Előző fejezet Következő fejezet

BARTA LÁSZLÓ

SZENTES A REFORMKORBAN (1832-1848)

 

I. AZ ÖRÖKVÁLTSÁG (1836-1837)1

1. AZ ELŐZMÉNYEK

A szentesi örökváltsági szerződés jól illeszkedik azoknak a szerződéseknek a sorába, amelyeket „korai örökváltság-szerződések" néven ismer a szakirodalom. Szentes mezőváros lakói 1836-ban kötötték meg örökváltsági szerződésüket földesuraikkal, a három Károlyi gróffal. Az 1836. évi szerződést pótszerződés követte, amely részben megszakította a város és a földesurak feudális kapcsolatát.

Az 1832-36. évi országgyűlésen a liberális ellenzék a jobbágytelkek haszonvételét akarta a jobbágy szabad rendelkezésére bocsátani, s ebből kiindulva megvalósítani a polgári átalakulás legalapvetőbb feltételét: a jobbágy „bírhatási jogának" kimondását és a jobbágyfelszabadítást önkéntes örökváltság útján. A követek felszólalásaiból és a nádor jelentéséből kiderült, hogy Magyarországon a törvény engedélye nélkül is kötöttek már örökváltsági szerződéseket, s bár ezek jogilag megtámadhatók voltak, az országos hatóságok per esetén mindig a jobbágyság mellé álltak. A már megkötött szerződések a feudális alkotmány adta lehetőségekből nőttek ki: zálogszerződések, magánjogi egyezségek, nemesekkel kötött kontraktusok voltak. A szerződő felek - törvényes rendezés nem lévén - kerülőutakat kerestek.

Az országgyűlés előtt, a követi utasítások megfogalmazásakor az úrbéres ügyekkel foglalkozó csongrádi küldöttség azt javasolta:

A földesúr ne tagadhassa meg az úrbéres telek eladásához való hozzájárulását. Ne korlátozzák a megvehető telkek számát. Engedélyezzék az örökváltságot és a jobbágyi tulajdonjogot. A kilenced megváltását meg kell engedni.
A robotnak csak az egyik felét kelljen teljesíteni, a másik fele legyen megváltható.
A kisebb dézsma és a hosszú fuvar szűnjék meg. A tégla- és cserépégetés szabadon folyhasson.

Érdemes a küldöttség véleményének az örökváltságról szóló pontját idézni, minthogy ez a megye nemességének állásfoglalása, s ilyenformán a magyar uralkodó osztály Csongrád megyei vezető rétege többségének a kérdésben elfoglalt álláspontját rögzíti:

„Minthogy azonban egyrészről a földesurat az urbariális telkek tulajdonárul való szoros lemondásra sarkalatos törvényeinknél fogva kényszeríteni nem lehet, más részről pedig a jobbágy sorsa avval volna kiváltképpen a jelen időkre nézve terhes, hogy urbariális telkek tulajdonának megszerezhetésétől egészen elzárattatik, nem csak az látszattatik megállapítandónak lenni, hogy az urbariális tartozások eránt a jobbágy földesurával örökös kötésre léphessen, hanem az is, hogy a földesúr megegyezésével, ugyan az urbariális teleknek tulajdona is az egyességre lépő jobbágyra szállhasson."

A megye véleményének ez a fő pontja tehát a szabad polgári tulajdon örökváltság útján való megteremtését célozza.

A pozsonyi országgyűlésre küldött követek, a konzervatív Bene József és a liberális Klauzál Gábor tehát félreérthetetlenül haladó úrbéres utasítással érkeztek meg. Klauzál 1833. július 23-án mondott beszédében még a jobbágytelkek haszonvételének szabad adásvétele mellett foglalt állást. 1833. szeptember 4-én már „arra voksol, hogy a jobbágyok, földesuraikkal megegyezvén, telkeiknek tulajdonát is megvehessék."

A Károlyiak 1824-ben Nyíregyházával már kötöttek örökváltsági szerződést, a Károlyi-uradalom Csongrád megyei városai közül Szentes szintén elérkezettnek látta az időt az egyre terhesebb feudális függés lerázására.

Károlyi Lajos gróf mint Csongrád megye, Károlyi György gróf pedig mint Szatmár megye adminisztrátora részt vett a megye, valamint az ország politikai életében is. Lajos konzervatív, György liberális szellemű főúr volt. Pártállásuktól függetlenül tisztába voltak vele, hogy az örökváltsági törvény rövid időn belül megszületik, s ugyanakkor a megváltás módozatait és a megváltási összeget is előreláthatólag törvény fogja szabályozni. Érdekükben állott tehát, hogy az örökváltsági szerződés megkötésével megelőzzék a következő országgyűlés esetleges olyan rendelkezését, amely lehetetlenné tenné tetszés szerinti feltételek megállapítását.

A liberális ellenzék országos és megyei állásfoglalása az önkéntes örökváltság ügyében, a szentesiek anyagi és erkölcsi ereje és a földesurak hajlandósága - erre a hármas pillérre épült a szentesi örökváltság.

Érdemes néhány pillantást vetnünk a város anyagi és társadalmi viszonyaira az örökváltsági szerződést közvetlenül megelőző időben. 1836-ban volt Szentesen: ház 2301, úrbéres telek 554 4/8, jobbágyi használatban 515 3/8, nemesi használatban 39 1/8. Az úrbéres telkeken kívül volt még 1000 hold kaszáló (687,5 kh, 395,63 ha) és 1000 hold szőlő. A község árendálta a grófoktól a gógányi és felsővadasi veteményeskerteket, s ezeket kiadta a gazdáknak négyszögölét 12 krajcárért.

Szentes lakosságának állatállományáról nagy eltérést mutató adatokat találunk. Az adóösszeírás szerint Szentes úrbéres adózás alá eső állatállománya 1836-37-ben a következő volt: 1509 szarvasmarha, 1997 ló, 464 sertés, 8413 juh. A szarvasmarhákra és juhokra vonatkozó adatokat megbízhatóan tartalmazza a saját használatra készült jegyzőkönyv, amely szerint Szentesen 32 664 juh volt, és 4535 ökör legelt a város legelőm.

A lakosság foglalkozása szerint így oszlott meg: úrbéres telken gazdálkodott 606, ebből adófizető jobbágy 492, özvegy, öreg, nyomorék stb. 40, nemes 74, házas zsellér 1013, házatlan zsellér 941, iparos 384, kereskedő 33.

Az úrbéres földeken gazdálkodó lakosság birtok szerinti megoszlása: egész- vagy több telkes 201, ebből egy telkes 168, két telkes 31, három telkes 2, fél telkes 322, negyedtelkes 83.

A gabonatermesztésnek kitűnő feltételei voltak. A szentesi határt kiváló minősége miatt méltán sorolták az első osztályú földek közé. A korszerűtlen gazdálkodás miatt azonban a föld termékenysége csak közepes volt. Feltűnően nagy a malmok száma 1836-ban: szárazmalom 44, vízimalom 31, olajmalom 4, szélmalom 2. A szőlőművelés 1000 holdon folyt Hékéden és a Berekben. Az évi szőlődézsma 1320 forint volt. A megye ösztönzésére a lakosság kisebb része foglalkozott selyemhernyó-tenyésztéssel is. A városnak erre a célra két epreskertje volt.

Az adatokból az is kiderül, hogy a földesgazdák a gabonatermesztés mellett inkább a jobban jövedelmező és kevésbé munkaigényes állattenyésztéssel foglalkoztak. A község négy legelőjén, a közös legelőn és az árendált legelőkön barmok ezrei legeltek. Az igás ökröket különválasztották a tehenektől, borjaktól. Ugyanígy a lóállomány javát is elkülönítették, és külön ménesben tartották. Különösen a juhtenyésztés divatozott: egy-egy nagygazdának 2-300 juha is volt. A hizlalt állatokat vásárokon értékesítették. Szentesnek ebben az időben évente három országos vására volt. A sertéstenyésztés csekély volt: csak házi szükségletre hizlaltak.

A gazdálkodás alapvető formája és kerete az úrbéres paraszti birtok volt. A telkes gazdák harmada egy egész vagy több telken gazdálkodott. A legtekintélyesebb gazdák is csak egy-két szolgát (bérest, cselédet) tartottak; ezek látták el az állatokat, és végezték a ház körüli teendőket. Idénymunka idején a gazda a zsellérek közül bérmunkásokat fogadott; ők végezték a szántást, vetést, aratást, cséplést, behordást, vagy gazdájuk helyett robotra mentek a majorsági földekre. Megtörtént, hogy az uradalom egy telkes jobbágyra 30-40 gyalogrobotot vetett ki munkacsúcs idején egy hétre. Az egész- vagy több telkes jobbágy már inkább irányítója, mint kétkezi dolgozója volt gazdaságának. Az irányítás mellett legfőbb gondja a termés és az állatok értékesítése volt.

Az úrbéres telken kívül a módos gazdáknak számos állatuk, némi szőlejük, esetleg malmuk is volt, sőt másoktól vagy a várostól földeket béreltek. Példaként álljon itt Szentes egyik leggazdagabb jobbágyának a vagyona 1836-ban: Jurenák Józsefnek volt 5 szolgája, 48 szarvasmarhája, 22 lova, 10 sertése, 200 juha, 2 5/8 telek szántója (58,6 kh, 337 ha), 1 kapás szőleje (91,66 -öl, 330 m2) és 6 malma.

Szentes vagyonos rétege tehát olyan nagygazdákból állott, akiknek elsőrendű érdeke volt a szolgáltatásoktól örökre megszabadulni, hogy birtokaik és egyéb vagyonuk gyümölcseit korlátozás nélkül hasznosíthassák és élvezhessék. A kisebb birtokú - fél- vagy negyedtelkes -jobbágyoknak kisebb volt az állatállományuk is. Földjüket általában családjukkal művelték meg.

A zsellérek kategóriája meglehetősen heterogén társadalmi réteget jelöl. Az 1836-37. évi adóösszeírás közéjük számítja a 384 iparost és a 33 kereskedő egy részét is. Kívülük több mint 200 zsellér szőlőtulajdonos is volt, néhányan pedig kocsmák, mészárszékek stb. haszonbérlői voltak. Nagyobb részüknek saját háza és töredéktelke volt. Földjük, állataik és egyéb vagyonuk révén biztos megélhetésük volt. A házatlan zsellérek között is voltak kereskedők és haszonbérlők; ezek részben zsidók voltak. Így a zsellér kategóriába sorolt lakosságnak valójában csak kisebb része volt vagyontalan. Ezek közé sorolhatjuk a telkes gazdák háztartásában és birtokain dolgozó és lakó béreseket, cselédeket, szolgákat. A háztalan zsellérség az örökváltságtól csak kétes lehetőséget várhatott: a szabad birtokvásárlás jogát a város határán belül.

Az évről évre szaporodó iparosok főleg mezőgazdasággal kapcsolatos ipart űztek. Fazekasok, szűrszabók, takácsok, csizmadiák, bognárok, kovácsok voltak a legtöbben. Céhekbe tömörülve folytatták mesterségüket. Közülük a jobb módúaknak bérelt szántóföldjük és szőlejük is volt. Nagy számuk a gyarapodó város igényeinek növekedését bizonyítja.

Kereskedő kevés volt a városban, mert a kisiparosok és a lakosság közt közvetítésre alig volt szükség. A néhány nagykereskedő dohánnyal, bőrrel, gyapjúval, gabonával és élőállattal kereskedett: felvásárolta és elvitte az árut a távolabbi piacokra és vásárokra, üzleti ügyeikről keveset tudunk.

Külön említést érdemelnek az árendások, akik a királyi és földesúri haszonvételeket bérelték a földesúrtól, majd az örökváltság után a várostól. A tehetősebbje többnyire zsidó vagy görög származású volt. Bérelték a mészárszékeket, a vendéglőket, korcsmákat (38 volt belőlük!), a halászatot, a téglászatot, a serfőzést, a tiszai, körösi és kurcai réveket, a katonatartást, legelőket, kaszálókat, szántókat, kerteket, a vásárokat, a piacokat stb.

Az elmondottakból kiderül, hogy a szentesi szerződéses jobbágyság társadalmának vezető rétege a jómódú telkes jobbágyság volt, amely félszabad állapotát és foglalkozását tekintve joggal nevezhető cívisnek. Ebben a paraszti-polgári társadalomban az úrbéres telken gazdálkodó nemesség sem alkotott egészen különálló réteget. Többségük az örökváltsági szerződésig életmódban és gondolkodásban idomult jobbágytársaihoz. A község vezetését elsősorban a nagygazdák intézték. A bírák és a tanács tagjai az ő körükből kerültek ki.

1834-ben Szentesen 74 nemes élt. Úrbéres telken dolgoztak, nemesi jogon nem volt földjük. Összesen 39 1/2 telken gazdálkodtak, tehát földjük átlaga az egy telket sem érte el. Elszórt adatokból arra következtethetünk, hogy főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, de voltak köztük árendások és iparosok is. A földesúri szolgáltatások tekintetében semmiféle előnyt nem élveztek. Fizették a földesúri járandóságokat, és elvégezték a község által kirótt közmunkát is. Érdekeik védelmét a földesúrral vagy a várossal szemben választott hadnagyra bízták. A városi tanácsba nemesi jogon nem kerülhettek be. A bírói székben nemes ember 1837-ig nem ült, de ezt semmilyen statutum nem szabályozta. Az 1830-as évekig nem volt viszály Szentes nemesei és jobbágyai között.

Szentesen a jobbágygazdálkodást nagymértékben az határozta meg, hogy a földesúr milyen szolgáltatásokat követelt természetben és pénzben. 1832-ben a földesúrhoz eljuttatott kérőlevél kiemelte a jobbágytelkek „mostani elhagyott [=elhanyagolt] állapottyát." Az elmaradottság oka az, hogy a gazda a robot miatt nem tud elég munkát fordítani saját birtokának gyümölcsöztető művelésére. Mivel a szentesi jobbágynép jövedelmének fő forrása az állattenyésztés volt, nyilvánvaló, hogy a jobbágyszolgáltatások pénzbeli megváltása alapvető érdekük volt a telkes gazdáknak. Ugyanakkor a kapitalizálódó Károlyi-birtok számára is kedvezőbb volt a pénzszolgáltatás bevezetése.

A földesúrnak, valamint az úrbéres lakosságnak a saját érdekeit előmozdító törekvései az 1832-33-ban kötött szerződéseket megelőző tárgyalásokon és az elkészült szerződésekben találkoztak. Az 1832-ben István gróffal megkötött, 12 évre szóló szerződés részletesen meghatározta a lakosság úrbéres kötelezettségeit. Megengedte a konyhára valók és robot pénzben történő megváltását. Természetesen pénzben követelte a füstpénzt is. Természetben, de előre meghatározott mennyiségben kellett azonban beszolgáltatni a kilencedet, részt kellett venni az uradalmi vadászatokon (3 nap), és kézbesíteni kellett az uraság leveleit - ez utóbbit azonban beszámították a robotba. Részletezve: a konyhára valók megváltása telkenként 52 kr, egy nap gyalogroboté 15 kr, egy nap szekeres roboté 30 kr, egy hosszú fuvaré 1 frt, füstpénz 1 frt. A gabonakilenced mértéke telkenként: 12 véka búza (300 kg), 12 véka árpa (200 kg), 8 véka zab (120 kg). A különféle szolgáltatások összehasonlításából kitűnik, hogy az uradalom a legsúlyosabb kötelezettség, a robot megváltásának engedélyezésével jelentős munkaerőt szabadított fel. Ugyanakkor azonban a gabonakilencednek - ha csak átlagos mennyiségű is -természetben való szedése szintén gátolta a parasztbirtok fejlődését, a pénzgazdálkodás további kibontakozását. A következő évben, 1833-ban megindultak a tárgyalások Károlyi Lajossal és Györggyel is. Ezek eredményeként az Istvánnal 1832-ben kötött megállapodáshoz hasonló szerződések jöttek létre.

A szőlőművelés utáni szolgáltatások rendezése hasonlóan hosszú huzavona eredménye volt. 1832-ben 45 gazda fordult a városi tanácshoz, hogy érje el a grófoknál a szőlődézsma pénzbeni megváltását. A kérvényt 1834-ben megsürgették. A földesurak 3300 forintot követeltek évi váltságként. Az alkudozások eredményeként 1834-ben kötötték meg a tíz évre szóló szerződést; eszerint a szőlődézsmát évi 1320 forintért váltották meg a szentesi szőlősgazdák.

