Előző fejezet Következő fejezet

Szerencs története

Dr. Takács Péter

 

Szerencs topográfiai jellemzői

Szerencsnek a történelem során gyakran változó nagyságú határa [1895-ben 3630 katasztrális hold, 1935-ben 4838 kh., 1942-ben 5013 kh. ] különböző jellegű földrajzi tájak érintkezésében fekszik. Északról és Északkeletről a történelem során elhíresedett hegyaljai bortermő promontóriumok nyúlnak a „fejéig, derekáig", melyből a Berkeccel, az Előheggyel és más promontóriumokkal egy időben maga is részelt. Szerencset azonban inkább a Hegyalja kapujának nevezték. Ez többnyire arra utalt, hogy az Északról, Nyugatról, Északnyugatról érkező, a Hernád völgyén leereszkedő kereskedők és hadak Szerencsen keresztül érték el a Hegyalját, a tokaji átkelőt és a lúci révet, s az Erdélyből érkező és oda tartó hadak és kereskedők éppúgy a Szerencs mellett „elfutó" hadi utat, a „nagy országutat" járták, mint az Alföldről, a Tisza-mentéről, a Duna-Tisza közéről állatokat és gabonaféléket eladásra kínáló parasztok. Déli-, délkeleti irányból a Taktaköz húzódik Szerencs határáig, Nyugatról, Északnyugatról a Harangod vidéke határolja, amit lezár a Szerencsi dombság és a Hernád magas-parti sávja. A 16. század közepétől a 18. század elejéig a történelemben olykor-olykor fontos szerepkörre emelkedő települést, függően a hadjárásoktól, a törökök falvakat pusztásító sarcaitól, Mezőzombor, Rátka, Ond, Tállya, Monok, Bekecs, Taktaszada és a Szabolcs megyei Prügy szomszédolták. Vizei a Szerencs-, az Ond patak és a Takta folyó. Északra a határa hegyes, délre síkság, a hajdani Taktaföldvár környékén kiterjedt mocsarakkal.

Közeli és távolabbi szomszédai, az egy Tállya kivételével - amely település határa csak olykor-olykor, Bekecs vagy Ond „futásakor", illetve a polgári korszak határrendezéseit követően - érintette közvetlenül Szerencs határát, olyan helységek, amelyek személynévi eredetű megnevezéssel vonultak be a históriába, mind-mind magyaros névadással1 . Kiss Lajos szerint ugyanez a névadási etimológia jellemzi Szerencset is. Máig eldöntetlen azonban, hogy a ,szerémségi ember", illetve a „türelem, szívósság, állhatatosság" jelentésű török szó névetimológiai változata adta-e a település nevét2 . A környező falvak, a közeli kisebb-nagyobb vizek neveinek hasonló metódusú kialakulása arra enged következtetni, hogy a honfoglalás idején lakatlan, vagy csak nagyon ritkán lakott volt ez a táj, s a beérkező honfoglalók népesítették meg. Ők nevezték el földrajzi és társadalmi képződményeit. A régészeti leletek tanúsága szerint a neolitikus és rézkori kultúrák emberei, a bronzkori társadalmak közösségei, majd a szkíták, kelták és a honfoglaló magyarok kedvelték az itt található természetföldrajzi környezetet.

Szerencset - pontosabban e vidéket - a mitológiát a tényekkel bátran keverő, a kronológiai pontosságot és a történetiség követelményeit alig-alig ismerő, a népi fantázia szabadasszociációs szabályait követve etimologizáló Anonymus említette először. Az 57 fejezetre osztott Gesta Hungarorumban egy fejezet egészében Szerencsről szól: „Árpád vezér és nemesei pedig nagy örömmel felkerekedtek Hung várából, s a Tarcal hegyén túl ütöttek tábort, a Takta vize mellett elterülő mezőn, egészen a Szerencse hegyéig. Erről a hegyről látták, hogy milyen az a hely; mivel pedig nagyon megszerették, úgy nevezték el, hogy a nevének latinul amabilis, a saját nyelvükön pedig szerelmes az értelme; attól a naptól egészen mostanáig a szerelemről Szerencsének hívják a helyet." Földrajzi nevekkel jól körbe is határolta az ismeretlenségbe rejtőzködő nótáriusunk ezt a „szerencsés" helyet. Megnevezte körülötte Tarcalt, a Takta vizét, Sóvárt, a Sajót, a Bodrogot, a Tiszát, Hímesudvart, a lúci révet. Innen indította harcba Szabolcsot, Tast és Tétényt, akik győzelmeik után a Meszesi kapunál jelölték ki az Uraság [az ország] határát, gyepűt építve ki a meghódított területek védelmére. Győzelmüket jelentették Árpádnak. A , jó hírre - folytatta gesztaírónk - Árpád vezér és főemberei pogány módra áldomást csaptak. Egy egész héten át ünnepet ülve lakmároztak, s majdnem minden nap megittasodtak. Egyszersmind aztán a jó hírre Árpád vezér és övéi kivonultak Szerencsből, és a Sajó folyó mellett ütöttek tábort, a Tiszától egészen a Hernád vizéig." A 31. fejezetben ismét visszaképzelgi Árpádot Anonymus Szerencs tájára, hogy onnan költöztesse tovább: „átkeltek a Sajó folyón, azon a helyen, ahol a Hernád vize beleömlik. A Héjő vize mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig és Ernődig, s egy hónapig maradtak ott"3.

Ha naiv is Anonymus etimológiája, abban nem tévedett, hogy a honfoglaló magyarság gazdálkodásához, megélhetésének szervezéséhez ideális volt ez a környék. A lovakkal könnyen átgázolható patakok, folyók és azok árterületei vizet, a porongos helyek legelői füvet biztosítottak a magukkal hozott és a harcok során szerzett állatoknak. A folyók s az áradások táplálta tavak bővelkedtek halban, víziállatokban, madarakban. Az Erdőalja fái biztosították a nemezsátrakhoz, jurtákhoz, karámokhoz, szélfogókhoz, pásztorszállásokhoz a rúdfát, sütéshez, főzéshez, melegedéshez az energiát. Az erdők és patakvölgyek ideális vadászterepnek bizonyultak. Az embereket, állatokat Sóvárról könnyen elláthatták sóval. Talán a mai Sóstófalva sós vizeit, szikes térségeit is felhasználták az állatok „sózásához". A Szerencsi-dombvidék és a Hernád-part magaslatai megfigyelő állásoknak sem bizonyultak rossznak. A Tarcal hegyéről pedig belátták a Bodrogközt, a Taktaközt, a Nyírség nagy részét, s ráláttak az Erdőaljára is. A közeli lúci rév pedig összekötötte a Nyírséget a Duna-Tisza-közével, a Bükkaljával és a Zempléni hegyvidékkel. Természetes útvonalak vezettek ide és innen a meghódítandó új szállásterület számos vidékére. Talán nem is a mítosztermő fantázia, inkább a nomadizáló társadalom tájigénye, a könnyűlovas harcosok által kedvelt terepviszonyok okán emlegette annyi szeretettel Anonymus Szerencset. Ideális táborhely lehetett ez a meghódítottak fékentartására, az esetleg közelgő ellenség megfigyelésére, sátor- és jurta-állításra, pásztorkunyhók összetákolására, a lovas harcmodor gyakorlására, a harcosok pihenésére, nyájak, csordák, ménesek, gulyák legeltetésére, győzelmi torok, lakomák megtartására, könnyűlovas vetélkedők rendezésére. Alkalmas terepként kínálkozott a harci zsákmány elosztására, a törzsszövetség vezérének bemutatott hódolatra. Könnyen hozzá lehetett itt jutni a hegyvidék és a síkvidék minden kincséhez, termékéhez. A nyírségi gyepvasból, a gömöri, szepességi érckövekből kovácsolt kengyelhez, zabiához, lópatkóhoz, nyílhegyhez, szántóvashoz, fémszerszámokhoz.

A többféle szerepkör befogadására alkalmas terület korai birtokbavételét látszik bizonyítani, hogy Nováki Gyula feltételezése szerint Szerencs határában erődítményt emeltek a honfoglalók. Megépítették Taktaföldvárat4 . Ellentmondani látszik ennek, hogy a környék településeinek a nevei - néhány kivételével - viszonylag későn, a 13. század közepén-végén tűntek fel az oklevelekben. Amit indokolhat az is, hogy a környék állattenyésztésre alkalmasabb volt, mint szántóvető foglalkozásra. A pásztorszállások, a vándoroltatható jurták, sátrak akárha századokig kedveltebbek maradtak a szabad honfoglalók számára, mint a földbe vájt, sárból megépített házak. A helyhez kötött villák, falvak, csak akkor épültek ki, amikor a szolganépek, a lesüllyedt szabadok száma oly mértékig megszaporodott, hogy az állattartásból kiszorult emberek rákényszerültek a keményítő tartalmú élelmiszerek termelésére. Ezt a folyamatot gyorsíthatták fel a környéken megtelepülő szerzetesek. Ha Anonymus történeti hitelét sok ponton meg is kérdőjelezzük, a Szerencs közvetlen közelében lévő Ond község honfoglalás utáni téli szállás - és a hozzá szorosan kapcsolódó nyári szállás - meglétét a tudomány is bizonyítja5.

A honfoglalók szállásföldjéből alakult falu

Szerémiek jöttek-e megtelepedni a magyarok által „megnevesített" patak és dombvidék környékre, vagy a törökös személyneveket viselő honfoglalók valamelyike után kapta a nevét Szerencs, azt eldönteni kevés a tudomány eszköz tára. Annyi bizonyos csak, hogy a könnyűlovas harcmodor háttérbe szorulásával hanyatlott Szerencs történelmi jelentősége. A szántóvető foglalkozás térhódítá sával, a lótenyésztés háttérbe szorulásával betagozódott az alakuló, formálódó középkori falvak sorába. A ménesek mellett egyre több csorda legelt a Harangodon, a Taktaköz Szerencs alá nyúló legelőin, a jó fúvet és szénát termő földe ken. A lassan állandósuló falu határának szántásra alkalmas térségeit mind sűrűbben fogták művelés alá. Köles, tönköly, alakor mellett egyre nagyobb területet vetettek be rozzsal, búzával, hajdinával, zabbal, árpával, főzelékfélékkel: lencsével, borsóval, babbal. A tömeges népi ruházkodás alapanyagából a gyapjút, a bőröket és a szőrmét mind jobban kiszorító vászon biztosítása céljából kenderrel és lennel. Nemezsátrak, jurták helyett földbevájt kunyhókba, sár ból, fából és kőből épült házakba húzódtak az emberek. Sámánhitüket kereszténységre cserélték. A tatárjárás idején már a tatárok krónikása dicsérhet te volna az Anonymus megénekelte tájat.

A település geográfiai elhelyezkedésének nem lebecsülhető fontosságát jelzi azonban, hogy a keresztény hit megerősödését követően előbb a Szent János-rendű keresztes lovagok, a johanniták alapítottak benne monostort. Ennek a monostornak és korai plébániájának köszönhette Szerencs, hogy esperességi központtá emelkedett. A történetírók között sokáig dúlt a vita arról, hogy Szerencs királyi vármegye székhelye, vagy legalábbis névadója lett volna. Az alsózempléni térséget magábafoglaló Szerencs vármegye mellett kardoskodók egy házi forrásokra hivatkozva feltételezték egy ilyen világi igazgatási szervezet létét, amíg Györffy György nem tisztázta, hogy az oklevelek a szerencsi esperesi körzetről tudósítanak, nem királyi vármegyéről6.

A tatárjárás után, de még 1247 előtt a Bogátradvány nemzetség Szent Péter és Szent Pál tiszteletére bencés apátsággal gazdagította a települést. 1393-ban a Monaky-család az itteni birtokát az apátságnak adományozta7. Szirmay Antal szerint a Monaky, a Rákóczi, a Morva-Izsépi, a Körtvélyesi és a Czékei család alapították az apátságot8. Csánki Dezső szerint 1424-ben az apátság patrónusai voltak a Dobaiak, Lucziak és a Monakyak9.

A hadaktól mentes időkben a település lakói élték köznapi életüket, gyarapodtak. Állatokat - lovat, szarvasmarhát, juhot, kecskét, bivalyokat, feltűnően sok sertést - tartottak. Az arra alkalmas határrészeken szántottak-vetettek. Bé kés időkben nem volt kitüntetett helye Szerencs a történelemnek. A Bodrog, a Hernád és a Sajó völgye vonzóbb és járhatóbb volt a kereskedőknek és a hadaknak, mint az Ond patak völgye. Taktaföldvár történelmi és társadalmi szerepe is leértékelődött még a korai Árpád-korban. Helyi jelentőségűvé szelídült, vagy meg is szűnt funkcionálni. A tatárjárásig Zemplén, Borsod és Szabolcs királyi vármegyék székhelyei voltak az államigazgatási, igazságszolgáltatási, katonai és gazdasági élet kitüntetett központjai. A tatárjárás után Tokaj, Patak, Újhely, Tállya, Regéc, Ónod várai ragadták magukhoz a szerepköröket10. Szerencs, monostora ellenére is, csak másodlagos szerepkört töltött be. A monostora körül bizonyára megtelepedett egy-két fegyverkovács, takács, tímár, gyertyaöntő, sarukészítő, varga, nyeregkészítő stb. A bencés szerzetesek szellemi irányítása mellett bizonyára tanulta a betűvetést és a latint tucatnyi, a hadászathoz, a zajos világi élethez kevés vonzalmat érző ifjú. A 15-16. század fordulóján valószínűleg tartottak itt évenként egy-két országos sokadalmat, ahol fa- és fazekasáruk, gyertyák, viasz, különböző szövetek, az északabbra elterülő hegyekben, erdőkben elejtett vadak prémje, erdei termékek, a gömöri és szepességi bányásztelepülések által készített fémáru - ekevas, kasza, sarló, fejsze, balta, lópatkó, nyersvas - cseréltek gazdát a Tisza melléki falvakból és az Alföldről felhajtott állatokkal, ide szekerezett gabonaféleségekkel. A 15. század végéig Szerencs nem tett szert nagyjelentőségre11. Betagozódott az átlagos magyarországi falvak sorába. Legfeljebb a délről alatta húzódó hadiúton vonuló bandériumok, telek katonaság egységei, a karaván-szerűén luxus- és délázsiai árukkal vonuló kereskedők jelentettek a lakosok számára a köznapi léten túl némi kuriozitást. Szerencs másodlagos szerepét jelzi az is, hogy betagozódott a tokaji uradalom ba, és sorsa összefonódott annak sorsával12.

Középkori lakóinak a gazdálkodásában főszerepet az állattenyésztés, a juh-, a ló-, a szarvasmarha- és a sertéstartás játszotta. Ezt egészítette ki a bivaly, kecske, s a ház körüli szárnyasjószág: tyúk, liba, kacsa. A marha- és juhtartás előnyére szolgált, hogy bőséges és kiváló szénát termő rétje volt, s előnyére szolgált a lakosoknak, hogy a marhák, juhok kellő mennyiségű szikes legelőt találtak. A sertések a település határának déli részén, a Takta és az Ond patak vize járta földeken bőven találtak csigákban, bogarakban, gumókban, csíkokban bővelkedő mocsarakat. Ha makkot termő tölgyekben, bükkösökben nem is bővelkedett Szerencs határa, a közeli Zempléni-hegyekben bérelhettek az őszi, koratéli hónapokra sertéseiknek makkolást.

A hegyaljai mezővárosi agglomeráció (szerk. Frisnyák S.)

A szántásra-vetésre nehezebben fogható talajt a község Legyesbénye, Bekecs és Ond felé eső határrészein négy és hat, olykor nyolc ökörrel kellett szántaniuk. A szántóvető foglalkozás másodlagosságra jellemző, hogy a curiális helységgé és mezővárossá rangosodott település határát még a 18. század végén is csak két nyomásban hasznosították, és csak a 19. század elején osztották három nyomásra .

Szerencsnek a tokaji uradalomba tagozódása, a Tokaj-hegyaljával egyre szorosabbra fűződő kapcsolata, és a bencés szerzetesek ösztönzése együtt játszhattak közre abban, hogy viszonylag korán meghonosodott itt is a szőlőművelés. Ennek mértékéről és kedveltségéről a 16-17. századi forrásokból következtethetünk.

A település „történelmi karrierje" a 16. század harmadik évtizedében kez dődött. Ennek előzménye volt, hogy Szapolyai Imre 1459-ben zálogba kapta az előtte már sok kézen megfordult tokaji uradalmat 14 , s ezzel ura lett a szerencsi apátságnak is. A zálogbirtokot Szapolyai István gróf örökölte, akiről 1507-ben Szapolyai Jánosra, a korszak leggazdagabb földesurára szállt 15 .

Szerencset először egy 1490-ben kiadott oklevél, majd 1502-ben a monostor apátja nevezte oppidumnak 16 . Ez aligha jelentett többet, minthogy a Szapolyaiak, vagy valamelyik tokaji tiszttartójuk megengedte, hogy - növelve az apátság bevételét - évenként egy-két vásárt tartsanak, mert a tokaji uradalom 1520-as urbáriumában - Hernádnémeti, Tarján, Kinizs, Ladány, Dob, Miske falvakkal, Zombor, Ond, Vámosújfalu, Bekecs, Gesztely, Bezzeg, Szada, Megyaszó, Rakamaz, Tardos, Vis, Hugyaj, Szegegyháza, Bököny részbirtokokkal és Bás prédiummal - ismét faluként (possessio) szerepelt 17 .

Hódolva hol egyik, hol másik királynak

A település lakóit - amennyiben foglalkoztatta őket az ország sorsa - a nyugtalanság 1526 őszén kerítette hatalmába. 1526 nyarán arról értesültek, hogy a török szultán Magyarország ellen vezeti hadait. Amikor hadat gyűjtött a ki rály, amikor a templomokban minden vasárnap imádkoztak az Úrhoz, hogy hárítsa el a veszélyt Mária országáról, könnyen keltek lábra rémhírek. Ezek Szerencs lakóit sem kerülték el. A királyi sereg vereségének, s a király halálának a híre is megérkezett szeptember első heteiben, mert a harangokat meg kellett kondítani, misét kellett celebrálni a király lelkiüdvösségéért.

1526. október 14-re, a Szapolyai János szervezte tokaji rendi részgyűlésre pedig élelmet - bort is - kellett szolgáltatniuk a szerencsieknek. Itt a három napig tanácskozó rendek október 17-én - Szapolyaival az élen - úgy döntöttek, hogy november 5-re királyválasztó országgyűlést hirdetnek Székesfehérvárra. Uruk királlyá választásának sikeréért el kellett mondaniuk egy-két imát a szerencsieknek is. A november 10-én Székesfehérvárt királlyá választott, és november 11-én Podmaniczky István nyitrai püspök által megkoronázott I. János magyar királyt harangzúgással, dicsőítő istentisztelettel kellett köszönteni. Az uradalmi tisztek és a Szapolyaira felesküdött rendek gondoskodtak róla, hogy ez - legalábbis a gróf és erdélyi vajda birtokain - kellő pompával, körültekintéssel és emlékezetes lakoma kíséretében történjen.

Ha mindezek az események csak egy-két vasárnapot forgattak volna ki Szerencsen a köznapi medrükből, akkor is szót érdemelnének. Hamarosan meg kel lett azonban tapasztaniuk a lakosoknak a hadjárást is. Nem telt még el egy esztendő a tokaji rendi gyűlés és a székesfehérvári koronázás óta, és Nikolaus Salm gróf Tokaj alatt 1527. szeptember 27-én szétszórta I. János seregét. Bevette Tokajt, megszerezve ezzel - a november 3-án Székesfehérváron Podmaniczky István nyitrai püspök által ugyancsak királlyá koronázott- I. Ferdinánd kincstárának a tokaji uradalmat, vele Szerencset18. Nincs adatunk arról, hogy Nicolaus Salm hadai földúlták volna a települést, de az elképzelhetetlen, hogy előbb János király Tokaj alatt táborozó hadainak, majd a Salm gróf vezette katonai tábornak az élelmezéséhez ne járultak volna hozzá.

1527. november 3-át követően újra meg kellett kondítani a harangot. Könyörögni kellett Istenhez - ezúttal azért, hogy új uruknak és királyuknak - I. Ferdinándnak adjon hosszú életet, tegye dicsőségessé uralkodását.

1528 márciusában a Szerencshez közeli Szina, szeptemberben Sárospatak mellett ütköztek meg a két uralkodó hadai. Innen a csatazaj is elhallatszott Szerencsig. 1528-ban újra urat váltott a település. I. János Ártándy Pálnak és Balázsnak adományozta, akiket 1531-ben Gritti - I. János kincstartója - kivégeztetett19. Tokaj várát 1530-ban Szapolyai hadainak sikerült visszaszerezniük. A régi urukhoz való hűségük sem tartott sokáig. 1532-ben már Bebek Ferenc kapott donációt Szerencsre I. Ferdinándtól. A változatosság kedvéért 1535-ben Fels Lénárd „hajlította" Ferdinánd hűségére, hogy 1537-ben újra Szapolyai híveit gazdagítsa. Leonhard Vels még ez év júniusában „bekószálta" Ferdinánd hadaival a tokaji uradalmat, de Tokaj várát nem sikerült bevennie. Neki nem, de Serédy Gáspárnak igen, aki I. Ferdinándtól donációt is kapott a tokaji uradalomra21. Ezt követően Tokajból Serédy Gáspár szorongatta a szerencsieket, Kassáról pedig a Szapolyaihoz hű Czeczey Lénáit.

Ha zaklatott volt a sorsa Szerencs lakóinak 1526 és 1541 között, még inkább azzá vált a János király halálával ismét kiújult harcok során. 1540 és 1560 között Tokaj - vele együtt Szerencs - legalább tízszer cserélt gazdát22. A két hadakozó fél közé 1541-től befészkelte magát a török. A sarcolások, harácsok, a katonák kényszerű élelmezése folyton szegényítette a föld népét.

1549-ben a rovásadó kivetése céljából összeírták Szerencset. Ekkor — az egész tokaji uradalommal együtt - Serédy Gáspár birtoka volt. A conscriptorok találtak benne 15 portát - négy jobbágyháztartást véve egy portának - igaerővel bíró 60 háznépet, 17 átmenetileg elszegényedett háztartást, 3 puszta telket, két allodiális telket. Egyik az apátságé lehetett, a másik a Serédy Gáspáré. Volt egy adó alól mentesített háznép is23. Az „átmenetileg elszegényedett háznépek" időleges adó mentességét természeti katasztrófával - árvízzel -, vagy lakóházuk elégésével alig ha indokolhatjuk. Többségük a hadak garázdálkodása és a vár körüli kényszerrobot folytán veszítette el barmait. Ezért mentesítették őket az adózás alól.

A conscriptorok által összeírt 78 háznépet a hagyományos ötös szorzóval 390 léleknek vehetjük. Ennél biztosan többen lakták a még mindig bizonytalan státuszú települést. A két allodiális telken is éltek cselédek - béresek, pásztorok, kertész, kovács, bognár, szakács, sütőmester, mészáros, kocsis, vincellér, méhész, belső szolgák stb... Az apátságnak is voltak lakói. Szerencsen 450-470- 500 lakost feltételezhetünk a 16. század közepén24.

1556-ban megelégelték az erdélyi és magyarországi rendek I. Ferdinánd soha be nem váltott ígéretét, mely szerint V. Károly császár támogatásával kiűzi a törököket az országból. A fő- és középnemesek, katonai parancsnokok, várkapitányok tömegesen pártoltak át János Zsigmondhoz. Az országos hangulatot az 1532-ben még I. Ferdinándtól Szerenccsel megajándékozott Bebek Ferenc fogalmazta meg: „Az mire sokszor ígérte és fogadott hitivei ő felsége, hogy az ellenséggel személe szerint megví, Magyarországnak minden határát megszabadítja, azt ő felsége, mind az utolsó veszedelmeinkig nem mielte..."25 János Zsigmondhoz pártolt Némethy Ferenc is, a tokaji uradalom tiszttartója. Visszaadta neki Tokajt, és várerődítésekbe kezdett. A kővár köré négybástyás lovagvárat építtetett. Tállya várát is újjáépítette. Szerencsről pedig elkergette a bencés apátokat. Kétemeletes kőépületük sarkára bástyákat építtetett, várrá alakította az apátság kőépületét26. A várat és a mezővárost körbeárkoltatta, megteremtve ezzel Tokaj elővárát. A vártól nyugatra lévő bő- és melegvizű salétromos-kénes forrás vizével megtöltette a várárkot, s a vár könyékét elmocsarasította. Nagy hadak ostromának ellenállni nem volt elég erős Szerencs vára, de óvta a telepü lés lakosságát és vagyonát a kalandor vagabundoktól, a harácsszedőktől, nyargalászó martalócoktól, kószáló szabad hajdúktól. A tokaji vár előváraként megépült szerencsi erősség nem tetszett Ferdinánd hadainak, ezért 1559-ben Pethő János vezetett ellene sikertelen ostromot.

Amennyire tehetetlennek bizonyult Ferdinánd, hogy az ország „minden határát" visszavegye a törököktől, annyira buzgó volt Izabella, illetve János Zsigmond örökségének a saját hatalma alá hajtásában. E célból fogadta fel halála előtt Swendi Lázárt hadvezérének, aki hadi operációit már csak Miksa császár és király fennhatósága alatt kezdhette meg, mert I. Ferdinánd 1564-ben a min den élők utolsó útjára lépett.

Miközben Kassa és Tokaj között „menetelt a nagy történelem", megélték a maguk köznapi történelmét Szerencs lakói is. Ebből kaphatunk ízelítőt a Herédy Péter contra Szemere Demeter ügy kapcsán. 1558. december 25-én „Szemere Demeter hatalmasul rátört Herédy Péter Legyesbényén resideáló jobbágyára, Csemper Péterre. Fogságra vetette, majd kényszerítette, hogy legyesbényei szőlőjét adja át neki." Herédy Péter és felesége, Kaky Erzsébet „törvény elé" vitték az ügyet. Tanúkkal erősítették, hogy a Szemere Demeter által elragadott szőlőt Kaky Erzsébet „megvásárolta Csemper Pétertől". Tanúkat állított Szemere Demeter is. Az ő emberei Herédy Péterre valottak, mondván: „az őfelsége ellen lázadókhoz csatlakozandó, Szerencs várába utazott..." Nemcsak hütlenkedni, hanem „azért is ment, hogy a szerencsétlen árváktól [Csemper Péter árváitól] elzálogosítsa és elidegenítse azok birtokrészeit és birtokjogait", mármint a vitatott szőlőt. A Zemplén várában tarott megyei törvényszék 1559. október 2-án Szemere Demetert „elmarasztalta Csemper Péter fejváltságában", és „annyi összeg[ben], amennyire Kaky Erzsébetek esküt tesznek"27 . Ilyen és hasonló ügyek évenként tucatjával történtek Szerencsen és környékén.

A várral megerősített Szerencset a martalócok, kóborló katonaelemek átmenetileg nyugton hagyták. Tartottak a vár ágyúitól. A tüzérséget nem tartó szabad hajdúk is jobbnak vélték elkerülni. Nem kerülte el azonban Schwendi Lázár, Miksa császár és király hadvezére. Schwendi 1565 februárjában indult Kassáról Tokaj bevételére. Szerencs, Ónod és a kisebb várak megvívását átengedte Balassa Menyhértnek. 0 február 4-én Tokajt vette ostrom alá.28 El is foglalta. Az ostrom során „a jó Németh Ferencnek ott történt halála". Tokaj 1565-ös ostromában részt vett Rákóczi Zsigmond is, akinek a sorsa néhány év múlva meghatározó módon kapcsolódott össze Szerencs történetével.29 Schwendi - győzelmét követően - korszerűsítette a tokaji várat. Az uradalom irányítása a szepesi kamarához került. Ez a törököket fordította Szerencs ellen, s bár a várat soha nem vették be, de a mezővárost 1567-ben már mint törököktől elpusztult települést írták össze.30

A Rákóczi-família birtokában

A kettős királyválasztás óta a hadaktól folyton zaklatott, sűrűn gazdát cserélő Szerencset az ország három részre szakadása után a végső pusztulástól Némethy Ferenc mentette meg. Történetének sorsfordító pillanata azonban az volt amikor a tokaji uradalomból kiszakított várát és mezővárosát 1579-1580 telén Rákóczi Zsigmond kapta zálogba. Az első alkalommal letett 4000 forintot 1598-ban megtoldotta még 5160 forinttal, majd egy tetemes, 30 ezer forintot meghaladó összegért 1603-ban több falura és Szerencsre örök tulajdonjogot (donációt) nyert31.

A Tokajból Borsod vármegyébe vezető utat őrző szerencsi vár eléggé elhanyagolt, romos állapotban volt, amikor Rákóczi Zsigmond birtokába jutott. A gyorsan gazdagodó, a ranglétrán is emelkedésnek indult Rákóczi Zsigmondnak Szerencs nemcsak a legfontosabb birtoka, hanem családi otthona is lett. A várat rendbehozatta, és uradalmat szervezett köré. Udvarbírája, gazdatisztjei, ispánjai innen irányították a Hernádnémetiben, Megyaszón, Zomboron és Bass pusztán birtokolt jobbágyok és cselédek szolgálatát, majd ehhez az uradalomhoz csatolták Alsókemely, Harkány, Ond, Pthrügy és Karád falvakat, részbirtokokat, végül a szomszédos Mád mezővárosát is32. Az erdélyi fejedelemségig ívelő életpályát megfutó Rákóczi Zsigmondot - az 1608. december 5-én Felsővadászon bekövetkezett halála után - 1609. január 21-én Szerencsen helyezték örök nyugalomra33. Az utána maradott három fia, György, II. Zsigmond és Pál 1619-ben díszes síremléket állítottak apjuknak34.

Rákóczi Zsigmond a tulajdonába került kővár déli oldalára elővárat, külső-, úgynevezett huszárvárat építtetett. Azt részben fa-, részben kőpalánkkal keríttet- te, körbeárkoltatta, az árkot megtöltette vízzel, aminek a fölöslegét a mocsárba vezettette. A külső várba egy tavon átívelő fahídon át lehetett bejutni.

A várat és a máig kiderítetlen időben mezővárosi rangra emelkedett Szerencset Rákóczi Zsigmond halálával fiai - György, II. Zsigmond és Pál - örökölték. Közülük Szerencs és az ország történetébe legmélyebben I. Rákóczi György véste be az emlékezetét, aki Erdély fejedelmi trónját is visszaszerezte. Fejedelemsége idején a szerencsi várat és a hozzátartozó uradalmat többször inventálták. Vagyonleltárt készítettek róla, s le is írták. 1648-ban így: „A vár kerítése félig kő, félig palánk, körülötte vizes árok. A fejedelem helyiségei előtt folyosó, onnan nyílik az ebédlőpalota (benne 96 köböl szadai búza a tarcali majorságból), »Balika boltja«, torony alatti szenesház, az úr háza, az asszony háza, leányasszonyok háza, öregasszony kis háza, mosóház... Ezeknek pitvara, előtte folyosó. Ezek a helyiségek 1643-hoz képest újra vannak bútorozva, jobbára új bútorokkal, új ajtókat is helyeztek be. A torony, a porház, a közös fegyvertartóház, a várbeli pince (romladozó, benne 1 hordó bronza-túró, 2 hordó komló, 4/2 köböl lencse, 1/2 köböl árpa, 47 új kapanyél, 1 lapos kapa, 9 szénavilla, 1 fagereblye, 2 szapu vereshagyma, 1 bélyegzővas, 1 szapu árpadara). Az alsó pitvar-, a sötétpitvar, az ecetesház, a számtartóház, a régi sütőház, a kápolna pitvara, a kápolna, a förödőház, a sáfár-ház, belső kapuköz, drabant-ház, konyha tornáccal, sütőház pitvarral és kamrával. Tömlöcház, külső kapuköz"35. A vár 1635-ös invetálásakor a Rákóczi Pállal közös kapu közében a fegyverek és egyéb limlomok között találtak a leltározók „Bocskai Istvántul, Magyarországh fejedelmeiül maradott fel szalonn[át], orjastul, sodorostul."36 Kegyeletből őrizhették, mert 1605-től már étkezésre alkalmatlanná avasodott.

A huszárvárban egy rozoga állapotban lévő hosszú istálló, egy romladozó vámház és egy ugyancsak rozoga haltartó volt. Volt itt egy major-ház, egy marha-rekesz, nádfedelű barom-állás, borjú ól, egy puszta kőház fedél nélkül és a ludaknak egy ól.

A várhoz tartozott egy csűröskert és egy veteményeskert. Ezekben 3 jégverem és egy szalmás méh-kelence. Itt volt a Rákóczi Pál árváival közösen birto kolt belső drabant-ház is, mellette a kaloda és a „rabtartó menyeczke".

Rákóczi Pállal közösen birtokolt a fejedelem egy kőből épült malomházat, melyet frissen zsindelyeztek. E mellé épült egy tapaszos sövényházacska. A malom két kőre járt, de 1648-ra elkészült a harmadik kő padja is. A malom közeli búzavermek egy része beomlott, üresen tátongtak.

A külső várból újonnan épített híd vezetett ki, amit a külső ágyuk védtek. A külső kapuközben volt a tömlöcház, egy öreg konyha, egy öreg pad és egy közös fegyverház. Ez utóbbiban 50 puska és 11 kis ágyú. A külsővárban volt a „porház" is a puskapornak. Ugyancsak a külsővárban épült meg az új sütőház, mellette egy másik ház, ez utóbbiban konyhafelszerelést tároltak.

A vár udvarán 1643-ban öt, 1648-ban 20 páva kellette magát, a vár árkában 1643-ban három, 1648-ban öt hattyú úszkált.

A váron kívül, a palánk kapuja mellett volt a Rákóczi Pál árváival közös vámház. Ennek a kamrájában 68 vámsó. A Takta vizén két csónak ringott, s közelükben egy haltartó várta, hogy a halászok megtöltsék hallal.

A várpalánk kapuja mellett egy hosszú tapasztott istálló, benne 4 csigás kanca és egy öreg ló, meg egy csigás vasas szekér. Itt romladozott egy kőépület is, az előtt is egy vasas szekér.

A veteményeskertben káposzta, petrezselyem, sárgarépa, vereshagyma, ugorka, dinnye, metélőhagyma, tárkony, maghagyma, egresfa, rózsafa, néhány tő szőlő, disznótök, 1 hold kender. 1648 májusában ezek nem a legszebben néztek ki, „a szárazság igen ártott" a veteményeknek. A veteményeskertben három jégverem és egy szalmával fedett romladozó méhes-szín, benne 6 kas méh és 2 üres kaptár. Itt volt a majorház is, szobával, pitvarral és kamrával. Ennek az udvarán 3 vasas szekér, 3 eke, hozzájuk 8-8 ökör.

A csűröskertben disznó-állás, barom-állás, ökörpajta, libaól és egy fedetlen csűr volt. A csűröskert kerítése düledezett. Itt épült meg a juhász-ház is, 3 juh- állással. A várhoz tartozott az 1595-ben megújított templom is37.

1717-ben tömörebb, kevésbé részletező leírás készült a várról. Akkorra azonban a Rákóczi-família kikopott a vár és a szerencsi uradalom birtokából. ,Ez a négyszögletes formájú szerencsi vár két részből áll, messze kiterjedő mocsaraktól környékezve. Kelet felől két nagyobb bástyatorony van, melyek egyikének fedele egészen rongyos, e között a két bástyatorony között két emelet magasságú épületsor húzódik, melynek közepén van a kapu, ez előtt pedig fel- vonóhíd, de amely már most egészen rommá vált. Az épületsornak alsó emeletén három nagyobb istálló van lovak számára, és egy szűk kamra."38

Az uradalmi központ szerepkörét is ellátó Szerencs és a vár Rákóczi Zsigmondnak - méginkább a családjának - nemcsak gyakori tartózkodási helye, de kedves otthona is lett. Ez önmagában gyarapította a települést. A várban tartott katonák, az uradalmi tisztviselők, az uradalom és a vár zavartalan működését biztosító kézművesek, a majorsági feladatok ellátására fogadott cselédek, béresek, pásztorok, egyéb szolgálónépek. A bérükből és konvenciójukból megélő családok mellett az uraság gyakori jelenléte egyfajta biztonságot is kölcsönöztek a helybenlakóknak. Elősegítették gyarapodásukat, társadalmi mobilizációjukat. A Rákóczi-család református hitbéli elkötelezettsége vallási nyugalmat és stabilitást teremtett, elhárítván a személyes gyarapodás útjából az ideológiai gátakat. A gyorsan emelkedő főúri család szellemi és kulturális igényét is kielégítő, művelt lelkészt tartottak, aki gondozta a mezővárosiak hitéletét is.

A lakosságot is szolgáló, a mezővárostól is jövedelmet húzó lelkésznek a Rákóczi-família az 1631-ben évenként 38 forint készpénzzel, egy váza borral, egy váza lőrével, négy báránnyal, egy verődisznóval és 10 darab kősóval egészítette ki a jövedelmét.

A katonák közül Kovács Gergely négy lóra, Zughi Balázs és Vezekény Gáspár két-két lóra húzott tisztességes jövedelmet, „asztaltartással" az uradalomtól. A három lovaskatonát tartó Thallyai uram, mint várkapitány és udvarbíró esztendőnként 50 forintos készpénz-járandósága mellett évi 40 köböl búzát, 38 köböl abrakot, 28 forint ruhapénzt, farkasbőr bélésű bundát, 2 öl fát, 10 kősót és a lúci ispánság után járó konvenciós jövedelmet „húzta". Porkolábot, számtartót, sáfárt, ménes-gazdát, juhászt, péket, bodnárt, major-asszonyt, csordást, kertészt, hat bérest, két disznópásztort, egy dobost és egy darabontot tartott az uradalom. A kor színvonalán tisztességes megélhetést biztosítva mindegyiküknek. Az uradalmi szolgák és tisztségviselők közül egyiknek-másiknak a magánvagyona sem volt elhanyagolható. Az udvarbírói tisztet viselő Thallyai uramnak a szerencsi Előhegyen 20 kapás, az Urbán-szőlőben 32 kapás, az Ádám Jakab-féle szőlőben 16 kapás, a Makai-szőlőben 16 kapás szőlője volt. Ezek, mivel Thallyai uram „mag nélkül halt el", felesége elhunytával az uradalomra szálltak. 1643-ban termésükkel már a Rákóczi-famíliát gyarapították. Szerencsen az 1630-1640-es években a Rákóczi-családnak 6 darab szőlője volt. Ebből öt összesen 104 kapás terjedelmű, a hatodiknak a nagysága ismertetlen39. Szerencs borát nem becsülték le a kortársak. 1561-ben a mezőváros küldöttei is aláírták a hegyaljai mezővárosok Cultura Vinearum Regulamentumát, és azt 1613-ban is megerősítették. Az 1641-es Tokaj-hegyaljai szőlőrendtartás össze állítói között is megtaláljuk Szerencs küldötteit.40 A 17. század végén, a 18. század elején Szerencs „kikopott" a hegyaljai szőlőtermelő mezővárosok közös ségéből. Kassay József szerint azért, mert földesurai nem voltak hajlandók le mondani az aszu-dézsmáról,41 ami a Hegyalja „szövetségi" tagságnak előfeltétele volt. Később már hiába kérezkedett vissza többször, utoljára 1799- ben, a Hegyalja-szövetség képviselői elutasították, hogy a szerencsi promontóriumokat betagolják a hegyaljai bort termők közé42. Ennek ellenére Fényes Elek a 19. század derekán, Kassay József a 19. század elején az Előhe gyen és a Berkeczen szüretelt bort méltónak tartották a hegyaljai minőségre43. Promontóriumok, szőlőhegyek, voltak azonban a Cserfáson, a Csicsirin, a Győ ri, Tókusi, Ráci és Dőri hegyoldalakon is. Olykor-olykor összességében olyan nagyságú területen, mint amilyen nagyságú a szántóföldje volt Szerencsnek44.

Arról nem őriznek a források adatot, hogy Szerencs megszerzésekor hány jobbágy- és zsellércsalád szolgálta a Rákóczi-famíliát, de a jobbágyok száma itt sohasem volt kiugróan magas. 1631-ben - a Rákóczi Györgynek jutott bírtokrészen - 4 marhás-, 10 gyalogszeres jobbágy és 17 özvegy háztartás szolgálta az uradalmat. Ezeknek összesen hat lovuk és 12 ökrük, tehát 18 igázható barmuk volt 1635-ben 19 szolgáló háztartás volt az uradalom itteni tulajdona, de már csak 9 igázható barmot (3 lovat és 6 ökröt) fogatolhattak, és 9 tehénnel rendelkeztek. A 19 háznépből 12 szőlővel is rendelkezett. Kilencnek egy-egy darab, háromnak két-két darab szőlője volt, amelyek után mustdézsmát fizettek A 19 szerjáró jobbágy mellett 16 officiolátus - speciális szolgálatot ellátó - kerülő, csordás, halász, kertész, várbeli szolga, méhész, prókátor, szabó, ács gubacsapó stb., 8 taxás nemes-háznép szolgálatát vette igénybe I. Rákóczi György. Jobbágy és zsellérnépei hasonló számba voltak II. Rákóczi Zsigmondnak és Rákóczi Pálnak is.

Hegyaljai kapák (Balassa I. után rajzolta Papp László)
Kétágú kapák (Balassa I. után rajzolta Papp L.)

Összeírtak az uradalom szerencsi területén 16 sátorra való cigányt is, akiknek Rákóczi Pállal közösen parancsolt I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, de ezek a teknővájó, vándor-kovács, zenész, üstfoltozó, vályogvető, faragó- és egyéb munkát rendszertelenül végző sátorosok rendre szétszóródtak, s hol itt, hol ott bukkantak fel, s az eltávozottak helyett jöttek mindig mások. Ez azt je lenti, hogy 640-670 lélek élhetett ekkoriban Szerencsen.45

A jobbágyok szolgálatánál jövedelmezőbb volt a csak részben jobbágyi robotot alkalmazó majorkodás a vár körül és a mezőváros határában. 1635. júniusában Szerencs határában I. Rákóczi Györgynek 895 birkáját (kosjerke, fejős-, bárányos-, meddőjuh stb.) legeltették a juhászok. A ménesében 106 lovat számláltak. A béresek 26 jármos ökröt fogatoltak. A csordások 15 harmad- és negyedfü tulkot, 6 tavalyi ökörtinót, 16 fejős- és 24 meddő tehenet, 3 harmadfű üszőt, 1 tavalyi üszőt, 3 bikát és 10 idei borjút gondoztak. A bivalyokat, lévén „igen vadak s nem várják be közeire az embert", meg sem tudták pontosan számolni. A szederkényi réten szerteszét kószálok, és a mocsárban hentergők számát kilencre becsülték. A kondások 43 emsedisznót, 6 kant, 27 ártányt, 136 süldőt és 79 malacot őriztek. A majorház körül 24 tyúk, 3 kakas, 2 kappan, 189 tyúkfi, 4 lúd, 63 lúdfi, 30 kacsa, 45 kacsafi várta, hogy fazékba éretté csepered jenek, vagy a szakács kitekerje valamelyiknek nyakát.

1635-ben számba vették I. Rákóczi György szerencsi vetéseit is. Őszi gabonából 6 helyen 192 köböl, árpából 111 köböl, lencséből 2 köböl, borsóból ez évben egy véka került a földbe. Tönkölyt 105, zabot 44, kölest 10 köblöst vetettek. Gondosan összeírták a vermekben lévő búzát, kölest, alakort, tönkölyt, a kamrákban lévő árpát, zabot, lencsét, egyéb gabonanemüeket és főzelékféléket, a pincékben lévő borokat, lőréket, egyéb italféleségeket is.

Rendre beszámoltak a tiszttartók a városi korcsma jövedelméről is. Szeren csen - bár a jobbágyok is bírtak szőlőt - a borkimérés joga karácsonytól Szent Mihály napig illette a földesurat. Ezzel a Rákóczi-família mindig élt. A fejedelem részén lévő városi korcsmában évenként átlagban 80 hordó bort mértek ki. Érdekessége a korabeli borfogyasztási szokásoknak, hogy az óbornál kelendőbb volt a frissen kiforrott bor. Főleg ebből pénzelt Rákóczi György korcsmárosa is, aki 1635-ben - levonva a maga 40 forintos bérét, s az idegenektől vásárolt négy hordó bor árát - 1465 forint 39 dénárt fizetett be az uradalom pénztárába.

Rendszeresen nyilvántartották a szerencsi vám bevételeit is. Ezt többnyire természetben rótták le a kereskedők, vásározók. Ezért halmozódott fel a vám házban a vas, a só, a deszka, a fa- és cserépedény stb .

A szerencsi uradalom bevétele együtt növekedett Tokaj-hegyalj a felvirágzásával. Szerencs, mint uradalmi központ, a Rákóczi-birtokokon termett bor forgalmazásának egyik állomása is volt, de a 17. században a bor forgalmazásánál jelentősebb volt az itt bonyolított marhakereskedelem47.

Bár a Rákóczi-família két nagy vagyonszerző generációja - Rákóczi Zsig mond és I. Rákóczi György - sok gondot fordítottak uradalmaik jövedelmezőségére, gondos kezelésére, lakóinak gyarapítására, mégsem állíthatjuk, hogy a birtokukba került Szerencs egyenletesen jövedelmezett volna számukra. Ide szolgáltak az uradalomhoz tartozó falvak és részbirtokok is. Úriszéki viták megtárgyalására, eldöntésére ide szekereztek, gyalogoltak az uradalom falvaiból. Ide szállították a természetbeni járandóságokat is. A vár és az uradalom, mint a közeli hegyaljai hetivásárok és országos sokadalmak, letelepedésre késztették a kézműveseket, mestereket, vállalkozó kedvű parasztokat, szabadmenetelű jobbágyokat, s talán ezeknél is jobban az armális, taksás nemeseket, a vitézi rend tagjait, a birtokigazgatás honoráciori rétegét. I. Rákóczi György hajdúszabadsággal élő embereket is telepített Szerencsre. Háborús időkben ezek létszáma igencsak megnövekedett. A 16. század közepétől észlelhető Szerencsen is a taksás nemesek beáramlása. Ezek kálvinista hitükkel, politikai érzékenységükkel, önkormányzatteremtő akaratukkal rányomták bélyegüket a mezőváros arculatára.

Német dúlások, török sarcolások

A vár, s a benne lévő katonák a mezővárost apróbb hadi kalandoktól megóvták, de a törökök időnkénti zaklatásától ők sem voltak mentek. A tizenötéves háború alatt felváltva pusztították németek, hajdúk, törökök, majd 1637-ben Bethlen Gábornak a fejedelemségtől „elütött" testvére, Bethlen István is biztatta a törököket a Rákóczi-birtokok fosztogatására. Szerencset a szüret idején lepték meg a törökök, hogy a szüretelőket rabságra hurcolják, de a felfegyverzett nemesség ezt megakadályozta. Ónod és Szerencs környékét azonban tovább dúl ták a törökök, zsákmányt szerezve rabokban és állatokban. 1644-ben a németek dúlták fel Szerencset, s a vár védőit a tiszttartó rávette, hogy adják át a várat a III. Ferdinánd hadainak48, amit aztán I. Rákóczi György a korra jellemző kegyetlenséggel torolt meg. A dúlások és pusztítások érzékeltetésére érdemes felidéznünk egy korabeli vármegyei vizsgálatot.

1649. november 25-én Szirmay Péter zempléni alispán Garay Ferenc szolga bíróval, valamint annak segédeivel, Szerdahelyi Pállal és Csányi Györggyel a nádor parancsára vizsgálatot tartottak a törökök pusztításaival kapcsolatban. Zemplén megye tisztikara - „a törököktől való félelem miatt a hely színére bátorságosan ki nem mehetvén" -, a faluról falura történő helyszíni vizsgálat helyett Szerencs városába invitálták a környező falvak, települések lakóit vallomástételre.

Kesznyétenből Marthon Márton 65 éves tanú érkezett a meghallgatásra. Elmondása szerint ennek előtte való esztendőkben a kesznyéteniek „az pogányoknak az ő igájokat" nem viselhetvén, „egynéhány ízben futottunk el". Majd a község „megalkudott" a törökkel, hogy 60 magyar forinttal, 12 icce vajjal, 6 kősóval adóznak nekik, ha nem háborgatják a falut. Egy-két évig fizették a hódoltsági pénzt, de a törökök nem elégedtek meg az adóval, hanem 60 török forintot kíván[tak], „harmadfél pénzben számlálván az polturát". Vajat 28 iccével követeltek többet, kősót néggyel. Mindezekhez kénytelenek adni még „egy vágó tehenet" és egy dézsa túrót.

Kesznyétennél is szomorúbb sorsra jutott Bekecs. A községet 11-12 éve „elrablották" - vallották az erdélyi fejedelemasszony jobbágyai, Gödön De meter és Kis Tamás. A bekecsi Oláh Péter - Thököly Zsigmond jobbágya - részletezőbben számolt be az eseményekről: „az török megrablotta falunkat, vitt el 29 embereket, melynek egyik része hajdú, a másik része parasztemberek". Ezeknek „öte kiszabadult, a többi odamaradott...; az házakban is égett öt, azok voltának parasztemberek". Nagy volt a harács is: „mind az magunk marháját, mind az szerencsieket, és egyéb helyben lévő embereknek marhájokat hajtottanak el". Mindezeket megerősítette a 75 éves kiscsécsi Ba logh Péter, Semsei János jobbágya: Bekecset elrabolták - mondotta -, „egy embert feleségestől elvittek, ugyanakkor az marháj okát az szerencsieknek elhajtották". Felsőmegyaszóról gróf Rákóczi László jobbágyai, Miklós Gergely és Pásztor János jelentkeztek tanúnak. A török „gyakran izenget ránk" - mondották -, a „ménesüket is elhajtotta", de ők még nem hódoltak. Kisdobszát azonban - ahogy Ibrányi Ferenc jobbágya, a 70 éves Major Demeter vallotta - pusztán hagyták a lakói, mert 1630 után „az ő falujukat kétszer rablotta meg az török". Első rabláskor 15 személyt vitt el, akikből még 7 személy odavan. „Másodszor, hogy megrablott, egyet közülünk levágott. Nem állhatván el[lent], úgy hagytuk pusztán a falut". Thorda Gábor kisdobszai lakos 11 személy elhurcolására emlékezett. Ennyit „vitt volna el az török". A harmadik tanú, Marcza Márton özvegye, maga is kisdobszai lakos, akit a török „negyedmagával vitte volt el..., de még mostan is 4 gyermeke oda vagyon. Őt, az Úr Isten sarc nélkül szabadította meg". Hoportyot is megsarcolta a pogány. Először 10 forint volt a sarcuk, de „mostanra 50 forintnál is feljebb verte, mely miatt osztán nem alhattunk". Hoporty mellett elpusztásodott Csanálos is. Tőlük eleinte 16 forint hódoltsági pénzt követeltek, de ezt „végtére 80 forintra vert[ék] fel", s ezenkívül „vágómarhát, 40 icce vajat és holmi egyebet kívánt", mely miatt „el kellett hagynunk pusztán az falut".

A fejedelemasszony 38 éves dominális bírója, Jobbágy Miklós, Hernádnémetiből azt vallotta, hogy a „magunk falujából való hajdú embernek, Kovács István nevűnek fiát Gagyból vitte volt el az török". Ők ki akarták váltani: „100 forintot ígértünk volt érette, de meg nem alkudhatván vele, ugyan ott maradott. Végül megegyeztünk 75 forintban, 25 icze vajban, 25 kila árpában és egy dézsa túróban." Az egyezségben két esztendeig tartotta meg őket a török, aztán „minden évben feljebb-feljebb verte. Mostmár másfélszáz török forintra verte", és 30 kila árpát, 30 icce vajat és 2 dézsa túrót is követel. Monokról-Thököly Zsigmond jobbágya, Kerekes János szerint „az maguk faluja határáról az aratásról 3 férfi gyermeket és egy menyecskét vitt el az török". A gyerekek Tyukosi Gergely fiai voltak, „az menyecske Szabados András leánya". Gesztelyről Molnár András jobbágy vallott: „70 forint volt az török adónk először, egy puska, két puskapalack. Úrnak való. Egy vég posztó, de immár száz forintra verték fel" a hódoltsági adót.

Szirmay Péter alispán és társai megvallatták Szerencs város lakóit is. Bebek István, Rákóczi László jobbágyának tanúvallomása szerint „Török Bálintot az bekecsi hídtól vitte el az török. Az Csobaji harcon esett el, s vitt el 12 embereket". Bekecset „midőn elrablotta volna, vitte el az Hamvai Lukács fiát, Hamvai Mihályt. Ugyanakkor vitte el Czakó András mostohafiát, Sótisz Mihályt is. Ez utóbbi Nándorfehérváron vagyon. Ugyanezen inasnak egy húgát, mely vagyon Budán, Dokót". Szerencs meghódolását - a vár és a benne élő hajdúk miatt - nemigen remélhette a török, ezért a város legelőjéről „az ménest elhajtotta, nr. 350. Az ökörcsordát, nr. 500 hajtott el", miközben „egy ménespásztort és egy szolgát vágott le".

Hasonlóan szomorú dolgokról vallott Gyulai István lúczi tanú: „Sarj István Luczról Ónodba ment volna. Az török elfogta. 594 forintban megsarcolta, ...melynek nagyobb részét nyavalyás beszolgáltatta. Még vagyon hátra kb. száz tallér". Mindezt nem tűrhette a falu lakossága, s „a török igája miatt pusztán hagytuk volna az falut, hanem vagyon hat esztendeje, hogy megszállottuk". Akkor 120 magyar forintban, egy vágó ökörben, egy dézsa túróban, két tábla szappanban, 6 kősóban, 30 icce vajban és 300 forint adóban alkudtak meg, „de felverte ezt is" telhetetlenségében a pogány.

Legyesbényéről a 45 éves nemes Tóth Pál ment be Szerencsre tanúskodni. „Bekecs rablása előtt - mondotta - Legyesbénye helyben volt. Akkor még nem háborgatta az ellenség. „Elsőben két esztendővel eljővén törökök, és Cantor István fiát, Istókot levágták... Másikat, Keczkemethy János szolgáját megvagdalták, de elszaladott". Egy juhászt megfogtak és levágták, „ismét esztendővel két juhászt megfogtanak az mezőnkön és elvittenek, fenyegettek, reánk is jöttének. Semmiképpen nem maradhattunk, hanem kíntelenség alatt pusztán köllött hagynunk falunkat, mely miatt teljességesen elpusztult". Sőt „még mostan is minduntalan fenyeget az török bennünket". A falu „elpusztult és Szerencsre mentünk bé lakni, aztán Bekecset elrablotta, magam is rabbá estem, 55 talléron változtam meg. Ugyanakkor az marhánkat, ökreinket, teheneinket mind elhajtották, az ménespásztort egyiket levágták, az másik elszaladott, az ökörpásztort pedig elvitték". Legyesbénye lakói mellett Bekecs népessége is Szerencsen talált menedéket49.

Török dúlás, német pusztítás ebben az időben mindennapos volt Szerencsen és környékén. Amint említettük, 1644-ben a szerencsi tiszttartó átjátszotta a várat III. Ferdinánd kezére. Rákóczi György ostrommal vette vissza, és a várat feladó őrséget felkoncoltatta, hűtlen tiszttartóját - közmegvetés tárgyául - a vár kapujában felakasztatta. Egyedül a várkapitányi rangot viselő Radványi Istvánnak kegyelmezett meg. Ekkor dúlták fel és rabolták ki a német zsoldosok kegyeletsértő módon Rákóczi Zsigmond sírját a református templomban. A német rablók mohóságára jellemző, hogy „Varga Janóstul elvittek két öreg fúrót és egy faragó bárdot", Szőlősi Györgytől 2 forint 45 dénárt és „a csizmáját lábábul [!] levonták és süvegét elvitték" Tót Lázár feleségéről „öt forint értékű mentét levontak."50

A város történetének nagy pillanatai

A 16-17. század fordulóján néhányszor igen nevezetes események, nagy ünnepségek és fontos politikai döntések tanúi és résztvevői voltak a szerencsiek. Valahányszor az ellenkirályok el adományozták, az új birtokosnak a törvények és a törvényeknél is erősebb szokásjog szerint lakomával összekapcsolt, megyére szóló birtokbaiktatási ceremóniát kellett rendezni. Az újabb és újabb eladományozások során, amíg Szerencs része volt a tokaji uradalomnak, a beiktatások Tokajban vagy a tokaji várban történtek. Egy-egy tulajdonváltáskor Szerencsen csak az összeírok jelentek meg, hogy számba vegyék a vár és a város javait.

A középkor után az első ilyen birtokba iktatás akkor volt, amikor Bebek Ferenc kapta meg donációként Ferdinándtól Szerencset. Amikor zálogként Rákóczi Zsigmondhoz került, kiszakítva immár a tokaji uradalomból, jogilag és formailag nem szükségeltetett a beiktatási ceremónia, mert a zálogösszeg visszafizetése után, vagy ha valaki ráígért a zálogösszegre, a birtok visszaszállt a zálogba adóra, Szerencs a kincstárra. Más volt a helyzet 1603-ban, amikor örökös adományként Rákóczi Zsigmond kapta meg51. Rokonok, barátok, vártisztek, a környező falvakban, birtokkal rendelkező nemesek, a kincstár képviselői, Zemplén vármegye jelesebb tisztségviselői jöttek el a beiktató ünnepségre, hogy esetleges ellentmondás, tiltakozás, bekövetkezhető per, visszakövetelés esetén bizonyíthassák a zavartalan birtokjogot. Törvény és szokásjog kívánta így.

Ilyenkor a donációként kapott birtok szolgálónépei is ünnepeltek. A földesúr, hogy emlékezetessé tegye számukra a beiktatást, lakomával kedveskedett nekik. Sült a pecsenye, folyt a bor. Ehetett, ihatott kedvére mindenki.

A birtokbaiktatás megyére szóló 1603-as dinomdánomát megelőzte 1602 májusában Szerencsen Rákóczi Zsigmond Alaghy Bekény Judittól született lányának, Rákóczi Erzsébetnek a több napig tartó, országra szóló lakodalma. A 15 éves Erzsébetet a 25 éves Homonnai Drugeth Bálint vette feleségül. Az egy házi szertartás május 19-én volt52. Előtte már napokkal érkeztek a vendégek, s az esküvő után legalább egy hétig tartott a lakodalom. A házigazda nem maradhatott szégyenben. Etetni, itatni kellett a vendégeit, elszállásolásukról gondoskodni, lovaikat abrakolni, szolgáikat, kocsisaikat ellátni, megvendégelni. Mozgósították ehhez nemcsak a mezőváros lakosságát, hanem a szerencsi uradalom valamennyi jóravaló háziasszonyát és férfiemberét. Ott sürgött-forgott a konyhában, a várban, a vár körül és a huszárvárban, a város piacán felállított sátrak, nyúzóhelyek, belső- és szabadtüzhelyek, kemencék, pincék körül minden épkézláb ember az uradalomból, az esküvő előtt már legalább egy héttel, s a lakodalom alatt is és utána is.

Rákóczi Erzsébet esküvőjének és lakodalmának a számadása nem maradt fenn. Az elfogyott ételek, italok mennyiségéről, az azok elkészítéséhez szükséges nyersanyagokról, a jelesebb étkezések fogásairól, a tésztafélékről, süteményekről sem ismerjük a kimutatásokat. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a szerencsi uradalom minden falva küldött erre az alkalomra egy-két borjút, egy-két zsíros sertést vagy birkát, egy-két őzet, néhány nyulat, fácánt, libát, kacsát, háztartásonként legalább egy-egy pár tyúkot, egy-két icce vajat, számolatlanul a tojást.

A jobbágyok szűkös házkörüli majorsága éppúgy megterhelő bőséggel ontotta a földi javakat, mint a szerencsi uradalom majorsága a hízott ökröt, tulkot, bárányt, borjút, zsíros sertést, malacot, birkát, búza- és rozslisztet, borsót, lencsét, káposztát, zöldségféléket, kölest, hajdinát, egyebet, ami szükségeltetett ahhoz, hogy több száz úri vendég, azok feleségei, serdült gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt. Jutott étel-ital a vendégek kocsisainak, kísérőinek, a szerencsieknek, a vendégek körül sürgő-forgó felszolgálóknak, szakácsoknak, sátorverőknek, favágóknak, tüzrakóknak, kemencefűtőknek, henteseknek, mészárosoknak, a vadakat nyúzóknak, a szárnyasokat kopasztóknak... A katonáknak is, mert 1602 májusában katonák is kellettek, nem is kevesen, hogy a zűrzavaros 15 éves háború kószáló hadai szét ne riasszák az esküvőt és a lakodalmat.

A kereskedők is kapták a megrendeléseket borsra, egyéb fűszerekre. Korábban meg a menyasszony stafírungjához szükséges kelmékre: selyemre, bársonyra, finomabb kelmékre, ékszerekre: gyűrűkre, nyakláncokra, egyebekre.

Szabók, cipészek, egyéb rendű és rangú mesterek sürögtek-forogtak a várbeli asszony- és leányház körül.

A lovak hámjait is fel kellett újítani. A nyergeket, kengyeleket, sarkantyúkat is mind újjá kellett varázsolni. A hintókat, kocsikat is ragyogóra fényesíteni. Volt keletje a daru-, fácán- és pávatol laknak, a pántlikáknak, aranyozott sújtásoknak, ezüstös paszomántnak.

A Rákóczi Zsigmond lányához és Homonnai Drugeth Bálint ungi főispánhoz méltó ajándékkal kellett kedveskedni az ifjú párnak. Két-három hétig volt olyan sürgés-forgás 1602 májusában Szerencsen a Rákóczi Erzsébet és Homonnai Drugeth Bálint esküvőjén, amilyet csak Anonymus álmodott az Ond patak partjára és a Harangod mezejére, amikor Árpád vitézeinek és főembereinek győzelmi lakomáit képzelegte ritmikus prózába.

Még szóbeszéd tárgya volt Zemplén megyében és az ország főrendéi között Rákóczi Erzsébet lakodalma, még el sem ült Rákóczi Zsigmond szerencsi birtokbaiktatási ceremóniájának a híre, amikor Szerencs a magyarság és a református hit jövőjét meghatározó eseménynek adott helyet.

A tizenötéves háború nagy pusztításai közepette Bocskai 1605. április 20-ra országgyűlésre ide hívta Erdély és Magyarország rendjeit. Az erdélyiek mellett a királyság 22 vármegyéjének küldöttei gyűltek Szerencsre.53 Jöttek mindefelől a prédikátorok, s ott voltak a hajdúk is. A prédikátorok és hajdúk agyában meg fogant a merész gondolat, hogy királlyá választják Bocskait. Bocskai politikai megfontoltságának, a rendek Rudolf iránti lojalitásának és Bethlen Gábor taktikai manőverezésének volt köszönhető, hogy Szerencsen 1605-ben Rudolfot nem fosztották meg királyi trónjától. Bocskait - bár a szultán koronát küldött számára - „csak" Erdély és Magyarország fejedelmévé válaszották.

Az országgyűlés menete, formai kötelmei mindenben megfeleltek a királyok által összehívott diétáknak. A fejedelmi előterjesztés, a rendek válaszai, majd a döntések fejedelmi megerősítése a trövényhozás kritériumainak megfelelően zajlottak. A rendek előhozakodtak sérelmeikkel is. Ezek elsősorban a hajdúk rablásaival voltak kapcsolatosak. Kérték Bocskaitól, hogy a hadseregbe fel nem vett, szabadon kószáló hajdúkat fogatassa el, a szökött jobbágyokat adassa ki, s a várak kapitányi tisztébe ne hajdúkat, hanem a nemesi rendből valókat ültessen. Felhatalmazták a hűtlen urak birtokainak elkobozására, eladományozására. Megszavazták fejedelemsége szükségeire a portális adót, a katolikus Rudolf ellen viselt harcainak sikeresítéséhez a nemesi felkelést, és nemesi házanként 2-2 forintot hozzájárulást a katonák zsoldjához54.

