K?etkez?fejezet

A mojgrádi kincs

 

Bárki érvelhetne úgy is, hogy az Elek-per okiratai és a Bécsben őrzött leletek miatt hinnünk kell ugyan az 1839. évi felfedezés tényében, a talált aranyak sokaságáról szóló későbbi feljegyzések azonban túlzások. Hiszen tudjuk, hogy milyen legendák jártak szájról szájra még a múlt században is talált kincsekről, kincsásásokról. Nem kell különösebben bizonyítani, hogy gazdag korszakokból, a római birodalom vagy a népvándorlás nagy hatalmú fejedelmeinek idejéből valóban származhatnak a begyűjtött adókból, háborús zsákmányból vagy a békéért cserébe kikényszerített „ajándékokból" felhalmozódott óriási aranyleletek. László Gyulától tudjuk, hogy Baján, a korai avarok kagánja i. sz. 582 és 598 között évente legalább négy és fél mázsa súlyú, 100 ezer arany „adót" sarcolt ki Bizáncból. I. Ottó német császár pedig 19 tonna (!) aranyat szentelt a magdeburgi székesegyház felépítésére, amit a dóm kis kápolnájának szentélyében található szobrának kezében egy csészében tartott 19 kis gömb jelképez.20

Mi bizonyíthatja viszont meggyőzően azt, hogy már a Kárpát-medencei rézkorban volt technikai és társadalmi lehetőség a szőlősihez mérhető aranyegyüttes felhalmozására? Egy ilyen, az Alföld közepén, minden nemesfémforrástól távol elrejtett rézkori kincs nem igazolható az ókori Kelet vagy az óbirodalmi Egyiptom 3. évezredi királysírjainak valóban mesés aranygazdagságával sem. Ezek csak arra figyelmeztetnek, hogy a vagyontárgyak ilyen jellegű felhalmozása az őstársadalmi viszonyok megváltozásának, felbomlásának egyik feltűnő jele.

Valamivel biztosabb fogódzót adnak ennél a Kis-ázsiában - például Alaca Hüyükön - feltárt, a 3. évezred második feléből származó királysírok vagy - mint Trójában és környékén több helyen - az elrejtett fejedelmi kincsekből megtalált gazdag ékszerek. Az egyik ilyen együttes kétes hírre jutott, és ügyét hazánkban is jól ismerik. A doraki kincsről van szó,21 amelyet néhány évtizede professzionista sírrablók tártak fel, majd páratlan leleteiket ismeretlen helyre, külföldre csempészték.

A bulgáriai Várna külvárosában a legutóbbi években feltárt „aranytemető" változatos formájú tárgyai már közelebb állanak a mi rézkorunkhoz, hiszen például a nagy és kis aranycsüngők különböző változatainak egész sorozatait is tartalmazzák. Azt is sugallják egyúttal, hogy a mi alföldi rézkori kultúránk igazi aranygazdagságáról az eddig feltárt temetők nem adnak hű képet. Várnában az 1982-ig kiásott 204 sír közül 38-ban volt aranyból készült melléklet, négy különösen gazdag temetkezés anyagában 2400 kisebb-nagyobb tárgyat találtak, csaknem öt kilogramm - egészen pontosan 4921 gramm - 22-24 karátos aranyból (47. kép).22 Ezzel semmiképpen sem állítható párhuzamba a tiszapolgári vagy a bodrogkeresztúri kultúráknak a várnaival nagyjából egyidejű temetőiben itt-ott talált néhány apró ékszer, többnyire kis csüngők és tűk.23

A leggazdagabbnak eddig a kelet-szlovákiai Nagy-ráskán feltárt, még a korai rézkori tiszapolgári kultúrába sorolt temető bizonyult. Itt négy sírban kilenc csüngő került elő, közülük egy a maga 7 cm-es hosszával (súlyát nem ismerjük) már a nagyok közé sorolható. Valamicskét javul a Várnával való összehasonlítás aránya, ha az Alföld mindmáig egyetlen, félig hiteles körülmények között talált arany raktárleletét vesszük szemügyre. A Bihar megyei Hencidán 1965-ben véletlenül napvilágra jött 12 csüngő (4. kép) összsúlya 151 grammnál valamivel több. Az egyetlen nagy példány 10 centiméteres hosszával és 94,91 gramm súlyával a hatalmas mojgrádi és a tiszaszőlősi után a harmadik legsúlyosabb rézkori csüngőnk.

Induljunk ki viszont abból, hogy a bécsi darabok mellett Tariczky listájából a sapkaszerű lemezeket, a csatokat, a karikákat, boglárokat, makkocskákat, pitykéket, illetve jelentős részüket is rézkorinak tarthatjuk. Ebben az esetben csökken a számbeli, súlybeli és típusbeli különbség az alföldi rézkor és Várna között, csukódni kezd az „aranyolló". Ezzel azonban mit sem érünk! Hiába ismerjük szinte méternyi pontossággal a tiszaszőlősi lelőhelyet, tudunk sok mindent az előkerülés körülményeiről, a leletek koráról, ha nincsenek meg maguk az összehasonlítható leletek. Az összehasonlítás mint módszer a régészetben nem önmagáért való játék, hanem a legcélravezetőbb módszer ahhoz, hogy az egymás közelében vagy egymástól távol előkerült leletek időviszonyait - a korábbiság és ezzel együtt az elsőbbség kérdéseit - megállapíthassuk. Hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, hogy melyik vidék aranyművesei készítettek először olyan arany-csüngőket, amelyek sok kutató véleménye szerint a meztelen női testet ábrázolják (a felső részükön levő két kiemelkedő kúp lenne a két mell).

Szerencsére találtak a Kárpát-medencében egy másik aranykincset is, amely gazdagságában minden szempontból legalábbis megfelel a Tariczky-listának, sőt felül is múlja azt. Különös, szinte megmagyarázhatatlan ellentétben a szőlősi kinccsel, több száz darabja ma is megvan, egytől egyig hiányoznak viszont azok az adatok, amelyeket a szőlősinéi ma már jól tudunk: hol, mikor, hogyan és kik találták, mi történt velük, amíg múzeumba nem kerültek. Biztos lelőhely híján a szakemberek közmegegyezéssel mojgrádi kincsnek hívják.24 Néhány, talán modern hamisítványon kívül két különböző korszak kizárólag aranyból készült leletei vannak benne: a korai vagy középső rézkor, tehát a tiszapolgári és bodrogkeresztúri kultúrák sok-sok darabja és a népvándorlás korából, az 5. század végéről meg a 6. századból származó kard és csatok darabjai.

A második világháborúig működött a fővárosban egy Mauthner László nevű műkincskereskedő, aki Magyarországon és a Balkánon talált őskori és népvándorlás kori leleteket adott és vett. Cége a VIII. kerületi Eszterházy (ma Puskin) utca 24. alatt volt. Hosszú ideig rendszeres szállítója volt a Nemzeti Múzeumnak is. Aranyak eladására azonban csak 1911. december 20-án került először sor, amikor a Múzeum a Temesrékáson előkerült bronzkori díszeket vásárolta meg tőle 800 koronáért. Mauthner László a vidéki múzeumokkal is kereskedett. Egyik, nemrégiben leleplezett módszere az volt, hogy az eladásra felajánlott tárgy lelőhelyeként olyan falut mondott be, amely az illető múzeum gyűjtőterületére esett. A Fejér megyei Szabadbattyánból hozzá került germán csatnál például a Nemzeti Múzeumnak az igazi lelőhelyet, a Soproni Múzeumnak viszont az akkor még hazánkhoz tartozó burgenlandi Kismartont jelölte meg.25 Nem zárható tehát ki, hogy a hajdani Szilágy megyébe tartozó Mojgrád falu nevét hamis lelőhelyként használta, amikor eladásra kerülő aranykincsét a kolozsvári múzeumnak kínálgatta.

Bár rendszeres kapcsolatban állt Mauthnerrel, Hampel József mégis megdöbbenhetett, amikor 1911-ben vagy 1912 elején Mauthner egy minden addigit felülmúló gazdagságú lelettel állított be hozzá, a legalább 467 darabból álló, két és fél kilogrammnál súlyosabb mojgrádi aranykinccsel. (Szinte hihetetlen, de súlyát még ma sem ismerjük pontosan!) Lehetetlen, hogy Hampel ne figyelt volna fel azonnal a kincs egyik legremekebb darabjára, a már említett, 800 gramm súlyú nagy csüngőre (5. kép). Hiszen ha nagyobb is a Hampel által korábban kétszer is lerajzolt szőlősi csüngőnél, formája nagyon hasonló. De ott láthatta még azokat a szétálló karokkal ábrázolt, emberi alakra mintázott lemezeket is (6-8. kép), amelyekhez hasonlókat ő maga is vásárolt már korábban a Nemzeti Múzeum gyűjteményei számára. Először 1882-ben egy állítólag Ercsiben talált, különös módon díszített darabot (8. kép), majd 1902-ben egy másik, sima darabot, ismeretlen lelőhelyről (6. kép). A képek alapján meggyőződhetünk róla, hogy az ercsi lemez még részleteiben is mennyire hasonlít az egyik mojgrádira (8. kép). Három-három, hátulról beütögetett, poncolt pontokból álló kör jelzi a női melleket, alattuk hosszú nyelű sarlóra emlékeztető tárgy szintén poncolt ábrázolása lóg. Mindkettőnél balra mutat a sarló nyílása is. A lemez nyakba akasztva viselt amulett lehetett, és egy olyan női alakot ábrázol, amelynek nyakában bajelhárító rendeltetésű vagy varázslásra alkalmas, sarló formájú amulett lóg.

Az ennyire szoros hasonlóságokat látva, különösen nemesfém tárgyaknál a szakemberek arra szoktak gyanakodni, hogy a darabok azonos mester kezétől származnak, de legalábbis ugyanabban a műhelyben, egy időben vagy hamar egymás után készültek. Mindez Hampel figyelmét sem kerülhette el. Láthatott még Mauthner kezében kicsiny aranycsüngőt is, amelyhez hasonlókat ő maga szép számmal szerzett meg a Múzeumnak, bár azt még nem tudta róluk, hogy a rézkorban használták őket (10. kép). Mauthner kollekciójához tartoztak még egy aranyveretes kard darabjai és két féldrágakővel kirakott csat is (9. kép). Hampel ezek kérdéseiben is nagyon járatos volt. Valami komoly, ma még ismeretlen okának kellett tehát lennie, hogy a gyűjtemény megvásárlását visszautasította. Vonakodását azzal sem magyarázhatjuk, hogy halála közeledvén, hallatlan energiája kimerülőben volt, hiszen 1912 januárjának első napjaiban a debreceni városi múzeummal versengve vásárolta meg a tépei kagáni kincs avar kori darabjait.26 A felajánlott üzlet elutasítására az a legvalószínűbb magyarázat, hogy a rendkívül óvatos Hampel egyszerűen megijedt a mojgrádi kincsben található, addig még soha, semmilyen őskori együttesben nem látott, idegennek tetsző formák és darabok sokaságától.