Az úrbéres szolgáltatások mellett közvetlenül kevésbé érezhető, de majdnem olyan súlyos kötelezettséget jelentett a lakosság számára az ún. kisebb királyi haszonvételek fizetése. A királyi haszonvételek eredeti tartalma a gyakorlatban már elhomályosult, beolvadt a földesúri pénztárba fizetendő, jobbágyszolgáltatások címen szedett összegekbe. Szentes 1835-ben a Károlyiaknak ezüst pénzben a következő címeken fizetett árenda fejében:

1. Korcsmáitatás úrbéli borméréssel 6000 forint
2. Kereskedés 400 forint
3. Vásár 400 forint
4. Halászat 400 forint
5. Mészárszék 1000 forint
6. Serház 3000 forint
7. Vám, híd 720 forint
8. 36 sessio föld 3540 forint
9. Malmok 1400 forint
10. Téglászat 1000 forint
11. Szőlőváltság 1320 forint
summa 19 180 forint
12. Az uraságnak fizetett mennyiség
úrbéres láb szerint [robot] 25 633 forint
1662 köböl búza (83 100 kg)
1662 köböl árpa (58 170 kg)
1108 köböl zab (27 770 kg)
4332 köböl élet, összesen
2 ezüst forintjával 8864 forint
Összesen: 53 677 forint

Az említett árendákat a község időnként az uradalom árendásainak fizetette ki. Így pl. 1836-ban a királyi haszonvételeket Majer Lévi bérelte.

A földesúri pénztárba fizetendő szolgáltatások értéke tehát nagy summát tett ki, elérte jobbágytelkenként a 45 forintot. Ez akkor kb. egy ökör ára volt, és Szentesen egy jobbágytelekre átlagban nyolc ökör jutott. Ehhez jött még a haszonvételek összege. Az örökváltsági szerződés megkötésekor ez az összeg szolgált alapul a váltságösszeg megállapításában.

A részletezett úrbéres terhek és haszonvételek mellett szinte eltörpült a püspöki tized. 1832-ben Szentes a püspöki tized megváltásaként egy telek után 40 krajcárt, egy fossor szőlő után 50 krajcárt, egy juh után 2 krajcárt fizetett. A látszólag jelentéktelen báránydézsma azonban 1835-ben összeütközések okozója lett. A szentesi állatállomány tekintélyesebb részét a község szikes legelőin tartott juhnyájak tették ki. 1835-ben 33 120 juh volt Szentesen. A báránydézsmát Szentes a váci püspökség pénztárába évenként kiadott haszonbéres szerződés szerint fizette be, mégpedig a sok évtizedes gyakorlat szerint pénzben. 1818-ban a Károlyiak a haszonbéres levelet a maguk nevére íratták. Összege 920 forint volt. 1835-ben a tanács megtagadta az önkényesen magasra emelt báránydézsmaváltság befizetését, mire az uradalom emberei erőszakkal 600 bárányt szedtek be természetben dézsma címén. Szentes panasszal fordult a helytartótanácshoz. Sok huzavona után végül Szentes pénzben fizette ki a dézsmaváltságot, s ezzel a hónapokig húzódó ügy lezárult. 1836-ban a község az első lehetőséget kihasználva árendába vette a dézsmaváltságot a régi összeg négyszereséért, 4000 forintért.

A földesurakkal kötött utolsó úrbéres szerződések után, mintegy a szentesi jobbágyság helyzetének végső összefoglalásaként idézhetjük Brüneck József jószágigazgató levelét: „Figyelemre kell venni Szentes Mező Várossa Lakossainak tehetősségeket, és más jobbágyok felett a Pallérozódás fellyebb léptsőén való állásokat, kik az idő lelkéhez képest, a földes Uraság java előmozdítása mellett, békés nyugalomban fognak ezen szerződés mellett fennmaradni, mivel úgy láttzik, hogy ezen helyheztetésekben szinte büszkélkednek."

Brüneck következtetése téves: a szentesieket nem elégítette ki az, hogy a jobbágyság országos életszínvonalához képest „a Pallérozódás fellyebb léptsőén állanak." Céljuk a további emelkedés volt.

Az örökváltsági szerződés megkötése előtt a tanács felmérte a város anyagi erejét. A legfontosabb vagyontárgyak természetesen az úrbéres föld mennyisége és az uradalomnak a városban vagy a határban lévő és átadásra kerülő javai voltak. Az 1835-ben kiállított tiszti bizonyítvány szerint: „öszveiratások útmutatása nyomán előttünk tett hiteles jelentésekhez képest ezennel bizonyítjuk: hogy a mondott város belső álladalma: 2301 számú Ház, külső Határja pedig, 56 Holdjával számítva, ehhez mérsékelt elegendő Legelővel 554 4/8 úrbéres telket, szőllője kiterjedtsége 1000 Holdnál többet tégyen..."

Az 1836-ban készült leltár 32 tételben részletezte a község ingatlan vagyonát, beszámítva az örökváltság után a község kezébe kerülő uradalmi ingatlanokat is. A tanács az utóbbiakat bérbe szándékozott adni, s a várható haszonról előzetes kalkulációt készített:

1. Szentlászló 2352 holdas puszta épületekkel, évi árendális haszna 6000 forint
2. Bökényi szénatermő puszta, 900 hold 1800 forint
3. Legelőből kivágandó 10 000 hold árendája 20000 forint
4. Böldi rév évi árendája 1200 forint
5. A város 1000 holdjának jövedelme 2400 forint
Mindösszesen: 31 400 forint

A közpénztár sohasem bővelkedett pénzben. Az örökváltsági tárgyalások idején pedig sohasem volt pozitív a mérleg. 1834 végén már több ezer forintnyi adósság terhelte Szentest. 1835 végére sikerült az egyensúlyt rövid időre megteremteni, s az idézett megyei tiszti bizonyítványba ez került: „annak, hogy valamely hitelező ezen Város Községének kölcsönzött Pénzét Törvényes előrejegyeztetés által előttünk biztosította volna, Jegyző Könyveinkben semmi nyoma, és végre, hogy Lakosai az Úrbéres Korcsmáitatás használatjában is fenlévén: tehetségükre nézve jó állapotban legyenek."

Szentes határában erdő nem lévén, a faizás helyett és mellett a nádlás volt szokásban. A nádló rétek szerződés szerint fel voltak osztva az uradalom a község közt, s az uradalom a község nádasaiból nem vágathatott. A község tulajdonában lévő nádló rétek - Alsórét, Felsőrét -adták a lakosságnak a tetőfedéshez és fűtéshez a nádat. A gyékényt a háziipar is felhasználta. Az uradalom azonban esetenként jogtalanul vágatott a község nádjából is.

Szentes és lakossága anyagi helyzetének felmérése világosan bizonyítja, hogy 1835-36-ban a város vezető rétegének, a telkes gazdáknak anyagi ereje elegendő volt ahhoz, hogy Szentes olyan nagyarányú pénzügyi művelethez foghasson, mint az örökváltsági szerződés megkötése. A parasztgazdaságok útját a racionalizálás felé éppen az úrbéres viszonyok torlaszolták el. Így az anyagi lehetőségek megléte miatt a község már csak a módokat kereste, hogy a kevesek által járt utak közül a legjobbat találja meg.

Az objektív lehetőségek mellett sürgetőleg hatottak azok a hatalmaskodások, amelyeket az uradalom követett el Szentes és lakossága ellen. 1830-ban megtiltották a szőlővel nem rendelkező jobbágyoknak a pálinkafőzést, ugyanakkor eltiltották a jobbágyokat a kisebb cikkekkel való kereskedéstől is. 1832-ben a tiszttartó jelentéktelen ok miatt „hallatlan pirongató szókkal" illette a közönség küldöttségét. Ezekben az években sűrűn ismétlődött a panasz, hogy a grófok marhái százával legelnek a község legelőin. A legsúlyosabb vád a földesúr ellen a többször is megismételt és némely esetben be is bizonyított földfoglalás volt.

Kevésbé voltak bizonyíthatók már ebben az időben a még 1771-ben végrehajtott földméréskor történt visszaélések. A remanenciális földeket azonban 1833-ban is felhasználta az uraság arra, hogy az úrbéres földjéből kibecsült jobbágyot kártalanítsa. Így a jobbágypanaszok szerint mintegy 2000 holdat vett el az úrbéres földekből. Ugyanekkor az uradalom bizonyos helyeken földmérést hajtott végre, s a maradványföldeket előbb betelepítette, majd törvénytelenül allodizálta.

1835. július közepén a gróf elrendelte, hogy a learatott gabonát a dézsmáig érintetlenül kell hagyni. Augusztus elején az uradalom megkezdte a gabonadézsma fejenkénti szedését, holott ez már emberemlékezet óta nem volt szokásban. A tanács mindkét rendelkezés kihirdetését megtagadta mint a „város álladalmával" és szokásával ellenkezőt. A gabonadézsma és a báránydézsma behajtásának új, a lakosságot fokozottabban terhelő és zaklató módszerei és a velük kapcsolatos visszaélések miatt a város annyira elviselhetetlennek érezte a Károlyiak földesúri fennhatóságát, hogy szinte erején felül vállalt kötelezettséget a szabadulás érdekében.

 

2. ÚRBÉRES PER, LEGELŐELKÜLÖNÍTÉS

A szükségességen és lehetőségeken, a város anyagi erején és a földesúri hatalmaskodásokon kívül bizonyos törvényes eljárások kibogozása is sürgette az örökváltsági szerződés megkötését. Az 1816 óta folyó úrbéres per és ezen belül a legelőelkülönítés okozta a legtöbb nézeteltérést az uradalom és a város közt. Az örökváltsági szerződés jórészt ennek a pernek megegyezéssel, törvényes úton való lezárása volt.

Szentes számára létfontosságú volt az úrbéres és a közös legelők ügyének rendezése. A főleg állattenyésztéssel foglalkozó lakosságnak barmai számára egyre nagyobb legelőkre volt szüksége. Az úrbéres állományba az 554 4/8 telek után huszonkét holdjával számítva Szentes csak 12 199 hold úrbéres legelőt kapott. A remanenciális telkek benépesítése után is elmaradt a szántóval járó legelő kiadása, történtek legelőfoglalások is, s a városnak a valóságban létező legelőterülete a szántókhoz arányítva egyre zsugorodott. Végül 1835-36-ban az elvileg és törvényesen meghatározott, az uradalommal közösen használt legelő néhány sessio nagyságúra csökkent. Szentes számára sürgetővé vált a legelőelkülönítés addig, amíg van mit felosztani az uradalom és Szentes közt.

1833-ig a szentesi jobbágyság úrbéres panaszainak elintézését csak az uralkodótól várta. 1833-ban kezdett felfigyelni arra, hogy az országgyűlésen számára életbevágóan fontos ügyeket tárgyalnak, s a megye nemesi közvéleményét is élénken foglalkoztatja az úrbéres probléma megoldása. 1833-ban Szentes már a megyéhez fordult, hogy pótló követi utasításába vegye fel a szentesi legelők ügyét, s mentse meg a várost a károsodástól. 1834-től pedig a helytartótanács utasítására megyei küldöttség vállalta a békítő szerepét a Szentes és a Károlyiak közt. Ez időtől kezdve szinte állandóvá váltak a közvetlen tárgyalások az uradalom és Szentes megbízottai közt. Ezeken a meg-megszakadó tárgyalásokon körvonalazódott sok vita után a legelőelkülönítési szerződés végső szerkezete, s ezeken alakult ki az az álláspont, hogy sem a legelőelkülönítést, sem egyéb úrbéres viszálykodásokat nem lehet megnyugtatóan elintézni az örökváltsági szerződés megkötése nélkül.

Az uradalom részéről 1834-ben merült fel először kimutathatóan a legelőelkülönítés terve. Szentesen éppen ekkor kezdte a város úrbéres ügyeinek intézését kezébe venni Boros Sámuel jegyző, aki járatos volt a feudális jog útvesztőiben, s külön munkálatban mutatta ki a város igényeinek jogosságát. Boros Sámuel előterjesztése valószínűleg helytálló adatokat tartalmazott, azonban állításainak egy részét nem tudta igazolni, az esetleges bekövetkező peres eljárások ezért úgy elhúzódhattak volna, hogy belátható időn belül lehetetlennek látszott a legelőelkülönítés befejezése. Mégis - valószínűleg Boros Sámuel befolyására - a város követelései a továbbiakban is túllépték azt a határt, ameddig a józan ész belátása szerint, a siker reményében el lehetett menni. Emiatt a legelőelkülönítés ügye már a tárgyalások kezdetén megfeneklett. A korán holtpontra jutott ügyet csak egy új és döntően fontos tény felmerülése mozdíthatta el. Ez az új tényező pedig az örökváltság gondolata volt. Ez a legelőelkülönítés kérdését másodrangúvá minősítette, és így könnyebben megoldhatóvá tette.

1835 februárjában Szentes levélben kereste meg a Károlyi uradalmak közös jószágkormányzóját, s előterjesztette a javaslatát. Ezt az előterjesztést az uradalom elutasította ugyan, de a legelőelkülönítés és az örökváltság gondolata ettől kezdve elválaszthatatlanul egybekapcsolódott. 1835. március 4-én a tanács, a nép hangulatát mérlegelve, jegyzőkönyvben fejezte ki azt a meggyőződését, hogy a legelőelkülönítés, mindenfajta úrbéres nézeteltérés és az úrbéres szolgáltatások örökös megváltása egymás nélkül elképzelhetetlen: „Meggyőzettetvén a jelenlévők arról, hogy a Panaszoknak tellyes végső eltörlésére, és a Népnek tökélletes megnyugtatására csupán az úri adózások és szolgáltatásoknak örökös váltsága által lehet eljutni..."

1835 nyarán mindkét fél megváltoztatta álláspontját a legelőelkülönítés kérdésében. A szentesiek lemondtak arról, hogy jogi alapon próbálják megszerezni a közös legelőből igényelt területet. A Károlyiak sem arról beszéltek, hogy mennyit hajlandók a községnek juttatni. Mindkét fél azt a mennyiséget szabta meg, amennyivel véleménye szerint az uradalmat ki lehet elégíteni. A város 100 teljes telek, vagyis 5600 hold terjedelemben javasolta az uradalom részére átadandó legelő nagyságát. Az uradalom ettől kezdve 200 telek nagyságú, vagyis 11 200 hold kiterjedésű legelőt követelt, s emellett végig ki is tartott. A holtpontra jutott ügyet végül Károlyi Lajos gróf mozdította el 1835. szeptember 6-án tanácsülési jegyzőkönyvbe foglalt kijelentésével, „melly szerént a Méltóságos Grófi Nemzetiség ezen jobbágy Községet kifogás nélkül való tellyes kiváltságra kívánja botsájtani."

Ezt a nagy horderejű nyilatkozatot most abból a szempontból kell értékelnünk, hogy milyen hatással volt a legelőelkülönítésre. A személyes szabadság elnyerésének, a Szentesre vonatkozó földesúri kiváltságok, a földesúri joghatóság megszűnésének, a szabad paraszti tulajdon megszerzésének a közeli lehetősége arra késztette Szentes lakóit, hogy az álláspontjukhoz való merev ragaszkodással ne kockáztassák az örökváltság teljes sikerét. A legelőelkülönítés ettől kezdve csak mint az örökváltság egyik része szerepelt. Az uradalmi tisztek 1835. december 11-12-én tartott tanácskozásukon elismerték, hogy a szentesiek igénye a legelőkre nézve jogos, és hogy az uradalom álláspontja bizonyíthatatlan. A megindult örökváltsági tárgyalások miatt azonban azt javasolták, hogy az uradalom ragaszkodjék követeléséhez: 200 sessio legelőt kérjen a határ legjobb részén. Mivel a szentesiek nem akarták kockára tenni a megegyezés lehetőségét, ehhez hozzá is járultak. 1836. január 10-én, az örökváltsági szerződéssel egy időben megkötötték a közös legelőelkülönítéséről szóló szerződést is.

