Előző fejezet Következő fejezet

II. rész: Százhalombatta története a XVIII. századtól napjainkig

 

SZÁZHALOMBATTÁN ÉLŐ SZERBEK

(VI. terem)

Bécsnek a nemzetközi seregek által 1683-ban történt felmentésével megindult a törökök kiűzése Magyarországról is. 1686-ban felszabadult Buda, majd sorra a magyar települések és vidékek. A Habsburg udvar a török végleges kiűzését csak úgy látta véglegesnek Magyarország területéről, ha a Balkánról is kiszorítja őket. Ezért 1690-ben I. Lipót császár felhívást intézett a balkáni népekhez és segítségüket kérte, ennek fejében megígérte, ha a hadjárat kudarccal végződne, a török bosszúját megelőzendő ezek a népek áttelepülhetnek Magyarországra, biztosítva számukra a teljes vallási autonómiát.

A balkáni hadjárat a Habsburgok vereségével végződött. A császári seregek kénytelenek voltak feladni Belgrádot. A bécsi udvarral szövetségre lépő szerbek a török megtorlástól való félelmükben Arsenje Čarnojević ipeki pátriárka vezetésével Magyarországra menekültek. Pontos létszámukat nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy körülbelül 40 ezer szerb család telepedett le ebben az időben, elsősorban a Duna mentén (Csepel-szigeten, Tárnokon, Érden, Szentendrén és a mai Százhalombatta területén).

1691-ben I. Lipót császár kiadta a korábban megígért kiváltságlevelet a szerbeknek. Ebben felmentette őket a tized, a hadiadó és a beszállásolás kötelezettsége alól. Ez a kollektív kiváltság lesz majd nemzetiségi mozgalmaik alapja.

A szerbek 1694 táján telepedtek le a középkori Százhalomra (Csupics, Popovics, Osztovics családok és leszármazottaik ma is itt élnek). 1710-20 körül a Felvidékről magyar, majd Szerbiából újabb szerb családok érkeztek a faluba. A magyarok tömeges beáramlása az 1700-as évek második felében történt.

A szerbek 1750-ben templomot és plébániát építettek, 100 év múlva pedig megnyílt első iskolájuk, ahol a szerb papok tanítottak.

Az első magyarországi népszámláláson, amit 1784-87 között tartottak, 493 főt jegyeztek fel a faluban, de nemesember nem volt közöttük. A jobbágyfelszabadítás előtt a szerbek alkották a telkes jobbágyok zömét, felszabadulásuk után belőlük alakult ki a későbbi módosabb parasztság.

Az 1830-ban tartott népszámlálás adatai szerint a faluban 338 magyar, 322 szerb származású ember élt, amit vallási hovatartozásuk is tükrözött. A magyarok a római katolikus, a szerbek a pravoszláv vallást követték. A vallási különbségekből származó felekezeti viszálykodás megmutatkozott a XVIII. és XIX. századból fennmaradt oklevelekben is, amelyek határvitákról, nem egyszer évekig elhúzódó pereskedésekől tanúskodnak.

A település neve 1903 óta Százhalombatta, 1950-ig Fejér Vármegyéhez, jelenleg pedig Pest megyéhez tartozik.

A szerbekkel ellentétben a katolikus magyarok csak 1910-ben építették fel templomukat mindaddig az érdi egyház felekezete alá tartozott a gyülekezet.

Az első világháború után kiéleződő nemzetiségi ellentétek hatására a 20-as évek elején 40 szerb család települt át Jugoszláviába, emiatt jelentősen csökkent a nemzetiségiek száma Százhalombattán.

Ma körülbelül 40 szerb család él az Ófaluban, nyelvüket, hagyományaikat továbbra is őrzik, ápolják. Népszokásaik közül kiemelkedő jelentőségük van a jeles napokhoz kapcsolódóknak, mint például a karácsonynak (Božić), a húsvétnak (Uskrs), Iván napjának (Ivandan), a pünkösdnek (Dovi-Duhovi irod.), a búcsúnak (Bučurd) és a családonként megült védszentünnepeknek (Krasna Slava).

