K?etkez?fejezet

Bevezetés

 

„.. .az arany mint éjszakában égő tűz

kicsillog a fejedelmi kincs közepéből."

(Pindaros: /. olympiai óda)

 

Ingvald Undset norvég régész 1880-ban könyvet írt a magyarországi bronzkor leleteiről. Mielőtt a tárgyra tért volna, a következőképpen emlékezett meg rólunk: „Az ország, mely délre a Kárpátoktól terjed, úgy jelentkezik előttem, mint a régészeti csudák országa, oly nagy a formák gazdagsága, melyek itt megleptek, oly nyomatékos azon közlemények súlya, melyekkel itt találkoztam, midőn Európa praehisztorikus civilizációjának történelmét tanulmányoztam. Midőn 1876-ban Budapestre érkeztem, s azon őstörténelmi kincseket láttam, melyek a nemzeti múzeumban és a kiállításnál össze voltak halmozva, meglepetve és elbájolva voltam. Amint az anyagot mélyebben tanulmányoztam, mindig tisztábban tűnt fel, mily nevezetességgel volt ezen szép ország Európa nyugatjára és északjára a történelem előtti időkben. Az ország földrajzi fekvése és természetes viszonyai ezt könnyen magyarázzák meg. A Kárpátok széles hegyvidéke alatt a nagyobbára termékeny és gazdag ország délre terjed, keresztül törve a hatalmas Duna által, mely a közlekedést a fekete tengerrel eszközli s a régi civilizációkkal ennek és a szomszéd tengerek partjain, és a kultúrának természetes útját képezi Közép-Európa szívéig. Ha a civilizáció régi tűzhelyeiről Kis-Ázsiában és a Balkán félszigeten utunkat észak-nyugatnak vesszük, alig kerülhetjük ki Magyarországot, a történelem ugyanezért el tudja beszélni, miként a népek, amint egymásután keletről nyugatra vándoroltak, mindig Magyarországon hatoltak keresztül, s részben némi időre itt telepedtek meg." Ezek a Pulszky Ferenc fordításában magyarul megszólaló sorok1 sok, még ma is érvényes őstörténeti igazságot tartalmaznak.

A nevezetes kongresszust, a világ ősrégészeinek nyolcadik találkozóját 1876 szeptemberében rendezték Budapesten. Undset a résztvevők tiszteletére a Nemzeti Múzeum termeiben rendezett kiállításon, az 5. tárlóban ott láthatta azt az emberi koponyát is, amelyet még 1839-ben találtak az akkor Heves megyéhez tartozó (ma Szolnok megyében levő) Tiszaszőlősön, az Aszóparton, sok-sok arannyal együtt, melyeknek nyoma veszett. Így a magyar földnek erről a régészeti csudájáról csak akkor kaphatott volna valamelyes képet, ha a kongresszus üléseiről később kiadott kötetben fellapozza azt a két oldalt, amely száraz felsorolásban ismertette az 1839-ben felfedezett „aranyvértes lovag" sírjában talált aranytárgyak sokaságát.2

Az aranykincsek jelentik a régészet legnehezebben megszólaltatható forráscsoportját. Különösen akkor, ha nem temetkezésekből, mint sírmellékletek, vagy szentélyekben felhalmozott áldozati együttesekből kerülnek elő, hanem hajdani hatalmasságok, gazdagok, kereskedők vagy éppen menekülő rablók rejtették el őket. Ilyenkor ugyanis érthetően lakóhelyüktől távoli, de legalábbis félreeső rejtekhelyet kerestek. Az így eldugott kincsek is csak akkor maradtak ránk, ha maguk az elrejtők végül is nem ásták ki őket, sőt sértetlenül vészelték át a következő évszázadok vagy évezredek emberi beavatkozásait és természeti folyamatait. Ásatások során nagyon ritkán bukkanni rájuk, hiszen a feltárások rendszerint a korszakok lakótelepein vagy temetőiben folynak. Ezért van az, hogy a kincsek - a más, kevésbé értékes anyagokból készült raktárleletekkel3 együtt - általában véletlenül kerülnek elő, többnyire szántóvető emberek bukkannak rájuk különféle földmunkák során. Egészen kivételes esetnek számít az, ami az aggteleki barlangban esett meg. 1929-ben ásatások folytak a Csontházban, és az egyik régész, Csalog József reggel egy sziklahasadék peremére tette becsomagolt elemózsiáját. Délben, amikor keresni kezdte, nem az ebéd, hanem egy korai vaskori aranykincs akadt a kezébe: 28 karika, huzal és kis tekercs, több mint 14 dekagramm súlyban, egy hajdani aranyműves még teljesen fel nem dolgozott félkész termékei. Nem csoda hát, hogy a megtalált aranyaknak nagyon sokszor csak kis töredéke került és kerül múzeumba, a többi örökre elvész a tudomány számára. Ráadásul még a múzeumba került leleteknél is általában hiányoznak azok az adatok, amelyek szakmai értékelésükhöz nélkülözhetetlenek: hol, mit és mennyit találtak?

Bár a régészettudomány számára minden napvilágra került ősi tárgy azonos értékű és jelentőségű, az aranykincsek néhány szempontból mégis rendkívüliek, és így kiváltságosak. Már annak idején sem mindennapinak számítottak, hiszen nem a termeléshez szükséges eszközök vagy fogyasztási cikkek, hanem többnyire méltóságot, rangot jelképező ékszerek vagy dolgok, és így a társadalomnak egészen más szintjeiről vallanak, mint amazok. Felhalmozásuk, akárcsak ma, hosszú ideig folyamatosan történt, tehát gyakran egész korszakokról árulkodnak. Mindig nagy gonddal vigyáztak rájuk, és így általában épen maradtak ránk. Megtalálásukat többnyire titkolják, mégis az esemény rendszerint kiderül, nagy hírt ver fel maga körül, és szóbeszédet, sőt szóhagyományt indít el. Igaz, hogy még e század elején is az egyszerű emberek sokszor nem jöttek rá maguktól, hogy aranyat találtak, és az csak akkor derült ki, mikor a szó szerint „bagóért" megvásárolt tárgyakat már egy ékszerész vagy műkereskedő adta tovább.

1934 augusztusában a Hegyalján, Bodrogzsadányban a főutcán akadtak rá egy hatalmas aranyleletre.4 Napokig nem döbbentek rá, mekkora értékről van szó, és a megtalálók között volt olyan is, aki a jövő évre félretett, vetni való kukoricához válogatott csöveket aranyhuzalokon akasztotta ki a pitvar elé száradni. A legalább 8, de becslések szerint 20 kilónál is több huzalból így mindössze 2 kiló került a Nemzeti Múzeumba, a többi szőrén-szálán eltűnt. Végül azonban mindig híre megy, ha aranyat találnak, és az esemény köré fonódó, már-már legendás történetek gyakran évtizedekig élnek. A régész ezekből nemegyszer majdnem évszázados felfedezések körülményeit is kihámozhatja.

Az aranykincsek kalandos sorsára kiváló példa a görögországi Aigina (Évvia) szigetén a múlt század végén talált ékszerlelet. A British Museum 1891-ben vásárolta meg akkor óriási összegnek számító 4000 fontért, és értékesebbnek tartották, mint a Schliemann által Mükénében talált mesés szépségű aranyakat. Szigorúan titokban tartottak azonban minden, a törvénytelenül kicsempészett kincsre vonatkozó adatot, sőt talán fel sem jegyezték azokat. Reynold Higgins, a múzeumnak a görög-római régiségekkel foglalkozó szakembere viszont 1957 és 1977 között - tehát csaknem száz év múlva - sok olyan részletet fel tudott a helyszínen deríteni, amelyekből vázlatosan rekonstruálni tudta az aiginai kincs valóban nem mindennapi útját az elmúlt három és fél évezredben.5 Eszerint a jórészt női ékszerekből álló együttes darabjait az i. e. 17-16. században a minószi Kréta valamelyik műhelyében készíthették, egy olyan előkelő személy számára, aki az akkor Kréta erős befolyása alatt álló Aiginán élt. Itt temették el vele együtt sírjába.

I. e. 1150 körül vagy nem sokkal utána ezt a sírt megtalálták és kirabolták, a benne levő aranyakat pedig a rablók elosztották egymás között. Ezt onnan tudjuk, hogy a kincs egyes típusaiból szemmel láthatóan sok hiányzik. A ránk maradt darabokat újdonsült tulajdonosuk nem tartotta magánál, hanem elrejtette egy olyan, föld alatti sírépületbe, amelyet i. e. 1350 körül építhettek valakinek, aki már nem a krétaiak, hanem a mükénéi hatalom szolgálatában állott. Ezt a föld alatti sírt ugyan már szintén kirabolták ekkorra (lehet, hogy éppen a kincsrész tulajdonosa), de az aranyak elrejtésére alkalmas volt. Csaknem három évezred múlva azután, 1887 és 1890 között egy angol szivacskereskedő építkezett a sírkamra fölött, amelynek beszakadt a teteje. Behatoltak a kamrába, és egyik sarkának eresztékében rábukkantak a kincsrészre. Hiába volt éppen fellendülőben a szivacsüzlet, Brown úr, a kereskedő sietett hazatelepülni, és természetesen nem felejtette el magával vinni az aiginai kincset sem.

Nem az volt a célunk, hogy az izgalmas történetet lépésről lépésre nyomon kövessük. Sokkal inkább mint bátorító példát idéztük fel arra, hogy még sok évtizede történt felfedezések esetében sem kell eleve feladni minden reményt. Bonyodalmakban és izgalmakban pedig - reméljük - a következőkben sem lesz hiány.

 

  
El??fejezet K?etkez?fejezet