A szerződés értelmében a királysági pusztából a szénási és a szarvasi határ mentén egy tagban, a minőségre való tekintet nélkül, 11 200 hold legelőt (7700 kh, 4431 ha) vágtak ki az uradalom számára. (Ez ma Terehalom, Józsefszállás és Disznóhalom néven ismeretes.) A szerződést a megye felküldte a helytartótanácshoz; onnan a kialakult ügymenet során a magyar kancelláriához, majd az államtanácshoz került. A királyi jóváhagyás 1836. szeptember 11-én érkezett meg. Ezzel Szentes egyik problémája megoldódott.

 

3. AZ ÖRÖKVÁLTSÁGI SZERZŐDÉS

Az 1832-36. évi országgyűlés ellenzéki követei meggyőző erővel bizonyították be a feudális termelési mód korszerűtlenségét, s a válságból kivezető útként az örökváltságot jelölték meg. A korábban örökváltsági szerződést kötött városok és falvak felvirágzása is azt bizonyította, hogy a mezőgazdaság fejlődésének egyik alapvető feltétele a szabad paraszti birtok. Ugyanakkor a nyugati mintákat szem előtt tartó, de a hazai viszonyokra szabott Széchenyi-tételek a nagybirtok racionalizálását attól tették függővé, hogy sikerül-e az elmaradott, robotmunkára épült hűbéri nagybirtokból bérmunkán alapuló tőkés nagyüzemet létrehozni. Ezek pedig végső soron szerves alkotórészei az ország elsőrendű politikai feladatának: az érdekegyesítéssel megvalósítandó független, polgári nemzetállam kérdésének.

Szentes a legelőelkülönítési tárgyalások során a feudális szolgáltatások örökös megváltásaként 1835 februárjában felajánlott az uradalomnak minden jobbágytelekből 4, összesen tehát 2742 holdat. A javaslatot Lajos gróf mereven elutasította, azt is, amely szerint Szentes átenged a Károlyiaknak legelőelkülönítés és örökváltság címén 12 500 holdat. Erre a szentesiek azonnal kérték Károlyi Lajost, hogy közölje Szentessel kívánságait. Lajos gróf, aki testvérei nevében is vezette a tárgyalásokat, még 1835 márciusában összehívta jószágkormányzóik tanácsát. Ezen az értekezleten elvi döntés születhetett az örökváltságról, mert az uradalom viselkedése a továbbiakban feltűnően taktikázóvá vált. Ettől kezdve a tárgyalások Brüneck József jószágkormányzó és Gosztonyi Sándor uradalmi ügyész, illetve a város képviselői között állandóan folytak.

Ezzel egy időben az örökváltság lehetőségét tagadó, kósza hírek kaptak lábra. E hírek forrását keresve a szálak az uradalmi cselédekhez, sőt az uradalmi ügyészséghez vezettek, mögöttük pedig nem volt nehéz felismerni a földesurak meghúzódó alakját. A várost nyugtalanította ez a taktikai szempontból ravaszul elindított szóbeszéd, és siettek felkeresni a grófokat. Károlyi Lajos Pozsonyban tartózkodott, s a város részéről kiküldött Boros Sámuelnek és Farkas Sándornak megnyugtató választ adott. A Derekegyházán tartózkodó Károlyi György is megnyugtatta a szentesi küldöttséget, sőt a váltsági összegről is elvi kijelentést tett. Eszerint a földesurak olyan váltsági összegre tartanak igényt, amely kárpótolja őket az elveszett haszonvételekért. Ugyanakkor megígérte, hogy a tárgyalások Szentes teljhatalmú képviselőivel december 6-án megindulhatnak. December 7-ig azonban semmiféle értesítés nem érkezett, s végül a város 1835. december 14-én írásban terjesztette elő javaslatát az örökváltsági szerződésre vonatkozóan. Az uradalom azonnal fölvette a tárgyalások fonalát, és már másnap elküldte válaszát, de ez - nyilvánvalóan szándékosan - mellőzte a fő kérdést. Számos levélváltás és tárgyalás után 1836. január l-jén kelt az uradalom legalaposabb és legrészletesebb tervezete. Ez lett az örökváltsági szerződés tényleges alapja. Az uradalom követel az úrbéres terhek megváltásáért 875 000, a királyi és úri haszonvételekért 325 000, vagyis összesen 1 200 000 forintot; épületek, telkek, elszórt majorsági földek, vámok stb. fejében még pénzt, legelőelkülönítés címén 200 sessio legelőt.

A minden részletre kiterjedő konkrét javaslatok erejével az ura­dalom ragadta kezébe a váltsági tárgyalások irányítását, s elérkezettnek látta az időt az ügy lezárására. 1836. január 6-án egynapos gondolkodási időre ultimátumot juttatott el Szentesre, amely lényegében megismételte a január elsejei javaslatokat. Az örökváltsági szerződés végleges szövege ennek alapján napok alatt elkészült, és 1836. január 10-én megtörtént a szerződés megkötése a földesurak teljhatalmú megbízottai és Szentes vezetői közt.

A nagyfontosságú okmány tartalmilag és formailag általában egyezik a korabeli örökváltsági szerződésekkel. A szerződés leszögezi:

  1. A község kérésére a földesurak átadják a törvényhatóságot; a külső és belső telkeket; az uradalmi épületeket; mindezek jövedelmeit; mindenféle földesúri és királyi haszonvételeket; a birtoklással járó kötelességeket. (Megjegyzi azonban, hogy a közlegelő elkülönítése címén az uradalom tulajdonába kerül 11 200 hold legelő Királyságon egy tagban, ugyanitt egy tagban a szentlászlói majorságért járó másfélannyi föld, a bökényi uradalmi pusztáért ugyanannyi föld szintén Királyságon egy tagban.)
  2. A földesúri törvényhatóság megszűnik.
  3. Az érvényben lévő haszonbéres szerződések lejártukig érvényben maradnak, de a fő haszonbérlő a község.
  4. A grófok szavatosságot vállalnak a község tulajdonjogát támadókkal szemben.
  5. A község fizet a felszabadításért 1 375 072 forint 47 krajcárt konvenciós ezüst pénzben és 1000 szimpla császári aranyat, valamint a római katolikus egyháznak a patronálási összeg tőkéjeként 6630 forintot. Fizetési feltételek: az aláíráskor azonnal 30 000 forintot, 1836. június 1-re (a 30.000 forint beszámításával) 903 215 forint 11 1/3 krajcárt és 1000 aranyat, 1837. január 1-re 453 857 forint 35 2/3 krajcárt fizet a község kamatmentesen. 50 000 forintnál nagyobb összeget az uradalmi pénztár előbb is köteles átvenni.
  6. A kétharmad rész összeg határidőre történő befizetésekor a grófok hiteles helyen érvényesítik a szerződést, és átadják a községnek a szerződésben foglalt javakat. Ha a fizetés nem történnék meg, az örökváltsági és legelőelkülönítési szerződés is érvényét veszti. Ugyanígy érvénytelenné válik az örökváltsági szerződés, ha a legelőelkülönítést nem hagyják jóvá legfelsőbb helyen.
  7. Minden úrbéres panasz megszűnik.
  8. Az átadásig a község haszonbérlőként élvezi a szerződésben foglalt javakat és jogokat.
  9. Ha a község 1837. január 1-ig nem fizeti ki az esedékes összeget, a késedelmes összeg után 5 %-os kamatot fizet, közösen választott bíróság elé áll, és lemond a feljebbvitelről. A megváltozott ingatlanok és haszonvételek, minden ingó és ingatlan vagyon szabad választás szerinti zálogként kezelhető, és becsűáron alul is elárverezhető.
  10. A teljes váltsági összeg lefizetése után a község az örökváltsági szerződés királyi megerősítéséért folyamodhat.

Az okmányt a földesurak teljhatalmú megbízottain kívül aláírták Szentes vezetői és minden családfője, a vármegye és a község jegyzője hitelesítette.

A megkötött szerződés azonban nem jelentette a község és a földesurak kapcsolatainak teljes megszakítását. Szentes nagyjából lerázta a feudalizmus nyűgeit, s bizakodva léphetett a szabad polgári fejlődés útjára. Ez a feudális rendszerben óriási eredmény. De nagy ára is volt. A váltsági összeg hatalmas volt, s a kemény fizetési feltételek ellentétben álltak a tőkehiánnyal és a tőkéknek a magyar feudális rendszerben szinte csigalassúságúra dermedt mozgásával. Mivel a váltsági összeg minden eddigi évi 4 forint után 100 forint volt, Szentes nem egészen egy év alatt akkora összeg fizetésére kötelezte magát, amennyit 25 év alatt fizetett volna jobbágyszolgáltatásként földesurainak. Ekkora összeget ilyen rövid idő alatt megszerezni elfogadható áron rendkívül nehéznek látszott. Így a község olyan helyzet elé állította magát, amelyből a kivezető utat a legderűlátóbb szemmel sem lehetett világosan látni.

 

4. TÁRSADALMI PROBLÉMÁK AZ ÖRÖKVÁLTSÁG UTÁN

Az örökváltsági szerződés megkötése után a nagy változásban leginkább érdekelt telkes gazdák a községen belül hatalmuk megtartására törekedtek, hogy így szabad kezet kapjanak érdekeik megvédésére. Ezért vált szükségessé, hogy a föld nélkül maradt zsellérek létszámban nagyobb rétegének alávetésére megteremtsék a telkes jobbágyság és a szentesi nemesség osztályszövetségét. Ezt szolgálta az 1836. február 21-én kötött Előleges Egyesség a szentesi nemesség és a nem nemes község - valójában a telkes gazdák - között.

A korai örökváltsági szerződések közül néhány azzal nyert törvényes alapot, hogy a földesúr névleg a község nemeseivel kötött egyezséget. Az ilyen szerződés azonban azt a veszélyt hordozta magában, hogy a megváltakozó helység nemesei - a szerződés megkötésében játszott vezető szerepükre hivatkozva - jelentős előjogokat szerezhettek. Amikor Szentesen a város nemes és jobbágylakossága rendezte kapcsolatát, az egyezségben foglalt jogokat és kötelességeket a már megváltozott történelmi körülmények és az erőviszonyok szabták meg. Bár 1836-ban nem sikerült törvényt hozni az országgyűlésen az örökváltság engedélyezéséről, a Károlyiak mégsem a szentesi nemességgel, hanem a város minden lakójával kötötték meg az örökváltság-szerződést: a szerződés nem említi külön a szentesi nemességet. Így az okmány jogilag megtámadható volt; az előző gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a hasonló egyezségeket a király mindig jóváhagyta.

A szentesi nemesség azonban - a nyíregyházi nemességhez hasonlóan - a jognak és az életnek ezt az ellentétét kihasználva különleges előnyöket akart magának kicsikarni. 1835 decemberében - tehát még a szerződés aláírása előtt - kezdődtek meg a tárgyalások a 74 nemes és a városi tanács között. Az egyik elvi kérdés az volt, vajon mennyire járult hozzá a nemesség az örökváltsági szerződés megkötéséhez. A nemesség álláspontja szerint „kiváltság eszközlésére a Községnek morális erőt tsak a nemesség adhatott." Ennek fejében a község engedményekre köteles. A városi tanács azonban - az örökváltság-szerződés szövegére támaszkodva -határozottan elutasította ezt az érvelést: „A Kiváltsági Szerződéshez... mint köz egyezésből eredetthez minden egyes Nemes embernek csak annyi jussa van, mint akár melly más bele egyezettnek." Ez megdönthetetlen volt. Bár a nemesség még az örökváltsági szerződés felfüggesztésével is fenyegetőzött, a tanács nem engedett.

A másik nagyon fontos kérdés volt, hogy a nemesek hogyan és milyen mértékben hajlandók részt venni a község közjava fenntartását illető költségekben és terhekben. A nemesek 1835. december 29-én közölték, hogy csakis a város külső és belső telkeinek és a község legelőinek költségeihez járulnak hozzá. 1836. február 14-én kelt levelükben pedig kijelentették, hogy a községi gazdálkodást nem támogatják; a községi házi pénztárba nem fizetnek; a katonatartást és forspontozást megváltják. Erre a szinte csak elutasítást tartalmazó két levélre a tanács a belső béke végett türelmesen, de nagyon határozottan adta meg a választ. Elismerte a nemesi adómentességet és kiváltságokat általában, de a konkrét helyi esetekben kifejezte ragaszkodását a törvényekhez és szokásokhoz.

A tanács követelései azért is lehettek ilyen határozottak, mert az országgyűlés éppen 1835 őszén fogadta el, hogy a jobbágytelken élő nemesek a jobbágyok állami terheiben osztozni tartoznak. A tanács változatlanul megkívánta, hogy a nemesek vegyék ki részüket a közköltségekből, fizessék arányosan a háziadót, valamint legalább megváltásukkal járuljanak hozzá a katonatartáshoz, a forsponthoz és a közgátak építésének költségeihez.

Fontos jogi és közigazgatási kérdés volt, hogy a nemesek menynyiben és hogyan fogadják el a bíró és a tanács igazságszolgáltatási és közigazgatási határozatait. A nemesség válasza erre a kérdésre az volt, hogy maguknak követelték a belső és külső tanács egyharmad részét, mégpedig úgy, hogy a nemesi tanácstagokat csak a nemesek jelöljék és válasszák meg. A tanács elfogadta a belső és külső tanácsnak a kétharmad adófizető, egyharmad nemes arányú megosztását, azzal a feltétellel, hogy a tanács elnökei adófizetők is lehetnek, s a nemesi tanácstagokat is az egész község választja. Végül kijelentette, hogy a városi bíróság hatásköre kiterjed a városra és egész határára, tekintet nélkül a föld tulajdonosára és ennek származására. Ezzel a tanács a maga részéről az alkudozásokat beszüntette, s kijelentette: „a naponként arany és ezüstnél drágább lett idő megkímélése tekintetéből... ettől... egy hajszálnyira is el nem áll."

1836. február 21-én kötötte meg a szentesi nemesség és a város az Előleges Egyezséget, amely tisztázta, és ideiglenesen megoldotta a vitás problémák legfontosabbjait.

Az első pont a nemesség kötelességeivel foglalkozik. Megszabja, hogy a nemesek is kötelesek viselni a külső és belső telkek használatára szükséges költségeket; szükség esetén a községi közigazgatással járó terheket vállalják; ugyanígy hozzájárulnak szükség esetén a közköltségekhez; a katonatartást és forspontozást, valamint új védőgátak építését vállalják, de tetszés szerint pénzzel meg is válthatják.

A második pont a leendő városi tanács összetételét szabályozza. Eszerint a belső és külső tanács egyharmada mindenkor nemes, kétharmada pedig nem nemes lakosokból fog állani; a tanácstagokat négy nemes és négy nemtelen jelöli a bíró elnöklete alatt; a tanácstagokat az egész község választja; a tanácskozásokon csak a tanácsbelieknek van szavazati joga.

A harmadik pontban a nemesség elfogadja a tanács bíráskodását, és kötelezi magát a tanácsi határozatok végrehajtására.

A negyedik pontban a nemesek elismerik a városi bíróság illetékességét a váltsági összeg kirovásában is. A királyi haszonvételek körüli visszaélések és a közjót védő rendszabások megsértése esetén nem fellebbeznek, és nem emelnek óvást a városi bíróság ítélete ellen.

Ez az egyezség az országos jobbágyfelszabadításig természetesen csak csillapította, de nem szüntette meg a nemesek és nem nemesek ellentétét. Mindenesetre a szabadabb élet kezdeti időszakára megteremtette a város valamelyes egységét, megkönnyítette az új közigazgatás megszervezését, s ezért hasznos volt. Azonban feltűnők hátrányai is. A nemes és nem nemes birtokos réteg kompromisszuma - osztályuralmuk megszervezése érdekében - a nemesi kiváltságok elismerésével a feudalizmus egyik alapvető elemét, a születési előjogot fönntartotta a polgárosodás útjára induló Szentesen.

A kialakult új birtokos rétegnek egyelőre nem kellett félnie attól, hogy az Előleges Egyezségen alapuló hatalmán csorba esik. Az elöljáróságot az átadásig nem óhajtották megváltoztatni. A tanács akkori, 1836. évi összetétele pedig biztosíték volt a birtokosok érdekeinek védelmére. Intézkedései is ezt mutatják.