A szerbek naptári ünnepei a Julianus naptár szerint követik egymást, amely körülbelül 13 nap eltérést jelent a Gergely naptártól.

A karácsonyi ünnepkört az egyházi előírások által szabályozott böjti időszak vezette be, amelyben minden zsírostól megtartóztatták magukat, és csak olajon főtt leveseket, tésztát, halat fogyaszthattak. Karácsony előnapja január 6. (Badnji dan) különösen gazdag hagyománykörrel rendelkezik, amely mágikus tartalommal telített. E nap hajnalán készítették el az asszonyok az úgynevezett "nagy kalácsot" (veliki kolač), melynek tetejére szimbolikus figurákat helyeztek el. Ezek a ház urának foglalkozására, illetve termékenység varázslására utaltak. A kalács közepére került a rózsa (ruža) szintén tésztából, ennek közepébe egy szétvágott diót helyeztek, melynek belsejébe piros szalaggal átszőtt bazsalikomot tettek. A kalács rituális ételnek számított és karácsony első napján vagy újévkor vágta fel a házigazda, miután háromszor megforgatta és meglocsolta borral. Fontos szerepe volt a napon a tuskó (badnjak) égetésének is. A fahasáb tüzénél kellett elkészíteni a vacsorát, vigyázva arra, hogy a tűz ki ne aludjon. Az első látogató (polaznik) - aki csak férfi lehetett - az új esztendőre nézve hozta el a szerencsét a ház lakóinak. A szűkebben értelmezett, tehát a hét hetes böjti időszak leszámításával - a húsvéti ünnepkör Lázár szombatjával (Lazareva subota) kezdődik, és a halottak húsvétjával (Ružičalo) végződik egy héttel a húsvét után. Az ünnepkör fő szereplője a barka (vrba), amit Lázár szombatján az egyházfi (tutor) szedett és másnap a templomi misén a pappal megszenteltetett, majd szétosztott a hívők között. A templom ajtajában a felnőttek ezekkel az ágakkal megütögették a gyerekeket, és közben tréfásan ezt mondták:

„Da porastesko vrbica" (Hogy megnőjjél, mint a fűzfa)

„Da se ugojiš ko svinjica" (Hogy meghízzál, mint a disznócska)

A szerbek a húsvét három napján így köszöntötték egymást:

„Ristos vokrese - Voistinu voskrese"

(Krisztus feltámadt - Valóban feltámadt)

A feltámadást más felekezetektől eltérően nem Nagyszombat este, hanem vasárnap kora délután tartották meg. Ennek alkalmával templomi előírás szerint háromszor megkerülték a templomot. A húsvéti látogatásnak is ez volt a napja, ilyenkor ajándékozták meg keresztgyerekeiket a komaasszonyok tojással, cukorkával, pénzzel.

Húsvét hétfőhöz egy hétre tartották meg a halottak húsvétját (Ruzicalo). Ez lényegében közösségi halotti ünnep, de általában csak nők és gyerekek vehettek részt rajta. A szertartás reggeli misével kezdődött, majd a nők fekete fejkendőt kötve a gyerekekkel és a pappal kimentek a temetőbe, ahol a pap megáldotta és beszentelte a sírokat. Ezután a nők gyertyát gyújtottak, és piros vagy kék tojást helyeztek a sírra, kivéve, ha egy családban abban az évben halt meg valaki, neki festetten tojást tettek a sírjára. Ezt követően kaláccsal, borral, pálinkával kínálták egymást az ott levők, az ételeket, italokat halottaik lelki üdvéért fogyasztották el. A sírra helyezett tojásokat a gyerekek szedték össze egy nagy kerek kosárba, és közösen ették meg.

Kő sírkereszt a szerb temetőben

A nyári napforduló egyik kiemelkedő ünnepe Iván napja (Ivandan). Előestéjén koszorúkkal díszítették fel házaikat és halottaik sírjait a szerb emberek. A koszorúk alapanyaga az úgynevezett Iván napi virág (Ivanjsko cveče, Galium Verum), amelyet minden háziasszony maga szedett, majd fonta meg belőle a szükséges mennyiségű  koszorút.  Ezeknek bajelhárító szerepük volt egy évig, vagyis következő Iván napig.

