a Szatymaz és Zsombó közötti közút építése. Új nyomvonala számos kisajátítást igényelt, a neszűrjhegyi iskola telkét itt is átvágták. Építése 38 ezer pengőbe került, de 1,5 km-es szakaszát ugyancsak 1941-ben fejezték be. Magyarország hadba lépésével az útépítések megszűntek, bár erre az időre éppen befejeződött az úthálózat korszerűsítése.46

A klebelsbergi iskolaépítési program mellett más intézményi építkezések is megvalósultak. Szatymaz körvonalazódó központjában a szeszfőzde alkalmatlan helyet foglalt el. A Város már 1926–28 között tervezte telkének megvételét orvoslak céljaira. Telkén 1927-ben épült az új posta. Az épületeket végül is 1930-ban vette meg a Város. A barakkot, a cefretároló medencéket és a toronyszobákat lebontották. Az igazgatói lakásból alakították ki az orvoslakást és rendelőt. A szeszfőzde gépházát a rendőrség számára alakították át.47

 A posta és a hírközlés fejlődése már kedvező alapra épült. Posta-ügynökség 1900-tól működött magánházban postamesternő vezetésével. Érdekesség, hogy 100 Ft óvadék ellenében nyerte el állását. Ugyanekkor évi 150 Ft fizetést és 40 Ft irodai átalányt kapott. Ettől kezdve Szatymazon a postán telefonszolgáltatást lehetett igénybe venni. 1910-től megkezdődött a kézbesítés; addig rendőr továbbította a postát. Az első postás kézbesítő Kikli Lajos volt, őt követte Hajas György. Az első világháború idején különösen nagy forgalmat bonyolított le a posta. Ünnepek előtt 200-300 csomagot is továbbítottak a harctéren szolgáló fiaknak. A tábori postalapokat alig győzték kézbesíteni. A városi közgyűlés 1917-ben, majd 1918-ban is megemelte a kézbesítő fizetését. A 20-as évektől a régi hivatal már nem tudta az igényeket kielégíteni. Az új postát 1927. szeptember 15-én adták át. Ennek már volt telefonközpontja, távírókészüléke, korszerű berendezése. Lehetővé vált a telefon-igények kielégítése is. Ekkor lett telefonja a két belterületi iskolának, a rend-őr-ségnek, a vendéglősöknek és néhány kereskedőnek. Az orvosnak közvetlen vonala volt a szegedi mentőállomással. Wagner Adolfnak, mint a városi törvényhatósági bizottság tagjának, és néhány úri birtokosnak a házába is bevezették a telefont. Pálfy József polgármester villájában a 12. hívószámú készülék hivatalosnak minősült. 1937-ben, tekintettel országos funkciójára, 2000 pengős keretet kapott, majd a közgyűlés 1100 pengős póthitelt szavazott meg számára. A telefonhasználat akkor még rendkívül drága volt. A szatymazi gazdasági iskola is túllépte 1937–38-ban szűkre szabott keretét, de a telefonbeszélgetési póthitelt megkapta a közgyűléstől.48

A posta 1910-től lapok, újságok kézbesítésére is vállalkozott. 1927-től már fővárosi lapok, szaklapok is rendelhetők voltak. A művelődésnek, ismeretszerzésnek, hírközlésnek 1926-tól egyre növekvő eszköze a rádió lett. A rádió-előfizetők száma is rohamosan növekedett: 1938-ban Szatymazon már 62 készülék szólt. Felső-tanya többi területén 70, de pl. Csorván (a mai Rúzsán) mindössze 11 készülék volt.49

Oktatás és közművelődés

1914-ben a világháború kitörésével egyre nehezebbé vált a népoktatás. A Szatymazhoz tartozó tizenegy iskola közül hat már a 19. században működött, a jánosszállási és a vilmaszállási iskolában 1908-ban, a szirtosi, Szatymaz II. (Pan-kovits) és székháti (kettőshatári) iskolában 1910-ben kezdték a tanítást. Ezek már az 1907. évi államosítás után épültek. A háború kitörése után a tanítás a tanítók behívása miatt egyre nagyobb akadályokba ütközött. Itthon maradt idősebb vagy nyugdíjas tanítókkal, havidíjas és helyettesítő napidíjas tanítónőkkel pótolták őket. A havidíjas és helyettesítő tanítók jelentősen kisebb fizetést kaptak. A tanítóhiány miatt egy-egy iskolában csak két-három naponként folyt tanítás, és csak a legszükségesebb ismeretanyag közlésére terjedhetett ki.

Nagy gondot okozott a téli fűtőanyag hiánya, a háború okozta általános elszegényedés, a gyönge táplálkozás, a gyermekruházat és a lábbeli hiánya, a járványos betegségek elszaporodása. 1918-ban a spanyolnátha pusztítása miatt hetekre zártak be iskolákat. A katonai igénybevétel is károkat okozott. 1919-ben a neszűrjhegyi iskolát a tömegesen előforduló fertőző gyermekbetegség, a székalji iskolát a katonai védőállások közelsége miatt zárták be. A székháti iskola 1919 áprilisától franciák megszállta területre esett. Kivonulásuk után 1930-ig [!] szünetelt a tanítás.

Az első világháború végén Belső-Őszeszéken Jójárt Béla, Győriszéken Miklós Sándor, Jánosszálláson Majoros Antal, Makraszéken Latzkovits László, Neszűrj-hegyen Rácz János, Vilmaszálláson (Retekfaluban) Báló Antal, Szatymaz I-en Zsák József, Szatymaz II-n Bálint Gyula, Szirtoson Esztermann Mária tanított. Utóbbi volt az Erdélyből menekült első tanítónő Szatymazon. Szegedre már 1918-ban jelentős számban érkeztek tanítók és tanárok. Közülük többen hosszabb-rövidebb ideig tanítottak Szatymazon is. Szükség volt munkájukra. Esztermann Mária rövid ideig Győriszéken is tanított, Pankovits Irén 1919–21 között Székalján, de 1921 végén beteg édesanyjához visszatért Erdélybe.50 Az állandó tanítók közül ketten még szovjet-orosz fogságban voltak.

Az első világháborúban Dóczi Antal, a székalji iskola tanítója hősi halált halt. 1891-ben Őszeszéken született. 1910-től Székalján volt kinevezett tanító. 1914-ben önként jelentkezett frontszolgálatra, és a szegedi 5. gyalogezreddel került az orosz frontra. 1915. március 22-én Przemyslnél fogságba esett, Szibériába került, és 1916–17-ben a Bajkál-tó körzetében halt meg. Kartársai 1924. május 25-én avatták föl márvány emléktábláját a székalji iskolában. Bíró János alsó-gajgonyai tanító mondott emlékbeszédet. Fölsőtanyán rajta kívül még három csengelei tanító halt hősi halált: Macsuga János középső-csengelei, Nagymihály Lajos alsó-csengelei és Tölcséry Ferenc belső-csengelei tanító.51

 A külvárosi direktórium felsőtanyai letelepedése után a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. május 22-én a külterületre tanügyi megbízottként Kálmán Béla felsőtanyai igazgatót nevezte ki. Hatáskörébe 51 iskola tartozott 92 tanerővel. Munkáját mindkét tanyaközpontban külön-külön közművelődési bizottság segítette. A tanügyi előadó külön rendeletével Pauló Jánost Felső-tanya körzetében ideiglenes vezető tanítóvá (össztantestületi elnökké) nevezte ki.

Az oktatás új törekvéseit a tanyai iskolákban igyekeztek megvalósítani. A tanításban fő célként a „játékszerűvé” tételt és a gyermekek egyéni képességei kibontakozásának elősegítését tűzték ki. Kálmán (Skoff) Béla kommunista szellemű nevelést követelt a tanítóktól. Az új módszerek és nevelési célok nem minden tanítóban keltettek osztatlan egyetértést. Általában az elfogadott elvek és megadott határozatok alapján tanítottak, de több kérdésben passzivitással reagáltak. Ugyanakkor a tanítók szervezték meg Bródy Sándor A tanítónő és Gárdonyi Géza A bor című színdarabjának előadását. Megszervezték a Szeged–Külvárosi Torna Egyletet 43 rendes és 37 pártoló taggal. A tanévet lerövidítették, a záróvizsgák nélküli közös ünnepséget június 11-én a hagyományok szerint a szatymazi templomkertben (ligetben) tartották. Ezen a három bezárt iskola tanulói nem vettek részt. A záróünnepséget a Nemzeti indulóval (?) kezdték, és az Internacionáléval fejezték be, de a játékos programokat inkább a széteső fejetlenség jellemezte. Osztályozás helyett az értesítőbe a „megfelelt” vagy „nem felelt meg” értékelést jegyezték be.

A direktórium nagyon sok területen támaszkodott a tanítók munkájára. Nyári szabadságra sem mehettek. Május elejétől a szünidőben is kéthetenként „népfelvilágosító, agitációs” munkaként tudományos előadást kellett tartaniuk. „Népfelvilá-gosító gyűlésnek”, „kommunista értekezletnek” is nevezték. Az előadásokra a Munkáskönyvtár sorozat kiadványaiból és a napi sajtóból, a Vörös Újságból készültek föl. Számos előadást tartottak a szocialista elméletről, a tanácsállam jellegéről, a háború okairól, következményeiről, az októberi és a márciusi forradalomról, időszerű kérdésekről. Május végétől egyre gyérült a hallgatóság. A május 25-i fölvilágosító előadásokat 27 iskolában hirdették meg, de csak 13-ban sikerült megtartaniuk. A direktórium költségvetésének több mint 50 százalékát propagandacélokra fordította. A tanítóknak egyébként a nyári cséplési munkák idején a bizalmi megbízatásoknak is eleget kellett tenniük. Így jó szándékú kezdeményezéseik is csonkán maradtak.52

A tanácskormány bukása után, 1919 szeptemberében, Huszár Károly, a Fried-rich-kormány kultuszminisztere hatályon kívül helyezte az 1918-i demokratikus és az 1919-i proletárforradalmi kormányzótanács minden tanügyi rendeletét. Visszaállította a forradalmak előtti tanügyi igazgatást. A népiskolák tantervéül az 1905. évi népiskolai tantervet állította vissza, és a tanítást a nemzetnevelés követelményének rendelte alá.