A szabad birtoklási jog az átadásig elvben még nem, de a gyakorlatban azonnal életbe lépett. A tanács csak ahhoz ragaszkodott, hogy az ingatlanok adásvételét neki kell bejelenteni, ott jegyzőkönyvezni, és a vevőnek vállalnia kell a község iránti kötelezettségeket. Bár ez az út a fölemelkedés felé - a földvásárlás - csak kevés zsellér számára volt járható, a tanács mégis szükségesnek látta ennek az útnak tanácsi határozattal való elrekesztését: „Minden olyan zsellérekre nézve, kik birtok nélkül vagynak, mind addig míg nem az örökvallási igazak letteképpen való birtoklása és gyakorlatába a Város Közönsége be iktattatik, ezentúl minden akármiféle birtokok vétele fel függesztetik." Ugyanígy megtiltották a zselléreknek az ökörcsordajárás használatát és a juhlegeltetést, tehát általában a legelőhasználatot is.

Az örökváltsági szerződés megkötését követő hónapok tehát újfajta, de nagyon határozott tagozódást honosítottak meg Szentes társadalmában. Kicsiben itt 1836-ban már megvalósult az, ami országos méretekben 1848-ban: a parasztság egy része szabad birtokossá vált, nagy többsége azonban a felszabadulás után is kielégítetlen maradt.

 

5. PÉNZÜGYI PROBLÉMÁK

A közel 1 400 000 forintos váltsági összeg vállalásával Szentes óriási terhet vett magára. Az összeg előteremtése az elmaradott, feudális országban szinte lehetetlen volt. Magyar hitelintézet ekkor nem volt, s az ország elavult törvényei valóban a lehetetlenségig fokozták egy ilyen mértékű pénzügyi művelet végrehajtását, a külföldi hitelintézetek ugyanis kellő biztosíték hiányában csak olyan magas kamattal kockáztathattak ekkora összeget, hogy feltételeik emiatt teljesíthetetlenekké váltak.

Fokozta Szentes nehézségeit már az első pillanatban az, hogy a pénztár teljesen üresen állott. Már az örökváltsági szerződés megkötésekor azonnal fizetendő 30 000 forintot is kölcsön kellett venni Kohn Dávid szegedi zsidó kereskedőtől. A mindennapos költségekre újabb és újabb kölcsönökre volt szükség. Így például Tisza Lajos földbirtokostól 12 000 forintot, az egri káptalantól 14 000, majd újabb 16 000 forintot vettek fel. A sok „kisebb" kölcsön és az ebből származó kötelezettségek tisztázására végül bizottságot kellett kiküldeni.

Az ügy nagy fontosságára való tekintettel a tanács a népgyűlés hozzájárulását kérte és kapta meg Boros Sámuel városi jegyző és Pacher János kereskedő kiküldésére. E megbízottak hónapokig járták az országot és Ausztriát kölcsön szerzése érdekében. A vármegye engedélyét is megkapták, mert az osztrák hitelintézetek ragaszkodtak ehhez a formasághoz.

A váltsági összeg kétharmadának fizetési határideje 1836. június 1. volt, s ez az idő rövidnek bizonyult. A szentesi tanács az elháríthatatlan akadályokra való hivatkozással haladékot kért a grófoktól, akik az első részlet kifizetésének határidejét a legelőelkülönítési szerződés jóváhagyása után négy hónappal tolták ki, a második részét pedig arányosan későbbre. A tulajdonosok e gesztusa megnyugtatta a községet, hogy a földesurak nem ragaszkodnak szorosan a szerződésben foglalt megsemmisítő erejű feltételek megtartásához, s némileg higgadtabban folytathatta a pénzszerzés kálváriáját.

A tanács több komolytalan és rendkívül súlyos feltételekhez kötött ajánlat visszautasítására kényszerült, s a busás közvetítői díjat követelő „pénzhajhászok" egész sorát rázta le, amíg végre 1836 novemberében jelentős bankokkal vehette fel a kapcsolatot. Éppen idejében, mert a legelőelkülönítést jóváhagyó királyi leirat 1836 szeptemberében megérkezett, s így 1837 januárjában az első részlet - csaknem egymillió forint - fizetése esedékessé vált.

1836. november 17-én Boros Sámuel jegyző közölte a tanáccsal, hogy a pesti Malvieux bankház hajlandó a szükséges összeget a városnak kölcsönözni. Röviddel később a bankkal tárgyaló két szentesi megbízott, Boros Sámuel és Pacher János levélben közölte a feltételeket. A bank 1 400 000 forint kölcsönt szerez Szentesnek 30 évig évi 5 %-os kamatra, két részletben való visszafizetésre. A közvetítési díj 50 000 forint. Ugyanekkor jelentkezett Eduard Kurt bécsi ügynök is, aki 1 704 928 forint 58 krajcár kölcsönt ajánlott a községnek 20 évi törlesztésére évi 10 %-os kamattal, minden 100 forint után 25 forint levonással. Malvieux sokkal kedvezőbb feltételei miatt a tanács azonnal elutasította Kurtot.

Világosan ki nem deríthető okok miatt azonban Boroséknak végül egyetlen fillért sem sikerült kölcsönözni egyik banktól sem. Így az örökváltsági szerződést megsemmisítő kikötések érvényre emelkedtek, s 1837 elején úgy látszott, hogy a városnak és vezetőinek minden eddigi erőfeszítése kárba vész. Minthogy azonban a Károlyiak érdekei sem kívánták meg a község jobbágysorba taszítását, lehetőséget találtak új megoldásra.

 

6. A PÓTSZERZŐDÉS

1836. december közepén már biztos volt, hogy az örökváltság fizetési feltételeinek teljesítésére a város képtelen. Ekkor a tanács Brüneck József uradalmi jószágkormányzóval lépett érintkezésbe. Ez közölte, hogy az örökváltság végrehajtása nem fut zátonyra, a nehézségek áthidalására lehetőséget keresnek.

Január 4-én gróf Károlyi Lajos úgy nyilatkozott, hogy csak abban az esetben járul hozzá az örökváltság megoldásához, ha a község nem kölcsöntőkével váltja meg magát. Károlyi Lajosnak ez a nyilatkozata új irányt szabott az örökváltsági ügyek intézésének. Bebizonyította ugyan, hogy az uradalom sem óhajtja visszaállítani az úrbéres viszonyt, de a kölcsönzés megtiltásával azt is kifejezte, hogy a váltságösszeg más módon történő lerovását kívánja, nyilván számára sokkal előnyösebb feltételekkel. Nyomós okaink vannak annak feltételezésére, hogy a kölcsönzés meghiúsulásában szerepük volt a grófoknak is.

Már az eddigi jelek is figyelmeztették a lakosságot, hogy a pótszerződés óriási terheket ró a szentesi népre. Ennek tudatában a bizottság újra és újra felhatalmazást kért egy-egy döntő lépés előtt a népgyűléstől. Amikor a váltságösszeg kifizetésére új terv készült, Boros Sámuel is a népgyűléshez fordult. Felszólította Szentes népét, hogy válasszon, mit kíván: „vagy örök áldást és emberi sorsot, vagy pedig a rideg Jobbágyságba való visszaesést..." Kedvező választ nyerve a bizottság 1837. február 27-én átnyújtotta az uradalmi tisztnek a váltságösszeg fizetésének részletes tervét. Ezt az uradalom kielégítőnek találta.

1837. április 19-én az uradalom megbízottai és Szentes képviselői a kiküldött megyei tisztviselők jelenlétében megkötötték az örökváltsági szerződést módosító pótszerződést, és megszerkesztették függelékeit: a haszonbéres szerződést, a zálogos levelet és a városi igazgatás tervét (coordinatio).

A pótszerződés fontosabb pontjai:

  1. .Az 1836. évi örökváltsági szerződés nem módosított pontjai érvényben maradnak.
  2. A közös legelő felosztása: a 11 200 hold kihasítása a bevallás után azonnal megtörténik. Ugyanígy a szétszórt majorsági földeket is tagosítással kicserélik.
  3. A bevallás után az uradalom a polgári és a büntető törvényhatóságról lemond.
  4. Az előre fizetendő 30 000 forint lerovása után Szentes adóssága 1 327 072 forint 47 krajcár; a szentlászlói csere fejében 1000 arany, a katolikus egyház támogatására pedig 6630 forint.
  5. A pótszerződés aláírásakor a község fizet 100 072 forint 47 krajcárt. A fennmaradó 1 227 000 forint félévenként évi 5 %-os kamattal törleszti. Fizetési határidők: június 15. és december 15. A befizetés helye: Károlyi György pesti pénztára.
  6. A tulajdonjogokba történő beiktatás csak a váltságösszeg két harmadának lerovása után esedékes. Ennek megtörténtéig a jobbágyszolgáltatásokat, az uradalmi árendális földeket és királyi haszonvételeket csupán haszonbérbe adják a földesurak. Az örökvalló levél megsemmisítése esetén (ha a királyi jóváhagyás elmarad) az úrbéres viszony visszaáll. A bevallás után a város azonnal leköti különleges biztosítékként a szentlászlói cserélt földet és a község határából hasított húszezer holdat, amelynek harmada jó szántóföld, harmada jó kaszáló, harmada pedig jó legelő. E terület zálogos joggal a Károlyi grófok kezében marad a teljes váltsági összeg kifizetéséig, és Szentesnek a földesurakkal szemben fennálló adósságainak rendezéséig. E földeket haszonbérbe kapja a város. Ha erre a megállapodásra a királyi jóváhagyást nem kapnák meg, a városnak három hónap alatt be kell fizetnie a 20 000 holdra eső váltsági összeget, 640 000 forintot.
  7. A váltságösszeget a város a zálogos földek haszonvételéből, az úrbéri és királyi haszonvételek haszonbéréből és esetleg kivetendő váltsági taksából fizeti az itt közölt terv szerint. Az uradalom a tervezettnél nagyobb összeget is köteles elfogadni.
  8. A kétharmad rész összeg lefizetéséig a város kölcsönt csak a grófok engedélyével vehet fel.
  9. Az egyes lakosoknak megengedik a rájuk eső teljes váltsági összeg letételét, ennek feltételeit 1837. november l-ig közösen megállapítják.
  10. . A tulajdonjogba való beiktatás a váltsági összeg kétharmadának lerovása után fog megtörténni.
  11. . Ha a pótszerződés nem nyerne jóváhagyást, vagy más oknál fogva a város nem tenne eleget kötelezettségeinek, a szerződés megsemmisül, s a grófok visszatérítik az addig befizetett összegeket. A város ez esetben visszaesik úrbéres állapotába, a legelőelkülönítés is megszűnik.
  12. . A városban lévő uradalmi épületeket a zálogos földek kihasítása után a város eladhatja, de az eladási összeget a váltságösszeg törlesztésére kell fordítani.
  13. . A város jövendő közigazgatásáról külön szerződés készül.
  14. . A vitás kérdések eldöntésére öttagú compromissionalis döntőbíróságot választanak. Ennek két tagját az uradalom, két tagját a város választja. A választott bírák függetlenek legyenek. Elnökük a királyi tábla rangidős tagja. A peres eljárás menetét is szabályozza a szerződés.

A pótszerződéssel egy időben kibocsátott zálogos levél nem tartalmaz újat; voltaképpen ide vonatkozó pontjainak bővebb magyarázata:

  1. A szentlászlói majorságot és a legelőelkülönítés után a város kezében maradt legelőből 20 000 holdat Szentes 720 000 forint értékben zálogos joggal átadja a grófoknak. A zálogba adott birtok mentes minden köz- vagy egyéb tehertől.
  2. A zálogos jog addig tart, amíg a város kifizeti a teljes eladási összeget kamataival együtt, és a grófok engedélyével kölcsönzött minden összeget szintén kamataival együtt.
  3. A pótszerződés másik függeléke, a haszonbéres szerződés, a következőket tartalmazta: 1. A grófok haszonbérbe adnak a városnak minden földesúri és királyi haszonvételt (részletezve) évi 21 786 forintéit. 2.A még érvényben lévő haszonbéres szerződések leteltükig épségben maradnak. 3. A haszonbér kitekéig a város köteles fenntartani az épületeket.
  4. A grófok átadják a községnek az 554 4/8 jobbágytelek utáni, az 1630 házas zsellér utáni és a házatlan zsellérek utáni szolgáltatásokat. Sem a telkek, sem a házak számát szaporítani nem szabad. Fél telken alul tilos a telekaprózás.
  5. A város évenként köteles fizetni: az 554 4/8 telek után 33 382 forintot, a házas zsellérek után 9 780 forintot, a házatlan zsellérek után 1 940 forintot; összesen 66 888 forintot, beleértve a szeszkazánok után járó összeget is.
  6. Ezt az összeget évi két részletben fizeti a város.
  7. A lakosokat a fizetési kötelezettségük elmulasztása esetén a városi bíróság foglalással is kényszerítheti tartozásuk kiegyenlítésére.
  8. Nem fizetés esetén a város visszasüllyed úrbéres állapotába.
  9. A szerződés érvénye 1837. jún. 1-től 1856. dec. 31-ig tart.
  10. . Jelen szerződést a grófok bejegyeztetik a vármegyén is.

A pótszerződés tartozékai közül kétségkívül a Klauzál Gábor szerkesztette koordináció a legérdekesebb, amely lényegében egy rendezett tanáccsal ellátott község szervezési és működési szabályrendelete. Apróra részletezi a város igazgatását, a tanács és a tisztviselők jogait és kötelezettségeit, választásuk eljárását és hatáskörüket.

Az általános szabályok szerint a koordináció érvénye a váltsági összeg kétharmadának befizetéséig tart, ezután változtatható. A váltsági összeg kétharmadának befizetéséig a városi közönség pártfogót választ. A pártfogó senkinek sem tartozik felelősséggel; ellenőrzi a közigazgatás minden részletét; elsimítja az ellentéteket a grófokkal; elnököl minden gyűlésen, tanácsülésen; kezdeményezheti új jogszabályok alkotását; összehívhatja a belső tanácsot; kezdeményezheti a hűtlen tisztviselők el-bocsáttatását a külső tanács által; széleskörű befolyást gyakorol a város pénzügyeibe; ellenőrzi az árvaszéki ügyeket; ügyel az arányos adókivetésre; pártolja a városfejlesztést (kórház, iskolák stb.); helyi lakos nem lehet.

A választási rendszer igen bonyolult. A tisztújító székeket 3 évenként kell megtartani. Minden választásnál a jelenlevők határoznak. A lakosság 4 tizedre osztva választ 30-30 esküdt polgárt, összesen 120-at. Esküdt polgár lehet minden helybeli lakos vagyonra és származásra való tekintet nélkül. Jelölésnek helye nincs. A gyámság alatt lévő és vagyontalan polgároknak szavazati joguk nincs. A szavazati jog vagyon szerinti elosztása a következő: házzal bíró lakos 1, 1/8 telkű lakos 2, 2/8 telkű lakos 3, 3/8 telkű lakos 4, 4/8 telkű lakos 5, 5/8 telkű lakos 6, 6/8 telkű lakos 7 vokssal; minden további negyed telek után még egy vokssal, a 2 egész telken felüliek legfeljebb 16 szavazattal rendelkeznek, az értelmiségieknek 9 szavazatuk van. Az esküdt polgárok egyharmadát évenként újraválasztják.

A külső tanács 60 tagját a legtöbb szavazatot kapott 4-4 nemes és nemtelen esküdtpolgárból álló bizottság javasolja - nem kötelező érvénnyel -, tekintet nélkül vagyoni helyzetükre. Ezek közül 20-at évenként újraválasztanak. A külső tanácsban mindig 20 nemes és 40 nemtelen legyen. A belső tanács a bíróból, a főkamarásból, a szószólóból és 9 tanácstagból áll. A belső tanácsot a külső tanács választja a város valamennyi lakosa közül. A városi tiszteket is a külső tanács választja, de ezek lehetnek nem szentesi lakosok is. A szavazás titkos, elve az abszolút többség. Évenként 3 tanácsbelit újraválasztanak. A 12 tanácsbeli közül 4 nemes és 8 nemtelen legyen. A bírót, a főkamarást és a szószólót a belső tanács tagjai közül választja a külső tanács. A városi tisztek és a belső tanács anyagilag is felelősek. A számvevő, a pénztárnok és az ellenőr személye ellen az uralom óvást tehet. A 9 tanácsbeli közül 4 a bírósági, 5 a gazdasági tanács tagja. A városi alkalmazottakat (írnok, hadnagy, lándzsások, éjjeliőrök, egyéb cselédek) a belső tanács nevezi ki.