1750-ben épült görögkeleti szerb templom

Az egyéb vallási ünnepek sorában kiemelkedő jelentősége van a Pünkösdnek (Dovi). Az előkészületek pünkösd vasárnapján megkezdődtek. Kora reggel feldíszítették a házakat zöld gallyakkal. Került belőlük a ház kapujára és az ablakokra is. A pünkösdvasárnapi istentisztelet után kis széna koszorúkat fontak a templomban, ezt mindenki hazavitte és az ikonjára helyezte, ahol egy évig maradt. Pünkösdig tartott a gyümölcsevési tilalom is azoknak az anyáknak, akiknek elhalt gyermekük volt. E napon, miután vittek a gyermek sírjára gyümölcsöt, megszűnt a tilalom.

A másik nagy közösségi ünnep a búcsú (Bučura), amelyet Kisboldogasszony napján (Mala Gospojina) szeptember 25-én ünnepelnek, és szintén velejárója a nagy kerek kalács (kolač). Ezt mindig a búcsú kinevezett komája (Klum slave) készítette el, illetve a templomi áldozathoz szügséges bort is ő szerezte be. Az ünnep elengedhetetlen tartozéka még az áldozati búza (koljivo), ezt és a kalácsot a pap és a búcsú komája szelte fel a hagyomány diktálta módon. Mindkettőből kaptak egy darabkát a jelenlevők és utána ihattak a borból is. Az ünnep esti táncmulatsággal fejeződött be.

Szerb templom belső, részlet
 
Iván napi koszorúfonás

A családonként megült védszent ünnepek jellegzetes kalendáriumi ünnepei a szerb lakosságnak, amelyek a család védszent napjához kötődnek. E nap fontos mozzanata a vízszentelés, amit a pappal végeztetnek el. Az ünnep öröklődik, de nem apáról fiúra száll, hanem a házban lakók öröklik a védőszentet, és ezzel együtt ünnepét is.

A kiállításon látható fotódokumentumok illusztrálják a szerbek kalendáriumi ünnepeinek egy-egy mozzanatát, illetve a szerb templom belsejét, amely többszáz éves ikonosztázaival igazi idegenforgalmi látnivalót kínál a faluba látogatóknak.

A miseruhák a XVIII-XIX. századból származnak, az 50-es évekig viselték ezeket a szerb papok a különféle ünnepeken.

 

Január Február Március Április Május Június
2            
3           Konstantin Ilona cárnő
6 Karácsony       György nap  
7       Gyümölcsoltó b. a.    
8         Búzaföld megszent.  
11            
12   3 püspök        
14            
15   Gyertyaszentelés        
             
19 Vízszentelés K. Szt. János          
21            
22         Szt. Miklós, Marhaszentelés  
             
27 Szí. Száva püspök          

 

           

A naptári ünnepekhez fűződő népszokások (mozgó ünnepek)

 

Július Augusztus Szeptember Október November December
2

 

Illés próféta

 

 

 

 

3

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6

 

 

 

 

 

 

7 Iván nap, Szt. János

 

 

 

 

 

8

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11

 

 

Keresztelő Szt. János

 

 

 

12 Péter, Pál

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

14

 

 

 

Kereszt felmagasztal.

 

 

15

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

19

 

Úr színe változás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

21

 

 

Búcsú

 

Mihály arkangyal Szt. Miklós
22

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

27

 

 

 

Vértanúk

 

 

 

 

 

 

 

 

 

GAZDÁLKODÁS ÉS ÉLETMÓD A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

(VII-VIII. terem)

A századfoduló és a két világháború közötti időszak gazdasági és kulturális életét mutatjuk be ebben a teremben tematikusan.

Százhalombattán a megélhetés fő forrását a mezőgazdaság, a kézművesipar, a halászat, az ipar (tégla- és malomipar) és a kereskedelem biztosította.

A halászat a XVIII. században honosodott meg Százhalombattán. A meder tulajdonságai (sóderos) miatt a battai Duna-szakasz nem tartozott a legjobb halasvizek közé.