Bocskai István szobra (Ekker Róbert alkotása)
Bocskai István megérkezése Szerencsre (Tóth Miklósné művésztanár alkotása)
Bocsaki István tudósaival tárgyal (Tóth Miklósné művésztanár alkotása)

A Bocskai megrendelte szerencsi országgyűlésen nem volt annyi muzsika, mint Rákóczi Erzsébet lakodalmán. Bor sem folyt annyi, s az ételek sem voltak olyan ízesek és változatosak, mint 1602 májusában, de a katonák - főleg a hajdúk - úgy elárasztoták Szerencs városát, a Harangodot és a környék falvait, mint Anonymus fantáziájában a honfoglalók. Ezek azonban hús-vér emberek voltak, mindig éhes és szomjas katonák, akik nem kímélték sem a kamrákat, sem a pincéket, annak ellenére sem, hogy Rákóczi Zsigmond ekkorra már hajlott Bocskai hűségére. A hajdúk és egyéb rendű katonák Rákóczi Zsigmond birtokaiban - saját bevallása szerint - százezer forintnyi kárt tettek.55 Nem tudni, mennyi esett ebből Szerencsre.

Az 1605 áprilisában megtartott országgyűlés alaposan megterhelte a lakosokat. Bocskai méltányolta a szerencsiek áldozatvállalását. Viszonzásul, amiért élelmezték az országgyűlésre meghívottakat és a katonákat, 1606. március 9-én Kassán privilégiumlevelet adott a szerencsieknek, szabad királyi városi rangra (civitas) emelve a települést. A város lakói mentesültek az állami és megyei robottól, várjavítási munkáktól, katonaforsponttól. Az őszi és tavaszi vetésekből, egyéb földi javakból, a búza, a bor, a rozs, az árpa, a zab, a tönköly, a bor só, a bab, a len, a kender, a méh és bármiféle tized természetbeni kiszolgáltatásától „örök időkre" megszabadultak. Ezt követően adójukat pénzben, meghatározott összegben fizették. Szabad mozgást és vámmentességet biztosított a fejedelem a szerencsieknek a hatalma alá eső országrészekben56. Volt ok ismét az ünneplésre. Szerencs communitása a privilégium jogán pecsétet vésetett. A település új jogi státusza, mint a mágnes a vasreszeléket, úgy vonzotta az új telepeseket. Ígéretesen megszaporodott a város lakossága. A „virágzás" azonban mindössze két-három évtizedig tartott, bár a város vezetése szavakban és papíron az 1870-es évekig élt a „civitas" minősítéssel.

Bocskai 1606-ban kiállított privilégiumlevelét Bethlen Gábor 1620-ban, Bodó Márton főbírósága idején, majd I. Rákóczi György 1646-ban, a harminc éves háború színtereire vonuló hadaiknak élelemmel való támogatása miatt megerősítették. A Bethlen Gábor megújította privilégium-levelet 1620-ban Zemplén vármegyében Butkay István alispán jelenlétében, 1623-ban pedig Abaúj vármegyében publikussá is tették57. Abból, hogy a szerencsiek csak itt publikáltatták kiváltságlevelüket, arra következtethetünk, hogy e vármegyék településeivel tartottak szoros gazdasági kapcsolatokat. A Hegyaljára élelmet, a szőlőműveléshez szükéges eszközöket, Kassára élelmet és bort szállítottak, immár 1606 óta vámmentesen. A Bocskaitól kapott privilégium természetesen nem annulálta a földesúri jogokat. A kedvezmény csak az államnak fizetendő adókra vonatkozott. Ennek ellenére megteremtődött a kettős communitas kialakulásának a lehetősége. A városi jogokkal rendelkező közösség zálogba vehetett, megválthatott fundusokat, azokat manumittáltathatta, mentesíthette a földesúri szolgáltatások alól. Úgy tűnik, ez a hajlandóság megfogant Szeren csen, amit a Bocskai-féle privilégium két alkalommali megerősítése enged sejtetni. A város földesurai sem ellenezték egy viszonylag szabad communitas megalakulását. I. Rákóczi György hajdúkat is telepített a szerencsi vár szolgálatára. Kedvező feltételek mellett fogadta a városba megtelepedni szándékozó kézműveseket. 1625-ben Szabó Mihályt mentesítette minden földesurat illető szolgálat alól, s taksa címén csak évi három posztónadrágot kívánt tőle az ura sági kocsisok számára58.

Alig ünnepelte meg a communitas Bocskai privilégium-levelét, a fejedelem meghalt. Akarata ellen ugyan, de az erdélyi rendek Rákóczi Zsigmondot, Szerencs urát Erdély fejedelmévé választották. Ez minden eddiginél fenségesebb alkalmat kínált Szerencsen az ünneplésre59.

Az ünneplés meg is volt. A reményeket azonban hamarosan elsodorta a história vihara. Az erdélyi fejedelemségre pályázó Báthory Gábor „magához hajlította" a hajdúkat, és kinyújtotta kezét az erdélyi trónért. A hajdúk első dolga volt feldúlni, pusztítani Rákóczi Zsigmond birtokait, közöttük Szerencset. Ezt a dúlást hamar kiheverte Szerencs, s privilégiumának birtokában feltűnően gyors gyarapodásnak indult. Amíg 1598-ban csak 76 háznépet írtak össze a conscriptorok, 1620-ra 298-ra emelkedett a megnépesült fundusok száma60. Ekkor a 12 hegyaljai mezőváros közül csak Patak volt népesebb. Újhely, Tarcal és Tolcsva is kevesebb fundussal szerepelt az összeírásokban, mint Szerencs61. A virágkor csak egy-két évtizedig tartott. Hamarosan megharmadolódott Szerencs népessége. 1631-35-ben már csak 84 adózó háznépet találtak az összeírok.

A szerencsiek gazdálkodása a 16-17. században

A szerencsiek gazdálkodásának a kereteit a 15. századtól 1580-ig az határozta meg, hogy a település - néhány évnyi rövid periódust kivéve - a tokaji uradalom része volt, és 1556-ig bencés apátság működött benne. A bencések, bár tanítói rendként híresedtek el, de műveltségükkel, iskolakultúrájukkal hatást gyakoroltak a lakosok lelki épülése mellett azok gazdálkodására is. Ma már kideríthetetlen, de nem elképzelhetetlen, hogy az itt működő bencések a Szerémségből vagy más bortermő vidékről laikus barátokat hívtak, hogy megismertessék a szőlőmüveléssel a lakosságot. Az is valószínű, hogy a barátok ösztönözték a communitás mezővárossá szerveződését. Az bizonyos, hogy Szerencsnek a történelme során a 3600 és 4800 katasztrális hold között változó határa leginkább az állattartásnak kedvezett. A középkorban lovat, szarvasmarhát, juhot és sertést számolatlanul tartottak a lakosok. A határ nyolcad résznyi térségét alkotó rét, éppúgy bizonyítja ezt, mint az, hogy még a 18. század végén is csak két fordulóra használták a szántóföldeket. Ebben az időben még nagyobb szükség volt a legelőre, mint a szántóföldekre.

A 16-17. századi urbáriumok arról tanúskodnak, hogy mind az allodiális földeken, mind a rusztikus szántókon búzát, rozsot, tönkölyt, alakort, árpát, zabot, kölest, lencsét és borsót vetettek a béresek és a jobbágyok. Arról nincs adatunk, hogy a bencés apátság tulajdonlásakor a majorsági gazdálkodás divatozott-e, avagy a paraszti tizedszolgáltatás képezte csak a bevételeiket. Az vi szont urbáriumokkal, inventáriumokkal bizonyítható, hogy amikor Rákóczi Zsigmond megkapta Szerencset, nemcsak uradalmat szervezett köré, hanem fellendítette a majorsági gazdálkodást is, amit örökösei még nagyobb kedvvel folytattak. A majorkodásban is fő szerepet játszott az állattartás, de mellette nem hanyagolták el a szőlőművelést és a szántóvető tevékenységet sem.

1635. júniusában - amint már mondottuk - csak Rákóczi Györgynek 895 birkája, 106 lova, 113 szarvasmarhája, 291 sertése, 360 szárnyasállata (tyúk, liba, kacsa) volt Szerencsen. A birtokban része volt Rákóczi Pálnak és haláláig II. Zsigmondnak is. Az ő jószágállományukat nem ismerjük. Ugyabban az esztendőben Rákóczi béresei, uradalmi cselédei és a neki szolgáló jobbágyok, zsellérek 192 köböl őszi gabonát, 111 köböl árpát, két köböl lencsét és egy véka borsót vetettek és takarítottak be Rákóczi Györgynek.

Korán meghonosodott Szerencsen a szőlőművelés is. 1560-ban már 68 egyházi tizedet fizető gazda foglalkozott szőlőművelései. Ezek között azonban feltűnően sok volt az extraneus szőlőtulajdonos. A 68-ból 32. Ebben az évben egy-egy bentlakos szőlőművelő átlagosan 45 budai köböl bort termelt, míg az erxtraneusok egyenként átlagban 63,4 köböl mustot szüreteltek62.

A termelési kedv és a szőlőművelés nagy mértékben összefüggött a mező város mindenkori lakosság-számával, amit a járványok mellett nagyban befolyásolt a mindenkori katonai helyzet. Szerencs esetében e gazdasági és társadalmi folyamatot színezte a Bocskai Istvántól kapott privilégium-levél, annak két megyében történt publikálása, majd a privilégium „megkopása". Jól érzékelteti ezt a 17. századi változatosságot az alábbi táblázat.

Szerencs adóképes fundusai a 17. században63

 

 

 

 

 

 
Év Háznép Ebből Összes lakos Puszta telek Taksások %-ban
    Jobbágy Taksás n. Egyéb Egyéb Egyéb Egyéb
1598 76 76 0 0 380-400   0
1617 298 172 0 126 1490-1520   0
1635 84 36 8 40 420-450   8
1648 106 36 26 44 530-560   26
1689 94 0 80 14 470-500 85 80

1598 és 1617 között Szerencs lakossága majdnem megnégyszereződött (3,92 szeresére nőtt). Ezt a gyors felfutás, népességtömörülés azonban hamarosan meg tört, sőt visszájára fordult, és 1635-ben már csak 8 háznéppel több adózót írtak össze, mint 1598-ban. Míg korábban 19-20 év alatt majdnem megnégyszereződött Szerencs adóztatható lakosainak a száma, most 18 év alatt több mint kétharmadával megkevesbedett, hogy aztán a század végéig stabilizálódjon 80-100 körüli háznép között, miközben az 1630-as évektől időről időre hol Legyesbénye, hol Bekecs lakossága talált átmenetileg menedéket és otthont Szerencsen.

Ez a nagy lakosságszám ingadozás nem magyarázható kizárólag a 15 éves háború és az azt követő hajdúlázadások, csatározások emberpusztító tevékenységével, még a törökök rabszerző harácsolásaival sem. Olyan járványokról sem szólnak a források, ami indokolna ilyen népességfogyást. Inkább a paraszti, mezővárosi lakosok folytonos migrációjára, termelési kedvének apadására, a szőlők parlagon hagyására, az igázható barmok elrablására, pusztulására, a háznépek adóztatható állapotának elvesztésére, elvándorlására kell gondolnunk. Szerencs a mindenkori erdélyi fejedelem és magyar király háborúskodásának fővonalában, a török sarcolások, harácsolások peremvidékén helyezkedett el.

Hegyaljai metszőkések (Balassa I. után raizolta Pann L.)
Hegyaljai metszőollók (Balassa I. után rajzolta Papp L.)
A szüreti munka és a borászat eszközei (rajzolta Papp L.)

Ha az emberállománya nem is pusztult oly mértékben, állatállománya folyton ki volt téve a katonaélelmezéssel ebben az időben összefüggő korlátlan rablásoknak. Bár szőlőmunkát bérben, napszámban kapával, csak kézi erővel is lehetett végezni, de trágya nélkül bort termelni fölöttébb keserves dolog volt. Sajnálatos, hogy nem maradtak fenn ebből az időből a szerencsi szőlőskertek, promontóriumok parlagon maradt szőlőiről az összeírások. Az állatvagyon, főleg a szarvasmarha megfogyatkozása és a szőlőművelő kedv csökkenésének fontos összefüggéseire világíthatnánk rá tanulmányozhatóságuk esetén.

A tizenötéves, majd a harmincéves háború Szerencset közvetlenül is érintő hatásának múltával, a lassan gyengülő török birodalom árnyékában már-már úgy tűnt, békésebb idők következnek a város lakóira. Egy emberöltőnyi időről, az 1648-1689 közötti évekből azonban nincs kellő adatsorunk ahhoz, hogy a város konkrét társadalmi folyamatait vizsgálhatnánk. Annyi bizonyos, hogy ezekben az években taksás nemesekkel népesült be a város. 1689-ben a 94 háznépből 80 élt valamilyen privilégiummal. Legalább oly mértékűvel, ami a robottól és természetbeni szolgálattól mentesítette őket. Mind az államnak, mind a földesúrnak, mind a megyének, mind a communitásnak pénzben rótták le kötelező tartozásaikat. Ebben az időben e társadalmi folyamaton kívül csak annyi bizonyos, hogy II. Rákóczi Györgynek, aki apjától megörökölte az erdélyi fejedelemséggel szerencsi birtokrészeit is, nagyobb gondja volt a lengyel királyság megszerzése, mint Szerencs felvirágoztatása. A lengyel koronáért indított hada inak a vereségét követően pedig ismét szabad prédájává vált a törököknek minden Rákóczi-birtok, Szerencs és környéke is.

A hitélet

A római orientációjú, latin szertartási! kereszténység befogadása időben legalább félezer évvel megelőzte a reformáció tanainak meghonosodását Szerencsen. A kereszténység felvételét, a plébánia alakulását, az első templom megépítését kronológiailag nem tudjuk behatárolni. 1217-ben egy pápai oklevél már paróchiális helyként határozta meg Szerencset. A történelemben nyomon követhető temploma valószínűleg 1220 körül épült.64 A plébánia és templom mellett a johannita szerzetesrend is megtelepült Szerencsen. Az első ilyen jellegű információt a Váradi regestrum szolgáltatja. 1219-ben Arnoldus prokurátor és Salamon fráter azzal vádolták a zempléni vár jobbágyait és más várbelieket, hogy felprédálták az ispotályosok földjét, 28 márka kárt okozva a rendnek. A vétkeseket Váradra idézték tüzesvas próbára, melynek a következménye a két fél közötti megegyezés lett.

A johannita rend alapítását egyes történészek a Bogátradvány nemzetséggel hozták összefüggésbe65. A tartárjárásig, 1241-ig a johanniták a majdani vár nyugati oldalán feltörő kénes vízzel gyógyították a betegeket. Őket illette Szerencsen a tized. 1241-ben azonban a tatárokkal vívott küzdelemben a rend itteni tagjai meghaltak.

Ezt követően, de még 1247 előtt a Bogátradvány nemzetség tagjai, a Monaky-, Rákóczi-, Izsépy-, Körtvélyessy- és Csekey-famíliák Szent Péter és Szent Pál apostolok tiszteletére bencés rendet alapítottak Szerencsen. Ezt IV. Béla 1247-es oklevelében említik először egy ondi birtokvásárlással kapcsolatban66. 1264-ben újra említik a „monastérium de Zerench"-et, 1294-ben pedig a kegyurat, Domonkos Farkas fiát kötelezték a monostor helyreállítására. Az újabb adatok 1309-ben és 1321-ben a kegyurasággal kapcsolatosak. A bencés kolostor első ismert apátját Jánosnak hívták, akit 1330-ban megfosztottak méltóságától és be börtönözték. Utódja Benedek apát lett. 1349-ben Egyednek, 1360-ban Jánosnak hívták az apátot. 1393-ban a Monakyak és osztályos atyfiaik Újőr és Szerencs helységeket az apátságnak adományozták. 1400-ban ismét Jánosnak hívták az apátot, 1424-ben Kurimai Jánosnak. Ekkor a Bogátradvány nemzetségből Doby György, Luczy Tamás és Monaky Mihály az apátság kegyura. 1444-ből ismerjük az apátság kormányzóját, aki Tapolyi Miklós volt. 1502-ben Ábrán Mihály az apát, és 1507-ben Szapolyai János a kegyúr, aki az apátságot Szikszói Péternek adományozta, miközben figyelmeztette, hogy amennyiben tékozolná az apátság javait, úgy jár, mint elődje, akit pazarlása miatt fosztottak meg méltóságától. 1532-ben I. Ferdinánd adományozta Bebek Ferencnek, aki 1549-ben öccsére, Jánosra ruházta át a donációt. 1550-ben Monoszlói Péter volt az apát, aki Mohácsy Boldizsárnak házhelyet adományozott a plébánia és az iskola között. 1552-ben a franciskánus Bebek György kapta meg az apátságot, akit Némethy Ferenc üldözött el Szerencsről 1556-ban67. Ezt követően már csak címzetes szerencsi apátokkal találkozunk az oklevelekben, méltóságsorokban és a krónikákban. Egyházi berkekben a Szent György vértanúról elnevezett szerencsi apát címet ma is adományozzák, többnyire plébánosoknak.

A bencések elsődlegesen tanítással foglalkoztak. A tatárjárást követően valószínűleg Szerencsen is megnyitották iskolájukat. Erről az adatok még az oklevelek mélyén lappanganak. Annyi bizonyos, hogy az apátság iskolája 1532- ben szűnt meg68.

A johanniták korai megjelenése bizonyíték rá, hogy Szerencs már az 1200-as években templomos hely volt. A korai Árpád-korban kellett épüljön a plébániája és temploma is, mert ebben az időben esperesi székhely volt. 1321-ben egy Miklós nevű plébános szolgálta a híveket, aki egri kanonok és alesperes is volt. A szerencsi esperesi kerület 1556-ig a következő anyaegyházakat és filiákat foglalta magába: Tiszaabony, Bázsi, Bekecs, Berzék, Csanálos, Hernádcsécs, Kisdobsza, Gesztely, Girincs, Golop, Hernádnémeti, Hoporty, Kak, Kesznyéten, Köröm, Legyesbénye, Lúc, Mád, Megyaszó, Monok, Ond, Rátka, Taktaszada, Mezőzombor és Szerencs.

Szerencs kegyura ekkor a Monaky-család. 1390-ben a kegyúri jogokat Cseley Pongrác mester és Jakab fia Mihály gyakorolták. 1330-ban említették először a források a falu plébániai iskoláját. 1332-1337 között a pápai tizedlajstromok szerint Benedek nevű plébánosa 6 garast fizetett a dézsma fejében69. A katolikus vallás gyakorlása 1556-ban kezdett hanyatlani, bár a katolikus plébánia - iskolájával együtt, amit 1612-ben említenek az írások - csak 1632-ben szűnt meg. Ezt követően a római hitet 1670-ben kezdte élesztgetni Báthory Zsófia, aki elzavarta a templomból és parókiáról a prédikátort, és katolikus papot ültetett a helyébe. Thököly Imre azonban 1683-ban visszaadta a templomot és parókiát a reformátusoknak, akik azóta is háborítatlanul bírják.

1683-tól a szerencsi katolikus hívek mintegy hat évtizeden keresztül a vár kápolnájában miséztek, és ott szolgálták ki nekik a szentségeket is. 1742-ben új plébánia alakult Szerencsen. Az első plébánosa Szirkovszky Tamás volt, aki 1747-ig szolgált a mezővárosban. 1747-1758 között a tokaji kapucinus barátok vezették a plébániát és szolgálták a híveket. 1758-tól az alábbi plébánosok szolgáltak Szerencsen: Szalkay György, Förder Márton, Szinay Pál, Györky István, Pöstyéni János, Rozsvátzky István, Havas Mihály, Loosz Ignác, Tatai Imre, Kassay József, Horváth Imre, Paszlavszky Sándor, Kovács Sándor, Szekeresi János, 1917-től Csillag Márton70. A katolikus lelkészek és a kántorizáló tanítók jövedelmét nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy amíg a reformátusok elveszítették patrónusukat, a katolikusok kegyurat nyertek, akik közül kölönösen az Almássy grófok áldoztak sokat a katolikus hit megertősítéséért és a templom felvirágoztatásáért.

A mostani katolikus templomot Almássy Mihály 1760-ban kezdte építtet ni, s azt 1764-ben szentelték fel Szűz Mária születésének tiszteletére. A templom mellett ispotály is létesült. A katolikus templomot 1801-ben újították fel. Az Almássy grófok II. József uralkodása alatt lemondtak a kegyúri jogról, de viselték a kegyúri terheket, és gyakran kerültek konfliktusba a református gyülekezettel. A katolikus lelkészek közül mint történetírót is ki kell emelnünk Kassay Józsefet és Paszlavszky Sándort, akik sokat tettek azért, hogy Szerencs múltja ne legyen a feledés zsákmánya. A 18. századtól a katolikus egyház újra működtetett, és fenntartott Szerencsen egy elemi népiskolát, s a dualizmus korában megszervezték az egyháztanácsot, amelyik az iskolai ügyeket volt hivatott intézni.

Szerencs koraújkori történetében legalább annyi emberi dráma és tragédia sűrűsödött össze, mint amennyi felemelő pillanatot tartanak értékelendőnek a legújabb korból a saját múltjukra visszatekintő lakosok. A források hézagos vagy éppen hiányos volta miatt számos esemény pontos menetét, időpontját meghatározni sem tudjuk. így vagyunk a lakosok kálvinista hitre térésével is. Azt csak feltételezzük, hogy a protestantizmust még üldöző, legalább is gyanúval fogadó Szapolyai János életében megmaradtak a szerencsiek római hiten, bár a megszámlálhatatlan tulajdonoscsere ezt is bizonytalanná teszi. Van azonban egy kronológiai kapaszkodónk: 1556-ban Némethy Ferenc Tokaj várát - s a váruradalomhoz tartozó Szerencset - Ferdinánd pártjáról Izabella hűségére térítette. Szerencsről elkergette a bencéseket. Feltételezhető, hogy a reformáció meghonosítása Némethy Ferencnek volt köszönhető. A tarcali zsinat, a Debrecen-egervölgyi hitvallás megfogalmazásának helye és ideje is annyira közel van Szerencshez és Némethy Ferenc várépítő szorgalmához, hogy ezek szellemisége a mezőváros lakóira hatással kellett legyen. Annyi bizonyos, hogy 1614 előtt már díjleveles prédikátora és rektora volt a civitásnak. A prédikátor feltehetően húsz rénes forintot, disznót, két sajtot, tíz kősót, dolmányt és felsőruhát kapott szolgálataiért a földesúrtól,71 ekkor már I. Rákóczi Györgytől, amit 163l-re 33 forintra, egy váza borra, egy váza lőrére, négy bárányra, 10 kősóra és egy verő disznóra módosított az erdélyi fejedelem.72 Az uradalmi malomból „sabbathale" járt a prédikátornak. A szombat hajnaltól vasárnap napfeljöttéig megőrölt búza vagy rozs vámját kapta. Ezen osztoznia kellett a rektorral kétharmad-egyharmad arányban. A prédikátort illette az uradalom területéből a „Pap rétjének" széna termése. Állandóra kijelölt, elkülönített szántóföldje nem volt, de az általa usuálható szántót minden évben „minden nyomásra kimutatták". Ez „annyi, mint egy helyesnek"73 .

A városbeli szántóvető gazdáktól - dézsmálás előtt - „egy-egy kalongya" életet kapott a lelkész. Aki sarlóval kereste kenyerét, az „egy-egy köböl búzával" tartozott szolgálataiért. A legszegényebbekre az egyházfi vetette ki évről évre a papbért. A természetbeni járandóság mellett minden gazda 6-6 dénár „garaspénzt", az özvegyasszonyok pedig három-három sing vásznat adtak. Borból, búzából, bárányból „octava", nyolcad járt a prédikátornak. Egy-egy kereszteléstől „egy tyúk s egy kenyér", és a „komák jóakaratjokból, amit akarnak adni". A tyúkot megválthatták tizenkét dénárral. A paptartást fizetők egy „esketéstől tizenkét pénzt" adtak. „Akik... nem fizettek" paptartást, azokat negyven dénárért eskette össze a pap. „Halott temetéstől, ha szolgáló rend, nemes ember és értékes polgár, ha prédikál 1 forint". Ha valaki Szerencsen kívülre nősült, vagy ment férjhez, ugyanúgy ha a filiák valamelyikéből jöttek esküdni, a templomi esküvő díjából az egyházat illette „tizenkét pénz". A „mesterjövedelme,... mind vidéki s mind itt való" szőlősgazdától „egy-egy köböl bor. Akinek szőlője nincsen, huszonöt-huszonöt pénz, amint azelőtt vele éltek. A „scolába" járó gyermekektől első esztendőben huszonöt pénz, másodikban ötven pénz, harmadikban hetvenöt pénz, negyedik esztendőre egy forint" volt a taksa, „nem feljebb."74 Hasonló papbérrel tartoztak a filiákban élők.

Az első név szerint ismert szerencsi prédikátor Prágai András volt, aki a feljegyzések szerint 1620-ban szolgált itt. 1646-ból Győri Istvánt említik az egyháztörténeti iratok, majd Somosi János, Szepsi Mihály, Váradi István, Liszkai András és Bihari János következtek, akiknek a szerencsi szolgálatát kronológiailag még nem sikerült behatárolni. A következő nagytiszteletű úrról, Gyarmati Tamásról annyit tudunk, hogy szerencsi szolgálatának az utolsó éve 1707 volt. Őt Pápai István követte 1707-től 1723-ig. Ezt követően 1734-ig újabb adatbeli hiányossággal kell számolnunk. Ebből a 11 évből annyi ismert, hogy Göböl András egyház kerületi nótárius meghatározatlan ideig volt a város lelkésze. 1734 és 1751 között szentandrási Simon Mihály esperes szolgálta a híveket, akit fia, szentandrási Simon István követett. 1763-1780 között Szent-Péteri János, majd Bátori György, Kádas István, Szűcs György, Nádaskai József, Nagy Mihály, Marikovszky Menyhért, Kesső Sámuel, Végh János „helytöltő lelkész" prédikátorkodott Szerencsen. 1872-től 1920-ig Igaz József, akit három „kínálkozó" közül választottak a gyülekezet tagjai. Őt követte Horváth István75.

A református lelkészek a papválasztástól és marasztalástól függően akárha évtizedekig is szolgálhattak egy-egy gyülekezetben, nem úgy a rektorok. A hajdani református népiskolák tanítói olykor évenként, máskor kétévenként, de legalább háromévenként cserélődtek. A református teológia hallgatói ugyanis pappá szentelés előtt - egy-két-három évre - kimentek kántorizálni és tanítani egy-egy gyülekezetbe. A szerencsi gyülekezet a hozzá közel lévő sárospataki teológiai akadémiáról kapott tanítókat. Az első név szerint ismert református rektor - kántor és tanító - az 1852-ben itt tanító Fejes János volt. Őt követte Gere József, S. Nagy József, Vajda Sándor, Matos István, Kapitány Sándor, Tarczali Dávid, Reho Endre, Palumby Károly, Belak Dániel, ismét Palumby Károly, Gőz Ferenc, Bottka István, Lábas Endre, Nagy Bertalan, Gecse Géza, Smegner János, Sulyok József, Erdélyi József, 1889. szeptember 15-től Persenszki Károly. Szerencsen szolgálva, Palumby Károly énekkart is szervezett, de távoztával az szétszéledt76.

A református gyülekezet belső életéről a 16-18. századból néhány lelkész és tanító nevén kívül szinte semmi forrás nem áll rendelkezésünkre. A szórványadatokból annyi állapítható meg, hogy Rákóczi Zsigmond - 1595-ben - a katolikusoktól elvett templomot teljesen újjáépíttette, és I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hittől buzgó bőkezűséggel egészítette ki a prédikátor jövedelmét. A „magyar romlás századaiban" azonban elszegényedett az eklézsia, és megbomlott a gyülekezet belső harmóniája. II. Rákóczi György halálával elveszítette a gyülekezet a tekintélyes Rákóczi-patrónusokat. 1670-ben Báthory Zsófia kiüzette a templomból a prédikátort, s azt visszaadta a katolikusoknak. 1683-ban azonban Thököly visszafoglalta a reformátusoknak77. Ekkortól háborítatlanul bírják napjainkig.

Thököly felvidéki fejedelemségének megszűntével magukra maradtak a református hívek, és tekintélyes patrónus hiányában csak ritkán volt olyan lelkészük, aki a gyülekezet taksás nemeseinek akaratát az egyházgyarapítás szolgálatába tudta volna állítani. A református gyülekezet élete elszürkült, az egyház szegényedett. 1764-ben már sokszori felszólítással követelik vissza Simon István esperes prédikátor özvegyétől azt a 36 magyar forint 54 dénárt, amit néhai férje vett kölcsön az eklézsia pénztárából. Az özvegy azonban fizetésképtelennek bizonyult78. Kesső Sámuel pedig olyan szegény volt, hogy jövedelmei és bónumai állami adóját sem volt képes fizetni. Több éves prédikátorsága után 600 forint adóhátralékot hagyott az eklézsiára. Nem sokat segített a gyülekezeten az sem, hogy a Gálszécsen resideáló szerencsi Szemere László 1776. április 19-én az eklézsiára hagyta az Előhegyen lévő szőlőjét, melyet Almási Mihály szomszédolt79.

Az eklézsia és a parókus elszegényedése, a város lakosságának megnemesedése, a Bocskaitól kapott, a Bethlen Gábor és I. Rákócz György által megerősített civitás-jogok elenyészése, a Rákóczi-família által megtelepített hajdúk hadi- és háziadó alá vetése, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc elbukása után Szerencsre betelepített katolikusok és görögkatolikusok, majd a mezővárosba bevándorló és megtelepedő zsidók nagy arányú megszaporodása eredményezte, hogy a gyülekezet és a communitás belső vitái, civakodásai meg szaporodtak. 1806-ban nemes Nagy Buda János „a gyermekek examenje alkalmával gonoszkodott", sértegette Lapiss Mihály kurátort, és megfenyegette Nádaskai Mihály prédikátort. Az ő eseténél is megbotránkoztatóbb volt nemes Molnár Mihály részegeskedése, Istent káromló randalírozása. Őt 1802-től szinte évente az eklézsia elé idézték, mert hol a ,Jámbor feleségén véghez vitt gyakori kegyetlenkedése", hol az „édesanyját átkozó" szidalmai botránkoztatták meg a lakosokat. Gonoszságán sem az intések, sem az eklézsia-követést elrendelő ítéletek nem változtattak. 1807-ben azt hangoztatta, hogy „ha a papot megölöm is, elég lesz két esztendeig a tömlőében ülni". Ennyi gonoszsággal szemben mind a lelkész, mind a prezsbitérium tehetetlennek bizonyult, mert a „budai zsinat óta" az eklézsia nem „vethetett ki a gyülekezetből senkit", ezért „az esperesi székhez" folyamodtak, hogy nemes Molnár Mihályt „vesse ki a szerencsi reformata gyülekezetből"80. A 19. század első felében ilyen és ennél súlyosabb civakodások tarkították a gyülekezet hétköznapjait.

1809-ben a katolikus Almássy grófok perelték el a reformátusoktól „a templom, az iskola és a parókia közt lévő kis fundust". Hiába bizonyították oklevelekkel, hogy azt 1393-ban a Monaky-família adományozta az akkori plébániának, s annak minden vagyona a hitújításkor a reformátusokra szállt. Hiába érveltek azzal, hogy 1683-ban, „mikor a templom a helvét vallást tartók számára utólszor visszajött", a vitatott fundus tulajdonjoga is rájuk testálódott. Hiába érveltek azzal is, hogy a Rákóczi Zsigmond által 1695-ben építtetett református templom „a klastrom fundusának felső részén, a parochia és az oskola pedig alsó részén vágynak", tehát a vitatott terület ennek a teleknek a része. Hatástalan maradt az az érvük is, hogy 1683-tól „ez ideig még háborítás nélkül való birtokában volt" az eklézsia az említett területnek, melyen egy pince is volt, s azt „a prédikátor, rektor és praeceptor használták, míg be nem omlott", s bár Kassai József hajdani plébános igényt tartott volna arra, de 1799-ben „felhagyott a pincére tartott igényével". Az Almássy grófok „erőszakkal" elvették a telkecskét. Az eklézsiának nem maradt mást választása, mint a tehetetlen tiltakozás: erőszakra erőszakkal fognak válaszolni, „melyre ugyan... az eklézsiának kevés ereje van - ismerték be -, mivel a méltóságos Almássy-família Szerencsnek háromnegyed részét bírván, tulajdon emberei, félvén a földesúri hatalomtól, tulajdon jussokat is oltalmazni nem bátorkodnak". Ezért van az, hogy „az eklézsia soha nem emlékezhetik" a grófi család jótéteményeire. „Valamitől csak meg lehetett fosztani" a gyülekezetet, attól a família „megfosztotta". Legutóbb is „a domestica conscriptioba a parókiát is, és az oskolát is szám alá vette", házi adó fizetésére kényszerítette81. A hasonló botrányok megkeseredett emberré formálták Nádaskai József szerencsi prédikátort. 1810-ben elhárította magától az „egyházkerületi jegyzőség" tisztségét, vonakodott az ondi és golopi iskolák vizitálásától, majd 1811. március 5-én lemondott „papi szent hivatalának tovább leendő folytatásárúi."82

A gyülekezet Nagy Mihály parókust hívta meg prédikátornak, aki 1855-ig pásztorolt itt. Nem kisebb civakodások közepette. Neki - sok egyéb más ügy mellett - 1812-ben Gyüre Gábor „kisebb oskola tanítót" kellett megvédenie, amiért az „a kétszínűségről, a hipokrataságról" prédikált, s a szentbeszédébe szőtt példákat némelyek magukra vették.

Ezt követően évekig tartó perpatvar, zenebona kerekedett Nagy Mihály prédikátor és Nádaskai Sámuel szerencsi rektor között. A konzisztórium 1818. január 18- án meghozott döntésével a rektort elcsapta hivatalából, mert korhelykedett, ittasan jelent meg a templomban, és „megbecstelenítette" Kőrösy László feleségét.

Az ítéletnek lehetett némi „erkölcsi alapja", mert Nádaskai Sámuel hosszan bizonygatta, hogy Kőrösyné ugyan rendre „feljár" az iskolába, de a látásproblémákkal küszködő és bicegő „kisebbik tanítóhoz". 0 csak beszélgetni szokott vele „egynéhányszor", s már meg is kérte, ne látogassa olyan gyakran az isko lát. Arról pedig „reversálist adott", hogy többé nem iszik.

A panaszló Kőrösy Lászlóval könnyen megbékélt a rektor, de a jó borokat ezt követően sem mellőzte, amiért 1818. március 5-én végleg elbocsátották, és kötelezték, hogy költözzék ki a rektori lakásból. Nádaskai ezt megtagadta, pártot szervezett a gyülekezetben, és március 23-án „gyalázatos zendülést" provokált. Részegen megjelent az iskolában, majd az őt pártolók előtt mocskolta a prédikátort, a rektorsága ellen szavazó kurátorokat, az új rektort, s mindenki mást.

A Nádaskai-eset is közrejátszott abban, hogy 1819 májusában gúnyiratban, röplapon gyalázták a prédikátort. Az iskolakertben talált pasquiluson hozták tudtára, hogy mind „a viganónak, kalapnak, mind a kevély Bundának" megadja az árát, ha Szent Mihály napig nem távozik Szerencsről. Nem távozott, ezért 1820 február 19-én a „parochiális kertbe" dobtak be egy újabb pasquilust: „Ha nem láttál napvilágnál elmenni, lámpást gyújtok, aki ki fog kisérni" - fenyeget ték most már a parókia felgyújtásával, s azzal, hogy majd „a szél fújja el minden vagyonát". A harmadik gúnyiratot 1820 április 4-én találták meg az „oskola felett, egy ház mellett". Ebben is távozásra szólították fel: „Ha el nem mégy, megmutatom, hogy ha kifakad a szőllőd, Nyírág seprűvel kiseprem, minthogy soha sincs hordóra pénzed."

A permanens fenyegetést nyomozóval vizsgáltatták ki. A gyanú Pócsi Mihályra, Erdélyi Istvánra, Balázs Györgyre, Havas Andrásra és nemes Asztalos Ferencnére terelődött. A botrány végül elcsitult. „Nem igen ritka újság a szerencsi reformátusok között a magok lekipásztorjaikat gúnyolni, sértegetni, és még fenyegető pasquilusok által is" - állapította meg a vizsgálati jegyzőkönyv. „Nádaskai József úrnak is ép[p]en így cselekedtek." Szegedi Sámuel szerint az ő „pasquilusa" így szólt: „Uram! amint bántál hajdan Zsodomával, Bánj úgy a szerencsi Kandisznóriummal! Uram, hozd fel azt a napot, hogy üsse meg a ménykő a kurátort és a papot. Elmennyen a pap, mer ha el nem mégy, veress tehén emészti meg a házadat"83. Közben Nagy Mihály lelkészt 1823-ban elmarasztalták, mert megkeresztelte nemes Dants Eszter „törvénytelen gyermekét."

A lelkész és a gyülekezet között valóban gyakran elmérgesedett a viszony Szerencsen. 1854. június 26-án Csorna Sámuel, Molnár József, Csadó József, Kováts Pál, Gorsi András és mások, összesen 15 aláírással levelet küldtek a konzisztórium nevében a „Nagy Tiszteletű papi Szentszék!"-hez, melyben Marikovszki Menyhért prédikátor elmozdítását kérték. Marikovszki lelkész ugyanis az eddig „váltóban fizetett" 180 forint „készpénzfizetésének ezüst pénzrei ált változtatását és annak ezüst értékbeni fizetését" követelte a híveitől. Az egyházközség ezt „kereken nemcsak megtagadta", hanem bizottságot kért az ügy kivizsgálására. A járási főszolga bíró vezette a vizsgálatot, de egyezség nem jött létre.

A panaszlevelet jogi felkészültségű ember fogalmazta, aki ismerte az 1790-1791-es diétának a parókusok díjazásával kapcsolatos döntéseit és az 1832-es országgyűlés e témáról zajló vitáit, s tudta, hogy mi a „fundatio és donatio közötti" különbség. Az elvi felvezetés után következtek a sérelmek. Marikovszki Menyhért lelkész - így a panaszlevél - „hallgatóit gúnyosan lenézi". Kíméletlen, Jogtalan, önfejű daczoskodásai" évek óta panasz tárgyát képezik. A „legkedvesebb barátját is... szívrehatólag megsérti". Az „iskola tanítóinknak ártatlanul becsületökbe gázolni, azok jövendő szerencséjüknek elébe szántszándékosan akadályokat gördíteni" szokott. Ezért a gyülekezetben „mindenki elhidegűlve, jégkeblű lett", és „minden vagyona az eklézsiának pusztulásba indult", a hívek „ok nélkül világszerte beszennyezve" állnak. Ezért kérik a Papi Szentszéket, Marikovszki lelkészt „helyezzék oda, ahol megelégszik jövedelmével", s adjanak Szerencsnek egy „csendes papot", egy „szerényebb lekészt"84.

Az 1854. június 26-án dátumozott panaszlevél után a viszály tovább éleződött. A lelkészt feljelentették, hogy szentbeszédeiben a császár ellen izgat, majd kertjében felgyújtották két boglya szénáját, ellopták vagy ellopatták három borjas tehenét, a temetőkertben összegyűjtött két boglya szénáját ugyancsak felégették. Ezután már Marikovszki lelkész „esedezett", hogy „ilyen veszedelmes helyzetemből (: hol talán még életem se biztos...:)", méltóztassanak őt a karcsai parókiára áthelyezni.

Az egyházi főhatóság teljesítette a kettős kérést. Áthelyezték Marikovszki lelkészt, aki 1855. március 20-án tájékoztatta a „Papi Szentszéket", hogy „örömmel megyek e veszedelmes helyből", ahol „sem nékem, sem az utánam valónak soha ezüstben" nem fognak fizetni. Miközben ismételten vádolta Csuka István és Végh György „zavargókat", anyagiasságát sem tagadta meg: „Szerencsrőli kiriasztásom többe van 1000 forintomnál" - írta -, elmarasztalva volt híveit, akik állítása szerint 2 évi fizetésével és 16 öl tűzifa árával tartoztak neki85.

A szerencsi eklézsia - a református Rákócziak elhunytával - elszegényedett. Patrónus nélkül maradt. Híveinek is csökkent a száma. Vagyona minimálisra zsugorodott. Papjait alacsonyan díjazta. 1782-ben az eklézsia az alábbi „bónumokat" tudhatta a magáénak: egy „nyolc ember kapállású" szabad, és „egy tíz kapás" szőlőt, amiket a prédikátor műveltetett, s magának szűrte a bo rát. Volt 3 embervágó rétje a legyesbényei határban, aminek ugyancsak a prédikátor viselte gondját és húzta a hasznát. Volt a három fordulóban egy-egy darab tíz-tíz vékás szántóföldje. Ezek egyikébe őszi, másikába tavaszi gabonát vetettek. „A tavaszi szántást az eklézsia véghez viszi valami üggyel, bajjal, veszekedéssel, az őszi szántást pedig maga tulajdon pénzén kell a prédikátornak véghezvitetni. Mindezekbe pedig nem az eklézsia, hanem a prédikátor szokott magot adni." A prédikátor jövedelme: „minden különös telken lakó gazdaember tartozna egy-egy 20 iccéből álló köböl mustot, ha megadná. Ez mindöszve 12 hordó mustra menne, most öt hordóra ment". A négy ökröt tartó gazdák tartoznának adni 4-4 véka gabonát, a két ökröt tartók 2-2 vékát, a gyalog emberek pedig egy-egy vékát. Ez - ha beadnák - 40 köbölre menne, „de a tavalyi esztendőben csak 12 köblöt, az idén pedig 20 köblöt fizettek be"86.

A lelkész jövedelme a 19. században is minimális volt. A felsorolt bónumok mellett 1790-ben 140 ezüst forint volt a bére. Ez a későbbiek során így alakult: 1850-es években 180 váltóforint, 1889-ben 522 forint 11 krajcár 87 , 1922-ben 280 korona, hat öl tűzifa házhoz szállítva, szalmára 24 korona, 11 katasztrális hold és 434 négyszögöl szántó haszna, amit gróf Széchenyi Aladár megtoldott a bekecsi határban 30 magyar hold szántóval. Ehhez társult még az egyház birtokolta szőlők mustjának egytizede. A természetbeni juttatások be gyűjtése mindig bizonytalan volt, bár a dualizmus korától hatósági behajtással is próbálkoztak, de nem sok sikerrel. Ehhez az egyház egyébként is végső esetben folyamodott csak, többnyire a két világháború között.

Szerencs hitélete a 18. és a 19. században is gyarapodott egy-egy színfottal. A Rákóczi-féle szabadságharcot követően az Aspremont részre települtek be görög katolikus ruszinok és magyarok. A 19. század elejétől pedig a beköltöző zsidók száma szaporodott meg annyira, hogy függetleníthették magukat a mádí zsinagógától.

A 17-18. század fordulóján a harcoktól és katonadúlásoktól mértéktelenül pusztított Szerencs lakossága az 1617-1620-ban 300 háznépet közelítő nagyságrendről 94-re csökkent, s ebből 80 háznép taksás nemes volt. A népesség tovább apadt a Rákóczi-szabadságharc idején. 1715-1720-ban 35, illetve 65 adózó háznépet írtak össze88.

A munkaerőhiány oly mértéket öltött a Hegyalján, hogy Aspremont gróf, Rákóczi Júlia férje a Rákóczi-örökség birtokainak Bereg megyei jobbágynépéből görög katolikus vallású családokat telepített Szerencsre. Az új telepesek egyházszervezetileg a Bodrogolaszi görög katolikus anyaegyházhoz tartoztak. Megsokasodván, parókiára és templomra vágytak. A gróf „patriarchális hajlamtól és atyáskodó jóindulattól vezéreltetve" fundust biztosított a plébániának, s a mezőváros belterületén kívül, egy „kietlen helyen" telket jelölt ki a „cerkójuk", templomuk számára89. Első templomuk paticsfalú építmény volt, amit 1799-ben építettek újjá kőből. Megnagyobbították és oltárt is emeltek benne.

A görög katolikusok 1715-ben levélben kérték Rákóczi Júliát: engedné meg nekik, hogy Puskárszky János személyében görög katolikus papot fogadjanak. Rákóczi Júlia 1716. január 29-én Zborón keltezett levelében teljesítette a kérésüket. Jelesebb plébánosaik közül név szerint is meg kell említenünk Bányay Jánost, aki plébániáját és templomát számos ortodox vonástól és hagyománytól megtisztította. Kitartó küzdelmet folytatott egyházán belül a Gergely naptár elfogadtatásáért. A munkácsi püspökséghez tartozó szerencsi görög katolikus plébániát a hajdúdorogi püspökség megalakítása után, 1913-ban - mint magyar nyelvű egyházközséget - átcsatolták az új püspökséghez90.

A 19. század folyamán ismét egy új felekezet honosodott meg Szerencsen. Lengyelország háromszori felosztása után az oroszok uralta Galíciában meg kezdődtek a zsidó pogromok. Családok százai, ezrei menekültek Magyarországra. A beáramló zsidó menekültek első lépésben részben Máramarosban, a kincstári regálékat és erdőbeli haszonvételeket bérelve teremtettek megélhetést maguknak, másrészt a Hegyalja borkereskedelmében találták meg számításaikat. Szerencsre kezdetben kevesen települtek be, mert az Almássy grófok - akik ekkor már háromnegyed részben bírták a mezővárost - nem engedélyezték birtokaikon számukra a fundus-bérlést. Csak az Aspremont-részen bérelhettek lakhelyet. A szerencsi zsidókról az eddig felkutatott forások alapján 1809-ből van információnk. Számuk ekkorra elérte az önálló imaház építéséhez szükséges tíz háznépet, ezért a mádi rabbitól függetleníteni akarták magukat, s pénzt gyűjtöttek egy imaház megépítésére. Hat év alatt 1069 váltóforint és 80 dénár gyűlt össze. 1812-re épült fel az imaházuk, amelyikben 14 háznép emberei tartották vallási szertartásaikat. Az említett 14 háznép 1815-ben alapszabályt fogadott el közösségi és hitéletükkel kapcsolatban. Ennek adminisztrálására négy előljárósági tagot és egy gondnokot választottak. 1832-ben - Klein Jakab személyében - zsidó bírót is választottak, aki egymás közötti pereikben, vitáikban döntött. Döntése ellen világi hatósághoz nem fellebbezhettek.

Klein Jakab tapasztalván Szerencs és a Hegyalja közlakosai ellenszenvének növekedését a Galíciából frissen beáramló zsidókkal szemben, kérelmezte a vármegyei hatóságoknál a „Hegyaljára bebujdokolt kóborló zsidók" összeírását, és lakhelyükre való visszatoloncolását. A javaslatot a vármegye mellőzte91.

A zsidók száma a már említett okok miatt Szerencsen lassan növekedett. Az 1820-as években 98 zsidó élt a mezővárosban. 1850-ben Fényes Elek 92 szerencsi zsidóról tudósított92.

1846-ban bizonyíthatóan hitközségi elnököt választottak, s az 1850-es évektől költségvetést készítettek vallási intézményeik működtetéséhez. 1860- ban új vallási és közösségi alapszabályt fogadtak el, s 1873-ban - elfogadva az 1871-ben megszavazott „magyar és erdélyi autonóm orthodox zsidóság alap szabályait" - „hithü autonóm ortodox hitközséggé" nyilvánították magukat. 1875-től felekezeti iskolát működtettek, amelyikbe 1886-tól a tanító mellé egy hittantanítót is felfogadtak. 1895-ben - megőrizvén első imaházukat - új zsinagógát építettek. Ez szertartásaiban a „szefardusz imarendet" honosította meg.

Az 1812-ben megépített, azóta javítgatott imaházukat a hatóság 1900-ban életveszélyessé nyilvánította, ezért átmenetileg deszkából építettek egy imahá zat. 1902-ben - kérelmükre - a vallás- és közoktatásügyi miniszter 50.000 korona kölcsönt biztosított 50 éves futamidőre, amiből 1903. augusztus 6-ra felépítették új zsinagógájukat, s azt fel is avatták. Közben vallásukat a Magyar országon gyakorolt többi hithez hasonlóan, 1895-től egyenjogú, bevett felekezetté nyilvánította a törvényhozás.

A kuruc idők

Ezen idők bekövetkeztének előjelei II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjáratával kezdődtek. A lengyel koronára igényt tartó fejedelemtől a szul tán megvonta támogatását. Hadseregére rászabadította a krimi tatárokat, majd hadakat indított Erdély ellen. A fejedelem I. Lipóttól kért támogatást. Kövér Gá bort küldte I. Lipóthoz azzal az ígérettel, hogy ha a császárságért izguló Lipót haddal segíti a törökök ellen, ő rábírja a szász választófejedelmet, hogy Lipótra adja szavazatát a császárválasztáskor. Lipótnak szüksége volt erre a támogatásra, ezért II. Rákóczi Györgyhöz menesztette megbízottját. A két fél között 1658-ban Szerencsen zajlottak a tárgyalások. Rákóczi a szász választófejedelem befolyásolása mellett Szabolcs és Szatmár megyék átengedését is megígérte. A szerencsi alkuból azonban csak Lipót császársága, Szabolcs és Szatmár „visszaengedése", a szászfenesi vereség és II. Rákóczi György halála realizálódott. Ezt követően oly mértékben felgyorsultak Magyarországon az események, hogy abba majdnem belerokkant az ország, és Szerencs képtelen volt ci vitássá fejleszteni communitását. Vásártartó mezőváros maradt, de rövidesen elnéptelenedtek a vásárai, s azt évtizedeken keresztül képtelen volt újraszervezni. Talán II. Rákóczi György hadi vállalkozásának és szerencsi tárgyalásának kudarcát még kiherverte volna a város, de a fejedelem halálával a Rákóczi-birtokok ura, pontosabban úr nője a fiával együtt rekatolizáló Báthory Zsófia lett, aki visszaszerzett katolikus hitének fanatikus terjesztőjeként írta be emlékét a hegyaljai mezővárosok történetébe. A joggal kegyetlennek nevezett protestánsüldözés mellé társult a Wesselényi nádor nevével fémjelzett főúri összeesküvés, amelynek egyik szervezője I. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona férje volt.

A bécsi udvar politikája végül kikényszerítette a Wesselényi-féle összees küvést, amelyhez I. Rákóczi Ferenc is csatlakozott. 1670. április utolsó napjára gyűlést hirdetett Szerencsre, majd május elsején Tállyára. A felső magyarországi tizenhárom vármegye fő- és köznemesei jelentek meg a tanácskozáson. Baxa István javaslatára az I. Rákóczi Ferenc zászlaja alá gyülekezők -mintegy negyvenezer ember - a fegyvert letette. A hatóságok sok nemest elfogtak, bebörtönöztek, számos embert fő-és jószágvesztésre ítéltek. I. Rákóczi Ferenc is csak anyja közbenjárására, 400 ezer arany forintnak megfelelő összeg lefizetése, várainak a német katonaság számára történő átengedése, és a kassai jezsuita templom felépítése árán szabadult meg a bitótól93.

A Rákóczi-birtokok fölött ezt követően teljhatalommal rendelkező Báthory Zsófia a Hegyalja mezővárosait, közöttük Szerencset is erőszakkal tisztította meg a kálvinista papoktól, rektoroktól.

Báthory Zsófia és I. Rákóczi Ferenc halálával a kiskorú Rákóczi árvák vagyonát - nagykorúságukig - a kamara kezelte. Zrínyi Ilona új férje, Thököly Imre azonban azokat nagyrészt visszafoglalta. Szerencsen 1683-ban sokat idő zött. Visszaadta a reformátusoknak a parókiát és a templomot94.

Az 1670-es évektől zsoldosok, bujdosók, hajdúk, labancok, kurucok taposták egymás lábnyomát Szerencsen. Sem Kassa, sem Tokaj nem volt olyan messze Szerencstől, hogy mindazok a közlekedési és kereskedelmi előnyök, amelyek félszázadig gazdagították a mezőváros lakosságát, most három-négy évtizedig hátrányára ne váltak volna. A könyörületet nem ismerő német zsoldosoktól nem voltak szelídebbek a bujdosók irreguláris katonai egységei sem, ha élelem és bor szerzésére kényszerültek. Mint korábban a szabad hajdúk, úgy rajzottak most minden rendű és rangú erdélyi és hazai csapatok a mezőváros körül. 1672-ben a Teleki Mihály vezette erdélyi hadak táboroztak Szerencs alatt. 1683-1684-ben Thököly katonáinak élelmezésére kényszerült Szerencs lakossága95.

Az események aprólékos részletezésénél érzékletesebben rajzolta meg a Hegyalja és Szerencs ekkori sorsát, lakóinak köznapi történelmét Babocsay Izsák tarcali nótárius: „1670. siralmas emlékezetű esztendőben innen a Tiszán is elkezdvén a háborúságot megszűnés nélkül, a nagyhatalmú szent Isten sok rend béli keserves változások alatt a sok külömb-külömb-féle nemzetségekből való gyülevész hadaknak szörnyű pusztításival és fogyatásival, égre felhatott számtalan gonoszságunkért elannyira gyakorlott bennünket, hogy méltán felkiálthatunk Esaiással I: 9. »Ha a seregeknek Ura Istene valami keveset meg nem hagyott volna bennünk, úgy jártunk volna mint a Sodomabeliek, és lettünk vol na hasonlók Gomorhához«"96.

Ez a Babocsay Izsák elátkozta háborúskodás, tarkítva a protestáns vallás kegyetlen üldözésével - rövid megszakításokkal - 1670-től 1699-ig tartott, folytonos bizonytalanságban tartva a Hegyalja mezővárosainak lakóit. Hol I. Rákóczi Ferenc negyvenezerre duzzadó hadait, hol az otthonuk elhagyására kényszerülő protestáns bujdosókat, hol Thököly katonáit kellett élelmezni, hol pedig a Szent Liga törökverő hadainak téli szállásolásai apasztották a termelő munkába vetett hitet, és forgácsolták az ősök által formált mezővárosi autonómiák tartalmát és kereteit. Azután II. Rákóczi Ferenc seregei következtek 1703 és 1711 között.

Emberileg és szellemileg magasztos eszmék húzódtak meg ezen mozgalmak hátterében. A török uralmától megszabadítani az országot, a szabad vallás gyakorlásért, a hit szabadságáért feláldozni az életet, a munkával szerzett javakat. Önálló magyar királyságot teremteni, eltávolítani a német, osztrák, spanyol és minden rendű és rangú idegen zsoldosokat az országból... Mind mind olyan gondolat, eszme és cél, amelyek közül külön-külön is bármelyik díszére vált volna egy nemzet történetének, de az eszmék és célok mögé tolakodó hétköznapok Szerencset és lakóit valóban a megsemmisülés partjára sodorták. 1689-ben az összeírok már egyetlen igásállatot sem találtak a mezővárosban. 1715-re 35 háztartásra apadt le az adóztatható háznépek száma, és 1720-ban is csak 65 adózóképes háznépet írtak össze területén a conscriptorok97.

A Szirmay család címere (rajzolta Papp L.)

Ebben az őrületes kavalkádban, hadjárásban, bujdosásban, kuruc-labanc pár viadalban Szerencs mindvégig a „tűzvonalban helyezkedett el". Némi enyhülést II. Rákóczi Ferenc nagykorúsága hozott a város lakói számára. Ezt az ígéretes nyugalmat sem sokáig élvezte azonban Szerencs. 1697. július l-jén - a hegyaljai felkelők elől - innen menekült II. Rákóczi Ferenc és felesége Bécsbe. Azután hamarosan újra visszakerült Szerencs a kamarához, amikor XIV. Lajossal meg kezdett levelezése miatt elfogták Rákóczit. A változatosság kedvéért 1703 őszétől aztán újra Rákóczit, illetve a szabadságharcát szolgálta Szerencs népe.

A 18. század elején már régen nem a legnagyobb, és nem is a legkedveltebb birtokuk volt a Rákócziaknak Szerencs. Ősei szívesebben időztek már Patakon, Munkácson. A szabadságharc elején ritkán, de a vége felé azonban egyre sűrűbben és egyre hosszabb ideig tartózkodott Szerencsen a fejedelem. Saját és titkára feljegyzései szerint 1707. április 21-én Marosvásárhelyről Szerencsre jött, s május 24-ig tartózkodott itt. Itt időzött 1708. április 20-tól május 10-ig, majd itt folytatott komoly megbeszéléseket Bottyán tábornokkal 1708. szeptember 28. és október 3. között. 1709 nyarán szinte minden idejét a Hegyalján töltötte. Májustól júliusig az alábbi sorrendben kereste fel itteni kastélyait: Szerencs - Patak - Szerencs -Tállya - Patak - Szerencs.

1709. júliusában itt - Szerencsen - vette kézhez az orosz cár levelét, amelyben Nagy Péter ,,értesített[e] poltavai győzelméről és a svéd király teljes vereségéről" a kuruc fejedelmet. A remény azonban nem tartott sokáig. Pestis tört ki, s a járvány erősen közelített Szerencshez. Rákóczi távozott a városból, majd újra visszatért. A palotásaival és gránátosaival „hegyi vállalkozásba" akart fogni Viard tábornok ellen, amit Szerencsről óhajtott irányítani. Itt keresték fel a Heister által ostromlott Érsekújvárról érkező tisztek, fogolyként hozva maguk kal az árulással vádolt parancsnokukat. Ide érkezett a „francia király megbízó leveleivel" Kökényesdi, más néven Vetési, aki a fejedelem követeként tartózkodott XIV. Lajos udvarában98. Innen utasította Bercsényit, hogy „előkészületeket tegyen lengyelországi utazására, ahová azzal az ürüggyel akartam elküldeni, hogy Dolgorukij herceggel, a cár teljhatalmú megbízottjával tárgyal jon"99. Közben a mezőváros majdnem teljesen elnéptelenedett100. Rákóczy Erzsébet kénytelen volt felhagyni itteni jobbágyai rendszeres robotoltatásával és természetbeni járandóságuk behajtásával. Taksára bocsátotta alattvalóit, amely taksa még az úrbérrendezéskor is alapját képezte a mezővárosiak feudális szol gáltatásainak101.

Némi reményt a megnyugvásra és a hajdani, már-már az emberemlékezetből is kihullott biztonság helyreállítására 1710. augusztus 10-20. között a Szerencsen megtartott szenátusi részgyülés csillantott fel, amikor megszületett a döntés, hogy a „nagyhatalmak diplomáciai szavatolása mellett" békével zárják le a szabadságharcot102. Nem így sikerült. A szatmári béke olyan állapotban köszöntött Szerencsre, mint egy ostrom utáni csend a foglalástól megmegmenekült, de védőitől is kiüresedett várra.

Másfélszáz békés esztendő

A kifosztott, népességének nagyrészét, az állatállománya szinte egészét el vesztett Szerencsnek évtizedekre volt szüksége a regenerálódáshoz. A lakosságnak meg kellett szoknia az új földesurakat is. A nagymúltú és nagytervű II. Rákóczi Ferenc száműzetésbe vonult. Birtokait konfiskálták, kamarai kezelésbe vették, majd elzálogosították, illetve donációként szétosztották103.

Szerencsnek a konfiskálás után két tulajdonosa lett. Felét Rákóczi Julianna kezével az Aspremont-család örökölte. II. Rákóczi Ferenc birtokrésze előbb gróf Illésházyra, tőle a Grassalkovich-családra, azután Szirmay Tamásra, végül az Almássy nemzetségre szállt. Az igaerővel nem rendelkező jobbágyoknak, mezővárosi polgároknak évtizedekre volt szükségük, hogy kiheverjék a háborús veszteségeket. A Rákóczy Erzsébet által 1695-ben adott contractust még 1744-ben is csak a természetbeni járandóság növelésével szigorították az új tulajdonosok. Ekkor először a Grassalkovich-részre szolgálók léptek szerződésre urukkal. A contractus szerint egy egész erejű, négy- vagy hatökrös gazda négy rénes forinton, a két vagy három ökröt tartók két rénes forinton, a zsellérek egy-egy rénes forinton váltották meg évi szolgáltatásaikat. A taksa mellett az ökrös gazdákat ősszel és tavasszal három-három napi szántásra kötelezték, s a megszántott földet az uraságtól kapott vetőmaggal be kellett vetniük. Az aratást elengedte a földesúr. Azt a zsellérekkel végeztették részes aratásban. A learatott termést azonban a szekeres gazdáknak és zselléreknek kellett a szérűre összehordani. Minden gazda évenként három-három napig volt köteles az uraság rétjét kaszálni, azt feltakarni. A szőlőmunkát a Mocsaj, Orbán és Soltész nevű szőlőkben összesen száz rénes forinton váltották meg, de a szüretre szedőket kellett adniuk, s a mustot a pincék be fuvarozniuk. A mészárszék haszna egész évben, a korcsmáé fél évig volt az uraságé. A mezővárost - a Huszárvár kivételével - curiális birtoknak tekintették a földesurak, s a lakosság többsége nem minősült úrbéresnek. Többségüket curiális zsellérként tartották nyilván az összeírások.

A curialisták a naturálékból - a Rákóczy Erzsébet által korábban kívánt tizenketted helyett - gabonaneműekből, borból (országosan bevett szokás volt a curialisták részéről a termés hetedét adni) az uraság „kegyelméből" csak nyolcadot adtak104. A természetbeni nyolcadot az úrbérrendezés idejére tizedre mérsékelték. Minden külső pince után évenként 30-30 krajcárt követelt a földesúr, és szüretkor a szőlősgazdák 6-6 krajcár szüreti pénzzel tartoztak.

A taksás könnyítések csak a mezőváros régi lakosaira vonatkoztak. A viszonylag frissen betelepedők, a Huszárvár környékét megülők azonban robotban szolgálták le földesúri tartozásukat. Az igásállattal rendelkezők hetenként egy-egy nap igásrobotot adtak, a gyalogszeres zsellérek pedig hetenként két napot robotoltak.

Szerencs lakói és mindenkori bírói emlékezetben tartották és írásban is megőrizték a Bocskaitól kapott, Bethlen Gábortól és I. Rákóczi Györgytől meg erősített privilégiumaikat, s annak mását bemutatták 1772-ben az úrbérrendező biztosoknak, de azzal már nem élhettek. Részben megszűntek azok a vámok, révek, amelyeken akkoriban át-átkeltek, másrészt nem vásároztak már Kassán. A Hegyalja mezővárosaiban - ami fölöslegük termett - mindent jó áron eladhattak, boraikért pedig helybe jöttek a kereskedők. Ennél is nyomósabb oka volt azonban a privilégium elenyészésének, hogy azt a magyar királyok egyikével sem erősíttették meg a szerencsiek, és II. Rákóczi György halálával Erdély fejedelmei elestek a királyságbéli megyék - a Partium kivételével - fölötti jogi, igazgatási, adóztatási és igazságszolgáltatási hatalomtól, a hatalmuk alól kikerült törvényhatóságok és települések pedig azoktól a kiváltságoktól, amelyeket az erdélyi fejedelem jóvoltából élveztek.

A hajdani privilégium-levél biztosította szabadságtól eleső mezőváros lakói megszenvedve a 17-18. század fordulójának négy évtizedes hadjárásait, 1711 után konszolidálták viszonyaikat. A békés évtizedek során lassan feltöltődtek a hajdani mezővárost kerítő széles és mély, hőforrások táplálta árkok, elvesztette a funkcióját a mocsárral kerített külső vár is. A belső vár tornyait, bástyáit lerombolták, s lakható részeit kastéllyá építették át.

A megcsorbult jogú mezőváros lakói lassan gyarapodtak, újra taksásodtak, és sokan közülük nemesedtek is. A hétköznapi élet lassan formálódó rendje hozzászoktatta őket a szűk és szikes szántóföldekhez, az urasági majorság szolgálatához, a szűk legelőkhöz, a viszonylag jó szénát termő, kétszer kaszálható rétekhez, amit majdnem kizárólag a földesuraknak kaszáltak, s ahhoz, hogy megélhetésüket, boldogulásukat saját határunkon kívül, a Hegyalján is, és mesterséggel is keressék. A paraszti szántóvető foglalkozás és az ezzel összefüggő állattartás mellett napszámmunkával, kézművességgel egészítették ki jövedelmüket. Megélhetesük fő bázisa a szűk szántóhatár mellett a bérelt legelőkön folytatott állattartás, a szőlőmüvelés, a fuvarozás és a Hegyalja gazdagabb mezővárosainak fuvar ral, házi-és kézműiparral való kiszolgálása, és a regionális kereskedelembe való bekapcsolódás volt. A mezőváros lakóinak vallási homogenitása az 1670-es évektől fokozatosan fellazult. A kálvinista reformátusok mellé római katolikusok, görög katolikusok és zsidók telepedtek. A 19. század elején már külön temploma, iskolája, tanítója, illetve zsinagógája volt minden hitnek.

1710 után végleg kiszorult Szerencs az országos politikai élet sodrából, országgyűlések, szenátusi részgyűlések, felső-magyarországi rendi tanácskozások helyett már csak egy-egy helyben lakó járási főszolgabíró hatalomgyakorlása jellemezte a mezőváros politikai életét. Katonai szerepköre is megszűnt. Nagy hadjárások, táborverések, hajdúlázadások, bujdosók, törökök, kurucok, labancok nem zaklatták, nem idegesítették már a lakosokat. Legfeljebb az állandó hadsereg egy-egy századát szállásolták el a városka házaiban. A politikai- és katonai élet peremére sodródott a település, és 1711-től a vasút megépítéséig meg kellett elégednie gazdaságilag is a Hegyalján kívüli másodlagos szerepkörrel.

Ezt a másodlagos szerepkört bizonyítja, hogy korábbi kereskedelme lehanyatlott, vásárai teljesen elnéptelenedtek, úgyannyira, hogy a település főbírájának és tanácsának a kérésére Mária Terézia biztosított újólag vásártartási jogot az immár csak mezővárosi joggal rendelkező településnek. Az 1757-ben dátumozott királyi priviléium évenként hét vásár tartását engedélyezte Szerencsen: január 6-án, március 21-én, április 24-én, június 29-én, július 13-án, augusztus 6-án és november l-jén jelenhettek volna meg a kereskedők, kézművesek, állattartók, szántóvető gazdák Szerencs vásárterén, hogy áruikat forgalmazzák. A kihirdetett privilégium-levél azonban esztendőnként csak négy vásárt említett105.

Lőrincz György szolgabíró 1757. február 20-án egy Olaszliszkán dátumozott levélben tudósította a hegyaljai mezővárosokat, falvakat, hogy „Tekintetes Nemzetes Almási János uram Felséges Király Asszonyunk kegyelmességéből Szerencs városában régóta elmúlatott országos vásároknak folyamatját újra kinyervén, ismét újabban esztendőnként Szerencs városában négy országos vásárok fognak tartatni". Első alkalommal 1757. április 24-én, Szent György napján, a második Szent Péter és Szent Pál apostolok napján (június 29.), a harmadik az „Úr Színe Változása napján, a negyedik „Mindenszentek Napján". Az említett „belső vásárokat" megelőző napon minden alkalommal „baromvásárok tarttatnak". A szolgabíró kegyes volt a szerencsiekhez, s némi propagan dával is sikeresíteni akarta az új „sokadalmakat", mondván: „ezt jó tudni, s mindenki próbálja meg, amint a régi szerencsi öregemberektől magam is hallottam, a régi időkben leghíresebb vásárok szoktak esni az hegyaljai vásárok között Szerencsen, minthogy ottan derék legelők vannak"106.

„Ezen vásárokat próbálgatták behozni - írta Kassay József 1806-ban -, de divatba nem jöhetének, s így elmúlának"107. Vásáraik felállításának sikertelen ségét 1772-ben maguk a szerencsiek is megvallottak. Vásáruk nincs - vallották az úrbérrendezéskor -, de „közel vannak... az hegyallyai városok, az melyek majdnem határosok, ahol az kinek mije vagyon, nemkülönben Tállyán, Tarcalon, Bodrogkeresztúrban és Tokajban, úgy mint közel lévő városokban esni szokot[t] vásároknak alkalmatosságával élettyeket és egyéb javaikat szokták eladni, és azokat pénzzí tenni hasznoson"108.

A 18. század és a 19. század első fele Szerencsen a lassú gyarapodás másfél száz esztendeje volt, s elsősorban az egyházi intézmények kiépülésének és konszo lidálódásának kora, amit többnyire csak az emberi gondok, tüzesetek, járványok, természeti katasztrófák, jégverések és az emberi civakodások tarkítottak.

Amíg 1715-ben és 1720-ban 35, illetve 51 adózó háztartást írtak össze a conscriptorok Szerencsen, addig a II. József korabeli népszámláskor, 1785-1787-ben 277 házban már 331 család élt. A mezőváros lakossága ekkor 1571 lélek volt109. Ezt a növekvő lakosságszámot nagy mértékben csökkentette az 1730-ban pusztító pestis. Pontos adatunk nincs a halottak számáról, de a 19. század elején Kassay József plébános borzongva emlegette pusztításait. A la kosság társadalmi megoszlásáról ad némi információt az 1772-1774-es úrbérrendezés. A Mária Terézia-féle úrbérrendezés 1774-es meghitelesítésekor 118 háznép bizonyult úrbéres jogállásúnak. A többi vagy úri szolgálónép, curialista vagy taksás nemes vagy mezővárosi kézműves, kereskedő volt.

Az 1774. május 2-án hitelesített urbárium szerint az Aspremont grófi családot egy örökös és 26 szabad menetelű féltelkes, valamint 6 szabad menetelű negyedtelkes jobbágy szolgálta. Élt az Aspremont-részen 11 szabad menetelű zsellér és egy hazátlan zsellér is.

A mezőváros háromnegyed részét az Almássy-grófok, 1774-ben konkrétan gróf Almássy Jánosné birtokolta. Őt két féltelkes és egy negyedtelkes szabad menetelű jobbágy és kilenc röghözkötött házas zsellér szolgálta úrbéresként. Szolgálónépeinek többsége curialista vagy nemes volt. Az egy örökös jobbágy és a 9 röghözkötött zsellér II. József 1785-ös rendelete nyomán szabad költözésűvé vált, jogilag tehát betagozódtak a szabadmenetelű úrbéresek sorába.

A mezőváros communitásának volt 61 szabad menetelű házas zsellére, akik semmiféle úrbériséggel nem rendelkeztek, a város fundusain éltek110.

A város határát ekkor még két nyomásban usuálták, s egy-egy négy-, vagy hatökrös gazda az egyik fordulóban elvethetett 16 pozsonyi mérő őszi és tavaszi kalászost. Az őszi búza és a rozs alá maguknak kétszer szántottak, de az uraság az ugarlás és a vetés alá való szántás mellett a század közepétől megkövetelte a majorságban a keverő szántást is. Tavaszi alá mind az uraság, mind a lakosok csak egyszer szántottak.

Az úrbéres lakosság már ekkor szűknek találta a szántót és a legelőt. Szántójukat nedves esztendőkben a szikes belvizek is szüntelenül rongálták. „Egész gazdáknak", vagy egész telkeseknek csak azokat tartották, „akik négy ökörrel bírtak". Azoknak, „kiknek eleik, mind magok szántó s vető emberek, és vetésben igyekezők voltának, vannak annyi hóld fölgyei, melyekben őszi és tavaszi életet elvethet[nek] esztendőnként tizenhat-tizennyolc posonyi mérőt". Akik „nem régi marhatartó emberek, tíz avagy tizenkét posonyi mérőt egy nyomásban" elvethettek. Az úrbéreseknek „rétye pedig egy kaszavágásnyi sincsen."

Legelőt már ekkoriban rendszeresen bérelniük kellett, ha kellő számú állatot akartak tartani. Bár a szerencsi határban több mint 500 hold rét volt, ebből az úrbéresek semmit nem bírtak. Allataik teleltetéséhez a szénát mindenkor vásárolniuk, vagy részért kellett kaszálniuk.

Őrölni a lakosok saját határukon, az Ond patakon forgó vízimalmokban őröltek. Ivó- és itatóvizük mind maguknak a városban, mind állataiknak a hatá ron elegendő volt. Az állatok sózásához nyáron, tavasszal és ősszel bőséges szikes határrészek álltak rendelkezésre.

Nád tüzelésre is, házfedelezésre is elegendő volt ekkoriban a szerencsi ha táron. A szorgalmasabb és ügyesebb emberek abból „pénzt... keresni szoktak", mert a hegyaljai településeken jó áron eladhatták.

Napszámmunkát - az arra rászorulók - a helybéli szőlőhegyeken éppúgy találtak, mint a szomszéd hegyaljai mezővárosok promontóriumain.

A mészárszék haszonvétele egész évben az uraságot illette. A communitás közös haszna volt a Szent Mihálytól Szent György napig tartó korcsmáltatási jogból származó bevétel, amit közösségi kiadásokra fordítottak.

A szántás-vetésben, a legelőhasználatban és a rétek usuálásában a lakosok a határ szűkössége által korlátozva voltak, de földesúri szolgáltatásaik is enyhébbeknek bizonyultak az országos átlagnál és a szokásrenden alapulóknál. Ezek közül a legsúlyosabb és a legsérelmesebb az 1744 óta egy nappal megszaporított robot volt. Egy négy ökrös gazda 1744-ben az egyik-egyik földesúrnak ősszel is, tavasszal is 3-3 napot szántott, de azóta ezt négy-négy napra emelték. 1772-ben már négy-négy, összesen 16 napot kellett szántaniuk és vetniük. A fél erővel - két ökörrel - rendelkezőknek is ugyanennyit, de azoknak „cimborában", kettesével összefogva kellett a szántást végezniük. A megszántott földet az uraságtól kapott maggal be is kellett vetni. Aratni részért arattatott a földesuraság, olyan emberekkel, akik kezükkel keresték a kenyerüket. Három napig minden jobbágynak hordani kellett, három napig a földesúr rétjét kaszálnia, feltakarnia, a szénát kazalba raknia. Szüretre is adni kellett szedőket, éve ként egy vagy két napig, amíg a szüret tartott. A borházból télen a bort a pincékbe kellett fuvarozni. Egy-egy napra évenként „a hidak közötti töltés" javítására is meg kellett jelenniük. A huszárváriak - nem lévén curialisták - ökörrel hetenként egy-egy napot, gyalogszerben hetenként két-két napot robotoltak, s ezért ők nem fizettek cenzust, házbért.

Szerencs és környéke termelési övezetei a 18. század végén (szerk. FrisnyákS.). Jelmagyarázat: 1= erdő, 2= szőlő, 3= szántó, 4= rét és legelő, 5= település

A „curiális részen" élők Jóllehet mindenféle élettyeikbűl s gabonáibúl és borbúi hetedével tartoznának a törvényes és országos szokás szerint", a földes urak azonban „kívánván mindazonáltal ebben is hozzájok kegyelemmel" lenni, „csak nyolcadot" kértek. A „borból, bárányból, méhekből kilenced helyett tizedet" kellett adniuk. A huszárváriak terméseikből, juhaikból, sértéseikből és méheik után ugyancsak tizedet adtak.

A curialisták feladata lett volna az „Orbán, Mucsaj és Soltész urasági szőlőt 3-szor megkapálni... és befedni", de ezt a munkálatot az uraság hagyta 100 rénes forinton megváltani, tapasztalván, hogy a szőlők művelésében ártalmas a robotmunka. Szüretkor azonban szedőt kellett adniuk.

Mindezek mellett a hat- és négyökrös gazdáknak évenként négy, a kétökrösöknek két, a gyalogszereseknek egy rénes forint taksát kellett fizetniük. Felét Szent György napkor, a másik felét Szent Mihály napkor. Szüretkor minden szőlőt bíró gazdától 6-6 krajcárt követelt a földesúr. Akinek a fundusán kívül pincéje volt, tartozott évenként 30-30 krajcárral annak használatát megváltani. Cenzust és egyéb pénzjáradékot a huszárváriaktól nem követeltek a földesurak, de szüretkor a 6 krajcárt - akinek szőlője volt - nekik is meg kellett fizetni.

A szerencsi úrbéresek többsége szabad menetű jobbágy volt. Mindössze a huszárváriak között volt egy jobbágy és 9 zsellér röghözkötött111.

A már említett 1715-ös összeírás alkalmával 32 puszta telket vettek számba az összeírok, s 1820-ban számláltak még 28 nemes háznépet, illetve négy extraneus nemes szőlőbirtokost. 1720-ban mindössze 105 kapás szőlőről tettek említést, Kassay József lelkész a Tudományos Gyűjteményben 1820-ban azonban már arról számolt be, hogy Szerencsen a szőlő területe azonos nagyságú a szántóéval. A már eddig is többször említett Berkec és Előhegy mellett szőlőt telepítettek a megnövekedett szorgalmú lakosok a Cserfásra, a Csicsiri-, a Győri-, a Tókusi-, Ráci- és Dőri őrzésü hegyekre. Kassay József helybeli plébánosként némi elfogultsággal viseltetett a szerencsi borok iránt, amennyiben azokat hegyaljai minőségűnek írta le, és állítását erősítette is: „Ezt megesméri a Nemes Vármegye is, mert sürgeté a szerencsi uraságot, hogy engedje meg a Hegyalja-számba iratni. De a földesuraság fel akarván tartani a maga jussát és törvényes igazságát, reá nem álla, mivel a Hegyaljának kiváltsága vagyon kilencedet nem adni az aszú szőlőből", a szerencsi uraság viszont az aszúból is dézsmát vett112. Ezért-e vagy másért, esetleg a bor gyengébb minősége okán, a hegyaljai mezővárosok szövetsége 1799-ben végleg elutasította Szerencs promontóriumainak a hegyaljai minőségűek közé sorolását, pedig ekkoriban Szerencsenek „annyi szőlője van mint szántóföldje" - állította Kassay József113. Ha nem lett volna kelendő a szerencsi bor, bizonyára nem fektettek volna a lakosok és extraneusok annyi szorgalmat és pénzt a szőlőtelepítésbe.

A 18-19. század fordulóján a szerencsi lakosság gyarapodásával, mezei szorgalmának növekedésével határrendezésre kellett sort keríteni. Az 1772-ben még két nyomásos határhasználatot 1806-ra felváltotta a három nyomásos határhasználat, amelyik még 1925-ben is „divatozott". Lecsapolták a vár körüli mocsarakat, mentesítették a belvíztől és áradásoktól a határ déli részeit, mert amíg 1772-ben házfedelezésre, tűzre és hegyaljai értékesítésre szorgalmától függően vághatott nádat bárki, 1806-ban „a szerencsi nádas tóból egy gazdának aligjut[ott] 6-7 kéve" nád114.

Új legeltetési rendet vezettek be. Külön szakították az ökörlegelőt, a heverő marhák legelőjét, a borjúlegelőt, és a legszigorúbb tilalom alá fogták a 256 hold kiterjedésű erdőt, amit az uraság tejes egészében magának vindikált. Belőle „egy gallyat is pénz nélkül" senki sem kapott.

1824-ben ínséges állapot köszöntött Zemplén megyére és Szerencsre. „A tava lyi példa nélkül való szárazság miatt - könyörgött az alispán a kormányszerveknek - ...az adózó nép fenntartásának felvigyázó közbenjárói legalább egy század katonaság tartásának a terhét vegyék le a megyéről". A szerencsi járás ebben az időben éveként 2168 kenyéradagot, 2149 zab- és 2149 szénaporciót kényszerült katonatartás címén biztosítani a mezővárosokban és falvakban elszállásolt katonáknak"115.

Alig múlt el az éhinség, a kolera dühöngött Zemplén megyében. Ez alkalommal Szerencsen a református lekész ellen lázadoztak némelyek, amiért az a Helytartótanács rendeletére hivatkozva, megtagadta a halottak prédikációval történő eltemetését. Végh György „többeket szedvén magához", a parókiára vonult embereivel, s megfenyegette a papot: „mivel már a felföldön ölik az urakat, mi is öljük meg elébb a papunkat, miért nem temeti... prédicatioval a halottakat.. ."116

1840-ben olyan jégverés pusztította a szerencsi határt, hogy a lakosoknak hitelből, kölcsönből kellett élniük, s míg azt nem törlesztették, képtelenek voltak fizetni a papjukat. A népesedő mezőváros lakói egyre nehezülő feltételek között éltek.

Amíg II. József népszámlálói 1785-ben 277 házban 331 családban 1571 lel ket számláltak össze Szerencsen, addig Ludovicus Nagy az 1828-ban kiadott, de 1820-as adatokat tartalmazó statisztikai összesítőjében 313 házról és 2196 lakosról tudósít. Harmincöt év alatt megépíthettek a szerencsiek a 36 új lakást, de a 625 lélekkel való gyarapodás vagy túlzás, vagy nagyarányú beköltözést feltételezhetünk mögötte. Ludovicus Nagy vallási megoszlást is közölt. Szerinte 1820-ban 1017 római- és görög katolikus, 1081 református és 98 zsidó élt a mezőváros ban.117 Fényes Elek 1850-es adatai sokban hasonlítanak ehhez. Ő 685 római katolikust, 345 görög katolikust, 6 evangélikust, 1001 reformátust és 92 zsidót, összesen 2129 lakost, 67-tel kevesebbet számlált, mint Ludovicus Nagy118.

A polgári korszak

A polgári korszakot az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc nyitotta. Szerencs ekkori állapotát Fényes Elek így jellemezte: „A belső várnak gr. Erdődyt illető része részint pusztán áll, részint magház. Az Almásy részen ellenben derék úri alkalmatosságok vannak. Van itt továbbá synagóga, nagy vendégfogadó, két malom az Ondi patakján, nádas tó, számos lágymeleg forrás, kőbányák. Szántóföldje 1726 hold, s az leginkább szikes, melynél fogva gyakori trágyázást kíván. Ezekből a földekből a jobbágyok csak 24 egész telekre valót bírnak, a többi az uraságé. Rétje 560 hold, s mind anyaszénát, mind sarjút igen jól terem..." Dicsérte még a Berkec és Előhegy promontóriumok borát, de sem iparáról, sem kereskedelméről nem emlékezett meg. Inkább ennek hiányában, semmint feledékenységből. Szerencs kézműipara a céhesedés szintjéig sem jutott el. Élt és dolgozott itt ekkoriban néhány kovács, egy-két kőműves és ács, molnár, takács, mészáros, bodnár, kerékgyártó, asztalos, festő, több csizmadia és szabó. Hasonló szakmákban működtek kézműves kontárok Szerencsen 1799-ben is. Mint ahogyan akkor, a mesterek most is kontárok voltak. Mesterségéhez jól értő, a céhek megkövetelte szinten dolgozó iparos nem telepedett le Szerencsen, mert a földesurak tőlük is robotot követeltek119.

Szerencs mezővárosának e korra vonatkozó iratai elkallódtak vagy megsemmisültek, ezért az 1848-as helyi eseményekről szinte semmit sem tudunk.

Az egész országra kiterjedő jobbágyfelszabadítás, a jogi egyenlőség, a nép képviseleti választás természetesen Szerecsen is megvalósult. A nemzeti szí nekkel itt is fellobogózták a középületeket, a templomokban megtartották a hálaadó istentiszteleteket, és összeírták a nemzetőröket. Honvédeket toboroztak, majd soroztak. Némelyek önkéntesnek álltak. A Mezősy Gábor százados szervezte Zempléni III. önkéntes század 184 tagjából négy volt szerencsi: Csorba Győző, Czimeres György, Zuti András és Pásztor András 120 .

A szerencsi vár a 19. században

Itteni harcokról, különösebb áldozatvállalásról nem tudósítanak a krónikák. Emlékezetbe idézni érdemes tett volt azonban, hogy az 1644-ben németek által feldúlt Rákóczi Zsigmond és felesége síremlékét, akiknek a csontjai azóta a sírkamrában szétszórva, temetetlenül hevertek, a szabolcsi toborzású X. honvédzászlóalj tisztikara 1849-ben gondozásba vette. A németek által hajdan összekevert csontokat szétválogatták, „fehér homokkőből" készíttetett hamvvederbe helyezték, és református szertartás szerint ünnepélyesen eltemették, a síremléket is helyreállították. Horváth Vince plébános pedig a mezőváros költségén 1849-ben kiadott egy erősen érzelmi hatású szónoklatot a Függetlenségi nyilatkozat debreceni elfogadását követően 121 . A nagy harcok és politikai események ezúttal elkerülték Szerencset. Szán tani, vetni, aratni, a szőlőt művelni, szüretelni, a jószágokat gondozni, a mesterséget folytatni pedig éppúgy kellett, mint korábban, s majd az elkövetkező években.

Az abszolutizmus évei is szokványosán zajlottak. Némi izgalmat a Marikovszki lelkész ellen megindított vizsgálat jelentett, amit egy feljelentés nyomán indítottak, mely szerint a lelkész a császár és az uralkodóház ellen izgatna prédikációiban. Ez igaztalannak bizonyult. Gere József református tanítót azonban felfüggesztették az állásából, mert „politikai és morális tekintetben" alkalmatlannak bizonyult a tanítói feladatok ellátására. Bekecsen részeg állapotban szidta a rendszert.

Mindazok az aprólékos, hosszú időt igénylő munkák, amelyek Szerencs társadalmát polgárivá rendezték, történetileg még teljesen ismeretlenek. Nem született még meg a telekkönyvezés beneveztésével kapcsolatos birtokrendezés folyamatának a leírása, ezért nem ismerős a szabad forgalmú paraszti birtok kialakulásának és állapotának a sorsa. A törvényelőtti egyenlőség eredménye ként megszerveződött szerencsi járásbíróság története is ismeretlen.

Ond környezetgazdálkodása a 19. század közepén (szerk. FrisnyákS.). Jelmagyarázat: 1= szántó, 2= rét és legelő, 3= szőlő, 4= belterület, 5= vízi malom

Bár Szerencs járási székhely lett, főszolgabírói irodával, de az 1871. évi, A községek rendezéséről szóló XVIII. törvénycikk értelmében elveszítette mező városi rangját, és nagyközséggé szerveződött. A település önkormányzatának tagjai, maga a bíró is még sokáig használták a város terminológiai meghatározást egymás közötti vitáik során, de a hivatalos iratokban és a statisztikai jelentésekben már csak a nagyközség cím illette meg Szerencset. Ehhez igazodott belszervezete is, ami az idők folyamán legfeljebb számszerüségében változott.

A nagyközség - bár jogállás szerint volt civitás, királyi privilégiummal rendelkező mezőváros - vagyona minimális volt. Rákóczi Zsigmond 1603-as birtoklásától curiális helység lévén, mind a belső fundusok, mind a határbeli részek földesúri rendelkezésűek voltak, s a községrendezés során a communitás minimális jogalapot tudott csak felmutatni területi igényei érvényesítésére. Kevés vagyona lévén, ezért beruházásait, közintézményei fenntartását a helyi adóból kényszerült finanszírozni. A községi vagyonból származó bevételek hiányában az állami egyenes adó 50-60 %-át kitevő helyi adót kellett a lakosságra kivetnie, hogy önkormányzati létét fenntarthassa, s a mindenkori követelményeknek megfelelhessen. 1825-ben 35 katasztrális hold szántóval, 20 katasztrális hold szérűskerttel rendelkezett Szerencs nagyközség, mint jogi személy tulajdonát képezte a 15 helyiségből álló községháza, az állami elemi népiskola 3 szobából és 3 mellékhelyiségből álló igazgatói lakása, a 3 helyiségből álló szegényház, és az ugyancsak 3 helyiségből álló járványkórház. Részben a község, de inkább a község lakosainak tulajdonát képezte a 288 katasztrális hold nagyságú közbirtokossági legelő. Volt Szerencsnek egy községi fürdője. Haszonvételi joga volt évenként 4 országos vásár és hetipiacok tartására. Bevételt képezett még a község birtokában lévő vadászati jog időről időre történő bérbeadása.

Szerencs és a környékbeli települések földhasznosítása 1865-ben (szerk. Frisnyák S.j. Jelmagyarázat: 1= szántó, 2= szőlő, 3= rét és legelő, 4= erdő, 5= egyéb

Az országgyűlési választásokat illetően Szerencs a tokaji választókerülethez tartozott, de törvényhatósági választókerületi székhely volt.

1871-től 20 választott és 20 virilista (legtöbb adót fizető szerencsi lakos) -hat póttaggal - alkotta a nagyközség képviselőtestületét. Az elöljáróság tagjai voltak a mindenkori bíró, a másod-, vagy törvénybíró, hat esküdt, egy pénztárnok és egy közgyám, mely elöljáróság felhatalmazással rendelkezett „cseléd ügyi bíráskodásra"122. A tisztviselői kar tagjai voltak 1871 után egy jegyző és egy aljegyző - akiknek a száma idővel három jegyzőre és egy segédjegyzőre szaporodott -, egy községi orvos, három irodai- és egy pénztári alkalmazott. Fizetést húzott még a nagyközségtől egy kisbíró, egy bába, egy éjjeliőr és egy gazdasági alkalmazott.

Járási székhely lévén, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás polgári át szervezését és modernizálását követően Szerencs helyt adott a járási főszolgabíróságnak és a járási bíróságnak. A csendőrség felállítását követően egy csendőrörsnek. Volt a nagyközségnek hét alkalmazottból álló rendőri őrszemélyzete is. Egyben toloncállomás is volt Szerencs. Volt egy fizetéses tűzoltója, korábban egy, majd a cukorgyár megépülésétől két önkéntes tűzoltó-egyesülete, összesen 140 taggal.

Egészségügyi intézményei közül meg kell említenünk, hogy önálló községi orvossal és községi bábával rendelkezett, akik mellett öt magánorvos, öt magánbába és két gyógyszertár gondoskodott a lakosság egészségügyi ellátásáról. Fenntartott Szerencs egy járványkórházat és egy szegényházat is.

Egyházi iskolái - felekezetek szerint külön-külön - már a rendiség korában működtek. 1900-ban egy állami népiskola kezdte meg működését, melyben 1925-ben már 14 képesített tanító és tanár oktatott. A római-, a görög katolikus és a református iskolákban egy-egy tanító, aki közben a kántorizálást is végezte saját felekezete szertartásain. Az 1870-es évektől működött az iparos tanoncis kola. A 19-20. század fordulóján kezdték meg a gazdasági ismétlő iskola meg szervezését, s az első világháború utolsó évében kezdte volna meg működését a polgári fiú- és leányiskola, de részben a forradalmak, majd a vesztes háború következtében előálló végzetes lakásínség, másrészt a békeszerződés előtti bizonytalanság, menekültáradat miatt egy évvel később kezdhették meg csak a tanítást. A dualizmus korában szervezték meg a két állami kisdedóvót is.

A dualizmus korában lassú tempóban bár, de a társadalmi szervezetek is megkezdték működésüket. Megalakult az önkéntes tűzoltóegylet, létrejött a szerencsi társaskör, a polgári dalárda, a cukorgyári munkáskaszinó, az izraelita jótékony nőegylet, a római katolikus temetkezési egylet, az izraelita chevrakadisa temetkezési egylet. Megszervezték a legeltetési társulatot a 288 hold terjedelmű közbirtokossági legelő kezelésére. Községi faiskolát működtettek123.

19. századi bálványsajtó Szerencsen (rajzolta Papp L.)
Középorsós sajtó Ondon (rajzolta Papp L.)
Szerencsi borospincék (rajzolta Papp L.)
Szerencsi borospince (rajzolta Papp L.)
Léleklyuk fedőkő a szerencsi pinceszeren (rajzolta Papp L.)
Ondi pince (rajzolta Papp L.)

A nagyközségi szintre süllyedt hajdani civitás, majd királyi privilégiummal rendelkező mezőváros végső hanyatlását, teljes elszürkülését a vasútépítés állította meg. 1859-ben már megindult a közlekedés és a teherszállítás a Debrecen-Nyíregyháza-Szerencs-Miskolc vonalon, majd ehhez csatlakozott a Szerencset Sátoraljaújhellyel összekötő fővonal. Szerencsre érkezett be Hidasnémeti felől egy mellékvonal, s a század végén megépült a helyi érdekeltségű gazdasági vasút, amelyik a cukorgyári földeket, s az azokon épült tanyákat kötötte össze Szerenccsel, illetve a cukorgyárral 124 . Szerencs fekvésének előnyös természet földrajzi helyzete a rendiség korában a politikai és hadtörténetet „sűrítette" a mezőváros köré. A polgári korszakban pedig a vasútépítés fejlesztette közlekedési és kereskedelmi csomóponttá. Erre az adottságra épült rá a szerencsi cukorgyár, akkor, amikor a filoxéria szőlőpusztító hatására már-már kétségbeejtően elszegényítetté és eljelentéktelenítette Szerencset. Az 1889-ben megépült cukorgyár hosszú időre dinamikus fejlődést biztosított a településnek.

A vasút és a cukorgyár

Szerencs újkori történetében kronológiai csomópontot, sorsfordító fogódzót keresve, olyanokat, amelyek a település lakóinak az életét hosszú távon meghatározták, két - egymást is feltételező - nagy beruházás vonzza magára a múltat fürkészők tekintetét. Az egyik a vasútépítés, a másik az e feltétel megléte hozta cukorgyár. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy a cukorgyár beruházói elsődleges pozitívumnak értékelték, amikor a kínálkozó helyszínek közül Szerencset választották, hogy 1859-től vasútállomása volt, begyakorlott, hozzáértő vasutasokkal, s 1871-től ide futott be a Mihályi-Legenye-Sátoraljaújhely felől érkező vonal, ezzel három irányból is biztonsággal és akkori viszonyok között olcsón szállíthatták a fuvarigényes cukorrépát a megépítendő gyárba. A cukor gyári beruházás megtérülésének alapfeltétele volt ugyanis, hogy a termelés beindításának pillanatától esztendőnként legalább 5000 kataszrális hold [2878 hektár] területen termeljenek 100 kilométeres körzetben cukorrépát. Ezt pedig annál biztosabban érhették el, ha minél több, lehetőleg vasúthoz közel gazdálkodó termelővel kötnek szerződést. Ennek a viszonylag munkaigényes növénynek az ipari igényeket kielégítő mértékű termelése nem honosodott még meg ekkoriban a Felső-Tiszavidék vármegyéiben. Épp ezért a nagy kockázattal járó, tőkeigényes beruházás megkezdése előtt számos kérdést tisztázni kellett. Ezek közül az egyik legfontosabb éppen a kellő mennyiségű répa szerződéses alapon történő megtermeltetése. A másik hasonlóan fontos gond volt, hogy a megtermelt répa fogadására és feldolgozására időben megépüljön a gyár. Ennek az összhangnak a megteremtésére összesen két esztendő állt rendelkezésre.

A folyamat azzal kezdődött, hogy a magyar kormány értesült egy németországi tőkés csoport két cukorgyár megépítését célzó hajlandóságáról, s azt javasolta a beruházóknak, hogy az egyiket Erdélyben - Brassón -, a másikat Zemplén megyében építsék meg. A vállalkozók felkínálkozása kapóra jött a kormánynak. A filoxéra-vész által súlyosan károsított erdélyi és hegyaljai szőlő területek pusztulása égető, már-már megoldhatatlan társadalmi gondokat vetített előre. A nagy infrastrukturális - vizszabályozás, vasútépítés - munkálatok lezárultával olyan mértékű munkaerő fölösleg keletkezett, ami veszélyeztette az ország nyugalmát. Ezt betetőzte a szőlőkultúrát vészesen pusztító foloxéra, ami a hagyományos szőlőtermelő térségek napszámosait fosztotta meg a kenyérkereseti lehetőségtől.

Kapva kapott hát a kormány az ajánlaton, s 1888. december 6-án keltezett leiratában tájékoztatta Zemplén megye vezetőit, hogy „a szőlőfiloxéra-vész által súlyosan károsodott és gazdaságilag egyébként is erősen elmaradott Zemplénben" hajlandó egy cukorgyár megépítését támogatni, amellyel javíthatja Abaúj, Borsod, Ung, Bereg és Szabolcs vármegyék gazdasági viszonyait is, ha az említett vármegyék szavatolják, hogy földműveseik „tíz évig folyamatosan évente legalább 5000 katasztrális hold" répa termését szerződésileg biztosítják a gyár termeléséhez.

A társadalmi gondok annyira súlyosak voltak a kormány által megnevezett vármegyékben, hogy a kényelemhez és az ügyek halogatásához szokott megyei adminisztráció 1888. december 12-re - előzetes megbeszélés céljából - össze toborozta az említett vármegyék ismertebb földbirtokosait és nagybérlőit Sátoraljaújhelyre egy előzetes megbeszélésre. Az előzetes tanácskozáson részt vett a kormány képviselője, Zemplén megye főispánja, megjelentek a megyei gazda sági egyesületek vezetői, és számos közép- és nagybirtokos, illetve haszonbérlő.

Az előzetes tanácskozáson a beruházók kérték, hogy a répát termelni szándékozó birtokosok és bérlők 1888. december 30-ig kössék meg a szerződést. E célból a nyomtatott „szerződés-tervezetekkel" már december 10-én szerte küldték a környező vármegyékbe a propaganda-megbízottakat. A szerződők a vetőmagot, a répatermelés menetét és munkálatait ismertető füzetecskéket ingyen kapták, s ha szükségük volt rá, holdankét 30 forint kamatmentes termelési elő leget igényelhettek. A kedvező feltételek hatására 1888. december 30-ig 4500 katasztrális hold répa termelésére kötöttek szerződést a földbirtokosok, ami reményt keltő volt.

Az idő most már sürgetett. A beruházók 1889. január 7-re Sátoraljaújhelyre hívtak minden termelőt. Szaktanácsokkal látták el az intézőket, gazdálkodókat, s kikérték a véleményüket, hol lenne érdemes megépíteni a cukorgyárat. Az előzetes tájékozódás szerint szóba jöhetett Szerencs, Tiszalúc, Sátoraljaújhely, Tőketerebes és Nagymihály. A nyersanyag szállítása szempontjából optimális helynek Sátoraljaújhely kínálkozott, mert 100 kilométeres körzetben megszervezhető lett volna a répatermelési bázis. Szerencs esetében a számítások szerint ez 120-150 kilométeres körzetet jelentett. Újhely polgársága azonban nem lelkesedett a gyáralapításért. A „szőlőbirtokosok az olcsó munkaerő elvesztésétől tartottak", Tőketerebesen és Tiszalúcon az áruszállítási feltételek voltak bizonytalanok, bár Tiszalúc esetében a Tiszán és mellékfolyóin való szállítás is felmerült, s itt a gyártáshoz szükséges víz korlátlan mennyiségben rendelkezésére állt. Szerencsen minden feltétel adva volt, csak a vizet találták kénesnek. A Szerencs ellen hadakozók legfőbb érve az volt, hogy száraz ősz esetén ott kevés a patakok vízhozama. Mások azzal érveltek, hogy a cukorgyár mellé egy szuperfoszfát üzemet is építeni kell, hogy biztonságosabb és nagyobb hozamú legyen a répatermelés. Sokan a gyártók által a birtokosoknak visszajuttatandó répaszelet mennyiségével voltak elégedetlenek. Vita alakult ki a répa felvásárlási áráról, tisztázni kellett a szállítási feltételeket is. A vita eredményeként úgy döntöttek, hogy a termelőre hárul a megtermelt répának a legközelebbi vasútállomásra történő szállítása, s onnan a vasúton való szállítás költségét a gyár vállalja magára. Ennek következtében a termelői körzetek vasútállomásain mérleget kellett felállítani, áruátvételi teret kialakítani, az átvételi, mérlegelési feladatok végzésére megbízható, megfelelő iskolázottsággal rendelkező idénymunkásokat kel lett szerződtetni. Amint az ilyenkor lenni szokott, minden valós és vélt érv, kifogás, javaslat elhangzott. Közben kiderült, hogy Nagymihályon már egy másik társaság kapott egy kisebb méretű cukorgyár építésére koncessziót.

Az újhelyiek közömbösségét, némi malicíózus rosszallását tapasztalva, maradt kiválasztandó telephelynek Tiszalúc és Szerencs. Szerencs felé azért hajlott a beruházók hajlandósága, mert a „Szirmay-birtok tiszttartója", Hermann Lajos (1836-1898) igencsak szorgalmazta, hogy ide kerüljön a gyár. Kettős előnyt remélt ettől. Részben a gróf beleegyezésével értékesíthetet 71 katasztrális hold [41 hektár], nem a legjobb minőségű szántóföldet. Másrészt egy olyan növénykultúrát honosíthat meg, amelyik - amellett, hogy minden korábbi növénykultúránál hosszabb ideig biztosít a szegénység számára napszámmunkát - a gyár közelsége miatt jövedelmező lesz a földesúr számára is. A cukorgyár megépítésének tervét a „szerencsi elöljáróság is minden erejével támogatta".125

A viták és tervezgetések közben 1889. február 24-én Budapesten, a fővárosi bíróságon bejegyezték a Magyar Cukoripari Részvénytársaságot, amelyik két cukorgyár megépítésére vállalt kötelezettséget: az egyiket Brassóban, a másikat - március végére, április elejére az érvek, közönyök és lobbizások kereszttüzében eldőlt - Szerencsen. A végső döntés elég későn, 1889. március 3-án szüle tett meg. A késéshez hozzájárult az is, hogy elhúzódtak a termelői szerződéskötések. 1888 december végére ugyan volt már 4500 hold ígérvény, de a szerződés megkötése előtt sokan visszaléptek, mások újólag jelentkeztek. Végül sikerült 6000 katasztrális holdra [3454 hektár] szerződést kötni.

Ezt követően az idő sürgetett, mert a termelési szerződések 1889-re meg köttettek, s ősszel a megtermelt cukorrépát fel kellett dolgozni. A bürokrácia malmai azonban akkor is lassan őröltek. A gyár építése csak április végén kezdődhetett el.

A dualizmus kori kényelmes tempójú magyar élet egyik jellemzője, hogy bár március 3-án végleges döntés született a cukorgyár Szerencsen történő meg építéséről, s ekkoriban - visszatekintve mostani időkből a történelem szemüvegén - aligha volt fontosabb hír Zemplén megyében, de a félhivatalos lap szerkesztői és újságírói másfél hónapot késlekedtek a döntés publikussá tételével. Már rendezték a terepet, felmérték az iparvágány nyomvonalát, kijelölték az építendő csarnokok, gépházak helyét, ásták az épületek alapjait, amikorra az újságírók felébredtek.

A Zemplén című félhivatalos megyei lap 1889. április 21-én szokatlanul nagy betűkkel szedett címmel közölte: „Cukorgyár Szerencsen." A cikk írója újhelyi lokálpatrióta volt, mert némi keserűséggel jegyezte meg, hogy „az Ond patak vize, ha 'kénes' is, végleg elmosta halvány reményét annak, hogy a gyár Újhelyen fog felépülni." Majd lakonikus egyszerűséggel közölte: „A cukorgyár most már bizonyossággal írhatjuk: Szerencsen fog felépíttetni."126

A gyár építését 1889 április közepén kezdték, Carl Steffen cukoripari feltaláló tervei szerint, aki maga is részvényese volt a gyárnak, s két új találmányát is betervezte a szerencsi gyárba.

Szervezettebb és gyorsabb ritmusú munkát, több embert foglalkoztató építkezést aligha láttak korábban a Zemplén megyei és szerencsi emberek. A Szirmay-birtokból kimérték a mérnökök az építendő gyár 71 katasztrális hold [41 hektáros] nagyságú telephelyét. Az akkori Csapás út vonalát áthelyezték a mai Gyár út mentére. A mai Rákóczi út mentén kimérték a bekerítendő terület nyomvonalát, kijelölték a mai Bocskai [akkor Dülőút] út és a vasútvonal mentén a terephatárokat. Megtervezték és kijelölték az ipari vágány nyomvonalát, annak a telepre való 'bejárását', a csarnokok, gépházak, raktárak, répafogadók, mosók, ülepítők, áramfejlesztők, gőzkazánok helyét, s a munkások már ásták is az alapokat, fektették a síneket, húzták fel a falakat, betonoztak, malteroztak, ajtókat, ablakokat illesztettek a falba... Ment minden, mint a karikacsapás. Májustól egyszerre 1400-1500 ember dolgozott a gyártelepen. Miskolc, Debrecen, Kassa ontotta vasúton az építőanyagokat, Szerencs, Bodrogkeresztúr kőfejtői a köveket. Dolgoztak a téglagyárak, Csehországban a gép- és alkatrészgyártók.

Augusztusban - a főleg Csehországból érkezett - 1000 gépész és szerelő már megkezdte az ott gyártott gépek, gyártósorok, lepárlók, tisztítók, cukorsűrítők, fehérítők, gőzkazánok, gőzgépek, a Siemenstől beszerzett dinamók szerelését, munkába állítását, a 3430 méter iparvágány lefektetését, a nagy vasúti mérlegház üzembehelyezését. Már javában szerelték a külföldről jött szakmunkasok a gépeket, gépsorokat, amikor 1889. augusztus 17-én a Zemplén megyei törvényszéknél bejegyeztették a beruházók a Magyar Cukoripari Részvénytársaság szerencsi fióktelepét.

A törzsökös szerencsiek már tanúi lehettek a Debrecen-Miskolc-Kassai vasútvonal és az állomás megépítésének 1859-ben, s látták azt is, hogy a Szerencs-Újhely vasútvonal miként formálta akkor nagyon fontos vasúti csomó ponttá a hajdani mezőváros, végül nagyközséggé szelídült település arculatát. Megtapasztalhatták a vasutasok precizitását, pontosságát, a vasparipák, gőz mozdonyok, teher- és személyszállító szerelvények siklását-rohanását a síneken. Hallották az éles mozdonyfüttyöket, a kazánból kieresztett gőz zihálását, süvítését, a sorompók leeresztésének szükségességét jelző csengők száraz berregését. Megfigyelhették a mozdonyok szén- és víztartályainak feltöltését, a sorompók leengedését és felhúzását... A figyelmesebbek tanúi lehettek a vasúti pályafenntartók összehangolt, ipari ritmusra hangszerelt krampácsolásának is. Most mégis csodát éltek meg. Hetvenegy katasztrális holdnyi szántóterületen április közepétől, május elejétől október végére, november elejére kinőtt a korabeli európai kontinens egyik legnagyobb cukorgyára.

Maga a látvány is elbűvölő volt. A szakemberek, építők, szerelők munkája pedig olyan precizitásról, hozzáértésről, szaktudásról és emberi fegyelemről tanúskodott, amilyet legfeljebb művészek élhettek át ihletett óráikban. Pedig mennyi előre nem számított nehézség adta elő magát, amit azonnal meg kellett oldani. Az építés megkezdésekor módosítani kellett a szerencsi források kénes vizét a patakba vezető árkok nyomvonalát. Új, boltozott csatornát kellett építeni, mert a kijelölt csatorna nyomvonala keresztezte volna a főépületet. El kellett tüntetni a „régi mocsár... két kis vízfelületét, a kerti árkokat, a kiszáradt ér medrét..."126/a

Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a szerencsi cukorgyár hazai munkásokkal nem indíthatja meg a termelést. Rakodáshoz, anyagmozgatáshoz, a bérszámfejtéshez, a cukorrépa felvásárlásához, a termelés szervezéséhez, az irodai munkákhoz még csak-csak szerződtethettek itthoni iskolákból kikerült embereket. A cukorgyártás technológiai folyamatainak ellenőrzéséhez, a gépek üzemeltetéséhez, karbantartásához, javításához azonban olyan szakemberek kellettek, akiket a korabeli Magyarországon még nem képeztek olyan számban, hogy egy ilyen nagy kapacitású gyár működését biztosíthatták volna. Ezért - legalábbis a kezdeti években - külföldi szakmunkások szerződtetésére volt szükség. Azok számára pedig a viszonylag magas bérezés mellett lakást kellett biztosítani.

Még be sem fejezték a gyártelep megépítését, amikor a beruházó meg kezdte a „Hatház lakótelep" megépítését. Ezzel létrejött Szerencsen egy új lakónegyed, ahol a gyár felső- és középszintű vezetői, szakmunkásai laktak.

Sok-sok vita, kétely, hosszas előkészítés, érvelés, utánajárás és hatalmas mennyiségű szellemi és fizikai munka befektetése árán végül is 1889-ben 8 hónap alatt megépült a gyár. 1889. december 10-én, kedden megkezdte a terme lést. A napi 700 tonna cukorrépa feldolgozására alkalmas gyár és cukorfinomító egy-egy szezonban, vagy ahogyan szaknyelven fogalmazták, egy-egy kampányban összesen 1312 embert foglalkoztatott, akik közül 800 külföldről jött, főleg Cseh- és Morvaországból.

A történelmi igazságnak része az is, hogy a gyár beindulásakor a működése nem volt zavartalan. A gépek beüzemelése, a munkások betanítása, munkafegyelemre és felelősségre szoktatása előre kiszámíthatóan hosszú időt igényelt. Hátráltatta a munkát az is, hogy a gyárat tervező Carl Steffen cukoripari feltaláló két új találmánya közül a cukor melaszból való kinyerésére kidolgozott új módszere nem vált be. Új - a centrifugálás elvén működő - technológiával kellett helyettesíteni. Külön gondot okozott, hogy a gyár első vezetői Steffen Adalbert, Sáfár János, a Kappel Károly megbízta Robitschek Zsigmond és Carl Steffen munkájának összehangolásáról nem gondoskodtak a tulajdonosok. A maga részfeladatát mindegyik magas szinten látta el, de nem dolgoztak egymás keze alá. Önkényeskedtek. Mindegyikük a saját részlegének a teljesítményét és munkaritmusát tartotta elsődlegesnek, ezért a folyamatos gyártás akadozott, egy-egy technológiai fázis hol előreszaladt a másikhoz képest, hol meg a megengedettnél is tovább késlekedett. Ezt a rivalizálást is harmóniává kellett rendezni.

A nehézséget csak fokozta, hogy az Ond vízhozama - a jóslásokat igazololandó -, nem volt elegendő. Az első kampányban gyakorta szünetelt vagy lassult le a termelés vízhiány miatt. Végül kutakat fúrtak, nagy víztározókat építettek, a vizet a felhasználás után tisztítva „visszaforgatták" a termelési folyamatba.

Nem csoda, hogy „az első kampány" veszteséggel zárult. A 6000 katasztrális holdon megtermelt répát feldolgozták ugyan, de az üzem nem termelt nyereséget. Menet közben és 1890 nyarán a technológiai hiányosságokat pótolták, a gépek korszerű és zavartalan beüzemeléséről gondoskodtak, a négy egyenrangú vezető munkájának összehangolására vezérigazgatót neveztek ki, s a tudós feltaláló Carl Steffent felmentették gyári beosztása alól. Ő Szerencsről Bécsbe távozott, s ott tervezgette megrendelésre az újabbnál újabb cukorgyárakat.

Lassan az idegenből jött munkások is megszokták az új környezetet, s a magyarországi illetőségű munkások is hozzászoktak a nagyüzemi, gyári munka ritmusához és fegyelméhez. Olykor-olykor még kiéleződtek az idegenek és a helyiek közötti - néha késeléssel, egy-két esetben halállal végződő - konfliktusok, de ezek is szelídülőben voltak már127. A termelés ritmusa is javult, s az eredményesség is ígérkezett. A második kampány már eredményesebb volt. A munkakörülményekhez, a technológiai fegyelemhez szokott munkások már napi 1200 tonna répát voltak képesek feldolgozni, de nyereséget még ez az esztendő sem hozott. A gyár működése azonban a vízhiány kiküszöbölése után annyira ígéretesnek bizonyult, hogy már 1890. március 2-án elhatározta az MCRt igazgatósága, hogy a szerencsi cukorgyár termelési kapacitását megkétszerezi. A bővítés, az új raktár építése, az új gépek megrendelése és munkába állítása növelte a kiadásokat, de sikerült megduplázni a gyár kapacitását, ami aztán 1893-ban meg hozta az eredményt. 1893 áprlisában, a „kampány lezárásakor" a gyár főkönyve lője 553.982 forint nyereségről számolt be a részvényesek közgyűlésén.

A cukorgyár sikeres működéséhez társult - részben következményként is -1923-ban a csokoládégyár megépítése.

Mint a Hegyaljának a 17. században a bora, olyan hírt szerzett a 19-20. század fordulóján Szerencsnek a cukorgyár. Már az első évektől 40-45 vasúttal rendelkező település állomásán épült meg a cukorgyár mérlegháza. Kialakították a cukorrépa rakodót, és fogadták minden őszön a megtermelt répát. Negyven-negyvenöt állandó és hatékony reklám, amire mindenki odafigyelt, mert az említett térség lakosságának jövedelemszerző tevékenységét növelte. Idényjel legű munka volt ez ugyan, de többezer ember kapcsolódott be a végzésébe. Nemcsak a gyárban, hanem elsődlegesen a földeken. A répa alá történő szántást és a répa vetését már az első pillanattól tudták gépesíteni, de a kikelt répa ritkítását - egyeselését - legalább 6000 katasztrális holdon kézzel kellett megoldani. Évtizedeken át kézi kapálással kellett a sorokat tisztítani, évenként legalább kétszer. Kézzel végezték az ásást, csimázást, a földeken a répa szekerekre, később zetorokra rakodását. Hosszú évtizedeken át kézi erővel töltötték meg a vagonokat répával. A MÁV állandó és kiszámítható teherszállítási feladathoz, ezáltal biztos bevételi forráshoz jutott.

Nagy szükségben érkezett ez az „áldás" Szerencs környékére. Éppen akkor, amikor a filoxéra végzetesen megritkította, számos településen - Szerencsen is - teljesen kipusztította a munkaerő igényes szőlőkultúrát. Míg korábban Szerencsen 100-120 holdon termeltek szőlőt, az 1895-ös mezőgazdasági statisztika csak parlagról tudósított128. A hírnév és egy termelési kultúra 120-150 kilométe res körzetben való meghonosítása - annak minden nehézségeivel és visszássá gaival együtt129 - Szerencs nevével kapcsolódott össze. Szerencs és a szerencsiek számára a cukorgyár megépítése és üzemeltetése jelentősebb hatású volt, mint 1606-ban Bocskai privilégiumlevele. Az két évtizednyi idő alatt megsokszorzta a frissen jogot nyert civitás lakóit. Az 1889-ben megépültcu korgyár is rövid időn belül majdnem megháromszorozta a város népességét.

Fényes Elek az 1850-es években 2.129 lakosról tudott Szerencsen, de 1869-ben csak 1.819 lelket regisztráltak a népszámlálók. 1880-ban is csak 2.370 lakosa volt a nagyközségnek, ami kevéssel haladta meg a természetes népszaporulatot, és leginkább a galíciai zsidóság menekülésével kapcsolatos lakosságtöbbletet eredményezett. 1880 és 1890 között azonban a lakosságszám már 4.339-re módosult. Ez egy évtized alatt 238,53 %-os növekedés, ami a cukorgyár építésével, megtelepedésével és első éves működésével magyarázható csak. 1900-ban a lakosság száma 5.273, majd 1910-ben 6.101, 1930-ban 6.707. A növekedés tehát - ha az 1880 és 1890 közötti „ugrást" nem is ismétli - töretlen130. Nemcsak a lakosságszám, a házak száma is dinamikusan növekedett ebben az időben. 1880-ban mindössze 335 házat számláltak Szerencsen, 1910-ben pedig 696-ot. A házak számának növekedése nem arányos ugyan a népesség számának növekedésével, mert amíg 1880 és 1910 között a népesség 257, 42 %-kal nőtt, a házak száma csak 207,76 %-kal. 1880-ban egy házra 7,07 lakos jutott. 1910-re ez a szám 8,76 lakosra módosult. Igaz, egy-egy házban több lakás is lehetett, erre vonatkozóan azonban nincsenek konkrét adataink. 1930-ban már 1107 lakást tartottak nyilván. Ekkor egy-egy lakásra már csak 6,05 lakos jutott. Ez azonban még mindig nagy zsúfoltságot feltételez. A lakosság nem csak számban gyarapodott, műveltségben is „csinosodott". Ha csak az alfabetizáció elterjedését vesszük alapul, az is jelzi ezt. 1880-ban Szerencs lakóinak 37,3 %-a tudott írni, olvasni. Ez az arány 1910-re 68,8 %-ra módosult, ami 183,46 %-os növekedést jelent az alfabetizációs műveltség elterjedését illetően.

Szerencs dualizmus kori társadalomtörténetével kapcsolatban még egy jellemzőt ki kell emelnünk. Ez pedig a polgárosultságra, az iparűzésre, méginkább a kereskedésre legfogékonyabb zsidóság számának minden más vallásnál és népelemnél gyorsabb növekedése. Fényes Elek 1850-ben 92-ben adta meg a számukat. 1880-ban már 407-en éltek Szerencsen. Ez 442 %-os növekedést jelent. Ha a százalékban mérhető dinamizmus csökkent is, a szám szerű gyarapodásuk a következő három évtizedben is kiugróan magas. 1910-ben 919 ember vallotta magát zsidónak, ami újabb 225,7 %-os gyarapodást jelentett.

Szerencshez hasonló mértékű gyarapodást mutatott fel a dualizmus korában az ugyancsak cukoripari központtá fejlődő Hatvan, a vasipari központtá fejlődő Ózd, Diósgyőr és Salgótarján131.

A cukorgyár megtelepedésének egyéb téren is megvoltak a hozadékai. Ezek közül elsőként kell kiemelnünk az 1900-ban négy tanteremben, négy osztállyal és négy tanítóval megalakult állami elemi népiskolát, amelyik mellett tovább működtek a felekezeti iskolák. Kezdetben a református konzisztórium a református népiskolát is be akarta olvasztani az állami népiskolába, de amikor a gyülekezet 160 aláírással tiltakozott a református iskola megszüntetése ellen, inkább vállalta továbbra is az éveként 550-560 forint kiadást jelentő iskola működtetését, semmint híveit elidegenítse magától.

Lévén Szerencs járási székhely, és a gyár megtelepülésével megnövekedvén a szakiparosok iránti igény, sem elvileg, sem gyakorlatilag nem térhetett ki egy iparos tanonciskola felállításától. A 20. század első éveiben már évenként 880 koronánál többet áldozott a nagyközség a tanonciskola működtetésére. 1898-tól szervezték a községben a gazdasági ismétlő iskolát, melynek működte téséhez a község felajánlotta a „gyakorlati tanítási célra szükséges földet", a faiskolát, egy megfelelő területet a konyhakertnek, és mindezekhez a szükséges szerszámok beszerzését. ígéretet tett „az erre alkalmas tanító" eltartására is, valamint az iskola dologi kiadásainak a fedezésére.

A népesség nagyarányú növekedése a közegészségügyi helyzet javulását is magával hozta. Egy körorvos, öt magánorvosi rendelő, egy községi bába és öt magánbába tevékenykedett Szerencsen a 20. század első éveitől. Már az első világháború előtt felmerült egy egészségház megépítésének a szükségessége is, de ennek képtelenek voltak az anyagi forrásait előteremteni.

A település fokozatos modernizációjával, lassú urbanizációjával függött össze, hogy 1902-től bevezették a közvilágítást. És hogy némi pikantéria is jellemezze a nagyközség történetét, megnyílt Szabó István bordélyháza132.

A nem lebecsülendő fejlődés azonban jelentős áldozatot kívánt a lakosságtól. A nincstelen vagyonú nagyközség 1902-ben saját vagyoni és jövedelmi forrásaiból - szántóföldek és a csüröskert bérlete, a vásár- és piacjog, a vadászati jog bérbeadása, egyebek - összesen 5.924 korona 58 fillér bevételre számíthatott. A kiadásainak összege 48.167 korona 28 fillér volt. A különbözetet a lakosság helyi adó formájában fizette meg, miközben párbér formájában fizette a lelkészeit is. Az állami-, az egyházi- és a helyi adók együttesen komoly terhet jelentettek a lakosságnak. Miközben nagyrészt saját erőre támaszkodva építették meg 1891-ben a reformátusok Schriedde Frigyes építész tervei alapján a saját új iskolájukat. A görög katolikusok 1900-ban kezdtek hozzá a sajátjuk építéséhez, a zsidók pedig 50.000 korona kölcsönnel új zsinagóga építésébe kezdtek.

Szerencsen nyomda is működött. 1893-ban megjelent Hézser Emil református lelkész szerkesztésében a nagyközség első hetilapja, Tokaj Hegyalja címmel. A kiadója Simon József volt. A szerkesztést később Hézser Emiltől Pech Ferenc vette át, majd Horváth Sándor lelkész irányította a hetilap szerkesztőségét133.

Szerencs az I. világháború és a forradalmak idején

Békés időben ütemesen, tempósan, olykor ugrásszerűen fejlődött, gyarapodott Szerencs, kihasználva tájföldrajzi előnyeit. Háborús időkben azonban mindig összekuszálódtak körülötte a viszonyrendszerek, s megszaporodtak a veszteségei. Az újkori háborúk — a Rákóczi-féle szabadságharcot követően — elkerülték ugyan a települést és határát, de a lakosait kisebb-nagyobb mértékben ezek is érintették. Az első világháború úgy, hogy a folytonos sorozásokkal, az egyes korosztályok tömeges hadrafogásával jelentős mértékű munkaerő elvonás történt. A korábban kizárólagosan férfimunkák — aratás, szénakaszálás, szántás, vetés - nélkülözték a hadrafogottakat. 1915. április 7-én már hatóságilag kellett intézkedni, mert „a most is folyó katonai behívások folytán előállt általános munkáshiány oly nagy mérvben veszélyezteti" a szükséges munkák elvégzését, hogy az ország és a hadsereg ellátásában zavar keletkezhet. Ezért hadifoglyok kal pótolták a behívottakat. A szerencsi bíró 1915. június 15-én kérvényezte, hogy „az aratási és cséplési munkához július első napjára 40 hadifogoly munkást" biztosítsanak nagyközségük számára134.

A cukorgyár megfeszített ütemben, de egyre fokozódó nehézségek között dolgozott. 1915-ben rossz volt a répatermés. A frontok igényeinek alárendelt vasúti fuvarozás már 1914 őszétől hátráltatta a cukorrépa rendszeres és ütemes szállítását. Megdrágult a munkaerő, és gyakorta kellett nőkkel pótolni a férfi munkaerőt. 1915-től folyamatos gondot okozott a község lakosságának az élelemmel és egyéb fogyasztási cikkekkel való ellátása. A háborús hisztéria fel halmozásra késztette a lakosságot cukorból, sóból, petróleumból, lisztből stb... Az élelmiszerek ára gyorsan növekedett, s egyre több hiány keletkezett a piacon. Bizonyos áruféleségek eltűntek az üzletekből. Óriási mértéket öltött a feke- tézés. 1915-ben be kellett vezetni a hatósági árakat, s a létfontosságú fogyasztási cikkek terén a jegyrendszert. Bár az 1916-os év országosan jobb termést eredményezett az előzőnél, s a fronton is javult a helyzet, de Szerencs - határa lakosokat eltartó képességének hiánya miatt - közellátása tovább romlott. A krízis 1918-1919-ben tetőzött. A feketézés, a háborús harácsolás oly mértéket öltött, hogy Szerencsen összeomlott a piac. 1918. február 7-én a nagyközség képviselőtestülete kénytelen volt a bérlők kérésére tetemesen csökkenteni a vásár- és piacbérleti díjat. „A képviselőtestület tudatában van annak, hogy a hadiállapot folytán úgy a heti, mint a napi piac teljesen néptelen, az országos vásárokra felhajtások alig vannak, kirakodóvásár úgyszólván nincsen" -jellemezték a tényleges valóságot135. A piacra szánt árut a kofák felvásárolták, Miskolcra, Nyíregyházára szállították, ahol drágábban értékesíthették.

Az élelemhiány 1919 tavaszán már oly mértékű volt, hogy a nagyközség vezetői kényszerültek beavatkozni. 1919. március l-jén Szerencs nagyközség hatósága 350 q búzát, 380 q árpát, 335 q kukoricát vásárolt, és azt engedte át a molnároknak őrlésre. Szerződésben kötötték ki az említett terményekből készült őrlemények maximált árát, s azt, hogy egy-egy lakos mennyit vásárolhat az őrleményekből. A fehér lisztet 5 koronáért, a főzőlisztet 2 koronáért, a kenyérlisztet 90 fillérért, a kukoricalisztet 1 korona 20 fillérért, a korpát 50 fillérért árusították136.

A társadalmi zavarok miatt korlátozni kellett a bor, a sör és a pálinka forgalmazását. Az orvosokat körlevélben kérték, hogy a betegeknek is csak a leg szükségesebb mennyiségű bort engedélyezzék fogyasztani. Rendeletileg korlátozták a korcsmák, vendéglők, kimérések nyitvatartási rendjét, s az egy- egy vendégnek kiszolgálható szeszesital mennyiségét. Maximálták a vendéglői, korcsmai árakat is137.

Az őszirózsás forradalom híre - az említett nehézségekkel küzdő Szerencsen - zavargásokat váltott ki. A közellátási zavarok és az élelemhiány miatt feldühö dött emberek gyújtogattak a településen. Iglóról érkezett katonaság állította helyre a rendet. Az elviselhető rend és nyugalom csak november 7-én állt helyre.138

Nehezítette a helyzetet, hogy a háború alatt tevékenykedő tisztviselői gárda iránt megingott a bizalom. Sokan közülük el is menekültek. A szerencsi járásban a szolgabírói hivatal tennivalóinak ellátásával 1918 november 18-án Gosztonyi Istvánt bízták meg. A községi- és körjegyzők egy részét, részint a nép ellenséges magatartása miatt, részint közérdekből áthelyezték. Növelte a nyugtalanságot, hogy december végén a csehek bevonultak Kassára, január 10- én pedig elfoglalták Zemplén megye északi részeit. Elfoglalták a Legenye-Alsómihályi vasútállomást is. Kriskó Milutin zsupán 1919. január 20-án értekezletre hívta össze a járások főszolgabíróit Homonnára. A cseh hadsereg tér foglalása felbátorította a szociáldemokraták közé beszivárgó kommunistákat, akik Sátoraljaújhelyen már január 12-én ki akarták kiáltani a proletárdiktatúrát. Az újhelyi nemzetőröknek kellett közbelépniük, hogy tervüket meghiúsítsák.

1919. március 18-án az újhelyi Munkástanács nem várva be a népköztársaság bukását, eltávolította hivatalából dr. Búza Béla kormánybiztost, és helyébe Csutak Károlyt, a MÁV javítóműhelyének az asztalosát ültette, aki a közigazgatási teendők végzésével Isépy Zoltán helyett Nyeviczkey László föispáni titkárt bízta meg.

Március 21-én a kommunisták ténylegesen átvették a hatalmat Zemplén megyében is. Első tevékenységük volt, hogy egy kisgazda párti törzsőrmestert, Bekker Andrást Sárospatakon a Városház kapujának vasrácsára felakasztották. Sátoraljaújhelyen a vármegyeház előtt álló Kossuth szobor elé akasztófákat ácsoltak, s azokra akasztották fel Hriskó József sárospataki kisgazdát, Papp János Szatmár megyei gátfelügyelőt. A vármegyeház udvarán pedig kivégezték Jónás Aladár dolhai főszolgabírót. 24 beregszászi és 44 Újhely környékéről összefogdosott vagyonosabb embert túszként Budapestre, a Markó utcai fogdába szállítottak.

Szerencs lakosságán ismét úrrá lett a nyugtalanság. Vérengzés, kivégzés azonban nem történt. Az első kézzelfogható változást az jelentette, hogy a középületeken és a cukorgyár területén 1919 márciusától hatalmas plakátokon hirdették a cseléd- és napszámbérek alsó limitjét. A Felvidéken zajló események, a cseh hadsereg térfoglalása, a románoknak a Tisza irányában való nyomulása azonban fokozta a pánikot. A politikai zűrzavar közepette a község vezetőinek a harácsolás és csalás ellen kellett lépéseket tenni.

Azon a napon - 1919. március 21-én - amikor Kun Béla és a kommunisták Pesten magukhoz ragadták a hatalmat, Lefter János községi bíró és Gyöngyössy Lajos jegyző a község elöljáróságát tájékoztatta, hogy a Hegyalján egy magát a lakosság figyelmébe ajánló hordógyár nagy csalásokat követett el. Hordókra vett fel előleget, és ennek fejében lekötötte a törköly pálinkává főzésének a jogát. A társaságnak nemhogy hordói, de dongái sincsenek, s a törkölyt azokkal a pálinkafőzőkkel főzeti ki, akik eddig is azzal foglalkoztak, de a lakosságot kisemmizik. Egy-két liter pálinkát juttatnak vissza egy-egy mázsa törkölyből.139

Amíg az őszirózsás forradalomnak legfeljebb a zavara, káosza, házgyújtogató indulata jutott el Szerencsig, addig a tanácskormány intézkedései diktatórikus módon érintették a nagyközség hétköznapjait is. Bors Kálmán „a szerencsi járási direktórium elnöke" 1919. április 1-én küldte át szigorú rendeletét a hatalomátvételről a szerencsi bíróhoz és jegyzőhöz. Ebben az „alábbiak szigorú és pontos betartását" rendelte el:

- A közigazgatás irányítását a „munkástanács..., a három tagú direktóriummal" az élén veszi át.

-  A direktórium „a község összes közigazgatási és szociális ügyeinek intézésére hivatalos órákat" köteles megjelölni.

-  A jegyzők a direktórium alá rendeltetnek.

-  A községet „a járási direktórium irányítja". A községi munkástanács és direk tórium a járási dikrektórium „minden rendelkezését ellentmondás nélkül tartozik végrehajtani."

-  Fellebbezni a ,járási munkástanácshoz lehet."

-  „A magyar tanácsköztársaság minden rendeletét végrehajtás végett" a járási direktóriumtól kapják, s a végrehajtás „megtörténtéről azonnal jelentést tartoznak tenni".

-  Három napon belül minden község köteles jelenteni, kik a községi direktórium tagjai.140

Kemény szavak, amelyeket kemény tettek követtek. Még meg sem érkezett Bors Kálmán irányadó rendelete, mellyel a hatalom átvételét jelentette be, már 1919. március 3 1-én a helyi direktórium elnöke rendeletben kötelezte az iskolákat „a vallásoktatás... és a héber nyelv tanításának beszüntetésére". Az így üressé vált órák „a szocializmus tanítására használandók fel"- szólt az utasítás, mellyel egy csapásra felszámolták az iskolaszékeket is. 1919. április 12-én Strabó János közoktatási népbiztos aláírásával rendelet érkezett Szerencsre, amellyel eltörölték az egyházi adót. Ezzel a párbérért szolgáló lelkészeknek tették lehetetlenné a megélhetésüket. Az iskolaügy irányítását az egyháztanács és a konzisztórium helyett Molnár Gyula igazgatóra, Nykliné Reuter Matildra és Kardos Dávid tanítókra ruházták. Erről - elvtársi üdvözlettel - Molnár Gyula igazgató tájékoztatta a község vezetőit és az iskolákat.141

1919. április 18-án vörös komiszárok vették nyakukba a nagyközséget, s házról házra járva összeírták kinek-kinek a termékfeleslegét, és megkezdték a rekvirálást. Szerencsen 18 ember házában 1554 kg terményt és 190 kg lisztet minősítettek fölöslegnek, s azt el is kobozták.

Miközben Sátoraljaújhelyen a kommunista diktatúra nevében túszokat szedtek, s azokat Pestre szállították, megyei tisztviselőket akasztottak lámpavasra és villanyoszlopokra, Szerencsen mosolykeltő abszurditásokkal hívta fel magára a községi direktórium a figyelmet. 1919. április 14-én egy bejelentés kapcsán Szopkó Istvánné házát „vizitálták" a helyi „forradalmi törvényszék" tagjai. Találtak nála egy demizson pálinkát, melyet azonnal lefoglaltak, s átküldték a direktóriumhoz, hogy „saját belátása szerint cselekedjen véle", de a demizsont juttassák vissza jogos tulajdonosához, Szopkó Istvánnéhoz. Április 18-án Vanek Ilonától - mint áruhalmozótól, árurejtegetőtől foglaltak le 13,5 kilogram húst, melynek az árát 216 koronában állapították meg, s azt ki is fizették.142

Érdemleges intézkedés tulajdonképpen csak 1919. április 12-én történt, amikor a csehek elleni harcra önként jelentkező Hajó János és Vojtó Sándor cipészeket, Kondás János, Novacsán Sándor, Szerencsi János, Pásztor József, Mitruka János és Bártfai Ferenc napszámosokat, Németh János lakatost, Németh József, Faczenti János és Simel József kovácsokat, Mikó Lajos és Kovacsics Sándor géplakatosokat, valamint Csizmadia József borbélyt a 10. vörös ezred Miskolcon szerveződő kötelékéhez utaztatták állampénzen, ingyen vasúti jeggyel látva el őket.143

A Szerencs község közigazgatási irataiból csak szórványosan fentmaradt adatokból nem állapítható meg, hogy akár a vörös terror, akár az azt felváltó fehér terror emberéletet követelt volna. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a vörös uralom rövid ideig tartott. Gara Imre kormányzótanácsi biztos augusztus 4-én elmenekült Sátoraljaújhelyről, s a közügyek irányítását Thuránszky László főjegyző vette át. Ő a szerencsi járás vezetésével Gosztonyi Istvánt bízta meg. Augusztus 9-én visszaérkezett szolgálati helyére Dókus Gyula alispán, és átvette a megye politikai irányítását.

Szerencsen a kellemetlenségek, a bor- és élelemösszeírások, rekvirálások -a lakosság zaklatásán túl - kevés eredménnyel jártak. A négy évig tartó háború és az azt követő forradalmi zűrzavarok, önkényekedések kiéheztették, lerongyosították Szerencs lakosságát. A termelést elbizonytalanítottak, pangásra ítélték a kereskedést, és a Felvidékről, a cseh uralom elől menekülők áradata olyan zsúfolttá tette a lakásviszonyokat, hogy azok elviselhetetlennek bizonyultak. Dar vas László főjegyző, „lakás rekvirálásokkal felhatalmazott előljárósági tag" már 1919. november 3-án azt jelentette a megyei hatóságoknak, hogy Szerencsen „rendkívül sokan vannak a lakástalanok". Összeírta az üres, bérbeadható lakásokat, de mindössze 17 olyat talált a községben, melyben „egy-egy szoba" igénybevehető. Megoldatlan volt a cukorgyári munkások elhelyezése is. E célból „karhatalommal ürítik ki a lakásokat, ha szükséges".

A nagy lakáshiányra jellemző volt, hogy az éppen szervezés alatt álló „polgári fiú- és leányiskolát", amelynek már 140 tanulója volt, szeptemberben nem indíthatták be, mert az igazgató „lakás hiányában nem [volt] képes állását elfoglalni".144 November 18-án azt jelentette a jegyző, hogy bármennyire súlyos is a Felvidékről menekültek helyzete, Szerencs „községben egyes lakosoknál menekültet elhelyezni" lehetetlen. Ennek ellenére a hatóságok megkezdték a lakás-rekvirálást, és kiutasítottak mindenkit a községből, akinek más településen háza vagy lakása volt. A megyei hatóságokhoz és a község vezetőihez sorra érkeztek a kiutasítottak panaszai: „A románok kegyetlenkedései elől lányommal Szerencsre menekültem"- írta Hermanné, kérve, hogy egyetlen bérelt szobájukat, ahol lányával lakik, hagyják meg neki. Nem volt könyörület. Visszaküldték lányával együtt Mezőzomborra.145

Az első világháború után

Az élet Szerencsen a zsúfoltság és lakáshiány miatt csak lassan tért vissza hétköznapi medrébe. A község képviselőtestületét megdöbbentették a Párizsból Magyarország sorsával kapcsolatban érkező hírek. 1920. május 13-án úgy döntöttek, hogy bár „Szerencs... csak porszem..., de mindennek dacára... tiltakozó szavukat az ország integritásának megsértése ellen" felemelik, állást foglalnak az ország feldarabolása ellen.

„A tatárjárás és Mohács után szegény hazánkat a harmadik katasztrófa érte akkor, mikor Paris nekünk oly békét kínál, amely nem béke, hanem örökös harc és nyomor. Soha a történelem ily perfid, igazságtalan és emellett ésszerűtlen békét nem tud felmutatni, mint amelyet a sátánok párisi konyhájában az u. n. „Béke conferentia"... kifőzött" - írták nyilatkozat-tervezetükben146. A képviselőtestület azon ülésének jegyzőkönyve hiányzik, amelyiken a nyilatkozat-tervezetet tárgyalták. Ezért nem tudni, megfogalmazták-e tiltakozásukat, vagy sem. Azt sem, kihez, hová küldték. Annyi bizonyos, hogy a készülő béketervezet híre lesújtotta a foszladozóban lévő Magyar királyság magyar etnikumhoz tartozó lakóit, s e felháborodásban osztozott Szerencs lakossága és képviselőtestülete is.

Az ünnepélyes tiltakozás után számbavették a település hősi halottait. Az 1910-ben 6.101 lakosú Szerencsről 104 ember halt hősi halált.147 A lakosság majdnem 2 %-a (1,7 %-a). A hősökről és az áldozatokról történt méltó megem lékezés után kezdtek csak a köznapi gondok intézéséhez. E téren Szerencsen a már vázolt lakáshiány volt a legfojtogatóbb. A tervezett földreform hallatára a nagyközségben - a főjegyző jelentése szerint - „legalább 120 család részére lenne szükség házhelyre", de „nincs a községnek területe, kisajátítani kellene. Az egyház átadná készségesen ilyen ingatlanait házhelynek, de ugyanolyan értékű és megfelelő szántóföldet kérnek helyette".

Végül az egyház felajánlotta terület helyett - a Nagyatádi-féle földreform keretében - a község 8 holdas vásárterét, és a már évtizedek óta működő faiskolájának a területét vették igénybe házhelyek cáljaira. Ezt a megyei hatóságok is jóváhagyták, és 1926-ra a kimért házhelyeket telekkönyvezték a telekhez juttatottak nevére. Szerencs a közbirtokosságtól kapott kárpótlást egy jobb helyen kijelölendő vásártér és egy faiskola céljaira.148

Ezt követően számbavették a község fejlesztésével kapcsolatos tennivalókat. A főjegyző javasolta, hogy készíttessék el a községrendezés tervét, gondoskodjanak Mohos-puszta Szerencshez csatolásáról, bővítsék az utcai villanyvilágítást, fúrattassanak néhány artézi kutakat, építsék újjá a szegényházat, gondoskodjanak a polgári iskola fejlesztéséről, építsenek aszfaltjárdát, burkolják kővel az utakat, újítsák fel a gőzfürdőt, építsék meg az új járványkórházat, alakítsák ki a népkertet, szervezzék át a tűzoltóságot és építsenek egy új közvágóhidat. A mindenre kiterjedő figyelem egy új településképet rajzol elénk. Ezen ügyek sürgető szószólója Darvas László főjegyző volt, aki a két világháború között a legnagyobb érdemeket szerezte a nagyközség fejlesztése, közmüveinek és közüzemeinek korszerűsítése terén. Társra talált törekvéseihez Dr. Erőss György járási tisztiorvosban, Kolos Tibor gyógyszerészben, Chapó Józsefben, a Gibárti Villamosművek igazgatójában, György Antal, Horváthy László, B. Tóth László tanárokban, s támogatták törekvéseit a település lelkészei is.

A tervezett beruházásokból, községfejlesztésből sok minden megvalósult, de az ország és a település romló gazdasági helyzete sok minden elé akadályokat gördített. 1925-ben újra felmérték a legfontosabb tennivalókat. Új járvány kórház, új vágóhíd kellene - állapították meg akkor. Csatornázásra és vízvezetékre lenne szükség. Egy vásárcsarnok létesítése is elengedhetetlen, továbbá a községi utak, utcák rendezése sem halasztható tovább. Mindezeket már a háború előtt elkezdték megvalósítani - érvelt Darvas László -, de a háború és a jelen súlyos gazdasági viszonyok hátráltatták a befejezésüket.149

Szerencs társadalma a 19-20 században

Szerencs a 19. század utolsó évtizedére agráripari településsé fejlődött. A község rendezése és közintézményeinek fejlesztése is ez irányban mozdult el. A képviselőtestületében egyre inkább háttérbe szorultak a tipikusan paraszti gazdálkodást folytató családok, s helyükbe az ipari és értelmiségi szektorokban tevékenykedők kerültek. A választott testület mellé rendelt virilisták között továbbra is az élen találjuk báró Harkányi Gábort és gróf Szirmay Sándort, akik közül az egyik Pesten, a másik Tápióságon resideált, de négy orvos - dr. Schmelhof Sándor, dr. Hemley Adolf, dr. Erőss János és dr. Krausz Sámuel - mellett dr. Vitányi Miklós ügyvéd, Weinstock Mór háztulajdonos, Fenermann Róbert, Kornitzer Illés és Stern S. Mórné kereskedők, illetve Csillag Márton katolikus lelkész, valamennyien Szerencsre „beszármazott lakosok" vitték a szót a közgyűlésekben. A csendes parasztok, a hangosabb volt taksás nemesek megválasztott leszármazottai - a tekintélyelv okán is - csak igenlő szavazataikkal erősítgették az említettek akaratait. Az előkészítő munka Darvas László főjegyzőre hárult, aki nagy odaadással fáradozott a nagyközség érdekeinek érvényesítésén, s a községrendezés szükséges lépéseinek megvalósításán.

Azzal, hogy Szerencs a dualizmus korában és a két világháború között mindvégig járási székhely maradt, a nemesi származású, kis létszámú hivatalnoki, dzsentri tisztviselői kara megmaradt ugyan, de azzal, hogy 1889-ben cukoripari központtá nőtte ki magát, a papi, tanítói és tisztviselői értelmisége mellé felsorakozott egy mérnöki és közgazdász értelmiségi réteg, amelyiknek a tevékenysége révén a helyi, hagyományos agrártársadalom mellé társult egy nagyszámú ipari munkásság. Ennek ugyan zöme a magyar falvakból toborzódott, de szakmunkásrétege idegen, külföldi honos volt, fejlettebb vidékek hagyományát és infrastruktúráját tapasztalta meg korábbi élete során. Megélhetésében, életvitelében - jobb jövedelmi lehetőségei révén - ez a réteg adta a mintát az utánzásra, a divat követésére, még akkor is, ha a kezdeti években a tősgyökeres és bevándorolt szerencsiek között késelésig, öngyilkosságig fajuló súrlódások, konfliktusok kerekedtek.

Ez az új szemléletű és életvitelű rétege a lakosságnak néhány évtized alatt átformálta Szerencs társadalmának középrétegét. Szembe menetelt a dzsentri hivatalnoki mentalitással, s új minőségű életszemléletet honosított meg Szerencsen.

A hagyományos paraszti, taksás nemesi társadalom szerepe nem volt ugyan elhanyagolható továbbra sem, de számuk és arányuk fokozatosan jelentéktelenedett. Erre a statisztikai adatok is rávilágítanak. Az 1889 előtt domináns középparaszti réteg - telkes jobbágyok, taksás nemesek leszármazottai, akik a cukorgyár megépítéséig domináns szerepet játszottak Szerencs közéletében - helyzete a következőképpen alakult: 1895-ben 147 önállóan dolgozni tudó fogat volt Szerencsen. A megoszlásuk a következő volt: 76 kettős, egy négyes és egy hármas lófogat. Ebből egy négyes-, egy hármas- és 20 kettes lófogat a gróf Szirmay Györgyé volt. Volt még 23 négy- és 43 kétökrös fogat, amelyikből 20 kétökrös fogatot ugyancsak a Szirmay grófok béresei fogatoltak. 20 kettős lófogat szolgált a szerencsi cukorgyárban és annak bérelt földjein. Szerencs hagyományos agrárlakossága rendelkezett 36 kettős lófogattal, 23 négyes- és 23 kettes ökörfogattal és 4 tehénfogattal, összesen 86 olyan fogattal, amely egy-egy paraszti gazdaságot kiszolgált. Ezt az önálló fogattal rendelkező 86 háznépet tekinthetjük Szerencs paraszti középrétegének, amelyik - bármilyen nehezen is - az úri hatalomtól és alávetettségtől, a szolgai alázattól független létet élhetett. A lófogatok egy részével fuvaroztak, személyt és árut szállítottak. 60-65-re tehetjük azon paraszti gazdaságok számát, amelyek méreteiknél fogva feltétlenül megkívánták, hogy legalább egy üzemképes fogattal rendelkezzen a gazdájuk. Feltételezve, hogy az 1895-ben felmért állapot 1900-ig olyan jelentősen nem változott, hogy az összehasonlításunk nagy mértékben félrevezessen bennünket, akkor a következő megállapításra jutunk. 1900-ban a statisztika 59 kisbirtokost és bérlőt említett Szerencsen, ami nagyon közeli adat az általunk 1895-ben feltételezett 60-65 önálló szántóvetőhöz. 1900-ban 1275 háznép - 992 házaspár, 277 özvegy- és 6 törvényesen elvált család - számlált 5265 embert. Egy-egy családra átlagban 4,12-4,13 lélek jutott. Az 1275 háznéphez viszonyítva, elenyészően alacsony - 60-70 paraszti család - azok száma, akik önálló mezőgazdasági tevékenységből - a saját földtulajdonukat művelve, vagy fuvarozva - megéltek. Minden más - nem a cukorgyárban dolgozó - paraszti család kénytelen volt mellékkeresettel, napszámmunkával, kézműipari tevékenységgel, háziipari munkálkodással, kupeckedéssel stb... stb... kiegészíteni jövedelmét.

1900-ban már egyébként is messze megelőzik az ipari keresők a mezőgazdaságból élők számát Szerencsen. Amíg 322 mezőgazdasági keresőre 555 eltartott jutott, addig 1099 ipari kereső 1475 embert tartott el. A 122 kereskedelemből élő eltartottainak a száma 292 volt. A közlekedésben 122 kereső tartott el 292 családtagot, a közszolgálatban és szabadfoglalkozásban tevékenykedő keresők száma 106, eltartottaik száma 181 volt. A véderőtől kapta jövedelmét 7 ember, s az általuk eltartottak száma négy. Napszámosként regisztráltak 101 embert, akik 169 eltartottnak kellett kenyeret adjanak. 181 volt a házicselédek száma, akik 26 emberre kerestek maguk mellett. Ismeretlen tevékenységből tartotta el magát és 121 hozzátartozóját 88 ember. Az összes keresők száma tehát Szerencsen 1900-ban 2148. Ebből a mezőgazdaságban, ha a napszámosokat is ide számoljuk, 423 ember dolgozott. Nem éri el a keresők 20 %-át (19,69 %). 1900-ra tehát a hagyományos agrártársadalom teljesen felbomlott Szerencsen, s ez a csokoládégyár 1923-as felépítésével, a Gibárti Villamosművek üzembe helyezésével méginkább megváltozott.

Érdemes még egy pillantást vetnünk az 1099 ipari keresőre. Közülük 93 1 a férfi, 168 a nő. A 931 férfiból 3 volt vándoriparos, drótos, foltozó bádogos. 119 férfi és 31 nő rendelkezett önálló szakmával és műhellyel. Többségük - nyolcvanheten - segéd nélkül dolgoztak. Egy segédet foglalkoztatott 31, két segédet 16, három segédet 16. A felsoroltak foglalkozási megoszlása: kovács 14, lakatos 1, egyéb vasiparban 6, asztalos 23, egyéb faipari szakmában 4, bőriparban - timár stb. - 7, fon, sző 3, szabó 29, cipész, csizmadia 55, kőműves 14, ács 11, hentes, mészáros 23 stb... stb... A szakmák zöme még hagyományos, a 19. század falusi igényeihez, a paraszti és kisnemesi életmódhoz igazodó, de már megjelentek az urbanizációs foglalkozási ágak is, éppen a cukorgyár nagy létszámú szak- és segédmunkás gárdáját, tisztviselő, közgazdász és műszaki értelmiségi rétegét kiszolgálandó. A 17 pék, a 6 vegyiparban dolgozó, az 5 nyomdász, a 49 szállodás és vendéglős, a 12 gépgyártó mind mind arra mutat, hogy Szerencs lakóközösségének az urbanizációja eléggé gyors ütemben haladt előre, nemcsak az ipari szektorban dolgozók számát, hanem a foglalkozási sokszínűséget, és az új, immár urbanizációs igényeket kielégítő szakmákat tekintve is.150

A tendencia erősödését bizonyítandó, érdemes egy pillantást vetnünk arra a kimutatásra, amit Darvas László főjegyző készített 1925-ben Szerencs kereskedői és iparos társadalmáról. Ekkorra túljutott a település az első világháború és a forradalmak okozta nagy megrázkódtatáson, konszolidálódott az élet. Az élet képtelen műhelyek bezártak, a fölöslegessé vált kézműipari szakmák megszűntek, az életképes vállalkozások teret hódítottak, új beruházások valósultak meg. Különösen a kerekedelem virágzott fel, immár gyáripari termékek sokaságát, és luxuscikkeket is kínálva, ami a szerencsi társadalom egy rétegének gazdagodásáról is árulkodik. 1925-ben négy terménykereskedő volt Szerencsen. Fűszerkereskedő 22 kínálta a portékáit. Mellettük 23 rőfös és rövidáru kereskedés csalogatta a vevőket. Volt négy bőrkereskedő, három vaskereskedő, egy könyves papírkereskedő, 5 divatárus, három szesz- és borkereskedés, 2 üveg- és porcelánárus. Ezek már tipikus szakkereskedések. A múltból itt maradt még két bazáros, 8 bodaga-üzlet és három hentes- és húsárus.

A kézmü- és kisipari szakmákban az alábbi megoszlásról számolt be: 12 hentes- és mészáros, 4 vendéglős, 6 korcsmáros, 6 fodrász, 4 pék, 3 órás, egy szűcs, 5 kovács, 6 lakatos, 8 asztalos, két rézműves, 2 szíjgyártó, 6 ács, 3 kerék gyártó, 11 szabó, 10 kőműves, 3 bádogos, 1 kefekötő, 9 csizmadia, 17 cipész és egy kosárfonó.151

Ez a társadalmi átrendeződés hozta magával, hogy a település képviselőtestületében egyre inkább teret nyert a városi kommunális ellátás megteremtésének az igénye. Ezt ismerte fel Darvas László jegyző, aki törekvéseinek a támogatása mögé tudta állítani a képviselőtestület mellett a lakosokat is. Ez a társadalmi átrendeződés eredményezte, hogy 1925-ben már olyan célokat tűzhettek maguk elé, hogy véglegesen rendezik a települési- és dülőutakat, melyeknek összes hossza 35 kilométer volt, hogy vízvezetéket építenek, és csatornáznak, aszfaltozott járdával és kővel burkolt utakkal könnyítik a közlekedést és az áruszállítást.

Mindeközben az agrártársadalom még három nyomásban művelte a határt, évről évre pihentetve a szántók egyharmadát, ami akadályozta a dűlőutak és a belterületi utak rendezését is, mert a mindenkori ugarra más-más úton kellett az állatokat kihajtani. Szerencs paraszti társadalma állatokban nem szűkölködött. Megélhetésük egyik fő forrása éppen az állattartás volt. Ennek érzékeltetését szolgálja az alábbi táblázat.

Szerencs állatállománya a 19-20. század fordulóján152

Év Szarvas marha Sertés Juh Szamár Kecske
1895 904 221 1364 1 1 15
1911 904 283 1967 - 3 8
1935 825 253 1474 437 - -

Ismerve az állatszámlálás mindenkori jellemzőit és pontosságát, nyugodtan állíthatjuk, hogy Szerencs lakossága a táblázatban megadottnál mindenkor legalább 10-15 %-kaI több állatot tartott. Itt most nem vettük számba a méheket, a ház körüli aprójószágokat - kacsa, liba, tyúk, nyúl, pulyka, gyöngytyúk, galamb stb...

Mindent egybevetve, bátran állíthatjuk, hogy Szerencs társadalma nemcsak polgárosultabb volt a magyarországi falvak, nagyközségek társadalmánál, ha nem a fölöttébb gazdag munkakínálat, s az ebből származó jövedelem révén jobb módú, kiegyensúlyozottabb életű is volt az átlagos magyarországi nagy községi lakosságnál.

Vallásilag és etnikailag is sokszínű volt ez a nagyközségi társadalom. A korábbi adatokat már érzékeltettük. Álljon itt a lakosság 1930-as vallási és etnikai megoszlása. A 6.707 lakosból római katolikus volt 3323 (49,54 %), görög katolikus 621 (9,26 %), református 1664 (24,81 %), evangélikus 134 (1,99 %), izraelita 961 (14,32 %), görögkeleti 4. 1930-ban magyarnak vallotta magát 6.601 (98,41 %), németnek 33 (0,49 %), szlováknak és ruszinnak (tótnak) 27 (0,4 %), egyéb anyanyelvűnek 46 (0,68 %).

Említettük már, hogy 1923-ban megépült a Kakaó és Csokoládégyár, ami békeidőben újabb 350-400 munkásnak adott folyamatosan munkát, emelve a tisztviselők számát is 18-cal. Tizenkét tisztviselőt és 44 munkást - többségükben szakmunkást - foglalkoztatott a Gibárti Elektromos Művek. A Végső Károly mestervizsgázott főmolnár üzemeltette Szerencsi Műmalom - Rima- szombathy Gáborné, Kovács Pálné és Szűcs Gabriella tulajdona - 14 munkásnak biztosított megélhetést. Az itt felsorolt gyárak, üzemek mellett a két világ háború között kezdte meg működését 3 elektromos árammal működtetett daráló is (Tóth Albert, Tóth Lajos és Martinusz Mihályné tulajdona). Ezeket vagy a tulajdonos működtette, vagy egy-két munkás dolgozott bennünk. A nagyarányú állattartás tartotta életben és működésben őket. Ilyen állapotban és a korábban már említett községrendezési és fejlesztési tervek közepette köszöntött Szerencsre a második világháború. Újabb sorozások, újabb munkaerőhiány, újabb éhezés, feketézés, a közszükségleti cikkek hiánya, újabb és újabb hősi halottak, és a szerencsi zsidóság végzetes tragédiája. Mindez történetileg még feldolgozatlan. Ennek a tragédiának a bemutatása szétfeszítené e dolgozat kereteit. A történet megírásához egyébként is hiányoznak Szerencs közigazgatási iratai közül a második világháborús periódus közgyűlési jegyzőkönyvei és iratai. A járási szolgabíróság és a megyei közgyűlés jegyzőkönyveinek és iratainak aprólékos, községekre lebontott áttanulmányozásával talán egyszer majd megíródik ennek a tragédiának a története is.

Szerencs 1945-ben

Szerencs második világháborús tragédiája azonban nem fejeződött be a zsidók 1944-es deportálásával és koncentrációs táborba hurcolásával. A fronton és munkatáborokban elesetteket sem vehette számba sokáig sem az egyház, sem a hozzátartozók, sem a község vezetése. 1944 őszén, mint minden magyarországi települést, Szerencset is elfoglalták az oroszok. Előtte a németek vitték el a cukor- és csokoládégyár termék-készletét és néhány értékes gépi berendezését.

A front átvonulásakor mind a cukorgyár, mind a csokoládégyár beszüntette a termelést, de a környékbeli harcok múltával, 1945. január 10-én azonnal hozzákezdtek a cukor és csokoládé gyártáshoz. A cukorgyárban - hiányos gépparkjával - a mozgósítható munkaerő igénybevételével napi 200 tonna cukorrépa feldolgzását tudták elvégezni.

A nagyközséget elfoglaló orosz hadsereg nem szereltette le a gyárat, s nem vitték el jóvátétel fejében a gépeket, hanem hadiszolgálatba állították, s a megtermelt cukrot a hadseregnek kellett átadni.

A szerencsi járás főszolgabírája 1945. február 16-án az alábbiakat jelentette Szerencs és a járás állapotáról Zemplén megye alispánjának: A szerencsi járás területén legnagyobb üzem a Magyar Cukoripar Szerencsi Gyára és a Magyar Kakaó és Csokoládégyár. Orosz katonai parancsnokság rendelkezik felettük, akik minden adatszolgáltatást megtagadtak. A cukorgyárat 3000 lóerős vízturbina (generátor) hajtja. A vízturbina „energia-fejlesztésével a város világítását is szolgálja". Megközelítően 7 vagon felszerelési tárgyat, köztük gépeket is elszállított a német katonaság, de „a gyár üzemképes állapotban van". Üzemet tartott január 20-28-ig, mikor 26 és V2 vagon cukorot termelt. Ezt azonban az orosz katonai parancsnokság lefoglalta és elszállította. A gyár tulajdonosai, a gyár vezetőivel elmenekültek. Az üzemeltetés során kb. 8-900 munkást és 40 tisztviselőt foglalkoztatnak a gyárban. Az üzemen kívül 200 munkás és 8-10 tisztviselő dolgozik. A katonai parancsnokság nem fizetett munkabért, a cukorgyárnak nincs szene és kenőolaja.

A Kakaó és Csokoládégyár jelenleg is üzemképes, a részvényesei elmenekültek, az igazgató maradt. Békeidőben 350-400 munkást és 18 tisztviselőt foglalkoztat. Jelenleg 5 tisztviselő és 40 munkás dolgozik az orosz katonaság részére. Az alkalmazottak munkabérüket megkapták.

A Gibárti Elektromos Művek az orosz hadsereg bejövetele előtt 12 tisztviselőt és 44 munkást alkalmazott. Jelenleg 11 tisztviselő és 36 munkás áll rendelkezésre. Január végéig fizetést kaptak. A magas feszültségű vezetékeket azonban a román katonaság telefonvezetés céljára használja, ezért az áramfejlesztés akadozik. Energia gondja nincs az üzemnek, mert a Hernád folyóvízi erejével működik. Gépolaja van. Szót ejtett még a főszolgabíró a műmalomról, a darálókról, a város közhangulatáról, a közbiztonságról. Nem volt sok dicsekedni valója. Hiány hiány hátán, háborús rombolás, romló közerkölcsök, feketézés, éhezés és nyomor.153

„Az... internáltak száma 61 fő, korábban 89 volt, de több föld-és ipari munkást szabadlábra helyeztek, másokat orvosi javaslatra felmentettek. Sajnos a fel szabadító hadsereg egyes alakulataitól szórványosan maradtak vissza egyének, akik nem kívánnak hazájukba visszatérni, tanyákon, pusztákon rejtőzködnek, s különböző bűncselekményeket követnek el... Néhányat ártalmatlanná tett az orosz katonai parancsnokság", de a többiek tovább garázdálkodnak. „Sok illegális szeszfőzde működik." A közutak rosszak, 35 híd felrobbantva... Közöttük a „szerencsi patakon 30 m nyílású vashíd, a tokaji Tiszahíd, berecki, sárospataki Bodrog-híd", a Bodrogközi Gazdasági Vasút felrobbantott hídjainak helyreállítása folyamatos. „Kiütéses tífusz, hasi hagymáz, malária, skarlát, ragadós száj- és körömfájás pusztít" a járásban és Szerencsen. A lakosokat elkeseríti a „kötelező állatbeszolgáltatás". A száj- és körömfájás terjedése megállíthatatlan, mert „a szarvasmarha fogatokkal való kényszerű és elkerülhetetlen fuvarozás a fertőzött községekből széthurcolja" a kórt. Dühöng a „sertéspestis, nincs oltóanyag..., lépfene, sercegő üszők, lórühesség" mindenfelé. Nincs elég állatorvos. Az „állatállomány csökkent, az árak magasak." A „terményárak a megállapított tízszeresét is elérik szabad forgalomban". A háború következtében a tenyészállatok száma felére csökkent. Borkészlet nincs, a borárak magasak, litere 200-250 pengő. A vármegyében 50 ezer ember ellátatlan - ezt már Dr. Berényi Sándor vármegyei alispán jelentette a belügyminiszternek.154

A háborús Szerencsre mindig ez volt a jellemző. Most azonban mintha újra a régen feledésbe ment, a történetírók kedvének és szeszélynek átadott török idők elevenedtek volna újjá. Nemcsak anyagi javakat sajátított ki a győztes hatalom, hanem embereket is rabolt.

„Hozzátartozóinkat - panaszolták a magyar külügyminiszterhez írt levelükben a szerencsiek -, általában idegen hangzású, vagy tévesen idegen hangzásúnak minősített vezetéknevük miatt - 1945. január 28-án az orosz csapatok, illetőleg alakulatok elhurcolták a községből abban a hitben, hogy azok fasiszták, illetve fasiszta érzelmű egyének, illetőleg családok hozzátartozói... Az elhurcoltak kb. 50 %-a nő, akik közül a községben műküdő pártok, közte a Kommunista, Szociáldemokrata Párt igazolása szerint is politikai pártnak tagja senki nem volt, politikai tevéknységet senki nem fejtett ki, s így a táborba való gyűjtésüknek, elszállításuknak semmiféle érdemleges alapja nem volt. A háború minden borzalmainak átszenvedése után gyermekeink, feleségeink és hozzátartozóink elhurcolása bennünket lelkileg teljesen összetört, mert tudtuk azt, hogy az teljesen téves alapokon, illetőleg információk alapján történt...Idegzetileg már a további türelmesség tekintetében teljesen kifogytunk..."

Kérték a külügyminisztert, járjon közbe az orosz hatalomnál, eszközölje ki, hogy ártatlan hozzátartozóik hazatérhessenek.155 így köszöntött Szerencsre az orosz fegyverek élén hozott Ígéretes kommunista jövendő. Sokan, nagyon sokan hiába várták a magyar külügyminiszter intézkedését, hiába várták haza hozzátartozóikat. Története során immár sokadszor meg kellett tapasztalnia Szerencs lakosságának, hogy ha dühöng a német hatalmi vágy, vagy ha a keleti despotizmusok bármelyike - legyen az szultáni, vagy kommunista főtitkári - ilyen olyan okon közel férkőzik Szerencshez, az ellen nincs mód védekezni. Ilyenkor Szerencsre pusztulás, romlás vár. Amit évtizedek, évszázadok során egymást követő generációk felépítettek, azt hetek, hónapok alatt szétzilálják, megsemmisítik a hódító hadseregek.

 

Irodalom

Acsády Ignác, 1898. = Acsády Ignác: Magyarország története I. Lipót és I. Jó zsef korában (1657-1711.) Bp. 1898.

Angyal B., 1955. = Angyal B. szerk.: Szerencsi járás monográfiája. Szerencs, 1955.

Angyal Dávid = Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre, 1657-1705. I-II. Bp. 1888-1889.

Angyal Dávid, 1929-1930. = Angyal Dávid: Adalékok Bethlen Gábor történetéhez. Századok. 1929-1930.

Anonymus = Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította és jegyzetekkel ellátta Pais Dezső. A bevezetőt írta, a jegyzeteket kiegészítette és a térképet tervezte Györffy György. Hasonmás kiadásban megjelentette a Magyar Helikon Pais De zső fordításában Budapesten, 1975-ben.

AZT. = Dongó Gyárfás Géza Adalékok Zemplén megye Történetéből.

Babocsay Izsák = Babocsay Izsák könyve. In.: Bencsik János szerk.: Tokaj és Hegyalja, XIX. Tarcal, 1998.

Balassa Iván, 1991. = Balassa Iván: Tokaj-Hegyalj a szőlője és bora. Tokaj, 1991.

Bánkúti Imre, 1981. = Bánkúti Imre: A szatmári béke. Bp. 1981.

Barna János, 1931. = Barna János: Szerencs és vidéke. Magyar városok monográfiája IX. Bp. 1931.

Bencsik János, 2002. = Bencsik János: Szerencs a vasútépítés és a nagyiparitelepítés hatására átalakult társadalma az 1890-es években. In: Frisnyák- Gál, 2002. 129-143.

Benczédi László, 1975. = Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere. Századok, 1975.

Benczédi László = Benczédi László: A prédikátor perek történeti háttere. Theológiai Szemle. Bp. 1975. 204-205.

Benda Kálmán, 1955. = Benda Kálmán: A Bocskai-szabadságharc. Bp. 1955.

Beniczky Gáspár = Beniczky Gáspár naplója. Kiadta Thaly Kálmán, Rákóczi Tár. I. k.

Bessenyei József, 1986. = Bessenyei József: A Héttorony foglya. Bp. 1986.

Bodó Sándor és Szabó Jolán = Bodó Sándor és Szabó Jolán szerk.: Magyarországi végvárak a XV1-XVII. században. Bp. 1983.

Borbély Andor: Adatok Tokaj vára helytörténetéhez. Debreceni Szemle, 1993. 384-389.

Borbély Andor, 1993. = Borbély Andor: Adatok Tokaj vára helytörténetéhez. Debreceni Szemle, 1993. 384-389.

Csánki Dezső = Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I. k. Bp. 1890.

Demkó Kálmán, 1914. = Demkó Kálmán: Felsőmagyarországi várak és várbirtokok a XVI. században. Hadtörténeti Közlemények. 1914.

Fényes Elek, 1.851. = Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, IV. k. Pest, 1851.

Frisnyák-Gál, 2002. = Frisnyák Sándor-Gál András szerk.: Szerencs és környéke. Szerencs-Nyíregyháza, 2002.

Györffy, 1977. = Györffy György: István király és müve. Bp. 1977.

Györffy,\984. = Györffy György: A honfoglalás és megtelepedés. In: Székely György főszerkesztésében és Bartha Antal szerkesztésében megjelent Magyarország története - Előzmények és magyar történet 1241-ig. Bp. 1984.

Hangay Zoltán, 1987. = Hangay Zoltán: Erdély választott fejedelem Rákóczi Zsigmond. Bp. 1987.

Hőgye István, 1986. = Hőgye István: Zempléni históriák I-II. Szerk. Marosi Endre. Bp-Miskolc, 1986.

Keresztes, 1928. = Keresztes Kámán: A Rákóczyak. Turrul, 1928.

Kiss Gábor, 1984. = Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon. Bp. 1984.

N. Kiss István, 1966. = N. Kiss István: A mezőgazdasági termelő népesség fluktuációja és extraneus birtoklás Hegyalján a XV. század második felében. In: Makkai László szerk.: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korában. Bp.1966. 87-88.

Kiss Lajos, 1997. = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp. 1997.

Köpeczi - Várkonyi = Köpeczi Béla - R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc Bp. 1976.

Kluch János, 1894. = Kluch János: Magyarország uradalmainak összeírása. TörténelmiTár. 1894.

Lukinich Imre, 1918. = Lukinich Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541-1711. Bp. 1918.

Lukinich Imre, 1925. = Lukinich Imre: A szatmári béke története és okirattára. Bp. 1925.

Makkai László, 1954. = Makkai László: I. Rákóczi Györgybirtokainak gazdasá gi iratai (1631-1648). Bp. 1954.

Makkai László, 1980 = Makkai László szerk.: Bethlen Gábor emlékezete. Bp. 1980.

Maksay Ferenc, 1990. = Maksay Ferenc: Magyarországbirtokviszonyai a 16. század közepén. I-II. Bp. 1990.

Márki Sándor, 1910. = Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. Bp. 1907-1910.

MOE = Magyar Országgyűlési Emlékek

Molnár, 1988. = Molnár L.: Szerencs, Hegyalja kapuja. 1988.

Módy György, 1992. = Módy György: A debreceni és a tokaji uradalom (Régió kutatási kísérlet). A Déri Múzeum Évkönyve, szerk.: Gazda László és Módy György 1989-1990. Debrecen, 1992.

Nagy László, 1961. = Nagy László: A Bocskai-szabadságharc katonai története. Bp. 1961.

Nováki Gyula, 1975. = Nováki Gyula: A magyarországi földvárak az őskortól a középkorig. Az Építés és Építészettudomány VII. 1975. 3-4. sz.

Orosz István, 2002. = Orosz István: Gazdálkodás és társadalom Szerencsen a 16-17. században. In: Frisnyák Sándor - Gál András szerk.: Szerencs és környéke. Szerencs-Nyíregyháza, 2002.

Papp Klára, 1995. = Papp Klára: Tokaj birtokosai és birtoklás-története a Mohácsi vésztől a Rákóczi szabadságharc bukásáig. (In: Bencsik János -Orosz István szerk.: Tokaj - várostörténeti tanulmányok I. Tokaj, 1995. 67-85.

Paszlavszky Sándor = Paszlavszky Sándor: Néhány vonás Szerencs várostörté netéből. AZT, 1897. 261-264.

Pauler Gyula, 1876. = Pauler Gyula: Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése, 1664—1671. I-II. Bp. 1876.

Péter Katalin, 1964. = Péter Katalin: Szabad és dézsmás szőlők Zemplén megyében a XVII. század végén. Agrártörténeti Szemle. 1964. 1-2. sz.

Péter Katalin, 1975, = Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. Bp. 1975.

Péter Katalin, 1983 = Péter Katalin: A magyarországi protestáns prédikátorok és tanítók ellen indított per 1674-ben. Ráday-Gyűjtemény Évkönyve, Bp. 1983.

Rerformátus... jegyzőkönyvek = Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16-17.század. Szerkesztette és az utószót írta Dienes Dénes. Osiris, Bp. 2001.

Román János, 1966. = Román János: Zemplén megye falusi és mezővárosi ipara. (In: Makkai László szerk.: Jobbágytelekés parasztság. Bp. 1966.

Salánki István, 1989. = Salánki István: A szerencsi cukorgyár száz éve (1889- 1989). Szerencs, 1989.

Szabó András, 1986. = Szabó András: Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem (1544-1609). Kiegészítésekegy életrajzhoz. Történelmi Szemle, 1986.

Szabó István, 1958-1959. = Szabó István: Protestáns egyháztörténeti adatok az 1670-1681. évekből a bécsi hadilevéltárból. Egyházörténet. Bp. 1958- 1959.

Szabó István, 1965. = Szabó István szerk.: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. I-II. Bp. 1965.

Szekfű Gyula, 1929. = Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Bp. 1929.

Szilágyi Sándor, A Rákócziak = Szilágyi Sándor: A Rákócziak kora Erdélyben, Pest, I. k.

Szirmai A. 1798. = Szirmay Antal: Notitia historica, politica, oeconomica montium et locorum viniferorum Comitatus Zempliniensis. Cassoviae (Kassa), 1798. A mű több fejezetét magyar nyelvű fordításban folytatólagosan megjelentette Dongó Gyárfás Géza Adalékok Zemplén megye Történetéből című forrásközlő folyóiratában.

Takács-Udvari, 1998. = Takács Péter-Udvari István: Zemplén megyei jobbágy vallomások az úrbérrendezés korából III. Nyíregyháza, 1998.

Tóth Endre = Tóth Endre: A gyász évtized és a gályarabság. Theológiai Szele. 1959.

Tóth Péter, 1990. = Tóth Péter: Zemplén vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei. I. 1558-1560. Miskolc, 1990.

Trócsányi Zsolt, 1979. = Trócsányi Zsolt: Rákóczi Zsigmond (Egy dinasztia születése). A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1978. Debrecen, 1979.

Varga Imre = Varga Imre: A protestáns lelkészek gályarabsága. Vigilia, 1973.

Varga János, 1969. = Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feuda lizmus kései századaiban. 1556-1767. Bp. 1969.

R. Várkonyi Ágnes, 1965. = R.Várkonyi Ágnes: A Habsburg-abszolutizmus és a magyar jobbágyság a XVI-XVII. század fordulóján. Sz. 1965.

R. Várkonyi Ágnes, 1980. = R. Várkonyi Ágnes: „Ad pacem universalem" A szatmári béke nemzetközi előzményeiről. Sz. 1980.

R. Várkonyi Ágnes, 1985. = Magyarország története 1526-1686. 3/1-2. Bp. 1985. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes, Bp. 1985.

Wellmann Imre, 1935. = Wellmann Imre: A Rákóczi-birtokok sorsa. [In: Rákóczi Emlékkönyv, halálának kétszáz éves fordulójára. I-II. Bp. 1935.].

Zemplén vármegye, 1905 = Borovszky Samu szerk.: Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely r. t. város. Bp. é.n. [1905.]

 

Irodalom:

  1. Mindezekre Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára - vonatkozó címszavait - Bp 1997 A továbbiakban: Kiss Lajos, 1997.).
  2. Kiss Lajos, 1997. Szerencs.
  3. Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordí totta és jegyzetekkel ellátta Pais Dezső. A bevezetőt írta, a jegyzeteket kiegészítette és a térképet tervezte Györffy György. Hasonmás kiadásban megjelentette a Magyar Helikon Pais Dezső fordításában Budapesten, 1975-ben. (A továbbiakban: Anonymus). Lásd még: Frisnyák Sándor-Gál András szerk.: Szerencs és környéke. Szerencs-Nyíregyháza, 2002. (A továbbiakban: Frisnyák-Gál, 2002.).; Molnár L: Szerencs, Hegyalja kapuja. 1988. (A továbbiakban: Molnár, 1988.)
  4. Nováki Gyula: A magyarországi földvárak az őskortól a középkorig. Az Építés és Építészettudomány VII. 1975. 3-4. 326.
  5. Györffy György: A honfoglalás és megtelepedés. (In: Székely György főszerkesztésében és Bartha Antal szerkesztésében megjelent Magyarország története - Előzmények és magyar történet 1241-ig. Bp. 1984.). 626.
  6. Györffy György: István király és műve. Bp. 1977. 209.; A hosszan dúló vitára lásd: Pesty Frigyes: Az eltűnt régi vármegyék. I-II. Bp. 1880. 1. 139-147. és az általa meghivatkozott szakirodalmat.
  7. Molnár, 1988. i.'h.
  8. Szirmay Antal: Notitia historica, politica, oeconomica montium et locorum viniferorum Comitatus Zempliniensis. Cassoviae (Kassa), 1798. A mű több fejezetét magyar nyelvű fordításban folytatólagosan megjelentette Dongó Gyárfás Géza Adalékok Zemplén megye Történetéből (A továbbiakban AZT) című forrásközlő folyóiratában. (A továbbiakban: Szirmai A., 1798.).
  9. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I. k. Bp. 1890. 363.
  10. Kiss Gábor. Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon. Budapest, 1984.
  11. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. Bp. 1890. I. k. 363.; Borovszky Samu szerk.: Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely r. t. város. Bp. é.n. [1905.] i. h.; MaksayFerenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. I-II. Bp. 1990. Zemplén, Szerencs; Paszlavszky Sándor: Néhány vonás Szerencs várostörténetéből. Adalélok Zemplén megye Történetéből (AZT). 1897. 261-264.; Lásd még: Szirmai A., 1798.
  12. Módy György: A debreceni és a tokaji uradalom (Régiókutatási kísérlet). A Déri Múzeum évkönyve, szerk.: Gazda László és Módy György 1989-1990. Debrecen, 1992. (A továbbiakban: Mody György, 1992.).
  13. Kassav József. Szerencs város leírása. AZT XI. 47.
  14. Módy György, 1992.; Papp Klára: Tokaj birtokosai és birtoklás-története a Mohácsi vésztől a Rákóczi szabadságharc bukásáig. (In: Bencsik János - Orosz István szerk.: Tokaj - várostörténeti tanulmányok I. Tokaj, 1995. - A továbbiakban: Papp Klára, 1995.). 67-85.
  15. A magyarországi jobbágyok 8 %-át tudhatta a magáénak. Magyarország története 1526-1686 (Szerk: R. Várkonyi Ágnes) Bp. 1985. I. k. 157-158.
  16. Paszlavszky Sándor: Néhány vonás Szerencs város történetéből. AZT, 1897. 261-264.; oorovszkyi Samu szerk.: Zemplén vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Bp. é. n. [1905], (A továbbiakban: Borovszky, Zemplén vármegye.), i. h.
  17. Magyar Országos Levéltár (OL). Dl. 36.991. „Nomina Oppidorum et Pagorum antiquitus ad Arcem Tokay petinentium ex Urbario Tokaiense Anni 1520 excerpta." 1648. február 27-én kelt kamarai jelentés. Lásd: Módy György, 1992. 61.; Orosz István: Gazdálkodás és társadalom Szerencsen a 16-17. században (A továbbiakban: Orosz István, 2002. - In: Frisnyák Sándor - Gál András szerk.: Szerencs és Környéke. Szerencs-Nyíregyháza, 2002.). 93.; N. Kiss István: A mezőgazdasági termelő népesség fluktuációja és extraneus birtoklás Hegyalján a XV. századmásodik felében. In: Makkai László szerk.: Jobágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korában. Bp. 1966. 87-88.
  18. Bessenyei József: A Héttorony foglya. Bp. 1986. 30-31.; R. Várkonyi Ágnes szerk.: Magyarországtörténete 1526-1686. 3/1. Bp. 1985. 179.; Papp Klára, 1995. 67.
  19. Uo.
  20. Módy György, 1992. 173.
  21. Lukinich Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541-1711. Bp. 1918. (A továbbiakban: Lukinich Imre, 1918.). 32., 37., 42-43.
  22. Lukinich Imre, 1918. i. h.
  23. Maksay Ferenc szerk.: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. II. k. Bp. 1933. Zemplén megye, Szerencs. 1055.
  24. Orosz István 450-500 leiekre saccolja az összeírás alapján a település lakosságát. Lásd: Orosz István: Gazdálkodás és társadalom Szerencsen a 16-17. században. [In: Frisnyák Sándor - Gál András szerk.: Szerencs és környéke. Szerencs-Nyíregyháza, 2002. 93-98. A továbbiakban: Orosz István, 2002.]. 94. M
  25. Magyar Országgyűlési Emlékek (A továbbiakban: MOE), III. 482.
  26. Bodó Sándor és Szabó Jolán szerk - : Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században. Bp. '983.; Lukinich Imre, 1918. 91-92.; Lukinich Imre, 1918. 91-92.; Barna János szerk.: Magyar városok mongrafiája IX. Szerencs és vidéke. Bp. 1931. (A továbbiakban: Barna János, 1931.). 3-14.; Demkó Kálmán: Felső-magyarországi várak és várbirtokok a XVI. században. Hadtörténeti Közlemények. 1914.; Kluch János: Magyarország uradalmainak összeírása. Történelmi Tár. 1894.
  27. Tóth Péter. Zemplén vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei. I. 1558-1560. Miskolc, 1990. 737. sz.
  28. Borbély Andor: Adatok Tokaj vára helytörténetéhez. Debreceni Szemle, 1993. 384-389.
  29. Szilágyi Sándor. A Rákócziak - A Rákócziak kora Erdélyben, Pest, I. k. 4.; Hangay Zoltán: Erdély választott fejedelem Rákóczi Zsigmond. Bp. 1987. (A továbbiakban: Hangay Zoltán, 1987.) 16.
  30. Borbély Andor, i. m. 389.; Barna János, 1931. 14.
  31. Makkai László: I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631-1648). B P . 1954. (A továbbiakban: Makkai László, 1954.). 10.; Hangay Zoltán, 1987. 32-35,; Keresztes Kámán: A Rákóczyak. Turrul, 1928.; Szabó András : Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem (1544-1609). Kiegészítések egy életrajzhoz. Történelmi Szemle , 1986.; Trócsányi Zsolt: Rákóczi Zsigmond (Egy dinasztia születése). A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1978. Debrecen, 1979.
  32. Makkai László, 1954. 84-97.
  33. Hangay Zoltán, 1987. 222.
  34. Paszlavszky Sándor: Néhány vonás Szerencs város történeteiből. AZT III. 297.; Kassay József: Szerencs világi története. AZT X. k. 266-268.;
  35. Makkai László, 1954. 95-96.
  36. Uo. 88.
  37. Uo. 95-96.
  38. ZVLt.Loc. 1. no. 24./1717. Kiadva: Marosi Endre szerk.: Hőgye István: Zempléni históriák I. Budapest-Miskolc, 1986. (A továbbiakban: Hőgye István, 1986). 101. old. 42. sz.
  39. Makkal László, 1954. 94.
  40. Zemplén Vármegye Levéltára (A továbbiakban: ZMLt), Loc. 105. Nro. 697/1641. Hőgye István, 1986. 44-49.) Lásd még: Balassa Iván: Tokaj-Hegyalj a szőlője és bora. Tokaj, 1991. 342.; Dr. Bencsik János: Szerencs a vasútépítés és a nagyipari-telepítés hatására átalakult társadalma az 1890-es években. [In: Frisnyák Sándor-Gál András szerk.: Szerencs és környéke. Szerencs-Nyíregyháza, 2002. 129-143.]. 130.
  41. Kassay József i. m. AZT XI. 102-104.
  42. ZMLt, Zemplén vármegye közgyűlési jegyzőkönyve, 125. k. 1799. 47. old.; Lásd még: Orosz István: Gazdálkodás és társadalom Szerencsen a 16-17. században (A továbbiakban: Orosz István, 2002. In: Frisnyák Sándor-Gál András szerk: Szerencs és környéke, Szerencs-Nyíregyháza, 2002.). 93.
  43. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851. Szerencs. Kassay József i. m.
  44. Kassay József AZT XI. 102-104.
  45. Makkai László, 1954. 85-97.
  46. Makkai László, 1954.85-97.
  47. N. Kiss István és Péter Katalin tanulmányai, illetve az ő tanulmányaik alapján a Pach Zsigmond Pál és R. Várkonyi Ágnes szerk.: Magyarország története 1526-1686. 1-2. k., Bp. 1985. idevágó fejezetei e problémakört jól megvilágítják. (A továbbiakban: Magyarország története 1526-1686. 1-2. k., Bp. 1986.).
  48. Dongó Gyárfás Géza, AZT VII. k. 39.; Paszlavszky Sándor AZT III. 298.; Barna János, 1931. 15.
  49. ZVLt. Fasc. 231. No. 390/1649. Hőgye István, 1986. 54-59. Lásd még: Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században. (In: Orosz István: Hagyományok és megújulás. Debrecen, 1995. 34-113.). (A továbbiakban: Orosz István, 1995.). 58.
  50. Kassay Józsefi, m. AZT X. 266-268.; Borovszky, Zemplén vármegye, i. h.; Paszlavszky Sándor AZT III. 329-330.
  51. Makkal László, 1954. i. h.; HangayZoltán, 1987. 149. A korábbi zálogösszegek mellett még 39.400 forintot fizetett Rákóczi Zsigmond a Kamarának, s ennek fejében kapta meg örökös jogon Szerencset és Ónodot.
  52. HangayZoltán, 1987. 138.
  53. Magyar Országgyűlési Emlékek. XI. 126-127.
  54. Uo.; Lásd még: Magyarország története 1526-1686. 1-2. k., Bp. 1986. 733-734.; Benda Kálmán: A Bocskai-szabadságharc. Bp. 1955.; Nagy László: A Bocskai-szabadságharc katonai története. Bp. 1961.
  55. Hangay Zoltán, 1987. 195.
  56. Bocskai privilégium-levele. AZT, 1926. 129-130.; Takács Péter-Udvari István: Zemplén megyei jobbágy-vallomások az úrbérrendezés korából III. Nyíregyháza, 1998. (A továbbiakban: Takács-Udvari,). 523-528.; Barna János, 1931. 14-15.
  57. AZT, 1926. 129-130.; Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban. 1556-1767. Bp. 1969. (A továbbiakban: Varga János, 1969.). 371.
  58. Makkai i.m. 85-97.; Román János: Zemplén megye falusi és mezővárosi ipara. (In: Makkai László szerk.: Jobbágytelek és parasztság. Bp. 1966.); Benda Kálmán i.m.; Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Bp. 1929.; Angyal Dávid: Adalékok Bethlen Gábor történetéhez. Századok. 1929-1930.; Makkai László szerk.: Bethlen Gábor emlékezete. Bp. 1980.
  59. Hangay Zoltán, 1987. 175-182.
  60. OL. U. et C. F. 22. Nr. 21. Lásd még: Orosz István, 1995. 58.
  61. Orosz István, 1995.58.
  62. Orosz István, 1995. 47.
  63. A táblázat adataira: Nagy Gyula: Zemplén vármegye a XVI. század második felében Sátoraljaújhely 1888. AZT, 1893. 297-305.; OL. U. et C. Fasc. 22. Nr. 21/1617.; Uo. U. et C. Fasc. 41. Nr. 44/1635.; Uo. U. et C. Fasc. 39. Nr. 1/1648.; Lásd még: Orosz István, 1995. 58-62.
  64. Csíkvári Antal szerk.: Vármegyei szociográfiák XI. Zemplén vármegye. Bp. é. n. 211.; Borovszky i. h.
  65. Csíkvári Antal szerk.: Vármegyei szociográfiák XI. Zemplén vármegye. Bp. é. n. 211.; Borovszky i. h.
  66. Uo. 17-18.
  67. Uo. 18.
  68. Dudás Gyula: A homonnai Drugeth-kollégium. AZT XIV. k. 31.
  69. Barna János, 1931. 19.
  70. Uo.
  71. Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek, 16-17.század. Szerkesztette és az utószót írta Dienes Dénes. Osiris Kiadó, Bp. 2001. (A továbbiakban: Dienes Dénes, 2001.). 64.
  72. Makkai László, 1954. 85.
  73. A prédikátornak „kimutatott" szántó annyi, amennyit egy egész igaerővel rendelkező jobbágy művelt a határból.
  74. A „pénz" ez esetben egy dénárt jelent, amelyből 100 tett ki egy forintot.
  75. A Sárospataki Református Kollégium Levéltára, Egyházközségi iratok. Szerencs, R.A. 5/3. (A továbbiakban: SRKL, R. A. 5/3.) - A Nemes Szerentsi Reformáta Ekklésiá Tiszteletes Prédikátorainak Regestruma.
  76. SRKL, R.A. 5/3. - Kántorok, tanítók.
  77. Barna János, 1931.20.
  78. SRKL - Egyházközségi iratok. R. A. 5/3. Szerencs
  79. Uo.
  80. Uo.
  81. Uo. 12.
  82. Uo. 14-17.
  83. Uo. Vizsgálati jegyzőkönyv 1820. február 28.
  84. Uo. A szerencsi konzisztórium tagjainak levele a „Nagytiszteletű papi szentszékhez"', 1854. június 26.; Marikovszki levele uo.
  85. Uo. 1823.
  86. Uo. Bátori György szerencsi prédikátor jelentése 1782. november 19-ről a szerencsi uradalom inspektorának. Fentmaradt 1854. június 15-i másolatból.
  87. SRKL - Egyházközségi iratok. R. A. 5/3. Szerencs
  88. MSK. Új folyam XII. k. Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában 1720-1721. Bp. 1896.
  89. Kassay József i. m. AZT X. 113.; Borovszky, Zemplén vármegye, i. h.
  90. Kassay Józsefi, m. AZTX. 113.; Barna János, 1931. 20.
  91. Barna János, 1931. 22.
  92. Ludovicus Nagy: Notitiae politico-geographico statisticae inclyti regni Hungáriáé partiumque eidem adnexarum. Budap, 1828.; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851.
  93. Pauler Gyula: Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése, 1664—1671. I—II . Bp. 1876.; Szabó István: Protestáns egyháztörténeti adatok az 1670-1681. évekből a bécsi hadilevél tárból. Egyházörténet. Bp. 1958-1959.; Benczédi László: A prédikátor perek történeti háttere. Theológiai Szemle. Bp. 1975. 204-205.; Tóth Endre: A gyász évtizede és a gályarabság. Theológiai Szele. 1959.; Varga Imre: A protestáns lelkészek gályarabsága. Vigilia, 1973.; Péter Katalin: A magyarországi protestáns prédikátorok és tanítók ellen indított per 1674-ben. Ráday- Gyűjtemény Évkönyve, Bp. 1983.; Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társa dalmi háttere. Századok, 1975.
  94. Kassay József, AZT X. k. 266-268.; Borovszky, i. h.; Paszlavszky Sándor, AZT III. k.
  95. Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre, 1657-1705. I-II. Bp. 1888-1889.; Acsády Ignác: Magyarország története I. Lipót és I. József korában (1657-1711.) Bp. 1898.
  96. Babocsay Izsák naplójegyzetei. In.: Bencsik János szerk.: Tokaj és Hegyalja, XIX. Tarcal, 1998. 194.
  97. Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában 1720-1721. Bp. 1896.
  98. II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Archívum Rákóczianum III. osztály: írók II. Rákóczi Ferenc Művei. Akadémia, Bp. 1978.; Beniczky Gáspár naplója. Kiadta Thaly Kálmán, Rákóczi Tár. I. k.; Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. Bp. 1907-1910.; Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc Bp. 1976.
  99. Archívum Rákóczianum III. osztály: írók II. Rákóczi Ferenc Művei. Akadémia, Bp. 1978. 333.
  100. Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. Bp. 1975.; R. Várkonyi Ágnes: A Habsburg
    abszolutizmus és a magyar jobbágysága XVI-XVII. század fordulóján. Századok, 1965.
  101. Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban. 1556-1767. Bp. 1969. (A továbbiakban: Varga János, 1969.). 303., 324.; Takács Péter-Udvari István: Zemplén megyei jobbágy-vallomások az úrbérrendezés korából III. Nyíregyháza, 1998. 523-528. (A továbbiakban: Takács-Udvari,).
  102. R. Várkonyi Ágnes: „Ad pacem universalem" A szatmári béke nemzetközi előzményeiről.
    Századok, 1980.; Bánkúti Imre: A szatmári béke. Bp. 1981.; Lukinich Imre: A szatmári béke története és okirattára. Bp. 1925.
  103. Wellmann Imre: A Rákóczi-birtokok sorsa. (In: Rákóczi Emlékkönyv halálának kétszáz éves fordulójára. I-II. Bp. 1935.)
  104. Takács-Udvari, 525.; Varga János i. m.; Péter Katalin: Szabad és dézsmás szőlők Zemplén vármegyében a XVII. század végén. Agrártörténeti Szemle, 1964. 1-2. sz.; Orosz István i. m.
  105. Kassay József, AZT XI. k. 47-49.
  106. ZVLt. Tokaj iratai, körlevelek, 1757. Zempléni históriák, I. 134.
  107. Kassay József, ZTA XI. k. 47-49.
  108. Takács-Udvari, 523-528.
  109. Danyi-Dávid szerk.: Az első magyarországi népszámlálás. Bp. 1964.
  110. Zemplén Megyei Levéltár. Szerencs urbáriuma, 1774. május 2.
  111. Takács-Udvari, 522-528.
  112. Kassay József, AZT XI. 102-104.
  113. Uo.
  114. Uo.
  115. Zempléni históriák, I. 207.
  116. SRKL - Egyházközségi iratok. 7?. A. 5/3. Szerencs
  117. Ludovicus Nagy i. m.
  118. Fényes Elek, 1851.
  119. Csíkvári Antal, 211.
  120. Zempléni históriák i. h.
  121. Barna János, 1931.27.
  122. Lásd az 1876: XIII. te. és az 1907: XLV. te.
  123. ZMLt. Közigazgatási tájékoztató lap. - Szerencs, 1925.
  124. Uo.
  125. A cukorgyár megépítéséről szóló összefoglaló Salánki István: A szerencsi cukorgyár száz éve (1889-1999). Szerencs, 1989. című munkája alapján készült.
  126. 126Zemplén, 1889. ápr. 21.
    126/a Salánki István, i. h.
  127. Bencsik János, 2002. 140-141.
  128. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Bp. 1897. 1. k. 406-433. Szerencs.
  129. A répa művelés gondjairól lásd: Szabó István szerk.: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. I-II. Bp. 1965. II. 339.; Végül az első három évben, 1889-1891 között a gyár sikeres működéséhez szükséges cukorrépát 8 vármegyében - Zemplén, Abaúj, Gömör, Szabolcs, Ung, Borsod, Ugocsa és Hajdú - 480 termelővel, zömükben nagy- és középbirtokok tulajdonosaival és bérlőivel kötött szerződés keretében oldották meg.
  130. Az adatsorok az MSK. népszámlálási kiadványaiból származnak.
  131. Lásd erre a Szabó István 1965-ben szerk. i. m. II. 441. old.
  132. ZMLt. V.B. Szerencs nagyközség iratai, Közigazgatási iratok, 1902/1903.
  133. Barna János, 1931.27.
  134. ZMLt. V.B. Szerencs nagyközség iratai, Közigazgatási iratok, 1915.
  135. ZMLt. Szerencs közigazgatási iratai. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1918.
  136. Uo. 1. doboz
  137. Uo. 1. doboz
  138. Zempléni históriák i. h.
  139. ZMLt, Szerencs község iralai, Községi jegyzőkönyvek. 1919. március 21.
  140. Bors Kálmán rendelete. ZMLt. Szerencs község iratai. Közigazgatási iratok. Bors Kálmán átirata 1919. ápr. 1. 7. doboz.
  141. Uo.
  142. Uo. Szerencs községi iratai. 7. doboz.
  143. Uo. Szerencs községi iratai, 1919. ápr. 12. 7. doboz.
  144. Uo. Szerencs községi iratai, 1919. november 3. 7. doboz.
  145. Uo. 1546/1919.-1919. nov. 13.
  146. Uo. 1920. május 13. 7. doboz.
  147. Nevüket közli Barna János, 1931. 27-29.
  148. ZMLt. Közgyűlési iratok, 1926. június 8. 9. doboz.; Zempléni históriák, II. 228-230.
  149. ZMLt. Közigazgatási tájékoztató lap- 1925. Szerencs.
  150. MSK, Új sorozat, 2. k.
  151. ZMLt. Közigazgatási tájékoztató lap- 1925. Szerencs.
  152. A táblázat az MSK Magyarország mezőgazdasági adatait tartalmazó kötetei alapján készült.
  153. A szerencsi főszolgabíró jelentése 1945. febr. 16-án. Zempléni históriák, II. 236-238.
  154. Közállapotok -1945. szept. 1-én Zempléni históriák, II. 241-244.
  155. ZMLt. Szerencs közigazgatási iratai, 899/1945

 

   
Előző fejezet Következő fejezet