| |
Százhalombatta nevét a határában elterülő vaskori halmokról kapta. A legkorábbi településre utaló nyomok több mint 5000 évvel ezelőttről, az újkőkorból származnak, de a terület intenzív betelepedésére a Kr.e. 2. évezred folyamán, a bronzkorban került sor.
A korszakot arról a jól megmunkálható fémről nevezték el, melyet a réz és az ón, vagy a réz és az antimon ötvözetéből állítottak elő. Az ón kereskedelmi kapcsolatok nyomán jutott el a Közel-Keletről Európába, valószínűleg Trója pusztulása után. Kr.e. 1900 körül a mínoszi kereskedelem során tonna számra került az ón Közép-Európába. Kezdetben csak ékszereket, kisebb használati tárgyakat gyártottak, például vékony lemezből kalapált, hajlított ruhadíszeket, gyűrűket, kapcsokat, karpereceket, tűket, vagy öntéssel készült kisebb fokosokat, díszkardokat. A középső bronzkorban egységesült a bronzipar, megsokszorozódott a termelés, a késő bronzkortól már tömegtermelésről beszélhetünk.
Minden nagyobb telepen folyt bronzöntés, ezt bizonyítják az ásatásokon előkerült fujtató csövek, agyag és homokkőből készült öntőminták. Nagyobb mennyiségben az igényesebb kivitelű tárgyakat azonban a nyersanyag lelőhelyek közelében működő öntőműhelyekben állították elő, például a Kárpát-medencében az erdélyi-tiszavidéki fémműves központokban, nem messze az erdélyi réz, ón és arany bányáktól. Nagy értéke miatt a sérült tárgyakat kikalapálták, vagy beolvasztották és újra öntötték.
Százhalombatta bronzkori történetéről - írásos adatok híján - az ásatások és a terepbejárások eredményei tudósítanak. A magyarországi régészeti topográfiai munkálatok során, a '7o.-es években 12 bronzkori lelőhelyet azonosítottak a város területén.
Megállapítható, hogy a Kr.e. 2. évezredet felölelő magyarországi bronzkori fejlődésbe a Százhalombatta területén élő népesség leginkább a korai bronzkor végén és a középső bronzkor évszázadaiban (Kr.e. 1800-1400 között) kapcsolódott be. Két legfontosabb telepe (Százhalombatta-Téglagyár vagy Földvár, valamint Dunafüredtől délnyugatra, Ercsi határában a MOL Rt. Dunai Finomító területén található erődített telep, földvár) a korszak településformájának megfelelően a vízközeli löszdombon létesített réteges, ún. teli-telep. A tell arab szó, a telepek egymásra rakódott lakószintjeiből keletkezett domb, több évtizedes, vagy évszázados egyhelyben lakás eredménye. Az ilyen telepeken élő népesség elsősorban földművelésből és állattartásból tartotta fenn magát: búzát, árpát, rozsot, lencsét, lóbabot, csicseri borsót termesztett, szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést tenyésztett. Gazdálkodásukat kiegészítette a vadászat és a halászat.
A Téglagyár feletti löszdombon - egy hatalmas vaskori földváron belül - található az egyik legjobban kutatott bronzkori teli, melyet Kr.e. 1800 körül népesítettek be, a középső bronzkor folyamán pedig sánccal és árokkal megerődítették, azaz földvárrá alakították.
Sajnos a Téglagyár agyagkitermelése során a telep több mint egyharmadát elpusztították. Jelenlegi állapotában 200 méter hosszú, 100 méter széles és átlag 3 méter magas, a bronzkori sáncárok nyomai az észak-nyugati oldalon még felismerhetők. A korábbi ásatásokból 2,5-3,5 méter vastag rétegsorokat ismerünk. A legújabb geoarcheológiai kutatásoknak köszönhetően a földvár nyugati részén több mint 6 méter vastag rétegsor, továbbá egy valószínűleg korabronzkori erődítés nyomai bukkantak elő.
Tekintettel arra, hogy nem ismerjük az őskori népek neveit, ezért a régészettudomány a különböző népek földrajzi, gazdasági, kulturális megkülönböztetésére a kultúra, vagy csoport megjelölést használja. Arra nincsenek biztos adataink, hogy egy kultúra, vagy csoport lefed-e egy bizonyos társadalmi egységet, például: törzseket, vagy egy adott törzset, esetleg nemzetséget.
A százhalombattai földvárat a kora bronzkori nagyrévi kultúra kifejlett népessége (ún. szigetszentmiklósi és kulcsi csoport) alapította, majd a nagyrévi alapokon létrejött vatyai kultúra népcsoportjai lakták egészen a középső bronzkor, az ún. koszideri korszak végéig, Kr.e. 1350-ig. A telep végét az elrejtett bronz és kerámia kincsek jelzik. Sokkal később (Kr.e. 1. század) a kelták is megtelepedtek a földvárban.