Az 1828-as összeírásban halászt nem említenek Battán, de ez még nem jelenti azt, hogy a víz közelében élő lakosság nem fogta meg házi szükségletre a halat. Az 1888: XIX. t.c, (a halászati törvény) szentesítette az évszázadok alatt kialakult gyakorlatot, miszerint a halászati jog a parti birtokost illeti meg. Előírta, hogy a jogtulajdonosoknak halászati társulatot kell létrehozniuk, hogy vízterületeiket okszerűen hasznosíthassák. Ennek értemében alakult meg 1896-ban az Érd-Dunaegyházi Halászati Társulat. Székhelye Adony volt, jogtulajdonosai pedig Szigetszentmiklós, Tököl birtokosai, a Beliczay család.

A vízterületet hat üzemszakaszra osztották, Százhalombatta az I. szakaszhoz tartozott, amely Érd felső határától, Százhalombatta alsó határáig terjedt, és 1414 n. ölnyi vízterülettel bírt. A társulat árveréseken adta bérbe a szakaszt, amit 1905-től 40 éven keresztül - a szövetkezet megalakulásáig - a Kácser család bérelt. Kácser Mihály (1867-1943) volt az első, aki egy Ráczik nevű bérlőnél tanulta meg a halászatot. Általában gyermekkorban kezdték el kitanulni a mesterséget, de voltak olyanok is, akik az iskola elvégzése után szegődtek el halásznak, és voltak, akik csak 18-20 évesen.

A halászbérlő úgynevezett nagyhalászatot folytatott, ami alatt legalább három ember által kezelt hálókkal folytatott halászat értendő. Százhalombattán ezek a hálók a kecsege- és balinhálók voltak. Minden más eszköz a kisszerszámok közé számított.

Öregháló az állandó kiállításon
 
Halászati kisszerszámok, kiállítás részlet

A hálók és a hozzájuk szükséges segédeszközök (ladik, bárka) biztosítása a bérlőt, esetünkben Kácser Mihályt terhelte. Általában két halászbandát állítottak ki, négy-négy fővel. A banda tagjai részért dolgoztak, a heti zsákmányt 8 egyenlő részre osztották.

A bérlő a Társulat engedélye nélkül albérletbe nem adhatta a vizet, de kishalászoknak területi engedélyt, horgászoknak jegyet adhatott.

A halászat módszereit, eszközeit alapvetően a fogandó hal fajtája, a meder tulajdonságai, az évszakok és a napszakok határozták meg. Az erős sodrású részeknél a halak hálóval való bekerítésén alapuló módszert, a kerítőhalászatot alkalmazták. Eszköze a kerítőháló, húzóháló, nagyháló, öregháló néven ismert. Ezt mindig négy ember kezelte, mindenkinek megvolt a maga feladata. A legfiatalabb, így általában a leggyöngébb is, a kranclis, az első evezős volt. A középevezős, a pöckös, az inat (ólomsínt) húzta. A hálómester, aki a halászatot vezette, és kivetette a hálót. Végül a laptáros, a legerősebb, aki farhámmal tartotta a parton a háló egyik végét, míg a többiek a ladikból félkörívben vetették a vízbe, majd a kijáró végét a csónakkal húzták, a hal bekerítése után ugyanarra a partra, ahol a laptáros állt. A háló nem keveredhetett össze, amikor nagy ívben a vízbe eresztették. A parton álló laptárostól függött az, hogy hogyan csapódik ki a háló a partra.

Magas vízállásnál kerítőhálóval nem lehetett halászni, mert nincs lapos part, ahova a hálót kiszedhetik, ilyenkor a kecsegehálót vették igénybe, amely felül parás (parafás), alul ólmos, vékony fonálból kötött tükrösháló. Ezzel általában két ladikról dolgoztak. Egymás mellé álltak, a háló egyik felét az egyik, másik felét a másik ladikba szedték, a halak a tükörszemekben akadtak fenn.

