| |
Előzmények Az 1950-es évek elején, Magyarországon súlyos energiaszolgáltatási hiányok, zavarok alakultak ki. Ebben az időszakban kevés olyan erőmű volt, mely az akkori viszonyok között közép illetve nagy erőműként megfelelő teljesítőképességgel rendelkezett. Ez, valamint a fokozódó iparosítás, a háztartások gépesítésének megindulása megkövetelte az új kondenzációs nagyerőművek építését.
Az erőműveket a szállítási költségek csökkentése érdekében általában a szénmedence, vagy a nagyfogyasztók közelébe építették. Azonban a hazai barnaszénvagyon korlátozottsága és bányászatának egyre jobban emelkedő költsége további széntüzelésű erőművek építését nem tették célszerűvé.
Az 50-es évek végén a KGST által alkalmazni kezdett ár és elszámolási rendszer - a széntüzeléshez viszonyítva - a szénhidrogén bázison termelhető villamos energiát jóval kedvezőbbnek mutatta. Ebből következően alakult ki a terv, mely az úgynevezett szénhidrogén program keretében, a Szovjetunióból csővezetéken szállított nyersolajra alapozva olajfinomítók és olajtüzelésű erőművek építését szorgalmazta. A finomítási végtermék legcélszerűbb felhasználási módja - az akkor rendelkezésre álló technika szintjén - valóban a nagyteljesítményű hőerőműben történő eltüzelés volt, amit egyébként a villamosenergiahiány és fogyasztói igénynövekedés amúgy is indokolttá tett.
Ilyen előzmények után született meg a döntés 1960-ban a Dunai Kőolajipari Vállalat (DKV) és a Dunamenti Hőerőmű Vállalat (DHV) együttes beruházásáról. A két nagy beruházás egy időben, egymással párhuzamosan létesült a Duna partján, a legnagyobb energiafogyasztó - a főváros - közelében, Százhalombattán. A telepítés helyének kiválasztásánál döntő szerepe volt annak, hogy a folyó vize a technológiai folyamatoknál hűtési célokra felhasználható.
A beruházás időszakában 4-5 ezer ember dolgozott az erőmű építésén, szerelésén. Az építők elhelyezése - az 50-es évek színvonalán erre a célra létesített - "barakk-telepen" történt, a mai lehetőségeket messze alulmúló módon. A munkavégzés ideje a határidők állandó szorításában többnyire meghaladta a 8 órát. A többlet munkavégzést nem valamiféle fizikai kényszer, hanem a döntően anyagi érdek és a megvalósuló létesítmény élménye motiválta. Az ország minden részéről jöttek ide dolgozni, főleg fiatalok, de idősek is. Vonzotta őket a jobb kereset reménye, a letelepedés és lakáshoz jutás lehetősége, nem utolsósorban pedig az új és fejlettebb technika megismerésének szakmai igénye.
A létesítményekkel együtt kezdődött meg a "készenléti lakótelep", a későbbi város első részének építése. A későbbiekben a két nagyvállalat és a város is terjeszkedett, s így közel kerültek egymáshoz. Ma már tudjuk, hogy ez az elhelyezés szakmai célszerűsége ellenére is elhibázott döntés volt, mivel az itt élő embereket a két üzem környezeti hatásai alól szinte lehetetlen kivonni.
 |
| Az épülő gőzturbina |
Az I. ütem (1960-1968)
Az erőmű első része 1960-1968 között épült, hét energiatermelő blokkal.
- 4 db 135 MW hőteljesítményű gőzkazán, 210 t/h 105 bar, 540 oC gőzparaméterekkel,
- 2 db 50 MW villamos teljesítményű kondenzációs gőzturbina,
- 1 db 40 MW villamos teljesítménynél 100 MW hőteljesítményű elvételes-kondenzációs gőzturbina,
- 1 db 20 MW villamos teljesítménynél 120 MW hőteljesítményű elvételes-ellennyomású gőzturbina.
Az első részhez tartozik még 3 db 150 MW-os szovjet gyártmányú újrahevítéses-kondenzációs blokk. Magyarországon ezek voltak az első újrahevítéses és az akkori legnagyobb egységteljesítményű blokkok.
Ezzel a ma DE I. elnevezésű erőműrész összes villamos teljesítménye 581 MW, hőszolgáltatási teljesítménye 370 MW lett.
A DHV az első építési szakasz befejezésekor 750 főt foglalkoztatott. Szakember gárdájának egy része a villamosenergia-ipar más vállalataitól, erőműveitől származó, szakmai tapasztalatokkal rendelkező munkásokból, mérnökökből, gazdasági szakemberekből tevődött össze. Az üzemviteli és karbantartó szakemberek nagy része azonban itt tanulta meg azokat a speciális ismereteket, melyek nélkül az üzemek biztonságos működtetése elképzelhetetlen lett volna. Az alkalmazott szovjet irányítástechnika akkor Magyarországon a legnagyobb automatizáltsági szintet jelentette, ebből adódott, hogy a DHV alacsony fajlagos létszámmal, a leggazdaságosabban tudta előállítani a villamos energiát.
A II. ütem (1970-1976)
A 70-es évek elején a szénhidrogének világpiaci ára továbbra is kedvező képet mutatott és ekkor még helyes döntésnek bizonyult a DHV II. résznek, az úgynevezett DE II. blokknak a megépítése, együttesen a DKV további bővítésével.
A II. szakasz 1970-től 1973-ig épült. Először 4 db 215 MW-os olaj-földgáz tüzelésű kondenzációs blokk megépítésével kezdődött meg, majd 1971-ben döntést hoztak további 2 db 215 MW-os egység megépítésére, az időközben egyre erőteljesebben növekvő hazai villamosenergia-igények kielégítése érdekében. Az ugyancsak egyre növekvő kommunális és ipari gőzigények kielégítésére a 6 gép mindegyikét alkalmassá tették hőszolgáltatásra is. A kazánok B W (Babcock Wilcox) licenc alapján a szlovákiai SES kazángyárban készültek, hatásfokuk a maguk kategóriájában igen jó, 94,5% volt. A turbinák Láng-BBC gyártmányúak 670 t/h gőznyeléssel, 7844 KJ/kWh fajlagos hőfogyasztással, szintén jó hatásfokkal működnek. A generátorokat a GANZ szállította, teljesítményük 259 MVA, kapocsfeszültségük 15,75 kV hűtésük vízzel és hidrogénnel történik.
A 215 MW-os blokkoknál már korszerű félvezető elemekből alakították ki az irányítástechnikát. Az időközben végrehajtott műszaki fejlesztés során automatikus indítást is biztosító mikroprocesszoros rendszerekkel egészült ki az irányítástechnika. A technológiai folyamat ellenőrzésére, információk gyűjtésére, tárolására, feldolgozására, úgynevezett harmadik generációs "real-time" rendszerben működő kisszámítógép konfigurációk kerültek alkalmazásra.
A DE II. utolsó, 13. sz. gépének üzembe helyezésével az erőmű összteljesítménye 1870 MW, a hőszolgáltatási teljesítmény 975 MW lett. A villamos energia átvitele két feszültségszinten valósult meg: 120 és 220 kV-on. Az energia a nagyfeszültségű alállomásokról távvezetékeken keresztül jutott a KGST országok egyesített energiarendszerével* összekapcsolt országos hálózatba.