A vatyai kultúra 27 erődített telepét csak a számukra stratégiailag fontos dunai átkelőhelyek közelében, vagy az általuk ellenőrzött terület határán találjuk meg, így a Dunántúlon Pest, Fejér és Tolna megyében, valamint a Duna-Tisza közén Pest és Bács-Kiskun megyében. A településterületet ovális alakban határoló földvár-rendszer egyik tagja a százhalombattai földvár. Az itt lakó bronzkori népesség, felmenő tapasztott agyag falú, döngölt agyag padlójú, egy- vagy többosztatú házakban élt. Leletanyagukból következtethetünk a mindennapi életre: kézzel formált kancsókból, tálakból, bögrékből ittak, a fazekakban főztek, a nagy hombárokban élelmet, gabonát tároltak. A különböző formájú szövőszéknehezékek, csontszigonyok, halpikkelyek a halászat jelentőségét mutatják. Az agancskapák, őrlőkövek, csont árak, kalapácsok, tűk, nyílhegyek a gazdálkodásra, kézműiparra, vadászatra utaló emlékek, a bronztárgyak, fujtató csövek a helyi bronzöntés bizonyítékai.
Halottaikat elhamvasztották és urnákban helyezték el. Az Alsó-Szőlők nevű lelőhelyen feltárt vatyai urnatemető jellegzetessége a kőborítás. Az urnában a hamvak közé egy-két kis füles bögrét, ritkábban bronz tűt vagy spirálist helyeztek, az urna száját általában egy kisebb tál fedte, erre egy nagy borítótálat helyeztek majd az egészet nagy lapos kővel is leborították kori helyváltoztatással járó életformájuk rövid életű, nyíltszíni telepeket eredményezett. Dunafüreden egy magányos kislány kövekkel bélelt sírja a korai halomsíros hullámmal érkezett népesség egyik itt elhunyt tagjának állít emléket.
A késő bronzkori Urnamezős kultúra a jellegzetes hamvasztásos rítusról kapta a nevét. Nagy sírszámú temetői az egész Dunántúlon megtalálhatók. Százhalombattán a teli telepen feltárt hatalmas gödrei, kemencéi, újabban ház maradványai jelzik a népesség jelenlétét.
A fent említett bronzkori magaslati telephelyet valószínűleg a korai vaskorban északészaknyugat felől impozáns sánccal erősítették meg, melynek hossza 300 méter, magassága a külső felén 8-10 méter. A megközelítőleg háromszög alakú nagyméretű erődítmény az új törzsi arisztokrácia hatalmi központja volt. Sáncátvágás még nem volt, a vaskori lakótelepen Marton Erzsébet végzett feltárást a '90-es évek közepén, kora vaskori és késő vaskori (kelta) rétegeket talált. A leletanyag alapján feltételezi, hogy a vaskori telep összekötő szerepet töltött be az Alföld és a Dunántúl között a Hallstatt C-D időszakban.
Az európai vaskor az ausztriai Hallstatt lelőhelyről kapta nevét. Területünk a Hallstatt kultúra legkeletibb lelőhelye. A délnyugati irányból érkező hódítók, akik már ismerték a vasolvasztást, a Kr.e. 7. században terjesztették ki hatalmukat a Dunántúlra és birtokba vették a fontos közlekedési csomópontokat, beköltöztek a nagy települési központokba. Ez történt az Érd-százhalombattai Sánchegy esetében is, ahol a korai vaskortól újra virágzásnak indult az élet. A vezető réteg megnövekedett hatalmát temetkezésük külső formája is kifejezi. Folytatva a megelőző késő bronzkori szokást, halottaikat továbbra is elhamvasztották és urnába helyezték. Az előkelők sírjai fölé azonban 3-6 méter magas halmokat emeltek - Százhalombatta és Érd környékén több mint százat.
A Sánchegytől nyugat-délnyugatra mintegy 50 hektáron terül el a Dunántúl legnagyobb sírszámú halomsíros temetője. A földvártól kivezető utak mentén a múlt században Varsányi János mérnök 122 halmot mért fel, melyek alatt bizonyára a földvárban élő törzsi vezetők és családtagjai nyugszanak. Az ismert halmok mérete, építési technikája alapján sok ember jól szervezett munkájára és a társadalom magas fokú szervezettségére következtethetünk.
A környezetükből kiemelkedő halmok korán felhívták magukra a figyelmet. Elsőnek Anonymus említi centum montes-ként: a Gesta Hungarorumból megtudjuk, hogy Árpád vezér seregeivel itt szállt meg és innen indult Pannónia meghódítására. Kézai krónikája nyomán sokáig a hunok temetkezésének gondolták a sírokat, kutatásuk is e hit jegyében indult meg a múlt század folyamán. Luczenbacher János érdi ásatásainak hatására változtatta nevét Érdy Jánosra. Később az 1876-os Nemzetközi Ősrégészeti Kongresszus résztvevői is meglátogatták az itteni ásatásokat.
A késő bronzkor elején nyugati irányból érkező Halomsíros kultúra más jellegű gazdálkodási módot és települési formát honosított meg - pásztorkodó, sokkal mozgalmasabb, gyakori helyváltoztatással járó életformájuk rövid életű, nyíltszíni telepeket eredményezett. Dunafüreden egy magányos kislány kövekkel bélelt sírja a korai halomsíros hullámmal érkezett népesség egyik itt elhunyt tagjának állít emléket.
A késő bronzkori Urnamezős kultúra a jellegzetes hamvasztásos rítusról kapta a nevét. Nagy sírszámú temetői az egész Dunántúlon megtalálhatók. Százhalombattán a teli telepen feltárt hatalmas gödrei, kemencéi, újabban ház maradványai jelzik a népesség jelenlétét.