A tanfelügyelőségeket is utasította, hogy minden iskolában vizsgálják meg, „kik azok, akik alaposan vádolhatók azzal, hogy magatartásukkal és eljárásukkal a tanítói állással össze nem férhető módon vétkesül elősegítették a nemzet erkölcsi és anyagi romlását”. A tanítókhoz intézett Szózatában fölszólította a tantestületeket, hogy „söpörjék ki mindazokat, akik méltatlannak bizonyultak arra, hogy az ifjúságot bízzuk rájuk”. Ezután a fegyelmi vizsgálatok tömegét indították el. A Szegedhez tartozó iskolákban 150 pedagógus, főként tanító ellen folytattak fegyelmi vizsgálatot, közülük 66 tanítót bocsátottak el. Az elbocsátottakat az Erdélyből és Délvidékről menekült tanerőkkel pótolták.53

A megtorlások a szatymazi tanítókat nem érintették. Összevissza helyezgették őket, senki sem maradhatott korábbi helyén, de senkit sem bocsátottak el. A felsőközponti iskolák igazgatója, Kálmán Béla tragikusan fejezte be pályáját. 1874-ben Esztergomban született, 1897-től Alsó-Gajgonyán tanított. 1912-től igazgató tanító, és 1919-ben fontos szerepet vállalt. A szatymazi véres napon, augusztus 5-én Prónay tiszti különítményesei kiskorú fiával, ifj. Kálmán Bélával, a direktórium írnokával, letartóztatták, és többekkel együtt Szatymazra vitték. Augusztus 8-án a Pártos-villából a tanyai rendőrség a direktórium tagjaival együtt Szegedre szállította. A Csillagbörtön ügyészségi fogházában tartották. 1920. november 13-i főtárgyalásán állásvesztésre ítélték. Az 1920. decemberi amnesztiarendelet alapján fiával együtt szabadlábra helyezték. 1922. január közepén Budapesten 47 éves korában meghalt.54

A szatymazi iskolákban a tanítás 1919. október 1-jén kezdődött újra. A tanfelügyelő szeptember közepén Zsák Józsefet nevezte ki felsőközponti igazgatónak. Ettől kezdve a felsőközponti gondnoksági és tantestületi üléseket zömmel Szatymazon tartották, és csak kisebb számban Felsőközponton. A nagy terület és a 25 működő iskola összefogása számos gondot okozott. Elmaradtak a korábbi jeles tanítói mintatanítások. Az igazgatói látogatások ritkák lettek, megbeszélésük, így a pedagógiai tanulságok összegzése elmaradt. A központi elvek és a tanfelügyelői utasítások lettek a meghatározók, és ezek áttekintése, különösen a nemzetnevelés megvalósítása alkotta a megbeszélések tárgyát. A nemzetnevelés minden oktatás közös alapja, minden tantárgyat átható gondolata lett. Ennek alapja, alappillére a valláserkölcs és Trianon alapján az irredentizmus. Vass József miniszter 1920 decemberében kiadott rendelete alapján mindenütt kifüggesztették a Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország jeligét. Az 1920. október 27-i rendelet kötelezővé tette a Magyar Hiszekegy mindennapi elmondását.

A pedagógiai elvekben fontos volt, hogy a forradalmak „laza” pedagógiai elvei helyett a régieket visszaállítsák. A „tanító bácsi” helyett a „tanító úr” megszólítást vezették be. Az Internacionálé éneklését betiltották. Erőfeszítéseket tettek a hagyományos iskolai fegyelem helyreállítására: a tanítás alatti mozgolódás, súgás, a felelésbe való beleszólás, zsibongás megszüntetésére. Az eredményes tanítás föltételei azonban csak lassan javultak. A régi tankönyveket használták, az új szellemű tanterv alapján készült tankönyvek csak 1924–25-ben készültek el. Addig a tanfelügyelőség és Zsák József utasításai alapján tanítottak.55

A legsúlyosabb gondon, az iskolák rossz állapotán tíz év alatt sem az állami költségvetés, sem a Város nem tudott javítani. A Felsőtanyai Iskolagondnokságot 1920. május 24-én újjáalakították. Szegeden a városházán tartott régi-új gondnoksági ülésen résztvett dr. Kószó István elnök, Niedermayer Antal felsőközponti plébános, alelnök, dr. Fráter Zoltán ügyvéd, alelnök, Báló István, Becsey András, dr. Becsey Károly, Csányi Sándor, Kordás Ferenc, Vetró Lajos, Vetró Sándor, Topolyai Gyula, Zsák József, Pottyondy Miklós, Lóky József és Wéner Lajos gondnoksági tagok. A kéthavonként tartott üléseket Niedermayer Antal, majd Fráter Zoltán vezette. A gondnokság föladata az volt, hogy az oktatás tárgyi föltételeiről gondoskodjék. A 20-as évek első felében pénz hiányában csak a legszükségesebb munkákra; ajtók, ablakok, beázó tetők, tanulói WC-k, összeomló iskolai kerítések javítására futotta. Legfőbb gond a tűzifa hiánya maradt. 1921–22-ben sok iskolában már december elsejétől szünetelt a tanítás.

 Az iskolagondnokságot ötévente választották újjá, de összetétele közben is gyakran változott, mert két tanítót a tantestület 2-3 évente választott, és halálesetek, lemondások is módosítottak rajta. Így került be 1922–30 között Sirokay Viktor szatymazi asztalos a gondnokságba. Az alaprendelet (1907) szerint, a gondnokság három tagját, egyúttal a legmódosabb helyi birtokosokat, a városi közgyűlés választotta.56

Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1923. október 15-i 10 1515/1923. sz. rendeletével Felsőtanyán három igazgatói körzetet hoztak létre. A külterületi iskolai gondnokságokat igazgatói körzetenként szétválasztotta, és az új gondnokság létszámát 16-ban állapította meg. Aigner Károly főispán hat tagot nevezett ki: dr. Fráter Zoltán ügyvédet alelnöknek, Csányi Sándor, Báló István, Katona József, Sirokay Viktor, Vetró József gazdálkodókat tagnak. A városi törvényhatósági bizottság újabb hat tagot választott: Lantos István ny. MÁV hivatalnokot, Klement Antal tanárt, Lóky József ny. tanítót, dr. Thuróczy Mihály főügyészt, ifj. Bodó Illés gazdálkodót és Vetró Sándor földbirtokost. Hivatalból tagja lett a gondnokságnak Niedermayer Antal plébános, dr. Jung Sándor körzeti orvos, Zsák József igazgató és a tantestület két választott tagja.

Az előkészítési folyamat csak lassan zárult le. Az első gondnokság 1924. június 9-én ünnepélyes eskütétellel kezdte meg munkáját. Ezen megjelent Szatymazon a Város szinte teljes vezetősége: dr. Aigner Károly főispán, akit a gondnokság elnökének választottak, dr. Kószó István belügyi államtitkár, a korábbi elnök, dr. Somogyi Szilveszter polgármester, Várhelyi József prelátus, dr. Tóth Imre, a Szegedi Katolikus Kör elnöke, Gombkötő Antal tanfelügyelő. Az ünnepi ülés egyetlen, de fontos témája a lakosság által régóta kért tanév lerövidítése tízről nyolc hónapra. A záróvizsgák június elejére húzódtak át, és a nyári szünet október 1-jéig tartott. Az ülés után a Város vezetői vadkacsavadászaton vettek részt.57

A gondnokság elnöki tagsága névleges, jelképes és protokolláris. 1920-tól gyakorlatilag Fráter Zoltán az elnök, és 1930-tól a háború végéig névleg is ő töltötte be az elnöki tisztet. A tagsága azonban továbbra is gyakran változott. Így a plébánosok is változtak. Hagyományosan ők voltak az elnökhelyettesek. Niedermayer Antal 1924. december 26-án, Budapesten meghalt. 1925–26-ban Várhelyi József szegedi pápai prelátus, 1927-től 1942-ben bekövetkezett haláláig Szatymaz első plébánosa Virág Vince, 1942 októberétől 1944-ig Kiss Gyula. A hivatalból jelen lévő községi orvos 1920–30 között dr. Jung Sándor, 1930-tól dr. Bérczi Béla. Ők a járványok miatt töltöttek be fontos szerepet.

Az iskolai gondnokság történetében fontos esemény, hogy a tanfelügyelő 1928. szeptember 1-jétől hatáskörét a gazdasági iskolára is kiterjesztette. A tanítás itt 1928. október 3-án kezdődött. Részben ehhez kapcsolódva 1930. szeptember 14-én a Szatymaz I. iskolában tartott alakuló új gondnoksági ülésen még fontos változások történtek. A városi közgyűlés 1930. április 1-jén Fráter Zoltán elnök mellett már kijelölte tagjait. Az új alelnök Thuróczy Mihály ny. városi főügyész lett, tagjaivá pedig Wagner Adolf (már 1928-tól tag), Báló István, Csányi Sándor törvényhatósági bizottsági tagokat, Molnár József és Vetró József szatymazi, valamint Lippai Imre és Katona Antal fehértói birtokosokat választották meg. Ezután már a háború végéig lényeges változások már nem történtek. Csak a törvények, rendeletek szerint módosultak a dolgok, és olykor az elhalálozások, lemondások miatt. 1924-től Zsák József, majd Nikolényi J. Zoltán népiskolai igazgató, 1928-tól Kamenszky Béla gazdasági iskolai igazgató a gondnoksági ülések mindvégig meghatározó személyiségei voltak. A gondnokság szerepét 1945-től a szülői munkaközösségi gyűlés vette át.58

Az 1924-i változás legjelentősebb mozzanata, hogy Klebelsberg Kunó 1309/1924. VIII. b. sz. rendeletével létrehozta a szegedi II. számú szatymazi igazgatói körzetet. Ehhez a következő iskolák tartoztak: Belső-Őszeszék, Makraszék, Szatymaz I., Szatymaz II., Neszűrjhegy, Jánosszállás, Győriszék, Szirtos, Vilmaszállás. A francia megszállás és átmeneti szünet után 1930-tól 11. iskolaként Székhát (1924-től új néven Kettőshatár) is ide tartozott. Az iskolakörzet igazgatója Zsák József maradt. Fel-sőtanyán 9 iskola igazgatója Veress József volt. A III. sz. csengelei körzetben 6 iskola, igazgatója 1924–25-ben Simsay István, utána Kertész János lett.

 1925-től az iskolai oktatás föltételei is kedvezően alakultak. Ebben fordulatot Klebelsberg Kunó 1926. évi VII. törvényében elfogadott népiskolai építési prog-ramja hozott. Szeged területén öt év alatt 18 új iskola, 77 tanterem, 31 tanítói lakás épült. A szatymazi körzetben is jelentős a változás. Klebelsberg Kunó 1932-ig Szatymaznak is országgyűlési képviselője, így természetesen elkötelezettje volt. Programjának eredményeként Szegeden az 1921. évi 75,8 százalékról 1931-re 93 százalékra javult a 6–11 éves tanulók iskoláztatási aránya.

Az 1926-ban kezdődő program alapján ugyan új népiskola a szatymazi körzetben nem épült, de erre az 1910-ig kialakult sűrűségük miatt nem is volt szükség. Az épületek Szatymaz I. kivételével egy tantermesek, de nagyon elhanyagoltak. A tantermek 60-70 négyzetméter nagyságúak. Délelőtt-délután két turnusban tanítottak. Az iskolák fölújítása, újjáépítése, bővítése szerepelt elsőként a programban. 1927-ben kicserélték a belső-őszeszéki iskola és tanítói lakás ajtóit, ablakait, és teljesen újrafestették. 1927–28-ban a vilmaszállási, 1929-ben a székalji iskola teljes fölújítása következett.

A legnagyobb építkezés 1927–28-ban a tanyaközpontban kezdődött. Ez kapcsolódott a városvezetés távlati elképzeléséhez, a faluközpont kialakításának tervéhez. 1927 nyarán kezdődött az Önálló Gazdasági Népiskola építése Zsótér Andor vasút melletti 22 holdas birtokán. A két tágas tanteremből, szertárakból és gazdasági épületből álló iskola mellett igazgatói lakás épült. Az iskolát 1928. október 3-án nyitották meg. Teljes berendezését és fölszerelését gazdasági eszközökkel a Város hitelből födözte. A másik jelentős építkezés a Szatymaz I. iskola teljes újjáépítése. Új tanterem, melléképület, szertár, igazgatói lakás épült. Az iskola és igazgatói lakás udvarát, kertjét gyümölcsfákkal és cserjékkel ültették be.

A győriszéki iskola fölújítását 1929-re tervezték, de hátsó fele már kidőléssel fenyegetett, ezért újbóli fölépítése mellett döntöttek. A Város a 800 négyszögöles területhez további 2000 négyszögölet csatolt. Ezzel áthidalták azt a nehézséget, hogy Győriszék környékéről az 5 kilométernél nagyobb távolság és a rossz útviszonyok miatt is megnyitották a „gazdasági irányú továbbképző népiskolát”. Ebből később viták kerekedtek, mert ide mindig többen jelentkeztek. Zónahatárt állapítottak meg, hogy kiknek kell Szatymazra járniuk. A Szatymaz I. (központi) iskola 1926-ban már rádiót kapott. Ezt Győriszék 1930-ban az iskola megnyitásán kapta meg.59

Ezzel az iskolaépítési és bővítési program Szatymazon lezárult. A már 30-60 éves iskolák elhasználódásából adódó fölújításra újabb pénzeket még pár évig lehetett igényelni. 1930-ban rendelet született az iskolák zsindelytetőinek lecseréléséről, ezt azonban csak 1940-ben fejezték be. Ekkor a 12 iskolából öt (Jánosszállás, Kettőshatár, Makraszék, Szatymaz II. és Vilmaszállás) cseréptetős, hét palatetős. A ta-nulók, részben pedig a környező lakosság számára új vagy fölújított ártézi kutak, de legalább nortonkút fúrását a 30-as években végezték. Ugyanekkor fejezték be az iskolák fűtésének korszerűsítését. Az elavult, régi, rossz, fatüzelésű kályhákat széntüzelésű vagy vegyes tüzelésre alkalmas kályhákra cserélték.

1930-ban a gondnokság kérte, hogy Szatymazon végre óvodát is építsenek. A településnek már rég volt óvodaalapítványa. 1905-ben Egressi Péterné Sipos Katalin végrendeletében Belső-Szatymazon egy hold földet adományozott óvoda céljaira. Az óvoda tervét a minisztérium elutasította. 1942-ben újból kérvényezték, de a háború végéig sem épült óvoda.60

A kedvező személyi föltételek miatt a tanfelügyelőség 1930. március 1-jén a kettőshatári (volt székháti) iskolát, 1937. szeptember 1-jétől a baktói iskolát a Szeged környéki igazgatói körzettől Szatymazhoz csatolta át. Mindkét iskola korábban már Felsőtanyához tartozott, de közelebb esett a Városhoz. A rossz állapotban lévő iskolák és tanítói lakások javítása, fölújítása jelentős összeget vont el a többi iskolától. A két iskola még Győriszéknél is távolabb esett Szatymaztól, ezért itt is megindították a „csökkentett gazdasági irányú továbbképző népiskolát”, amely nem volt több a régi ismétlőiskolánál. Kettőshatáron az artézi kutat fölújították, sőt a Fehértó közelsége miatt rizstermeléssel is kísérleteztek.61

A negyvenes évek végére elsősorban a sorozatos fölújítások rossz minősége miatt az öreg iskolákban már súlyos gondok mutatkoztak. A Szatymaz I. iskola mennyezete már 1938-ban megrepedt. Bár betapasztották, 1939 őszén beszakadt, és szerencse, hogy baleset nem történt. Bérczi Béla orvos, gondnoksági tag javasolta: „a belsőőszeszéki és székalji iskola megérett a lebontásra, mert a tantermek és tanítói lakások padozata korhadt, a helységek pedig dohosak és egészségtelenek. A vilmaszállási iskola padozatdeszkái korhadtak, ajtói pedig a felújítás óta nem zárhatók. Az udvar feltöltése halaszthatatlan, mert a tanulók a tanév legnagyobb részében a víztől és sártól a tízperces szünetben sem mehetnek az udvarra. A szirtosi iskola udvara is feltöltésre szorul.”

 Az 1940 és 1942 közötti nagy ár- és belvíz okozta a legnagyobb károkat. Az 1939. évi magas talajvízszint már jelezte a lehetséges bajokat. Mindhárom télvégén a vadvízár északról támadott. 1940 februárjában a vilmaszállási iskola még le nem cserélt zsin-delytetőzete a hó súlya alatt összeomlott, az iskolát csak lóháton lehetett megközelíteni, a tanítói lakás és a melléképületek 30-40 centiméteres vízben álltak. Az 1941-i vadár volt a legsúlyosabb. Baktóban a hatóság február 1-jén kiadott figyelmeztetésére a lakosság fölkészült a menekülésre. Az iskola ingóságait a padlásra menekítették. A 12 iskolából kilencben súlyos károk keletkeztek: Belső-Őszeszéken és Makraszéken a melléképületek összedőltek. Előbb a 70-80 cm nagy hó, a rendkívüli hideg, majd a gyors olvadás miatti vízáradat miatt január 2-től március közepéig három iskola kivételével szünetelt a tanítás. Ez 1942-ben megismétlődött. Az új és a korábbi években elmaradt javításokat, alászigeteléseket, melléképületek helyreállítását, feltöltéseket csak 1942 nyarától pótolták, de az életveszélyessé vált baktói tanítói lakás helyreállítását a háború végéig sem fejezték be. Baktóban a tanítás folyamatosságát állandóan zavarta a katonaság gyakori éleslövészete. Ekkor az iskola környékén tartózkodás és minden mozgás tilos volt. A tanítási napok száma 1941-től nem érte el a kötelezőt.62

Az iskolák oktató-nevelő munkája 1925-től folyamatosan javult. Ekkor az 1919 őszén visszaállított 1905. évi tanterv helyett újat, korszerűbbet vezettek be. 1932-ben módosították, és 1942-ben már a harmadik tanterv volt érvényben. A tanítók az új tanterveknek megfelelő új tanmeneteket kaptak. 1926-tól új szemléltető képeket, politikai és kézi térképeket használhattak az iskolák. Az új tantervekhez korszerű új tankönyvek készültek. A szatymazi körzetben a Kalász kiadó állami tankönyvsorozatát és Móra Ferenc 1–6. osztály számára írt hatkötetes olvasókönyvét, a Betűország virágoskertjét használták. A könyvek drágák voltak. A szegényebb tanulók az iskolai kézikönyvtáraktól kölcsöntankönyveket kaptak. A régi, de folyamatosan fejlesztett három könyvtár továbbra is működött, és évenként tovább „vándorolt”. Szegedi tanárok, ügyvédek a birtokukhoz közeli iskoláknak (így Jánosszálláson, Vilmaszálláson) 150-200 darabos könyv-adományt juttattak. A körzeti igazgatóság a kölcsönkönyvek elhasználódását pótolta, és jelentős összeget szánt bekötésükre. 1941-ben 70 könyvet köttettek újra.