A DHV mindkét részét alaperőműnek tervezték, ez azt jelentette, hogy jó fizikai hatásfoka a 95%-os kapacitáskihasználást tette indokolttá. Ezt az üzemviteli állapotot a 70-es évek közepétől fokozatosan megváltoztatta az olaj világpiaci árának növekedése, melyet késleltetetten követett a szocialista árrendszer. 1980-tól kezdve az olajár jelentős emelkedése már nem tette lehetővé az erőmű eredetileg tervezett kapacitáskihasználását. Az igénybe vehető teljesítmény kihasználása 1990-ben érte el az eddigi legalacsonyabb 24,21% értéket.
A 80-as évek végétől kezdődően a DHV termelését a menetrendtartás és a csúcsrajáratás jellemezte, mely részben a magas energiaköltség, részben a Paksi Atomerőmű üzembe lépése miatt következelt be.
A III. ütem (Az átmenet évei)
Az 1980-as évek második felétől Magyarországon jelentős gazdasági átalakulás indult meg, mely az erőműépítési koncepció újabb változását hozta.
A korábbi koncepció a nagy erőművek építését szorgalmazta, és szovjet energiabázisra alapozott. Az egyoldalú függőségünk a szovjet és a kelet-európai energiarendszertől annak instabil volta miatt nem volt biztonságos, tehát ezt csökkenteni kellett és szorosabb kapcsolatot kellett kialakítani a nyugat-európai energiarendszerrel (UCPT).
Az új energiapolilika kisebb, 100-150 MW teljesítményű kombinált ciklusú gázturbinákkal számolt, mivel ezek 2-3 év alatt felépíthetők voltak és az egységnyi teljesítményre számított beruházási költségük is alacsonyabb, mint a hagyományos erőműveké. Alkalmazásuk kizárólag ott célszerű, ahol nagyobb hőszolgáltatási igény is jelen van, mivel ez esetben érhető el gazdaságos üzemvitel, a gázturbinától távozó forró füstgázok hasznosításával.
*A KGST szétesést követően a több kelet-európai országot átfogó CENTREL rendszerrel
A DHV első ütemben épült berendezéseinek életkora elérte a 25 évet, üzemóraszáma meghaladta a megengedettet, a hőszolgáltatás forrásoldali tartalékai lecsökkentek. így dönteni kellett arról, hogy hogyan lehet a hőszolgáltatás biztonságát ebben a helyzetben fenntartani. Kél lehetőség volt, egyik az érintett blokkok rekonstrukciója, a másik pedig az új erőműépítési koncepcióba illő kombinált ciklusú gázturbina építése. A rekonstrukció helyeit olyan döntés született 1989-ben, hogy 2 gázturbinából, hozzátartozó 2 hőhasznosító kazánból és egy kondenzációs gőzturbinából álló, közel 300 MW villamos teljesítmény és 430 MW hőteljesítmény leadására képes kombinált ciklusú gáz-gőz körfolyamatú egység létesüljön a DHV-nál, mely hivatva van a villamosenergia-rendszer 1992-95 közötti teljesítményhiányát csökkenteni, ugyanakkor gazdaságos megoldást jelent a DHV hőszolgáltató teljesítményében előállott tartalékhiány megszüntetésére is. Az elhasználódott hőszolgáltató egységek pótlására 1991-ben gázturbinás egység építése kezdődött meg, melynek névleges villamos teljesítménye 145 MW, a hőszolgáltatási teljesítmény 250 MW (A gázturbina a "Start" gomb megnyomásától számított 3,5 perc múlva 20 MW villamos teljesítményi szolgáltat, ezt követően gyorsterhelésnél 6, normál terhelésnél 15 percen belül eléri a teljes terhelést, 145 MW-ot.)
A beépítésre kerülő SIEMENS-KWU V94.2 típus, egytengelyű 3000 f/perc fordulatú, két égőkamrás elrendezésű, olaj és gáztüzeléssel egyidejűleg is üzemeltethető. A legkorszerűbb irányítástechnika megvalósítása lehetővé tette a teljesen automatikus üzemállapotot, indítást, leállást, a nagyfokú üzembiztonságot. A hőhasznosító kazán a gázturbina kipufogógázával fűtött egynyomású kényszerkeringtetős rendszerű. A BORSIG cég tervei alapján a GANZ DANUBIUS gyártotta. A kazán irányítástechnikája a gázturbinához illesztett, alaprendszere SIEMENS gyártmányú.
1994-ben kezdte meg működését a G1 gázturbinás egység. Ennek hatására az elavult ABDE jelű hőszolgáltató erőmű részt fokozatosan kiváltotta, jelentős mértékben csökkentve ezzel a környezetterhelést.
A Dunamenti Hőerőmű Vállalat 1992. január l-jén zártkörű alapítás útján részvénytársasággá alakult Dunamenti Erőmű Rt. (DE Rt.) néven. Fő tulajdonosai az MVM Rt. és az ÁV Rt. voltak. 1993-ra már kialakultak azok a rendszerek és működési-működtetői eljárások, amelyekkel a DE Rt. a magyar villamosenergia-rendszer önálló részeként tud működni - ezzel megteremtve a privatizáció feltételeinek első lépcsőjét.
Az elkövetkező években a Dunamentiben jelentős fejlesztések kezdődtek meg. Az F erőműrész blokkjaiban megvalósított turbinaszabályozás kiegészítése és korszerűsítése mellett a 13. sz. blokkban megépült a füstgáz porleválasztó, amely szintén jelentősen hozzájárult a kibocsátások csökkentéséhez.
A IV ütem (A privatizációtól napjainkig)
1995-ben az erőmű privatizációja során stratégiai-szakmai befektető érkezett a Társaság élére. A belga Tractebel a Társaság részvényeinek 48,76%-át vásárolta meg. A Tractebel szakmai együttműködésével a szervezeti hatékonyság javítására, a jövedelmezőség megteremtésére terelődött a hangsúly. Eközben folytatódtak a már megkezdett beruházások, és megfogalmazódott az erőmű fejlesztésének hosszú távú stratégiája.
Az erőműbővítés IV üteme a G2 gázturbina 1996. februári üzembe helyezésével kezdődött, amely nyílt ciklusú üzemmódban a magyar villamosenergia-rendszer szekunder tartalékaként szolgált. A gázturbina szintén SIEMENS V 94.2. típusú, de teljesítménye valamivel nagyobb (156 MW). Világbanki pályázat került kiadásra a G2 gőzciklus megvalósítására. Ezt a MITSUI cég nyerte el. A szerződést gőzciklus építésére 1995. november l-jén írták alá. A gőzciklus egy hőhasznosító gőzkazánból és két gőzturbinából áll, melyek közül az egyik ellennyomású, a másik kondenzációs. A G2 gőzturbina by-pass kéménye után egy kétnyomású hőhasznosító kazán csatlakozik, melyet a belga CMI cég szállított. A nagynyomású rész gőzparaméterei: 230 t/h, 80 bar, 520 oC. A kisnyomású rész gőzparaméterei: 40 l/h, 16 bar, 30 oC. A nagynyomású gőz egy 24 MW teljesítményű ellen-nyomású gőzturbinára jut (ellennyomás 16 bar), mely cseh SKODA gyártmányú. A gőzciklus része egy 60 MW-os kondenzációs gőzturbina, mely szintén SKODA gyártmányú (gőzparamélerei: 300 t/h, 16 bar, 130 oC). A kondenzációs gőzturbina nagy rugalmasságot biztosít a hőszolgáltatásban. A gőzciklus 1998. áprilisától üzemszerűen működik.
1997-ben üzembe helyezték a kombinált ciklusban működő G2 jelű egységet, mely megvalósításával a biztonságos és gazdaságos hőszolgáltatási kapacitás megteremtése és olcsóbb villamos energia fejlesztése volt a cél. Üzemi géppé történő nyilvánításával lehetővé vált az erőmű legkorszerűtlenebb részének (ABDE) teljes leállítása. Az elmúlt évek legkiemeltebb feladata az F blokkok felújítása, melynek eredményeképpen növekszik a berendezések élettartama, megfelelnek az egyre szigorodó környezetvédelmi előírásoknak, s a piacnyitásra tekintettel felkészülnek a megszakításos üzemre. A tervek szerint az F blokkok tüzelőanyaga a földgáz, illetve a téli gázkorlátozás esetén könnyű, kis kéntartalmú olaj.
A társaság humánerőforrás gazdálkodását 1997-ben teljes egészében átszervezték. Céljuk a Társaság alkalmassá tétele volt a fokozódó kihívásoknak való megfelelésre. Ehhez különböző eszközöket vettek igénybe: SAP integrált vezetési rendszert, új bér és ösztönző rendszert vezettek be, csökkentették a személyzet létszámát, végrehajtva az ún. Önkéntes Távozási és Újrakezdési Programot. A program keretében a munkavállalók létszáma 1200 főről kb. 600 főre csökkent, egy részük továbbra is szerződéses kapcsolatban maradt az erőművel.
Az átszervezéseknek köszönhetően a társaság irányítási szintjeinek száma hétről négyre, a középszintű irányító szervezetek száma 34-ről 16-ra csökkent. A működésben csökkent a hierarchikus és nőtt a horizontális kapcsolatok jelentősége. Ez utóbbi jelentősen növelte a szervezet rugalmasságát, képességét az új kihívásokra való gyors reagálásra. A sikeres átszervezést követően megindultak a munkavállalók számára szervezett képzési programok is. A vezetési struktúra és a munkafolyamatok finomítása azóta is folytatódik.
A Társaság kiemelt figyelmet fordít a Százhalombattát, illetve a szomszédos településeket érő környezeti hatásokra, figyelembe véve a növekvő igényt az erőmű egyre környezetkímélőbb üzemeltetése iránt és kiemelt fontossággal kezeli a lakossági tájékoztatást és párbeszédet.
A Dunai Kőolajipari Vállalatot a Nehézipari Minisztérium 846/1960. számú határozata szerint 1960. október elsejei hatállyal alapították meg. A legelső hat dolgozó munkaviszonyának kezdete 1960. december 1. Egy 1964-ben készített tanulmány úgy értékeli a kezdetet, hogy a Dunai Kőolajipari Vállalat önálló működése 1960. december 24-től számítható, ugyanis ekkor nevezték ki az igazgatói teendők ideiglenes ellátásával megbízott főmérnököt ...
A DKV létesítésének igénye már jóval korábban megfogalmazódott. 1958-ban az akkori kormány Gazdasági Bizottsága határozatot hozott a kőolajipar átszervezéséről és fejlesztéséről. Ez utóbbi körébe tartozott annak vizsgálata, hogy miként lehet a lakosság és a népgazdaság egyre növekvő motorhajtó és kenőanyag igényeit a leggazdaságosabban kielégíteni. Különösen fontos volt annak vizsgálata, hogy a romaskinoi szovjet kőolajból lehet-e a magyar követelményeknek megfelelő kenőolajokat előállítani. Az előkészítő tanulmányokat kezdetben a Csepeli Kőolajipari Vállalat koordinálásával készítették, később a Kőolajipari Tröszthöz delegált előkészítő csoport folytatta ezeket a munkákat. Az építendő finomító helyszínének a kijelölésekor a döntés-előkészítők azt tartották szem előtt, hogy:
- legyen a finomító a közúti, vasúti és vízi szállítási útvonalak csomópontjában,
- könnyen csatlakozhasson a már meglévő terméktávvezetékhez,
- legyen elegendő szabad terület egy esetleges bővítés számára,
- a főváros közelében biztosítsa annak zavartalan energia-ellátását,
- a Dunamenti Hőerőműhöz közvetlenül csatlakozva kölcsönösen biztosítsák egymás energia-ellátását.
Létezik olyan dokumentum, amelyben 1942-ben a magyar királyi honvédelmi minisztert tájékoztatják az újonnan megalakítandó magyar Olajművek Rt. lehetséges telepítési helyéről. A két helyszín közül az egyik: "Ercsitől északra, a műúttól 450 méterre, a vasútállomástól 2 és fél kilométerre terül el" ... Ez a helyszín hozzávetőlegesen a mai Dunai Finomító területén lehet.
A Százhalombattán létesítendő új kőolaj-finomító beruházási programjának I. ütemét 1961. januárjában hagyták jóvá. Ebben 1000 kh területen 3,1 milliárd forint beruházási keret figyelembevételével, évi 3 millió tonna kőolaj feldolgozását biztosító 13 üzem és kiszolgáló létesítményeinek 1968 végéig történő megépítését írták elő. A tervezési munkák a VEGYTERV-ben kezdődtek, majd az ebből kiváló új generálkivitelező vállalatnál, az OLAJTERV-nél folytatódtak. Egyes üzemek tervezésében külföldi tervezőintézetek is közreműködtek.
Az épülő finomítóhoz kapcsolódóan néhány fontos esemény történt: 1962. szeptember 20-án átadták a Barátság I. kőolajvezetéket, amelynek az alapanyag-ellátás szempontjából rendkívül nagy volt a jelentősége. A másik fontos esemény, hogy 1963. decemberében megkezdte próbaüzemelését a Dunamenti Hőerőmű I. blokkja. Biztosított volt tehát a finomító számára az alapanyag, a villamos- és gőzenergia, ugyanakkor az erőmű várta a fűtőolajat.
Nem lehet említés nélkül hagyni azt a mozgalmat, amely a beruházáshoz kapcsolódott, de a korra jellemzően erős politikai töltettel rendelkezett: a KISZ védnökséget vállalt az építkezés felett. A mindennapok gyakorlatában ez azt jelentette, hogy rendszeresek voltak a társadalmi munka akciók, ifjúsági brigádok alakultak és versengtek egymással. 1965-ben még ifjúsági építőtábort is szerveztek a DKV-hoz. A KISZ szervezetek szocialista szerződéseket kötöttek különböző feladatok elvégzésére. A védnökségi munka csúcsa az volt, amikor "zöld utat" kérő levelek segítségével több berendezés, anyag szállítási, átadási határidejét csökkentették. A védnökség keretében elküldött, zöld utat kérő levelek arra mindenképpen jók voltak, hogy a tervgazdálkodás körülményei között tevékenykedő állami vállalatok szerződéses és kooperációs fegyelmezetlenségeiből adódó elmaradásokat a lehető legkisebbre csökkentették.
1964 elején még csak 444 fő volt a DKV létszáma, közülük 309 fő a beruházással foglalkozott. A vállalati szervezet folyamatosan átalakult, az egyes tevékenységeknek megfelelő hatáskörök egyre pontosabban elkülönültek. A közelgő üzemindításra való tekintettel 1964 őszén megkezdődött a nagyobb arányú létszám felvétel. Elsősorban Zalából, Pétről és a Csepeli Kőolajipari Vállalattól hívtak olajos tapasztalatokkal már rendelkező dolgozókat. Az AV-I. (atmoszférikus és vákuum-desztillációs) üzem indító személyzetét Szőnybe vitték betanító tanfolyamra, ahol akkoriban már működött egy 1 millió tonna/év kapacitású finomító.
A Dunai Kőolajipari Vállalat első termelő egységének, az AV-I. üzemnek a próbaüzeme 1965. áprilisában kezdődött meg és június 30-án a végleges üzembe helyezés is megtörtént. Természetesen az AV-I. üzem építésével egyidejűleg más üzemek építése és szerelése is folyamatosan zajlott. így azután 1966-tól kezdve évente két-két üzem termelésbe állítására került sor.
1968. október 16-án az újonnan felépített 2 millió tonna/év kapacitású AV-II. üzemben a sikeresen lefolytatott próbaüzem után, a leállást követő üzemindításkor, a barometrikus kondenzátoron keresztül szabadba jutó gázfelhő berobbant és két ember megégett. A segítségükre siető munkatársaik közül egy újbóli gázömlésnél és gázrobbanásnál további 13 fő szenvedett égési sérülést. A megégett dolgozók közül nyolcan életüket vesztették, öten súlyos sérülést szenvedtek és csak hosszú ápolás után épültek fel. A tragédia mélyen megrázta a DKV formálódó közösségét és évtizedekre kiható súlyos figyelmeztetésként kövült meg az emberek emlékezetében. A DKV-ban alkalmazott szigorú munkavédelmi szabályok előírása és betartásuk mögött is fellelhető a '68-as súlyos baleset emléke.
A DKV első üzeme még meg sem kezdte a termelést, amikor 1964-ben a Gazdasági Bizottság már a bővítéssel foglalkozott. A Nehézipari Minisztérium előterjesztése szerint "a népgazdasági igények jobb kielégítésére szükségessé vált további kőolaj-feldolgozási kapacitás biztosítása és a petrolkémiai bázis létrehozása". A motorhajtó- és tüzelőanyagok iránti igény kielégítése mellett itt jelenik meg először a petrolkémiai alapanyagok és félkész termékek biztosításának igénye.
A beruházási javaslat 1967. szeptemberében készült el. (A pontos értelmezés céljából ekkortól használják a DKV I., DKV II. ütem megkülönböztetést.) A javaslatból kitűnik, hogy a petrolkémiai alapanyagok gyártása a KGST típusüzemek kapacitásának megfelelően 6 millió tonna/év kőolaj-feldolgozás mellett gazdaságos. A tervezett üzemek "... túlnyomó többségében olyanok, melyek technológiájuk vagy kapacitásuk nagysága tekintetében elsők az országban. Külön is ki kell emelni az egy egységben megvalósuló 3 millió tonna/év kapacitású kőolajlepárló üzemet, a petrolkémiai alapanyagokat és félkész termékeket gyártó katalitikus eljárásokat és oldószeres extrakciós üzemeket, valamint a jó minőségű kénmentes tüzelőolajokat gyártó hidrokrakk üzemet..." - írták az előterjesztésben. De nemcsak technológiai üzemek megépítése szerepelt a javaslatban, hanem további kapcsolódó beruházások is. Ilyen például a Barátság II. kőolajvezeték, a dunántúli és a Duna-Tisza-közi termék távvezeték rendszer megépítése.
A Gazdasági Bizottság 1968. májusában hagyta jóvá a DKV II. programját. A javaslatok többsége megvalósult, csaknem mindenben az eredetileg eltervezett módon. Például az üzemek telepítési helye esetenként eltér a tervektől és a hidrokrakk üzem helyett a katalitikus krakk üzem megépítése is pontosan egy évtizedet késett. A DKV II. ütem megvalósítása továbbra is lendületben tartotta a beruházási kedvet, hozzájárult a kőolaj-feldolgozás komplexitásának megteremtéséhez, újabb és újabb technológiák meghonosításával gazdagította a szakmai kultúrát.
A DKV II. beruházási program 1570 fő új munkaerő igényt fogalmazott meg az új üzemek és kiszolgáló létesítmények üzemeltetéséhez, az ügyviteli feladatok ellátásához. A munkaerő biztosítása érdekében a program keretében 110 lakás épült. Ez egybeesett az 1970-ben városi címet elnyert Százhalombatta szociális célkitűzéseivel.
A DKV már addig is nagy figyelmet fordított dolgozói letelepítésére. Az ország különböző részeiről jött egyedülállók számára kedvezményes áron biztosított munkásszállói elhelyezést. A lakótelepen lévő férfi és női szállón, barakkokban, sőt, egy időszakban még az érdi Casino emeleti szobáiban is laktak DKV-s dolgozók. A fiatalok, házasságkötésük után, hamarosan lakásigénylőként jelentkeztek.
A 70-es évek közepétől a DKV egyre inkább modellje lett a szervezés és vezetéselmélet azon tételének, hogy a gazdálkodó szervezet nemcsak technikai-gazdasági egység, hanem egyúttal a társadalmi rendszer igen meghatározó szelete is. Sajátos módon magába fogadta a régi olajos szakembereket, a környező falvak szabad munkaerejét és a pályakezdő fiatalokat. Szakmai fejlődési lehetőséget, biztos megélhetést és egy vonzó iparágba való beilleszkedés ígéretét nyújtotta. A teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozók száma 1974-ben volt a legtöbb: 3592 fő, tíz évvel később már 600-val kevesebben dolgoztak a DKV-ban. Szembetűnő az iskolai végzettség alakulása is. 1974-ben a középfokú végzettségűek aránya 28,3%, 1985-ben 37,4%. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya ugyanezen időpontokban 8,4%-ról 12,7%-ra nőtt.
1975. októberében, a DKV megalapításának 15. évfordulója alkalmából megjelent a DUNAI KŐOLAJ című szakmai kiadvány első száma. A megjelentetett tanulmányok azt bizonyítják, hogy a DKV mint olajipari szakmai műhely is helyet kér a hasonló vegyipari szakmai fórumok sorában. Ennek a kiadványnak évente 1-2 száma jelent meg. (A MOL Rt. megalakulása után a Feldolgozási és Kereskedelmi Ágazat lett a kiadvány szakmai felelőse.) - Ugyancsak 1975-ben jelent meg a Dolgozók Lapja első példánya és 1991. decemberéig 16 éven át havonkénti rendszerességgel tájékoztatott a DKV-ban történtekről. A Dolgozók Lapja jelen volt a DKV életében és része a nagyvállalat történelmének.
A szocialista brigádmozgalom sajátos keveréke volt a munkaversenynek és a dolgozók munkahelyi beilleszkedését elősegítő programnak. Eredményei között első helyen kell megemlíteni azokat a társadalmi munka akciókat, amelyek keretében a brigádok szabad idejükben önkéntes munkát végeztek a sportpályán, az óvoda felszereléseinek javításán, a Csónakház építésénél vagy éppen Csopakon az üdülő területének rendezésénél, a városi strand építésénél. Nagy negatívuma a mozgalomnak a bürokratizmus és a gyakran szubjektív értékelés. A még napjainkban is hallható vélemények szerint él egy kis nosztalgia a brigádmozgalom iránt. "Legalább a brigádrendezvényeken összejöttünk, megismertük egymást. Ma már ez sincs."