A fent említett bronzkori magaslati telephelyet valószínűleg a korai vaskorban északészaknyugat felől impozáns sánccal erősítették meg, melynek hossza 300 méter, magassága a külső felén 8-10 méter. A megközelítőleg háromszög alakú nagyméretű erődítmény az új törzsi arisztokrácia hatalmi központja volt. Sáncátvágás még nem volt, a vaskori lakótelepen Marton Erzsébet végzett feltárást a '90-es évek közepén, kora vaskori és késő vaskori (kelta) rétegeket talált. A leletanyag alapján feltételezi, hogy a vaskori telep összekötő szerepet töltött be az Alföld és a Dunántúl között a Hallstatt C-D időszakban.
Az európai vaskor az ausztriai Hallstatt lelőhelyről kapta nevét. Területünk a Hallstatt kultúra legkeletibb lelőhelye. A délnyugati irányból érkező hódítók, akik már ismerték a vasolvasztást, a Kr.e. 7. században terjesztették ki hatalmukat a Dunántúlra és birtokba vették a fontos közlekedési csomópontokat, beköltöztek a nagy települési központokba. Ez történt az Érd-százhalombattai Sánchegy esetében is, ahol a korai vaskortól újra virágzásnak indult az élet. A vezető réteg megnövekedett hatalmát temetkezésük külső formája is kifejezi. Folytatva a megelőző késő bronzkori szokást, halottaikat továbbra is elhamvasztották és urnába helyezték. Az előkelők sírjai fölé azonban 3-6 méter magas halmokat emeltek - Százhalombatta és Érd környékén több mint százat.
A Sánchegytől nyugat-délnyugatra mintegy 50 hektáron terül el a Dunántúl legnagyobb sírszámú halomsíros temetője. A földvártól kivezető utak mentén a múlt században Varsányi János mérnök 122 halmot mért fel, melyek alatt bizonyára a földvárban élő törzsi vezetők és családtagjai nyugszanak. Az ismert halmok mérete, építési technikája alapján sok ember jól szervezett munkájára és a társadalom magas fokú szervezettségére következtethetünk.
A környezetükből kiemelkedő halmok korán felhívták magukra a figyelmet. Elsőnek Anonymus említi centum montes-ként: a Gesta Hungarorumból megtudjuk, hogy Árpád vezér seregeivel itt szállt meg és innen indult Pannónia meghódítására. Kézai krónikája nyomán sokáig a hunok temetkezésének gondolták a sírokat, kutatásuk is e hit jegyében indult meg a múlt század folyamán. Luczenbacher János érdi ásatásainak hatására változtatta nevét Érdy Jánosra. Később az 1876-os Nemzetközi Ősrégészeti Kongresszus résztvevői is meglátogatták az itteni ásatásokat.
A halmok modern kutatása Holport Ágnes nevéhez fűződik, aki a temető déli, százhalombattai részén tárt fel nyolc sírhalmot. Kétféle halomsír típust különböztet meg: a halom alatt a hamvakat szétszórva vagy urnában helyezték el (74, 75, 103, 109 sz. sírok), illetve épített sírkamrában (114, 115, 117, 118 sz. sírok). Mindkét esetben kőpakolás vagy kőbo-rítás alatt. A sírkamrát minden esetben az őskori járószintre építették, alja döngölt agyagból, lapos kövekből, vagy kettéhasított fagerendákból készült. A sírkamrát kővel borították, gyakran széles körívben kövekkel is övezték. Az egész építményre többszáz köbméter földet hordtak.
Az előkelő halottat díszes ruhában, a férfiakat fegyverrel együtt, a nőket felékszerezve helyezték a ravatalra, majd a máglyára. Sajnos a hamvasztásos temetési szertartás során ezek a halottal együtt elégtek, deformálódtak, a túlvilágra szánt fegyverek, zablák, edények később, a máglyamaradványokkal együtt kerültek a sírokba. Egyes tárgyakon, például a bronz szitulákon, kocsikon vallási szimbólumokat, harci vagy áldozati jeleneteket, sport küzdelmet látunk. Ezek az ábrázolások azért fontosak, mert információt közvetítenek a viseletről, hangszerekről, eszközökről, mindennapi életről egy olyan korból, ahonnan nincsenek írásos adataink. A korszak kézzel formált edényei a korong nélküli fazekasság legszebb darabjai: a festett vagy grafitmázzal bevont csészéket, tálakat, urnákat meander motívumok, sakktábla minták díszítik.
Gyakoriak az állat vagy állatfej alakú plasztikus rátétek. Az állatfigurák bikát, kost, szarvast, kutyát ábrázolnak és a termékenységi kultusszal hozhatók összefüggésbe. Az edények egy részét viszont nagyon rosszul vagy alig égették ki, ezeket nagyon sietősen, kifejezetten a temetésre készíthették. A sírkamra fölötti földrétegben mezei virágra utaló nyomokat találtak, tehát már ebben az időben is szokás volt a "virágcsokor" elhelyezése a végső tiszteletadás során. A halom földjében talált sok össze nem illő edénytöredék kultikus céllal kerülhetett bele: ártó szellemek, bajok elhárítása céljából dobálták be - ez a szokás a néprajzi párhuzamokból a legutóbbi időkig jól ismert. Mindegyik temetkezésből jelentős mennyiségű állatcsont -juh, sertés, szarvasmarha, ló, kutya, mezei nyúl - került elő. Ezek részben a halotti tor maradványai, részben a halottnak a túlvilágra szánt ételei, vagy a halottal a máglyán elégetett állatok maradványai lehetnek.