Ezt követően a mojgrádi kincs múzeumtól múzeumig vándorolt, míg végül 1912 második felében Posta Béla, a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum Régiségtárának igazgatója megvásárolta gyűjteménye számára. Az összeget nem ismerjük, de 30000 koronánál valamivel kevesebb lehetett.

Tisztábban látnánk az ügyben, ha Hampel akár csak egyetlen szóval is utalt volna valahol arra, milyen lelőhelyet mondott neki Mauthner, amikor a kincset ajánlgatta. Pósta Béla viszont nyomtatásban megjelent rövid közleményeiben sehol nem írt arról, hogy a gyűjtemény Mojgrádról származna: „Szilágymegye területéről került egy hatalmas aranylelet gyűjteményünkbe ... Nagy anyagi áldozatunkba került, hogy ezt megvehettük..., de ki nem térhettünk előle." Kolozsvárott nem sikerült semmiféle tájékoztatást kapnom a vásárlásról feltehetően megmaradt iratokról. Fettich Nándor 1941-ben széles körben tudakozódott, de csak Kelemen Lajostól, a hírneves történésztől, a kolozsvári múzeum akkori főigazgatójától szerezhetett néhány értesülést. Kiderült például az, hogy melyek lehettek a gyűjteményhez kevert modern hamisítványok. Pósta nem végzett kutatásokat az állítólagos színhelyen a felfedezés hitelesítésére, és azóta sem vállalkozott erre egyetlen erdélyi kutató sem.

Az 1912-es év krónikájához tartozik még az, hogy november 28-án Hampel József, szinte érthetetlen módon, mégiscsak megvett a mojgrádi kincsből egyetlen darabot, amely valahogy Mauthnernál maradhatott (21. kép felül). A Nemzeti Múzeumban őrzött tárgy valamilyen fanyélre szerelhető, két végén összeszegecselt, hengerpalástszerű borítás volt, és három vagy négy párja - tehát egy jogar vagy korbács fanyelének teljes borítása - ott látható a kolozsvári aranyak között. Ennél az üzletnél Mauthner már a Mojgrád lelőhelyet nevezte meg.

A régészeti leletek azonban nem egy falu egész területén szoktak előkerülni, hanem annak csak egy-egy részén, a lelőhelyeken. Számos oka lehet annak, hogy egyik határrészből miért lett lelőhely, a másikból meg nem. Ezek, a telepek és temetők elhelyezkedését befolyásoló okok viszont nem határozzák meg a kincs- és a raktárleletek elrejtésének a helyét, gyakorlatilag egyetlen pontot. Ha tehát valamilyen régiség településről vagy temetőből kerül megbízható adatok nélkül egy múzeumba, hitelesítése viszonylag egyszerű. Az egész határnak vagy szóba jöhető részének gondos bejárásával, a terepjárással általában megkereshető az a lelőhely, ahonnan a leletek származnak. Sőt sokszor még az, a településen belüli épület vagy a temetőhöz tartozó sírhely is felderíthető, amelyből a tárgy kikerült.

A leghíresebb ilyen eset kétségtelenül a bibliai vízözönmondának a mezopotámiai előfutárát tartalmazó ninivei ékiratos agyagtáblácskával történt meg. Amikor a British Museumban George Smith, autodidaktából lett asszíriológus 1872-ben megfejtette a tábla szövegét, kiderült, hogy a történet vége, legalább 15 sor, hiányzik belőle. A híres londoni napilap, a Daily Telegraph 1000 font jutalmat tűzött ki annak, aki ezt az apró agyagdarabot megtalálja. A feladat nem volt csekélység, mert a 6 és fél négyzetkilométernyi kiterjedésű ókori Ninive romjait kellett volna hozzá átkutatni. Smith azonban mindössze ötnapi kutatás után rátalált a kis töredékre. Ez, persze, csak azért sikerülhetett, mert az ékírásos táblák gyűjteménye, azaz a könyvtár határozott összefüggésben maradt meg a település egy részével.

Nem így van azonban az elrejtett kincsleleteknél! Ezeknek általában sem a felfedezésük előtt, sem az után nem marad észrevehető nyomuk a felszínen, és már elrejtésükkor sem voltak összefüggésben az adott kor településeivel. Kivéve azt az esetet, ha a menekülés sietségében magán a lakóhelyen ásták el őket, illetve, ha a raktárban vagy kincstárban féltve őrzött gyűjtemény az épülettel együtt szenvedte el a pusztítást (tűzvészt, ellenség rombolását), de nem fedezték fel ottlétét. Így ha egy rézkori vagy akár népvándorlás kori telephelyről csak annyit tudunk, hogy Mojgrád, akkor abban több fogódzó van, mint egy aranykincsnél.

Egészen természetes, hogy ha egy fejedelmi leletről és Mojgrádról van szó, akkor a régész önkéntelenül is az ottani római katonai táborra és igazgatási központra, Porolissumra gondol. Így tett Bóna István is, aki a kincs néhány népvándorlás kori tárgya alapján ott. sejti a gepidák 454 utáni egyik erdélyi fejedelmi központját.27 Mojgrád 1912-ben 792 lakosú kis falu volt Szilágy megye zilahi járásában. A Magura-hegy lábánál vezet az út a délkeletre levő, 502 méter magas Pometig, tetején a Traianus császár által építtetett szabálytalan formájú erőddel, a dáciai határerődrendszer legészakibb pontjával. Feltárását még a múlt században Torma Károly, a nagyszabású aquincumi ásatások elindítója kezdte el, majd gróf Teleki Domokos 1907-ben folytatta. 1908-tól kezdve pedig a kolozsvári Nemzeti Múzeum indított nagyarányú feltárásokat.28 A munkálatokat erkölcsileg és anyagilag támogatta Szilágy megye főispánja és alispánja, a zilahi járás főszolgabírója, a tábor területének és az egész környéknek a földbirtokosa, Wesselényi Miklós báró és végül a bérlő. Mikor 1908/1909 telén „a lakosság a ... kiásott falakat elpusztította", még arra az addig soha nem hallott dologra is sor került, hogy a feltárás biztonságára ügyelő, egész évben fizetett őrt alkalmaztak.

Lehetetlennek tartjuk, hogy ilyen kedvező adottságok mellett a régészek, a hivatalok vagy maga a báró ne figyeltek volna fel egy akár a táborban, akár a falu területén másutt megtalált óriási aranyleletre. Elképzelhetetlennek tartjuk azt is, hogy a feltételezett megtalálók a 467 darabból álló gyűjteményt olyan tökéletes titokban tudták volna tartani, hogy abból legalább egyetlen apróság ne került volna azonnal vagy hamarosan nyilvánosságra, „titokzatos eladásra", s hogy egyetlen kis hír se jutott volna el sehová. Ha nem másnak, hanem éppen a tiszaszőlősi kincsnek a példáját vesszük, akkor láthatjuk, hogy az egyszerű, „tudatlan" falusiak által talált aranyak igen rövid úton a földbirtokosok kezébe kerültek. Mindezek szinte teljes bizonyossággal kizárják azt, hogy a kincs valóban Mojgrádon került volna elő, akár Porolissum táborában, akár a falu területén, 1908-ban vagy a rá következő két vagy három évben. Pósta Béla sejthette ezt, de a Porolissummal kapcsolatos ásatási kötelezettségei miatt nem térhetett ki a megvásárlása elől.

Megbízható adatok beszélnek arról is, hogy az 1908-at megelőző években sem találtak Mojgrádon semmiféle hatalmas kincset. Pósta maga írja 1907-ről, hogy az év gyarapodásában „a legjelentéktelenebbek azok a leletek", amelyek Porolissumban kerültek elő. A még korábbi évekre rendelkezésünkre állanak Hampel József kéziratban maradt feljegyzései az akkori ország nagy részének népvándorlás kori régiségeiről, megyénként. Közöttük van a Szilágy megyével foglalkozó sok-sok adat is. Tudjuk, hogy a magyar királyság egész területéről évtizedekig Hampelhez futottak be a szálak minden arany és bronz kincslelet előkerüléséről és további sorsáról. Sőt, 1872-től kezdve egészen élete végéig gondos nyilvántartást vezetett a magyar régészeti gyűjtőkről, gyűjteményekről, régészekről és régészetkedvelőkről, benne sok száz adattal és névvel. (Természetesen szerepel benne a tiszaszőlősi kincs, sőt a Pazonyban élő Elek Pál is, a família egy további tagja.) Kizárt, hogy a Kárpát-medencében talán mindmáig legnagyobb aranykincsnek 1872 és 1908 közötti megtalálása még Mauthner színre lépése előtt ne jutott volna tudomására. Az együttes tehát Mojgrádon sem hosszú évekig 1908 előtt, sem 1908 és 1911 között nem kerülhetett elő, így Mauthner téves adatot közölt mindkét múzeumban!

Bonyolult út vezetett a kincs keltezésének a tisztázásához, sőt ezek a kutatások máig sem zárultak le teljesen. Hampel Józsefre vegyes volta miatt rossz benyomást tett, Pósta teljes egészében népvándorlás korinak ítélte. Azután három évtizedig egyetlen szakember sem törődött vele, de ennek oka talán nem az érdeklődés hiánya, hanem Erdélynek Romániához való csatolása volt. Közben azonban 1935-ben a Szolnok megyei Jászladányban ásatás során először sikerült feltárni a bodrogkeresztúri kultúra temetkezésében kis aranycsüngőt (11. kép), és ezzel a Nemzeti Múzeum korábban szerzett kis csüngőinek hovatartozása is tisztázódott. Amikor pedig 1940 és 1944 között a kolozsvári Nemzeti Múzeum aranytára ismét hozzáférhetővé vált magyar kutatók számára, Fettich Nándor alaposan tanulmányozta a mojgrádi kincset. Rájött, hogy a kicsi és az óriási csüngője egyaránt rézkori lelet. A többi darabhoz hasonlók azonban egyelőre még nem kerültek elő a rézkor hiteles, Kárpát-medencei együtteseiből, így azokat a kutatók ekkor még bronzkori, vaskori, dák, hun, hun-germán tárgyaknak, sőt múlt századi antikvitásoknak és modern hamisításoknak tartották. Kivéve a tiszaszőlősiekhez hasonló apró gyöngyöket, valamint a rejtélyes szigonyt.