Laptáros munka közben (archív felvétel)

A kisszerszámos halászat eszköze volt a sleppzsák, mely 10 m átmérőjű köralakú háló, körben ólomsúlyzással. Kora tavasszal és ősszel használták. A csónakból vontatták a vízfolyás irányában. A háló egyik körszelete a csónak két végéhez volt kifeszítve. Az ólomsín végig boronálta a meder alját, felzavarva az ott megbúvó halakat. A vontatás után az egész ólomsínt leengették, melynek körbefutó zsákjában fennakadtak a halak. Használták a varsát is, de ritkán. Ez fémkarikákkal merevített hálóból készült, és általában 5-6 karikásra kötötték. A csúcsban végződő, henger alakú háló darabhoz egy hosszú, egyenes háló darab tartozott, ez a "szárnya", ez vezeti be a halat. Estefelé tették le úgy, hogy a két végét egy-egy karóhoz kötötték, ilymódon a szája befelé nézett, és korán reggel szedték fel. Jobban kedvelték a fenékhorgot, a sleppzsákot és a millinget. A háló készítéséhez szükséges eszközöket a halászok maguk készítették. A mérce egy hosszúkás, vékony, csiszolt falapocska, melynek szélességétől függött a szem mérete. A szákoknál 1,5-2 cm, a tükrös hálóknál pedig 20-30 cm is volt a szemek nagysága. A hálókötőtűt bodzafából készítették, hogy a nyele elég rugalmas legyen. Erre tekerték fel a fonalat úgy, hogy egyszer az egyik oldalról, aztán a másik oldalról fűzték. Ez biztosította, hogy a fonalat folyamatosan lehessen vezetni a háló készítésekor és javításakor is. A fonal a nők által megfont kenderből készült.

A halászok főként éjszaka jártak el halászni, ezért a falu alatti partszakaszon nádkunyhót, később az 1920-as években téglából épült cseréptetős kamrát építettek, ahol a szerszámokat, köteleket, csizmákat tartották. Ha éjszaka közepén értek vissza, hogy ne zavarják a családot, reggelig aludtak.

1945-ben a 6700/1945. ME törvényerejű rendelet a természetes vizek használati jogát állami tulajdonba vette, a Halászati Társulatot feloszlatta, az eddigi bérleteket megszüntette, a vizeket hasznosításra az újonnan alakított bérlő szövetkezeteknek adta át. A százhalombattai dunai szakasz székhelye Ercsiben a Ságvári HTSZ lett. A szövetkezet elnökének Kácser Mihály egyik halászát, Hajdú Józsefet nevezték ki, később egy másik halász, Dubecz József vette át a tisztséget, és viselte tizenöt évig. A községből az alábbiak kaptak halászati igazolást: ifj. Kácser Mihály, ifj. Hruber Lajos, Bugyinka Lajos, Hajdú József, Dubecz László és Dubecz Mihály.

Háború előtti szobabelső, részlet a kiállításból

1974-ben épült fel a TEHAG (Temperáltvizű Halszaporító Gazdaság). A Hőerőmű hulladékhőjét hasznosító gazdaságban az ivadékszaporításon és előnevelésen kívül fajtakísérleteket is folytattak, illetve folytatnak. A legnagyobb publicitást a viza és a kecsege keresztezésével, a "vicsege" kitenyésztése kapta.

A halászaton kívül a megélhetést a mezőgazdaság és az ipar biztosította. A falu lakóinak jelentős része mezőgazdasági munkás, arató vagy cseléd volt. A szántóföldi növényeken (kukorica, búza stb.) kívül szőlőt és hagymát is termeltek, amit a piacokon vagy csere útján értékesítettek. 1908-ban alakult meg a Hangya Fogyasztási, Értékesítő, Beszerző Szövetkezet, amely vegyeskereskedésű üzletet és vendéglőt épített. A faluban ebben az évben három magánkereskedő, egy mészáros és egy kocsmáros volt.

A község 1911-ben kapcsolódott be az ország közlekedési hálózatába, ekkor épült meg a Budapest-Eszék vasútvonal. Ezzel fellendült a kereskedelem, jobb lett az ellátás, a parasztok piacozni jártak, és megnőtt az ingázók száma is. 1920-ban jött létre a Tejszövetkezet, 1921-ben pedig a Hitelszövetkezet. A két világháború között a lakosság igen nehéz anyagi körülmények között élt. 1931-32-ben 490 volt az ellátottak száma, és a falu 3000 hold területéből 2300 holdon három földbirtokos osztozott. A törpebirtokosok 2-6 hold területen gazdálkodtak, de emellett máshol is munkát kellett vállalniuk megélhetésük érdekében (uradalomban, fővárosban... stb.).