A hamvak minden esetben a sírkamra déli vagy keleti részén voltak, folyosós sírkamra esetében a folyosón. A kalcinált csontokból az antropológusok következtetni tudnak a halott nemére. Százhalombattán egy halomsír kivételével eddig mindegyikben egy egyedet (férfit) azonosítottak.
A temetkezési rítus, a leletanyag és a kevés fém (lószerszámok, zabiák, tűk) alapján az eddig feltárt sírokat a Kr.e. 8. század második felére keltezhetjük.
A temető legdélibb sírja, a 115. számú halomsír, különleges építészeti emléket rejtett: szinte teljes épségében megmaradt a tölgyfából készült 5,5 x 5,5 méteres folyosós sírkamra. Ez a ritka lelet felvetette a helyszíni konzerválás és bemutatás lehetőségét, mely a szakemberek munkájának és Százhalombatta anyagi támogatásának segítségével megvalósult. Ennek köszönhetően 1998 óta látogatható a 2700 éves, helyreállított sírépítmény.
(Bővebben a Régészeti Parkról szóló fejezetben.)
A dunántúli Hallstatt kultúra kapcsolatai az idők folyamán bővültek: a Nyugat-Magyarországot átszelő borostyánúton folyó nemzetközi kereskedelemnek köszönhetően északi irányból, a Baltikumból a borostyán, dél felől itáliai bronztermék, szórványosan még görög áru is eljutott a Kárpát-medencébe.
A Hallstatt kultúrát felváltó La Téne korszakot a keltákkal azonosítjuk, a rájuk vonatkozó források két csoportra oszthatók: antik szerzők művei és régészeti leletek. Mindkét forráscsoport tanúsága szerint a kelták Kr.e. 400 után érkeztek a Kárpát-medencébe. Pompeius Trogus történetíró ugyanarra az időre teszi a kelták Pannónia és Itália elleni támadását. Az ismert csaták és Róma kirablásának időpontja (Kr.e. 388-387) alapján a Kr.e. 4. század első negyedében törhettek be az első kelta csapatok a Nyugat-Dunántúl területére. A lelet-anyag tanúsága szerint a Duna mentén érték el hazánk területét, először a Kisalföldet szállták meg, Kr.e. 300 körül pedig az Érd-százhalombattai területet. Az illír (pannon) népességet találták a Sánchegyen, kiűzésük után birtokba vették a földvárat.
A kelta társadalom a Kr.e. 2. század végétől jelentősen átalakult, a városias jellegű magaslati telepeken (ún. oppidumokban) elkülönült az iparos és a földműves réteg, elterjedt a pénzgazdálkodás, megjelentek az önálló kereskedők. Az Érd-százhalombattai lelőhely is oppidum jellegű helyként van számontartva, bár a nagy felületű ásatások hiánya miatt régészetileg ez még nem bizonyított. A bronzkori földvár felső rétegében feltárt földbe mélyített, négyszögletes alaprajzú kelta lakóház, gödrök, néhány rostélyos kelta kemence és a jellegzetes kelta leletanyag jelzi jelenlétüket. A festett és grafitos kerámia nyugati kereskedelmi kapcsolatokra utal. A kelták érdeme, hogy a vas használata az élet minden területén elterjedt, továbbá ők honosították meg a fazekaskorongot. A korong használatával megindult a tömegtermelés, a formák egyszerűsödése. Az edényeken található pecsétek mesterjegyek.
Terveink között szerepel a sánc geoarcheológiai kutatása (fúrással történő szondázása), mely legalább a sánc szerkezetére vonatkozóan szolgáltatna információt.
A rómaiak az időszámításunk kezdete körüli időben hódították és szállták meg a Dunántúlt, amit Pannonia néven csatoltak a birodalmukhoz. Százhalombatta az aquincumi székhelyű Alsó Pannoniához (Pannonia Inferior) tartozott.
Százhalombatta dunafüredi részén a Kr.u. I. század második felében előbb fából és földből, majd kőből épült fel egy katonai tábor, mellette a polgári település. Áthaladt rajta a hadi út, a limes. A táborból kivezető utak mentén létesítették a temetőket.
A tábor neve - Matrica - az itteni eraviscus őslakosság nyelvéből származik és több antik forrásban is szerepel. Egy III. századi útikönyv (az Itinerarium Antonini) Aquincumtól 23 római mérföldre (kb. 33 km-re) említi Matrica táborát. Nagyon fontos bizonyíték arra nézve, hogy a lelőhelyet Matricával azonosítjuk, egy Matri(ca) feliratú téglabélyeg és egy III. századi oltárkő, melyet a matricaiak területén lakó római polgárok lelki üdvéért állított egy veterán. A Matrica név birtokos jelzős formában maradt ránk: pro salute civeromano-rum terrilorio Matricensium.