A háborús események közeledtével a kolozsvári múzeum legértékesebb tárgyait Budapestre menekítették, így 1944-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került a mojgrádi kincs, és ott maradt 1950-ig. Az ebben az évben Kolozsvárra visszaszállított gyűjtemény kalandos pályafutása azonban ezzel még nem ért véget. A hetvenes évek végén ugyanis legszebb darabjait - a nagy csüngőt, három ember alakú lemezt és az ötágú szigonyt - áthelyezték a bukaresti Történeti Múzeumba. A nagy csüngő a rézkori leletek között látható, a szigony viszont a pietroasai aranyait tárlójában. Ezt a 22 tárgyból álló, 19 kilogramm súlyú nagyszerű kincset 1837-ben a Brassóból délkelet felé, a Kárpátokon át kivezető Bodzai-szorosnak már Munténiában levő kijáratánál találták, egy római katonai tábor közelében. Az erőd lehetett a székhelye a nyugati gótok királyának, Athanariknak, aki 376-ban megsemmisítő vereséget szenvedett a kelet felől Európára törő hunoktól. Sok minden emlékeztetne tehát itt Mojgrádra, ha ott az aranyakat valóban Porolissumban találták volna, és ha népvándorlás kori darabjai 4. századiak volnának. De 6. századiak! Az egész világon egyedülálló ritkaságnak számító aranyszigony (12. kép) pedig rézkori hatalmi jelvény, így kétszeresen, sőt háromszorosan is rossz helyen van a pietroasai kincs tárlójában.

A néhol sajnos évtizedes hanyagságokkal is tetézett ellentmondások miatt a mojgrádi kincs kérdéseinek tisztázásához más utakat kellett keresni. Sok-sok tárgya teljesen idegen a népvándorlás kori megszokott formáktól és technikai fogásoktól. A tiszapolgári és bodrogkeresztúri kultúrák temetői pedig aranyban szegények. Néhány tűn, jogar alakú jelvényen, gombon, gyöngyön és gyűrűn kívül (13. kép) éppúgy csak csüngőket találnak bennük, mint a hencidai raktárleletben (4. kép). Ezeken kívül nincsenek olyan tárgyaik, amelyek a mojgrádiak - vagy akár az elbeszélésből ismert tiszaszőlősiek - rézkori voltát bizonyítani tudnák.

Induljunk ki azonban abból, hogy e két rézkori kultúránk nem volt elszigetelve azoktól a balkáni területektől, amelyekkel már a megelőző évezredekben is mindennaposak voltak a kereskedelmi érintkezések. Ha a várnai temető vagy az égei és kisázsiai korai bronzkor olyan gazdag aranyleleteit vesszük szemügyre, amelyek többé-kevésbé egykorúak két rézkori kultúránkkal, rendre találunk bennük olyan darabokat, amelyek formájuk, díszítésük és rendeltetésük hasonlósága vagy azonossága alapján a mojgrádi - és egykét esetben az elképzelhető tiszaszőlősi - aranyak jó részének velük egykorú, tehát itt nálunk rézkori voltát bizonyítják.

A csüngőkről már tudjuk, hogy sokfelé megtalálták rokonaikat, szám szerint a legtöbbet a várnai temetőben, de Krétán, Görögország szárazföldi lelőhelyein és legutóbb Kisázsiában is. A szőlősi és mojgrádi vagy akár a hencidai példányokhoz hasonló nagy és súlyos darabok azonban még sehonnan máshonnan nem kerültek elő, egy szlavóniai példány kivételével. Különösen Várnában, a mi rézkori kis csüngőink többféle alakjának minden formaváltozata megtalálható. Úgy látszik tehát, hogy ezeket a leleteket nagy területre kiterjedő piacokkal rendelkező központi műhelyek készítették, vagy régi előzményekre visszamenő közös hagyományok határozták meg formakincsüket. Ugyanakkor eltérőnek látszik a használati módjuk. A mi rézkorunkban néhány esetben a csontváz koponyájának két oldalán, a halántékoknál hevert egy-két kis csüngő. A Schliemann által Trójában talált, leggazdagabb, úgynevezett „A" kincs két női fejdíszén, a nagy és a kis diadémán ilyen módon lógnak - igaz, aranysodronyokon - a kis, de ember alakú függők. Várnában a holttesteket nem tartalmazó, gazdag, jelképes sírokban az arcot pótló agyagmaszkon is találtak kis csüngőket, más sírokban viszont aranygyöngyökkel együtt felfűzve nyakban vagy csuklón hordott láncokat díszíthettek (14. kép). Tucatjával voltak a mieinkhez megszólalásig hasonló kis csüngők abban a két sírkincsben, amelyeket sírrablók a közelmúltban áshattak ki Törökország északi részén, a Feketetenger partjánál levő Trabzon környékén, és csempésztek ki az Egyesült Államokba. Trójában és általában Kisázsiában tehát a kis csüngők sorozatai díszítették a pártákat vagy diadémákat, a Balkánon (Várnában, 47. kép) és a Kárpát-medencében pedig már csak egy-egy darab jutott a hajfonatokba, a pártákba vagy a maszkokra. Mindez azonban nem magyarázható az aranyban való szegénységgel, hiszen igazán súlyos nagy csüngők egyelőre csak itt, nálunk kerültek elő.

Igaz, ezek a többihez képest óriási példányok nem lóghattak a hajban vagy a diadémákon, hanem nyilván a nyakba akasztva a mellen hordhatták őket. Így, ha nem is vértek, de legalább mell-lemezek voltak. Tudunk is egypár olyan délkelet-európai agyagszobrocskáról, amelyeken ilyesféle csüngőket ábrázoltak. Egy Bukarest melletti, Vidra nevű településhalom rézkori rétegében pedig egy csaknem fél méter magas, valószínűleg istennőt ábrázoló agyagedényt találtak, mellén ott volt a kis csüngők egyik fajtája. Sok egyéb mellett ez is arra utal, hogy a mojgrádihoz vagy tiszaszőlősihez hasonló nagy csüngőket nem puszta divatból viselték a mellükön azok, akiknek ez politikai hatalmuknál vagy vallásos szerepüknél fogva osztályrészül jutott.

Nem tudjuk még, hogy melyik vidéken, melyik művelődés aranyművesei kezdték el legelőször készíteni ezeket a csüngőket.29 Ha pusztán csak a méretekből indulnánk ki, akkor a mi rézkori kultúráink mesterembereiben kellene a felfedezőket és az első exportőröket gyanítanunk. A Kárpát-medence hajdan gazdag termésarany-lelőhelyei jól alátámasztanák ezt a feltevést. Mindaddig nem is lehetett sok gazdasági és technikai érvet felhozni ellene, amíg az apró csüngők zöme is innen került elő. Ma már azonban a Gumelnija (ejtsd Gumelnica)-kultúra előkelőit rejtő várnai temető sírjaiból, továbbá más temetőiből, valamint a Kis-ázsiából származó darabok száma jóval nagyobb. Ezeken kívül a Balkán esetében különösen bonyolult összehasonlító időrend sok régészeti érve is amellett szól, hogy a legelső darabok az Égei-tenger északkeleti partvidékein készültek, körülbelül akkor, amikor nálunk a tiszapolgári kultúra kialakulóban volt, de temetőinek eddigi tanúsága szerint aranycsüngőket még nem készített, és még nem is importált.

Ma úgy tűnik, hogy a szélsőségesen nagy csüngők készítése és viselése a Kárpát-medence közepének, az Alföldnek és peremvidékeinek a hagyományaihoz tartozott. A régészek azonban már olyan természetűek, hogy mindig a jelenségek között megbúvó összefüggéseket keresik. Most jelesen a mojgrádi és szőlősi nagy csüngők között, abból a szempontból, hogy a két nagyon hasonló darab vajon nem ugyanannak a műhelynek, netalán aranyművesnek a mestermunkája volt-e. Láttuk, van olyan feltevés is, hogy mind a nagy, mind a kis csüngők a női testet ábrázolják, az elvontság különböző fokán. Szinte azt mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei csüngők délibb, határozottan nőket ábrázoló aranylemezek kezdetlegesebb és barbárabb változatai csupán, mondanivalójuk azonban művészi és vallási szempontból ugyanaz lehetett. Főleg az utóbbit elég nehéz pontosabban megfogalmazni.

Némi felvilágosítást nyújtanak az i. e. 2. évezredben Kisázsiában élt hettiták írásos forrásai. Egyik szövegük elmondja, hogy egy Tiliura nevű városban állott Isasurija istennő szentélye, benne nádból vagy gyékényből fonott szobra.30 Ezüstdiadémáján öt kis aranycsüngő lógott, nyakában arany- és ezüstperecek voltak, mellére pedig négy arany- és két ezüst-, magát a napot jelképező lemezt tettek. Ha időben és térben még távolabb megyünk, akkor a sumer Innin istennő nyakba akasztott csüngőjéről is olvashatunk. Innin elhatározza, hogy alászáll az alvilágba, és felölti magára királynői ruháit és ékszereit, úgy indul útnak. Az alvilág hét kapuján át azonban csak akkor haladhat egyre alább és alább, ha mindegyiknél levet testéről valamit: koronáját, lazúrkő pálcáját, lazúrköves nyakláncát, a negyedik kapunál a mellét díszítő drágaköveket, majd arany karperecét, a hatodiknál pedig szerelemre csábító mell-lemezét, végül királynői ruháját, és így anyaszült meztelenül kerül az alvilág hét bírájának ítélőszéke elé.31 Hasonló, arannyal dúsan felékszerezett istennőt ábrázol egy Kisázsiában talált korai bronzkori ezüstszobrocska is (46. kép). Ilyesfajta képzetek húzódhattak meg a mi nagy rézkori csüngőink viselete mögött is, de nyilván nem a napot, hanem inkább magát az istennőt jelképezhették.

Nem érdemes hosszasan időznünk a két kincsben egyaránt meglevő, egymástól csak részletekben különböző apró gyöngyök, a kartekercsek vagy a kívülről bordázott csövek ügyénél (1. és 10. kép). A szakemberek egyetértenek abban, hogy rézkoriak. Figyelemre méltó, hogy a kartekercsek - mind a szőlősiek, mind a mojgrádi - tízmenetesek.