A 120 esküdt polgár rendszerinti elnöke a bíró, ők választják a külső tanácsot. Megfigyelőként jelen lehetnek a külső és belső tanács ülésein. A külső tanács 60 személyből áll, rendszerinti elnöke a szószóló. Megválasztja a belső tanácsot. Elbocsáthatja a tisztviselőket. A költségvetést, a számadásokat és a városi hivatalok működését megvizsgálja.

A belső tanáccsal együtt határozza el a városi birtokállomány módosítását. A belső tanácsot szükség esetén a külső tanácsból pótolják. Megfigyelőként jelen lehetnek a belső tanács ülésein.

A belső tanács hatósága két osztályra szakadt: bírósági tanács és gazdasági tanács. A bírósági tanács első fokú polgári bíróság. Teljesíti a megye rendszabásait; az adókat felosztja; felügyel a város birtokaira. A bíró a város első tisztje, a bírósági tanács elnöke; mindenért a felelős, az elegyes üléseken elnököl. A gazdasági tanács kezelteti a váltsági pénztárt; Ideveti a váltsági pénztár taksáit; kezeli a zálogos javak és regálék haszonbéreit; telekkönyvet vezettet; felméri a határt, és töltéseket emeltet, ügyel a város összes gazdasági és pénzügyeire, a lakosok gazdaságát előmozdítja, rendezi a város utcáit, tereit. Elnöke a főkamarás, tagja a szószóló is.

A gazdasági elveket is meghatározza a koordináció. A város valamennyi haszonvételét és közjavadalmát nyilvános árverés útján haszonbérbe adják. A város az elzálogosított 20 000 hold legelőit, kaszálóit, szántóit haszonbérbe adja. A szántókat holdanként (1100 -öl) 2 ezüst forintért 100-1000 holdas parcellákban, hosszú időre, hogy érdemes legyen építkezni rajtuk. Idegenek is lehetnek a város haszonbéresei. A haszonbéreseknek nincs legeltetési joga a város legelőin. Új szőlőket telepíteni tilos.

A koordinációnak, az ideiglenes városi igazgatási szabályzatnak nagy jelentősége kétségkívül abban volt, hogy a szokásjog és a földesúr feudális hatalmán alapuló gyakorlat helyébe logikus rendszerbe foglalt közigazgatási szabályzat, majd gyakorlat lépett. Első részéből a pártfogói méltóság eszméje emelkedik ki. Jogainak felsorolásából kiderül, hogy a városi igazgatás minden ágában ellenőrzési joga volt, befolyása a város életére szinte korlátlan. A pártfogói állás a grófok kívánságára került az örökváltsági szerződésbe: a földesurak saját érdekeik védelmére állították őt Szentes élére. Személyében erős szál kötötte a várost volt földesuraihoz. A választási rendszerben felfedezhetők bizonyos korlátozottan demokratikus, előremutató vonások. Az az intézkedés például, hogy a választhatóságot nem kötötték vagyonhoz, valamint hogy a jelölés középkori szokása részben eltűnt. A kezdetleges polgári viszonyok legérdekesebb jogi tükröződése a földtulajdon nagyságán alapuló választási rendszer, amely a parasztság vagyonos rétegének aránytalanul nagy szavazatszámot adott. Érdekes, hogy az értelmiségieknek is aránylag nagy szavazatszám jutott. A koordinációnak szembetűnő, bár a kor felfogásának megfelelő intézkedése, hogy a vagyontalanoktól megtagadta a szavazati jogot. Jellegzetesen a paraszt-polgári körülményeket tükrözi a választási rendszernek az a hiányossága, hogy az iparos-kereskedő réteg szintén nem kapott szavazati jogot, csak ha háza vagy földje volt.

A látszólag világosan és logikusan felépített, többlépcsős választási rendszer a valóságban tulajdonképpen bonyolult módszere volt annak, hogy a külső és belső tanácsban, valamint a városi tisztségekben biztosítani lehessen a vagyonos nagygazdák döntő fölényét. Míg a nemesség létszámához képest aránytalanul nagy helyet csikart ki magának a város vezetésében, addig a lakosság nagy százaléka nemcsak földtulajdonhoz nem jutott, hanem jogfosztott is maradt.

Az örökváltsági szerződés, a legelőelkülönítési szerződés, a pótszerződés, a haszonbéres szerződés, a zálogos levél és a koordinációs szerződés nagyjából lezárta az örökváltság körül évek óta tartó huzavonát. A földesurak lemondtak arról, hogy egy vagy két nagy összegben kapják meg a váltságot. (Az is kétséges, hogy akarták-e valaha is igazán.) Az a pénz, amelyet évente így kaptak, kb. másfélszerese volt a korábbi jobbágyszolgáltatások pénzbeli értékének, s behajtása sem igényelt a grófi tiszttartóktól semmi erőfeszítést.

Maga a váltsági összeg több mint háromszorosa volt annak, amennyit a későbbi törvények előírtak: a grófok az országos rendezés után nem kaphattak volna 400 ezer forintot sem. így mindenképpen előnyös volt számukra a szentesi örökváltság. Szentes viszont kitört az egyre súlyosabb válságba süllyedő feudális rendszerből. Kiemelkedett a hűbéri környezetből: alávetett jobbágyközségből szabad paraszt-polgár várossá lett. Ez a sommás megállapítás azonban csak általában érvényes. A valóság sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb.

A gazdasági életben az örökváltsági szerződések még részben megőrizték a feudális függést. A tulajdonjogba való beiktatás ugyanis a pótszerződés értelmében csak a váltsági összeg kétharmadának lefizetése után történhetett meg, addig tehát a volt úrbéres földek jog szerint a grófok feudális tulajdonában maradtak. A város addig haszonbérbe kapta a megváltás alatt levő javadalmakat, s ezzel gyakorlatilag a város lépett a földesúr helyébe. Szedte a váltsági hozzájárulásokat, és élvezte a különféle haszonvételek jövedelmét. A város szintén függésben volt: a váltsági összeg részleteit ugyanis - csakúgy, mint azelőtt a jobbágyszolgáltatásokat - rendszeresen fizetnie kellett.

Maga a váltsági összeg 1 357 072 forint 47 krajcár volt. Ez megfelelt 25 évi jobbágyszolgáltatásnak (1835-ben 53 677 forint volt a város összes szolgáltatásainak értéke). Az évi fizetés - két részletben -66 888 forint volt, ehhez járult még a 20 ezer holdas legelő után szedett árenda, együtt kb. 84 ezer forint, s ebből jött le a kamat, amely az első évben 61 350 forintot tett ld, s amely az évről évre csökkenő adósságtőke arányában fogyott. A különbözet adta a törlesztést. Nagy ár volt ez. A felszabadulásnak olyan erőforrásokat kellett megnyitnia, amelyek üzleti szemmel nézve is kiegyenlíthetik a hatalmas költségeket.

A város szakemberei - elsősorban Hadzsy György számvevő -1838-39-ben dolgozták ki a fizetés részletes tervét:

  1. A királyi javadalmak (haszonvételek) állandó jövedelme 20 000 Ft, tehát az 5 %-kal számolt váltsági tőke 400 000 Ft. Ennek letörlesztésére 20 évig 5000 hold zálogos földet kell haszonbérbe adni.
  2. Az 1065 hold szőlőre - holdját 50 Ft-tal számolva - 53 250 Ft esik a váltsági tőkéből.
  3. Az 556 4/8 telekre telkenként és felkerekítve 1171, összesen 635 508 Ft jut e tőkéből. 20 évi egyenlő részletben fizetve az évi tőketörlesztés és kamat együtt 103 Ft 6 kr.
  4. A 2290 ház megváltási tőkéje összesen 262 205 Ft, egy házé 115 Ft. 20 évre kamat nélkül fizetendő 117 Ft 6 kr, 20 évi részletben a tőke és a kamat együtt 10 Ft 21 kr.

E négy tétel együtt 1 350 963 Ft tőkét tesz ki, tehát fedezi a váltsági summát.

Az úrbéri adókból származó jövedelmeket bizonyos évi kulcs szerint vetették ki 1839-től:

1 telek után 72 Ft, az 556 4/8 után 40 068 Ft
1 ház után 7 Ft 12 kr, a 2289 után 16 480 Ft 48 kr
1 zsellér után 3 Ft, az 1153 után 3 459 Ft
1 vízimalom után 20 Ft, a 33 1/2 után 670 Ft
1 szárazmalom után 14 Ft, 43 után 602 Ft
a 3 1/2 szélmalom 1 köve után 5 Ft, 5 után 25 Ft
a 3 olajsatu 1 bakja után 5 Ft, a 4 után 20 Ft
1 szeszkazán után 5 Ft, a 77 után 385 Ft
1 hold szőlő után 4 Ft, az 1051 hold 381 után 4 244 Ft 14 kr
1 kémény seprési díja 14 kr, a 2540 kéményé 592 Ft 42 kr
Összesen: 66 546 Ft 42 kr

Ez az összeg megközelíti a pótszerződésben tervezett 66 888 Ft-ot, az úrbéri adókból és a királyi javadalmakból várható jövedelmek rovatában állandó évi tételként szereplő összeget, és ehhez járult - mint már tudjuk - a zálogos földek ötévenként növekvő jövedelme. A kettőnek együtt 1848-ban el kellett érnie a 96 000 Ft-ot, az évi fizetések természetesen ugyanennyire rúgtak.

A város és az egyes lakosok által vállalt súlyos kötelezettségek az eredményeket eleve kétségessé tették. A jövő attól is függött, milyen országos változások adnak távlatot a kedvező kibontakozás felé, és hogy a város hogyan tudja mozgósítani belső anyagi és erkölcsi erejét a kibontakozás érdekében.

 

II. SZABAD SZENTES VÁROSA (1837-1840)2

 

Az örökváltság próbáját azonban nem az elméleti megfontolás, hanem maga az élet jelentette. Az volt a kérdés, hogy a lakosság jövedelmei növekedhetnek-e olyan mértékben a szabadabb gazdálkodás eredményeként, hogy kiegyenlíthették a megnövekedett terheket. A számítás legegyszerűbb módja, hogy összevetjük a váltság előtt szokásban volt jobbágyszolgáltatásokat a váltsági summa és a kamatok évi törlesztésével. Az új teher így természetesen nagyobb, hiszen a lakosoknak 25 évet kellett 20 év alatt kifizetniük.

A Helytartótanács 1840-ben azt állapította meg, hogy a váltsági terhek évente 23 740 forint 20 krajcárral fölülmúlják a korábbi úrbéri terheket. Ez a számítás minden bizonnyal helyes volt, de a lényeget messze elkerülte, mert nem kutatta, vajon a szabadabb gazdálkodás kárpótolta-e ezért a szentesieket. Hogy a kérdésre feleletet adhassunk, föl kell tárnunk a gazdálkodás változásait, de természetesen akkor sem juthatunk olyan összegszerű eredményre, mint a Helytartótanács pénzügyi szakértői. Másrészt éppen a váltság körüli évek természeti csapásai tennék bizonytalanná a végkövetkeztetést. 1836-ban rossz termés volt, 1837-ben árvíz és gyenge közepes termés, 1838-ban rossz termés és marhavész, 1839-ben az árvíz elborította a földek egyharmadát, 1840-ben gyenge termés volt.3 Kiindulásként egyelőre fogadjuk el a városi közgyűlés 1838. évi nyilatkozatát, amely szerint a váltságkötelezettségek terhelőknek nem tekintethetnek.4

Egyébként is a szentesiek nem csupán abból a szempontból ítélték meg a váltság előnyös vagy hátrányos voltát, hogy évi tiszta jövedelmük gyarapodott-e. Ezekben az években fontosabb volt számukra az, hogy önmagukkal, anyagi és szellemi értékeikkel szabadon rendelkeztek, tehát hogy egyenként és egyetemesen szabaddá válták. Ebből a szempontból nézve választ kell keresnünk arra a kérdésre is, hogyan sikerült megszervezniük szabadabb életüket, s milyen intézményeket hoztak létre megváltozott életük irányítására.

Az átalakult viszonyokat vizsgálva látni fogjuk, hogy e három és fél esztendő alatt, amíg Szentes szabad város volt, ádáz belső harcokat vívott az önmagával is meghasonlott közösség, perelt a grófokkal és a vármegyével, igazságért esedezett a központi kormányszékeknél. Mivel ezeknek a politikai küzdelmeknek a középpontjában a szerződéseknek, különösen a koordinációnak az értelmezése és gyakorlati megvalósítása állott, mi is innen induljunk ki.

1837. április 30-án, vasárnap reggel a tanács és a képviselők rövid konferenciát tartottak. Ezen elhatározták, hogy az istentisztelet, illetve a mise után népgyűlést hívnak össze. A nép hozzá volt szokva, hogy a templom előtt dobszóval hirdetik ki a tanácsi határozatokat és más tudnivalókat, ezért sűrű sorokban tódult a városháza udvarára. A kapuban az őrök visszatartották a birtoktalanokat, csak a földes gazdákat és a háztulajdonosokat engedték be. Az egybegyűltek emelkedett szónoklatokat hallottak Boros Sámuel jegyzőtől, Müller Ignác járási főszolgabírótól, Dobossy Lajos megyei adószedőtől és Kiss Bálint református esperestől. A beszédek a kor dagályos, barokk stílusában örvendeztek az elnyert szabadságon, egyszersmind intették a lakosokat „a szabadság korlátjaira, ...engedelmességre, tiszteletre és ezeknél fogva a legkívánatosabb rend fenntartására." Mire delet harangoztak, a közfelkiáltással főbíróvá választott Boros Sámuel letette az esküt Kiss Bálint református esperes kezébe, s a tanács felhatalmazást kapott az ügyek továbbvitelére az 1837 novemberében esedékes új választásokig. Délután Boros Sámuel vezetésével ülésezett a város közgyűlése, s a koordináció értelmében párfogóvá választotta Klauzál Gábort, a koordináció alkotóját, Csongrád vármegye első fizetésbeli táblabíráját, volt országgyűlési követét, a liberális eszmék megyei élharcosát. És hogy ez a nap, a szabadság első napja még emlékezetesebb legyen, bejelentették, hogy a Károlyi grófok 200 mázsa (kb. 10 000 kg) lisztet és orvosságokat, a város 700 köböl (kb. 33 000 kg) gabonát, a dúsgazdag Jurenák József 20 hordó sört és hat akó (kb. 480 liter) ecetet ajánlottak fel a szegényeknek. (Akikre a kiosztás bízatott, nem átallották ellopni az adományok egy részét.) Néhány nap múlva a közgyűlés Boros Sámuelt 56 hold (38,5 kh, 22,16 ha) szántóval és egy hintóval jutalmazta erőfeszítéseikért. Az ajándékozást Müller Ignác és Dobossy Lajos javasolták. Három hét múlva Müller és Dobossy is ugyanannyi földet kapott - Boros Sámuel indítványára...5

Az uradalom és a város képviselői 1837. május 29-én a váci káptalan előtt hitelesíttették és letétbe helyezték az örökváltsági okmányokat, egy hónap múlva, június 24-én az uradalom megbízottai hivatalosan átadták Szentesnek a törvényhatóságot, és - a szerződésekben foglalt megszorításokkal - birtokba helyezték a várost. Úgy látszott, hogy ez az ünnepélyes aktus pontot tett a szerződések végére.

Most kellett újjáépíteni a koordináció szerint a szabaddá lett város ideiglenes önkormányzati és hivatali szervezetét: új, a kicsírázó polgári viszonyoknak megfelelő gépezetet kellett alkotni. A restauráció, mint láttuk, már április 30-án megkezdődött. Egy hét múlva átrendezték és kiegészítették a tanácsot és a képviselőséget, úgy, hogy a nemes és a nem nemes tanácstagok és képviselők 1/3:2/3 aránya kialakuljon. Ezzel megszületett a belső és a külső tanács. Június 10-én beiktatták pártfogói tisztébe Klauzál Gábort, majd az ő elnökletével megállapították a választandó tisztviselők fizetését. A következő napok közgyűlésein a jelölőbizottság 4 nemes és 4 nem nemes tagját jelölték ki, majd az ő kandidálásuk alapján az immár 56 tagúra duzzadt külső tanács megválasztotta a főbíró mellé a belső tanács 11 tagját és a tisztviselőket. Az újra nem választott esküdtek a külső tanács tagjai lettek, így a testület végül 68 tagot számlált.