A 150 x 170 m alapterületű négyszögletes táborban folytatott ásatások tanúsága szerint a palánktábort a II. század folyamán ugyanabban a méretben kőtáborrá építették át. Az átépítés oka a szarmata-markomann háború volt, melynek során a tábor 178 körül elpusztult. Az egyik falazótéglán az építtető csapattest, a cohors milliaria Maurorum bélyege olvasható. Ez is bizonyítja, hogy a II.-III. században "a mórok 1000 főből álló gyalogosezrede" állomásozott itt. A csapatnak két feliratos emléke került elő, egy töredékes oltárkő, melyet a csapat praefectusa állíttatott, egy másikat pedig a cohors katonái Maximinus császár (235-238) tiszteletére emelték. A Notitia Dignitatum, azaz "méltóságok jegyzéke" szerint a III. századtól az Equites promoti, azaz egy lovasalakulat volt a tábor megszálló csapata mintegy 300 főnyi legénységgel, mely a IV század végére 100-200 főre apadt.
A 90-140 cm vastag kőfalak előtt kettős vizesárok rendszer húzódott. A táborba vezető utat - via principalis - nagy méretű, egymás mellé helyezett kövekkel fedték le. A szabályos derékszögű utcahálózat két főtengelyének találkozási helyén épült fel a parancsnokság épülete az ún. principia. Ennek kutatására 1995-96-ban nyílt lehetőség. Megállapították kiterjedését, ezen belül az udvarét, előcsarnokét és a bazilikáét. Az udvart oszlopsor övezte, kelet felől oszlopcsarnokon át lehetett megközelíteni. Az udvar délkeleti sarkában egy kővel bélelt kutat találtak, amit még maguk a rómaiak töltöttek be. A táborszentély - ahol a hadijelvényeket, császári szobrokat őrizték - sajnos a múlt századi ún. Napóleoni sáncok alatt húzódik, ezért feltárása részleges. Három déli helyiségnek az ásatása során padlófűtést és terazzo padlót találtak. A principia körül meghatározott rendben álltak a laktanya épületek, raktárak, műhelyek, istállók stb. Az észak-déli irányú főutca - via principális -észak felől érte el a tábort és a déli kapun hagyta el azt.
A kőtábortól északra, nyugatra és délre kb. 900 x 400 méter területen volt a katonai falu, a vicus militaris, azaz a katonák családtagjainak, az iparosoknak és a kereskedőknek a települése. Kezdetben kunyhó-szerű, félig földbemélyített házak, később, a II. század végétől, kőből épített házak álltak itt, a táborhoz közelebbi részek intenzívebben beépültek. A korábbi ásatások során 23 épületet tártak fel, a legkiemelkedőbb a konzervált és helyreállított fürdőépület. Három meleg, egy langyos és két hideg vizű (caldarium, tepidarium, frigidarium) helyiség látogatható a déli gátnál.
Sajnos az épületek zöme földmunkák során nagyon töredékesen került elő, a freskó és stukkó maradványok, oszlopfők a módosabb polgárok házaiban voltak. 1995-ben leletmentés alkalmával 29 kő, illetve kőalapozású épület helyét sikerült rögzíteni.
A IV század folyamán a táborfaluból az állandósuló barbár támadások miatt a civil lakosság beköltözött a biztonságosabb katonai tábor falai közé. Ezután a vicus területét temetőnek használták. A katonai tábort az V század elején a hunok foglalták el, erre utal egy hun sír jellegzetes cikáda fibulával. Római szokásnak megfelelően Matrica temetőit a táborból kivezető limesút két oldalán létesítették. A déli temető a leginkább ismert, mert a DKV tározólavainak földmunkái során Topái Judit 213 sírt tárt fel. Sajnos ez is csak töredéke a feltételezett sírszámnak, hiszen mintegy ezer sír pusztult el a leletmentés megkezdése előtt és még több száz lehet a föld alatt. A megismert sírok rítusa eltérő: az I.-II. század fordulójától a hamvasztásos rítus volt a legelterjedtebb, bár csontvázasan is temetkeztek, majd a II. század végétől a csontvázas sírok kerültek túlsúlyba. A halottakat egyszerűen a földbe helyezték, néha téglával bélelték vagy téglából rakták a sírkamrát. Előfordul a szarkofágba temetés is.
A hamvasztás szokása a III. század végéig fennmaradt. A IV századtól megnő a melléklet nélküli csontvázas sírok száma. A tehetősebbek sírját sírkővel jelölték meg. A feliratos sírkövek utalnak a lakosság összetételére, szokásaira, viseletére.
Az elhunyt mellé helyezték a "túlvilági életre" szánt használati tárgyakat, leggyakrabban edényeket - köztük a római díszedény, a terra sigillata is szép számmal előfordul - mécseseket, illatszeres üvegeket, ritkábban üveg edényeket.
A férfiak mellé vas tárgyakat: kardot, késeket, szögeket, a nők mellé ruhakapcsoló tűket {fibula), fülbevalókat, karpereceket, gyöngyöket, tükröt. Gyakori volt az éremmelléklet bronzból, ezüstből, ritkán aranyból. A déli temető legkorábbi érme I. Claudius császár 41. évi verete, a legkésőbbiek a IV század közepéről és végéről származnak. Az északi és nyugati temető alig ismert, mindössze kb. egy tucat sír került elő különböző földmunkák során. Ezek részben téglasírok, de két épített sírkamráról is tudunk, melyekben több csontvázat találtak.
A sírköveken túl egyéb feliratos kőemlékek is ismertek, például az oszlopszerű mérföldkövek, oltárkövek, építési feliratok. Ezek fontos adatokat tartalmaznak a település lakóira, a császárokra, istenekre. Jelenleg a "Matrica" Múzeum udvarán, hamarosan pedig a lapidárumában (kőtárban) lehet megtekinteni a táborból és temetőkből előkerült római köveket.