A DKV III. beruházási programjában (1976) környezetvédelmet, minőséget és munkakörülményeket javító létesítmények megépítése szerepel. Emellett tartalmazza a terv a második gázolaj-kénmentesítő, kénkinyerő üzem és a könnyűbenzin-izomerizáló megépítését. Ugyancsak része a programnak a hírközlő hálózat fejlesztése, a tárolótér bővítése, új gépészeti-karbantartó komplexum építése, egyes régebbi üzemek kapacitásbővítése. Az ipari létesítmények építésével egyidejűleg 450 lakás építését tervezték Százhalombattán és folytatni kívánták a munkáslakás építési akciót. A DKV III. tervezett beruházási költsége 3,7 milliárd forint volt, amelyből 1 milliárd forintot saját fejlesztési alapból kellett biztosítani. Nem kapcsolódott a beruházási programhoz, de ebben az időben (1979) készült el az Adria kőolajvezeték, amelyet egy jelképes kőolajfogadás után 10 éven át nem használtak.
A DKV történelmében az 1984-es esztendőt egy igen fontos esemény tette emlékezetessé: a rekord gyorsasággal, 3 év alatt felépített Katalitikus krakk üzem (FCC) az év közepén megkezdte termelését és ezzel a kőolajból kinyerhető, értékesebb fehéráru-kihozatal elérte a 68,4 százalékot. Még az Állami Tervbizottság döntése után is szinte áthághatatlannak tűnő akadályokat kellett legyőzni a finomító vezetőinek a létesítmény megvalósítása érdekében, de végül is siker koronázta az erőfeszítéseket. Az FCC üzem az alkalmazott technológiát, a kivitelezés műszaki színvonalát és az irányítástechnikát tekintve világszínvonalú termelő egység. Az első kézzelfogható példája annak, hogy a DKV fejlesztési célkitűzései már meghaladták a KGST szabványok és normák színvonalát és a legújabb technológiák megvalósítását igénylik. Az új technológiák kidolgozásánál több esetben is alkalmazták a finomító saját szakembereinek kutatási eredményeit. Az utóbbi évtized beruházásai közül mindenképpen meg kell említeni a Reformáló-4 üzemet, amelynek termelésbe állításával a benzinek ólomtartalma 50 százalékkal volt csökkenthető, valamint a krakk alapanyag kénmentesítő (HDS) üzemet, amely a motorbenzinek kéntartalmában tett lehetővé jelentős csökkentést. Már az új gazdasági rend első jeleként értékelhető, hogy 1991. áprilisában megkezdte termelését a DKV területén belül az a polisztirolt gyártó nagyvállalat, amelynek tulajdonosai olasz és magyar befektetők voltak. Napjainkra az olasz ENIChem mellett a magyarok közül már csak a MOL Rt.-nek van tulajdonrésze a DUNASTYR Rt.-ben.
 |
| Egy korszerű, új üzem a Dunai Finomítóban |
A Dunai Finomítónak kétirányú kötelezettsége van a környezetvédelem területén. Olyan motorhajtó- és tüzelőanyagokat kell előállítania, amellyel a felhasználók a lehető legkevésbé károsítják a környezetüket. Mindezt olyan technológiákkal és berendezésekkel kell végrehajtani, amelyek legjobban biztosítják a finomító körüli környezet védelmét. A DKV technológiai korszerűsítéseit úgy időzítette, hogy mindig képes volt az egyre szigorúbb környezetvédelmi előírásokat tartalmazó, szabványban megjelölt minőségű termékek előállítására. A finomító környezetének védelmét szolgálja a biológiai szennyvíztisztító megépítése (1993), a folyamatos tartályrekonstrukció, a talajszennyezést figyelő kutak hálózatának kiépítése, a tartályok belső úszótetővel való ellátása, zárt rendszerű közúti, vasúti töltők építése. Ahogy egy legutóbbi vizsgálat megállapította: a Dunai Finomító igen jelentős eredményeket ért el a környezet védelmében és mindezek a tudatosan végzett, sokoldalú munka kedvező hatásai.
A 90-es évek elején a nemzetközi kereskedelemben egyre inkább olyan biztosítékot vártak el a partnerektől, amelyet elsősorban egy minőségbiztosítási rendszerhez való csatlakozás és egy nemzetközileg elismert cég tanúsítványa fejez ki. Hogy a kedvező kül- (és bel-) kereskedelmi pozícióját a Dunai Finomító megőrizze, 1992-ben elhatározták, hogy csatlakoznak az ISO 9002 szabványhoz. Csaknem 3 évi előkészület után, 1994. novemberében a Dunai Finomító megkapta a tanúsítványt, hogy rendelkezik a nemzetközi szabványnak megfelelő minőségbiztosítási rendszerrel, annak előírásait a gyártási, ellenőrzési és tárolási folyamatok során alkalmazza és folyamatosan fejleszti. A félévente megtartott felülvizsgálatok rendre megerősítették a tanúsítványt. A soron következő feladat a környezet központú irányítási rendszer (KIR) tanúsításának megszerzése, mert ezzel magasabb szintre emelhető a környezetvédelmi tevékenység színvonala.
Az 1989-90-es években megkezdett társadalmi-gazdasági átalakulás egyik jelentős eseménye volt a DKV szempontjából a Minisztertanács 1991. április 11-i határozata az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt átalakításáról. Ennek értelmében a gázszolgáltatók és a háttéripari vállalatok leválasztása után egy egységes, integrált nemzeti olajvállalatot kellett létrehozni, amely részvénytársasági formában működik tovább. A lehetséges szervezeti keretek, működési feltételek körüli viták után 1991. október 2-án megalakult a Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság, a MOL Rt. Hamarosan kiírták a pályázatokat a legfontosabb vezetői tisztségekre és az év végéig a döntések is megszülettek. A Feldolgozási és Kereskedelmi ágazatnál több DKV-s került vezető beosztásba.
A részvénytársasági átalakulás hatásai fokozatosan jelentkeztek. Legelső lépésként a Szénhidrogén Kutató-Fejlesztő Intézet százhalombattai feldolgozóipari szervezete ideiglenesen beolvadt a DKV-ba, majd együttesen a MOL Rt. részévé váltak. Megváltozott a név: a DKV-ból Dunai Finomító lett. A beruházási, technológiai, kutatási szervezet levált a finomítótól, önálló igazgatóságokban folyt tovább az ez irányú szakmai munka. 1994. áprilisától kialakították az üzletági szerveződést. A Dunai Finomító a MOL Rt. Feldolgozási és Kereskedelmi ágazat Kőolaj-finomítási üzletágának százhalombattai operatív egységévé vált. Az üzletági átszervezéssel egyidejűleg a személyügyi-, számviteli-, pénzügyi szervezet, az információtechnológia, a minőség-ellenőrzés, a másodlagos termékek kereskedelme és a raktárgazdálkodás már formailag is megszűnt a Dunai Finomítóhoz tartozni. Új alapokra kellett helyezni a kapcsolatot az újonnan alakult Kenőolaj Üzletággal (Komáromi Finomító) és a Bitumen Üzletággal (Zalai Finomító). Hasonló változások történtek a termékszállítás és kereskedelem területén. 1995-ben a KŐFIN üzletág átalakult Feldolgozási és Logisztikai üzletággá. Ezzel magába olvasztotta a terméktárolás jelentős részét és a szállítást. A szervezet korszerűsítése jelenleg is folyamatban van, a Dunai Finomító 1999. november 1-től a Beszerzési, Feldolgozási és Logisztikai divízió szervezeti egységeként működik.
A MOL Rt. privatizációja is több lépésben zajlott le. A folyamat része volt az az esemény, amikor az önkormányzatok a MOL Rt. által használt belterületi ingatlanjaik arányában részvényeket kaptak. Százhalombatta város több mint 2,6 milliárd forint értékben jutott ekkor MOL részvényekhez.
Tudatosan vállalt program a MOL Rt.-ben a létszámcsökkentés, amelynek egyik formája a nem főtevékenységet folytató egységek önálló vállalkozásokba történő kiszervezése. Ez a tevékenység-kihelyezési program a következő változásokat hozta a Dunai Finomító szervezetében: a bölcsőde megszűnt, az óvoda kezdetben a MOL Rt. önálló oktatási intézményeként működött, 1998. július 1. óta a város oktatási rendszerének része. A Szállítási Osztályból 100%-os MOL tulajdonú kft. alakult DUNARENT néven, amely 1997. decembere óta magánszemélyek vállalkozásaként működik tovább. Az Építészeti Osztályt felszámolták, a feladatkörébe tartozó tevékenységeket külső vállalkozók végzik. Ugyancsak külső vállalkozók látják el a portaszolgálatot és a vagyonvédelmet. A munkaruha javítótisztító szolgáltatás megszűnt, a volt dolgozókból alakult magán kft. végzi ezt a feladatot. 1995. végén a Dunai Finomító létszáma 2050 fő volt.
Ebben az időben a versenyképesség megőrzése céljából, gazdasági tanácsadók javaslata alapján erőteljes hatékonyságjavító és költségcsökkentő intézkedések meghozatalára került sor. Nagy lendületet kapott az energiatakarékosság, a veszteségek csökkentése, a tartalékok feltárása. A tevékenység-kihelyezés is tovább folytatódott: 1996-ban a karbantartás végrehajtói feladatokat végző munkavállalókból megalakult a DUNAFTKSZ Kft., a műszerészek egy része 1997-től a DUNACONTROL Kft.-ben dolgozott tovább. Jelenleg napirenden van mindkét kft. eladása. Folynak a tárgyalások az inertgáz-szolgáltatás és a talajvízvédelmi tevékenység eladásáról. A Dunai Finomítóban foglalkoztatott munkavállalók száma fokozatosan csökkent, 1999. év végén 1136 fő.
A MOL Rt. Igazgatósága 1997. májusában jóváhagyta a maradék-feldolgozás komplex megvalósítása elnevezésű projektet, amely a legjelentősebb beruházás az FCC üzem megépítése óta. A beruházás központi részét képező Késleltetett kokszoló üzemen kívül megépítenek egy kéngyártó üzemet, egy hidrogéngyárat és egyéb, blokkon kívüli létesítményeket, elvégzik néhány kapcsolódó üzem korszerűsítését. A teljes megvalósítási költség közel 50 milliárd forint, a befejezés tervezett határideje 2001. első féléve. Az üzembe helyezés után megszűnik a nehéz fűtőolajok gyártása a Dunai Finomítóban, növekszik a motorbezin és a gázolaj aránya, új termékként megjelenik a petrolkoksz. A motorbenzinek és gázolajok minőségi követelményeinek folyamatos szigorítása arra kényszeríti a MOL Rt.-t, hogy további fejlesztéseket hajtson végre a kőolaj-feldolgozásban. Egyes konkrét beruházásokról még nem születtek döntések, de nem kétséges, hogy ezek majdani megvalósítására Százhalombattán kerülhet sor.
A Dunai Kőolajipari Vállalat, illetve a MOL Rt. százhalombattai egységeinek termelési eredményei, sikerei nem valósulhattak volna meg az olajipar iránt elkötelezett, jó szakmai felkészültségű és kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkező, esetenként az egyéni áldozatokat is felvállaló munkatársak nélkül. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a nevét, akik valamilyen jelentős tettet hajtottak végre, meghatározó egyéniségei voltak a szűkebb-tágabb olajos kollektívának. Munkájuk maradandó nyomokat hagyott a finomító és a város életében. Egy ilyen rövid történeti áttekintésben nem vállalható fel minden arra érdemes méltatása, de álljon itt azok névsora, akik vezetői voltak a vállalatnak: a Dunai Kőolajipari Vállalat igazgatói: Dr. Simon Pál 1962-től 1973-ig, Péczeli Béla 1973-tól 1974-ig, Dr. Rátosi Ernő 1975-től 1991-ig. Az átalakulás után a MOL Rt. Dunai Finomító igazgatója volt: Nádasy István 1992-től 1994-ig, Kun János 1994-től 1999-ig. 1999. november l-jétől Magyar János, mint Feldolgozási igazgató irányítja a finomítót. A közösség alkotómunkája, amelynek eredményeképpen Közép-Európa egyik meghatározó kőolaj-feldolgozó üzeme működik Százhalombattán, minden elismerést megérdemel.
Előzmények
Magyarországon a XIX. században elvégzett nagy folyószabályozások alapvetően megváltoztatták hazánk vizes élőhelyeit. Korábban a szabályozatlan folyók áradások esetén hatalmas területeket öntöttek el, kiterjedt lápok, belvizek és időszakos holtágak ezrei nyújtottak kiváló élőhelyet Magyarország halfaunájának. A vizek szabályozásának következményeként a halállomány jelentősen lecsökkent, az egyes területeken (a Duna mellett, Szeged környékén, a Beregi részen stb.) addig népélelmezési tápláléknak számító hal ritkasággá vált.
A változások a múlt században arra a következtetésre juttatták az akkori felelős magyar földművelésügyi vezetést, hogy elősegítsék a mesterséges tógazdaságok létesítését, és támogassák a halászati kutatást. Ez az áldásos politika több évtizeden keresztül folyt. A XX. századra is áthúzódva, Magyarországon néhány évtized leforgása alatt több tízezer hektár mesterséges halastó létesült, a kutatási eredmények pedig világszerte ismertté tették a magyar halas kutatókat. A fejlődés kisebb megszakításokkal, de csaknem száz éven keresztül töretlen volt.
A halászatban dolgozók elévülhetetlen érdeme annak felismerése, hogy a kiszámítható haltermelés, és ezáltal a fogyasztók hallal történő ellátásának kiegyensúlyozott biztosítása a tenyészanyagnál, a halasok „vetőmagjánál", azaz az ivadéknál kezdődik. Ennek biztonságos előállítása attól függ, hogy a természet hatásait milyen mértékben lehet kedvezően befolyásolni. Erre legmegfelelőbb a teljesen zártkörű, mesterséges halszaporítás, és a kontrollált ivadéknevelés.
Az 50-es és a 60-as években magyar kutatók a halszaporítás és ivadéknevelés területén világszínvonalú eredményeket értek el. Ennek az első jelentős - a gyakorlatban is megmutatkozó eredménye - 1963-ban a dinnyési ivadéknevelő tógazdaság megépítése volt. A fejlesztések nem álltak meg, és a '60-as évek végére a világ felfigyelt a magyar sikerekre. Ennek következtében az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete, a FAO Magyarországon termelő, oktató és fejlesztő bázis kialakítását határozta el. Tette ezt attól a céltól vezérelve, hogy egy működő, termelő, halszaporító és ivadék centrum működés közben legyen oktató központ is, ahol a fejlődő országok szakembereinek elméleti és gyakorlati továbbképzése folyhat, és emellett alkalmazott kutatások, fejlesztések, új technológiák kidolgozása is megvalósuljon. A FAO-nak ez a szándéka összekapcsolódott a magyarországi mezőgazdasági kormányzat azon törekvésévei, hogy az édesvízi halászat fejlesztését egy gyorsabb fejlődési pályára állítsa.
Törekvésével a FAO az elmúlt száz év, de különösen a megelőző húsz esztendő magyarországi halászati kutatásait ismerte el azzal, hogy magyar szakemberekre nemzetközileg is újszerű feladatokat bízott.
A TEHAG helyszínének kiválasztása
Az 50-es és 60-as években Kanadában, az Egyesült Államokban és egy-két nyugat-európai országban az elektromos áramot termelő erőművek elfolyó hűtővizeire halgazdaságokat létesítettek. Az erőművekből távozó „hulladékvíz" ilyenfajta hasznosítását kettős célból valósították meg. Az egyiknek biológiai okai vannak, mégpedig az, hogy a halak életfolyamatai, így anyagcseréje, szaporodása, környezetének mindenkori hőmérsékletétől függ. A hal a legtöbb gerinces állattól eltérően, változó testhőmérsékletű, ami annyit jelent, hogy néhány hidegvízi halfaj kivételével szaporodása, növekedése, hústermelő képessége a magasabb hőmérsékletű vízben jobban érvényesül, kedvezőbb.
Az erőművek vizének halgazdasági hasznosításának másik oka környezetvédelmi. A nyugati világ környezetvédelmi gondolkodásmódjába nagyon hamar beépítette a hőszennyezés fogalmát. Hőszennyezés érheti a levegőt, a talajt, és a vizeket. A laikus ember nem is gondolná, hogy 0,5-1 oC-os hőmérséklet emelkedés a folyókban, vagy állóvizekben, milyen komoly változásokat idéz elő a baktériumok, algák és más planktonszervezetek életében. A természetes vizek hőszennyezéstől való megvédése céljából 30-40 évvel ezelőtt már a fejlett országokban hűtőtavakat létesítettek, amelyekben haltenyésztést folytattak. Egyes esetekben komplett halgazdaságokat hoztak létre.
A magyar szakemberek a tervezett FAO programot össze kívánták kapcsolni azzal az elképzeléssel, hogy Magyarországon is első alkalommal létesüljön erőműi melegvízre halgazdaság, amely egyben a FAO által tervezett feladatoknak is megfelel. Az előbbiekben részletezett feltételeknek kívántak eleget tenni azok a szakemberek, akik 1968-69-ben helyszínt kerestek ennek a létesítendő, speciális halgazdaságnak. Nem sok keresés után találtak Százhalombattára, ahol már nyolc éve folyt Magyarország akkori legnagyobb erőművének építése és annak első blokkjai már üzemeltek. A Duna közelsége biztosította a vizet, az erőmű és közvetetten a létesülendő halgazdaság számára. A Benta patak a halgazdaság elfolyó vizének befogadására volt alkalmas. A patak völgye, mely egy széles, lankásan emelkedő völgy, kiváló lehetőséget biztosított a tervezett halgazdaság, a TEHAG megépítésére. A kiválasztott területen a háború előtt néhány tóból álló kis haltermelő egység már működött. Ezek a tavak az 50-es években tönkrementek, feliszapolódtak és a terület valójában csak libalegelő volt.
A TEHAG építése
A magyar kormány és a FAO 1969-ben a Temperáltvizű Halszaporító Gazdaság felépítéséről megkötötte a szerződést. A megállapodás szerint, az aláíró felek 50-50%-ban finanszírozták az építkezést. A helyszín kiválasztását követően megkezdődött a tervezés, illetve párhuzamosan ezzel, 1970. szeptemberében a mezőgazdasági miniszter aláírta a vállalat alapító okiratát. A jogilag megalakult TEHAG első székhelye Budapesten a Soroksári úton volt, amely nem jelentett mást, mint egy irodát, A vállalat igazgatójának Tölg Istvánt nevezték ki.
Itt kell megemlítenünk, hogy Tölg Istvánnak a TEHAG létrehozásában és a helyszín kiválasztásában kiemelkedő szerepe volt. Korábban az ő tudományos, később pedig termelésszervező munkássága predesztinálta arra, hogy ennek az újszerű intézménynek első igazgatója legyen. Az akkori korban nem volt túl gyakori, hogy egy mezőgazdasági üzemnek szakember legyen a vezetője. A TEHAG kivétel volt, Tölg István ízig-vérig szakember volt, ráadásul tudományos publikációi és szakkönyvei révén akkor már országszerte ismert.
A vállalat százhalombattai telepének tervezését a VIZITERV vállalat végezte mégpedig egy akkor újszerű módon. A kivitelezés nem a tervek lezárulásával és véglegesítésével kezdődött el, hanem a tervek készítésével párhuzamosan. Ez annyit jelentett, hogy a tervezés mindössze néhány hónappal járt a kivitelezés előtt. El lehet képzelni, milyen feszített munka folyt a tervasztalok mellett, a szakhatósági engedélyek beszerzése terén és a munka megszervezése folyamán. Generál kivitelezőként a budapesti székhelyű Mélyépítő Vállalat vállalta a százhalombattai telep felépítését. A Mélyépítő Vállalat saját maga végezte el a földmunkákat, a telep felépítését, a betonozási munkákat és a legfontosabb épületek alapozását. A többi feladatot alvállalkozókkal végeztette el, melyek közül számosan dolgoztak Százhalombattán. Több százezer köbméter földet mozgattak meg ahhoz, hogy az első 80 db halastó, 27 hektár vízterülettel felépülhessen. Több kilométer csővezeték készült el, zsilipek, átereszek, lefolyók, vízbetáplálók sokasága épült meg. A tavakon kívül elkészült Európa akkori legnagyobb halkeltető háza, a központi épület, oktatási létesítményekkel, termekkel, laboratóriummal, szivattyúházzal, gépészeti berendezésekkel és az adminisztratív központtól kb. 1 km-re a szolgálati lakásokkal, magtárral, raktárral, műhellyel, garázsokkal, stb.
A kivitelezés 1971. tavaszán kezdődött és három évvel később, 1974. áprilisában a százhalombattai halgazdaság ünnepélyes keretek közötti átadásával fejeződött be. Amiként a tervezés és kivitelezés egy akkor szokatlan, az előbb már részletezett módon folyt, ugyanez elmondható a működés elindítására is. Még a halgazdaság félkész állapotban sem volt, amikor az első kész halastóba - melyet ideiglenesen a Bentából töltöttek fel - Dinnyésről ivadékot hoztak. Ezt követően pedig minden alkalommal, amikor készen lett egy újabb halastó, azt már azonnal népesítették is. Ennek eredményeképpen a halgazdaság felavatáskor már teljes kapacitással üzemelt.
Az erőmű hűtővízére a bukón keresztül csatlakozott a TEHAG és 1973 óta a vízellátást folyamatosan onnan biztosítja. Az erőműből kijövő víz, a TEHAG létesítésekor a Duna mindenkori hőmérsékleténél 8-10 oC-kal volt magasabb. Ma ez a hőmérsékletkülönbség már szerényebb, mindössze 3-5 oC, ami jelzi egyébként a hőerőműben a hatékonyság javulását. Az erőművön keresztül jövő víz éves mennyiségének mindössze 1%-át hasznosítja a TEHAG. Ebből következik, hogy a hőszennyezés elhárítását szolgáló tógazdasági funkció ebben az esetben nem igen érvényesül. Ehhez sokkal nagyobb halgazdaságra lenne szükség. Ugyanakkor az erőmű hatékonyság-javulásával, azáltal, hogy az elfolyó víz hőmérséklete alig magasabb a befolyóénál, nem emeli meg kimutathatóan a Duna vízhőmérsékletét.
A létesült új halgazdaság neve tulajdonképpen az erőműi melegvízre utal, ezért temperáltvízű. Ez a hatás korábban jobban érvényesült, ma már az említettek miatt kevésbé. A hatalmas kapacitású keltetőház vizét, csaknem húsz éven keresztül, az erőműből származó hulladékgőzzel melegítettük a kívánt mértékűre. Az elmúlt években végzett átalakítás eredményeként ma már ez a vízmelegítés gázzal történik.
A TEHAG működése
A Temperáltvízű Halszaporító Gazdaság az alapító okiratában lefektetett feladatkörrel kezdte meg munkáját. Először, mint minisztériumi vállalat, 1976-tól pedig állami gazdaság. Halszaporítás, ivadéknevelés, hazai és nemzetközi oktatás és technológiai fejlesztés voltak legfontosabb feladatai. Ehhez a munkához komoly szellemi bázisra is szükség volt, ezért a TEHAG-ban a diplomások aránya mindig messze meghaladta más mezőgazdasági nagyüzemekben alkalmazottakét. Kezdeti időben a vállalat dolgozóinak 25 %-a diplomás volt. Ez a nagyon kis területtel rendelkező halgazdaság az ország halivadék szükségletének mintegy 30%-át tudta egymaga megtermelni. Nem csak kapacitása, hanem halfaj skálája is egyedülálló volt és ma is az. Mintegy 15-20 magyarországi halfaj mesterséges szaporítása folyt, illetve folyik Százhalombattán. Kiemelkedő években a keltetőházban 200-250 millió kishal is megszületett. A legfontosabb fajok a következők: csuka, süllő, balin, kecsege, ponty, fehér busa, pettyes busa, amur, harcsa, compó, díszhal, aranyhal, márna, dévér.
A termelés során hamar felszínre kerültek a szűk keresztmetszetek, így kiderült, hogy hosszú távon a TEHAG csak ivadéknevelést nem folytathat, szükség van nagyobb korosztályok előállítására is. Ehhez viszont terület kellett. Két lépcsőben Százhalombattán bővült, összesen mintegy 10 ha-ral. Ezen kívül pedig a 70-es és 80-as években az ország különböző pontjain, bérelt területeken dolgozott a TEHAG. Ezeken a külső halastavakon növedék és fogyasztásra alkalmas piaci haltermelés folyt. A megtermelt hal értékesítése az első években kizárólag belföldön, később pedig már exportra is történt.
Nagyon rövid idő alatt a TEHAG-nak külföldön is elterjedt a híre, így rendszeresen halászati tanfolyamok megrendezésére került sor. Ezeket az első években a FAO szervezte, később pedig, vagy egyedül, vagy más magyar cégekkel közösen a TEHAG. Eddig a világ 80 országából voltak már vendégeink, akik rövidebb-hosszabb időt Százhalombattán töltve tanultak és képezték tovább magukat a szakma elméleti és gyakorlati kérdéseiben. A tanfolyamok egy-két héttől két-három hónapig tartanak és résztvevőivel Százhalombatta város lakosai is időnként megismerkedhettek.
Termelés és oktatás mellett, harmadik nagy feladat a technológiai fejlesztés, melynek keretében több halfaj mesterséges szaporítása, intenzív ivadéknevelése került kidolgozásra Százhalombattán. Mindennek a munkának az eredménye, hogy a halgazdaság nemzetközileg is jól ismert, szinte nincs olyan kontinens, ahol ne tudnának róla és ahol szakemberei ne fordultak volna meg. A technológiai fejlesztés továbbvitele, a technológia export: Iránban, Irakban, Törökországban, Egyiptomban, Algériában, Brazíliában hosszabb időt töltöttek a TEHAG-os szakemberek. Pakisztánban, Szíriában, Szudánban, Equadorban, Angolában, Tunéziában és Nigériában pedig rövidebb misszió keretében történt a magyar haltenyésztési technológia bevezetése, betanítása.
 |
| A halastavak lehalászása |
A TEHAG ma
A rendszerváltozás a százhalombattai központú TEHAG életében is változást hozott. A bérelt külső területek privatizálásra kerültek, így jelentős haltermelő bázissal lett szegényebb a cég. Stabilitása megingott. Ez éppen a vezetőváltással is egybeesett. Tölg István az alapító igazgató 22 éves TEHAG szolgálat után nyugállományba vonult, vele együtt a közgazdasági igazgatóhelyettes és kicsit később a termelési igazgatóhelyettes is elköszönt a gazdaságtól. A Földművelésügyi Minisztérium olyan vezetőket nevezett ki, akik két évtizede már a TEHAG-ban dolgoznak. Így a szakmai munka folyamatossága biztosítva volt.
Az új menedzsment feladata a vállalat átalakítása volt, ennek révén állami gazdaságból korlátolt felelősségű társasággá alakult a halgazdaság. Neve kissé megváltozott: Temperáltvízű Halszaporító és Kereskedelmi Kft. lett, mely jobban tükrözte feladatkörét. Speciális jellege miatt a TEHAG KFT-t, a rendszerváltozás utáni kormányok mindegyike, tartósan állami tulajdonban megőrzendő társaságként jelölték meg. Így a TEHAG KFT üzletrészeinek 100%-a a Magyar Állam tulajdonában vannak.
Az új vezetés számára egyértelmű volt, hogy a termelést szélesebb alapokra kell helyezni. Ennek érdekében több üzemegység bevonására lesz szükség. Mindezt az akkori döntéshozók is megértették, így a TEHAG KFT. vásárlás révén, illetve területjuttatással Bicskén, Biatorbágyon, Dunaföldváron és Füzesgyarmaton jutott területekhez. Jelenleg 420 ha halastóval rendelkezik, melyből 37 ha Százhalombattán van.
Az alapfeladatok közül mindegyik megmaradt: továbbra is a termelés, oktatás és kutatás hármas egysége határozza meg a céget. Menet közben azonban jelentőssé vált az önálló kereskedelmi tevékenység is. Belföldön hal nagy- és kiskereskedelem, külföld felé pedig az önálló élőhal és technológia export a meghatározó. 10-12 európai országgal van folyamatos kapcsolata, ezek számára szállít halat és ezen kívül 2-3 Európán kívüli országgal tart fenn külkereskedelmi kapcsolatot.
A TEHAG KFT számára nagyon fontos az egyetemekkel és kutatóintézetekkel történő együttműködés. Ezen túlmenően az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet (OMMI), a TEHAG KFT.-vel közösen végzi Százhalombattán az országos ponty fajtaminősítést.
Záró gondolatok
Harminc évvel ezelőtt Százhalombattán, ebben a dinamikusan fejlődő, nehézipari városban egy új színfolt jelent meg: a TEHAG, mely nemzetközi összehasonlításban is egy különleges halgazdaság. Soha nem volt költségvetési szerv, mint ahogy a kutatóintézetek, hanem nyereségérdekelt, termelő üzemként kellett speciális feladatát végeznie. Haltermelés, halkereskedelem, technológiai fejlesztés és oktatás határozta meg feladatkörét.
Az itt dolgozók belföldön és külföldön egyaránt nagyon sokak előtt ismertté tették Százhalombatta nevét, az itt folyó halászattal kapcsolatos munkák révén.
| |