íme a belső tanács tagjai tisztségük megjelölésével és évi fizetésükkel:


Boros Sámuel főbíró (600 Ft)
ns. Farkas Sándor főkamarás (400 Ft)
Kugler János szószóló (300 Ft)
Imre János főkapitány (300 Ft)
Hadzsy György pénztári felügyelő (250 Ft)
ns. Dobossy Mihály katonai biztos (250 Ft)
ns. Molnár János, a vármegyei rendeletek végrehajtója (250 Ft)
Kristó Nagy János alkamarás (250 Ft)
Pacher János, a váltsági pénztár felügyelője (250 Ft)
ns. Mikecz Mihály, a királyi haszonvételek felügyelője (250 Ft)
Kátai Pál József, a városi épületek felügyelője (250 Ft)
Soós József birtokfelügyelő (250 Ft)
Az egyéb fontos tisztségeket a következőkre ruházták:
Jurenák József árvagyám (350 Ft)
Basa József ügyész (500 Ft)
Veres László főjegyző (500 Ft)
Kókay Imre gazdasági jegyző (350 Ft)
ns. Mikecz Lajos aljegyző (250 Ft)
Verner Mihály főpénztáros (700 Ft)
Pillich János ellenőr (500 Ft)
Szilágyi János alkapitány (200 Ft)
Kovács Pál városi adószedő (300 Ft)
Grünsznek Ferenc számvevő (800 Ft)

 

A város fizetett alkalmazottai lettek még: az orvos, a veszettségorvos, a mérnök, 8 bába, 4 írnok, 3 kisbíró, 4 lovag, 7 hajdú, 8 hadnagy, 16 lándzsás, 3 toronyőr, 3 pusztabíró, 8 tizedes, 3 csősz, a dobos, a kocsis, az udvaros, csikósok, 2 ökörhizlaló, az órás, az utcatisztító és 39 palétás; a város levéltárát az aljegyzőre bízták.

A választott testületek és tisztviselők hatáskörét és kötelességét utasítások szabták meg, ezek csak kevésben tértek el a koordinációtól.

Az ideiglenesen felállított új városszervezet lényeges vonásaiban és méreteiben is eltért a feudális mezővárosi apparátustól. Szentes képviselősége és tanácsa - jól fizetett, személyükben felelős és differenciált hatáskörű tisztviselői révén - rendezett tanácsú város lett. Szabad paraszt-polgár társadalmával és rendezett tanácsú városszervezetével Szentes a haladás országos élvonalába került.

Az ideiglenes tisztújítás fölfedte az új hatalmi struktúra jellegét: a vagyonos telkes gazdák - nemesek és nem nemesek - az új városszervezet urai és irányítói lettek. A főbíró és a pártfogó megválasztásából régi szokás szerint kirekesztették a birtoktalanokat - bár azok aligha szavaztak volna másra. A belső tanács és a tisztviselők, valamint természetesen az alkalmazottak megválasztását kivették a népgyűlés kezéből. A jelölőbizottságot és a belső tanácsot a képviselők - más néven külső tanács - választották, az alkalmazottakat, cselédeket pedig a közgyűlés, vagyis a két tanács együtt. Maga a képviselőség ekkor még nem választott testület volt, hanem - az 1742-től meglévő szokás szerint -meghívott tekintélyes és hivatalt viselt lakosokból állott. Most előbb kiegészítette önmagát, majd a lemondott esküdtek lettek képviselők: így alakult ki az ideiglenes külső tanács, amelynek nem volt egyetlen olyan tagja sem, akit a nép választott volna ebbe a testületbe; viszont ez a testület választotta meg a város minden vezetőjét a főbíró kivételével. így a koordináció, amely legalább közvetett úton biztosíthatta volna a népakarat érvényesülését, máris csorbát szenvedett.

Az új városszervezet fölépítésében jól kifejeződött a város birtokos nemes és nem nemes gazdáinak kompromisszuma is. A jelölőbizottság 4 nemes és 4 nem nemes tagjának aránya egyáltalán nem tükrözte a valóságot. Ugyanezt mondhatjuk a belső és a külső tanács összetételéről is, minthogy mindkét testületben az 1/3:2/3 arány valósult meg. Ráadásul először mindkét testület önmagát egészítette ki a koordináció által megkívánt arányban, de nem az egész közgyűlés akarata szerint, hanem az új nemes tanácstagokat és képviselőket a nemesek, a nemteleneket a nemtelenek választották be. Bár hangsúlyozták, hogy ez nem lehet precedens a jövőre nézve, a koordináció félretétele ismét szembetűnő volt.

Az új hatalmi struktúra tehát már születése pillanatában mélységes ellentmondások hordozója lett. Kirekesztve hagyta a lakosság nagyobb részét képező birtoktalanokat, és megtartotta a feudális nemesi előjogokat a polgári fejlődés útjára lépő szabad városban. Mindezt természetesnek vehetjük abban a korban. De ez a szisztéma több mint egy évszázadra megalapozta Szentes polgári önkormányzatának antidemokratikus rendjét.

A kibontakozó szabad élet öröme az első hetekben elfödte a belső ellentéteket, de nagyon rövid idő múlva, már 1837 augusztusában fölfedte a város és a földesurak közötti új viszony szakadékait. Az összeütközés fő oka a pártfogói tisztség volt. Ez a hivatal korlátlan kezdeményezési és ellenőrzési jogot adott betöltőjének, Klauzál Gábornak. Mivel a pártfogó csak saját lelkiismeretének volt felelős, ez az intézmény sehogy sem illett bele az új rendszerbe. Másrészt az uradalom éppen benne látta a válság törlesztésének fő biztosítékát, s egyébként is a koordináció világosan és határozottan előírta fenntartását.

1837 nyarán a város vezetői - elsősorban Boros Sámuel főbíró -elviselhetetlennek tartották a pártfogói tisztet. Nem Klauzál Gábor személye ellen volt kifogásuk, hanem „a város szabadságával össze nem férhető hivatal" ellen. A törvényhatóságot, vagyis szűkebben a büntető és polgári bíráskodás jogát úgy értelmezték, hogy a tanács a maga nevében, nem pedig úriszékként bíráskodik. Néhány gazdasági tisztséget és magát a gazdasági tanácsot is fölöslegesnek nyilvánították, minthogy a város minden közös jövedelmi forrását haszonbérbe adták. A közgyűlés 1837. augusztus 20-án egyoldalúan fölmondta a koordinációt, de egyelőre megtartotta a városi igazgatás általános zsinórmértékéül. Az uradalom azonnal óvást emelt a döntés ellen, majd ideiglenesen kompromisszumként javasolta, hogy a számvevői hivatalt - amely a város gazdálkodását ellenőrizte - az uradalom és a város közös számvevővel töltse be. Szentes vezetői azonban ezt is visszautasították, s ezt a grófok már nyílt hadüzenetnek tekintették.

1837. november elején - ismét félretéve a koordináció plurális választójogi előírásait - megtartották a rendes, 3 évre szóló tisztújítást.

Boros Sámuel ismét főbíró lett. Az új belső és külső tanács, valamint a tisztviselők új utasításokat kaptak, és megkezdhették volna munkájukat: az új viszonyok megszilárdítását.

A koordináció fölmondása végzetesnek bizonyult. Az uradalommal és a szerződésekkel való szembeszegülés még akkor is kétes lett volna, ha Szentes lakossága egységes. 1837 őszén azonban egy főleg nemesekből és néhány nem nemesből álló csoport - élén Farkas Sándor választott szószóló - szembefordult régi harcostársával, Boros Sámuellel és az általa vezetett tanáccsal. Bár a koordináció fölmondását ő is megszavazta, most vonakodott elfogadni hivatalát, és kivonult az ülésteremből. Távozása után följelentette a vármegyén Borost. A vármegye elrendelte a vizsgálatot: a kiküldött bizottság lefoglalta a jegyzőkönyveket, zárolta a város pénztárát, és megtiltotta a közgyűlés összehívását.6 Számos följelentés és vizsgálat zajlott le; a vármegye néhány intézkedése nyilvánvalóan nem volt egyéb rosszindulatú zaklatásnál. Farkasék maroknyi csoportjának vádjai csupa rágalmat tartalmaztak, a nemesi vármegye mégis újra és újra melléjük állt.

A vármegyének és egyes vezetőinek magatartása a szentesi örökváltság körüli ügyekben furcsa ellentmondásokat mutat. Az 1832-36-os országgyűlésen, mint láttuk, Klauzál Gábor is szorgalmazta az engedőleges örökváltságot. A nemesi közgyűléseken a liberális erők kivették a megye irányítását a konzervatívok kezéből. Kárász Benjámin alispán és Müller Ignác másodalispán, járási főszolgabíró kitűnő helyi képviselői voltak az ellenzéki politikának. Ám a konzervatív erők sem voltak jelentéktelenek. 1837-ben gróf Károlyi Lajos volt a vármegye főispáni helytartója, 1839-ben öccse, a liberális György gróf ült a helyébe. Dobosy Lajos megyei főadószedő Klauzál Gábor legkeményebb ellenfele volt a követválasztási küzdelmekben, de 1837 végén ő is a pártfogói hivatal visszaállítását követelte, és a Farkas Sándor-féle nemesi csoport legnagyobb tekintélyű oszlopa lett. Klauzál Gábor testvérbátyja, Imre, Lajos gróf jószágkormányzója volt.

Farkasék kicsiny, de hangos csoportja a szentesi nemességnek azt a szűk látókörű részét alkotta, amely éppen az örökváltsági küzdelmek során ébredt öntudatra. Akkor, amikor rájött, hogy a szabaduló város paraszt-polgári társadalmában veszély fenyegeti csekély kiváltságait, jogainak védelmére a nemesi vármegyében keresett támaszt. Ez ugyan egyre liberálisabb színt öltött, de gyanakodva figyelte Szentes önállósulási kísérleteit. A feudális törvényesség alapján állva avatkozott be a Károlyiak és Szentes vitájába, valamint a város belügyeibe.

A grófok magatartása érthető. Ragaszkodtak a szerződés biztosítékaihoz, mert Szentes anyagi helyzetét, főleg hitelmanővereit megbízhatatlannak tartották. A huzavonák alatt többször is engedtek, nem szívesen semmisítették volna meg magát az alapszerződést, noha többször is megtehették volna. Habozás nélkül felhasználták a vármegyét, sőt az országos kormányszékeken is érvényesítették befolyásukat.

Boros Sámuel és a mögötte fölsorakozó város úgy vélte: Szentes azzal, hogy megkötötte a szerződéseket, és többé-kevésbé rendszeresen fizette is a váltságot, szabad város lett. Úgy ítélte meg a szerződések pontatlanságait és ellentmondásait, hogy azok nem csorbíthatják a drágán szerzett szabadságot.

A konfliktus tulajdonképpen föloldhatatlan volt. Az örökváltság törvényes alapot nélkülöző szerződés volt, ezért alkalmazása, pl. az új városszervezet működése szükségképpen törvénytelennek mutatkozott, ha a feudális joggal ütközött össze. A polgári élet és a hűbéri jog ellentmondása volt az alapvető oka a váltság körüli küzdelmeknek, ezért az utókor rokonszenve érthetően a haladást képviselő Borosék felé hajlik.

1837-38 fordulóján a város úgy döntött, hogy királyi szabadalomlevélért folyamodik az uralkodóhoz, bár erre a szerződések szerint csak a váltsági summa kétharmadának megfizetése után kerülhetett volna sor. De közben megindultak a tárgyalások a grófokkal, és a felségfolyamodvány elküldését elhalasztották. Aztán megszakadtak a tárgyalások is, mert lehetőség mutatkozott egy nagy összegű kölcsön felvételére, s így a kétharmad váltság kifizetésére. Amíg a város megbízottai a kölcsönről tárgyaltak, a lakosok - főleg Farkas Sándor és társai - nem fizették a törlesztést. A megye fenntartotta magának a jogot, hogy hitelesítse a pénz felvételére jogosító grófi engedélyt, de Farkas feljelentésére felfüggesztette az érvényesítő aktust. Végül a város a felségfolyamodvány elküldése mellett döntött, legfelsőbb helyről remélve igazának támogatását.

1839 elejére - bár a huzavona egy cseppet sem lanyhult - egyszerűbbé vált a helyzet. A Helytartótanács februárban megkezdte a szentesi ügy vizsgálatát. Júniusban már a kancellárián volt, a kancellária véleménye néhány hónap múlva az államtanács elé került. Az államtanács feltárta a szerződések hibáit, s megállapította, hogy az éves váltsági terhek 23 740 forinttal nagyobbak, mint az úrbéres szolgáltatások voltak, s hogy a város önkényesen felfordította a szerződésekben foglalt rendet. A Helytartótanácson keresztül érkezett legfelső döntés értelmében a szentesi örökváltság ügyét úriszék elé kell bocsátani.7 Ez a „kegyes intézmény" megsemmisítette a szentesiek reményeit. Ráadásul a város anyagi helyzete is válságosra fordult. A lakosok - abban a hiú reményben, hogy sikerül nagy összegű kölcsönt felvenni - tömegesen tagadták meg a fizetést. A félévenként esedékes törlesztést a város csak újabb és újabb kölcsönök felvételével tudta teljesíteni. Gyakran csak azért vettek fel új kölcsönt, hogy egy éppen lejáró váltót ki tudjanak fizetni. A hitelezők felmondták a hitelt, s ha megkapták a pénzüket, sokkal magasabb kamatra és sokkal rövidebb időre kölcsönözték újra, olykor közvetítőt is vontak be az ügyletbe. Ilyen kétes módszerekkel sikerült nagy nehezen fizetni a törlesztéseket - de ez már nem sokat változtatott a végkifejleten.

1840. szeptember 29-én az úriszék megsemmisítette a város eddigi igazgatási rendjét, és helyreállította a földesúri törvényhatóságot. Ez azt jelentette, hogy a polgári és büntetőbíráskodás joga visszaszállt az uradalomra. A földesúr élhetett a bírójelölés jogával, fölülvizsgálhatta az adásvételeket, a számadásokat, a költségvetést, a haszonvételeket, az árveréseket. Az árvaügyi és a katolikus egyházi számadások ellenőrzése ismét az uradalom joga lett. Ezzel Szentes visszaesett a váltság előtti állapotba. A különbség csak elvi jelentőségű volt: a lakosok nem úrbéres szolgáltatásokat teljesítettek, hanem a váltsági tőkét és annak kamatait törlesztették.

1840. október 10-én lemondtak a tanácsok és a tisztviselők. Ezzel az aktussal mintegy elismerték, hogy az új polgári rend átmeneti vereséget szenvedett a feudális erőkkel szemben.

Ezekben az eseményekben oly gazdag években éppen arra jutott kevés idő és erő, amire a legjobban kellett volna: a gazdasági élet megújítására. A város lemondott a közvetlen gazdálkodásról, és minden jövedelmét haszonbérbe adta. Bérlők kezére kerültek a volt majorsági földek, a bökényi, az eperjesi puszta, a kirovási földek, a város házai, a bökényi dohánykertek, az epreskert és a Gógánykert, a vendéglők és a korcsmák, a malmok, a húsvágás, a böldi rév és a bökényi komp, a Kurca-hídvám, a halászat, rákászat és piócaszedés, a piaci és vásári helypénzszedés, a katonai élelmezés, a rongyszedés. Eladták a város lovait és ökreit. A királysági Keglevich-pusztát egy gazdatársaság bérelte a földesúrtól. Ez a rendszer jó lehetett volna, ha beválik. Azonban számos haszonbérlet csak a becsértéke alatt talált gazdára, néhány még úgy sem, a haszonbérlőktől olykor nem lehetett behajtani a bérleti összeget. A már említett Majer Lévi még ma sem egyenlítette ki tartozását.

Minden haszonbéres ügyek közül a 20 000 hold zálogos föld sorsa volt a legfontosabb, hiszen ennek a haszonbére (40 000 Ft) alkotta az éves váltsági törlesztés legfőbb fedezetét. A döntés annál is sürgősebb volt, mert a közlegelő használatának módjáról is határozni kellett.