A Benta-patakon átívelő hidat a népnyelv "római híd"-nak nevezi. Nagy valószínűséggel a XVIII. században épült, s nevét a közelében haladó római útról, limesútról kapta. Az utat feltárásokból, terepbejárásokból és légifényképekről ismerjük, kővel vagy kaviccsal boritolták. Terveink között szerepel a mai Érd-Ófaluból Százhalombattára tartó római út feltárása és sétaútként történő bemutatása, használata.
A limesút és a határ védelmét őrtornyok {burgus) biztosították, esetünkben a tábortól délre, 2,5 km-re azonosítottak egyet. A táborban előkerült burgusra vonatkozó építési felírat 185-ből származik, ennek tanúsága szerint Alsó-Pannónia akkori helytartója Commodus császár parancsára az egész folyóparton őrtornyokat emelt védelmi célból. A védelmi rendszer a IV század végétől elvesztette jelentőségét, s a 430-as években beözönlő hunokkal szemben már csak 100-200 főnyi római (zömében barbár) katona állt, így Matrica római uralmának vége szakadt.
Kezdetéi vette a népvándorlás kora, a hunokat a legkülönbözőbb germán törzsek követték, majd 568-tól az avarok fennhatósága alá került a vidék. Egy korai avar korra - a VII. század első felére - keltezett több száz síros temetőt pusztítottak el az olajfinomító területén 1975-ben. Mindössze 12 sírt sikerült megmenteni, figyelemre méltó az egyik lovassír, mellékletei az ázsiai eredetű lovasnomád népesség jellegzetes tárgyi emlékeit képviselik.
A honfoglaló magyarság jelenlétére utal a százhalombattai határ déli részén előkerült magányos lovassír. Köztudott, hogy a honfoglalás kori vezetőréteg tagjait temették magányos sírokba arany és ezüst fegyverek, dísztárgyak kíséretében. A százhalombattai előkelő harcos sírjában többek között egy kard, két aranyozott ezüst boglárka, egy ezüst lemezből préselt lószerszám csüngő volt.
900 körül Százhalom környéke Árpád fejedelem szállásterületéhez tartozott, s a Dunamellék később is a mindenkori fejedelem birtoka volt, valószínűleg az államalapítás után is a királyi birtok részét képezte. Maga a falu az Árpád kor vége felé alakult ki - a terepbejárási adatok szerint a XIII. században. Az oklevelekben Zazholm, vagy Zazhalom néven szerepel. A római tábor közelében volt Báté falu: a római fürdő és a déli temető leletmentésekor kemencék, tűzhelyek, bogrács töredékek utaltak a falu nyomaira, melynek első okleveles említése 1318-ból származik. A leletek tanúsága szerint azonban a falu kezdete korábbra, a X. század végére keltezhető, s a hozzá tartozó temető 19 sírját tárta fel 1943-ban Dormuth Árpád. Bálé középkori templomának alapfalaira és a templom körüli temetőre véletlenül bukkantak rá a római tábor ásatása során. Az egyhajós, félköríves szentély záródású kőtemplom alaprajzi típusa szerint a XII.-XIII. században épült.
Az északkelet-délnyugati tájolású templom építése során több helyen átvágták a római falakat, s a római faragott köveket, kváderköveket is beépítették a templom alapozásába. Négy évszázados fennállása alatt több ízben átalakításokat, tatarozásokat végeztek az épületen. Késő középkori átépítés nyomait őrzi egy U alakú fal a szentély belsejében: a félköríves szentély helyeit kisebb, szögletes záródású szentélyt építettek, s ezzel a templom mintegy 2,5 méterrel rövidebb lett. A hajó északi oldalán téglalap alakú kőből épített, vakolt sírkamrára bukkantunk, benne több különféle nemű és korú csontvázzal egymás fölött. Tekintettel arra, hogy a középkori falusi templomokban ritka az ilyen gondosan megépített sírkamra, ezt a temetkezési helyet a Bátéi család sírboltjának tartjuk, akik a XV-XVI. században voltak a falu birtokosai. A templomon kívül 66 sírt tártunk fel, zömében melléklet nélkülieket.
A török időkből az adóösszeírások {defterek) tudósítanak a falvakban élt családokról, s a létszámról. A török defterek Százhalom falun kívül két Báté nevű helységet említenek: Báté falut és Báté pusztát. 1559-re Báté falu is pusztává vált. Százhalom népessége is jelentősen csökkent a XVI. század végére, sőt az 1588-as adóösszeírásban már portaszám nélkül szerepel. Az 1685 és 1689-ben tartott összeírások a falu elnéptelenedéséről tudósítanak. A falu gazdálkodásának újraszervezése a szerbek betelepítésével kezdődött a XVTI. század végén. A magyarok bevándorlása az 1700-as évek második felében történt. Az első magyarországi népszámlálás során (1784-1787 között) Százhalom faluban 493 főt jegyeztek fel. A jobbágyfelszabadítás előtt a szerbek alkották a telkes jobbágyok zömét, felszabadulásuk után belőlük alakult ki a módosabb parasztság. Az 1830-as népszámlálás 338 magyar és 332 szerb származású egyént jegyzett fel. A magyarok római katolikusok, a szerbek pravoszlávok - a felekezeti viszályok rendszeresek voltak köztük. A szerb templom és plébánia 1750-ben épült fel, míg a katolikus csak 1910-ben.