A faluban sokáig az egyetlen ipari munkalehetőséget az 1893-ban Freiberger Dávid által alapított Téglagyár biztosította, amely 1911ben részvénytársasággá alakult. Évente 8-10 millió téglát gyártottak itt áprilistól októberig. A helyi kisipart 1-2 cipész, kádár, kovács és néhány kőműves képviselte.

Cséplés a szérűn a két világháború között

 

Elemi iskola 1822-től működött a faluban, de csak kevesen végezték el a hat osztályt. A művelődésre, szórakozásra vágyó ifjúság 1921-ben megalakította az Ifjúság és Testedző Egyletet. A hangsúly a sporton, a futballon volt, de akik ebben nem jeleskedtek, azok az ifjúsági egyletet továbbfejlesztve hozzákezdtek színdarabok játszásához, pedagógus segítségével. Az egyleten belül működött még a Leányegylet, Legényegylet, Dalárda, Varrókör. Az egyletnek több mint száz tagja volt, mindenkit bevettek, aki erkölcsileg feddhetetlen volt. A fiatalok nagyon vágytak arra, hogy saját helyiségük legyen, ezért megvettek egy nádfedeles házat, amelyben 1938-ig működött az egylet.

A műkedvelő előadások betanításával Zenelkó Etel (Tutus néni) kezdett el először foglalkozni. Kezdetben az év jeles ünnepein tartottak előadásokat, amelyeken belépődíjat szedtek. A bevételt félretették és megpróbáltak mindent saját ügyességükkel, szorgalmukkal és a lehető legkevesebb pénzkiadással megoldani. Egy 1932-es műkedvelők számára készült kiadvány a következőket írja: "Az oktatásnevelésnek is szolgálatába állítható, mert bizonyára maradandóbb benyomásokat hagy mint egy bármilyen népszerű erkölcsi fejtegetés." Az előadásokon népszínműveket adtak elő, és igyekeztek olyanokat válogatni, amelyben nóta is szerepel.

Cipészműhely a két világháború között, részlet a kiállításból

 

1939. januárjában az Egylet megvette a Mattaféle pusztán lévő malmot, az évek során összegyűjtött pénzből. Erre azért volt szükség, mert a fiatalok egy saját kultúrházat szerettek volna építeni. A malom anyagából társadalmi munkában ezt fel is építették, a mai óvárosi mozi épületét.

Csoportkép a színjátszókörről, a falu kocsmája előtt (archív felvétel)

A harmincas és negyvenes években új színként jelent meg 1938-ban a magyar katolicizmus legjelentősebb paraszttömörülése, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, röviden KALOT. A százhalombattai fiatalok Bakodi Ernő plébános irányításával alakították meg a KALOT helyi szervezetét. 1941. november 1-én jegyezték be a Fejér megyei Egyesületi Törzskönyvbe, 912-es sorszám alatt 1946-ig működött.

Háború előtti konyha, részlet a kiállításból

A NAGY FORDULAT: IPAROSÍTÁS, VÁROSSÁ FEJLŐDÉS

(VIII. terem)

Százhalombatta legújabbkori történetében a 60-as, 70-es évek dinamikus fejlődése hozta a legnagyobb változást. Kormányszintű rendelet határozott egy hőerőmű és egy kőolajfinomító telepítéséről. Döntő cél a fogyasztói energiaigények kielégítése volt, ezért került mindkét üzem a főváros közelébe. A két nagy beruházás egy időben, egymással párhuzamosan történt, két ütemben.

Elsőként a Dunamenti Hőerőmű Vállalat (DHV) építése kezdődött meg, két szakaszban. Az első 1960-68-ig tartott, a második 1970-76-ig. A DHV 1962-ben lett önálló vállalat, 750 embert foglalkoztatott, akik a villamosenergia-ipar más területéről hozták szakmai tapasztalataikat.