Nehezebb feladatot jelentenek a T alakú körvonalaikkal ember formájúra mintázott csüngők (6-8. kép), amelyeket minden ok nélkül tartottak már bronz- és vaskoriaknak, a dákok kultúrájába tartozóknak, madáralakoknak, főleg kacsáknak. Holott ezekből a korszakokból egyáltalában nem ismerünk csak némileg is hasonló leleteket. Szép számmal vannak viszont a szakkutatás szinte áttekinthetetlenné vált tengerében olyan, korban is közel álló tárgyak, amelyek hasonló formájúak, vagy rokon funkciót sejtetnek. Egyik-másiknak még a díszítése is hasonló, főleg az a furcsa mód, ahogyan a kezeknek és lábaknak megfelelő ágak végeit ellentétes irányba csavarodó spirálisokkal jelezték. A Kréta északi partjai közelében levő Mokhlosz nevű kis szigeten talált, az i. e. 3. évezred közepéről származó tárgyak között van egy olyan négykarú lemez is, amelynek ágait három, a mojgrádi lemezhez hasonlóan, virágsziromra emlékeztető, spirálisba forduló levélke díszíti (15. kép). Előkerültek olyan diadémák is Kréta szigetén, amelyekhez hasonlókat viszont a várnai temetőből ismerünk (16. kép). Van egy olyan kisázsiai, a mi rézkorunkkal egyidős lelet is, amelyen a női testet ábrázoló bronzlemezen a fej helyén éppen olyan kétfelé csavarodó spirálisok vannak, mint három mojgrádi csüngőnkön (17. kép). Ezeket a T alakú lemezeket a nyakba akasztva, a mellen viselhették, úgy, mint a nagy csüngőket.

A karperecek és karikák esetében, a csavart testű párról azért valószínű, hogy rézkori, mert maga a technika, a szögletes átmetszetűre kalapált huzalnak a megcsavarása, jellegzetes őskori eljárás volt (18. kép). A sima testű, végeiknél kiszélesedő perecekhez viszont Görögországból és máshonnan vannak hasonló korú párhuzamok (18. kép). A 204 darab, teljesen sima kis karikát Fettich Nándor hamisítványoknak tartotta, mert szerinte azokat egy farúdra kalapált csőből esztergályozással vagdosták le, olyan módszerrel, amelyet az őskorban vagy a népvándorlás korában állítólag még nem ismertek. Azóta viszont a szintén Várna közelében levő Réka Devnya nevű helyen az aranytemetővel egyidős gazdag sírban 32 olyan kis karikát is találtak, amelyek nemcsak méretükre és súlyukra egyeznek a mojgrádiakkal, hanem készítésük módja is ugyanaz. Természetesen a darabolásra akkoriban még nem acél szerszámot, hanem egészen apró pattintgatásokkal kiélezett kőpengét vagy rézkést használhattak. Semmilyen technikai érv nem szól tehát e kis karikák rézkori volta ellen, nagy számuk és egyformaságuk pedig határozottan támogatja is azt. Ilyen tömegben ugyanis nem a népvándorlás korából, hanem az őskorból szoktak felbukkanni mint úgynevezett karikapénzek. Ennek előfeltétele az adott mérési lehetőségekkel elérhető azonos súly volt, amit a legegyszerűbben ilyen félautomata darabolási eljárással lehetett biztosítani. Valószínű, hogy ilyen egyívásúak voltak a Tiszaszőlősön összeszedett karikák is, negyvennél mindenképpen több darab.

Kolozsvárott ugyan még leltárba vették, de 1941-ben már hiányzott a mojgrádi kincsből egy kerek fejű, kalaptűszerű kis tárgy. A már említett jászladányi rézkori temető egyik, zsugorított helyzetben eltemetett halottja mellől két pontosan ilyen, jogart ábrázoló apró dísztű került elő (13. kép). Trójában a bronzból, ezüstből vagy ritkán aranyból készült dísztűk között a jászladányiakhoz teljesen hasonló darab is van.

Százával vannak a mojgrádi kincsben a legkülönbözőbb méretű és formájú lemezek és szalagok (19., 20. kép). A díszítés nélküli, hosszú, keskeny pántok rézkori diadémák is lehettek, hiszen a kisázsiai és égei korai bronzkori homlokpántok jó része is ilyen keskeny és minta nélküli volt. Azok a rövid lemezek, amelyeknek zöme sérült, de az ép darabok mindkét vége madárcsőr formájúan horgas, poncolt díszítésük technikája alapján rézkorinak is vehetők. Apró átlyuggatásaik szerint fára, bőrre vagy textilre voltak szerelve.

Jóval többre mehetünk azzal a lemezzel, amelyet Hampel József mégis megvásárolt Mauthnertől, és legalább négy, Kolozsvárra került társával, valamint egy laposra nyomódott, hajdan formára hajtogatott darabbal (21. kép). A múzeumba kerülésük idején még hengerpalást alakban voltak meghajlítva, és csak a többszöri fényképezés során nyújtották őket laposra (közben mindegyikük el is törött). Egy részükről már Fettich feltételezte, hogy a népvándorlás kori nomád fejedelmek hatalmi jelvényként szolgáló korbácsának, egy nagajkának a fanyelét boríthatták. Szerencsére, a Budapesten őrzött darabot alaposan meg lehetett vizsgálni és mérni. Mellékesen említjük meg, hogy a díszítésül szolgáló hosszanti rovátkáiban még ma is található némi maradvány abból a világossárga agyagból, amelyben annak idején valahol megtalálták. Ha sikerülne megőrizni néhány évig vagy évtizedig, akkor korszerű összehasonlító vizsgálatokkal legalábbis valószínűsíteni lehetne, hogy a kincset hol, illetve hol nem találták. Kétség sem merülhet különben fel, hogy a darab őskori, és mivel a mojgrádi együttes része, biztosan rézkori. Hengerpalást formára visszahajlítva (ezt természetesen csak elméletben végeztük el), a darab majdnem pontosan 2,5 cm átmérőjű pálcára illeszkedne, és ebben az esetben a két végén levő 3-3 szegecslyuk pontosan fedné egymást. Még átfúrásuk iránya és alakja is teljesen azonos. Nyilvánvaló, hogy annak idején az elkészített lemezt egy ilyen pálcára hajlították rá, majd átlyukasztották és felszegecselték, mégpedig valószínűleg arany szögecskékkel, mert a még ma is letisztítatlan darabon semmi nyoma rézrozsdának.

A másik négy darab pontosan ilyen méretű és szerkezetű borítás. Ha az egyenként körülbelül 3 cm széles darabokat szorosan egymás mellé téve helyezzük el, akkor legalább 15 cm hosszú nyelet boríthattak. Van azonban még egy tárgyunk, az összelapított darab (22. kép), amely nem más, mint a nyél végének a borítása, az úgynevezett papucs. Vele együtt a nyél hossza legalább 22-23 cm. Nem kétséges, hogy egy rézkori hatalmi jelvény, egy jogar aranyveretes nyelét sikerült így rekonstruálni (23. kép). Az igazán nehéz kérdés azonban annak az eldöntése, hogy mi lehetett a jelvény fő része, a jogar feje. Bár erre magában a kincsben is kereshetjük a választ, először tartsunk rövid szemlét az égei és balkáni területek hasonló jogarai fölött.

A trójai fellegvárban 1890-ben felfedezett,- úgynevezett „L" kincsben kizárólag előkelő harcosok számára készített tárgyak voltak. Így az a négy remekbe szabott balta is, amelyek közül három zöldes színű nefritből, egy pedig a gyönyörű kék színben pompázó lazúrkőből, ebből a kizárólag Afganisztán, a Szovjetunió és Kína határos vidékein található ritka féldrágakőből készült. Anyaguk, rendkívül finom csiszolásuk, díszítésük és méretük (a legnagyobb nefrit példány hossza 31, a lazúrkőé 28 cm) egyaránt kizárja, hogy mindennapi célokra használták volna őket. Ésszerűbb arra gondolni, hogy királyi jelvénynek, jogarfejnek készültek ugyanabban a műhelyben (24. kép).

A bodrogkeresztúri kultúrával többé-kevésbé egykorú trójai kincseknél valamivel korábbiak - i. e. 24. századiak - lehetnek a nemzetközi botrányt kavart doraki sírleletek. Itt a király és a királynő közös sírjában a férfi koponyája mögött volt a trójaiaknál valamivel kisebb, szintén négy, ha lehet, még előkelőbb jogarbalta, nefritből, lazúrkőből, fényes, fekete obszidiánból és végül a csak a Balti-tenger vidékéről beszerezhető borostyánkőből remekbe csiszolva (25. kép). Míg a trójai példányoknál a nyél beillesztésére szolgáló lyuk körül kőbe faragva utánozták a mindennapi életben használt baltákat felerősítő zsinegelést, itt, a doraki leletben ezt széles, gazdagon díszített arany- és ezüstszalagok jelképezték. A baltákhoz tartozó nyelek borításai azonban sem itt, sem Trójában nem kerültek elő. Voltak viszont a doraki kettős sír férfi és női halottja, valamint a sírjában egyedül fekvő király mellett gömbölyded buzogányfejű jogarok, melyeknek a nyele is megmaradt. A király zöld kőből csiszolt buzogánya arannyal futtatott elefántcsont nyélen ült, a kettős sírban pedig a király kezénél aranynyelű márvány-, a királynénál ismeretlen nyelű, borostyánkő és ezüstfejű buzogány volt a jelvény.

Mellékvágányra vezetne, ha részletesen foglalkoznánk azzal, hogy a doraki sírok valóban léteztek-e, vagy nemzetközi bűnszövetkezet találmányai. Soksok érvet hozhatnánk fel amellett, hogy a doraki kincsek - néhány más, szintén Nyugat-Kisázsiában talált és az Egyesült Államokba kicsempészett sírkinccsel együtt (mint például a bostoni és a pennsylvaniai aranyak) - a korai bronzkori Trója eddig szakemberek által még meg nem talált, de modern sírrablók által már felfedezett királyi temetkezéseiből származhatnak, az i. e. 3. évezred 2400-2200 körüli éveiből. Kréta uralkodóinak egy része is átvette azt a szokást, hogy hatalmi szimbólumának kőbaltát választott. A malliai palota trónterme mellett egy kis helyiségben, a királyi jelvények őrzésére szolgáló kamrában találtak rá egy kristálygombos, elefántcsont markolatú kard és egy aranymarkolatú tőr társaságában a jogarra. Feje zöld kőből készült balta, melynek elülső része párducfej alakú. A tárgyat i. e. 1700 körül faraghatták, de legalább két évszázadig használták. Alaca Hüyük 3. évezredi fejedelmeinek sírjaiban színarany buzogányfejet is találtak, egy másikban viszont hamisítatlan őskori rézbalta volt a jogar feje, a nyelet csak alul és a baltánál borítja aranylemez (26. kép). A várnai temető gazdag temetkezéseiben pedig a baltafejű jogarok minden eddigi változatával találkozunk. Érdekes, hogy az összesen négy ilyen jelvény közül három a csontvázat nem is tartalmazó kenotáfiumokban (egy ilyen „sír" felső része látható a 47. képen) került elő, és csak egy negyedik volt egy 40-45 éves férfi, nyilván törzsfőnök vagy valami hasonló rangú személy mellett. Rejtély, hogy a három jelképes sír jogarai a kilónyi arannyal együtt a távolban meghalt magas rangú halottaknak jártak-e ki, vagy valamilyen más szokást kell keresnünk a háttérben. Az egyik kőbaltás fejű jogarnál egészen vékony aranylemez bevonat emelte a jelvény fényét. Két másik esetben rézbalta, illetve mindkét végén élezett csákány volt a jogar feje (ilyen volt a 40-45 éves férfi keze ügyében is). Végül a negyedik igazi kis aranykalapács (27. kép). A nyél minden esetben a már szokásos módon, több részből álló aranypalásttal volt borítva (27. kép), sőt előfordult az is, hogy a palástok végének összeillesztésére szolgáló aranydrótok is megmaradtak.

Azt az általános tapasztalatot lehet leszűrni, hogy a 3. évezred második felében a Fekete-tenger nyugati és déli partjai mentén, tehát Kisázsiában és a Balkán keleti részén egy olyan társadalmi vezető réteg alakult ki, amelynek nemcsak hatalmas aranykincsek felhalmozására nyílt módja, hanem arra is, hogy halottait külön fejedelmi temetőkbe hantolja el, és gazdag palotákban lakjon, végül nyilván csak egy nagyobb társadalmi egység életének az irányításával foglalkozzék.

A mojgrádi leletből tehát egy formájában, szerkezetében és pompájában a felsoroltakkal lényegében azonos jogar állítható helyre, azzal a különbséggel, hogy nem tudjuk, mi volt a jogar legfontosabb része, a feje. A kérdés azért igazán nehéz, mert van a kincsben egy aranyból készült kis balta vagy inkább kalapács is (28. kép). Mérete, formája, a várnaihoz való hasonlósága alapján éppen alkalmas volna arra, hogy a jogar feje legyen. Az a baj vele, hogy Fettich Nándor szerint egyike volt annak az öt, hamisított vagy inkább mai tárgynak, amelyeket Mauthner azért kevert volna a kincsbe, hogy a vásárlási összeg alapjául szolgáló nyersarany-értéket növelje. Fettich véleményét modern analitikai vizsgálatok is alátámasztani látszanak, legalábbis annyit mondanak, hogy az öt tárgy összetétele eltér a kincs rézkori részétől. További nehézséget jelent, hogy a leletben megtalálhatók egy másik nyél borításának hasonló darabjai is, igaz, papucs nélkül. Megoldást nyújthat viszont az a javaslat, hogy az egyik nyél az ötágú aranyszigonyhoz tartozott, de hogy melyikük, azt ma már nem lehet eldönteni.

Nyolc, kacsafej formájú kis tárgy vékony aranylemezből készült (29. kép). Hajdan fára vagy más pusztuló anyagra voltak szerelve, a legnagyobb hossza 6,7 cm. Nehéz megmondani a korukat, de jellegük nem mond ellent őskori, azaz rézkori voltuknak.
Volt továbbá 21 olyan furcsa tárgy, amelyeket leginkább nagy és erős madárkarmokhoz lehetne hasonlítani (28. kép). Sima aranylemezből voltak kalapálva, és valaha ezeket is fára vagy textilre dolgozták rá. Nem lehetetlen, hogy a kacsafejekkel együtt különös, mesebeli keverék állatok részei voltak: felül kacsának, alul sasnak látszó őskori griffmadarak. Ha nem is pontosan ilyen formában és nem aranyból, karomszerű tárgyakat már ismerünk kisázsiai korai bronzkori temetkezésekből, elsősorban a párhuzamnak már többször is kínálkozott Alaca Hüyük-i királysírokból, de senki sem tudja, hogy valójában milyen célra szolgáltak.

Talán többet mondanak azok a szintén fejedelmi gazdagságú sírleletek, amelyek az i. e. 3. évezred utolsó évszázadaiban a Kaukázus északi előterében kerültek a földbe. E régészeti leleteket a legelőször, még 1897-ben feltárt, 10 és fél méter magas halomsírról majkopi kultúrának nevezik. Alaca temetkezéseihez hasonlóan, ezekbe is annak a helyi, legalábbis törzsfőnöki rangú arisztokráciának a tagjai kerültek, akik luxuscikkekkel vették körül magukat, és edényeiket, fegyvereiket, apróbb eszközeiket előszeretettel készíttették aranyból és ezüstből. A majkopi kör néhány sírjában találtak olyan bronzhorgokat is, mint a kis-ázsiaiak. Azt írják róluk, hogy a nagy, fagerendákból ácsolt, a földből emelt halmok belsejébe épített kamrák falára ezeken a horgokon akasztották fel a halott másvilági útjára előkészített és vele együtt eltemetett húsféléket, közöttük egész madarakat.

Hozzá kell ehhez tennünk, hogy sok kutató szerint azok a törzsek, amelyeknek a vezetőit Alaca Hüyük sírjaiba temették, a 3. évezred második felében a Kaukázus vidékéről vándoroltak be Kisázsiába, és így az egyébként másutt elő nem forduló karmok vagy horgok hasonlósága érthető lenne. Az is igaz viszont, hogy a mojgrádi kincsben nem egész horgok vagy karmok vannak, hanem csak a feltehetően ilyen fatárgyakra húzott aranyborítások. Mivel ilyesféle tárgyak - a kacsafejekhez hasonlóan - a most elmondottakon kívül sehonnan sem ismertek, a mojgrádiakat elsősorban rézkoriaknak kell tartanunk.

Tartozik a kincshez egy nagyon vékony aranylemezből mesterien domborított madárfigura is (30. kép), amely hasonló egy kerek csészéhez (a madár teste) és a hozzá nyéllel csatlakozó fogantyúhoz (a madárfeje). Szárnyait és a tollazatát finom domborítások ábrázolják, szeme talán féldrágakővel volt kitöltve. A fentiek ismeretében aligha lesz meglepő, ha azt mondjuk, hogy hozzá hasonló tárgyat sem az őskorból, sem a népvándorlás korából nem ismerünk. Semmi sem szól azonban az ellen, hogy a rézkorból is származhat, főleg akkor, ha a mojgrádi kincs összes, madárral kapcsolatos tárgyait: a kacsafejeket, a karmokat és ezt a darabot egységükben akarjuk értelmezni. Talán kissé merész, de nem egészen lehetetlen arra gondolni, hogy a tiszaszőlősi kincsásók esetleg egy ilyenszerű tárgyat véltek sisaknak vagy sipkának.

Nem lehet pontosan megállapítani, hány darab finom aranyfóliából készített, az emberi felsőtestet ábrázoló, nagyon leegyszerűsített figura volt a leletben (31. kép), de legalább hét. Az egyetlen épen megmaradt darab mellpáncélra hasonlít, a fej szinte csak egy szalag, amely az arcot takarja vagy helyettesíti. Végig a lemez peremét rézkori jellegű poncolás kíséri. A bulgáriai és kisázsiai, ember alakú aranylemezeket szemlélve feltételezhetjük, hogy furcsa emberábrázolásaink lehetnek rézkoriak is. Sajnos, már a földben töltött évszázadok - vagy évezredek? - alatt összenyomódtak, és a felfedezéskor is összevissza hajlítgathatták őket, így nem tudni, hogy a három darabon is megfigyelhető különös arcvonások mennyire eredetiek, mennyire hűségesen adják vissza készítésük korának embertípusát. Mindenesetre, két darabon inkább férfi-, egyen pedig női arc vonalait lehet inkább felismerni.

Néhány késpenge alakú tárgy, egy tömör rúd, szépen díszített, kis karikára akasztott korong és rengeteg más szalag, pánt és töredék is tartozott még a lelethez, mind aranyból. A rudat és a korongot hol teljesen modern, hol múlt századi hamisítványnak tartották. Legutóbb a kolozsvári múzeumnak az aranyak őrzésével is megbízott, nemzetközi hírnévnek örvendő kutatója, Nicolae Vlassa alaposan megvizsgálta a korongot, és megállapította róla, hogy nem más, mint egy i. sz. 6. századi, bizánci ereklyetartó dobozka, úgynevezett bulla fedele, nagyon régi átalakítás nyomaival. Vlassa arra gondolt, hogy a népvándorlás kor barbár népeitől megszokott módon, új tulajdonosa egyszerű csecsebecsének használta az eredetileg vallásos tartalmú tárgyat (32. kép).

Öt remekbe szabott darabnál nem az a kérdés, hogy őskoriak-e vagy népvándorlás koriak, hanem részben az, hogy egyáltalában eredetiek-e vagy hamisítványok, és ha valóban a földben talált régi tárgyak, akkor a népvándorlás melyik évszázadába, sőt, ma már azt kérdezhetnénk: melyik évtizedébe tartozhatnak. A nagyobbik, a használattól erősen kopott aranycsat csaknem 9 cm hosszú, és gránátköves berakás díszíti (9. kép, 1). A másik csat kisebb, szintén kopott, ugyancsak gránátkövekkel van kirakva (9. kép, 4). A harmadik darab nem más, mint a kard (esetleg hosszú tőr?) hüvelyére szerelt szíjtartó, ennek segítségével rögzítették a hüvelyhez azt a szíjat, amelynek másik vége a derékszíjhoz csatlakozott (9. kép, 2-3). Magából a kardból csak a markolat végét díszítő, tömör karikából álló gomb van meg, belsejében a markolat testéből kinyúló tüskével (9. kép, 6). Ezek a darabok igen előkelő férfi felszereléséhez tartoznak, de már első pillantásra látható, hogy a felszerelésből sok minden hiányzik. Így mindjárt maga a vaspenge, csaknem az egész markolat, az öv (a derékszíj), a kardfüggesztő szíj és a hüvely veretei meg borítása és a ruházat más, megszokott ékességei. Míg tehát a megtalálók a rézkori vagy annak is tartható tárgyak összegyűjtésénél nagy gondossággal végezték dolgukat, addig a népvándorlás kori sírral mintha felületesebbek lettek volna. Illetve a megtalálók által ebből a sírból (semmi kétség, hogy csakis sírmellékletekről lehet szó a népvándorlás kori aranyak esetében!) összeszedett darabok közül csak néhány került Mauthner kezébe. Az ötödik népvándorlás kori arany egy pompás fülbevaló szintén gránátkövekkel kirakott fele része, tehát feltétlenül nőhöz tartozó ékszer.

Hosszú ideig azt gondolták a kutatók, hogy ez a töredékeiben ránk maradt népvándorlás kori felszerelés egy gazdag és hatalmas hun kori vagy hunok utáni germán fejedelem sírjából származhat, aki Fettich Nándor szerint még a hunok Kárpát-medencei uralmának az idejében, az i. sz. 5. század első felében élhetett. Bóna István szerint a hunok vereségét és kivonulását (454) közvetlenül követő időszak - tehát a 450-460-as évek - gepida királya, vezére vagy főnemese egyaránt lehetett az egykori tulajdonos. Székhelye pedig az Erdély északi részén elterülő Kis-Gepidia szinte természettől adódó központjában, Porolissum helyén vagy romjai között állhatott.

A legutóbbi években egy szász kutató, Kürt Horedt visszatért a népvándorlás kori rész hun keltezése mellé.32 (Egyébként jóval több darabot tart hun korinak, mint e sorok írója!) Szerinte a rézkori darabok lelőhelyének inkább megfelelne egy valahol a Tisza völgyében, az Alföldön fekvő hely. Nevet nem mond, de mi tudjuk, hogy alkalmas hely éppen Tiszaszőlős is lehetne. A hun darabok azonban akár Porolissumban is napfényre kerülhettek, bár ezt biztosan Horedt sem állítja. Szerinte a kincs hun része a Kárpát-medencébe röviddel korábban betört hunok egyik vezéréhez tartozhatott, akkoriban, mikor azok a 4. század végén megkezdték az Alföld meghódítását is, ugyanazon az útvonalon, amelyen 1241-ben Batu egyik csapata vonult fel Máramaros és a Felső-Tisza felől a radnai királyi műhelyek és Várad elfoglalására. Az erre vonuló hun hadak útját jelezhetik a Porolissumban, Szilágysomlyón és Apahidán előlük elrejtett káprázatos kincsleletek is. A dolog azonban sántít annyiban, hogy míg az utóbbi két lelőhelyen kétségtelenül öt, külön-külön elrejtett kincsről van szó, a mojgrádinak tartott tárgyaknál joggal lehet gondolni fejedelmi temetkezésre. Igaza van viszont Horedtnak abban, hogy a mojgrádi kincs megvitatására rendelkezésre álló hét évtizedes „próbaidő" lejárt, és felesleges viták helyett szakmai kérdéseinek részletes vizsgálatához kell látni.

Ezt a tanácsot csak részben fogadták meg azok a német szakemberek, akik 1982-ben az öt darab mindegyikének eredetisége ellen kifogásokat emeltek.33 Ezek jó része technikai jellegű, és úgy szól, hogy a darabok valamilyen része nem úgy készült, ahogy annak készülnie kellett volna. A furcsa az, hogy a technikai kifogások alapján a kincs eredetiségében is kételkedő szakemberek saját maguk soha nem vizsgálták meg eredetiben a darabokat. Abban viszont igazat kell adnunk a német kollégáknak, hogy ideje volna végre alaposan szemügyre venni a mojgrádi kincs összes darabját. Miután az ő értesüléseik szerint nemcsak egyes darabok, hanem az egész lelet Bukarestbe került, erre nyilván az ott dolgozó kollégáknak kellene elszánniuk magukat.

Legutoljára hagytuk a mojgrádi kincs legrejtélyesebb darabját, az ötágú aranyszigonyt (12. kép). Fettich Nándor azt gondolta róla, hogy ez a 102,8 cm hosszú tárgy úgy került a népvándorlás kori fejedelem sírjába, mint az életben uralkodása közben használt hatalmi jelvényének kicsinyített másolata. Fettich képzeletdús értelmezéséhez képest Horedté bonyolult és érthetetlen. Ő a szigonyt az öt ága miatt egy életfának véli, és mivel egy ilyen fa sorsa egy-egy embernek, azaz gazdájának az életét is jelképezte, halálában mint saját sorsfája került a sírjába. E bonyolult magyarázat alapján került a hunok összes használati és vallásos rendeltetésű tárgyától, eszközétől, szimbólumától tökéletesen idegen szigony a népvándorlás kor emlékei közé, és mint ilyen, végül a hun kori pietroasai nagy kincs mellé a bukaresti Történeti Múzeumban.

A mojgrádi szigony, egy rézkori hatalmi jelvény

Vegyük most sorra röviden azokat a leleteket, sőt ősi szövegeket, amelyek megmutatják nekünk a mojgrádi szigony igazi korát és rendeltetését!34 Egészen különleges voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ilyesféle tárgyak közül egyelőre kizárólag ez van színaranyból az egész őskori és ókori világban. Két-, három-, négy-, elvétve hatágú, rézből, bronzból, majd végül vasból kalapált szigonyokat, villákat, nyársakat ugyanis szép számmal ismerünk az ókori világból a sumeroktól, a kisázsiai hettitáktól, a Kaukázus vidékének korai pásztornépeitől, Perzsiából az árja hódítóktól, a bibliai országok közül Kánaánból, a mükénéi szövetség legelőkelőbb fejedelmeinek sírjaiból, a 3. és a 2. évezredből. A legkésőbbi leletek az 1. évezred 8-7. századában bukkannak fel. Sumerban ugyanabban az Ur-i királyi temetőben találták a két- és háromágú rézszigonyokat, amelynek egyik előkelő halottja az aranysisakos Meszkalamdu herceg volt (később lesz még róla szó). Ezek a legkorábbi szigonyok az i. e. 23. század második felében kerülhettek a sírokba. A Kaukázus vidékén a kurgánok alá temetkező pásztornépek fejedelmeinek sírjaiba tettek néha szépen díszített, horgas végű példányokat. Rendeltetésüket illetően arra gondolnak a kutatók, hogy a papok ezekkel forgatták az áldozati szertartásoknál a nagy üstökben fövő húst. Bizonyára ezek, a Kaukázustól északra és délre is élő ősi árja törzsek, a 2. évezredben kelet és délkelet felé terjeszkedve, vihették magukkal a tárgyat a perzsák előtti Iránba, ahol 1300 és 900 közötti előkelő nemzetségeik temetőiben a férfiak sírjaiban találkozunk vele a leggyakrabban.

Szigony volt a hatalmi jelvénye a 8-7. században a Kaukázustól délre elterülő urartui birodalom királyainak is, amint azt vasból készült valóságos darabok, valamint az uralkodók pecsétlenyomatain látható ábrázolásaik mutatják.

Kisázsiában csak néhány példányról tudunk, ezek egytől egyig a hettita nép királyi központjaiban talált, előkelő leletnek számítanak. Első fővárosukban, a kelet-anatóliai Kanisban, egy 18. századi sírban került elő az egyik, egy másikat a későbbi főváros, Hattusa várában találtak. Legújabban pedig a Fekete-tenger közelében levő Tapigga nevű királyi palotában bukkantak egy teljesen ép, háromágú, a 13. századból származó bronzszigonyra. Az indoeurópai hettiták királyainak a törvénykezés során használt hatalmi jelvényei éppúgy lehettek ezek, mint istenszobrok kezébe tett szimbólumok, amelyek a villámlás és mennydörgés istenének, a Tarhu, Taru és Sius néven egyaránt tisztelt viharistennek a félelmetes erejét jelenítették meg. Talán éppen ez volt a kutatók által régóta keresett szent fegyver, amellyel hettita vallásos szövegekben találkozunk.35 Vagy keressük inkább abban a tárgyban, amelyet általában cédrusfából készítettek, de az egyik király, I. Hattusili egy ezüstből készített példányf ajánlott fel a viharistennek, sőt tudunk egy aranyból készült hasonlóról is.

Tény, hogy a tapiggai szigony tökéletesen hasonló a vele egykorú kanaániakhoz. Akár arra is következtethetünk, hogy a 2. évezredi uralkodók ilyeneket is küldtek egymásnak békekötéseik vagy szerződéskötéseik megerősítésére. Nem kizárt ez már a legkorábbi kánaáni szigonyok esetében sem. Ezek a tengerparti Büblosz városának két, i. e. 19. századi királysírjából kerültek elő, és nyilvánvalóan hatalmi jelvények voltak. Később, a 14-8. századokban különösen a kívülről behatolt filiszteusok előkelőinek és papjainak sírjaiban gyakoriak a szigonyok, és olyan nevezetes helyeken kerülnek elő, mint Lákis, Gezer, Akko, Ugarit, Hebron, Megiddo. Sok kutató a Biblia ama passzusával hozza összefüggésbe őket, amely a Sámuel próféta korában eluralkodó „bálványimádó" szokásról számol be (amely tehát nem Izrael fiainak, hanem az őslakos kanaániaknak vagy az újonnan jött filiszteusoknak a hagyománya lehetett):

„De Éli fiai semmirekellő emberek voltak, sem az Úrral nem törődtek, sem azzal, hogy a néptől mi jár a papnak. Ha valaki áldozatot mutatott be, amikor a hús még főtt, odament a pap szolgája, kezében háromágú villát tartva, belenyúlt az üstbe vagy a fazékba, a tálba vagy a lábasba, és ami a villára akadt, azt a pap mind elvette magának. Így tettek Izrael minden fiával, aki csak Silóba ment... Így nagyon súlyosan vétkeztek a fiatalok az Úr színe előtt, mert az Úr áldozatát semmibe vették."36

Igen ősi áldozati szokásról van tehát szó, amely az áldozatnak azt a részét, amelyet tulajdonképpen az istennek szántak, úgy tekinti, mint a szertartást bemutató pap jutalékát. A kutatók azonban a szigonnyal kapcsolatban szokták emlegetni azt a híres bibliai helyet is, amely Jeruzsálem elfoglalását mondja el. Dávid király a fellegvár bevételére biztatja Izrael népét, és közben szóba kerül egy olyan tárgy is, amelyet számosan háromágú villának vagy szigonynak fordítanak. Sajnos, éppen ez a szövegrész torzult állapotban maradt csak meg, de sok hasonlóságot mutat - a kánaáni szigonyok párhuzamához hasonlóan - a hettiták egyik esküjében szereplő fordulatokkal. Így tovább erősíti azt a feltevést, hogy a szigonyok vagy hettita hatásra és ajándékként, vagy a szintén indoeurópai eredetű népnek tartott filiszteusok révén honosodtak meg a Biblia földjén.

Indoeurópai eredetű, korai görög nyelvet beszéltek a mükénéi akhájok is. A Trója elleni háborúban parancsnokló nagy király, Agamemnón székhelyén, magában Mükénében, a IV. aknasírban találtak egy háromágú bronzszigonyt (és ismerünk hasonló, háromágú szigonyt egy másik mükénéi fejedelmi székhelyről, Orkhomenoszból is). Az aknasírban fekvő, arcán egy-egy aranymaszkban eltemetett három fejedelem valamelyikéhez tartozott. Tudjuk azonban, hogy ezek jóval a trójai háború előtt, az i. e. 16. század első felében éltek. Az a húsforgató villa vagy szigony tehát, amelyet Homérosz szerint a szövetségre lépett királyok is ismertek, azokban a kupolasírokban lehetett melléklet, amelyeket általában már az ókorban kiraboltak, és legfeljebb az összedobált csontok maradtak meg bennük. (Az egyik mükénéi fejedelem székhelyén, Dendrában, egy ilyen feldúlt sírban véletlenül elsiklott a rablók figyelme egy áldozati gödör fölött, amelyből sok-sok más tárgy mellett egy hatágú szigony került elő.)

A Homérosz által megénekelt ötágú eszköz akkor szerepel, amikor Odüsszeusz király áldozatot mutat be Apollón istennek, hogy őt és vele együtt a haragvó Akhilleuszt kiengesztelje. Az isten támogatása és a hős részvétele nélkül ugyanis reménytelennek látszik Trója elfoglalása:

„Így szólt ő könyörögve, meg is hallgatta Apollón.

És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,

hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,

megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,

kétréthajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.

Fán pörkölte az agg, rőt bort loccsantva a lángra,

körben ötágú villákat tartottak az ifjak."37

Ezek a húsforgató nyársak, a pempobolonok a mindennapi élet eszközei voltak, amit az aknasír háromágú példányáról egy aranymaszkos király társaságában nehéz feltételezni. Ötágú szigony egyébként eddig kizárólag csak a mojgrádi leletből ismert.

Sokkal fontosabb számunkra az, hogy a háromágú szigony volt az attribútuma Poszeidón istennek, és annak vizet fakasztó csapásából származó nyomát hajdan az athéni Akropoliszon mutogatták. Rengeteg ókori szerző beszél róla, idézzünk itt most csak egyet a legnagyobbak közül, Aiszkhüloszt! Heten Théba ellen című drámájában a kar sorban az istenekhez könyörög:

„Lovas Poszeidaón, ki halakat dobó

szigonnyal uralkodói a tengeren,

iszonyatom te oltsd, iszonyú rémeim!"38

Valószínű, hogy háromágú szigony volt annak a híres bronzszobornak a hajításra lendülő jobb kezében is, amelyet 1926-ban vagy 1928-ban találtak a görögországi Euboia-sziget partjainál, az Artemiszion-foknál. Az i. e. 5. század első fele nagyszerű szobrászatának, a szigorú stílus késői szakaszának e remek darabja minden tudományos és népszerű munkában látható. Vannak azonban kutatók, akik inkább Zeusz alakjának tartják. Kétségtelen, hogy elsősorban Poszeidón mitológiai tetteiben találkozunk a szigonnyal. Akár halászszerszámként, akár égi villámként is emlegetik, ezzel kavarja fel a tengert, idéz elő özönvizet, rombol szét kocsikat, rengeti meg a földet, teremt új szigetet, hasít szét sziklákat, nyit új völgyet, elpusztítja a Trója alatti görög tábor falait, megfékezi a titánokat. Maguk a küklopszok vagy a mitikus kovácsok, a telkhinek készítették. A tenger görög istenének kezében levő hatalmi jelkép cselekedetei tehát inkább egy ősi földisten vagy viharisten tetteire emlékeztetnek, és nem ok nélkül volt Poszeidón egyik mellékneve a Földrázó. A kutatás valóban azon a nézeten van, hogy Poszeidón isten korai, bronzkori előfutára, amelyet az akhájok, de a Balkán más törzsei is (más néven) tisztelhettek, még nem került kapcsolatba a tengerrel, még földisten volt. Szimbóluma, a szigony, természetesen párhuzamosan világi fejedelmek hatalmi jelképe is lehetett, hiszen minden ókori nép mitológiájában és gyakorlatában általános volt az, hogy az istenek emberfölötti hatalmát a földi hatalmak képére alkották meg. A király jogarából tehát valamelyik főisten attribútuma lett.

Mint láttuk, a kérdést még akkor sem lehet eldönteni, ha - mint például a mojgrádi szigony esetében -megvan maga a tárgy is. Egyformán tartozhatott ugyanis király, törzsfőnök, fejedelem kincstárához vagy a szóban forgó istent ábrázoló szoborhoz. Ha egy kincs sok más tárgyával együtt került elő, mint a mojgrádi leletek esetében is, akkor inkább fejedelmi jelvényre vagy jogarra gondolhatunk. Az az egyetlen aranyjelvény, amely az ókori világból ránk maradt, és istenszoborhoz tartozott, a villámmal kapcsolatos: Assur városában, az asszír uralkodók székhelyén került elő. III. Sulmánu-asarídu király (858-824) ajánlotta fel a villámot két ágra bomló aranylap formájában kezében tartó szobrot Adadnak, a viharistennek. Nem zárhatjuk ki tehát végérvényesen, hogy rézkori népeink tisztelhettek egy olyan istent, amelynek attribútuma az - ötágú - szigony volt.

Ha e körkép után össze akarjuk foglalni a mojgrádi szigonnyal kapcsolatos tanulságokat, akkor a legfontosabb az, hogy az adatok rézkori voltát támogatják. A kincs esetében ugyanis nem az összes, hanem csak két korszak között kell döntenünk: a rézkor és a hun kor között. Megkérdezheti azonban valaki: van-e a bodrogkeresztúri kultúrából hasonló tárgyunk? Valójában nincs. Vannak viszont hasonló technikával készült, csavart és rovátkolt hosszú rézpálcák, végeik pontosan olyan hegyesek, mint a szigonyéi.

A kutatás mai állása szerint tehát két korszakba, de legalább öt csoportba sorolhatók a mojgrádi kincs darabjai. Vannak, amelyek biztosan rézkoriak, mint a nagy és a kis csüngő, a gyöngyök, a kartekercsek, csövek, az ember alakú csüngők, a csavart testű karperecek, a kis karikák, a kerek fejű kis tű, a szigony, a feltehetően hozzá tartozó nyél vereteivel. Ismét mások valószínűleg inkább rézkoriak, így a hosszú, keskeny pántok, a karmok, a csőr formájú tárgyak, a vért alakú kis domborítások és mások. Akár a rézkorba, akár a népvándorlás korába tartozhat a lemezek jó része, a madáralak, és ebben az esetben vele együtt a kacsacsőrök is, talán a horgas, rövid szalagok és a sima testű karperecek. Az igazság az, hogy jellegük és kidolgozásuk alapján ítélve - akárcsak a tiszaszőlősi kincsnél -, a két korszakból való tárgyak zöme biztosan vagy elég nagy valószínűséggel rézkorinak tartható. Sőt, ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, kiderül, hogy éppúgy, mint amannál, itt is a középső rézkori bodrogkeresztúri kultúrába lehet leginkább sorolni a meglevő, illetve az elbeszélésből rekonstruálható tárgyak többségét. Mindkettőben jóval kisebb a száma azoknak a daraboknak, amelyeknél biztos a népvándorlás kori keltezés. A mojgrádi leletben például csak a fentebb leírt öt darabnál. Mindaddig, amíg újabb alapos vizsgálatok nem változtatnak a helyzeten, egy-két darabot, így a kis kalapácsot is, modern tárgynak kell tartanunk. Kell, bár, mint láttuk, kiváló helye lenne a rézkori kincs egyik jogarának a fején.

Aprólékos elemzések, összehasonlítások és sok-sok fejtörés után a nevezetes kincs ilyen megosztási javaslatát adtuk elő 1981-ben egy görögországi tudományos tanácskozáson. Teljesen váratlanul, de biztatóan jött a már említett, barátnak és kutatónak egyaránt kiváló Nicolae Vlassa* (*Szomorú tény, hogy éppen e sorok írása közben, 1984 márciusában váratlanul elhunyt.) felszólalása. (A konferencián részt vett tucatnyi magyar kolléga tanúsíthatja, hogy előzőleg nem beszéltünk össze.) Elmondotta, hogy az 1970-es évek során először külföldön, majd azt követően Romániában is modern metallográfiai vizsgálatokat végeztek a kincs aranyain. Az eredmények majdnem pontosan ugyanazt a határozott megoszlást mutatják az arany minőségében, mint amelyet az előadásban körvonalazott, és az előbb ismertetett stíluselemző vizsgálatok is adtak.

Az az olvasó, aki teljes joggal feltételezi, hogy a természettudományok mérhető eredményeket szolgáltató segítsége már évtizedek óta hazánkban is hozzájárul sok-sok őstörténeti kérdés megoldásához, aligha fogja fejcsóválás nélkül fogadni, hogy a rézkor magyarországi vagy Kárpát-medencei aranyleletein mindmáig egyetlen hazai analitikai mérést sem végeztek. Pedig ilyen vizsgálatok nélkül három lényeges kérdésre egyáltalában nem kaphatunk választ: mely termőhelyekről származott a nyersanyag, milyen kereskedelmi utakon szállíthatták, és hol működhettek a műhelyek, mikor indult meg egy-egy területen a fém feldolgozása és használata, és milyen fejlettségi fokot ért el a technológiája. Mindössze néhány vizsgálatot sikerült végezniük azoknak a nyugatnémet kutatóknak, akik egy nagyszabású vállalkozás keretében csaknem 5300 tárgyat elemeztek a Spanyolországtól és Írországtól Finnországig és Bulgáriáig terjedő területek őskori aranyai közül. Alkalom nyílott 137 várnai aranytárgy vizsgálatára is.39 Sajnos, a múzeumi előírások aranytárgyak esetében igen szigorúak - és tegyük hozzá, lassan-lassan ódivatúak, mert nem a lényegi, hanem a formai előírásoknak tesznek mindenben eleget -, és így azokat még egyazon országon belül is csak ritkán lehet nagy teljesítményű műszerekhez vinni. Még ritkábban nyílik lehetőség külföldre szállításukra, vagy a történeti-művészi értéket nem csonkító apró részeknek a tárgyból való kivételére. Óriási jelentőségű lenne például, ha a tiszaszőlősi és mojgrádi darabokat ugyanabban a laboratóriumban, azonos szempontok szerint vetnék vizsgálat alá.

A mai átlagos fémvizsgálatok arany esetében legfeljebb öt-hat elem, az arany, az ezüst, a réz, az ón, a nikkel és esetenként a platina súlyszázalékainak a megállapítására szorítkoznak, további nyomelemek kimutatására nem alkalmasak.

Az összehasonlítások rendkívül érdekes eredményeket hoztak. Kiderült, hogy a rézkorban a Duna középső és alsó folyása menti területeken, tehát az egész Kárpát-medencében is kizárólag egyetlen aranyfajta volt használatban. Ezt a Berggold = bányászott termésarany jelentésű német szó első betűjéről B-arany-nak nevezték el. Ónt egyáltalában nem tartalmaz, ezüstöt általában 10, elvétve 20 százalékig, réztartalma 0,01-1,2 százalék között ingadozik (ez azt mutatja, hogy nem egyetlen bányahelyről származik), platina még nyomokban sem található benne. (A mai tudományos álláspont szerint platina eredetileg nem lehet együtt termésarannyal, és csak a későbbi megmunkálás és ötvözés során került „szennyező" anyagként az aranyhoz, főleg akkor, ha mosott aranyról van szó, és az apró szemcsék között platinadarabocskák is „megbújnak".) Minden eddigi megvizsgált Kárpát-medencei rézkori aranylelet ebből a B-fajtából készült: a kelet-szlovákiai Tiba-Tibava csüngői, a mojgrádi nagy csüngő (10-15 százalék ezüst, a vizsgálat tehát nem volt túl pontos!), a három ember alakú csüngő (7-8 százalék ezüst, 0,16-0,32 százalék réz, az egyikben nyomokban nikkel). Valószínűleg B-arany volt a nyersanyaga a tiszaszőlősi tárgyak többségének is (vizsgálat nem folyt rajtuk, de egyetlen kivétellel nagy karátsúlyukból ez következik). B-aranyból készült a 137 megvizsgált várnai darab mintegy fele része, továbbá a későbbi időkből az i. e. 1650 és 1500 között földbe került mükénéi királysírok legtöbb, káprázatos szépségűre kidolgozott tárgya. A várnai leletek másik része a B-arany igen kevés (másodlagosan a nyersanyagba került) platinát is tartalmazó változatából van (neve: BP), kivéve tizenkét darabot, amelyek viszonylag sok ónt és rezet tartalmaznak, tehát már szándékos ötvözést (hamisítást?) tanúsítanak. BP-aranyból készült tárgyat a Kárpát-medence rézkori leletei között nem találtak. Kétségtelen, hogy a várnai temető és a környékén levő egykorú lelőhelyek, továbbá a mi rézkori művelődéseink B-aranya zömmel ugyanarról a vidékről, de több termőhelyről és szakszerű bányászkodásból származik. Melyik vidékről van azonban szó?

Ha a Duna-vidék és az arany együtt szerepel, azonnal Erdély jut eszünkbe, hiszen már az ókorban tudták, hogy az ott lakó népek gazdag nemesfémforrások fölött rendelkeznek, a rómaiak pedig nagyarányú bá-nyászkodást folytattak. A Duna völgyében és a határos vidékeken a korai bronzkortól, tehát az i. e. 2. évezred elejétől kezdve a B-aranyat egy másikfajta váltotta fel, az A3 jelű. Erre az igen magas, esetenként a 25 százalékot is elérő ezüsttartalom, némi ón (átlag 0,012 ezrelék) és kevés réz (átlag 0,3 százalék) a jellemző. Ezek a leletek kimondottan Erdély körül csoportosulnak, és tizenegy erdélyi aranybányának (a Maros völgyétől északra fekvő Kisbánya, Körösbánya, Karacs, Ruda, Brád, Toronypatak, Verespatak és mások) még 1910-ből származó termékei valóban ilyen összetételűek. Ez a bronzkori A3-arany tehát erdélyi eredetű. A kutatóknál azonban a B-arany erdélyi származása ellen nem az A3-tól való, alig-alig különböző összetétele az érv, hanem egy jellegzetesen dogmatikus álláspont. Eszerint tudjuk, hogy a B-arany nem mosásból, hanem rendszeres bányászkodásból származik. Erdély őslakói azonban, szól az elmélet, a B-arany használatának megfelelő korszakban, tehát a rézkorban nem tudtak még aranyat (vagy rézérceket) bányászni, mert nem rendelkeztek a megfelelő technikai ismeretekkel és szerszámokkal. Következésképpen a kelet-európai rézkor B-aranyának származási helyét másutt kell keresni. Ha viszont elfogadjuk azt is, hogy a bronzkori A3-arany mosásból származik, akkor kiderül, hogy az erdélyi termőhelyeken a bányászat csak valamikor a vaskorban, az i. e. 1. évezred elején indulhatott meg.

Érdekes, hogy ez az első látásra is történetietlen érvelés olyan kutatási korszakban jelentkezett, amikor az újrégészetnek nevezett irányzat minden más kérdéssel szemben következetesen hangsúlyozza a délkelet-európai rézkor fejlettségét, és különösen azt, hogy a fémek, főleg az arany feldolgozásában és használatában évszázadokkal, sőt évezredekkel megelőzte a világ minden más területét, beleszámítva a Közel-Kelet és az ókori Egyiptom korai civilizációit is. Ettől függetlenül, az előbbi érvelés két lényeges helyen is sántít. Az első kategorikus kijelentésnél ott, hogy a termésaranynak lelőhelyein való legkorábbi kitermelése nem a bányászat, hanem sokkal inkább a felszíni előfordulások (rögök) megkeresése, az ilyen helyek alapos átvizsgálása, majd az esetleg dúsabb zsákmánynyal kecsegtető helyek földmunkát is igénylő átvizsgálása lehetett, semmint azonnal mély tárók hajtása. A másiknál pedig ott, hogy a legújabb kutatási eredmények szerint a kovakőfajták és a rézércek szakszerű bányaművelését már jóval a mi rézkorunkat megelőző időkből is ismerjük, ha nem is két rézkori kultúránk területéről, de a közvetlen közelből.

Különösen fontosak és tanulságosak a második világháborúban szomorú nevezetességre szert tett Majdanpek és Bor melletti közép-szerbiai rézércbányák.40 Itt már az újkőkor legvégén nagyarányú bányászat folyt, és a modern tevékenység által részben elpusztított, részben azonban ismét felszínre hozott aknák közül eddig harmincat tártak fel. Mélységük nemegyszer eléri a 11 métert is, szélességük általában 1,5-2 méteres, de esetenként 80 centiméteresre szűkül, vannak teljesen függőlegesek, mások szabályos lejtaknák, aszerint, hogy a telérek hogy futottak. Előkerültek a mesterséghez szükséges szerszámok és a bányászok számára tartalékolt élelmiszerek tárolóedényei is. Nem lehet tehát úgy érvelni, hogy a Duna-vidék rézkori népei nem értek még meg a fémbányászatra. Nem is beszélve arról, hogy az elmélet nem számol azzal, hogy a Kárpát-medencében másutt is vannak kitermelésre alkalmas aranykészletek. Elég talán, ha csak Körmöcbánya és Recsk nevét említjük.

Ezeket a körülményeket nem mérlegelve, végül az a javaslat született, hogy a B-arany valahonnan a Földközi-tenger északi térségéből, Kisázsiából, Ciprusról és a görög szárazföldről került kereskedelmi utakon Várnába, az Al-Duna vidékére és a Kárpát-medencébe is. E felfogás szerint rézkori aranyleleteink nem helyi, hanem import nyersanyagból készültek. Mint említettük, ez az ősrégészeti kutatásnak korszerű, a természettudományokkal együtt dolgozó irányzatából jövő feltételezés szöges ellentétben van azzal az ugyancsak mai, szintén korszerűnek tekintett feltevéssel, hogy a várnai és a Kárpát-medencei aranyművesség önállóan jött létre, jóval az égei vagy kisázsiai aranyművesség előtt. Különös módon, ennek az elgondolásnak is elsősorban olyan bizonyítékai vannak, amelyek valamilyen természettudományos vizsgálati módszer alkalmazásának köszönhetők. Úgy látszik tehát, hogy erre a fontos kérdésre a legmodernebb kutatások „elfogulatlan" eredményei nem tudnak elfogadható választ adni. Különösen akkor nem, ha egyik elmélet sem vesz figyelembe olyan dolgokat, hogy az égei területek, Várna vagy a Kárpát-medence sok tárgytípusa már a fémművesség hajnalán nagy hasonlóságot árul el egymással.

E közbevetés után lássuk azonban, hogy miről adott tájékoztatást Nicolae Vlassa! A mojgrádi kincs tárgyai két, egészen különböző összetételű, de önmagukon belül eléggé zárt aranyfajtából valók. Az egyik fajta nagy tisztaságú, és átlag 946 ezrelékben tartalmaz színaranyat, de vannak, amelyek 976-os tisztaságúak. Nyomelemként tellúr és szelén is található bennük. Ebbe tartoznak mindazok a darabok, illetve típusok, amelyeket mindenféle fémvizsgálati szempont ismerete nélkül, több-kevesebb valószínűséggel rézkorinak határoztunk meg: a nagy csüngő és kis párja, az ember alakú csüngők, a gyöngyök, a négy karperec, a 204 karika (egy-két hamisítvány kivételével), a kartekercsek, a lemezek és szalagok, közöttük a jogarveretek és a nyélpapucs, a vért alakú figurák, a kacsafejek, a madárkarmok és a madárfigura. A másik fajtát 833 ezrelékes tisztaságú aranytárgyak alkotják, és ezekben jelentős súlyszázaléknyi réz és ón mutatható ki. Ide tartoznak: a népvándorlás kori öt tárgy, a késpenge formájú lapos darabok, a kis kalapács, az aranyrúd és végül a kerek díszített korong. Együtt pedig Vlassa szerint egy i. sz. 6. századi fejedelmi temetkezés mellékletei.

Az egyetlen tárgy, amelyen valamilyen okból nem végeztek metallográfiai vizsgálatot, a szigony. Vlassa azonban meg volt győződve arról, hogy aranyának színe és készítésének technikája alapján feltétlenül az első csoportba, tehát a rézkori kincsbe tartozik.

 

  
El??fejezet K?etkez?fejezet