A települést 1898 óta hívják Százhalombattának, a névhasználat azonban 1903-tól terjedt el, 1950-ig Fejér Vármegyéhez, azóta Pest megyéhez tartozik. Ma körülbelül 40 szerb család él az Óvárosban, nyelvüket, hagyományaikat őrzik, ápolják. A "Matrica" Múzeum munkatársai összegyűjtötték az egyházi ünnepekhez és egyéb eseményekhez kapcsolódó népszokásokat, filmet készítetlek a jeles napokról. Kiemelkedő jelentőségű a karácsony (Bozic), a húsvét (Uskrs), Iván nap (Ivandan), a pünkösd {Dühovi), a búcsú {Bucura) és a védőszentek ünnepei {Knisnu Slavd), melyek családonként változnak. A szerbek által használt Julianus naptár eltér az általunk használt Gergely naptártól, az ünnepek átlag 13 nappal követik a mieinket. A karácsonyi ünnepkört bevezető böjti időszakban tartózkodnak a zsíros ételektől. Karácsony előnapján (január 6-án) sütik meg lábasban az ún. nagy kalácsot {veliki kohac), melynek tetejére szimbolikus figura kerül, közepére pedig rózsa, benne dió és bazsalikom. A rituális ételnek számító kalácsot a családfő szeli meg karácsony első napján, vagy újévkor. Régebben nagy jelentősége volt a tuskó égetésnek és fontos volt az első karácsonyi látogató (polaznik) személye, aki szerencsét hozott a ház lakóinak az új évre és csak férfi lehetett. A húsvéti ünnepek előtt régebben hét hétig böjtöltek, manapság a nagyhétre korlátozódik a böjti időszak. Maga a húsvéti ünnepkör Lázár szombatjával kezdődik és egy héttel húsvét hétfő után a halottak húsvétjával {Ruzicalo) fejeződik be. A Lázár szombatján szedett barkát másnap, virágvasárnapon a pap megszenteli a templomban, aztán szétosztja a hívők között. A feltámadási mise vasárnap hajnalban van ("Krisztus feltámadt, valóban feltámadt" - mondják gyakran), ilyenkor a templomot háromszor megkerülik. A családi látogatások és ajándékozások napja is a vasárnap.
Számunkra szokatlan, a pravoszlávoknál viszont közösségi halotti emlékünnep a Ruzicalo. Ilyenkor a reggeli mise után a nők és a gyerekek a pappal és a kántorral együtt kimennek a temetőbe, s ott a pap megáldja és beszenteli a sírokat. A sírokra tojásokat helyeznek és gyertyái gyújtanak, halottaik lelki üdvéért kalácsot, bort, pálinkát feketekávét fogyasztanak. Végül a tojásokat a gyerekek összeszedik egy nagy kosárba.
Július 7-én van Iván napja, melynek előestéjén a házakon és a sírokon, a templomon, az utcai nagy szerb kereszten bajelhárító céllal elhelyezik a maguk fonta koszorút. Ez a következő évi Iván napig ott is marad. A falu utcáján végigsétálva a koszorúkról lehet tudni, melyik házban lakik szerb család. Szeptember 21-én, Kisboldogasszony napján tartják a búcsút, melyre a távol élő rokonok is eljönnek. Minden évben más a búcsú komája, az ő dolga a kalács elkészítése, az áldozati búza és bor beszerzése. Általában a templom udvarán gyűlnek össze, a pap megszenteli a búzát, a bort, a kalácsot, ezekből a koma mindenkinek ad. Este szerb bállal végződik a nap.
Százhalombatta a 1960-as évekig, az iparosítás kezdetéig kis falu volt. Lélekszáma nem haladta meg a 2000 főt. A megélhetés fő forrását a mezőgazdaság, a kézművesipar, a halászat, a tégla- és malomipar, valamint a kereskedelem biztosította. Az első világháború előtt a falu lakóinak nagy része mezőgazdasági munkás, arató vagy cseléd volt. A szántóföldi növényeken kívül elsősorban szőlőt és hagymát termeltek. 1908-ban alakult meg a Hangya Szövetkezet, mely vegyeskereskedést és vendéglőt épített. 1920-ban jött létre a lejszövetkezet, 1921-ben pedig a Hitelszövetkezet.
A Duna közelsége miatt a halászat ősfoglalkozásnak számít Százhalombattán, bár a halászati törvény előtt valószínűleg csak saját fogyasztásra fogták a halat, nem szervezett keretek között. Az 1888. XIX. t.c. - halászati törvény - előírta, hogy a halászati joggal rendelkező tulajdonosok halászati társulatot hozzanak létre. Így alakult meg 1896-ban az Érd-Dunaegyházi Halászati Társulat adonyi székhellyel. Jogtulajdonosok voltak: Szigetszentmiklós és Tököl nagyközségek, a királyi család, Winzert grófné, Bíró Pál, Százhalombatta nagyközség és a Beliczay család. A hat üzemszakaszra osztott területben Százhalombatta az I. szakaszhoz tartozott (Érd felső határától Százhalombatta alsó határáig), mintegy 1400 khold területtel. Ezt a területet 1905 és 1945 között a Kácser család bérelte. Sajnos a Halászali társulat irattára a háború alatt elpusztult, ezért visszaemlékezésekből és a Kácser család megőrzött irataiból ismerjük az adatokat.
A halászbérlő nagyhalászatot folyatott, vagyis kerítőhálóval, kecsegehálóval és balinaháló-val dolgozott és általában két halászbandát foglalkoztatott 4-4 fővel, akik részért dolgoztak. A kishalászoknak területi engedélyt, a horgászoknak pedig horgászjegyet adott ki a bérlő. A kishalászok, más néven kisszerszámosok, szabadon rendelkeztek a fogott hallal. A hal értékesítése nagyobb mennyiségben a budapesti Nagycsarnokban történt, kisebb mennyiségben a környékbeli piacokon, halászcsárdákban, vagy házaknál.
A második világháború előtt 15-20 halász élt és elég jól megélt Százhalombattán. Amikor 1945-ben állami tulajdonba került a halászati jog, megszűnt a bérlet és újfajta szövetkezeti rendszer jött létre. A halászok száma 450 főre duzzadt, megélhetésüket csak a halászat már nem biztosította. A part közelében a Gajárszky család hajómalmot üzemeltetett 1900-tól 1945-ig, melyben naponta több tíz mázsa lisztet őröltek. A malom a háborúban megsérült és elsüllyedt.
Amikor 1911-ben megépült a Budapest-Eszék vasútvonal, a település jobban bekapcsolódott a kereskedelembe, sőt több munkalehetőség is kínálkozott az itt lakóknak, ha vállalták az ingázást. Sokáig az egyetlen helybeli ipari munkalehetőséget az 1896-ban létesült Téglagyár jelentette, mely közel 100 évig működött és fénykorában 20 milliónál több kisméretű téglát gyártottak benne évente.
 |
| Szüreti bál a 30-as években |
A falu kulturális élete a 20-30-as években igen intenzív volt. Ebben nagy szerepet játszottak a tanítók és a papok, az ő segítségükkel és támogatásukkal alakultak meg az egyletek, melyek keretet biztosítottak különböző művészeti és sport tevékenységeknek. Százhalombattán 1921-ben alakult meg az Ifjúsági Egylet, ezen belül működött a Leányegylet, a Legényegylet, a Dalárda, sőt még Varrókör is.
Az egyletnek többszáz tagja volt, s először egy kis nádfedeles házban, majd 1939-től a mai óvárosi közösségi ház épületében, a Kultúrházban működtek. Ez utóbbit az egylet tagjai társadalmi munkában építették fel, amit a História Domusban Bakodi Ernő plébános meg is örökített.
Nagy népszerűségnek örvendtek a műkedvelő színelőadások, melyeket elsőnek Zenelkó Etel tanítónő honosított meg a 20-as években. Amikor őt elhelyezték innen, Závodczki István, majd Újhelyi József tanítók folytatták a darabok betanítását. Nagyra becsülték Sefcsik Istvánt, aki rendezőként is tevékenykedett egy darabig. A kor divatjának megfelelően népszínműveket mutattak be Százhalombattán: A falu rosszát, a Piros bugyellárist, A sárga csikót, A huszárkisasszonyt, a Gyurkovics lányokat. Ezeknek a daraboknak fontos eleme volt a tánc és a zene. Ez utóbbiról a battai tamburazenekar gondoskodott, Dubecz Ferenc vezetésével.
A darabok sikerének híre a környező településekre, az uradalmi pusztákra is eljutott, ahová meg is hívták az "előadókat", hogy szórakoztassák a cselédséget. A 30-as években az egyesület átalakult: ekkor jelent meg a katolicizmus jelentősebb paraszttömörülése, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, a KALOT. A százhalombattai helyi szervezet Bakodi Ernő plébános vezetésével 1941 őszén alakult meg 15 alapító taggal, s 1946-ig működött.
A színelőadásokon kívül az aratási és szüreti mulatság is jó alkalom volt a fiataloknak a szereplésre. A szüreti felvonulás Bíró Pál kastélyához (ma a múzeum épülete) vezetett. Bíró Pál volt a Pannónia puszta földbirtokosa, őt köszöntötték szüreti koszorúval, verssel. A lányok magyar ruhában, a lovasok bő gatyát viselve haladtak. A menetben ott bolondoztak a kormos arcú cigányok, a bíró, a bíróné, a jegyző és a jegyzőné megszemélyesítői. Este a felvonulást bál követte a szőlővel feldíszített bálteremben. Nagy szeretettel emlékeznek vissza a még élők ezekre a közösségi eseményekre, a falu ünnepeire, a sokoldalú érintkezésekre.
A háború után aztán megváltozott minden, a paraszti hagyományokat, a vallási ünnepeket igyekeztek kiirtani a köztudatból. Az erőszakos és félelmekkel teli 50-es években a barátság, a szeretet helyébe a gyanakvás lépett. A begyűjtések, padlás kiseprések, kitelepítések, a kollektivizálás megtörte a hagyományos paraszti társadalom rendjét.
Új, szebb és modernebb korszak akkor vette kezdetét Százhalombattán, amikor 1958-ban kormányzati döntés született arról, hogy Százhalombatta az ország egyik energia központja lesz. Ezután indult el az iparosítási folyamat, vele együtt a lakásépítések sorozata, a közintézményi hálózat kiépülése - mindaz aminek eredményeképpen 1970. április l-jén a települést várossá nyilvánították.
| |