A szegény tanulókat másképpen is segítették. A kormányzóné védnöksége alatt hozták létre a „kis rongyos” akciót. Aigner főispán nyomorenyhítő akciójából 1927-től, az iskolai bírságpénzekből, a katolikus egyházközség adományából a szegény sorsú tanulók meleg ruhát, lábbelit kaptak. Mindez az iskolába járást is segítette. A harmincas évek elejére, igaz, kemény intézkedésekkel, de a tankötelesek iskoláztatása teljessé vált. Csak a notórius iskolakerülők – a körzetben évente öt-tíz – maradtak távol. Ezek eredménye az analfabétizmus jelentős visszaszorítása. Szatymaz ebben Szegeden és országosan kiemelkedő helyet foglalt el.63

1930-ban a népszámlálási adatok szerint a szegedi tanyavilágban az analfabéták száma így alakult:64

 
Kapitányság Lélekszám Analfabéta Százalékban
Szatymaz 2000 105 5,3%
Fehértó 1348 115 8,5%
Domaszék 2037 186 9,1%
Szentmihálytelek 1583 143 9,2%
Őszeszék 1372 129 9,4%
Csengele 2569 256 10,0%
Nagyszéksós 2309 237 10,2%
Feketeszél 2572 270 10,5%
Átokháza 4989 573 10,8%
Röszke 2256 249 11,1%
Gajgonya 2050 249 12,0%
Mórahalom 3312 402 12,1%
Királyhalom 4066 552 13,5%
Zákány 1766 242 13,7%
Balástya 2004 288 14,4%
Csorva [Rúzsa] 2583 396 15,3%

1920-tól 1930-ig Szeged területén 15-ről 7 százalékra csökkent a 6 évnél idősebb analfabéták száma. Az országos átlag ekkor 9,6 százalék. A szegedi tanyavilág öt kapitányságának műveltségi foka meghaladta az országos átlagot; Szatymazé a szegedit is, sőt Pécs 6,7 és Miskolc 6,3 százalékát, tehát a nagyvárosok átlagát is. Ebben szerepet játszott az is, hogy Szatymaz a szegedi értel-miség üdülőhelye lévén jelentős volt a hatása a fogékony lakosságra.65

Az 1940. évi XX. törvény megalkotta a nyolcosztályos népiskolát. Ez a gazdasági iskolák kedvező tapasztalatai alapján a 7–8. osztályban behatóbb mezőgazdasági oktatást és gyakorlati életre nevelést kívánt meg. A körzetben Győriszék, Kettőshatár és Baktó jöhetett számításba. A 7. osztályt már októberben indítani is akarták, de tanterv és útmutató hiánya miatt elhalasztották. Legfőbb akadály azonban a tanteremhiány volt. Egy-egy tanterembővítéssel kellett számolni. A tanítási tervhez szükséges mintaszerű kisgazdaságok létesítéséhez és fönntartásához pénz és föld is kellett. Így a törvény csak terv maradt. A nyolcosztályos általános iskola csak 1947-ben valósult meg. 1936-tól új tantárgyként a légoltalmi ismeretek tanítását, 1942 szeptemberétől a honvédelmi ismereteket vezették be.66

A tanítók fölkészültsége, munkájuk módszeressége is kedvezően változott. 1930-tól Szegeden rendszeressé vált pedagógiai továbbképzésük. A szeged-rókusi új „Klebelsberg-iskolában” mintatanításokat látogattak, és bemutató tanítást vállalhattak. A havonkénti tantestületi ülések hagyományosan mintatanításokkal kezdődtek, és ezeket szakmai-módszertani bírálat követte, többször kemény vitával. Az üléseket előadások vagy értekezések, önálló pedagógiai dolgozatok, népművelési cikkek ismertetésével fejezték be. A tanfelügyelő évente minden iskolát meglátogatott, némelyiket kétszer is. Nemcsak a megtartott órát, hanem az óraterveket, óravázlatokat is ellenőrizte. Az igazgató havi rendszerességgel látogatta az órákat, ellenőrizte a tanítói adminisztrációt is. A tanítók 1934–35-től félévente, előre meghatározott napirenddel 2-3 szülői értekezletet is tartottak.

  Az oktató-, nevelőmunkában fontos szerepet töltöttek be az iskolai ünnepségek és rendezvények. A két legjelentősebb ünnepségről, március 15-ről, valamint A madarak és fák napjáról (május 11.) az 1896-i millenniumi törvény rendelkezett. Ezek kiemelkedtek az ünnepi rendezvények közül. A március 15-i ünnepségre iskolánként a tanulók szereplésével a mindenkori tanítók állították össze a műsort. 1923-ban a Petőfi-centenáriummal is összekapcsolták. Az aradi vértanúk október 6-i emlékezetét az első tanítási órában tartották, de 1924 áprilisában arról is törvény született, hogy az első világháborús hősi halottakról május utolsó vasárnapján, Hősök napján kell megemlékezni. Szatymazon 1928-ig még október 6-ával együtt tartották, ettől kezdve külön. Májusra, a tanév végére, összetorlódtak a rendezvények, mert 1926-tól a tornaünnepélyt, 1927-től az iskolák közötti tanulmányi versenyt, sőt 1930-tól az Anyák napját is ekkor tartották.

A madarak és fák napja kiemelkedett, „majálisnak” is nevezték. A felsőközponti iskolák 1924-ben utoljára tartották együtt az ünnepséget, de csoportokban. Az I. csoport: 7 iskola a szatymazi ligetben. II. csoport: a szirtosi, győriszéki, balástya-központi és Gallyas-iskola Szél Gergely tanyáján. A III. csoport: belső-őszeszéki és négy ba-lástyai iskola, a külső-őszeszéki kis erdőben. A IV. csoport: hét csengelei iskola. Ettől kezdve a szatymazi körzet a ligetben tartotta. Kivétel volt 1929, amikor a frissen meg-választott gondnoksági elnök, Fráter Zoltán saját tanyáján látta vendégül a 600 főnyi tanulót, tanítókat és gondnoksági tagokat. Az ünnepség délelőtt 9 órától délután 5-ig tartott! A 30-as években már legtöbbször összevonták a tornaversennyel vagy ennek a főpróbájával. Folytatták a 20-as évek hagyományait is, amikor irredenta művekből színi előadásokat tartottak. A tanfelügyelő 1930-ban rendeletet adott ki a fák védelméről, 1933-ban pedig elindították „minden gyerek ültessen egy fát” mozgalmat is.

Az iskolákban kívülálló szervezetek nem jelenhettek meg. A plébánia létrejötte után 1927-től a Szívgárda és a körzeti igazgatóság szervezte tanulókat segítő Ifjúsági Vöröskereszt Egylet helyi csoportjai működhettek. A csoportokat iskolánként szervezték; minden csoportnak volt tanító elnöke és felsőtagozatos, tehát tanévenként változó ifjúsági elnöke. Az első csoport 1931-ben Szatymaz I. iskolában jött létre, és a szervezés kilenc iskolában 1938–39-ben fejeződött be. Kis létszámú iskolában nem lehetett létrehozni. Tagdíjat fizettek, segítő céllal gyűjtöttek. Pl. 1941 júniusában 20 688 pengőt gyűjtöttek az árvízkárosultak segélyezésére. A szegedi Vöröskereszt Kórház részére 15 tollpárnát juttattak, és a szegedi vakok segítésére 11 473 pengőt gyűjtöttek.

A tanulói létszám alakulása

A tanulók száma a demográfiai hullámok függvénye. A háború következtében a húszas évek közepéig jelentős a visszaesés, majd 1925–35 között nagy az emelkedés. Ekkor a 10, majd 12 iskola tanulóinak létszáma 600 fő körül volt, sőt ezt is jelentősen meghaladta.

Néhány példa iskolánként:

Iskola Tanév
1934–35 1935–36 1936–37 1940–41 Gazdasági

továbbképző

Baktó 41 38 40 26 +9
Belső-Őszeszék 59 59 48 47

Győriszék 82 72 71 58 +71
Jánosszállás 38 30 35 49
Kettőshatár 27 24 22 14 +15
Makraszék 73 68 57 44  
Neszűrjhegy 44 47 40 48  
Szatymaz I. 85 67 81 74  
Szatymaz II. 32 28 38 24  
Székalj 31 25 31 21  
Szirtos 76 61 53 46  
Vilmaszállás 72 60 52 54  
Összesen 660 589 568 505 +95
 

További tanévenkénti létszám (fő):

1937-38 Mindennapos iskola 545 A három gazdasági továbbképző
1938–39.   574 ?
1939–40.   525 103
1940–41.   505 95
1941–42.   513 73
1942–43.   517 ?
1943–44.   432 ?

A harmincas évek közepétől szembetűnő a visszaesés, de a második világháború kitörése után a mindennapos iskolákba járók száma 500 fölött állapodott meg. 1943-tól már érződött a háború hatása, a tanulók egy része a mezőgazdasági munkában és kiscselédként dolgozni kényszerült. Az 1943–44. tanévet 1944. április 5-én, Budapest első szőnyegbombázása után befejezték. Az 1944–45. tanév Szatymazon nem kezdődhetett meg, mert szeptember 10-én hadműveleti területté nyilvánították.67

Igazgatók és tanítók

1914–1944

 
  Igazgatók
1912–1919. aug. 5. Kálmán Béla
1898–1919. szept. tanító  
1919. szept.–1935. dec. 1. ig. igazgató Zsák József
1935. dec. 1–1948. aug. 31.  
1939–1944. okt. tanító Nikolényi (János) Zoltán
1944. dec. 12. mb. igazgató Koncz Ede
(Dr. Becker Vendel mb. tankerületi

főigazgató megbízásából!)

 

Tanítók        
  Iskola–Tanítók Mettől Meddig Megjegyzés
         
Belső-őszeszék (1853)        
  Barabás Béla 1910 1911  
  Jójárt Béla 1911 1919  
  Tóth Margit helyettes háború idején    
  Tóth Klára helyettes háború idején    
  Rácz János 1919 1922. ápr. fegyelmivel elbocsátva
         
  Benkóczy Irén helyettes 1921 1922  
  Katona György 1919. okt. 1. 1929. jan. 1.  
  Bíró István 1929. jan. 1. 1936. aug. 1. Csengelére igazgató
  Kertész János 1936. aug. 1. 1938. júl. 1. nyugdíjazva
  Zeleziny Izabella helyettes 1934 1939. okt. 30. A Zöldfás iskolába
  Tápai Illés 1938. szept. 1. 1942. szept. 1. lemondott
  Bánáti Margit helyettes 1942. febr. 3. 1942. aug. 30.  
  Szkála Margit 1942. okt. 14. 1944. okt.  
         
Győriszék (1854 és 1929)        
  Pauló János 1910 1913  
  Miklós Sándor 1913 1919  
  Pauperth Emma helyettes     háború idején
  Bárkányi János helyettes     háború idején
  Pálinkó Lajos 1920    
  Esztermann Mária helyettes 1921 1922  
  Simsay István 1922 1924  
  Simsayné Weinreich Katalin 1922 1924  
  Kovács Miklós helyettes 1925 1926  
  Ifj. Zsák József 1927 1928. aug. 1.  
  Bodó Pál 1928. aug. 31. 1937. jan. 22. meghalt
  Gulyás Julianna 2. tanerő 1934. jan. 1. 1937. febr. 15.  
  Bovatsek Jenő 1937. febr. 15. 1939. aug. meghalt
  Bovatsekné Csada Margit 1937. febr. 15. 1939. okt. 30. nyugdíjba
  Koncz Ede 1939. okt. 30. 1944. dec. 31. a Zöldfás iskolából
  Konczné Lázár Margit 1939. okt. 30. 1944. dec. 31. a Zöldfás iskolából
Jánosszállás (Wőber iskola, 1910)        
  Majoros Antal 1910 1919  
  Venkei Dénes 1919 1920  
  Ördögh Imre 1920 1928. nov. 14. Pestlőrincre
  Rittchen Vilma 2. tanerő 1922 1922  
  Katona György 1929. jan. 1. 1941. ápr. 15. Szeged, tanfelügyelőség
  Viskyné Táborossy Anna 1934. szept. 1. 1937. aug. 1.  
  Vitéz Szabó Gyula 1941. ápr. 15. 1944. júl. 31. 1942-től katona
  Vörös Gézáné Vadász Emma      
  helyettes 1938. okt. 15. 1942. júl. 31.  
  Zombori Imre helyettes 1942. szept. 1. 1943. jún. 30. Szegvárra
  Dr. Endrődy Ferencné      
  Korek Ida helyettes 1944. jan. 21. 1944. okt.  
         
Szatymaz I. (Belső-szatymaz, 1898 és 1928)      
  Zsák József 1898 1919. szept. tanító, igazgató
  Ifj. Zsák József 1920. aug. 1. 1925  
  Kapossy János 1920 1920  
  Rittchen Vilma 2. tanerő 1921 1922  
  Ludvig Lajosné      
  Soltész Mária 2. tanerő 1922 1924  
  Rittchen Vilma 2. tanerő 1924 1925  
  Heim Mária 2. tanerő 1925 1944. okt.  
  Simsay István 1925 1944. okt.  
  Simsay Istvánné Weinreich Katalin 1925 1935 meghalt
  Franczen Vilma helyettes 1930. jan. 1930. jún. 1.  
  Simsay Istvánné Tábith Etelka 1936. ápr. 16. 1944. okt.  
         
Szatymaz II. (Piukovits iskola, 1898)        
  Bálint Gyula 1910 1919 Csengeléről
  Latzkovits László 1920 1926. jan. 1. Szegedre
  Balog Gabriella 2. tanerő      
  Deák Margit 2. tanerő      
  Vicián István 2. tanerő      
  Zengei Margit 2. tanerő 1926. jan. 1. 1928. aug.  
  Ifj. Zsák József 1928. aug. 1929. dec. 31. Süttőre helyezve
  Renner József 1930. jan. 1. 1932. aug. 31. Süttőről
  Özv. Baja Jánosné      
  Porreider Zsófia 1932. szept. 6. 1936. jan. 2.  
  Wágner Győzőné Szabó Vilma 1934. nov. 26. 1938. okt. 25. Taksonyba
  Ördögh Imre (visszahelyezve) 1938 1939. dec. 1. nyugdíjba
  Benke Zoltánné Magosházy Margit 1939. okt. 26. 1944. okt.  
Makraszék 1898        
  Latzkovits László 1901 1919  
  Miklós Sándor 1919 1929  
  Takács Mihály 1929 1930. szept. 1.  
  Tóth Imre 1930. szept. 1. 1935. dec. 31. Csorvára
  Pavlák László 1936. jan. 15. 1936. ápr. 1. Csorváról
  Börtsök László 1936. ápr. 1. 1944. okt.  
  Neszűrjhegy 1862      
  Rácz János 1910 1919  
  Bálint Gyula 1919. okt. 1930. aug. 31. Szeged-rókusi iskolába
  Takács Mihály 1930. szept. 1. 1937. júl. 30. Csengelén igazgató
  Adonyi István 1937. júl. 31. 1944. okt. Algyőről
Székalj (Szatymaz oldali 1853)        
  Dóczi Antal 1910 1914 hősi halál
  Platzer Klára I. világháború idején helyettesítők    
  Németh Erzsébet      
  Özv. Benákné Czímer Jolán      
  Pankovits Irén 1919 1921  
  Humay Nándor 1922 1928. dec. 31. Kevermesre
  Stelczámer Rezső 1929. jan. 1. 1935. aug. 1. Kevermesről
  Zeleziny Izabella helyettes 1936. okt. 4. 1939. nov. 1.  
  Wolfram (Varsányi) Mátyás 1935. aug. 1. 1938. nov. 1. nyugdíjba
  Sipos Margit helyettes 1937. márc. 1. 15.jún  
  Drozdik Aranka segédtanítónő 1938. febr. 1. október  
  Vörös Géza 1938. okt. 15. 1942. júl. 31.  
  Özv. Simsay Árpádné Kormányos Júlia 1942. aug. 1. 1944. okt.  
  Szabó Mártonné közben 1943. okt.    
  Madarász Ilona 1947–1961-ig    
         
Székhát (1910, 1924-től Kettőshatár)        
  Konrád György 1910 1912  
  Venkei Dénes 1912 1919  
  Jójárt Béla 1919    
         
1919. ápr. zárva – 1930-tól Szatymaz igazgatósághoz        
  Sonkovics Gyula 1930 1932. aug. 1. Csengeléről
  Kiss Sándor 1932. aug. 25. 1940. dec. 31. Kolozsvárra
  Simkóné Takács Erzsébet 1941. febr. 22. 1941. nov. 15.  
  Szelesné Makhult Ida 1941. nov. 15. 1944. okt.  
         
Szirtos (1908)        
  Kosóczky Pál 1910 1942. aug. 1. 1922-ben hdf.
  Esztermann Mária 1918 1921  
  Simkóné Takács Erzsébet 1939. okt. 9. 1940. aug. 28.  
  Ördögh Ludovika 1941. nov. 21. 1944. okt.  
         
Vilmaszállás (Retekfalu 1908)        
  Báló Antal 1908 1925  
  Heim Mária 2. tanerő 1921 1925  
  Komonczy Anna 1923 1928 Dunakilitire
  Miklós Sándor 1929 1940. aug. 1. Balástyára
  Kéri Imre 1940. aug. 1. 1944. okt.  
Baktó (1908) – 1937-től Szatymaz igazgatósághoz        
  Venkei Dénes 1908 1912  
  Tóth Imre 1936. jan. 1. 1942. aug. 1. Kistelekre
  Bugyinszky Margit 1942. aug. 1. 1944. okt.  

 

A gazdasági népiskola

A szatymazi iskolák történetében a két világháború között a település büszkesége, amelyet országosan is az elsők között adtak át. A Klebelsberg Kunó indította programban az ország 52 ilyen gazdasági iskolájából négy Szeged területén épült; Szatymazon 1928-ban, Alsóközponton (Mórahalmon) 1928-ban, Röszkén 1930-ban, Fel-sőközponton (Balástyán) 1931-ben. A törvény kívánta 20 hold gyakorlóterületről a Város minden iskolában gondoskodott. Az 52 iskolában 1300 hold gyakorlóterület volt, 1931-ben 181 tanerő dolgozott, és a tanulók száma 11 419. A mai Csongrád megye területén Hódmezővásárhelyen földművesiskola 1896-ban, Kiskundorozsmán 1899-ben, majd Makón, végül Csongrádon épült hasonló jellegű népiskola. Az 1896-tól 1918-ig létrehozott iskolák gyakorlóterülete sehol nem érte el a 20 holdat. (Békéscsabán 8, Egerben 9 hold stb. Ezeket csak a 30-as években emelték föl 20 hold-ra.) Kivétel volt Kiskundorozsma 88 holddal; ebből 50 hold rét és legelő, ezért ez az iskola állattenyésztésre szakosodott, és ebben országosan első volt.

Az új iskolák igazgatói mezőgazdasági akadémiát végzett gyakorlott szaktanítók, szaktanárok lettek. Szatymazra Kamenszky Bélát maga Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevezte ki. Ő kitűnő szakértelemmel 1944-ig vezette az iskolát. Szerepe volt abban, hogy Szeged város több esetben kezdeményezően lépett föl, és fölhívta magára a figyelmet. 1930 januárjában Klebelsberg Kunó létrehozta a gazdasági népiskolák országos szakfelügyelőségét. Vezetőjévé Géher Lajost, a derecskei gazdasági iskola igazgatóját nevezte ki, mivel ő korábban több javaslatot és részletes tervet készített a miniszternek. Számos szakember, köztük Kamenszky Béla javaslata alapján ő készítette el a gazdasági iskolák tantervét. Az országos szakfelügyelőség helye 1930. augusztus 1-jétől Szeged lett. Innen irányította a régi és az új gazdasági iskolák összevont országos rendszerét.68

 Az új követelményeknek megfelelően a szegedi katolikus tanítóképzőben Becker Vendel igazgató kezdeményezésére a gazdasági tárgyakat tanítók új típusú kép-zésébe kezdtek ötödéves tanítójelöltek részére. Korábban a gazdasági ismétlő iskolákban tanítók munkájuk mellett négyhetes tanfolyamot végeztek. 1931 nyarán a jelöltek bentlakással 6 hétig bővebb képzést kaptak. A tanfolyamot Bíró Antal, a röszkei és Renczés Ferenc, a mórahalmi gazdasági iskola igazgatója vezette. Nagy sikere országosan is kedvező visszhangot keltett. Alkalmasnak bizonyult nemcsak a gazdasági, hanem az alacsonyabb szintű továbbképző iskolákban tanítók számára is. Kamenszky Bélát a miniszter 1930. január 1-jén kinevezte az összes felsőközponti gazdasági továbbképző iskola szakfelügyelőjévé.69

A szatymazi gazdasági iskola tanulói – az említett három iskola kivételével – az igazgatói körzet kilenc iskolájából kerültek ki. 1928 júniusában megszűnt az ismétlő tanítás, így a mindennapos iskolákban a csütörtök szabaddá vált, és a napi 6 órai tanítás 5-re csökkent. A gazdasági iskolába még nem az épülő, hanem a Szatymaz I. iskolában lehetett beiratkozni. Az első évben 154 növendékkel kezdődött a tanítás. Egy évtizedig a létszám 150 fő körül mozgott, a harmincas évek közepétől itt is csökkent. 1938-ban 70 leány és 66 fiú, összesen 136 növendék tanult, majd számuk 100-120 körül állapodott meg. Az iskola előbb két, majd három évfolyamos lett.70

Az igazgató mellett három szaktanító és 8-10 segéderő: kertész, kocsis, tejkezelő asszony, vincellér, konyhai személyzet végezte az iskolai munkát. Az oktatásban szétválasztották a leány és fiú osztályokat, a közismereti és szakoktatási, az elméleti és gyakorlati részt. A leányosztályban Németh Alojzia a közismereti tanítónő, szaktanítónők Vigh Franciska, özv. Simsay Árpádné helyettesítő a gazdasági iskolánál és Szölgyényné Kövy Magdolna. A fiúknál: Polonyi Miklós, Polonyi Miklósné Vígh Klára, Regős János, Dulossy Mária, Matuszka Ilona, Lábas Iván, Molnár Iván és Fráter Zoltán a közismereti tanító, szaktanító Kamenszky Béla.

A tanítás a téli félévben hat csoportban november elsejétől március végéig, a nyári félévben tizenkét csoportban májustól szeptemberig tartott. A vizsgát június 15-e körül tartották. A közismereti tárgyak: magyar, történelem, földrajz, számtan, hittan, alkotmánytan, 1942-től honvédelmi ismeretek. Elméleti szakoktatásban állattenyésztés, növény- és gyümölcstermelés elméleti része, kertészet, gazdasági számtan, számvitel, gazdasági vegytan, közigazgatási és egyéb szükséges ismeretek (hivatali le-velezés, kérvényezés, szerződéskötés stb.) szerepeltek. Délelőtt elméleti órákat, délután gyakorlati foglalkozást tartottak. Ez tette ki a nyári félév jelentős részét is.

Az iskola 22 hold 1033 négyszögöles területén belterjes gazdálkodást, főként növénytermelést és ehhez kapcsolódó állattartást folytattak. Kiemelkedett a 6 holdas szőlőgazdaság. Országosan első helyen állt az 5 holdas kertészeti üzem (a terület 23 százaléka). Legjobb és legszebb termékeiből évente kiállítást rendeztek, országos kiállításokon vettek részt. 1937-ben Budapesten a szatymazi gazdasági iskola első díjat, ezüst serleget nyert.

 
 

Az iskola szaktanítói 1931-től a gazdasági népművelés rendszeres előadói. Munkájukat az országos gazdasági felügyelőség és a Földművelésügyi Minisztérium anyagokkal, könyvekkel támogatta. A tanyai iskolákban, főként a gazdakörben különféle tárgyú előadásokat tartottak. Oktatófilmek, rajzok segítették a könnyebb érthetőséget. Kamenszky Béla létrehozta a hódmezővásárhelyi gazdasági szak-középiskola kihelyezett tagozatát is. Ehhez óradíjas szaktanárokat is alkalmazott.

Kamenszky Béla a szatymaziak részére számos tanfolyamot szervezett. 1933-tól új képzési formát vezetett be. Lányoknak, asszonyoknak hathetes tanfolyamot indított: sütés-főzés, szabás-varrás, egészségügyi, csecsemőápolási ismeretek elméleti és gyakorlati foglalkozásokkal. Az oktatás hetenként két félnapos 5-5 órában tartott. A különféle tanfolyamok közül 1931-től kiemelkedtek a Földművelésügyi Minisztérium irányításával szervezett téli tanfolyamok. Számuk az 1939–40. tan-évben 1787 fős részvétellel már elérte a 26-ot. A tanfolyam sikeres elvégzésével a résztvevők ezüst-, majd aranykalászos jelvényt kaptak. Ez utóbbit csak kevesen, mert ennek a sikeres vizsgán kívül számos egyéb föltétele is volt. Pl. saját birtokán sikeres gazdálkodás, a tudomány eredményeinek hasznosítása, gépesítés stb.

Az ezüstkalászos tanfolyam elvégzésének Szatymazon már nagy volt a rangja. 1942-ben a végzett hallgatók és a gazdakör tagjai közös társas vacsorát tartottak. 1943-ban a nagy érdeklődésre tekintettel a minisztérium engedélyezte a tanfolyam újbóli megtartását, bár ritkán fordult elő, hogy ugyanazon a helyen két egymás után következő télen ilyet szervezzenek. Ekkor 53 hallgatót avattak ezüstkalászos gaz-dává. Mindannyian beléptek a gazdakörbe is.

A háború 1944 elején Magyarország közelébe jutott. Április 5-én a tanévet itt is be kellett fejezni. Az iskolát 1945 novemberében a nyolcosztályos általános iskola bevezetése miatt gazdaképző iskolává szervezték át. Kamenszky Bélát, aki húsz éven át dolgozott a fiatalok és gazdák elméleti és gyakorlati képzésén, legalább két-három nemzedéket új szellemben oktatott és nevelt, méltatlanul háttérbe szorították. 1948–49-ben az arany- és ezüstkalászos gazdaképző igazgatója lett, de ez ekkor le is zárult. Mintegy 300 arany- és ezüstkalászos gazdát oktatott és nevelt föl.71

 
Az ezüstkalászos tanfolyam záróvizsgája 1943-ban
 

Népművelés

Az első világháború előtt és alatt az Országos Szabadoktatási Tanács a tanyai tanítók bekapcsolásával az iskolákban szervezte a népművelési előadásokat. Ezekben a szervező, a vezető és előadó a népiskola tanítója. Az iskolák igazgatói csak összehangolták ezt, és közvetítették a központi ajánlásokat. Az országos tanács 1920. január elején fölhívta tanítókat a „népies ismeretterjesztő előadások” újbóli megtartására. Hatására Szatymazon január–februárban hét részben szakmai előadást tartottak egyelőre a gazdakörben; a tanyai iskolákban nem. 1920 szeptemberében Szegeden megalakult a Szabadoktatási Bizottság, ez azonban csak a belterületen fejtette ki működését. A tanyai iskolákban csak a tanítók által kezdeményezett, tiszteletdíj nélküli előadások voltak. Az igazgatónak kellett előzetesen bejelenteni minden összehangolás és ajánlás nélkül.

1926-ban megszűnt a Szabadoktatási Bizottság, de létrejött helyette a Törvényhatósági Iskolánkívüli Népművelési Bizottság. Hübner József városi népművelési titkárt a tanfelügyelőséghez osztották be, ez hivatalos formát adott a tanítók népművelő tevékenységének. A népművelési bizottság fölhívására 1927-től Szatymazon már minden tanító több előadás megtartására vállalkozott. Ebből 23-at „díjazott” a bizottság, vagyis újból kaptak tiszteletdíjat.

A művelt nemzet klebelsbergi gondolatának megfelelően a népművelést szélesen értelmezték: nemcsak a „népies előadások” tartoztak ebbe, hanem az olvasási kultúra fejlesztése, énekkarok, dalkörök működése, filmvetítések stb. Jelentősen növelték a pénzügyi támogatást. Tanfolyamszerű előadás-sorozatokat indítottak a tanyai külső iskolákban is. Szatymazon négy típus volt a legjellemezőbb: alapismeretterjesztő, közműveltségi, betegápolási és énektanfolyam. Az előadók a tanítók voltak, de nem tanerőket is hívtak. A harmincas években Bérczi Béla orvos kórust vezetett, és rendszeres előadó volt a közműveltségi tanfolyamokon is. 1938-tól a Levente Egyesületben szerveztek „hazafias jellegű” témákból négy hónapos tanfolyamot. A harmincas évek nagy föllendülése után a háború alatt jelentős visszaesés következett be.72

Egészségügyi viszonyok

A szatymazi kapitányságnak kiváló orvosai voltak. Az első időben rendelési időre Szegedről jártak ki. Jung Sándor 1909-től dolgozott itt. 1925-ben ő lett a Város tiszti főorvosa. 1927-ben jelentős fölmérést végzett az iskolás gyermekek között, ebben benne vannak a szatymaziak adatai is. Sőt 1927-ben iskolai kirándulások alkalmával a tüdőbeteg gyermekeket külön is megvizsgálta. Fölmérése kimutatta, hogy a tanyai gyermekek között háromszor annyi a tüdőbeteg, tizenkétszer annyi a trachomás, és majd kétszeres a gerincferdüléses, mint a városban. Sajnos ezek a betegségek korszakunk jellemzői maradtak.73

Őt 1925-től Fröhlich Jenő követte. Erdélyből került Szatymazra, és Somogyitelepről járt ki rendelésekre. 1930-tól Bérczi Béla a község orvosa. Ő az első, aki itt is lakott. A gazdakörnek mindannyian tagjai voltak. Az iskolagondnokságnak előbb tagjai, 1925-től a gondnoksági ülések állandó meghívottai. Bérczi Béla 1930-ban már a fölújított orvoslakásba költözött. Ez azonban csak ideiglenesnek bizonyult. A Város 1937-ben az orvoslakot ötezer pengőért eladta, és 7095 pengőt áldozott az új orvoslak átalakítására és 850 pengőt a további építésre. Bérczi Béla egyébként a helyi közélet közismert személyisége, szenvedélyes fotós. Említettük, hogy gépkocsija volt, és énekkart is vezetett.74

Korábban csak bábaasszony dolgozott a településen. 1920–1944 között Szabó Jánosné bábaasszony, majd szülésznő vezette a szüléseket. Az Országos Stefánia Szövetség 1917-től Szegeden már fiókintézetet működtetett. Fő célja a csecsemő-halandóság csökkentése volt, evégett gondozták a terhes nőket. A csecsemő- és gyermekhalandóság Szegeden 21 százalékról 17–18 százalékra csökkent. Beleszámították a tanyavilágot is. 1937-ben már öt védőintézet működött, egy Felsőközponton. A legnagyobb gond itt is a nagy távolság volt. Csaknem elérhetetlen a védőnői gondoskodás. A belügyminiszter 1940-ben a Stefánia védőintézeteket beolvasztotta az 1927-ben alakult Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálatba. 1942. február 28-án a városi közgyűlés határozatot hozott a zöldkeresztes védőnői szolgálat kiterjesztéséről, és ezt Szatymazon is megszervezte. A védőnőnek évi 620 pengőt és tanyai fuvardíjra 65 pengőt szavazott meg. Ez nagy előrelépés volt. 1941-ben a gyermekek egyötöde (19,8%), tünetmentesen ugyan, de tuberkulózissal fertőzött volt. Ez nagy szám, de csökkenése a háború előtti erőfeszítések eredménye. Sajnos a háború alatt ebben is visszaesés következett be.75

Hitélet

A település lakossága többséggel, 1910-ben 99,3%-kal római katolikus, és csupán 0,7% (28 fő) volt más vallású. Ez az arány 1930-ban 98,4%-ra módosult. A 63 más vallásúból 44 református, 9 evangélikus, 3 görög katolikus, 5 görögkeleti, 2 zsidó. A katolikusok aránya a hitéletet mindvégig meghatározta. (Szeged városában 82,7% volt a katolikusok aránya.)76

Szatymaz az első világháború után továbbra is a felsőközponti plébániához tartozott. A plébános 1924. december 26-án bekövetkezett haláláig Niedermayer Antal volt. A hitélet gyakorlásában már az 1901-ben fölszentelt Jézus Szíve kápolna jelentős változást hozott. Bár kezdettől kicsinek bizonyult, de az egyházi és családi ünnepségeket megtarthatták benne, hatását megélhették. A plébánost a misék celebrálásában, a hitoktatásban két segédlelkésze, káplánja, Kupinczai Ferenc és Rokomai Béla fölváltva helyettesítette. A Szatymaz I. iskolában a hitoktatást a káplán vagy a plébános, a külterületi iskolákban a tanítók végezték.

Niedermayer Antal halálával jelentős változások indultak meg. A változást jelezte, hogy 1925-ben átmenetileg Kleitsch Mátyás esperes, megbízott plébánosként Szatymazra került, ugyanekkor László János lett felsőközponti plébános. Kleitsch Mátyás később Kiszombor esperesplébánosa, a püspöki szentszékben a szegények ügyvédje lett. Rövid itteni tevékenysége ellenére jelentősen föllendítette a vallási életet. Megszervezte az oltáregyletet, a Mária leánycsoportot és a Mária-tisztelet legelterjedtebb formáját, a Rózsafüzér Társulatot. Ő már nem Felsőtanyáról járt át, hanem Szatymazon, Báló Jánoséknál lakott. A hitoktatást is egyedül látta el, a fiúkat megtanította ministrálni. Az egyházközség tagjait is összefogta.77

A hívők körében 1925-ben mozgalom indult, hogy önálló plébániát alakítsanak. Élén az egyházközség állott, amely formailag 1925 márciusában Várhelyi József Szeged-belvárosi esperesplébános, pápai prelátus, régebben felsőtanyai plébános pártfogásával és irányításával alakult meg. Elnöke Báló István, majd a harmincas évek elejétől Zsák József lett. Ügyésze Fráter Zoltán. Tagjai a tekintélyes gazdák közül kerültek ki, mint Báló János, Csányi Sándor, Dóró István, Füz Ferenc, Wagner Adolf, Zsák József stb. Törekvésüket támogatta a gazdakör (Zsák József elnök) és a körzeti iskolagondnokság (Fráter Zoltán alelnök).

Glattfelder Gyula megyés püspök elfogadta a tervet, Szeged város pedig támogatta, de kikötötte, hogy a plébániát a híveknek kell fölépíteniük. A városi közgyűlés 1925. október 28-án döntött az önálló plébánia fölépítéséről. A plébánialakra és a hozzá tartozó földre a liget mellé 2 hold földet a Város tulajdonából mérték ki. A lakosság 25 millió koronát, számos napi fuvart és szakmunkát vállalt, 40 ezer téglát a Fehértónál készítettek. A plébánia területét is meghatározták a szatymazi, fehértói kapitányság teljes egészében, az őszeszékinek pedig a szatymazival határos fele alkotja. Ez tizenegy esküdtséget jelentett, és megfelelt az egyházi anyakönyvi kerületnek, sőt a későbbi közigazgatási beosztásnak is. Az építkezést 1926-ban kezdték. A város 18 ezer téglát és 6 ezer cserepet ajánlott föl. 1927 nyarán a fölépült plébánoslakba beköltözhetett Virág Vince plébános. Ő lett Szatymaz első és egyhangúlag megválasztott plébánosa. Első miséjét 1927. július 1-jén, vasárnap tartotta.78

 Virág Vince 1885-ben Sándorfalván született és nevelkedett. Pappá Temesvárott 1911-ben szentelték. Az első világháború kitörésekor, 1914. július 28-án tábori lelkésznek jelentkezett. A szegedi 46. gyalogezred csapatkórházába osztották be. 1915 júliusában a temesvári helyőrségi kórházba helyezték. Szolgált a fehértemplomi katonai kórházban, és 1918. október végéig 26 hónapot a román fronton szintén tábori kórházban. Kitüntették a II. osztályú lelkészi ezüst érdemkereszttel és a Vöröskereszt borostyánkoszorús kitüntetésével. Plébánossá választása előtt Deszken volt vezető lelkész.79

A vallási élet formái megerősödtek. Megszervezték a kántori állást, és illetményét 1926. szeptember 1-jétől az egyházközség javaslatára a Város fizette. Az első kántor, Kovács Ede, két év múlva meghalt. Őt Szkála Andor követte. A kántorokkal nem voltak szerencsések. Hosszabb szünet után 1943. január 1-jétől a város újból meghirdette a kántori állást. Harangozónak először id. Paragi Istvánt bízták meg, leköszönése után Török Ferencet. Rövid ideig ifj. Enyingi István kisegítőként segédkezett. A szatymaziak számára rég fájdalmas ügy is csak ekkor oldódott meg. Eddig szabályosan csak Balástyán temetkezhettek. A városi közgyűlés 1926. szeptember 29-én határozatot hozott, amely „a régebben titkos temetkezési helyül használt temetődombot” községi temetővé nyilvánította. A Város a szükséges föltételeket is megteremtette.80

A fő egyházi ünnepek (karácsony és az ehhez kapcsolódó éjféli mise, újév, húsvét, Nagyboldogasszony ünnepe) megtartása állandósult. A szentségek fölvétele: a keresztelés, az első áldozás, bérmálás, esküvő, az utolsó kenet föladása, búzaszentelés, lakásszentelés, a böjtökhöz kapcsolódó hitéleti szokások megerősödtek. Szatymaz legnagyobb ünnepe, a kápolnaszentelés napja, a Szent István-napi (augusztus 20-i) búcsú, amely kapcsolódott a környező falvak búcsújáróinak látogatásához és családi ünneppé is vált.

A föllendült hitélet sürgetővé tette a kápolna kibővítését, újjáépítését.

Virág Vince plébános nagy erőfeszítéseket tett ennek eléréséhez. Pálfy József polgármester indítványára a városi kisgyűlés 1937. december 29-én kimondta, hogy támogatja a szatymazi egyházközség kérését, a templombővítést, amelynek költségeit a hívők vállalták. A Város a 22 ezer pengő bankkölcsönért garanciát vállalt, és kamatait fizette. A bővítésre az egyházközség jelentős összeget gyűjtött. Az özvegy Tóth Ferencné által hagyományozott szegedi házrész tízezer, az egyházi adóból tartalékolt hatezer pengőt. A kisgyűlés döntése után az egyházközség 10 fillértől 10 pengőig terjedő, összesen 7400 pengő értékben téglajegyeket bocsátott ki. Művészi kivitelű levelezőlapot készíttetett eladásra. A téglajegyeket és képeslapokat Szegeden is árusították. A szatymaziak már 1938 tavaszára tervezték az építkezés megkezdését, de különféle pénzügyi nehézségek miatt csak júliusra állt rendelkezésre a 32 100 pengőre tervezett összeg.

A régi kápolna lebontása július 28-án megkezdődhetett. Már bontás közben, július 31-én volt az utolsó szentmise. Utána az építkezés alatt a ligetben, rossz idő esetén az iskolában tartották.

Az új templom Sebestyén Endre (1888–1966) szegedi műépítész elgondolása alapján csúcsíves (neogótikus) stílusban, Tápai Dezső szatymazi építész tervei szerint épült. A kápolnából csak a szentély és a fő torony maradt meg, az új már hármas toronnyal. A férőhely háromszoros lett: 1200 hívő kényelmesen elfér benne. A templom rendkívüli gyorsasággal épült, augusztus 20-án már elérte a mennyezet magasságát. Ekkor Szent István és a templombúcsú napján ünnepélyes alapkőletételt tartottak, és Szent István tiszteletére nevezték el.

A templom november 1-jére készült el. Mindenszentek napján Glattfelder Gyula megyés püspök szentelte föl. Virág Vince plébánost, aki rajongó lelkesedéssel, minden akadályt elhárító elszántsággal küzdött, fáradozott az új templomért, 1939 márciusában püspöke esperessé nevezte ki. A háborús nehézségek miatt az egyházközség csak 1942-ben tudott 12 ezer pengőért orgonát vásárolni. Tízezret a Város fizetett, kettő gyűjtésből származott. 1943. január 1-jétől hirdették meg a Város által fizetett kántori állást.81

 
Virág Vince esperesplébános és Fráter Zoltán köszönti
Glattfelder Gyula megyés püspököt
 

Virág Vince 1942. július 18-án súlyos betegségben meghalt. Tizenhat évig volt a szatymaziak lelkipásztora. A városi kegyúri bizottság három jelölt közül vitéz Kiss Gyula pápai káplánt 1942. szeptember 17-én választotta plébánossá.

Kiss Gyula régi szegedi családból származott, bár Földeákon született 1889-ben. Teológiát Temesvárott végzett, 1911-ben ott szentelték pappá, és ott kezdte meg papi működését. A háború kitörése után innen hívták be katonai szolgálatra. A kassai Vilmos bakák tábori lelkésze volt az 1918-i összeomlásig. 1918 decemberében szerelt le, és Szegedre került belvárosi segédlelkésznek. Legnagyobb háborús kitüntetései a Ferenc József Rend Lovagkeresztje a hadiékítményekkel és a kardokkal, a Lelkészi Érdemkereszt és a Signum Laudis. Ez alapján 1933 májusában vitézzé avatták. 1920–42 között a szegedi Szent Erzsébet Leánygimnázium tanára, 1923-tól a kis szeminárium lelki igazgatója 1933-ig. Jelentős szerepet töltött be a szegedi katolikus társadalmi életben és a Vitézi Rendben. A megyés püspök 1936-ban pápai káplánná nevezte ki. Bizonyos, hogy Szatymaz nagy nyeresége volt az új plébános kinevezése. Az élénk egyházi élet folytatódott, tovább erősödött.82

E két kitűnő plébános tevékenységének eredményeként a hitélet jelentősen föllendült. A vallásos szervezetek megerősödtek, és a katolikus egyletek is ekkor élték virágkorukat. A legjelentősebbek ekkor alakultak. Szerveződésük már a húszas évek közepén megkezdődött. Ebben szerepet játszott a keresztényszocialista eszmék terjedése, és az is, hogy Kleitsch Mátyás felsőközponti plébános az egyházmegyei szentszékben a szegények ügyvédje volt. A belügyminiszter által nem bejegyzett Szeged-Szatymazi Keresztény Szocialista Egyesület 1931-ben, a gazdasági válság mélypontján, indítványozta a gazdakörnek, hogy a munkaadó gazdák bevonásával a munkabérek megállapítására külön értekezletet hívjanak össze. Ennek eredményéről adataink nincsenek. Valószínű, hogy a Szatymazi Ifjúsági Egyesület újbóli keresztény, kulturális tevékenysége is 1931–32-ben hasonló indíttatású kezdeményezés volt.83

A legjelentősebb szervezetek a harmincas évek végén jöttek létre. A Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) 1936-ban Szegeden jött létre. Célját Kerkai Jenő jezsuita tanár így fogalmazta meg: „Keresztényibb embert, műveltebb falut, életerős népet, magyarabb magyart!” Ez vonzó volt a parasztifjúság számára. Szatymazi szervezete 1938 elején jött létre, de a Belügyminisztérium csak 1938 októberében hagyta jóvá országos, központi alapszabályát. 1939-től kezdhette meg tevékenységét, 1940-től már szorgosan működött: március 15-én ünnepi előadást tartott a gazdakörrel, 1944 végéig az őszi szüreti bálat is együtt szervezték. A Katolikus Lánykörök Szövetsége (Kalász) tevékenységéről 1942-től vannak elszórt adatok. Az ünnepségeket, amelyek nagy közönséget is vonzottak, a KALOT-tal tartották. Ezek a szervezetek 1946–47-ig működhettek.84 Kiss Gyula plébános 1955 januárjában bekövetkezett halála után Müller Antal 1955. szeptember 1-jétől 1977. október 3-ig, azóta Deli András (*1930) a község plébánosa.

A háború utolsó éve

Az 1944. március 19-i német megszállás nem hatott a község életére, annál inkább a Galíciába vezényelt 1. magyar hadsereg mozgósításakor katonák sorsa. Ebben az évben különösen jó termést takarítottak be mindenből. Az aratás, cséplés rendben megtörtént, csak a szüret maradt késő őszre. A legfontosabb közszükségleti cikkeket továbbra is jegyre adták, de lehetett kapni. A fejadagon felüli gabonát, húst, zsírt, tejet beszolgáltatták, de így is maradtak jelentős élelmiszer-tartalékok a településen. Az állatállomány is viszonylag sértetlen maradt. Ezeket már a szovjet csapatok élték föl.

A háború szelét 1944 nyarán, Szeged bombázása idején érzékelték. A gazdakör többször is gyűjtést szervezett a bombakárosultak segélyezésére. Szatymazt legsúlyosabban érintette a hadköteles korosztályok augusztus–szeptemberi mozgósítása és behívása. Volt, akinek lovakkal és fogattal kellett bevonulnia. Már az aratás és cséplés idején jelentős munkaerőhiány keletkezett. Szeptember végétől megkezdődtek a védelmi előkészületek. A hadműveleti tervek szerint 1944. szeptember 13-án a szegedi 5. honvédkerületi parancsnokság a szatymazi „gyepüszállásra” vonult vissza. A parancsnokság 12 osztályából csak 5 maradt Szegeden. Irataikat ugyan továbbra is Szegedről keltezték, a városi telefonhálózatba több vonalon is bekapcsolódtak, de a parancsnokság Szatymazon dolgozott. Adó-vevő készülékkel és sokszorosító nyomdával is el voltak látva.

A szovjet csapatok Szegedet október 10-én éjszaka foglalták el. Az arcvonal rövid ideig éppen Fehér-tó és Szatymaz vonalában megmerevedett. A Fehér-tó és a szatymazi temető között kiépített lövészárkokat a várpalotai 201. önálló tanzászlóalj védte, a községet pedig a kecskeméti 7. pótgyalogezred kiskunfélegyházi III. pótzászlóalja. Ez előbb Szeged védelmében súlyos veszteséget szenvedett. A Szegedet védő V. tüzér pótosztály egyik ütege a falemezgyárnál védte a Várost. Figyelőállása a fehér-tói halászcsárda tornyában volt. Október 10-én a neszűrjhegyi iskola melletti réten ásták be magukat. Innen lőtték ki a halászcsárda tornyát, mivel október 12-én már a szovjet megfigyelők használták. A magyar megfigyelők az Enyingi-féle szélmalomban, „a gyepűszálláson”, voltak utoljára. Onnan 13-án a szegedi híradószázaddal együtt vonultak vissza. Szatymazt október 14-én éjjel a szovjet 46. hadsereg, 37. hadtest, 108. gárdalövész hadosztály 2. ezrede foglalta el. A hadtestparancsnokság október 16-tól pár napig Szatymazon ütötte föl főhadiszállását.85

A második világháború szatymazi áldozatai86

A térdelő anyát vagy feleséget ábrázoló szobor fohászt mond a kövekre vésett áldozatokért. Az emlékmű, a szatymazi születésű Gémes Katalinnak és férjének, Markolt György szobrászművésznek alkotása. 1991. május 18-án, szombaton, Gyulay Endre megyés püspök szentelte föl.

Báló János, Balogh Mihály, Bárca János, Bárkányi Ferenc, Bárkányi Ferenc, Bárkányi István, Becsei István, Beleznay Győző főhadnagy, Börcsök József, Czauner Béla, Csányi Antal, Csányi Illés, Csíkos Béla, Csúri István, Dékány Ferenc, Dékány György, Faragó Ferenc, Faragó Mihály, Farkas István, Farkas Mihály, Farkas Sándor, Fekete János, Fekete Jánosné Tápai Veron (szovjetek lőtték le nov. 2-án), Fogas János, Fogas Mihály (*1914), Fogas Mihály (*1919), Fogas Sándor, Gavallér István, Gavallér József, Gémes Antal, Gémes István, Gera József, Gombos György, Gombos Pál, Gombos Sándor, Horváth Ferenc, id. Reizer Mihály, ifj. Reizer Mihály, Jánosi Károly, Jenei Mihály, Juhász Ferenc, Kalapács János, Kapás József, Kapás Pál, Katona Márton, Kertész István, Király Antal, Klivinyi Péter, Konc Antal, Kondász András, Kónya István, Kónya József, Kónya Mihály, Kopasz Ferenc, Kormányos Antal, Kormányos Illés, Kormányos Lajos, Kormányos Lajos, Kormányos Sándor, Kovács István, Lázár Mihály, Lippai Márton, Márta József, Márton Ferenc, Márton Márk, Molnár Antal, Nagymihály Józsefné Miklós Julianna, Németh József, Neu Sándor, Neu Sándorné Zeisler Irén, Nyári Mihály, Nyeste Imre, Ördögh Mihály, Pataki Ferenc, Peidli Ferenc, Péter János, Pomázi Tibor, Rakonczai József, Reizer Mihályné, Rózsa Mihály, Sipos Antal, Sőregi György Mátyás hadnagy, Szanka Ferenc, Szanka István, Szász György, Szekeres Mihály, Széll Antal, Széll Mihály, Széll Szilveszter, Szilasi János, Szilasi József, Szűcs József, Tápai Antal, Tápai János, Tóth József, Tóth Molnár István, Tóth Pál, Vékes Ferenc, Vér Gergely, Veszelka József, Vetró István, Zákány János. Az áldozatok száma összesen 102. Ebből 84 név szerepel az emlékművön.

  
Előző fejezet