A legelők és kaszálók ügyét pedig - akár zálogos föld, akár közlegelő -nem lehetett halogatni: ez volt az állattartó gazdák létérdeke. Ugyanakkor elkerülhetetlenné vált a szántóterület növelése is, mert egy lakosra nem jutott több szántó egy holdnál (1100 -öl). Napirendre került a háziföldek kimérése is a határban. Ezek a műveletek magukban rejtették a termelési struktúra nagyarányú módosítását - pl. a földművelés és az állattenyésztés arányainak és a fő ágazatokon belüli arányoknak a megváltozását. Lehetőséget adhattak volna a város társadalmi szerkezetének egészségesebbé tételére, módot adhattak volna a zselléreknek, elsősorban a házatlan zselléreknek tulajdon vagy bérlet szerzésére. A várost uraló gazdák ezekből a lehetőségekből vajmi keveset használtak ki.

A rétek felosztásában 1837-ben döntött a közgyűlés: birtokarányilag osztják ki kaszálónak.8 Minden sessio után 8 kerékfordulatnyi, minden ház után 2 kerék rétet jelölnek ki. A bökényi rét egy tagban kelt el 160 Ft bérért. A közlegelő és a zálogos földek fölosztásával 1838-ig vártak, akkor - megváltoztatva az eredeti tervet - nem adták haszonbérbe, hanem meghatározták, hogy egy telek, illetve egy ház után hány lábasjószágot hajthat ki a gazda. A meghatározott számosállat után fizetni nem kellett - a többiekért igen -, a telekre és a házra kivetett váltságot viszont lényegesen megnövelték. Ennek a rendszernek az igazságtalan volta azonban rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, ezért a közgyűlés 1840-ben a közlegelőt felszabadította, később újra a birtokaránylagos legeltetést engedélyezte, a zálogos föld haszonbérbe vételére pedig - 200 és 500 holdas tagokban - országos árverést hirdetett.

A zálogos földeknél jóval több szentesi lakost - tulajdonképpen minden háztulajdonost - érintett a háziföldek, vagyis a ház utáni földek (1 hold) kimérése. Ezeket ugyan jórészt a Veker mellett, Hékéden, a Kontra laposán és a Gógány mellett, tehát vízjárta területen sorsolták ki - és így csak a folyószabályozások után váltak valóságos értékké -, mégis ezek tették lehetővé, hogy 1153 zsellércsalád megkapaszkodjon a szentesi földben.

Igaz, eme létfontosságú műveletek állandó tüzes viták és szűnni nem akaró torzsalkodások közepette zajlottak le: de a harc csak a telkes és háztulajdonos gazdák között dúlt. Arról szó sem esett, hogy a több mint ezer család házatlan zsellér tulajdonhoz vagy bérlethez juthasson. Kideríthető ugyan, hogy néhányan közülük házvétel útján háziföldhöz jutottak, de ez csak töredéke volt népes táboruknak. Már ekkor új hulláma indult az elvándorlásnak. Akik pedig maradtak, a többség, sűrűn nőtt gyökerei lettek a későbbi agrárproletariátusnak.

A kor felfogása szerint a házatlan zsellérek közé sorolták a zsidókat is. A váltság következtében némileg megpezsdült gazdasági élet újabb és jobb lehetőségeket kínált ezeknek a főleg kereskedéssel és haszonbérléssel foglalkozó embereknek. Jogfosztottságukon azonban nem segített: a föld- és házingatlan birtoklását továbbra is megtiltották nekik.9

A váltság felszabadító és élénkítő hatása az élet néhány más területén is megmutatkozott. Számos új kezdeményezés jelezte, hogy a rendezett tanácsú szabad város igényesebb lett önmagával szemben. Az is kiderült azonban, hogy a városra zúduló új terhek és gondok miatt a reformok csak részben valósulhattak meg.

1838-ban Draskovics István és társai részvénytársasági alapon cukorgyárat akartak alapítani Szentesen, de megegyezés nem született.10

1839-ben hatósági mázsát állított fel a város. Ez a termény-, állat-, dohány- és gyapjúkereskedelem visszaéléseit csökkentette, s a városnak is szép jövedelmet hozott.11

A szociális haladás a szegény- és betegellátásban volt tapasztalható. 1837-ben a város alkalmazta a már bevált Sas Károly seborvost, rajta kívül fizetett egy állatorvost és nyolc bábát. A seborvos köteles volt ingyen gyógyítani a szegény sorsú betegeket, sőt 1841-ben a tanács elrendelte számukra az ingyenes gyógyszerellátást a város akkor még egyetlen patikájában - a közpénztár terhére. Ugyanakkor merült föl egy városi közkórház gondolata is. Mindeddig és még sokáig a szegény betegek, nyomorékok, tehetetlenek gondozását a református és a katolikus egyházközségek ispotályai vállalták.

Az iskolán kívüli közművelődésnek állandó intézménye nem volt. Egyetlen eseményről tudunk: 1838 elején kilenc hétig játszottak Szentesen vándorszínészek, Hevesi Imre társulata.

Nem lett semmi a gazdasági iskola és a kisdedóvó tervéből. Ezek a gondolatok évtizedekkel megelőzték megvalósulásukat, de talán maga az eszme is méltó az elismerésre.

 

III. JOBBÁGYSÁG VAGY SZABADSÁG? (1840-1848)12

 

A város törvényhatóságát megsemmisítő úriszéki ítélet után tartott tisztújítás ismét Boros Sámuelt ültette a főbírói székbe, s a tanácstagok személyében sem történt lényeges változás. A szentesi gazdák azt akarták, hogy ugyanaz a harcedzett testület vezesse új küzdelmekbe a várost. A választások kifejezték azt a szándékot is, hogy a lakosság folytatni akarja erőfeszítéseit az örökváltság teljes megvalósításáért.

Az uradalom szándékai is világosabbá váltak, s ezek a szándékok semmi jóval nem kecsegtettek. Noha nem törekedett a váltság megsemmisítésére - ez semmiképpen nem állott érdekében -, a város teljes jogi alávetésén fáradozott. Haszonbéres kapcsolattá alakította át a korábbi szerződéses úrbéres viszonyokat, de jogilag teljes jobbágyi függésbe vonta Szentest.

Ezeknek a szándékoknak a fényénél válhat érthetőbbé az az úrbéres pör, amely ennek az évtizednek a helyi történetét szinte kitölti. A helytartótanács korábban idézett határozata négy olyan pontját fedte föl a váltsági szerződéseknek, amelyekre vagy felvilágosítást, vagy intézkedést parancsolt a magas kormányszék:

  1. a katolikus egyház patronálási joga;
  2. az a föltételezés, hogy az új éves terhek 23 740 Ft-tal fölülmúlják a régi úrbéres terheket;
  3. a bökényi és a szentlászlói puszták elcserélésének az ügye;
  4. a város igazgatási rendszere.

Az 1. és a 3. pont könnyen tisztázható és tulajdonképpen lényegtelen probléma volt. A 4. pontban a koordináció megsemmisülése utáni új rendszer kiépítése tűzetett ki. Ez önmagában és a gyakorlatban könnyen rendezhető kérdés lett volna, azonban két okból is megoldhatatlannak bizonyult: a szembenálló felek makacsul ragaszkodtak eltérő álláspontjukhoz, ugyanis a 2. pontban békíthetetlen elvi ellentétek rejtőztek.

Ez a keveset sejtető 2. pont veszedelmes és csalóka ingovány volt. Az 1840: 7. tc. ugyan szabad megegyezés tárgyává tette az úrbéres terhek megváltását, de ez a jogszabály az örökváltsági szerződés megkötésekor még nem volt érvényben. A korábbi, az 1836: 8. tc. viszont előírta, hogy az úrbéres szerződésben kikötött évi megváltási összeg nem lehet több a korábbi évek jobbágyterheinek summájánál. A feudális jog három olyan szerződést ismert, amelyek skatulyájába a szentesi örökváltsági szerződést be kellett volna szorítani: adásvételi, haszonbéres és úrbéres kontraktust.

Szentes végig kitartott amellett, hogy adásvételi szerződést kötött 1836-ban, s ennek néhány pontját alakították át 1837-ben haszonbéres szerződéssé, de maga az alapművelet és annak jellege adásvétel maradt. Az uradalom az 1837. évi szerződéseket tekintette mérvadóknak, minthogy az adásvétel meghiúsult. A központi kormányszékek viszont úrbéres szerződésről beszéltek, amikor 1847 végén érvénytelennek nyilvánították még azokat a pontokat is, amelyekben nem volt ellentét a szerződő felek között. A város álláspontja 1848 tavaszán taktikai okokból változott: akkor úrbéres kötésnek nevezték a váltságot, hogy ingyen szabadulhassanak.

Az egész időszakon végigvonuló vitában azonban ezek a megkülönböztetések sohasem érvényesültek ilyen élesen. Minthogy a szerződések, sőt egy szerződésen belül az egyes pontok is ellentmondtak egymásnak, bármilyen magyarázatra és sajnos ítéletre is lehetőséget adtak. Az elavult jog és a növekvő élet újra meg újra összeütközött egymással.

Az 1840-es években új motívum bonyolította a város és az uradalom viszályát: a legelőelkülönítés. Mint láttuk, az örökváltsági szerződéssel együtt, azzal elválaszthatatlan egységben, egymást föltételezve, legelőelkülönítési szerződés is készült, melynek értelmében a grófok 11 200 hold legelőt kaptak. Ez a szerződés még 1836 szeptemberében elnyerte a királyi jóváhagyást, és a benne foglaltak tényleg megvalósultak. Amikor a többi szerződés részben érvényét vesztette, az uradalom továbbra is a kihasított legelők tulajdonosa és haszonélvezője maradt. Ezt kétségbe vonni azonban nem látszott bölcs dolognak, mert vele az egyetlen teljesen megvalósult szerződés is megsemmisült volna, s legfelső helyen aligha hagytak volna jóvá ilyen értelmű döntést. Ezért Szentes vezetői ezt a kérdést sohasem vetették föl. De voltak, akik nem riadtak vissza a fenyegetéstől.

Az újabb úrbéres per előkészületei során mind a felperes uradalom, mind az alperes város több terjedelmes periratban kifejtette álláspontját a vitatott ügyekkel kapcsolatban. A már említett okok miatt azonban az álláspontok semmit sem közeledtek egymáshoz, emiatt békés megegyezés nem születhetett.

Végre a helytartótanács 1844. január 2-án kelt rendelete meghagyta a per ítélet alá bocsátását. Az uradalom kijelölte a bírákat, majd a város óvására, a vármegye utasítására új bíróságot alakított. Ennek az úriszéknek az ítéletével szemben a vármegye ügyésze törvényességi óvást emelt a bírák függősége és elfogultsága miatt. A megye által kijelölt úriszék 1844. június 27-én hirdetett ítéletet.13 Ez az ítélet megállapítja, hogy a katolikus egyház patronátusi jogának, a 23 740 Ft-os túlfizetésének, a bökényi és a szentlászlói puszták kicserélésének a tekintetében nincs vitás vagy törvénytelen dolog. A mindkét fél által külön-külön beterjesztett új városigazgatási tervet elveti, és a feleket a koordináció visszaállítására kötelezi, míg a váltsági summa 2/3 része „le nem tisztáztatik". A bíróság egyik tagja, Basa János különvéleményében fejti ki, hogy a törvényhatóságot azonnal vissza kell adni Szentesnek, s hogy a város által benyújtott közigazgatási tervezetet némi igazítással helyesnek tartja.

Ezután a per anyaga a helytartótanács elé került. Megjárta a hivatalos utat (kancellária, államtanács és vissza) többször is, újabb és újabb felvilágosítások gyarapították a tekintélyes terjedelmű aktát. Végül, mint már tudjuk, 1847 végén egy a legfelső helyről jött rendelet új szerződés kötését rendelte el, minthogy az 1836-37. éviek alapvetően hibásak és jogellenesek, mert a királyi haszonvételeket is váltság alá bocsátják, nem csak az úrbéres szolgáltatásokat. Megparancsolta az uradalomnak a törvényhatósági jog további gyakorlását is. Bene József főispánhelyettest megbízta az új szerződések megszövegezésében való közreműködéssel.14 Ő azonban már nem kezdte meg működését: a problémát új megvilágításba helyezte a márciusi forradalom.

Ezeknek az éveknek a megyei és országos változásai viszonylag kevés nyomot hagytak a város életén. Aránylag erősebben volt érezhető a megyei vezetés módosulása 1843-ban, amikor gróf Károlyi György helyét Földváry Gábor foglalta el a főispáni hivatal élén, s a vármegye tisztikara is kicserélődött. Az új járási főszolgabíró, Török Bálint és esküdtje, Basa János rokonszenvvel viseltettek Szentes iránt, a szentesi nemesség is elcsendesedett, s az uradalom is mértékletesebbé vált. Az 1846. évi konzervatív fordulat már nem éreztette közvetlen hatását, mert az úrbéres per ítélete 1844-ben, majd a várakozás évei csendes beletörődést váltottak ki.

De ádáz harc dúlt az uradalom és a város között az első években. A földesúri törvényhatóság visszaállítása alkalmat adott az uradalomnak arra, hogy törvény adta jogait fölös mértékben és kihívó módon gyakorolja. Ellenőrizte és kifogásolta a költségvetéseket és a számadásokat, visszavette a gyámpénztár kezelését, bekérte és felülvizsgálta a haszonbéres szerződéseket, előírta a zálogos javak használatának módszereit, ellenőrizte a pénztárakat. Kifogásolta a tisztviselők fizetését, sőt megtiltotta azok emelését az 1835. évihez képest - hivatkozva az 1840. évi helytartótanácsi rendeletre, amely eltiltotta a várost az újításoktól. Mindezek jogszerű, olykor érthető, de sokszor csak értelmetlen és provokatív intézkedések voltak. Rengeteg keserűséget és megaláztatást nyeltek le azok, akik akkor vezették a várost.

Egyetlen példa elég az emlékezet számára: 1842. november l-jén volt az évi tisztújítás. Müller Ignác járási főszolgabíró jelenlétében Szabó László uradalmi ügyész - anélkül, hogy bevárta volna Boros Sámuel főbíró és a tanács lemondását - felolvasta a bírójelöltek nevét: nemes Molnár János, ns. Sarkady Nagy József, ns. Dósai Molnár Mihály és Kristó Nagy János. Az uradalom tehát éppen akkor mellőzte Boros Sámuel jelölését, amikor a váltsági ügyek vitele nélkülözhetetlenné tette őt. S kiknek a jelölésével akarta pótolni? Molnár, Sarkady és Dósai a leghangosabb nemesi pártütők közül valók voltak, olyanok, akik szembefordultak a váltsággal, és nem is fizették a törlesztést. A nép félóráig zúgta Boros nevét. A főszolgabíró rövid időre lecsendesítette a népet, de aztán újabb kétórás tüntetés következett Boros mellett. Végül egy apró incidens miatt a gyűlést feloszlatták.

A város panaszt tett a vármegyénél és legfelső helyen is. A vármegye eljárást indított a hangadók ellen, és elrendelte szükség esetére a karhatalom igénybevételét is. Az új bíró Kristó Nagy János lett, a három nemes még a tanácsba se került be, pedig a választást ekkor is félbeszakította a főszolgabíró. A tanács Boros Sámuel híveiből állt, ő maga a váltsági pénztár kezelője lett, az uradalom terve tehát jórészt kudarcba fulladt. Egy kicsit későn jött az uralkodó rendelete - 1844-ben, amikor már újra Boros Sámuel volt a főbíró -, ez elmarasztalta az uradalmat a bíróválasztás szabálytalansága miatt: a törvény szerint ugyanis az előző bírót jelölni kell, ha alkalmas rá, Boros ezentúl mindig alkalmasnak találtatott.15

A gazdasági élet átalakításának nagy lehetősége, a közlegelő felosztása ezekben az években is elodázódott. A zálogos földek kihasítása és haszonbérbe adása hatalmas területű kaszálóktól és legelőktől fosztotta meg az állattartó gazdákat. A népgyűlés 1842. ápr. 5-i határozatával 4500 hold legelőt (3094 kh, 1780 ha) szeretett volna a város haszonbérbe venni a hipotekális földekből, ehhez azonban az uradalom nem járult hozzá. Új szabályt a közlegelő használatára végül is a megyei törvényszék döntése állapított meg 1845 nyarán. Ez a rendelkezés az 1838. évi határozatot erősítette meg, és a legeltetési jogot a birtok (ház és föld) arányában szabta meg. Egy egésztelkes gazda 4 ökröt, más 4 szarvasmarhát, 4 lovat, 6 sertést, 80 juhot és 10 kaptár méhet bocsáthat a legelőre. Egy ház után ennek tizedrésze, azaz 1 tehén, két sertés, 8 juh és 1 kaptár méh. A felsorolt állatok bizonyos kulcs szerint fölcserélhetők. Akiknek nincs jószáguk, legeltetési jogukat eladhatják, akiknek viszont több van, szájbért fizetnek. A birtoktalanok pedig csak akkor legeltethettek, ha még ezután is maradt hely jószáguk számára. Akkor is bért kellett fizetniök.16

A végső és az új viszonyoknak megfelelő megoldást a közlegelő felosztása jelentette volna. Erre nézve a tanács Sípos Gábor városi mérnökkel 1846-ban tervezetet készíttetett a birtokosztályra. A tervezet megállapította, hogy a 20 000 hold zálogos birtok levonása után a közlegelő 19 333 hold és 876 -ölet tesz ki (13 292 kh, 7649 ha). Ebből még levonta az utakra és a vályogvető helyekre eső 1339 hold 876 -ölet. A maradék 17 994 holdból (12 371 kh, 7119 ha) egy telekre 21 hold 244 -öl (14,6 kh, 8,4 ha), nyolc házat egy telekre átszámítva, egy házra 2 hold 718 -öl (1,8 kh, 1 ha). A 9705 hold 711 -öl rétből (6673 kh, 3840 ha) egy telekre 10 hold 484 -öl (6,9 kh, 4 ha), egy házra 1 hold 374 -öl (0,9 kh, 0,53 ha) rétet szánt a tervezet. (Szentesen akkor 2315 ház volt). Az elrendelt népszavazás elhúzódott, s a közlegelő a forradalomig kioszthatatlan maradt.17

A váltság részbeni, de súlyos kudarca, mint láttuk, nehezítette és késleltette a mezőváros gazdaságának mélyreható átformálását. A fokozatos és folytonos anyagi gyarapodás, a nagyvonalú pénzgazdálkodás, a kor általános szellemi fejlődése lehetővé tette, hogy Szentes még jobban kiemelkedjék a földhözragadt, elzárkózott paraszti életből.

A messze tekintő gazdasági tervek, az iskolapolitika, a társadalmi egyesületek megszervezése, az egészségügy és a szegényügy intézményeinek szaporítása jelzik egy önmagában és hazájában bízó közösség ébredő erejét.

A Tisza, a Körös, a Kurca, a Veker és a Kórógy áradásai évről évre súlyos károkat okoztak a határban, lehetetlenné tették a réti földek feltörését, olykor magát a várost is végveszélybe döntötték. 1845-ben Szentes és a közeli Körös-balparti községek megalakították a Káka-foki Társulatot Müller Ignác vezetésével.18 Több elhamvadt kísérlet után gr. Széchenyi István személyes kezdeményezésére 1846-ban megalakult a Csongrád Vármegyei Tisza-szabályozási Társulat Bene József főispánhelyettes elnökletével, Boros Sámuel a választmány tagja lett. Röviddel később Debrecenben létrejött a Tisza-völgyi Társulat Széchenyi vezetésével. Boros itt is központi választmányi tag lett. Kívánságára Széchenyi már 1846. szeptember 1-jén Szentesre látogatott, és megindította a munkálatokat.19 Megkezdődött a Körös- és Tisza-gátak emelése, és elrekesztették - egyelőre zsilip nélkül - a Kurcát. Ezeket a munkálatokat a forradalom szakította meg. A hagyomány szerint Széchenyi e látogatásakor javasolta a böldi révtől a városba vezető egyenes út kiépítését.

A Tisza-szabályozással kapcsolatban merült fel Szolnok és Szeged példájára - egy Tisza-híd építése a böldi révnél. Sípos Gábor szentesi és Bodoki Károly Békés megyei mérnök el is készítette a tervrajzokat és a költségvetést - mindössze 32 337 Ft 51 kr-ba került volna -, a város fölküldte Széchenyinek, tőle azonban már nem került vissza, de a forradalom úgyis elsodorta volna.20

1847-ben, amikor kiépült a pest-szolnoki vasút, és tervezték az aradi vonalat is, a városi tanács kifejezte készségét, hogy áldozatot is vállal a pest-kecskemét-szentes-aradi vaspálya megépítésében.21 A tervet meghiúsították a következő évek eseményei, de maga az átfogó koncepció - folyószabályozás, híd, vasút - lenyűgöző. Irrealitása sem önmagában, hanem a váratlan történelmi fordulatokban rejlett.

Ez összefüggő törekvéseknek mégis volt egy megvalósult részlete is: 1844-ben egy tiszai gőzhajó berakodta Szentesen az első gabonaszállítmányt. A város a Tisza-gőzhajózási Társaság részvényese lett.

A város belső rendje is sokat változott ezekben az években. 1845-től pallókat raktak le az utcák gyalogjáróin. A tanács a házak és kerítések építését engedélyhez és szabályokhoz kötötte; olykor le is romboltatta a szabálytalanul felhúzott épületeket.

Az iskolahálózat az 1840-es években jelentősen bővült. A központi református és katolikus alsó iskolákon és a református felső iskolán kívül az Alsópárton egy katolikus, a Fölsőpárton két református iskolát állítottak fel. Az evangélikusok, ill. a görögkeletiek után a zsidó közösség is létrehozta iskoláját. 1847-ben fölszentelték a Karolyi grófok, Szentes városa és a szentesi katolikus hívek hozzájárulásával épült új Szent Anna-templomot.

A társasági élet pallérozódását jelzi a két kaszinó létrejötte. A Polgári és Kereskedelmi Kaszinó a jobb módú gazdálkodókat és a kereskedőket tömörítette. Az Úrikaszinó, egyúttal zeneegylet is, főleg a műveltebb nemesek egyesülete volt. 1848-ban egyesültek, a szabadságharc veresége elsöpörte őket. 1846-ban egy gyapjúkereskedelmi társaság és egy védegyleti társulat is működött a városban.22

A szegényügy létezése is mutatja, hogy az anyagi gyarapodás nem mindenkit érintett. A természeti szerencsétlenségek - árvizek, aszályok, jégverések - az elviselhetetlenségig szaporították az ellátatlan szegények és koldusok számát. Az egyházi ispotályok és az intézményes alamizsnálkodás olykor hatástalannak bizonyultak. Ezért a tanács 1841-ben szegényügyi határozatot hozott, és szabályozta a szegények ellátásának rendjét.23 1846/47-ben pedig, amikor már egymás után két évben is katasztrofális termés volt, ínségügyi bizottmányt hozott létre, és segélyként kölcsöngabonát osztott ki a rászorulóknak. Ezen a helyzeten javított némileg Dósai Molnár Mihály nagylelkű alapítványa: 1845-ben 600 köböl (kb. 27 000 kg) búzát és árpát ajánlott fel a rászorulóknak. A kamat pénzértékét lehetett a szegények segélyezésére fordítani.24

A város az egészségügy terén is többre akart jutni régi önmagánál. 1845-ben országos pályázatot írt ki orvostudori állásra. A következő évben a pályázók közül a szentesi származású Haris Jánost nevezték ki városi orvossá évi 300 forintos, seborvossá Sas Károlyt 200 Ft-os fizetéssel.

Amikor Haris János elfoglalta állását, Szentes egészségügye olyan ember kezébe került, aki - amellett, hogy nagy hivatástudat élt benne -kész tervekkel tért vissza az egyetemről szülővárosába. Működési utasítása már tartalmazta a korábbi vívmányokat. Ő maga azzal bővítette tevékenységi körét, hogy elrendelte a „szabad személyek" rendszeres orvosi vizsgálatát a rendőrkapitányi hivatalban, hogy visszaszorítsa a bujakórt, szorgalmazta a himlőoltás kötelezővé tételét (Szentesen 1818 óta tudunk intézményes himlőoltásról), és javasolta egy városi közkórház felállítását. Ez utóbbi javaslatot a tanács tetszéssel fogadta, és a jövőre nézve följegyezte. Haris János írta az első jelentést Szentes egészségügyi helyzetéről.25

A gyarapodás egyik fontos mozzanata, hogy az ugyancsak szentesi származású gyógyszerész, Farkas Zsigmond 1847-ben megnyitotta a város második gyógyszertárát.26

Mindazok a remények és kétségek, amelyek az immár megrekedt átalakulási folyamathoz fűződtek, egyetlen irányba mutattak: 1848 felé.

 

1. Klauzál Gábor országgyűlési követ
2. Klauzál Gábor követi jelentésének részlete (1834)
3. A Károlyi család címere
4. Gróf Károlyi István
5. Gróf Károlyi Lajos 6. Gróf Károlyi György
7. Az örökváltsági szerződés első oldala (1836)
8. Az örökváltsági szerződés hitelesítési záradéka (1836)
9. Boros Sámuel szentesi jegyző, majd főbíró (Ifj. Kiss Bálint festménye, 1836.)
10. A pótszerződés borítója (1837)
11. Szentes város pecsétje (1836)
12. A birtokos gazdák aláírásai a pótszerződésen (1837)
13. Hadzsy György ügyvéd, városi számvevő, tanácsnok, jegyző
14. Szentes város térképe (1840)

 

KÉPEK JEGYZÉKE
  1. Klauzál Gábor országgyűlési követ. Zsilinszky Mihály: Csongrád vármegye története III. köt. Bp. 1900. 20.
  2. Klauzál Gábor követi jelentésének részlete (1834). A CSML SZL gyűjteményéből
  3. A Károlyi család címere. Éble Gábor: A Nagy-Károlyi gróf Károlyi család leszármazása. Bp. 1913.
  4. Gróf Károlyi István. Éble Gábor: A Nagy-Károlyi gróf Károlyi család leszármazása. Bp. 1913.
  5. Gróf Károlyi Lajos. Éble Gábor: A Nagy-Károlyi gróf Károlyi család leszármazása. Bp. 1913.
  6. Gróf Károlyi György. Éble Gábor: A Nagy-Károlyi gróf Károlyi család leszármazása. Bp. 1913.
  7. Az örökváltsági szerződés első oldala (1836) (Nyomtatott másolat.). A CSML SZL gyűjteményéből
  8. Az örökváltsági szerződés hitelesítési záradéka (1836). A CSML SZL gyűjteményéből
  9. Boros Sámuel szentesi jegyző, majd főbíró (Ifj. Kiss Bálint festménye, 1836.) Barta László - Labádi Lajos: Boros Sámuel. Szentes, 1986. 17.
  10. A pótszerződés borítója (1837). A CSML SZL gyűjteményéből
  11. Szentes város pecsétje (1836). A CSML SZL gyűjteményéből
  12. A birtokos gazdák aláírásai a pótszerződésen (1837). A CSML SZL gyűjteményéből
  13. Hadzsy György ügyvéd, városi számvevő, tanácsnok, jegyző. A CSML SZL gyűjteményéből
  14. Szentes város térképe (1840). A CSML SZL gyűjteményéből

 

Jegyzet:

  1. Az örökváltság történetét részletesen tárgyalja SIMA LÁSZLÓ: Szentes város története c. művének I. kötete (Szentes, 1914) és BARTA LÁSZLÓ: A szentesi örökváltság c. munkája (Csongrád megyei könyvtári füzetek 10. Szeged, 1979). Ez utóbbinak a jegyzet­apparátusa jól használható ehhez a fejezethez. A szentesi úrbéres és nemesi származású lakosok közötti Előleges Egyezségre nézve lásd BARTA LÁSZLÓ: Szentes az örökváltság évében 1836 c. írását. In: Szentesi tanulmányok. Az 1975. évi honismereti napok előadásai. Csongrád megyei könyvtári füzetek 8. Szeged, 1977. 13-17. lap. Az átalakuló városszervezettel kapcsolatos munkák: PAH1 FERENC: Adalékok Szentes város közigazgatásának és igazságszolgáltatásának történetéhez (1837). In: Levéltári Híradó, 1959/3-4. sz. 162-199. lap; BARTA LÁSZLÓ: Szentes város Közönségének (Közgyűlésének) iratai 1837-1848. In: Levéltári Szemle, 1981/2-3. sz. 371-374. lap; BARTA LÁSZLÓ: Szabad Szentes városának képviseleti és igazgatási rendje 1837-1840 (Klauzál Gábor reformtervei) In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből X. kötet. Szeged, 1986. 49-61. lap. Boros Sámuel életét bemutatja BARTA LÁSZLÓ - LABÁDI LAJOS: Boros Sámuel c. füzete. Szentes, 1986. (A felsorolt munkák egy része a következő fejezetekre is vonatkozik.)
  2. Ez a fejezet SIMA LÁSZLÓ: Szentes rendezett tanácsú város története II. kötet c. (Szentes, 1913) kéziratának felhasználásával készült. A kézirat a szentesi levéltárban van. A jegyzetapparátus csökkentése céljából a dátum szerint említett események levéltári jelzetét mellőztük, mert azok könnyen visszakereshetők Szentes Város Közgyűlésének és Tanácsának jegyzőkönyveiben és a hozzájuk tartozó iratokban. A hivatkozások - noha a szerző számos egyéb levéltári forrást is használt - általában a közgyűlési jegyzőkönyvekre és iratokra utalnak, mert a központi kormányszékek, a vármegyei közgyűlés és törvényszék, valamint az uradalom intézkedéseit a városi önkormányzati testületek megtárgyalták, a dokumentumokat pedig a jegyzőkönyvi számok szerint irattározzák.
  3. A Petrák-krónika szerint. Ennek a helyi krónikának kilenc változata - részben eredeti, részben másolat - található a szentesi levéltár kézirattárában. Lásd még: Petrák-krónika (Közreadja TAKÁCS EDIT). Tanulmányok Csongrád megye történetéből XXV. Szentes-Szeged, 1997.
  4. CsML SZL Szentes Város Közönségének (Közgyűlésének) 3. jegyzőkönyve ( a továbbiakban Közgy. jkv.) 524/1837-38.
  5. CSML SZL Közgy. 1. jkv. 1837/1. és következő jkv. számok
  6. CSML SZL Közgy. 3. jkv. 139/1837-38.
  7. CSML SZL Közgy. jkv. 294/1840. Itt olvasható a 8902/1840. sz. helytartótanácsi rendelet kivonata.
  8. CSML SZL Közgy. 2. jkv. 320/1837.
  9. CSML SZL Közgy. 3. jkv. 649/1837-38.
  10. CSML SZL Közgy. 3. jkv. 333/1837-38.
  11. CSML SZL Szentes Város Tanácsának jegyzőkönyve (a továbbiakban Tan. jkv.) 248/1837-38.
  12. Ez a fejezet is az említett SIMA4cézirat felhasználásával, jegyzetapparátusa az előző fejezetéhez hasonlóan készült.
  13. CSML SZL Tan. ir. 1485/1843-44. (Levéltári helye: dl Úrbéres és váltsági iratok 767. sz.)
  14. Az udvari kancellária 20 617/957/1847. sz. végzését SIMA László kézirata szó szerint idézi, de levéltári helyét nem adja meg. Nem sikerült fellelni.
  15. A Helytartótanács január 2-án kelt 245/1844. sz. rendelete.
  16. CSML SZL Tan. jkv. 1327/1844-15.
  17. CSML SZL Tan. jkv. 1443/1845-46.
  18. CSML SZL Tan. jkv. 1786/1844-45.
  19. CSML SZL Tan. jkv. 1958/1845-46.
  20. CSML SZL Tan. jkv. 1933/1845-46.
  21. CSML SZL Tan. jkv. 2068/1846-47.
  22. CSML SZL Tan. jkv. 1030/1845-46.
  23. CSML SZL Tan. jkv. 121/1841-42.
  24. CSML SZL Tan. jkv. 961/1844-45.
  25. CSML SZL Tan. jkv. és ir. 10800/1846-47.
  26. CSML SZL Tan. jkv. 144/1847-48.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet