K?etkez?fejezet

A felfedezés

 

A Tisza bal partján fekvő Tiszaszőlős alatt a folyó hajdan egy nagy, de rövid kanyart tett kelet felé, amelyet 2-3 kilométer széles ártér kísért. Különböző részeinek nevei - Ökörtó, Lórifenék, Tököstó - is a szabályozások előtti áradások emlékét őrzik. Keleti peremét, szinte párhuzamos ívben a régi mederrel, az Aszóhátak kísérik. Középen van a Nagyaszó, 2-3 méternyire emelkedik ki a ma már szántóföldnek használt ártérből, kelet felé azonban fokozatosan ellaposodik egy szinte teljesen betöltődött, még a jégkorból fennmaradt mederig, a Tajbók-tóig. Az ártér és az Aszóhát találkozásánál széles, akácfákkal kísért dűlő-út halad a faluba. Az Aszópartnak a dűlőút felé eső oldala ma is elég meredek, helyenként régi és friss omlások nyomai látszanak rajta. Északi részén talán 100 méter hosszan ezen a peremen halad az 1896-ban épített vasútvonal.

1839. június 13-án ezen a dűlőúton indult hazafelé a mezőről néhány szőlősi jobbágyasszony, akik kalászt gyűjtöttek a határban. Az időpont kicsit korainak tűnik, de éppen az 1983-as nagy szárazság figyelmeztet arra, hogy egy aszályos évben már túl lehettek az aratás első napjain. A fáradt asszonyok lábat mostak az ártérszéli egyik kiöntésben, és közben arra lettek figyelmesek, hogy a legutóbbi árvíz által újonnan megbontott partból, az Aszópart oldalából mindenféle csillogó tárgyak hullottak alá. Talán nem jöttek rá rögtön, hogy aranyakról van szó, és nem tudjuk azt sem, mennyit szedtek össze belőlük, de hazatérve, hírt adtak a falunak. A visszaemlékezések egyetértenek abban, hogy a hírre valóságos kincsásási láz tört ki a községben, úgyannyira, hogy a legnagyobb nyári dologidőben aratómunkást sem lehetett találni. Emberek tucatjai szállták meg a helyszínt, és egymással tülekedve kutatták át újra meg újra az aláhullott földet, turkáltak a partfalban, egyre-másra emelve ki az aranyleleteket. Úgy látszott, mintha egy magyar alföldi Kaliforniát fedeztek volna fel.

A keresgélés és kutatás legalább egy hétig, sőt még tovább is tartott, hiszen június 21-én még mindig találtak aranyakat. Sőt ekkor történhetett az, hogy mélyebben beásva a partoldalba, rábukkantak egy férficsontvázra és egy lótemetkezésre is, a korabeli szóhasználat szerint „egy hajdan nagyhatalmú férfinak, az aranyvértes lovagnak" és „paripájának" a sírjára. Maguk a megtalálók jóval később úgy emlékeztek vissza, hogy a férfi csontvázának a fején sisak vagy valami ahhoz hasonló sapka volt aranyból, mellén pedig szintén arany vért hevert. Beszéltek azonban aranymarkolatú kardjáról és lovának ugyancsak arannyal kivert szerszámzatáról is.

Könnyen magunk elé képzelhetjük a napokig tartó lázas kutatás részleteit, az újabb és újabb találatok fölötti örömöt és izgalmat, a birtoklás miatti vitákat vagy az igyekezetet, amellyel a legsúlyosabb darabokat akarták egymás elől elrejteni. Mindezek látszatra mellékes körülmények, valójában azonban nagyon fontosak, hiszen a sok részletből kihámozandó régészeti „tények" valószínűségét annak a tudatában kell majd értékelnünk, hogy kevés figyelmet szentelhettek a kutató számára fontos megtalálási körülményekre, viszont sok mindent megjegyezhettek az egyes darabokról.

A szereplők egy részéről, négy nőről és hat férfiról van közelebbi adatunk, kilencüket név szerint is ismerjük. A legfiatalabb gyűjtő 17, a legidősebb 51 éves volt. Tóth Mihály, Fazekas István és Sipos Mária különösen élen járt a kincskeresésben. Nemcsak jobbágyok vettek abban részt, hanem nemes Gyarmaty Sándor és két nemesi kisasszony is, Bán Julianna és Törös Mária, de ott volt Gyarmaty kis szolgálóleánya is, Gyarmaty látszik a munka irányítójának: a partfalba való beásást is az ő sürgetésére hajtották végre. A szereplők későbbi vallomásai nem egyértelműek abból a szempontból, hogy melyikük mit is talált, egyvalamit azonban biztosan tudunk. Mégpedig azt, hogy egy kőtálat, egy buzogányt, a vas kardpengét, apróbb vastárgyakat és egy agyagkelyhet leszámítva, kizárólag aranyat és aranyat találtak.

Azok a nemesi családok, főleg az Elekek, melyeknek a kezén volt a szőlősi határ jó része, közötte az Aszópart is, ezekben az első napokban még nem bukkantak fel a helyszínen gyűjtögetők között, legalábbis nem tudunk ilyesmiről. Lehet, hogy csak akkor kaptak észbe, amikor rövid időn belül megindult a talált aranyak nyílt és titkos értékesítése. Ebben is Gyarmaty járt az élen, mert mindazt, amit ő maga, a két kisasszony és a szolgálóleány gyűjtött, összeszedte, és eladta a kunmadarasi görög kereskedőnek. Azok a darabok, amelyeket egy Burai György nevű cigány férfi talált, a tiszaigari zsidóhoz kerültek. Jutott azonban arany a tiszafüredi csendbiztosnak és az ékszerésznek, a szőlősi korcsmárosnak, került további ismeretlen kereskedőkhöz, készült belőle jegygyűrű szőlősi fiataloknak, és maradt szép számmal a megtalálóknál is. A „csakhamar titokzatos eladásra került" tárgyak közül a legfontosabbak egyikének látszik az az „aranyvért", amelyet a „népnek egy fia", tehát maga a megtalálója debreceni útjában, a hortobágyi csárdánál 400 koronáért eladott egy gyöngyösi görög kereskedőnek, akinek sem nevét, sem címét nem jegyezte meg.

Az ügy a szóbeszédek bizonytalanságából és homályából június 27-én reggel 10 órával lép a napvilágra, amikor a találási hely birtokosa, özvegy Elek Salamonná született Nagy Julianna a felfedezést bejelentette a tiszaporoszlói császári és királyi Sóhivatalnak. Az eredetiben ránk maradt levél a következőképpen hangzik:

Tekintetes Cs. Királyi Sós Hivatal! Tisza Szöllösy allodiális szántó földembe Gyarmaty nevű ember mintegy huszonnégy lat aranyat talált, mellyet a madarasi görögnek eladott, én pedig onnét vissza hoztam. Szinte azon földemben egy cigány mintegy tizennégy lat aranyat talált és az igari zsidónak eladta azt. Kitől pedig Tekintetes Dévay Kapitány úr, ki a találó cigányt megcsalta, visszahozatta s a találatot illendő áron megvásárolta. Mely környülállást a midőn Felséges Királyom s törvényünk iránt tartozó hívségemnél fogva bejelenteni szerencsém volna tellyes tisztelettel vagyok

 

alázatos szolgálója

Nagy Juliánna, néhai

Pazonyi Elek Salamon

özvegye

 

Álljunk itt meg egy pillanatra, és próbáljuk meg kiszámítani a két kereskedőnek eladott, majd erőszakkal visszavett aranyak mennyiségét. Ha a metrikus rendszer előtt hazánkban általában használt, 17,502 gramm súlyú bécsi latot vesszük, akkor a Gyarmaty Sándor által eladott aranyak súlya 420,048 gramm volt, az igari kereskedő kezébe pedig rövid időre 245,028 grammnyi került. Az érték egyébként megegyezik a bécsi kincstár által az odakerült aranyakért fizetett értékkel.

Sohasem fogjuk már megtudni, mi bírhatta rá az özvegyet, hogy váratlanul Habsburg királya iránti hűségét hangoztassa, és ekkora aranymennyiséget jelentsen be, miközben számolnia kellett azzal, hogy a törvény rendje szerint rövidesen kénytelen lesz beszolgáltatni. Volt még valaki a bejelentés körül, akit ismerünk. Józsa György táblabíróról van szó, közismert nevén Józsa Gyuriról. Ő fogalmazhatta meg az első levelet, és alighanem az özvegynek a kincsek ügyében írott többi levelét is. Ez a bohém, különc, sőt bolondos magatartásáról, esztelen pénzköltéséről, hóbortos ötleteiről és durva tréfáiról ismert tiszafüredi földbirtokos a múlt század első felének különleges dzsentrialakja, akit a magyar kultúrtörténet számos oldaláról nagyon jól ismer. Elég, ha csak annyit említünk meg, hogy róla mintázta Jókai Csollány Berti alakját az És mégis mozog a földiben, de szerepel az Egy magyar nábobban és A szerelem bolondjaiban is. Örökös csínytevéseinek az ismeretében szinte elképzelhetetlen, hogy ne tett volna valami váratlant, valami kiszámíthatatlant a szőlősi kincs ügyében is.

Ahhoz képest, hogy a bejelentés Sóhivatalhoz érkezett, a perceptor, azaz az adószedő hamar intézkedett. Nagy Ferenc királyi ügyész a kincstár megbízásából már három nap múlva, június 30-án megjelent Tiszaszőlősön, hogy a király nevében lefoglalja és átvegye az aranyakat. Az özvegy Elekné kezébe került tárgyakkal nem is volt semmi baj, mert az egyik környékbeli földbirtokos hiteles tanúsága mellett Elek Salamonná átadta a most 263/8 uncia súlyúnak, azaz 456,91 grammnak talált darabokat. Amikor azonban a Dévay István, egy Tiszaszőlősön élő nyugalmazott huszárkapitány kezében levő 105/16, vagy más adat szerint 14 lat - tehát 180 vagy 245 gramm - arany átvételére került sor, az kudarcba fulladt. A jelen levő Elek Menyhért táblabíró, Elek Salamonné legidősebb fia ugyanis a szóban forgó tárgyakat vagy az átadó Dévay kapitánytól, vagy már Nagy Ferenc ügyésztől erőszakkal elvette. Segített neki ebben édestestvére, Elek Mihály, s valószínűleg ellenállt Dévay kapitány, aki nem volt más, mint a sógoruk, hiszen Dévay felesége egy további Elek testvér: Antónia volt.

Míg a Nagy Ferenc kezébe került kincsrész (1. kép) megkezdte a maga hivatalos útját, és legkésőbb 1840-ben megérkezett a bécsi császári kincstárba, az Antiken-Cabinette-be, addig az Elek Menyhért által megkaparintott darabokat a család tagjain kívül soha többé senki emberfia nem látta. A tiszaszőlősi kincsre ettől kezdve már hárman tartottak igényt: a császár, Elek Salamonné és a fia, Elek Menyhért. Darabjainak jó része azonban egyelőre még szanaszét van a megtalálók kezén, sőt néhányuk máris örökre elkallódott. Semmi okunk sincs arra gondolni, hogy akár Dévay kapitány, akár Elek Menyhért, akár az édesanyja vagy az Elek család egyéb tagjai és más szőlősi nemesi famíliák csak azt a két kincsrészietet tudták megszerezni, amelyek létezéséről a királyi ügyész is tudomást szerzett. Maguk a falusiak hosszú évek múlva azt beszélték, hogy Elek Menyhért és mások is 10 forintnyi, azaz 20 koronányi összegekért vásárolták fel az egyes darabokat a megtalálóktól. 1848-ban pedig maga Elek Menyhért vallott úgy vádlottként a bírósági tárgyalásán, hogy a nála levő aranyakat több személytől több alkalommal értékükön túli összegekért vásárolta meg. Nem lehet tehát semmi kétség, hogy a bevallottnál, illetve kitudódottnál sokkal, de sokkal több arany került a falubeli nemesek, elsősorban a legtekintélyesebb, Elek Menyhért és Dévay kapitány kezére.

Nézzük azonban, hogy mivel érvelt a kincsre igényt tartó három fél. A császárt képviselő kincstári ügyész azzal, hogy az 1793 és 1815 között kelt, érvényben levő törvények és rendeletek szerint „a kincsleletekre nézve különös szabály szolgál zsinórmértékül. Ennek értelmében a talált kincs egyenlően osztatik fel a földtulajdonos és a találó közt; s ha 150 forintot meghalad, a királyi fiscus, a földtulajdonos és a találó közt. Azon esetben, ha a találó készakarva titkolja el a kincset, illetményét elveszti, mely a feladóknak - feljelentőknek - adatik; ha pedig a rendeleteknek igazolható nem tudásából titkolná el, illetményének csak két harmadát." A 150 forintot - eredetileg 150 tallért -nyilvánvalóan meghaladó értékről volt szó, a kincstári ügyész tehát teljes erővel akarta alkalmazni a törvényt. Az általános eljárás ilyen esetekben az volt, hogy nem magát a kincset osztották fel két vagy három részre, hanem azt egészében a királyi gyűjteményben helyezték el, a találó, a földtulajdonos és a bejelentő pedig pénzben kapták meg a rájuk eső összeget. Ennek a törvénykezésnek köszönhető, hogy a 18. század végén és a 19. század első felében, az akkor már fennálló Magyar Nemzeti Múzeum megkerülésével, valósággal áramlottak a szebbnél szebb, fontosabbnál fontosabb arany- és ezüstkincsek az egész akkori országból Bécsbe. A 4. századi szilágysomlyói első kincs 1797-ben, a Nagyszentmiklóson talált, késő avar kori, honfoglalás kori vagy korai Árpád-kori 23 aranyedény 1799-ben, a valamelyik Bihar megyei lelőhelyről származó négy késő bronzkori aranyedény 1822-ben, a székelyföldi Cófalván előbukkant bronzkori aranybalta és ruhadíszek 1840-ben kerültek a bécsi régiségtárba, hogy csak néhányat említsünk.

Jó néhányszor érdemes hazafiak is buzgólkodtak a császári gyűjtemény ilyen gyarapítása érdekében. A nagyszentmiklósi kincs edényeit például a budai piacon Boráros János polgármester szedette össze, és továbbította Bécsbe, ugyanakkor legelső régészünk, az óbudai ásatásokat elkezdő, német nevű és származású Schönwisner István röviddel a Bécsbe küldés előtt, Budán „rövid ideig és nyugtalanság közepette" tanulmányozhatta csak őket.6 Nyugtalanságának oka nyilván az volt, hogy ő már felismerte: a régmúlt kincseinek a helye azoknak a társadalmaknak a gyűjteményeiben van, amelyek területén felfedezték őket. Természetesen Elek Menyhért és egynémely rokona szándékait nem Boráros polgármester hivatalnoki buzgalma, és különösen nem Schönwisner felvilágosult szakemberi magatartása vezérelte, hanem egyesegyedül a kapzsiság.

Elek Salamonné két jogon is igényt tartott a megváltási ár egyharmadára, vagyis összesen kétharmad részére. Először is, kétségtelenül ő volt a bejelentő. Másrészt ragaszkodott ahhoz, hogy a kincset az ő földjén találták, amelyet özvegyi jogon, tehát mai kifejezéssel: haszonélvezetként bírt. Nem tagadta egy szóval sem, hogy a szóban forgó teleknek a jogos örököse nem ő, hanem az egyik Elek utód, éspedig Menyhért. Példának hozta fel azonban azt, hogy ha a haszonélvező özvegy téglát égettethet a földjében levő agyagból, akkor nyilván őt illeti meg az a kincs is, amelyet ebben az agyagban találnak.

Elek Menyhért érvelése ennél sokkal egyszerűbb volt. Védekezése szerint a kincset két alkalommal, június 13-án és 21-én találták, és nem az édesanyja birtokán, hanem közös tulajdonukban levő földön, és az ő birtokában levő rész értéke egyébként sem éri el a 150 tallért. Következésképpen sem a királyi kincstárnak, sem özvegy édesanyjának nincs törvényes joga a nála levő aranyak megszerzésére. Első állítását nem tudta bizonyítani, hosszú évek múlva a hivatalos állásfoglalás az lett, hogy nem kettőjük közös birtokán, hanem közterületen volt a felfedezés helye. Második állítását pedig nem lehetett ellenőrizni, hiszen sohasem járult hozzá a nála levő aranyak súlyának hiteles megállapításához. Ami a kétszeri találást illeti, arról már láttuk fentebb, hogy nem kétszer fedezték fel a kincset, hanem minden bizonnyal június 13-tól egészen 21-ig folyamatosan ásták ki.

Ez volt tehát az alaphelyzet, amelynek ismeretében a magyar királyi ügyész, hosszú készülődés után, 1841. augusztus 2-án vádat emelt Elek Menyhért táblabíró ellen a nála levő és jogtalanul „letartóztatott" 10 egész és 5/16 lat súlyú kincs kiszolgáltatására és a perköltségek megfizetésére. Egyúttal eljárás folyt a Bécsbe került részért járó térítés összegének megállapítására és arányos elosztására. Ez 1843-ig tartott, és akkor 480 forintot utalt ki a kincstár, amelyet 1/3-1/9 arányban Elek Salamonné és a megtalálók egy része között osztottak fel, majd fizettek ki. Az átadás vagy a szőlősi bíró előtt, vagy a Sóhivatalban történt. Az utóbbinak ránk maradt aktáiban a nyugták nem találhatók meg. Tiszaszőlős községi irattárának a sorsa pedig mintha tréfát akarna űzni a falunak ezzel a valaha is volt legnagyobb nevezetességével: a tanácsülések jegyzőkönyvei pontosan 1839-től kezdve hiányoznak, a második világháború végén állítólag Kassára menekítették őket, és ott elkallódtak.

Az Elek Menyhért ellen indított per ránk maradt iratanyaga valóságos csemege lehetne egy jogtörténésznek, mivel azonban magára a kincsre csak igen kis része nyújt régészetileg felhasználható felvilágosítást, elég röviden ismertetnünk. Azt is csak azért, hogy képet kapjunk arról az emberi magatartásról, amely minden bizonnyal meghatározta az aranytárgyak további sorsát is. Ha meggondoljuk, hogy a Sóhivatalhoz tett bejelentéssel lényegében már 1839-ben megkezdődött a per előkészítése, és menetét az ügyiratokból egyelőre 1864-ig ismerjük (eddig kerültek elő az iratok!), akkor pontosan negyedszázadig folyt, zökkenőmentesen átvészelve olyan sorsfordulókat, mint a szabadságharc és bukása, az önkényuralom, a Bach-korszak hosszú évei. Eközben gondosan újra és újra készültek a hivatalos másolatok és kivonatok, legfeljebb annyi változott, hogy a latin nyelvről 1848 augusztusában magyarra, arról pedig 1853 körül németre, majd 1858 körül véglegesen magyarra váltottak át a jegyzőkönyvvezetők. Az érvek azonban mindkét oldalon maradtak a régiek.

Az osztrák-magyar barátság éveiben a magyar régész nem is tudja egészen pontosan eldönteni, hogy kinek szurkoljon: a kincs rejtegetésével talán a császári önkény ellen is tiltakozó szőlősi nemesek mégiscsak rebellis magatartásának, vagy a lehanyatlott megyei szervezet minden obstrukciójával szemben a tárgyakat történeti és műgyűjtői szempontokból is megszerezni akaró, de azért császári kincstárnak. Természetesen csak nemzeten kívüli szakembertől, amolyan világpolgártól lenne várható olyan döntés, hogy mindegy, hol őriznék a kincset, csak lenne meg lehetőleg az egész. Nos, a negyedszázados per során ez a szempont nem merült fel, ott csak a 10 latnyi arany tulajdonjogáért folyt a harc.

Heves megye szolgabírája pontosan háromévi vizsgálat után, 1845. december 6-án Elek Menyhértet elmarasztalta, majd a fellebbezés után a Heves megyei Törvényszék 1848. február 5-én felmentette. Jellemző részlet, hogy míg a vádindítvány Werbőczy törvénykönyvének egyik paragrafusára hivatkozik, addig a központosító császári törekvések minden formája ellen tiltakozó megyeszervezet Szent István törvénykönyvére. Az ítéletnek ez a része ugyanis a következőképpen hangzik: miután a felperes által idézett Werbőczy-féle paragrafus a talált kincsekről nem intézkedik, „Sz. István könyvének 2:35 t. cikkelyi pedig a magyar nemesi javak birtokossainak nem felsőbb Fejedelmi jognak alá rendelt hűbéri, hanem valódi tulajdoni jogokat tulajdonítanak - ellenkezőt rendelő s a talált kincsekről intézkedő Törvényeink pedig nem léteznének", a felperes keresete elutasíttatik. A bíróság pontosan ismerte a cikkelyt, hiszen Szent István második törvénykönyvének 35. fejezete valóban a tulajdonjavak bírásáról intézkedik: „. . .Ki-ki ura legyen az ő tulajdonának, szinte úgy a király adományainak is, míg él;... És az ő halála után fiai hasonló urasággal bírják örökségüket."7 Olyan törvényt idéztek tehát a kincstár ellen, amely nyilvánvalóan az európai feudalizmus állapotait megelőző viszonynak megfelelő helyzetet konzervált. És mindezt a feudalizmus bomlásának küszöbén!

Most azonban a királyi ügyész fellebbezett, és erre 1851. szeptember 30-án a pestkerületi Császári és Királyi Főtörvényszék helyben hagyta a Heves megyei Törvényszék felmentő ítéletét. A kincstár felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyet a Bécsben székelő Császári és Királyi Legfőbb Törvényszék 1852. január 7-én vizsgált meg, de bizonyításkiegészítés céljából visszautalta a pestkerületi Főtörvényszékhez. A kiegészítendő szempontok nem lennének érdektelenek a régész számára sem, hiszen a becsérték pontosabb megállapításáról, valamint a megtalálás helyéről és körülményeiről volt szó. A pesti törvényszék viszont továbbutalta az ügyet az illetőségi helyéhez, és így 1853. május 18-án ismét a Heves-Szolnok megyei Bíróság előtt (a megyei szervezet önállóságának korlátozásakor a két bíróságot összevonták), Egerben indult meg az eljárás. Ez azonban 1854. április 20-án kimondta illetéktelenségét, és az eljárást beszüntette, illetve jóváhagyta az 1848. február 5-i felmentő ítéletet. A Császári és Királyi Pénzügyi Ügyészség ezután 1854. november 21-én ismét utasítást adott az egri ügyésznek, hogy a pert ismét indítsa meg a tiszafüredi Járásbíróság előtt.

Évekig tartó előkészület után - amelynek során a korábbi eljárások számunkra is fontos adatokat tartalmazó aktáit az egriek és pestiek rendre egymáson keresték, de mindig saját maguknál találták meg - a füredi járás szolgabírája 1860. február 8-án formai okokra hivatkozva elutasította a királyi ügyész, tehát a felperes keresetét. A február 18-án beadott fellebbezésre októberben megállapították, hogy egyelőre nincs illetékes bíróság, mert az elbírálásra csak a törvénykezés újjászervezése során ismét felállítandó Heves-Szolnok megyei Törvényszék lesz hivatott. Amikor 1862. február 13-án megalakult ez a törvényszék, a Pénzügyi ügyészség azonnal felkérte, hogy a tiszafüredi Járásbíróságot hamarosan bírja rá az eljárás lefolytatására, vagy azt saját maga hatáskörében végezze el. A Törvényszék ki is tűzte a tárgyalást, mégpedig 1862. április 8-ra. Ez azonban elmaradt, mert időközben kiderült, hogy Elek Menyhért meghalt. Ennek megállapításához elég hosszú idő kellett, hiszen időpontja 1861. augusztus 12. volt.

1862 októberében az ügyész már a hagyaték (tehát az aranyak) birtokában levő özvegy ellen kérte az eljárás folytatását, amit a védőnek egészen 1864. április 19-ig sikerült elhalasztatnia. Legutoljára azzal, hogy az özvegy, Elekné Csorna Mária Pesten tartózkodik. Jelen pillanatban itt szakadnak meg a csigalassúsággal folyó per aktái, de nem lehetetlen, hogy valamelyik levéltárban további folytatásának papirostanúi is meghúzódnak még.

Különös, hogy a több mint 250 nagy alakú árkuspapírra írott okmány között egyetlenegy Elek Menyhérttől származó sincs, pedig tudjuk, hogy nem is egyszer tett írásos vallomást és nyilatkozatot, két tárgyaláson pedig egészen biztosan személyesen is részt vett. A kincstár mindenesetre sem tőle, sem később az 1885. január 19-én elhunyt feleségétől semmit sem tudott „kisarcolni". Holott még folyt a per, amikor maga Elek Menyhért adott bizonyítékot arról, hogy vannak birtokában az 1839-es felfedezésből származó - igaz, nem aranyból való - tárgyak. Az a furcsa eset történt ugyanis, hogy 1855. január 10-én egy 65 szemből álló gyöngyfüzért ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak (2. kép), amely a szőlősi Tisza-parton került elő, de csak évtizedekkel később derítették ki róla, hogy az „aranyvértes lovag" sírjából származik8 (látni fogjuk, hogy a helyzet egy kicsit bonyolultabb ennél). Annyi azonban kétségtelen, hogy a gyöngyök 1839-től 1855-ig Elek Menyhért birtokában voltak, a hozzájuk tartozó további szemeket pedig nem más, mint az özvegye, Csorna Mária ajándékozta 1878-ban az időközben megalakult tiszafüredi múzeumnak.

A gyöngyügy azt sugallja tehát, hogy 1839-ben a kincstár által perelt tárgyaknál jóval több került Elek Menyhért és a család más tagjainak a kezébe, és azokat mind ő, mind a felesége évtizedekig gondosan őrizte. Nem tudni az okát, hogy 1855-ben miért vált meg hirtelen a gyöngysornak egy részétől. Lehet, hogy ő is annak a nemzeti felbuzdulásnak a hatása alá került, amely éppen ezekben az években bírt rá sokakat a Nemzeti Múzeum gyarapítására, az önkényuralom elleni tiltakozás egyik sajátos formájaként.

Egy ennél sokkal jobb bizonyítékunk is van azonban arra, hogy az Elek család tagjai által megkaparintott aszóparti aranyakat hosszú ideig családi kincsként őrizték. Már maga az időpont is gyanút kelt, amikor az adat először felbukkan, hiszen Elek Menyhért halálának az évéről, 1861-ről van szó, amikor már Dévay huszárkapitány sincs az élők sorában. Ipolyi Arnold püspök, aki ekkor már valószínűleg Heves és Külső Szolnok megyék őskori régiségleleteiről és középkori műemlékeiről szóló, később közzétett munkáján dolgozott, valahogyan nyomára juthatott az 1839-es felfedezésnek, mert 1861-ben írott egyik cikkében megemlítette, hogy „Szőllősön aranyékszerek találtattak". Értesülését aligha azokból az 1846 óta Bécsben többször is megjelent könyvekből szerezte, amelyek megemlítették, sőt egy esetben még metszetben is közölték a kincstárba 1840-ben beszolgáltatott aranytárgyakat. Valószínűbb, hogy a püspök Heves megyei papi működése során bukkant forró nyomra. Arra gondolhatunk ugyanis, hogy a két legelszántabb gyűjtő, Elek Menyhért és Dévay huszárkapitány halálát követően a család más tagjai, főleg az özvegyek foglalkoztak a kincs értékesítésének a gondolatával. Akkor azonban, amikor még javában folyik a kiadatásra irányuló per, ezt nyilvánvalóan csak földalatti csatornákon keresztül lehet megkísérelni, és megbízható vevőt kell keresni. Mivel hazánkban a múlt század hatvanas éveiben még nem szerveződtek meg a belföldi vagy éppen a nemzetközi régiség- és műkincs-kereskedelem önálló vállalkozásai, Ipolyi Arnold szakemberi és papi mivolta, továbbá kapcsolatai megfelelő biztosítékot jelenthettek.

A család azonban más csatornákat is megkeresett. 1862. január 7-én a Magyar Tudományos Akadémia Archaeolóogiai Bizottmányának ülésén egy másik hírneves történész, idős Kubinyi Ferenc jelentette be, hogy Tiszaszőlősön arany ékszereket találtak, sőt rajzaikat is bemutatta. Az ülésen Ipolyi Arnold is részt vett, sőt a jegyzőkönyvet is ő vezette, megjegyzést azonban nem tett. Lehet, hogy Kubinyi is a bécsi közlemények adatait hozta szóba, de a rajzok csak akkor ábrázolhatták a Bécsben levő aranyakat, ha kiderült volna, hogy Kubinyi saját maga készítette őket. Az említett osztrák közleményekben ugyanis -egészen 1953-ig! - az akkor felismert 10, valójában 12 tárgy közül csak egynek a metszete jelent meg. Arra azonban gondolni sem merünk, hogy Kubinyi Ferenc valahogyan birtokába jutott a Tiszaszőlősön Elekéknél őrzött tárgyak rajzainak. Ha ez így lett volna, akkor azok azóta biztosan elpusztultak, és ezzel az egyetlen igazi dokumentum veszett volna el örökre. Kubinyi felvidéki kastélya ugyanis könyvtárával és irataival együtt leégett, könyvtáraink és levéltáraink pedig hagytékában nem őriztek meg tiszaszőlősi rajzokat.

Egy másik bejelentés a Bizottmány 1862. június 17-i ülésén hangzott el. Ismét országos hírű főpap, a magyar régészettudomány megalapítója, Rómer Flóris, 48-as honvéd főhadnagy és későbbi nagyváradi kanonok volt az, aki tudósította a bizottságot arról, hogy a „Szabolcsban Pasonban [Nyírpazony] lakó Elek Mihály orsz. képviselő és tiszaszőlősi közbirtokos elbeszélése szerint Tiszaszőlősön, nevezetesen határában Oszti [nyilván elírás az Aszó helyett] nevű helyen érdekes leletek ú. m. aranyak, alabástrom asztal, és teke jöttek elő, melyek özvegy Dévay kapitánynő vagy veje, Hosszúfalusi János által megkaphatók."

Aligha lehet kételkedni abban, hogy a Dévay kapitány özvegyénél, azaz Elek Antóniánál vagy vejénél megtekinthető aranyak az aszóparti 1839. évi felfedezés leletei voltak. Több mint valószínű, hogy Dévayné és Hosszúfalusi neve csak azért szerepel a bejelentésben, hogy a még mindig tartó per veszélyei miatt Elekné Csorna Mária mint kincstulajdonos személye ne kerüljön a keresett aranyak eladásával kapcsolatban nyilvánosságra. Ez ugyanis a vád egyértelmű igazolása lett volna. Felbukkannak azonban itt olyan dolgok is, amelyekkel még nem találkoztunk, nevezetesen az alabástrom asztallap és a teke, ezek mibenlétére később majd kitérünk. A bejelentést megtevő Elek Mihály, a Nyírpazonyban lakó tiszaszőlősi közbirtokos a család pazonyi ágához tartozott, amely legkésőbb Elek Salamonnal elvált a Szőlősre telepedett ágtól. A pazonyi-család egyik fia volt az 1817-ben született Elek Ferenc, a szabadságharc alezredese is.

A Bizottmány mindkét bejelentés kivizsgálásával Kubinyi Ferencet bízta meg. Nincs nyoma annak, hogy Kubinyi végül is elutazott volna Tiszaszőlősre a megígért kivizsgálás céljából. De annak sem, hogy a család eladta volna az aranyakat. Ugyanis sem hazánkban, sem másutt Európában egyetlen múzeumnál, egyetlen kincskereskedőnél nincs nyoma olyan korú és jellegű aranyak felbukkanásának, amilyeneknek a bécsi leletek alapján legalább részben Tiszaszőlősről származniuk kellett. Azt pedig nem tarthatjuk valószínűnek, hogy Elekék, akiknek a kincs műértékével már csak a bécsi császári kincstár huszonöt éves kitartó érdeklődése miatt is tisztában kellett lenniük, a tárgyakat pusztán mint aranyakat értékesítették volna. Nem azért vásárolták fel értékükön felül, rejtegették negyedszázadig, pereskedtek érte, hogy most elkótyavetyéljék. Egyébként is, rögtön látni fogjuk, hogy özvegy Elek Menyhértnét még jó tizenöt évvel később is a kincs birtokosának tekintették.

Ejtsünk most néhány szót arról, hogy a bírósági tárgyalások okmányai milyen tárgyakról emlékeznek meg. Sajnos, csak néhány darabról, és azok latin nyelvű, jogászoktól származó leírása, illetve neve mellé nagyon nehéz megtalálni azt a tárgytípust, amely mond is valamit a régésznek. Elek Salamonné egyik sürgető levele aranydarabokról, -díszekről és a lovag fegyverzetének aranyvereteiről tesz említést. Tóth Mihálytól és Fazekas Istvántól került Eleknéhez, illetve Dévay kapitányhoz egy horgas, kampós, gombos vagy kapcsos végű aranydarab, Sipos Máriától pedig szintén a kapitányhoz egy lyukas vagy átfúrt arany és két, szintén horgas végű darab. Nem kizárt, hogy a lyukas arany azonos volt azzal a vérttel, amelyet a lovag mellénél találtak, vagy ha azt adták el a Hortobágyon, akkor hasonló volt hozzá. Nem lehet viszont azonos a ma Bécsben őrzött, középen átfúrt nagy lemezzel, a rézkori csüngővel (1. kép), mert Dévay kapitány „gyűjteménye" nem Bécsbe, hanem erőszakos úton Elek Menyhérthez került.

Ha tehát az átfúrt aranyat (a latin eredetikben foraminosus aureus) rézkori csüngőnek tekintjük, akkor a tiszaszőlősi kincsben három ilyen, mellvértnek gondolt tárgy is volt: az egyik ma Bécsben van, egy másik eltűnt a Hortobágyon, a harmadik Elek Menyhért kezében volt. Végül Bokor Bálint megtalálótól Eleknéhez jutott három töredék, melyek közül kettőnek a vége vagy egész teste csigavonalban csavart, tekercselt volt. Valószínű, hogy ezek a ma Bécsben levő, valóban tekercselt, tízmenetes karvédők (1. kép). A szegényes adatokból nagyon jól látható, hogy az egész bizonyítási eljárás során csak azokra a darabokra lehetett használható vallomást kapni, amelyek vagy Bécsbe kerültek, vagy igazolhatóan elkallódtak. Olyan vallomást egyetlen megtaláló sem tett, amelyből akár Dévay kapitányra, akár Elek Menyhértre terhelő adat származott volna, vagy további, náluk levő tárgyakra lehetett volna következtetni.

 

  
El??fejezet K?etkez?fejezet