|
|
|
A szegedi gazdáknak már évszázadokkal ezelőtt szőleik voltak a Szerémségben. Az 1522. évi tizedjegyzék hetvenhét szegedi adózó szőlősgazdát említ.1 Mohács után azonban a távoli birtokok használata lehetetlenné vált, ezért kezdtek a szegedi határban – Szerémségből hozott vesszőkkel – újabb területeket betelepíteni. Először a város alatt lévő partosabb feketeföldeket ültették be.
A 18. századtól a homoki földeken elszaporodó tanyák körül is mind nagyobb területen telepítettek szőlőt.2 Ezek az egyéni telepítések lettek a később oly nagy jelentőségűvé vált szőlőkultúra alapjai. A szőlő a homok megkötésére is kiválóan alkalmas volt. Ekkor keletkeztek a szőlőhegyek, melyek nevüket az első telepítőről vagy a legnagyobb területtel bíró gazdáról kapták.
A ma közigazgatásilag Szatymazhoz tartozó területen a 18. század utolsó évtizedeiben már kimutatható szőlő. A szatymazi szántóföldi gazdálkodás bölcsőjének számító Szatymaz-halom környékén, valamint tőle nyugatra – a kiskundorozsmai határútig – alakultak az első szőlőhegyek.3
Giba Antal térképei jól tükrözik a földterület 1840-es évek művelési megoszlását. A felsővárosi földeken negyvennégy szőlőhegy volt. Ebből Szatymaz mai közigazgatási területén a fehértói oldalon volt a Gyevi-határi szőlő, Harangos- vagy Rózsahegy, Budaihegy, Frankhegy és Bagolyhegy.
A másik oldalon Neszűrjhegy, Lovászihegy, Veszelkahegy, Ádokhegy, Alpárihegy, Zomborihegy, Meszeshegy, Kormányoshegy, Csányihegy és a Makraszék melletti szőlő.
Szatymaz mai határának művelési ágai 1840 táján.
Giba Antal térképéről másolta Kratochwill Mátyás
Később tehetősebb szegedi vállalkozók telepítettek be jelentősebb területeket, és hegygazdaságokat hoztak létre. Így a neszűrjhegyi gazdaságnak 1851-ben már harminchét gazda volt tagja, és összesen 8185 út szőlőt birtokoltak. Ez több mint 40 holdnak felelt meg. Egy kataszteri hold szőlőn megközelítőleg 200 út volt. Egy út 35-40 tőkéből állt.4
Az ádokhegyi gazdák 1879-ben nyitott gazdasági könyvükbe 1882-ben „a régi gazdaság könyvéből” egy korábbi határozatot másoltak be:
„Az 1844 évi Ádok hegyi szöllős és földes gazdák maji napon tartott gazdasági gyűlésben el határozták, hogy szombaton dél után semmiféle munkát nem szabad a szöllő hegyben, hogy Isten őrizze meg a szöllő hegyeinket égi háborútól, jég esőtül és más veszedelemtül, és így a gazdaság végzését megtartani köteles minden gazda. 1844 Évi Gazdasági határozaton jelen voltak Ádok István öreg gazda, Ádok Antal, Ádok András, Ádok Péter, Budai Ferenc, Osznovics Ferenc, Szász Mátyás és Ádok József. Költ Szeged 1844 év Decem. 18. Napján.” 5
A szőlőtulajdonosok a hegygazdaságokat elsősorban az őrzés megszervezésére hozták létre. A csőszbért a gazdák szőlőterületük nagysága után arányosan fizették. A csősz fizetésén kívül a gazdaság ebből fedezte valamennyi kiadását. Például az ádokhegyi gazdaság 1895-ben a következő kiadási kimutatást készítette:meszelő 93 kr
lőpor 85 kr
öreggazda bére 4 Ft
évi adó 6,20 kr
segítség másfél napra 90 kr
vödör 40 kr
hordó 1,40 Ft
gém 1,30 Ft
ustorfa horog 30 kr
150 tégla 2,25 Ft
csősz bére 16 Ft
köszörűkő 60 krmész 25 kg 75 kr
homok 14 kr
csősznek foglaló 1 Ft
kútcsinálás 6 Ft
puska csináltatása 1,50 Ft
permetezőgép 16,50 Ft
kútágas 3,50 Ft
ágasszög kinyújtás 30 kr
liter pálinka 30 kr
adóba 5,77 Ft
fegyveradó 1 Ft
két kocsi főd 1,20 Ft6
Az öreggazdát is választották, ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Fáradozásaiért bocskorpénzt kapott.
A neszűrjhegyi hegyközség szőlőtulajdonos gazdáinak neveit, szőlőbirtokát és az 1851. évi csőszbérjárandóságot az alábbi kimutatás szemlélteti:
| Gazda | Útszám | Summa | |
| Ördögh Antal | 45 | - Ft | 45 kr |
| Ördögh Ferenc | 39 | - | 39 |
| Vajvákné | 40 | - | 40 |
| Ördög János ifjú | 63 | 1 | 30 |
| Ördögh János idősb | 308 | 5 | 08 |
| Kovács István | 92 | 1 | 32 |
| Ördögh Gábor | 163 | 2 | 43 |
| Kopasz Pál | 157 | 2 | 37 |
| Gera Ferenc | 157 | 2 | 37 |
| Palotás Antal | 60 | 1 | - |
| Mester Mihály | 60 | 1 | - |
| Gajdacsi András | 170 | 2 | 50 |
| Csóti Mihály | 152 | 2 | 32 |
| Veszelka Mihály | 614 | 10 | 14 |
| Pálinkás Andrá | 369 | 6 | 09 |
| Veszelka István | 369 | 6 | 09 |
| Felmayer Antal | 600 | 10 | - |
| Lippai Rozál | 210 | 3 | 20 |
| Lippai Ferenc | 50 | - | 50 |
| Lippai József | 50 | - | 50 |
| Lippai János | 100 | 1 | 40 |
| Veszelka Pál | 50 | - | 50 |
| Zákány János | 50 | - | 50 |
| Sajlingerné | 200 | 3 | 20 |
| Szabó Ferenc | 200 | 3 | 20 |
| Dötsi Péter | 217 | 3 | 37 |
| Kapitán úr | 135 | 2 | 15 |
| Takács István | 600 | 10 | - |
| Szűcs Márton | 317 | 5 | 17 |
| Nagy Mátyás | 140 | 2 | 21 |
| Lengyel Antal | 150 | 2 | 30 |
| Fogas Antal | 236 | 3 | 56 |
| Báthori Antal | 580 | 9 | 40 |
| Fogas György | 26 | - | 26 |
| Lantos József | 1100 | 18 | 20 |
| Cseh Józsefné | 250 | 4 | 107 |
Csősz fogadási szerződés 1870. évben
Mely egyrészről Ádok hegyi szőlős gazdák, más részről pedig a felelős pásztor között a következő feltétel köttetett:
1-ször: Mi alól írott szőllős gazdák megfogattuk Imre Pált felelős pásztornak 1870. évi december 20. napján egy évre 28 forintért, mely összeget – első felit Szent Mihálkor, második felit Szent György napkor – tartozik a gazdaság ki fizetni.
2-szor: A pásztor tartozik a szöllőben, nyáron, úgy télen, minden ott található tárgyakat őrizni.
3-szor: A pásztor a gazdasági csősz házat kívül-belül megtapasztani és a csősz ház tisztán tartására a gazdaságtól egy pár meszelőt, 1 véka meszet fog kapni évenként. Szöllő őrzéskor pedig 1/2 font puskaport, 1/2 font kendert és 1 font serétet fog kapni. Száz út szőllőtől 1 kéve vesszőt kap. 4-szer: Köteles a pásztor a cseresznye éréskor a kártékony madarakat eltávolítani, mert különbem az égi nadarak által okozott károkat a pásztor tartozik meg téríteni.
5-ször: A pásztornak szigorú kötelessége a gazdának engedelmeskedni, és ha kár történne, nem a gazdával összeveszni, hanem a gazdával kiegyezni, ha a gazda ki nem egyeznék, akkor az öreg gazdát és más két gazdát föl szólítani és szépen kiegyeztetni őket.8
Adatközlőmnek, Jenei Gábornak (*1914.) édesapja az 1920–30-as években volt csősz. Százharminc gazdája volt. „Azokhoz járt ősszel a csőszbért összeszödni. Üres zsákkal. Hat liter rozsot kaptak ëgy vékástól évente. Szüret után indultak. Akkor már ráértek. A vállukon hozták haza. Még Forráskúton is volt gazda. Két vékástól adtak ëgy kéve szőlővesszőt tűzrevalónak. [Egy vékás 400 négyszögöl.] Mikor mögmetszöttek, kitötték a csőszbért az út végire. Apám a csőszbotra szúrta és a vállán hordta haza. Így hordta haza az évi tűzrevalót. Akinek ëgyvékás szőleje vót, az is adott ëgy kéve vesszőt, ëgyik kisebbet, a másik nagyobbat kötött, volt aki egész szűkre szabta.”
Néhány csősz kiváltságképpen aprójószágot is tarthatott, de csak szüret elmúltától cseresznyeérésig. A gazdaság engedélyével 2-3 hétre aratórészt fogott, hogy a család évi gabonaszükségletét megkereshesse. Az évi bért két részletben fizették, megállapodáskor a csősz 1-2 forint foglalót kapott. A csőszház körül lévő fákat a csősznek kellett rendben tartani. Ezért elkapta a gallyat és a gyökeret. A csőszházak közelében a szőlőhegyekben 5-6 méter magas, akácfából öszszetoldott, négy lábon álló tornyok emelkedtek, ezeket górénak nevezték. Madárjárás idején a csősz köteles volt ezekről kereplővel zajt csapni. A viharkárok és a jégverés ellen harangoznia kellett. A 19. század végéig viharágyút is használtak.
Szinte minden évben másik csőszt fogadtak, mert köztudott volt, hogy „az élelmes csősznek volt a határban először újbora”. A csőszök a nyúl bundáját kötötték a lábukra, hogy ne hagyjanak nyomot. Emiatt sokan megtagadták a csőszbér fizetését, sőt a gazdaságból is kiléptek, ezért némelyik meg is szűnt. Elsősorban azok a szőlőbirtokosok tiltakoztak a fölösleges kiadás ellen, kik időközben tanyát építettek, és már állandóan kint laktak. A kilépőket nem tudták fizetésre kényszeríteni, mivel az ügyészség kimondta, hogy „a szervezet megalakulása alkalmával sem alapult semmiféle törvényes intézkedésen, s most sem tekinthető olyan hegyközségi szervezetnek, melyre a mezőrendőrségi törvény vonatkozó rendeletei alkalmazhatók lennének”. A csőszállítás azonban több szőlőhegyben a második világháborúig fönnmaradt.9
A homoki szőlőtelepítés az 1880-90-es években elterjedt filoxéra járvány után lendült föl. A filoxéra járvány a homokon nem fertőzött; azt tartották, „a homok kiszúri a szömit”.
Az első szakszerű telepítéseket Ormódi Béla (1831–1917) birtokain Zauner Richárd irányításával Horgos és Királyhalom környékén végezték. Később Pusztamérgesen, majd a városhoz közelebb eső – Domaszék, Zákányszék, Mórahalom – szélhordta homokdombokon folytatták.10
Szeged városa 1891-ben határozta el, hogy szőlőtelepet létesít Felsőközponton. A mintegy 44 hold telepítését 1895-ben fejezték be. 1902-ben azonban a város kétholdas parcellánként elárverezte a már jól beállt ültetvényt. Leginkább szegedi iparosok, kereskedők és tehetős kisteleki gazdák vásároltak belőle. Néhányan két-három parcellát is megvettek, de megemelkedett a pusztaföldek – szántók – ára is. Az szatymazi földtulajdonosok a környékbeli pusztákon – Forráskút, Csólyos, Szank – vásároltak olcsó birtokot. Kovács Antal egy hold szőlőt adott el, az árán Szankon vásárolt húsz hold homokot, és belőle tíz holdat szőlővel, gyümölcsfákkal ültetett be.11
Békefi Antal írta „ez az olcsó, megvetett homok versenyre kelt a büszke, jól hízott fekete földdel, s innen-onnan egy negyed század alatt odáig emelkedett az agrikultúrában, ahol a drága, acélos búzát termő bánáti földek állottak. [...] Egy hold szatymazi homok 10-15 éve 60-70 Ft, ma 200-300, szőlővel beültetve 700-800, jól művelt, a vasúthoz közel 1000 Ft”.12
A hegyekben kiöregedő szőlők mellett egyre nagyobb szerephez jutottak a ház körüli telepítések. Ezek nagyságát azonban nem lehetett megállapítani, mivel gazdái nem jelentették be. „Szőlőültetésre nagyobb részt olyan homoki területeket fognak, amelyektől eddig a legcsekélyebb jövedelem után fizették az adót, holdanként pár karajcárt. A hatévi adómenetesség után azonban olyan magas adó alá jut, hogy a gazda a bejelentésre ráfizet. Így inkább nem tart igényt az adómentességre” – írta Tömörkény István.13
A modernebb technológiát hamar átvették az itteni gazdák is. Különös jelentősége volt az új fajták (olaszrizling, piros veltelini, nagyburgundi, hárslevelű, kékfrankos, zöld veltelini, szerémi zöld, szlankamenka) és a csemegeszőlő (saszla) meghonosodásának.
A hagyományos gyalogszőlő mellett megjelent a karósszőlő, melyet úri szőlőnek is neveztek. Az úri birtokosok villájuk köré szőlőt telepítettek. Birtokukat legtöbbször csak hétvégén látogatták meg, ők maguk nem dolgoztak. A termesztés korszerűsítésében azonban nagy szerepük volt, mivel egymással versengve törekedtek a modern fajták meghonosítására és a legkorszerűbb technológiák alkalmazására.
A szőlőben szükséges munkát a kapásra bízták. A kapás egész évre szerződött, általában egy helyen évekig, évtizedekig szolgált. A szőlőben, gyümölcsösben mindenféle munkát el kellett végeznie, ezért lakást és tűzrevalót kapott. Egyéb természetbeni juttatásokban is részesült: kapott pár száz szögöl termőföldet, pár mázsa gabonát, kukoricát, burgonyát. Tarthatott aprójószágot, néhány sertést. Használhatta a tulajdonos szerszámait, de köteles volt az utakat rendben tartani, a mezsgyére akácfát ültetni, minden évben metszeni. A szőlőben ő végezte a nyitást, metszést, kötözést, kapálást, permetezést. Az ő dolga volt a fiatalítás: a döntés, oltás és ősszel a takarás is. Szintúgy a gyümölcsfák tavaszi kaparása, metszése, permetezése. A gyümölcs szedésében, behordásában, értékesítésében is segítenie kellett. A hordók, prések, permetezőgépek, pince tisztántartásáról, a szüretelés előkészítéséről is ő gondoskodott. Az udvart rendben kellett tartania, eperéréskor naponta fölsöprögetnie. Családjával a városi birtokos nyaralója mellett épült, két-, vagy háromosztatú (szoba, konyha, kamra) kapásházban lakott.14
Nagyobb gazdaságokban az idénymunkákra napszámosokat a kapás fogadott. A két világháború között a Báló-kocsma előtt volt az emberpiac. „Hajnalban, még sötéttel odaálltunk, hogy ha mögfogadnak bennünket, még napfőkőtt előtt ott lögyünk. Ahogy fogyott a munka, bocsátotta el a gazda az emböröket. A közelebbi rokonait tartotta legtovább. A napszámot a nagyokhoz vötték a kisebbek is. Ahogy nőttek a napok, úgy emelködött a napszám. Az vót a rossz, hogy kérni köllött. Löhet, hogy aki kérte, azt legközelebb nem hívták.”
A szőlők nemcsak a szatymaziaknak nyújtottak jó kereseti lehetőséget, szezonmunkák idején ide jártak a környék napszámosai is.A szőlőt a leggyöngébb minőségű homokra telepítették, ahol már a rozs sem termett meg. A talaj előkészítése volt a legnehezebb. A homok viszonylagos egyenletessége miatt itt, ellentétben a szegedi határ más vidékeivel, nem kellett sokat kubikolni. Télen talicskával, vagy lőcsös kocsival hordták el a partossát. A rigolozást (fordítást) átajjába fogták föl. Többnyire télen fordítottak. Jó kereseti lehetőség volt. „Szőlőnek 80 centi mélyen fordítottunk. Később följebb vöttük, mán csak 60 centire. Kiszödtük belőle a kukacot, mög ha vót benne tarack, azt is. Aki pézért csináltatta, akkor a kukacért fizetött darabszámra, a tarackért kilószámra. Az én gyerökkoromban az vót a pézkereset, szőlőnek fordítani, vályogot vetni. Ásóval, kapával fordítottunk és szakítottunk, hogy haladósabb lögyön. Ha mögvót az árok, aláástunk, és leszakadt ëgy darab, beleborult, utána kapával, ásóval folytattuk. Nagyot nem löhetött szakítani, mer a gazda nem engedte, nëhogy elnaggyázzuk a munkát. Vaspálcával ellenőrizték a mélységit. Később, amikó nagyban telepítöttek, úgy szántották sztalinyeccel. Akkómár nem szödték a kukacot së.”
Nagyobb birtokokon nem engedték a szakítást, mert akkor nem szedték ki rendesen a kukacokat. Ha nagyon hideg volt, este a trágyát szétterítették a másnap fordítandó területre, hogy éjszaka ne fagyjon át. A ház körül ültetendő szőlő alá fordítást mindenki maga végezte.
A szőlőt áprilisban ültették. Ültetéshez a legerősebb, fagykárt nem szenvedett vesszőket szedték le. Sima vesszőt ültettek. A szabályos az volt, ha az alsó és a fölső szem között legalább 50 cm távolság volt. A szemtől 4-5 cm-re vágták el a veszszőt. Sok helyen ősszel az ültetni való vesszőket lehúzták és betakarták, így védték a fagytól és az ónos esőtől. A jég alatt a szem könnyen befulladt. Csak a vessző vége maradt ki néhány centire a földből.
A 19. század végén még 90 cm-es sorok voltak. A tőtávolság is 50-60 cm volt. Később ez folyamatosan bővült. A két világháború között már a legnagyobb sortávolság 120 cm, a tőtávolság 80-100 cm volt. Ültetéshez zsinórt húztak ki. A zsinórra csomót vagy rongyot kötöttek, mely a tőtávolságot mutatta. Mérőláncot is használtak, mely 10 öl hosszú volt. A felénél volt egy nagy karika, utána ölenként ismét nagyobb karikák. Egy ölön belül volt még szintén hét kisebb karika, közülük a középső szintén egy kicsit nagyobb volt. Ezek egy sukkra voltak egymástól. Ezt lábnak is nevezték. A kb. 90 cm sortávolság három lábnak felelt meg, ezt háromlábas szőlőnek hívták. A későbbi ültetésű szőlőket ritkábbra ültették, ezek voltak a négylábas szőlők.
Szőlőültető fúrók
Többféle módon ültettek. Néhol kiásták a gödröt és betaposták a vesszőt, majd meglocsolták. Ültették fúróval is. A fúró fából, vagy vasból készült. Miután a lyukat megcsinálták, belehelyezték a veszszőt, az ültető a szemközti oldalon mellészúrt, egyik lábbal mellé lépett és maga felé húzva a fúrót, a vesszőt beszorította. Sokan körmösfúrót használtak. Ez vasból készült. Két ágra végződött, mely közé az alsó szemet helyezték.
Együtt, egy mozdulattal nyomták a földbe a fúrót és a vesszőt. Ezt be kellett locsolni. Ültetés után a vesszőket homokkal körbehúzták, fölcsirkézték. Erre azért volt szükség, hogy a frissen eredő szemet a kendermagbogár ne rágja el. A homok védte a vesszőt a kiszáradástól is, ezáltal hamarabb megindult a gyökeresedés. A fölcsirkézett szőlő közé krumplit vetettek. Májusban egyszer meg kellett kapálni. Az új ültetésű szőlőt fokozatosan védték a vadaktól is.
Kétéves szőlőt még csak egy csapra metszették, hogy a tőke erősödjék. Négyéves korában már termőre metszettek.
A szőlő legnehezebb tavaszi munkája a nyitás volt. A nyitást két kézre végezték. A nagyobb részt a nyitó lehúzta az egyik oldalon, attól függöen, hogy milyen jobb- vagy balkezes volt, majd váltott, és a másik oldalon nyitotta ki a tőkét. A nyitókapa a rendes kapánál hosszabb és keskenyebb, a vége hegyes. Kora tavasszal nyitottak, még mielőtt a rügyek megeredtek. Az úri birtokokon átajjába végezték. Ott a kapás irányította a munkát. A tőkét rendesen ki kellett tisztogatni, hogy a metszés könnyebb legyen.
A metszés pontos, hozzáértő munkát igényelt. A napszám is nagyobb volt. A 19. század második feléig metszőkést használtak. A metszőollók a század végén váltak általánossá. A kecskeméti ollót használták. A metszőollóval együtt használták a keszelt, amely hasonló a metszéshez ma használatos csákányhoz, csak kisebb volt a vasa, és rövidebb a nyele. Ezzel ütötték le a fölösleges hajtásokat, a tőke alatt kihajtó fattyvesszőket és a sátorgyökereket.15A levágott venyigét minden második sorba hártyára rakták, markonként. A metszés végeztével összeszedték, kévébe kötötték, kazalba rakták. Télen ezzel fűtöttek. Ha későn metszettek, a vessző könnyedzett. Ilyenkor a szem fölött, a szemmel ellenkező irányba lejtve, ferdén vágták el, hogy a vesszőből szivárgó lé ne folyjék a szemre. A szőlő fiatal hajtásait sóskának nevezték.
Fagy ellen az úri szőlőkben füstöléssel védekeztek. Ez a kisbirtokosoknál nem volt divat.
A kötözést az asszonyok végezték. Sokáig kákával kötöttek. A rafia 1883-ban került az országba Franciaországból, és a 19. század fordulója táján használták már az úriszőlőkben.16
Kétszer kötöztek. Először, amikor még gyenge volt a vessző, lazán fölkötötték. Néhány nap múlva újból bekötötték az előző kötés fölött, már szorosra. Ha későn kötöztek, a sóska megerősödött, és kifordult a szemből, letörött. Kötözés után tetejéztek, a sóskát egyforma magasságban vágták el nagykéssel vagy kaszakéssel. Később a hónaljhajtásokat letörték, hogy ritkább legyen a tőke, hatékonyabban lehessen permetezni, és könnyebben hozzá lehessen férni a fürtökhöz. Ezt egyszer kellett végezni, július vége felé.
A kötözés fontosságára hívta föl a figyelmet Szepessy József szőlészeti-borászati felügyelő 1927. február 23-án Szatymazon tartott előadásában is. Ebben elismeröen nyilatkozott a szatymazi szőlősgazdák munkájáról. „Kerületembe 81 község tartozik, öt év óta vagyok felügyelő, s az alatt azt tapasztaltam, hogy a 81 községből Szatymazon van a legfejlettebb szőlőkultúra [...] Nincs egy község sem, ahol az emberek annyit áldoznának a szőlőművelésre, mint itt. Hibák azonban itt is vannak [...] Nagy hibát követ el az, aki későn kötöz. Már május végén fel kell kötni azt a három-négy hajtást, mely a földön fekszik, mert a nedves talajon a peronoszpóra könnyen megtámadhatja.”17
A 19–20. század fordulóján még söprűvel csapkodták be a fürtöket, így védekeztek a peronoszpóra ellen. Kezdetben burgundi lével permeteztek. A rézgálicot föloldották, és szódával keverték. A bordói lé a két világháború között vált általánossá. Ekkor már szóda helyett föloldott oltott meszet használtak. Ez jobban tapadt, és tartósabb védelmet nyújtott. A rézgálicot kékkűnek nevezték. Az időjárástól függően 10-15 naponként kellett permetezni. Az első gyári permetezők, a Wermonelek, az 1920–30-as években váltak általánossá. Szatymazon azt tartották, hogy aki szőlőt telepít, az először vegyen permetezőt. Dorozsmán bérelni is lehetett. Az új permetezőt disznózsírral kenték be, hogy a permet ne ragadjon rá.
Szepessy József szólt a permetezés fontosságáról is: „Mikor kell védekezni a peronoszpóra ellen? Van olyan, aki azt állítja, hogy Péter-Pál után már nem kell. Sokan azt mondják, májusban még nem kell permetezni, mert még sóska is alig van... Ha az első permetezést május első felében végrehajtottuk, Orbán-nap után megint permetezni kell 1%-ossal. Június 8-ig meg kell permetezni harmadszor is. Evvel a permetezéssel már a moly elleni védekezést is meg kell kezdeni, ugyanis a bordói lébe bele kell keverni 15 dkg urániazöldet [...] A peronoszpóra azért tud olyan nagy mértékben terjedni, mert nem egyöntetűen védekezünk ellene. Sokan előbb valónak találják a krumpli- és kukoricakapálást.”18
Enyingi Antal sutúja
Nyáron a kapálás karaszolóval történt. Ez széles, keskeny élű kapa. A tőke tövét tisztogatták ki. Augusztusban érés alá kapáltak, ezt sarabolásnak nevezték. Kihúzták a földet, hogy a fürtök ne érjenek a homokba. Az utolsó kapálás után körbegereblyézték a szőlőt, hogy meglássák, ha illetéktelen járt benne. Ezt csak kisebb úri szőlőkben végezték.
A hordókat általában kamrában, ászokfán tartották. Ezek őszre elszáradtak, ezért szüret előtt kivitték az udvarra, végükre állították és vizet öntöttek rájuk, dagasztották. Mikor megdagadtak, forró vízzel kimosták. A jó hordót szüret előtt csak forró vízzel öblítették ki. Egy szál gyufát meggyújtottak, kissé a hordóba tartották, ha nem aludt el lehetett bele szűrni a mustot. A dohos, penészes hordót elvitték a kádárhoz, hogy a beteg részt gyalulja ki.
A szőlődaráló használata már a 19. században általános volt. A darálót a szűrőkádra tették, a csap elé ballangót (Salsola tragus) tettek, hogy megszűrje a mustot. Kisebb gazdaságokban kettévágott, nagyobb hordót használtak. Téglákra állították, hogy a kármentőt alá tudják tenni. Az alul lévő lyukat a hordó felének megfelelő hosszúságú dugóval dugták be, és náddal vették körül. Darálás után a nádat lefelé nyomva a dugót megcsavarták és kihúzták. A nád megszűrte a mustot.
Legtöbb helyen az udvaron préseltek. Füz Ferenc nagyapjáéknál a 19–20. század fordulóján középorsós fasutút használtak. Négyszögletes kosara volt, melyet a riglifák tartottak össze. A csavarja is fából volt. Ennek fölső végében, keresztben vastag vas volt. Ezt egy vendégoldalszerű fával hajtották, melynek a végén lánc volt. Ezt a láncot a szögbe akasztva tudták a csavart feszíteni. A talp kb. 1,2 méter széles, magassága kihajtott csavarral kb. 2,5 méter volt. Sutulás előtt a csavart megkenték száraz szappannal. Kisebb sutúkat ügyesebb bognárok vagy szélmolnárok is készítettek. Ilyen például Enyingi Antalnak a 20. század eleje táján fából készített sutúja, mely a szegedi Móra Ferenc Múzeumban található. Kisebb gazdaságokban a család maga szedte a szőlőt, vagy a szomszédok összefogtak, segítettek egymásnak. Garabolyba szüreteltek. A fürtöket késsel vágták le, a lehullott szemeket összeszedték. Vigyáztak, nehogy levél kerüljön a szőlő közé. Szüret közben a legszebb fürtöket kirakták a hártyára. A fürtök alá szőlőlevelet tettek. Ez volt az állani való szőlő. A padláson nádra rakták, karácsonyig elállt. A karácsonyi asztalon diónak, almának, szőlőnek lennie kellett. Leginkább csak ezért tartották. Piacra keveset vittek, azt is csak karácsony előtt.
Ahol több szőlő volt, két-három sutút is használtak. A legnagyobbal kezdték – ez volt az első sutulás. A második sutulás már kisebb présen történt. A mustot tojással fokolták. Ha a tojás fönnmaradt, nagyon jó; ha lebegett, elfogadható; ha leült az aljára, akkor alacsony volt a must cukorfoka. Néhol csináltak csígert is. A kipréselt törkőre vizet öntöttek, majd néhány nap után kisutulták. Cukrot kevés helyen tettek hozzá, túl drága volt.
A törkőt kádba vagy kancahordóba taposták, vagy csumiszolófával tömörítették. Homokot tettek a tetejére, és agyaggal letapasztották.
A forrásban lévő mustot csípős mustnak nevezték. Az első fejtés András-nap körül volt. Hidegben később forrt ki a must. A seprőt edénybe tették és mikor a pálinkát főzték, az üstöt kibélelték törkővel, és abba öntötték. A második fejtés februárban volt, ekkor már tükörtiszta volt a bor. Fejtés után a hordót teletették, a dugót kukorica csuhéjjal körbevették, és légmentesen lezárták. A hordónak nem volt szabad darabba maradni. Időközönként pótolták az apadást. Sok helyen már a második fejtésre nem volt szükséges, mert akkorra elfogyott. Az üres hordót bekénezték, a végére krétával ráírták a kénezés dátumát. Hektóliterenként két szálat gyújtottak bele. A kénszál végébe vékony drótot akasztottak, így lógatták a hordóba, és meggyújtás után azonnal lezártak. A kénoldatot csalánzsákszerű anyagra vitték föl, ezt csöpögős kénnek nevezték. Ma már a kénlapok csöpögés nélkül égnek el.
A bor mennyiségét be kellett jelenteni. Ezt az esküdtek ellenőrizték. A hordókat Szegeden a Dugonics utcában kellett hitelesíteni. A fölvásárolt bor után az adót a kocsmárosok és a kereskedők fizették.
A bort eladáskor vödrökkel merték föl a kocsira. Borpumpa csak nagyobb gazdaságokban volt. A kocsmárosok helybe jöttek, és 7-8 hektós hordókat hoztak, amelyek a kocsiban pontosan elfértek. A pincében darabban maradt hordóból a bort kisebb hordóba, esetleg üvegbe fejtették. A legtöbb bort a tiszántúli kereskedők vásárolták föl. Ha Szegeden keresztül vitték, a vámháznál fizetniük kellett; amikor kivitték a városból, meg kellett fizetniük a fogyasztási adót. Ezt az adót azonban a termelőnek elszámolták. A helybeli kereskedők kisebb termelőktől vásároltak. 25 liter volt a legkisebb értékesíthető tétel. Ez alatt borkimérési engedélyt kellett kérni. Ilyen nagyon kevés volt.
Az úri szőlők és a ház körüli szőlők ültetésével párhuzamosan a hegyekben lévő szőlők fokozatosan kiöregedtek. A gyümölcstermesztés előtérbe kerülésével a szőlőtermesztés egyre inkább háttérbe szorult. Különös lendületet adott e folyamatnak a két világháború között az őszibarack-telepítés föllendülése. Az 1970-es évek elején a téeszekben indult nagyarányú szőlőtelepítés. Kellő hozzáállás és a megfelelő szakértelem hiányában azonban ezek nem lettek hosszú életűek. Sok helyen bevezették az egy- vagy kétszemes ültetést. A mindössze két szem hosszúságúra vágott vesszőt a borozda aljára ültették. Ahogyan a sóska nőtt, úgy húzták be a borozdát, vagy a szél miatt lassan feltöltődött. A borozda aljára ültetett szemek eredése azonban nem érte el a 10%-ot.
Mára a szőlő a kiskertekbe szorult vissza. A sorok közét tavaszonként fölásózzák. A lugasok között sokszor krumplit, borsót termelnek.
Ma már kevés olyan gazdaság van, ahol annyi szőlőfajtát lehet találni, mint Jenei Gáboréknál. A hagyományos szőlőfajták közül itt még van piros és fehér kecskecsöcsű, magyarka, saszla, otelló, kövidinka, kadar, bakar, csiri-csuri, deleváré, ezerfürtű, ezeréves Magyarország emléke, Irsai Olivér, Izabella, Mathiász Jánosné, Szauter Gusztávné, szlankamenka. A csiri-csuri a franciaországi Saumurből származó fajta, főleg a Buda környéki szőlősökben terjedt el. Szatymazra Baja környékéről az 1970-es években a téesz szőlőtelepítései során került néhány vessző.19
A 19. század utolsó évtizedeiben vált a Szeged környéki gyümölcstermesztés jelentősebbé. Nagy szerepe volt ebben a faiskolák mind nagyobb mérvű elterjedésének. Az 1880-as években az Újszegeden Rácz Ferenc volt az első, aki rózsacsemete mellett gyümölcsfaneveléssel kezdett foglalkozni. Ugyanebben az időben nyitotta faiskoláját Szögi József (1862–1914) is, tanult kertész, az első szegedi faiskola megalapítója. Nevéhez fűződik a Szögi-duránci őszibarackfajta kinemesítése. A gyümölcsfákat ekkor még szinte kizárólag a szőlő közé ültették. A nagy koronájú fa, mint az alma, cseresznye, kiválóan megélt a szőlő között. Wagner Adolf germersdorfi cseresznyéjét minden évben Párizsba szállította. De nagy jelentősége volt az almatermesztésnek is. Igen sok fajtát (nyári fontos, tombác, szercsika stb.) termeltek, és a szegedi piacon értékesítették.20
Az 1920-as években Szatymazon és Csengelén is voltak kisebb faiskolák Wagner Adolf, Szűcs Pál, Papp Ferenc tulajdonában. Az alma, körte, szilva, meggy, cseresznye mellett egyre nagyobb szerepet kapott az őszibarack. A világválság éveiben a zömmel kivitelre termelő faiskolák piaca szinte teljesen megszűnt. Az őszibarackfa azonban egyre kelendőbb lett.
1928-ban Zsombó-Ménesjáráson Sági János tanító, ki kertészeti akadémiát végzett, két hold őszibarackost telepített. Ide Szatymazról sokan jártak napszámra, és fokozatosan eltanulták a termelési technológiát. Megfelelő permetezési lehetőségek és ismeretek nélkül azonban a telepítési próbálkozások csődbe mentek. Az állapotokról szintén Szepessy József előadásából értesülhetünk. „Ha van valahol fejetlenség, úgy az a gyümölcsvédelemben van. Sokan egyáltalán nem védekeznek a gyümölcs kártevői ellen [...] Sok helyen vágják ki a gyümölcsfákat, mert nem ismerik a bajt.”21Az őszibarack szatymazi meghonosítása állítólag Frank István nevéhez fűződik. Ő hozta az első nemes ágat az 1900. évi párizsi világkiállításról. Később, 1925 őszén, fiai, Frank József és Frank András három vadalanyba szemeztek nemes szemet. Próbálkozásuk eredménnyel járt, és 1927-ben már 180 szemzett fát ültettek el. A kezdeti időszak nehéz volt, mivel kiderült, hogy a Buda környékén bevált mandulaalanyra a homokon nem lehet szemezni. Vadalannyal próbálkoztak, és ez eredményesnek bizonyult. A talaj vízháztartása sem hasonlított a Buda környékihez, ezért ki kellett kísérletezni a telepítésre legmegfelelőbb adottságú területeket. Kiderült, nem jó, ha a szemzett alany nagy víztartalomnál a helyén marad, mert a vezérgyökér hamar eléri a vizes réteget, és a fa élettartama rendkívül lerövidül. Ha átültetik, a gyökérzet szétágazóvá válik, az élettartam meghosszabbodik. A megfelelő metszési módok kialakítása is hosszú kísérletezést követelt. Az első eredmények az 1930-as évek elején kezdtek mutatkozni. A kísérletezések eredményeként új fajtát állítottak elő, mely a Szatymazi Ford nevet kapta. Ez nem más, mint az amerikai Ford korainak kései változata. Erős fájú, fagytűrő fajta. Gyorsan elterjedt. Pár év múlva a Frank-féle fajtakísérletben ismét új fajtát szelektáltak, melyet Mariskának neveztek. Bejelentették állami elismerésre, de mivel túl hosszú volt a minősítő eljárás, saját szaporításból telepítették. Néhány év múlva a vidék legnépszerűbb fajtájává vált.22
A fajtakísérletekben nagy szerepe volt Mohácsy Mátyás (1881–1970) kertészmérnöknek, aki a budai termőkörzetben szerzett hatalmas tapasztalatokat. A jó példa hamar terjedt, többen próbálkoztak telepítéssel. A kisebb gazdák csak 10-15 fát ültettek. Leghamarább Duránszky Béla, Kopasz Sándor, a Fehértóban lakó Katona József kapcsolódott be a a kísérletezésbe. Az eredmények terjesztésében nagy szerepe volt Kamenszky Bélának, az 1928-ban megalapított gazdasági népiskola igazgatójának. Ezüst- és aranykalászos tanfolyamokat szervezett, népszerűsítette és oktatta az őszibarack-termeléssel kapcsolatos tudnivalókat.23
A gazdaképző tanfolyam jelvényei Az 1948/49. tanévben a következők végezték el az aranykalászos tanfolyamot: Szatymazról Bartucz János, Balogh Ferenc, Tápai István, Kormányos Mihály (adatközlőm, *1923.), Tápai József, Szél István; Csengeléről Szűcs István, Kiss László; Ba-lástyáról Tisóczky István, Szabó Lajos. Október végétől március végéig tartott a tanfolyam, mindennap 8-tól 13 óráig. Kamenszky Béla mellett állattenyésztéssel és növénytermesztéssel kapcsolatos előadásokat tartott még két szegedi tanár, Lábas Iván és Molnár István.Legfontosabb a szemzés tudományának elsajátítása volt. Ügyesebb emberek hamar megtanulták, és maguk állították elő a szaporítóanyagot. Az újszegedi faiskolákból is jártak ki Szatymazra szemezni. A szemzéshez ketten kellettek, a szemző és a kötő. A kötést általában gyerekek vagy asszonyok végezték. Régen rafiával kötöttek, ma speciális csíkokat használnak. A szemzés augusztusban volt, amikor a fa haja könnyen vált. A szemzőág közepén lévő rügyek voltak a legjobbak. A magányos virágrügyek szemzésre nem alkalmasak. A vadcsemete alsó részén, lehetőleg a gyökérnyakban a héjat T alakban vágták föl, hogy a fatest ne sérüljön. A kivágott szemet a fölnyitott héj alá csúsztatták, úgy, hogy a szem felső, szélesebb vonala a T alakú bevágás vízszintes vonala alá kerüljön. Ebbe helyezték a nemes részből kivágott pajzs alakot. Úgy kellett bekötni, hogy a rügyet ne szorítsa le. A rügy mellett lévő levelet visszacsonkázták. Két hét elmúltával az eredmény megállapítható volt. A megeredt szemek megtartották fényes színüket, a csonkázott levélnyél elvált a rügytől. Amelyik szem nem eredt meg, az megbarnult, összeráncosodott. Ezeket az alanyokat ismét beszemezték. Egy nap kb. 3000-3500 darabot tudott egy gyakorlott ember beszemezni. A szemzőágat megbízható helyről kérték, de sokszor előfordult, hogy lopták. Azt tartották, hogy a lopott szem biztosabban megered.
Lechner Ödön a Buda környéki telepítések fejlesztésére 1930-ban Amerikából újabb, erős növekedésű fajtákat hozatott. Ekkor került az országba a Mayflower, a Győztes és az I. H. Hale. Néhány év múlva már Szatymazon is megjelent a Mayflower és az Amsden, az első korai fajták. A cél az egymás után, folyamatosan érő termősor beállítása volt. A kései fajták Elberta, Alexander, Olga voltak.
Az 1960-as években a legelterjedtebb termősor a Mayflower, Amsden, Alexander, Hegyi korai, Győztes, Ford, Cegléd szépe, Napsugár Champion, Elberta és az Olga volt. Az össztermés kb. 60-70%-át azonban még a Ford adta. A kísérletezések folyamán rájöttek, hogy ha az előcsíráztatott magot a végleges helyére ültetik, és ott szemzik be, az oltvány nem szenved az átültetéstől, gyorsabban fejlődik, és már a második évtől termőképes. A csíráztatásra nagy gondot fordítottak. A vadóc barack magját ősszel gyűjtötték össze, a legegészségesebbeket kiválogatták. Erős faládába nedves homok közé rakták, melyet időnként belocsoltak. A ládákat a pincében tartották. A legtöbb helyen azonban a szabadban csíráztattak. Védett, partosabb helyet választottak, melyhez a jószág sem férhetett hozzá. 50-60 cm mély gödröt ástak, a magvakat rétegenként abba rakták, ügyelve, hogy ne érjék egymást. A rétegek között egy-két ujjnyi vastag nyirkos homokréteg volt. Fölülre vastagabb homokréteg került. Tavasszal a kicsírázott magot eliskolázták, 35-40 cm tő- és 60 cm sortávolságra, mintegy 6-8 cm mélyen lerakták. Az iskola talaját télen mintegy 40 cm mélyen megfordították. A talajt nedvesen kellett tartani. Csak a jól fejlett, egészséges csírákat ültették el. Az előcsíráztatott mag fő gyökerét ültetés előtt visszacsípték, hogy az oldalgyökerek jobban fejlődjenek. A kész alanyokat itt szemezték be.
Ültetés előtt a talajt vagy megfordították, vagy nagy gödröket ástak az ültetendő fáknak. Egy gödör ásásakor legalább egy köbméter földet kellett kitermelni.
Az 1960-as években a termelőszövetkezeti telepítésekhez már Rigol ekével szántottak. Ezt Rába Steiger húzta, és mintegy 80 cm mélyen szántotta föl a talajt, utóhántólós ekével. Ez a kisebb eke fordította a borozdába a fölső humuszréteget. A sorok helyét hosszú dróttal jelölték ki. Hat méterenként szigetelőszalaggal jelölték meg a sortávolságot. A másik drótot rá merőlegesen négy méterenként jelölték be, ez adta a tőtávolságot. A metszéspontokra ágakat szúrtak le, majd ültetődeszka segítségével telepítettek. Az ültetődeszka kb. 150 cm hosszú, 15 cm széles volt, középen és a két végén egy-egy bevágás. A középső bevágást helyezték a fa helyére, a két végén pedig pálcát szúrtak a jelek elé. Ezután a deszkát elvették, kiásták a megfelelő gödröt, az oltványt belehelyezték, majd visszatéve a deszkát, a jelzés szerint állították be. Ültetés előtt a gyökeret megmetszették, minden szálat visszavágtak roncsolódás nélkül. Ügyeltek, hogy a gyökérnyak a talaj szintjével egy magasságban legyen. A gyökerek közeit porhanyós homokkal kitöltötték, hogy ne maradjon levegő. Ezután beöntözték, majd mikor a víz a földet meghúzta, a talajszinttel azonos magasságúra töltötték. Tavasszal telepítettek, így kisebb volt a fagy- és a vadveszély. Az új ültetést ősszel földdel hányták körbe, hogy a vadak ne tudják megrágni a törzset. Ez igen nehéz munka volt és sokszor az ágakat sem védte meg. Kisebb gazdaságokban trágyát dobáltak az ágakra. Sokan próbálkoztak haj kiakasztásával is. A fodrásztól kért hajat kis csomókba a fára kötötték, hogy a vad érezze az ember szagát. Ma már raschel zsákot, fóliát és különféle vegyszereket használnak.
A barackost partos helyre telepítették, ahol a víz nem állt meg. Magas vízálláskor a gyökerek könnyen befulladtak és ez a fa kiszáradásával járt. Az 1999. évi tavaszi belvizek nagy kárt tettek a telepítésekben.
1939-ben már helyben vásárolták föl az őszibarackot. Ekkor még garabolyokba szedték, és nagy kosarakban szállították. Az így szállított gyümölcs törődött, hamar megromlott. Elsőként Frank József készített ládákat, melyekbe budai mintára nagyság szerint sorolta a barackot. 1940-ben már Budapestről is érkeztek kereskedők, helységet béreltek, és folyamatosan vásárolták föl a termést. Voltak szödők is, mint például Dursztné Féger Ilona, Deutsch Sándorné, Molituriszné; ők szintén Budapestre szállítottak. A termelőknek ládákat adtak, melyekbe csak egy sort fért. Az átvétel helyén nyolc-tíz erre fölfogadott lány sorolta a barackot, és egyenként papírba csomagolta. Az átvétel délután volt. Még aznap este vagonba rakták. Éjszaka szállították, hogy ne romoljon. Később a fölvásárlást a Budapestről jött kereskedő, Trencsényi Imre szervezte. Később többen is foglalkoztak fölvásárlással, pl. Faragó Anna, mert a szállításról már nem nekik kellett gondoskodniuk. A termelés bővülése lehetővé tette, hogy kivitelre is szállítsanak. A minőséget gyümölcstermesztési felügyelők, Reicher Aladár és Huszár Endre ellenőrizték. Repülőteret terveztek, hogy a gyümölcs minél hamarabb a külföldi piacra kerülhessen, de a további fejlődést megakadályozta a második világháború.24
Az 1930-as évek végén már megjelentek a féderös vagy lapos kocsik. Ezek már nem rázták össze a gyümölcsöt és könnyebb volt húzásuk is. Szegeden a Mars téren és a Szent István téren volt a gyümölcspiac. A kisebb termelők ide szállítottak. A nagyobb gazdák, Füz Ferenc, Csányi Sándor, Tóth Péter, Wagner Adolf, akiknek már nagyobb, tiszta állományú telepítésük volt, kivitelre is szállítottak.
A Mezőker, a mezőgazdasági kereskedelmi nemzeti vállalat, az 1940-es évek végén alakult. A szatymazi fölvárásló telep első vezetője Somogyi Sándor volt. A vasútállomás utáni, deszkaoldalú épületben kezdték a felvásárlást. Itt folyt a válogatás és a csomagolás is. Ekkor a ládákat egyenként kézzel rakták a vagonokba. Nem volt hűtési lehetőség így az áru gyorsan romlott. Ezért építettek egy kis kapacitású jéggyárat, de nem voltak hozzá tároló vermek. Így sokszor 50-100 km-ről kellett a jeget ideszállítani. A másik gondot a Ford túlzott arányú telepítése okozta. Augusztus első heteiben kilométeres kocsisorok álltak sorba már este, hogy reggel mihamarabb sorba kerülhessenek. 1959. augusztus első heteiben naponta 25-30 vagon őszibarackot vettek át. A környező településekről is Szatymazra hordták a termést, mert itt volt az átvevőhely és a vagonba rakás. Újra megindult az exportszállítás. A fölvásárolt gyümölcs mennyisége évről évre növekedett.
A vasúton elszállított termés mennyisége jól tükrözi a fejlődést:
1951-ben 21 vagon 1952-ben 33 vagon 1953-ban 38 vagon 1954-ben 66 vagon 1955-ben 130 vagon 1956-ban 35 vagon (fagykár) 1957-ben 109 vagon 1958-ban 106 vagon 1959-ben 495 vagon25 A hatalmas fejlődés, amely az 1959-et jellemezte, az 1956 után bekövetkezett kedvező gazdaságpolitikai fordulatnak volt köszönhető. 1957-ben már a termelőszövetkezetekben is megindult a telepítés. A Szabadság és a Lenin Tsz-ben már 5-10 holdas tiszta állományú őszibarackos volt. A nagyobb magántelepítések sem szőlő közé kerültek.
Az 1960-as évek elején a fölvásárlótelepet is bővítették. Hűtőházat építettek, aljzatbetonoztak, az árut már targoncákkal mozgatták. Külön épületben csomagolták a barackot. Nagyság szerint válogatták, sablonozták, méret szerint:
| Méretosztály | AA | A | B | C | D | E | F |
| Átmérő (mm) | 75–80 | 70–75 | 65–70 | 60–65 | 55–60 | 50–55 | 45–50 |
Kivitelre könnyített 7-es ládákba sorolták a barackot. Aljukba méretre szabott vastag papírt tettek, oldalát piros szegéllyel díszítették, a végekre pedig „Bálint gazdás szalagot” ragasztottak. 1962-ben már 890 vagont vettek át.
A fejlődést nem törte meg az 1961. évi téeszszervezés sem. A magángazdaságok gyümölcsösei oly nagyok voltak, hogy államosításuk, kivágásuk elképzelhetetlen volt. Az országban is párját ritkító egyedi megoldást találtak ki: a magántulajdonban lévő gyümölcsösöket tulajdonosaik, mint pártoló tagok részesművelésben használhatták tovább. Szabály szerint évente 180 napot kellett volna dolgozniuk a téesz alkalmazásában, de ezt bizonyos összeggel megválthatták, hasonlóan a haszonbérlethez. Így tehát mindenki arra törekedett, hogy a gyümölcsös ki ne öregedjék. A kipusztult fák helyére újakat ültettek.
1961-ben a Barackvirág Termelőszövetkezet három és fél holdon kísérleti telepet hozott létre, és 31 fajta őszibarackot próbált ki. Az összehasonlítás végett régi fajtákat is telepítettek: 1. Mayflower, 2. Amsden, 3. Alexander, 4. Győztes, 5. Cegléd szépe, 6. Sumbeam, 7. June Elberta, 8. Arp, 9. Grensboró, 10. Erly ross, 11. Wiggins korai, 12. Laczy-féle, 13. Kesztrel, 14. Szatymazi Ford, 15. Telepi magonc, 16. Mamio ross, 17. Homok gyöngye, 18. Nectar, 19. Alton, 20. Biscop, 21. Juli Gold Burbank, 22. Nectarini, 23. Columbia, 24. Comtesse, 25. Waddel, 26. Bronzos Elberta, 27. Miss Lolo, 28. Champion, 29. Poenta, 30. I.H. Halle, 31. Elberta.26
A barackfa metszése meghatározza a termést és a fa élettartamát. Hosszú kísérletezések után általában mindenki saját tudása és fölfogása szerint alakította ki metszési módszerét. Mohácsy Mátyás vezetésével az 1950-es évek végén, 60-as évek elején tanfolyamokat tartottak, melyeken a környező községek gazdái is részt vettek. A legelterjedtebb a katlan alakú korona volt. A oltványt már az ültetés után ennek megfelelően kellett indítani, visszametszeni. A lehetőségtől függően három-négy vázágat hagytak. Ekkor alakították ki a törzs magasságát. A meghagyott alapvesszőket erősségüktől függően 20-30 cm hosszúra vágták, úgy, hogy a végső rügy kifelé álljon. A katlan alakú koronára jellemző, hogy a vázágak 45-60 fok meredeken állhatnak. Később ezt a vázágak síkjában térkitöltő ágakkal sűrítik, az alapvázágak alatt gallérszerű ágrendszert hoznak létre. A gallérágak lekötik az erőt, nem kopaszodik föl a vázág, így a termést arányosabban lehet elosztani. Az így kialakított korona viszonylag magas, de még könnyen kezelhető.
A tányér alakú korona jellemzője, hogy a vázágak még alacsonyabban helyezkednek el. Metszéskor és szedéskor az ágak könnyen elérhetők, nincs szükség létrára. A koronát hasonló módon alakították ki, de ha kell, a vázágat le is kötik. A nap jobban belesüt, a termést több fény éri. Hátránya, hogy a sorok között kevesebb hely marad, így a talaj géppel nehezebben kezelhető. Általában 6×4 m-re telepítik.
Az így ültetett fák élettartama 20-25 év is lehet.
A kísérletezések folyamán a nagyobb tőszám, és a nagyobb termésmennyiség elérésére újabb metszési formákat alkalmaztak. Ezeket a termelők egyrészt saját kísérleteik, másrészt külföldi (spanyol, olasz) tapasztalatok alapján alakították ki. A metszési forma megválasztása függ a fa fajtájától is. Az erős növekedésű fajtákat nem lehet leszorítani.
A karcsú orsó metszési mód lényege, hogy a központi sudárt állandóan függőleges irányban tartják; ez válik a fa tengelyévé. Ezen képezik körben a vázághoz hasonló vízszintes termőkarokat. Az így metszett fa magasabb, de kisebb helyet foglal, ezért 3×3 m, sőt 4×2,5 m sűrűre is telepíthető. A magas tőszám és a korábbi termőre fordulás miatt egyre népszerűbb metszési forma. Rövidebb idő alatt nagyobb terméseredményeket ér el. Hátránya, hogy az így telepített fák várható élettartama csupán 10-15 év. A mind gyorsabb fajtaváltások miatt azonban ma már ez sem látszik hátránynak.
A palmetta sövény Olaszországból terjedt el. Jellemzője az egy síkban kiterített vázágrendszer. A palmettaként kialakított fa szerkezetileg egy központi függőleges tengelyből és azon kétoldalt, sorirányban elhelyezkedő, 45 fok körüli szögben, ferdén álló vázágakból áll. A sövényt általában három méter magasságig szokták fölnevelni. E metszési mód alkalmazásával a telepíthető fák száma mintegy 50%-kal növelhető.27
A zöldmetszést minden metszési formánál ősszel, teljes lombhullás előtt kell végezni. A fölösleges hajtások kivágásával a megmaradt rügyek megerősödnek.
Az időjárástól függően kora tavasszal metszenek. A fagyveszély miatt először csak ritkítják az ágakat. Az igazi metszést csak virágzásban végzik, amikor már látszik, hogy milyen termés várható. A korán metszett fa rügyei hamar kipattannak, és a barack könnyen elfagyhat. Kései fagyok esetén a virágban lévő terméskezdeményt körömmel kettévágják, így állapítják meg, fekete-e a közepe, elfagyott-e a termés. Az őszibarack legnagyobb ellensége a kései fagy. Ezért is számolnak ötéves átlagtermést. A korai fagyok ellen néhol füstöléssel, öntözéssel védekeznek. A hajnali locsoláskor a víz ráfagy az ágakra, rügyekre, és a jégréteg menti meg a fagyástól a gyümölcsöt. Csak kisebb fagyok esetén alkalmazható. Egy egész éjszakás fagy esetében túl sok víz fagyna az ágakra, és letörné őket.
A lemetszett gallyat kévébe szedték és bekötötték. A szőlővenyigével együtt rakták kazalba. Ma már a legtöbb helyen összegereblyézik, vagy traktorral összehúzatják, és elégetik. Ahol van megfelelő gép, ott a sorok közé kaparják és betárcsázzák.
A mészkénlé főzésének elterjedésével az 1950-es években nagy lépést tettek a növényvédelemben. Kiváló gombaölő szer, megfékezi a lisztharmatfertőzést, és hatékony rovarölő. Főzése nagy munkával járt. Csak öntöttvas üstben főzhető. Mivel ilyen üstöt csak kevesen tudtak megvásárolni, egymástól kérték kölcsön, vagy a rokonok, szomszédok közösen főzték. Száz liter vízhez kellett húsz kilogramm kénpor és tíz kilogramm égetett (oltatlan) mész. A fölforrt vízbe a kénport lassan beleszitálták. Óvatosan kellett végezni, mert a por könnyen lángra kapott. A vizet folyamatosan kavarták. Ezután került az üstbe az oltatlan mész. Lassan és óvatosan kellett belerakni, mert a fölszabaduló hő hatására rendkívül heves volt a forrás, és könnyen rácsapódhatott az ember kezére. Ezután folyamatosan keverték, és addig forralták, míg legalább egyharmada el nem forrt, és sötét vörös színű lett. Miután kihűlt, üvegekbe szedték, és Baume-fokkal megmérték. Sokáig nem lehetett tárolni, még azon a tavaszon el kellett permetezni. Kellemetlen, kénes szaga volt. A kézről nehezen lehetett lemosni.
Az egyre modernebb permetezőgépekkel a védekezés hatékonyabbá vált. A permetezés könnyítésére Tóth Márton lakatosmester könnyen szállítható permetezőgépet szerkesztett, mely igen elterjedt. Lényege, hogy a két keréken guruló tartályra pumpát szerelt, ezt egy valaki folyamatosan hajtott, miközben egy másik permetezett. Csak gyümölcsösben volt használható, a szőlő között nem lehetett tolni.
Tóth Márton permetezőgépe Használata az 1960-as évek elején a batériás, nagy nyomású permetezők elterjedésével háttérbe szorult. A permetezést az 1970-es évek elején elterjedt motoros japán permetező forradalmasította. A permetanyagot a gyümölcsösben kocsin, pótkocsin húzatva, 20-30 méter hosszú tömlő (slág) segítségével tudták szétpermetezni, nagyobb erőfeszítés nélkül. Háti változatát szőlőben használták. Kisebb gazdaságokban még ma is sok helyen működnek.
A tavaszi lemosó permetezést legtöbbször már metszés előtt elvégzik. Nagyobb gyümölcsösökben ma már traktorhajtású gépekkel permeteznek. Kéntartalmú szerekkel, bordói lével permeteznek, fagymentes napokon. A tavaszi permetezés megakadályozza a gombásodást és a levélfodrosodást. Néhol a bordói lével permetezést már ősszel, lombhullás után elvégzik. Nyáron szükség szerint zöldtetű ellen méreggel permeteznek.
A barackos sorait minden tavasszal megásózták. Legtöbbször napszámosok végezték. A fák közét lovas ekével megszántották, később rotátorozták. Az 1950-es években kezdték használni a Frank-féle motoros kézi kapálógépet; „nagy előnye, hogy oldalkapálásra is átalakítható, és a szétterülő lapos korona alatt a fa törzséig a talajt megmunkálja”.28 Ma már a tehetősebb gazdák traktorral vontatott oldalazó rotátorral művelik a sorközöket, így csak közvetlenül a fák tövét kell kapálni.
Az 1950-es évek végére már kialakult a gyümölcstermesztő tájkörzet, melyben nem csak az őszibarack, hanem más gyümölcsfajták is nagy szerepet játszottak. Jól mutatja ezt az 1959. évi statisztika is.
| Község | Alma | Körte | Meggy | Szilva | Kajszi | Őszibarack |
| Balástya | 86738 | 5343 | 16304 | 17239 | 11063 | 97268 |
| Bordány | 22763 | 1692 | 6021 | 6044 | 16897 | 40751 |
| Csengele | 13320 | 2159 | 7681 | 7298 | 7219 | 22409 |
| Domaszék | 62603 | 3882 | 12249 | 12900 | 7628 | 33931 |
| Forráskút | 26293 | 2881 | 8853 | 9418 | 16593 | 46658 |
| Kistelek | 36996 | 6937 | 12472 | 11376 | 7848 | 43489 |
| Rúzsa | 28263 | 1662 | 9884 | 10966 | 9737 | 52052 |
| Szatymaz | 76328 | 9101 | 13159 | 21846 | 12821 | 187020 |
| Üllés | 18560 | 1259 | 9324 | 8523 | 14187 | 67236 |
| Zákányszék | 37982 | 2636 | 11343 | 11138 | 5724 | 42106 |
| Zsombó | 5011 | 7432 | 12182 | 13196 | 15067 | 11476429 |
Az őszibarack válogatása
A legjelentősebb gyümölcstermesztő községek egy körzetet alkottak. Különösen jelentős volt az őszibarack mellett az almatermesztés. Ennek volt a legnagyobb hagyománya. Szatymazon, Zsombón és Balástyán található ebben az időben a legnagyobb számban őszibarackfa. Az Üllésen, Zákányszéken, Rúzsán kialakult termesztés Papp Antal úttörő munkájának volt köszönhető.30
A gyümölcstermesztés, különösen az őszibarack termesztése a gyönge talajadottságú földek népének hozott jobb megélhetést. A hagyományos szemtermesztésen alapuló állattartás mellett hamar előtérbe került, és sok helyen teljesen fölváltotta. Az 1970-es évektől az új, nektarin fajták megjelenésével a termelés új lendületet kapott. A kopasz barack kemény húsa miatt jól szállítható, kiváló zamatának köszönhetöen pedig jól értékesíthető volt. Mára a fehér húsú fajták egyre inkább háttérbe szorultak, helyüket átvették a sárga húsú és a nektarin fajták. Az értékesítés azonban egyre nehezebb. A kivitel visszaesése miatt jó termés esetén a hazai piac nem képes a gyümölcsöt fölvásárolni. Így a termelés jövedelmezősége bizonytalanná vált. Aki azonban igazán szereti a gyümölcstermesztést, ma sem hagy föl vele. A tájkörzetben számos, több hektáros, új telepítés látható.
Az elmúlt évtizedekben uralkodó aszály miatt azonban a gyümölcsösök öntözésre szorultak. Szatymazon – Szél István barackosában – mikroszórós öntözést alkalmaznak, mely automatikusan működik. A víz fúrt kutakból jön. A törzsállomány mellett a fajtakísérleti telepen a legújabb fajtákat termesztik, és különböző metszési módokat próbálnak ki. A telepen minden évben szakmai bemutatót tartanak a mezőgazdasági szakiskolák tanulói, valamint a környező községek termelői számára.31
|
|
|