A másik nagyipari létesítmémy a Dunai Kőolajfinomító Vállalat (DKV) építése szintén a hatvanas években kezdődött meg. Itt három nagy beruházási szakaszt lehet megkülönböztetni. 1962-71-ig 15 termelőüzem épült fel.

1968-77-ig öt új technológiai üzemegységgel bővítették a vállalatot, mivel megnőtt a lakosság igénye az energiahordozók iránt. 1975-80-ig öt új technológiai üzem létesült. A nyersolaj-feldolgozás mennyisége folyamatosan növekedett. A kezdeti 3 millió tonna az 1978-79-80 második nyersolaj-árrobbanást követően 7 millió tonna körüli értékben állandósult. 1985-86-ban száz új terméket gyártottak. 1988-ra már háromszázat termeltek, melynek 20 százaléka került exportra, miközben szigorodtak a műszaki elvárások, a környezetvédelmi előírások. Az újabb beruházások a gazdaságosság, az energiatakarékosság és a környezetvédelem jegyében születtek: háromfázisú centrifugák, fáklyagáz, füstgázhasznosítók épültek.

Az 1992-es év legnagyobb jelentőségű fejlesztésének ítélte a zsűri a MOL Rt. százhalombattai folyamatos katalizátor-regenerálású Benzinreformáló IV. üzemét. Világszínvonalú, Kelet-Európában egyedülálló, nemzetközileg elismert létesítmény készült el, melynek révén a hazai motorbenzin termékszerkezet korszerűsödött, a globális levegőszennyezettség csökkent.

Dunamenti Hőerőmű

Mindkét vállalat a KISZ védnökségével épült, fiatalok ezrei vettek részt a munkában.

A Dunai Kőolajipari Vállalat 1992-ben a Magyar Olajipari Részvénytársaság vezetése alá került, és Dunai Finomító néven üzemel tovább.

A DHV és a DKV technológiai kapcsolatban állnak egymással. Az erőmű látja el a finomítót villamosenergiával, gőzzel, hűtővízzel, míg a kőolajfinomítóból gurdon (a kőolaj utolsó lepárlási származéka) és egyéb fűtőolajak érkeznek az erőműbe.

A 70-es évek közepétől az olaj megváltozott piaci ára új helyzetet teremtett. Előtérbe kerültek ismét a széntüzelésű erőművek, amelyek kapacitásuk felső határán termeltek. Az új energiapolitika kisebb, 100-150 MW teljesítményű kombinált ciklusú gázturbinákkal számol. 1989-ben döntés született, hogy a rekonstrukció helyett két gázturbinából, a hozzátartozó két hőhasznosító kazánból és egy kondenzációs gőzturbinából álló közel 380 MW villamosteljesítmény és 430 MW hőteljesítmény leadására képes kombinált ciklusú gázgőz körfolyamatú egység létesüljön.

A DHV (ma Dunamenti Erőmű Rt.) 2015 MW beépített teljesítményével a magyar energiarendszer legnagyobb teljesítményű egysége. A település arculatára e fenti két nagyüzem erősen rányomta bélyegét.

Az a folyamat, mellyel létrehozták itt a hazai villamosenergia termelésének és a nagyiparnak a bázisát, együttjárt a település rohamos fejlődésével. A munkaerő letelepítésének céljából elindították a lakásépítési programot. Az állami bérlakások mellett a 60-as évek végére sorra adták át a lakossági igényeket szolgáló létesítményeket, többek között óvodát, iskolát, mentőállomást, ABC áruházat... stb. Közel tízéves dinamikus fejlődés eredményeként napirendre került a község várossá szerveződésének kérdése. Ennek eredményeként 1970. április 4-én Százhalombattát várossá nyilvánították.

Az ezt követő években felgyorsult az urbanizációs folyamat, fejlődött a közoktatás, a kulturális, egészségügyi hálózat, valamint a település közműhálózata. A 80-as évek második felére a lakosság száma elérte a 18 ezer főt. A jövő feladata az üzlethálózat bővítése, a környezetvédelem és a városkép szebbé tétele, hogy az itt élőknek ne csak lakóhelyéül, hanem otthonául is szolgáljon ez a város.

Dunai Finomító (részlet)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet